Regények, mint mondják, korunk’ hőskölteményei, ’s ha a’ régiek’ utánzása nem volna elveim ellen, szép alkalom nyilnék Virgil’ első sorainak forditásával kezdni fejezetemet:
Fegyvereket ’s a’ férfit éneklem ’stb. ’stb.
Elbeszélésünk a’ tisztújitás előestvéjéhez jutott, Porváron négy ezer nemes lélek jár föl ’s alá, a’ különböző pártok egyes csapatokban többször találkoznak, „caetera quis nescit” mint Ovid mondja. A’ szabad római népnek’ augurjai soha bot nélkül a’ jövőről nem határoztak; ki nem látná által, hogy midőn mi magyarok hazánk’ egyes részeinek jövőjéről, melly mint tudva van tiszti karoktól függ, szinte bothoz nyúlunk, ez csak azon classicus nevelés’ természtetes következése, mellyet oskoláinkban nyerünk. Hogy a’ levegő helyett, mellyben az augurok hadarásztak, mi néha anyagiabb testeken jártatjuk lituusainkat, baj lehet, de csak a’ század’ szellemének tulajdonítható, melly minden dolognak leghasznosabb oldalát keresve, a’ botokat is a’ lehető legsikeresebb módon akarja alkalmazni. Ez történt az napon, mellyhez elbeszélésünkkel értünk, a’ legbiztosabb hirek szerint, Porváron is. Hallottunk egy tiszteletre méltó ’s elég köpczös ispánról, ki eddig politicával nem foglalatoskodván, most midőn a’ bántornyiak által az első tisztújitáshoz vitetett, a’ megyei pártok’ állását kék betűkkel följegyezve vitte el hátán; hallottunk egy mérnökről, ki mint honoratior szavazni akarván, mint hajdan szokásban vala, a’ csatamezőn veretett lovaggá, ’s pedig nem egy, hanem annyi nemes kezek által, hogy maga is sokallá megtiszteltetését; voltak pápisták ’s reformátusok, kik mint vallásuknak vértanui, bekötött fővel tértek vissza családjaikhoz; sőt egy lutheránussal találkoztam, ki arról panaszkodott, hogy Servetként futva az obscurantismus elől, a’ helvéteknél csak azt találá, mit a’ rómaiaknál ki akara kerülni. De a’ hirlapok, mellyeknek megyei levelezői a’ pártok’ állásának statisticáját adják, hihetőkép’ szólnak leveretésökről is, ’s engem szebb kötelesség vár. Egy szivben, melly szeretni tud, a’ költő többet talál, mint a’ világ’ egész politicájában.
Első szerelmünk’ boldog napjai! ki irhatja le bájaitokat méltó ecsettel? ki mondhatja el azon fájdalmas gyönyört, melly az ifju’ lelkét eltölti, midőn szivét először erősebben dobogni érzi, ’s keblét magyarázhatatlan sejdítések ’s ki nem mondható vágy töltik el! Midőn, mint a’ tenger, melly ha vész közelg, hullámzani kezd, lelkét nem ismert nyugtalanság ragadja meg, ’s az árnyékos erdő, a’ mező’ virágai, barátok, a’ tudományok, az egész világ nem csillapíthatják a’ zajt, melly belsejét tölti, ’s mégis olly boldognak érzi magát, mint eddig életében nem! ’S ha végre a’ vész kitört, ha minden vágyait ’s érzelmeit egy tárgyba pontosítva, ifju lelkének egész hatalmával egy kedves lényt fogott körül; ha egy asszonyt, nem, egy angyalt talált, kit határtalan képzetének kincseivel fölruházott, ’s leborulva bálványa előtt, minden gyönyört ’s bánatot, mindent, mi szörnyü ’s fönséges életünkben, egyszerre, egy pillanatban érezett; ha istennek ’s elátkozottnak gondolva magát, egy pillanatban bánat ’s örömének terhe alatt lesülyedett, ’s a’ mi keblét tölti, több, mint hogy magába rejteni, nagyobb, mint hogy kimondani tudná; ki találna szót ezen érzelmeinek?! – – – Boldog napok teli bánatokkal! Mint a’ nap lenyugodva világos vonalt hágy maga után a’ láthatár’ azon része fölött, hol eltünt: ugy hagyjátok ti ragyogástok’ világos nyomát életünkön, emlékeitek mint rég elhangzott dalnak kedves hangjai szólalnak fel, ’s a’ sziv, mellyet boldogsággal töltöttetek, megtartja kincseinek egy részét, mint az edény, mellybe illatot zártunk; boldogságtokat leirni nem fogja senki; egy sohaj, egy köny talán, ez minden, a’ mit adhatunk; az álom eltünt ’s az ébredőnek nincsenek szinei, hogy paradicsomát másokkal láttassa.
A’ ki valaha életében szeretett – mondják, vannak emberek, kik ezt sohasem tevék, ’s meggyőződésem szerint csak ők átkozhatják végzetöket, melly az élet’ keserüségeit megadá nekik ’s megtagadta egyedüli jutalmát – de a’ ki valaha szeretett, képzelheti az érzeményt, mellyel Ákos a’ tisztújitás’ előestéjén lovára ült, ’s Porvár’ zajos utczáit elhagyva, Tiszarét felé száguldott. Már est vala, mikor Ákos a’ nélkül, hogy távozása észrevétetnék, elindult. A’ rónát, melly Porvár ’s Tiszarét között fekszik, nehéz köd boritá, ’s a’ lovas, a’ gyepen tovább nyargalva, alig tarthatá meg irányát. De ő nem érzé a’ hideg’ nedvességét, melly ruháit áthatá, a nagy pásztortüzek, mellyek tág, világos félkört képezve a’ ködben itt ott feltüntek, őt nem csábiták, hogy melléjök ülve, ruháit száritsa ’s átmelegüljön. Lelkén meleg terüle el, minőt a’ nap’ ragyogó sugárai nem adhatnak, szivét örömök tölték, minőket a’ tavasz’ szelid hatása teremteni nem képes. A’ vidék, mellyben gyermeksége’ első napjaitól majdnem egész életét tölté, soha illy szépnek, soha illy édeninek nem látszott még, mint ez őszi nap’ ködös fátyola alatt.
