A’ mécsek elóltattak, a’ főispán vacsorája után visszavonult ’s minden nyugodt vala ismét Porvárnak utczáin. Az egyes tanyákon, hol a’ cortesek csupán a’ végett hogy szavazataik külső befolyástól mentek legyenek, zárva tartattak, néha gyönge nesz hallatszott, ’s egyes rekedt hangok félig álmokban Bántornyi vagy Réty’ neveit kiabálák. E’ gyönge zajon kivül, mely irőről időre egészen elhallgatott, nem vala semmi, mi az idegent, ha a’ városon átmene, az óriási vajudásokra intené, mellyek között Taksony megye uj tiszti karát megszülendi. Ezen csöndnek egyik főoka abban fekszik, hogy a corteseknek eddig csak Bántornyi’ részére behozott csapatjai szállták meg a’ várost, ’s hogy igy egyes párviadalokon kivül, mellyek ugyanazon párt’ emberei között is a’ magyar nemesség’ bajnoki természeténél fogva nem kerültethetnek el, általános csatára alkalom nem nyilt. Réty’ emberei, mi az erősebb pártnak nem ritkán szokása, csak a’ választás’ reggelén valának megjelenendők ’s addig kis állomásokban közelgtek a’ nagy ütközet’ szinhelyéhez, inkább biztosítva igy az elcsábitás ellen, ’s ha egyszeri föllépésök az ellenfelet meglependi, több hatást igérve.
Menjünk e’ tanyák’ egyikéhez, melly mintegy másfél órányira Porvártól Réty’ egyik jószágán üttetett föl, ’s hol most jó ismerőseinket, kiket már Réty’ házánál látánk, a’ sz. vilmosi háromszáz bajnokot találhatjuk. Kis vendégfogadó ez, azoknak egyike, mellyeket alföldünkön annyiszor találunk, hol, ha miszámunkra nem találunk is szobát, legalább az istálló, mellybe lovainkat beköthetjük nem mindig hiányzik, ’s ki valamit magával hozott, ’s kést, villát hozzá, hogy megehesse, jól is lakhatik. Az istálló ’s a’ nagy állás, hol esős napokat kivéve, mindenki száraz menedéket talált, ’s mellyekben a’ vendégek’ kényelmére fris szalma hintetett, a’ nemesség által foglaltattak el. Pennaházy jegyző, a’ csapat’ vezetője, gondosan bezárva az udvart, hogy senki el ne szökhessék, a’ zsidó kocsmáros’ ágyába vonult, mig a’ zsidó maga, családjával azon egy szobának padozatán hever. A’ vendégfogadó csendesen áll, mintha semmi idegen nem volna falai között, csak a’ csapszékben látunk még világot. E’ tágas szobában, mellynek falait nehány, a’ füst által elbarnult rézmetszeten kivül e’ nagy alkalomnál egyes hazafiui fölirások ékesitik, ’s mellynek szögletében a’ párt’ zászlói állittattak föl, két embert találunk, kik gyönge mécs’ világitása mellett ’s kis palaczk pálinkával közöttök, félig suttogva ülnek egymás mellett. E’ beszélgetők’ egyikében, ki az ajtóval átellenben ül, az üveges zsidót ösmerjük meg, kit utószor Tengelyi’ házában látánk, a’ másik, ki vele szemközt a mécsnél épen pipára gyujt, előttünk ismeretlen; de ki Taksony megye’ tömlöczében ezen husz év alatt valamikor megfordult, hihetőkép’ első tekintetre meggyőződött volna, hogy sz. vilmosi János ur, vagy közönségesebb nevén mondva Czifra Jancsival találkozott; sem az, hogy a’ tömlöczöt ollyankor látá, mikor Czifra benne nem vala, sem az, hogy őt egyszer látva, képét ismét elfeledé, a’ valószinűségek közé nem tartozván.