Mint olvasóim emlékezni fognak, Etelka, bátyjának megigéré, hogy kedvesét a’ tisztújitás alatt megláthatja. A’ jó nővér megtartá szavát, ’s Ákos boldogságban dobogó szivvel siet azon házhoz, mellyből vétke nélkül számkivettetett, de hol egy pár óra a’ távollét’ minden szenvedéseit kipótolhatja. Hogy Vilma ’s főkép’ a’ hölgynek anyja Ákos’ jöttében megegyezett, azt azok, kik Tengelyinek önházában korlátlan hatalmát ismerik, bámulhatják, de csak ha elfeledik, hogy a’ jegyzőnek hazajötte a’ tisztújitás’ előestéjén csaknem a’ lehetetlenségek közé tartozott, ’s hogy hatalom nincs, melly, ha a’ sziv ellentmond, feltarthatná magát. A’ lázadás, mellyet érzelem hideg parancs ellen tesz, mindig győz.
Magyar házi asszony, ki vendéget vár, nem maradhat nyugottan soha; mint a’ várparancsnok önn létét a’ reá bízott erősség’ feltartásával ugyanazonosítja: ugy a’ ház ’s az asszony’ becsülete válhatlan kapcsolatban állnak; ’s ha az idegen, kit asztalánál fogad, a’ legkellemetlenebb teremtés volna, ő fáradni ’s izzadni fog, hogy legalább a’ malaczpecsenye, mellyel ez tudtára adatik, legalább szép pirosan ’s izletesen legyen kisülve. Mennyi gond nem fekszik hát vállain, ha az, kit vár, mint ezen alkalomnál, ép azon fiatal ember, kit egyetlen leányának szánt. Csak falusi olvasónőim képzelhetik Erzsébet asszonyom’ nehéz gondjait, csak ők tudják a’ legrendezettebb házban is mennyi van, mit illy alkalomnál helyére állitani, tisztogatni, rendezni kell, a’ mandolatortának készitése mennyi bajjal jár, mennyi vigyázat szükséges, hogy a’ pulykapecsenye, e’ hazai ámorposta, el ne barnuljon, a’ leves, melly a’ szakácsné’ legrejtettebb érzelmeit elárulja, ne sózassék el; egy szóval, minden ugy legyen, mint azt a’ házi asszony kivánhatja, hogy ha majdan az ebéd vagy vacsora asztalra kerül ’s szokás szerint minden ételt ócsárolni, minden tálnál engedelmet kérni fog, legalább öntudatában mosolygó arczokkal tehesse ezt.
Ő ’s Erzsébet örült Ákos látogatásán, Vilma maga nem lehete boldogabb ez ifju’ szerelme által, mint anyja, ki, mint jó szülék közönségesen, habár, mi önszemélyét illeti, minden fényes reményről lemondott ’s magát helyzetében teljesen megelégedve érzé, sokkal fellengzőbb kivánatokkal tekinte leányára. Ákos a’ legszebb, legneveltebb ifju a’ vármegyében, kinél az egész szomszédságban gazdagabb nemes ember nincs, ki apját talán alispáni székében követni fogja, ’s Vilma, a’ szelid angyali lány, lehet-e illőbb pár a’ világon? Isten maga, ugy látszik, egymásnak szánta e’ nemes teremtéseket igy gondolkozott Erzsébet, midőn a’ szobából, hol Vilmával pár perczig beszélgetett, ötvenedikszer a’ konyhába ment, mért tépni a’ sziveket, mellyek boldogan csak egymás mellett doboghatnak. A’ jámbor asszony, most először életében, szinte neheztelni kezde férjére, ki Ákost házától eltiltá, ’s valahányszor szerelme Vándory vagy Erzsébet által szóba hozatott, nője’ reményeit balgatagságnak nevezé. Ő, ki egy thrónról mondott volna le, hogy szivét a’ szegény falusi jegyzővel ossza meg: miként gyanítaná, hogy mások máskép’ számolnak, ’s könnyebb tiszta aranyt találni e’ föld’ aknáiban, mint azon vegyületlen érzeményt, mellyet ő keblében hordoz. Nem voltak-e nálam is akadályok, igy gondolkozott tovább, nem intének-e szüléim, hogy inkább Macskaházyhoz menjek, ki biztos kenyeret adhat, nem neheztelt-e apám? ’S még is, nem vagyok-e Tengelyiné mind a’ mellett? ’s mit én gyenge asszony tettem, azt Ákos nem tenné, mikor példánkon láthatja, hogy csak szerelem az, mi e’ földön boldoggá tesz? És Erzsébet visszagondolt elmult életére, ’s szemei könyekbe lábadtak, midőn annyi boldogságra emlékezett, de eszébe jutottak mult napjainak szenvedései is, annyi nélkülözés, annyi nyomor, melly között életének legszebb napjai folytak, annyi komor aggodalom, mellyet Jónása’ arczairól szerelmének egész kincsével nem üzhetett el, a’ mindennapi gondok, mellyek egykor még anyai gyönyöreit is elkeseríték. Oh nem, szólt szemeit törülve magában, e’ bajokat Vilmámnak ismerni nem szabad, én boldog voltam igy is, ő gyengébb ’s nem viselhetné el; én tudom, mi keserves, ha naponként boldogságunknak egy részét mindennapi kenyerünkért adjuk. Vilma boldogabb lesz. Ákos gazdag, ’s Vándory, ki őt nevelte, ki őt mint tulajdon gyermekét szereti, hányszor mondá, hogy értte [sic] jót áll. ’S a’ boldog anya már ott a’ kastélyban látá leányát, a’ selyembutorú nappalit, képzelé magának benn a’ pamlagon ülve szép Vilmáját, vele járt a’ kert’ magas fái alatt, vele ment a’ majorba ’s keble dagadozott örömében, mig a’ konyha’ pattogó tüze mellett mind azon boldogságon végig futott képzetében, melly kedves leányára várt.
’S Vilma benn ült szobájában, szemeit körül jártatva a’ virágokon, mellyekkel szerény lakását kedvese’ jöttére fölékesíté; előtte fölnyitva a’ könyv, mellyet egykor tőle kapott ’s mellynek lapjain más gondolatok- ’s érzelmeket olvasott, mint mikről az iró szólt; kis zongoráján kitárva Ákos’ legkedvesebb énekei, lelkében mind azon boldogság, mellyel a’ szerelem tizenhét éves hölgy’ tiszta lelkét eltöltheti. Ábrándozott ő is, de a’ ház, a’ kert, Ákos’ neve ’s vagyonának nem volt részök ábrándaiban. Lelkét véghetlen boldogság’ előérzete tölté el, mellyet leirni, mellyet részletekre osztani nem lehet; ’s ha volt keserüség, melly néha e’ boldog érzelmeken átvonult, épen Ákos’ fényes helyzete, melly anyjának szivét sebesebben dobogtatá, okozá e’ keserüséget. Oh, bár szegény volna, nem birva senkit, kihez támaszkodhatnék, nem számolhatva más örömekre, mint mellyek Vilmája’ keblén várnak reá, nem élvezhetve, nem reménylhetve semmit e’ világon, mint azon szerelmet, mellynek birtokában szive minden egyébről megfeledkezik. Mi boldog volna e’ leány, ha érte dolgozva, kedvesének minden örömeit homloka’ izzadtságában kereshetné! de nem boldog-e ő igy is? Azon gyönyör után, mellyet a’ gondolatnál érezünk, hogy kedvesünk mindenét nekünk köszönheti, van-e nagyobb, mint az, hogy mi köszönhetjük neki minden örömeinket. Ha magában legközönyösebb tárgy kedvesünk’ szerelmére int, ha, mit magunk körül látunk, mindennapi életünk’ szükségeinek kielégitése épen ugy, mint mondhatlan boldogságunk, attól jőnek, kitől azt pirulás nélkül elfogadhatjuk, mert a’ köszönet’ kimeríthetetlen kincsét hordjuk keblünkben, ’s érezzük, hogy kinek mindent áldoznánk, annak adósai nem lehetünk, van-e nagyobb boldogság a’ világon mint ez? ’S Vilma ott ült nyitott könyve előtt ’s perczek ’s órák multak a’ nélkül, hogy a’ boldog ábrándozó észrevenné haladásukat.
Nem ugy Erzsébet, ki lényegesebb foglalatosságai között az időről meg nem feledkezhetett. A’ pulyka barnulni kezde, a’ torta keményedéssel fenyegetett, ’s a’ jámbor asszony, midőn szobájába ment, fejét csóválva látá, hogy az óra nyolczhoz közeledik. Midőn végre ez óra is elmult ’s ő mindig nem jött, midőn kinézve konyha’ ajtaján a’ köd ’s sötétség közt még a’ szomszéd ház’ fala is alig vala látható, lelkét szörnyü aggodalom tölté el.
Bement Vilmához, ki azalatt anyja’ kérdései által az órára figyelmessé tétetett ’s azzal könnyite lelkén, hogy leányát vigasztalni kezdé: „Ákos bizonyosan itt lesz nem sokára – igy szólt – ’s az egyetlen baj csak, hogy az egész vacsora elromlik. Ne félj semmit leányom – folytatá a’ lehetőségig vig hangon – az idő ugyan szörnyü ködös, a’ szomszéd ház’ falát sem látni, de Ákos azért biztosabban megy, mint mások nappal. Még farkasok sincsenek a’ nádasban, csupa tréfa illy legénynek sötét éjjel lovagolni.” És a’ jó asszony nevetett Ákos’ szeszélyén, ’s hosszu elmaradásán rendkivül vignak mutatkozott.
De e’ szavaknak nem az vala hatásuk, mire czéloztattak. Vilma, kit eddig életében szerencsétlenség nem ért ’s ki magát ez órában olly véghetlenül boldognak érzé, eddig nem is gondolt arra, hogy e’ szerencsét valami megzavarhatná, de mihelyt e’ szavaknál az jutott eszébe, hogy valamelly, Ákoson történt szerencsétlenség a’ lehetőségek közé tartozik, előbbi nyugalma helyett mondhatlan aggodalmak tölték szivét. „Istenem, ha baja történt – szólt fölugorva székéről – annak én vagyok oka.”
Erzsébet, ki leánya’ halvány arczain észrevevé a’ hatást, mellyet szavai tettek, eleget vigasztalá őt. „A’ zsiványok Ákosra nem haragszanak, lovai biztosak, ő ismeri az utakat, ’s valóságos nevetség gondolni, hogy valami árokba esett, vagy ép a’ sz. vilmosi lápok közé juthatott.” Szóval, nem történhetik lovas emberen ködös octoberi éjszakán szerencsétlenség, mellynek e’ jámbor asszony szive’ szorultságában teljes lehetlenségét be nem bizonyitotta volna; de mind ennek Vilmára nem vala hatása.
Szerencséje ’s egyszersmind átka ifju napjainknak: hogy a’ lehetséges és való közt nem ismerünk különbséget; a’ boldogság, mellyet csak képzetünk teremtett, szivünknek élvezetet nyujt, minőt később való szerencsétől is hasztalan várunk; de midőn valamelly bajnak lehetségéről meggyőződtünk, valóságán sem kétkedünk többé, ’s álmodott bajaink közt ismét véghetlenül szerencsétleneknek is érezzük magunkat. Igy vala ez Vilmánál e’ pillanatokban, ha való bajról, melly kedvesét érte, hírt nem vesz, ő nem lehete nyugtalanabb.
Felnyitva tábláit kinézett ablakán, és midőn a’ ködöt látá, melly fürteit egy pillanatban megnedvesité ’s neki a’ világos szobából kinézve még sötétebbnek látszott, szive borzadott a’ gondolatnál, hogy Ákosa illy időben künn a’ nagy sikon tévelyeg, kiment az udvarra, ’s a’ véghetetlen csend, mellyet csak a’ kutyák’ távol ugatása szakita félbe, remüléssel tölté keblét, ’s anyjának nyugtalansága, ki leányának százszor mondá, hogy az éj annak, kinek szeme világossághoz nem szokott, nem is sötét, ’s hogy majdnem lehetetlen utját eltéveszteni, még inkább nevelé félelmét.
Fél óra mulhatott, midőn egyszerre távol lókopogás hallatszott. Vilma dobogó szivvel figyelt e’ hangokra. A’ nesz elhallgatott, a’ lovas, ugy látszott, bizonyos távolságban megállt, ’s a’ perczek órák valának, mik alatt Erzsébet ’s leánya a’ lépteket számolák, mellyekkel valaki ugyanazon oldalról, hol a’ kopogás elhangzott, a’ ház felé közelgett; képzelhetjük a’ kellemetlen meglepetést, mellyel a’ várakozók a’ deli Ákos helyett egyszerre Liptáknét láták a’ konyhába lépni, ki kurta bundájával vállán egyenesen a’ konyha’ tüzéhez sietett, ’s midőn jó estét kivánt, vén tagjait melegíteni kezdé.
„Csak kend az, Liptákné?” – szólt, köszöntését viszonozva Erzsébet, mig Vilma, alig nyomhatva el könyeit, fölsóhajtott: „oh, anyám, ő nem jön, bizonyosan baj érte.”
„Talán nem indulhatott el jókor – szólt Erzsébet vigasztalólag – és azután látva a’ ködöt, inkább holnapra hagyta.”
„Holnapra hagyta – szólt mosolyogva Liptákné, ki a’ jegyző’ házánál azon bensőségben élve, melly faluhelyen felsőbbek ’s alsóbbak között itt ott még fenmaradt, ’s hajdanunk’ patriarchális viszonyaira emlékeztet ’s ki azért Ákosnak jöttét olly jól tudá, mint bárki más. Ne beszéljen a’ teins asszony illyeket. Ha a’ köd helyett csupa ménkő hullna az égről, hát azt hiszi, Ákos urfi nem jönne? Egy kis ködért ’s Ákos urfi! És van-e hát derekabb legény a’ vármegyében, nem mondom az urak között, mert hisz az nem nagy dolog, de köztünk szegények között is, ugy megtermett, mintha soha más, gatyánál nem lett volna rajta, és merész, mint akármellyik szegény legény a’ világon; ’s az ne jőne, mert egy piczit elsötétedett? ej lelkem kisasszony, a’ kinek illyen szeretője van mint magácska, bizony neki megy az a’ halálnak is.”
„Ne szóljon kend illy bolondokat – szólt Erzsébet, alig titkolhatva komolysággal az örömet, mellyel Ákos’ dicséretét hallá – Vilmám nem szeretője senkinek, tudja-e?”
„Jól van jól, – szólt Liptákné, fejét hajtogatva – tudjuk, de mi szegény emberek csak szeretőnek szoktuk nevezni, isten maga mondta: szeressétek egymást és sza – – de mit is akartam mondani, akár szeretője, akár mátkája, a’ kire Vilma kisasszony vár, az eljön ’s ha az egyiptomi setétség terülne is el a’ világon.”
„Magam is azt hiszem, hogy eljő – szólt Vilma remegve – Ákos olly bátor, ő nem ismer veszélyeket, de épen az aggaszt, az éj olly sötét, ’s ha baja történt volna –”
„Az éj sötét – szólt komolyan, de olly hangon, mellynél bizodalom tölté el a’ hallgatót, Liptákné, – de az isten’ szeme nem őrködik-e a’ sötétségek felett? ’s kinek akarata nélkül egy veréb nem esik a’ tetőről ’s egy hajszál nem hull le fejünkről, megőrzi a’ jókat utaikon. Ne féljen, édes kisasszony, tevé hozzá enyelgőbb hangon, Ákos urfinak nem lesz baja, megfázott tán egy kissé, de ha szép koromszemébe néz, ugy megmelegszik, mint ez a’ parázs a’ tüzhelyen. Szép dolog volna, ha olly legény, mint ő, Porvárról idáig nem tudna lovagolni baj nélkül, már ha valami finnyás gavallér volna, az más, de Ákos, Ákos legény, eszem a’ lelkét! Ő az én tejemen nevelkedett föl, ő nem olyan mint a’ többiek.”
„Ej, Liptákné, bárcsak itt volna – szólt Vilma az öreghez, mig anyja szobába ment – nem mondhatom, mint félek.”
„Magam is szeretném – válaszolt suttogva amaz – hogy a’ teins asszony egyszer bemenne a’ konyhábó, tudok másokat is, kik épen most jöttek még távolabb utról, ’s kik szinte nem jöhetnek be a’ házba, mielőtt az urfi eljött.”
„Az istenért – szólt Vilma halkan – Viola itt van?”
A’ feleletet léptek szakiták félbe ’s egy percz mulva Ákos álla a’ tüzhelynél. Nem fogom én azt, mit Vilma e’ pillanatban érzett, leirni, illy boldogság’ leirására emberi nyelvünk nem bir szavakkal, de ki őt e’ pillanatban látá, a’ véghetlen örömet, melly nyájas arczán egyszerre felragyogott, a’ remegést, mellyel kezét nyujtá, ki hallá a’ hangot, mellyel, kedvesét meglátva, nevét mondá ki, mellyel, midőn vele a’ szobába sietett, anyját hivá: az az öreg Liptáknéval, ki kis bundájával szemeit törülve a’ szép párnak utána nézett, elmondhatá „ej, be boldog az az Ákos!”
Ákos vén dajkája, ki szép növendékének ez ízben még azt is megbocsátá, hogy neki most köszönteni szokásai ellen elfelejté, ’s ki az ifjut, kit emlőin hordott, ez elmulasztás mellett is, most mint mindig, a’ világ’ legtökéletesebb emberének tartott, fejére huzva nagy kendőjét, összefogá bundáját ’s kiment. „Most el Violáért, mormoga magában, ezek is szeretik egymást. Ejnye – szólt, midőn fejét csóválván tovább ment – bizony vén szemem könyekbe lábadt, mikor azt a’ két gyereket láttam; ki tehet róla, hogy illyenkor mindig Jancsim jut eszembe. Hogy szerettem, milly boldogok voltunk ’s most künn fekszik szegény Francziaországban a’ mint mondják. Az irásban áll: mit isten összeadott, ember ne válassza el; azért a’ teins vármegye mégis katonának állitotta.”
E’ gondolatokból Liptáknét neve ébreszté föl, mellyet, midőn házához közelgett, valaki halkan kimondott.
„Ki van itt?” – szólt az öreg asszony megállva. „Én, én – suttogott a’ másik, kezét vállára téve – nem ismer kend?”
„Te vagy Peti? – mondá Liptákné bámulva, – Porváron gondoltalak; honnan jösz?”
„Az istenért, ne szóljon kend olly fenszóval. Itt van ő?”
„Viola?”
„Hát ki más?”
Liptákné, mióta hallá, hogy Violát tulajdon emberei között is kémek környékezik, vigyázó volt ’s hallgatott.
„Ellenem csak nem gyanakszik – szólt a’ czigány türelmetlenül – tegnap reggeltől futok körül, szólnom kell véle még ma; nem birnak lábaim, de ha kend nem tudja hol van, tüstént tovább kell mennem.”
„’S olly fontos dolgod van Violával?”
„Szükségkép’ beszélnem kell vele.”
„Hát jer velem – szólt Liptákné, ki a’ czigány’ kesergő szavanál előbbi gyanuját maga is megbánta – az ember csak vigyázóbbá válik, mai időben annyi gazember van köztünk szegény emberek között is.” ’S ezzel a’ kis házhoz érve egymásután bementek a’ kis kerités ajtón, Peti szokása ellen botra támaszkodva, fáradtan, mint őt talán senki Tiszaréten nem látta még.
A’ jegyző’ házában azalatt boldog pillanatok folytak; a’ szerelem, ugy mondják, megrontja étvágyunkat, de négy órai lovaglás, főkép’ Ákos korában, sokat helyrehoz, ’s Erzsébet asszonyomnak is minden oka vala megelégedni vendégével, ki fáradságos lovaglás után átfázva csontig, most a’ jó fütött szobában Erzsébet’ párolgó tálai előtt az otthonosság’ minden örömeit élvezé; ’s ha Vilma’ piruló arczaira néze, ki a’ kis asztal ellenében ült ’s néha mosolygva anyját kinálásaiban segité, vagy egyes kérdéseket intéze hozzá, inkább hogy a’ felelőnek szavát, mint feleletét hallja, mondhatlan boldognak érzé magát.
„Ugyan még egy kis darabot e’ tortából – szólt Erzsébet, midőn Ákos minden jó akarata mellett enni megszünt – persze nem olly jól készült, mint mellyhez a’ teins ur szokott, de csak, mint szegény házunktól kitelik. Talán kissé elbarnult, a’ teins ur annyi ideig nem jött, de puha, ugyan méltóztassék.”
Ákos, ki e’ pillanatban mindent megragadott volna, mi őt a’ tortától megmentheté, czimezése ellen emelt panaszt. „Hát idegen vagyok, hogy tekintetes urnak neveznek? nincs szebb, nyájasabb szó, mellyet számomra találhatnak?”
Erzsébet megzavarodott, de a’ tekintetben, mellyel, Ákosra nézve, annyi szeretet, olly kimondhatatlan boldogság vala látható, hogy Ákos, ki ugy is mint minden ember, ki magát boldognak érzi, meghatáshoz közel vala, megragadva kezét azt ajkaihoz szoritá. „Nevezzen Ákosának, nevezzen fiának, e’ világon nincs czim, melly után inkább vágyódnám.”
„Kedves Ákosom, fiam, ha ugy akarja – szólt Erzsébet ’s szemében könyek ragyogtak, boldogitsa e’ lányt ’s isten megáldja érte. Oh, Ákos, ön jó, nemes teremtés, nincs e’ világon senki, ki Vilma’ szerelmét igy érdemelné, de még sem gyanitja, milly kincset bir e’ leányban.”
Fölkeltek, Vilma anyjának keblére borult. Ákos szenvedélylyel csókolá kezeit ’s lelke előtt önanyjának emléke emelkedett.
„Nem vagyok-e én valóságos gyermek – szólt végre Erzsébet szemeit törülve – sirok örömömben, midőn így egymás mellett látva, azon egész boldogságot érzem, mellyet szerelmetekben találhatnátok, ’s elfelejtem, mennyi akadály, mennyi talán legyőzhetetlen gát fekszik még köztünk ’s azon pillanat között, hol Ákost fiamnak nevezhetem. Menj kedvesem – szólt, Vilmához fordulva – vitesd ki az abroszt’ ’s edényeket, ’s nézd meg kissé testvéredet, alszik-e már.” ’S midőn a’ lány, összetakaritva, a’ szobából kiment, az anya egy tekintetet vetve utána, mellyben egész szerelme öszpontosult, megszoritá Ákos’ kezét ’s remegő hangon mondá: „Ákos boldogitsa őt.”
Ákos felelet helyett visszaadá a’ meleg szoritást ’s szemében köny ragyogott.
„Oh, mert ön nem tudja, ön nem sejditheti a’ szerelmet, mellyet e’ lánytól bir, férfinak, a’ legjobb’ a’ legérzékenyebbnek nincs fogalma erről; ha valaha csalatva érzené magát, ha valaha –”
„’S olly alávalónak gondol-e – szakitá félbe Ákos szenvedélylyel – olly gyalázatosnak, hogy Vilmám’ szeretetére érdemetlenné válhatnám?”
„Nem, Ákosom, nem – szóla Erzsébet nyugotan – én önt becsülöm, nem szólnánk egymással illyekről, ha nem tenném, nem szegtem volna meg férjem’ parancsolatát, mit eddig nem tettem, nem fogadtam volna el igy házamban, ha nem volnék meggyőződve nemes szándékairól. Oh, de ön gazdag, önnek a’ világon nagy jövendője van, ez az, mi szivemet aggodalommal tölti; nézzen csak végig az uri lakásokon, mellyeket ismer, ’s valjon hány van, hol való szerelmet, hol boldogságot talál? Kinek az élet száz örömmel, száz élvezettel kinálkozik, ki a’ merre néz, valamit talál, miben reményleni, valamit, miután vágyódni lehet, kit nagyravágyása sok lehető czélok’ kivivására int, kit dicséret, fény, népszerüség környékez, bir-e az elég erővel, hogy szivét el ne ossza ennyi tárgy között? ’S Vilmának egész sziv kell, hogy magát boldognak érezhesse, férje’ szeretetének töredékei őt ki nem fogják elégiteni.”
Erzsébet örült Ákos’ vagyonának, boldognak érzé magát a’ gondolatnál, hogy leányát fényes helyzetben láthatja; ő maga pártolá, ártatlan beszélgetései által talán nevelé Vilma’ szerelmét ’s mégis e’ pillanatban, leányára nézve, aggodalommal telt lelke, épen mert kivánatait teljesülni látá. Ez természete szivünknek, nem teljesülhet egy kivánatunk is a’ nélkül, hogy épen a’ teljesülés pillanatában a’ gondolat nem támadna szivünkben: nem lett-e volna jobb más czél felé irányozni kivánatainkat? De e’ gondolat, melly Erzsébet’ fején átvonult, nem állhata ellent Ákos’ meleg szavainak, ki szerelmének változhatlanságáról sokkal inkább meg vala győződve, mint hogy azt, ki maga sem kivánt egyebet, arról meg nem győzhetné.
„Hiszem, jó Ákosom – szólt ő – én nem kételkedem, nem kételkedtem soha szerelmén, bocsássa meg, ha anya néha igazságtalan aggodalomra fakad, főkép’ illy helyzetben, mint a’ miénk! meggondolta-e az akadályokat?”
„Maholnap huszonnégy esztendős vagyok, ’s akkor ki parancsol velem? A’ vagyon, melly anyámról reám maradt, ’s mellynek már birtokába léptem, elég magam ’s nőm’ kitartására, ’s ha atyám, mit nem hiszek, egy ideig neheztelne is reám, nincs szeretet a’ világon, mellyet én Vilmám’ szerelméért becserélnék.”
„Igen, kedves Ákosom, elhiszem – szólt Erzsébet – de Jónásom! nem ismeri őt senki, mint én, érzékeny áldott teremtés, élő angyal; de ha valamiről azt hiszi, hogy elveivel ellentétben áll, nincs erő, melly őt reá birhatná.”
„Kivévén szerelem” – szólt közbe Ákos.
„Az sem, higyje el, barátom, az sem – viszonzá Erzsébet – Jónás nem szeretett e’ világon senkit ugy mint engem, isten áldja meg érte, de a’ mi meggyőződésével össze nem fér, azt soha sem érném el tőle.”
„Meghiszem. De lehet-e meggyőződése ellen, hogy leányát boldogitsa? ’s nem reménylhetjük-e, hogy bármi méltán érezze büszkeségét szüleim’ ellenzése által sértve: ha állandóságunkat látja, kéréseinknek ellentállni nem fog? ’S mért essünk kétségbe még apám’ helybenhagyásán is? Vándorynál jobban őt ki sem ismeri, ’s ez nem mondá-e százszor, hogy megegyezéséért jótáll.”
Erzsébet végre megnyugodott. Ákos elmondá neki: hogy Vilmát a’ szomszéd megyébe anyai birtokába vezetendi, hol mostohájával érintkezésbe jőni nem fog. ’S Erzsébet, ki magának az egész ház’ belrendezését elmondatá, örömragyogó arczokkal szoritá leányát kebléhez, ki ép’ akkor a’ szobába jött.
„Igy gyermekeim – szólt, kezöknél fogva Ákost ’s Vilmát – szeressétek egymást hiven ’s igazán, ’s a’ jó isten nem fogja engedni, hogy valaki szétszakitsa sziveiteket. Lám én ’s Jónásom mennyi akadály ’s nehézséggel küzdöttünk, ’s végre mégis összekerültünk. Ki e’ világon való szeretetet találni, szerencse’ fia és sorsa’ kedvezésére számolhat. Igy kedvesim – folytatá, Vilmát, ki kebléhez simult, homlokán csókolva – most szóljatok egymáshoz, beszélgessétek ki magatokat jól, ki tudja, mikor lehettek ismét együtt.”
’S a’ jó asszony nagy székére ereszkedett ’s a’ kályha mellett boldog ábrándokba merülve nézé a’ szép párt, melly, az asztalok’ egyikénél suttogva, egymás mellett ült.
„Vilma – szólt Ákos halkabban, megfogva a’ piruló lány’ kezét – mikor jöttem, szemeiben könyek ragyogtak, miért sirt?”
„Nevessen ki, én gyáva leány vagyok, de mindnyájan aggódtunk, anyám is, ’s lássa, mikor önt legnagyobb félelmem között ugy egyszerre magam előtt látám –”
„Angyal, beh boldoggá tesz szerelme által, ha szemeibe nézek ’s látom e’ meleg tekintetet, melly rajtam nyugszik, ha szavát hallom, mellyben annyi érzemény hangzik, ha kezét ajkaimhoz szorithatom ’s eszembe jut: hogy e’ kéz az enyém leend, hogy egykor, talán rövid idő mulva mind azon boldogságot, mellyet szerelme adhat, magaménak nevezhetek, szinte ugy tetszik álmodom, vagy valamelly bajnak kell történnie, mert nem lehet, hogy ember illy szerencsés legyen a’ világon.”
„Oh, az istenért, vigyázzon magára – szólt Vilma megindulva Ákos’ szavain, mellyekben ifju keblének egész szenvedélye hangzott – ön bátor ’s megvet minden veszélyeket, szembe száll mindennel, de gondoljon reánk, anyám ma is annyi aggodalmakon ment át.”
„Mert olly sokáig nem jöttem?”
„Igen, és a’ köd, mondják, hogy a’ sz. vilmosi lápokban már több ember veszté életét.”
„Ha soha nagyobb veszély nem fenyeget, mint a’ porvári uton, kedves Vilmám nyugott lehet, – szólt Ákos mosolyogva – a’ sz. vilmosi láp, ha csakugyan oda jutnék, most nem elég mély, hogy gyermek fulhatna belé; ’s az egyedüli veszély, mellyen ma, szégyenemre keresztülmentem, az vala, hogy nem találék egyenesen ide, eltévedtem. A’ köd olly sötét volt, hogy ámbár százszor lovagoltam Porvárról Tiszarétre, utamat vesztém, ’s talán még most is a’ sikon tévelyegnék, ha midőn épen az irányról, mellyet vennem kelle, tanakodva megálltam, lókopogást nem hallok. Arra vevém utamat, de alig közelgék a’ lovashoz ’s ez vágtatni, később száguldani kezd. Én utána mennyire lovam birja, ez előttem mindig sebesebben, mig a’ köd között világot látok, arra veszem utamat, ’s csárdánknál lelém magamat. Ez ember alkalmasint a’ faluból való ’s talán zsiványnak tartott, de bárki legyen, isten áldja meg, hogy ép’ akkor jött utamba ’s ide vezetett; ha ő nincs, ma nem láttuk volna egymást.”
„És visszamenet? – szólt Vilma, aggodalomteli tekintetet vetve kedvesére – anyám mondá, hogy még éjjel vissza fog lovagolni.”
„Mit tehetünk, ha akarom, hogy látogatásom titokban maradjon, jókor reggel Porváron kell lennem. Lovamat a’ kert’ keritéséhez kötém, éjfél után rá ülök ’s virradatkor ismét a’ megyeháznál vagyok. Egy napon kétszer, jót állok érte, nem fogok eltévedni. De – tevé Ákos hozzá halkabban, tekintetet vetve Erzsébetre, ki azalatt boldog gondolatai közt elszunnyadott – Vilmám, ez nem maradhat tovább igy, a’ szüntelen kénytelenség, mellyben élünk, türhetlen, atyjával szólni fogok.”
„Ne tegye azt – szólt Vilma kérő hangon – mig ön’ atyja helyben nem hagyja választását, apám’ megegyezésére nem számolhatunk.”
„De apám helyben fogja hagyni választásomat. Ha kitárom előtte egész szivemet, ha elmondom, miként szeretlek, ’s hogy szerelmeden kivül e’ világon nincs semmi más, mi által magam’ boldognak érezhetném; ha elmondom, hogy az élet menyország, ha veled oszthatom, átok, ha azt magánosan kellene elviselnem, ’s akkor áldását kérem, semmit, mint áldását: ő, hidd el, nem fogja megtagadni. Hisz’ atyám ő, ’s hányszor mondá: hogy senkit e’ világon inkább nem szeret. Oh, Vilmám, mi boldogok leszünk.”
Vilma nem vonta vissza kezét, mellyet Ákos szenvedélylyel megragadott, nem szólt egy szót, mellyel reményeit helybenhagyná, de szemeiben leirhatlan boldogsággal függe az ifjun.
„Igen, Vilmám! mi boldogok leszünk. Szóltam anyáddal ’s elmondám egész helyzetem. A’ harmadik faluban egy házam van, melly anyámtól maradt reám, kicsiny ’s szerény külseü; atyám nekem adta át, hogy gazdálkodjam, a’ rég elhagyott kert ismét rendbe hozatott, a’ kis szobák kényelmesekké tétettek, ott fogunk élni. Hol te vagy, ott paradicsom a’ világ. Magunkkal visszük szüleidet.”
„Oh, beh szép volna ez!” – sohajtott Vilma.
„Igen, kedvesem, ’s kis testvéredet nemde? és…”
„Az öreg Liptáknét talán – szólt a’ hölgy mosolyogva örömében – oh, az ugy szeret!”
„Az öreg Liptáknét persze; majd Vándory is meglátogat néha.”
„Igen, ő eljő bizonyosan, szép nagy széket készitetünk [sic] neki, ollyant, mint az ott a’ kályha mellett, mindig azon ül, ha hozzánk jő, és mihelyt a’ házba lép, pohár fris vizet hozatunk a’ kutról. Oh istenem, beh szép lesz az! Kert is van, nemde?
„Szép nagy kert, – szólt Ákos, ki látva az örömet, melly Vilma’ arczain tükröződött, alig tarthatá vissza magát, hogy őt kebléhez ne szoritsa, – teli rózsákkal.”
„Rózsákkal? – vága közbe Vilma, kezeit összecsapva örömében – ’s ha majd a’ vadászatról visszajő vagy Porvárról, vagy innen, ’s távolról lova’ kopogását hallom, csupa rózsákkal jövök elébe fejemen, kezemben; egész szobája teli lesz virágokkal. Oh, mi ott boldogok leszünk!”
„Vilma – szólt Ákos remegő hangon, kezét szenvedélylyel szoritva ajkaihoz – gyanithatod, sejditheted-e csak távolról is, mi boldoggá teszesz?”
„Ki tudja! – szólt Vilma sohajtva, ’s kezét szemérmesen visszavonva – lesz-e ez valaha?”
„Lesz-e ez valaha? – szólt ismét ajkaihoz szoritva kezét emez – ha isten két lénynek megmutatja a’ szerencsét, ’s keblökbe teremti az érzetet, hogy éltök átokká válnék, ha ezt nem birhatják, kétkedhetel.”
Ákos’ kezei remegtek, halvány arczain ’s lángoló tekintetében szenvedély vala kimondva, mellyet Vilma még nem látott, ’s mellyen szinte elrémült.
„Ákos – szólt szelid hangon – ön beteg, nyugtassa meg magát.”
„Oh, Vilma! ne vond vissza kezedet, ne szólj velem olly idegenen, nevezz kedvesednek, szólits tegezve, kérlek…”
Vilma hallgatott, kezei remegtek.
„Nem vagy-e jegyesem? Nem vagy-e enyém isten ’s szived előtt, miért e’ hideg válaszfal köztünk?”
„Ákosom!”
„Oh, kérlek, te-gezz, [sic] én nem tudok veled máskép szólni, a’ sziv nem ismer más czimet. Lám első legnagyobb kérésem, ez az első, mellyet tevék.”
Vilma elpirult.
„Oh, mondd hogy szeretsz, mondd: hogy bármi történjék, tőlem elválni nem fogsz, hogy enyim vagy.”
„Tiéd” – szólt halk, alig érthető hangon Vilma. ’S Ákos kebléhez szoritá a’ remegő leányt, ’s az ifju szenvedélyes csókja először ége szüz ajkain.
E’ pillanatban a’ mellékszobából, mintha valamelly nehéz test esnék földre, erős zörrenés hallatszott, reá elfojtott följajdulás, férfi léptek ’s ismét csönd. Vilma, kiragadva magát Ákos’ karjai közül, fölsikoltott, Erzsébet fölugrott székéről, Ákos gyertyával sietett az ajtóhoz, mellyet kinyitván világosan hallá, hogy a’ másik szobából valaki csuszkálva távozik.
Olvasóim emlékeznek a’ zsidó ’s Czifra összebeszélésökre, mellynek Peti véletlenül tanuja volt. Ákos’ jelenlétét nem tudva a’ czimborák, a’ ködös éjt föltételökre kedvezőnek hivék, ’s mihelyt a’ kovács’ tüze eloltatott ’s az egész faluban csönd leve, a’ kertek megül, hol tartózkodtak, a’ jegyző’ házához lopództak. Csönd vala itt is. A’ konyha’ ajtaja rég bezárva, az ablakok, – az egy szoba, hol világ vala, fatáblákkal levén zárva, sötétek; ’s a’ zsidó, Czifrát, ki fölfegyverkezve követé társát, a’ kapu mellé őrül állitva, nyugodtan hozzáfogott munkájához. Halkan fölnyitá Tengelyi’ szobája’ külső ajtaját, kis lámpáját bundája alól kivevé ’s a’ vasláda’ nyitásához kezdett. Észrevevé ugyan a’ beszélgetést, melly a’ mellékszoba’ ajtaján áthallatszott, de midőn minden neszt a’ lehetőségig került, annál nyugodtabban folytatá munkáját, minél inkább meg vala győződve, hogy a’ bennszólók Erzsébet ’s Vándory, ’s minél inkább el vala határozva: ez utósótól, ha általa tetten kapatnék, ha máskép nem, késével szabadulni. A’ láda fölnyitva, az irományok ’s egy zacskó ezüst pénz kezében, ’s a’ zsidó halkan, mint jött, ismét az ajtó felé vonult, midőn küszöbén, erős kezektől torkon ragadva, utjában megállitatott.
„Ide az irományokkal tolvaj! – szólt suttogva megtámadója, ’s a’ zsidó Czifrára gyanakodott, midőn a’ küzdésben elalvó lámpája’ vég világánál Violát megismeré.
Mihelyt ez utósó a’ szándéklott rablásról hirt vett a’ czigány által, vele lesbe állt. A’ lopást, mielőtt az történnék, megakadályozni nem állt hatalmában. Maga is a’ törvény’ üldözése alatt állva, ha a’ zsidót, mielőtt gonosztettét elköveti, megtámadja, ez lármát üt ’s ő a’ legnagyobb veszélynek teszi ki magát, ’s ennek hatalmában áll merényét később elkövetni. Bevárá tehát mig a’ zsidó a’ szobában vala, akkor Petit a’ kapu felé küldve, hogy Czifrára vigyázzon, maga halkan a’ szoba’ ajtajáig lopódzott, hol most közte ’s a’ tolvaj közt hallgatva iszonyu küzdés támadt.
„Ide az irományokkal – szólt elfojtott hangon Viola – halál’ fia vagy, ha késel.”
A’ zsidó hasztalan küzdött, hogy a’ vaskéztől szabaduljon, melly torkát szoritá. A’ lámpa földre esett. Viola félve hogy a’ zajra valaki kijön, minden erejével az irásokat akará kiragadni. A’ zsidó, kését Viola’ mellének döfé, mire az ellenét egy, arczára adott irtózatos csapással földre terité. E’ lármára a’ mellék szobában, mint tudjuk, zaj támadt. Viola fölkapta az irásokat ’s Peti által követve futott. Mindez egy pillanat’ müve volt. A’ zsidó föleszmélve az ajtón kivánszorgott, ’s mikor Ákos belépett, csak a’ nyitott ládát, a’ földön egy zacskó pénzt ’s Viola’ bundáját, mellyet ez küzdés közben elvesztett, találá a’ szobában.
Ákos a’ nyitva hagyott külső ajtóhoz sietett, ’s midőn a’ gyertyával az udvarra jött, a’ zsidót találá ott, ki a’ földön feküdve, mihelyt Ákost meglátá, gyönge hangon segitségért kiáltott.
Ákos lehajlik. E’ pillanatban lövés hangzik, mellyre Ákos vérében földre dől.
Erzsébet ’s Vilma, kik utána a’ mellékszobából jöttek, fölsikoltanak.
A’ házból ’s szomszédlakokból a’ lövésre emberek futnak össze. A’ kovács, midőn házából kirohan, embert lát, ki mellette elfut, ’s kiáltva: gyilkos! gyilkos! utána szalad.
Vége az első kötetnek.