Nem vagyok barátja Lavater’ tudományának, sőt midőn e’ világon annyi ok van, mi az embert embertársai ellen igaztalanná teszi, szinte félek a’ tantól, melly bizonyos alaku orrt, szemet vagy szájt egyes rosz tulajdonságok’ bizonyos jelének hirdetve, a’ szerencsétlent, kinek a’ természettől ép’ illy alaku arczvonalak jutottak, minden vétke nélkül az emberek’ gyanuskodásainak kiteszi; de van valami az emberi arcz’ kifejezésében még is, egy leirhatatlan, de mindenikünkre egyiránt ható kifejezés, mi bizodalomra vonz, vagy visszataszít, szeretetet vagy borzalmat gerjeszt, már első tekintetre is. A’ tavasz’ meleg ’s az ősz’ hideg napjai, vagy a’ nyári förgeteg, nem vonulnak át földünkön a’ nélkül, hogy nyomokat ne hagynának maguk után, ’s az emberi arcz miként ne tartaná meg azon érzemények, azon szenvedélyek’ benyomását, mellyek rajta átmentek? Czifra’ arczán olvasható betükkel vala följegyezve jelleme. Alacsony homloka, mellyet inkább szenvedélyek, mint az idő vont redőkbe, a’ borzas, orra’ tövénél összefolyó szemöld, a’ szürke nyugtalan szem, bizonytalan tekintete, mellyben a’ gonosztévő’ félelme ’s vadsága párosult, kiálló állcsontjai ’s a’ halvány arcz félig eltakarva őszülő haja ’s szakálla által, olly egészt képezének, melly előtt, ha scorbutban földagadt kékes ajkait hozzá veszed, borzadnod kelle, főkép’ ha az izmos, majdnem a’ szabálytalanságig erős tagokat tekintve az anyagi erőt látád, mellyel ez ember a’ természettől megajándékoztatott.
„Ej, ej – szóla a’ zsidó fejcsóválva – ki hitte volna, hogy kend még ugy maga jó kedvéből is elmegy a’ vármegyeházhoz?”
„Mikor az ember, nemes ember, ’s hivják – szólt a’ másik nevetve – ’s ugy tekintetes ur’ módjára mehet el, az egészen más dolog; eleget laktam a’ vármegyeházat alólról, fönt sokkal szebb.”
„Mégis talán jobb volna, ha kend inkább nem menne, ki tudja, ott sokan vannak, kik ismerik, a’ várnagy, a’ hajdúk, még valami baja lehetne.”
„Bajom? ördögadta! ki merne bántani, egy sz. vilmosi nemes embert? – szólt a’ másik az asztalt öklével verve – ép’ azért megyek, hogy megismerjenek; majd ha föl ’s alá mehetek a’ pitvaron, ’s az az átkozott tömlöcztartó, ki annyit bosszantott, látja hogy én nemes ember vagyok, ’s ő mégis mindöszve haszontalan paraszt, tudom boszankodik. A’ világért sem maradnék el, csak hogy haragjokat lássam, ’s ha egyik nem veszi le előttem süvegét, kicsapom pipáját szájából.”
„Ej beh jó dolog! – szólt a zsidó sohajtva – ha az ember nemes ember lehet.”
„Bizony jó, Jancsi – viszonzá a’ másik megelégedéssel pödörgetve bajszát – főkép’ az ilyenfélének mint én. Mikor baj támad ’s az ember gyanúba keveredik, ha száz pajtása volna, mindjárt elviszik a’ megyeházhoz le a’ tömlöczbe, vasat rá ’s azután várhat mig baja fölkerül. A’ nemes ember azalatt szabadon jár, két három esztendőt megnyer, ’s ha épen tovább állni nem akar ’s itélet után bekerül is, legalább verést nem kap, ’s ha sok atyafisága van, valami szolgabirónál konyhás rabbá lesz. Ej Jancsi az a’ voks beh jó dolog, ’s ha még meggondolja az ember, hogy nem kerül semmibe!”
A’ zsidó, ki az alatt késével az asztalt bökdösé, keserü tekintetet vete a’ szólóra. „Kend menkő ember Czifra, de vigyázzon magára, ha Viola megtudná, hogy minap a’ tiszteletesnél kend szólott be, minden nemessége mellett sem szeretnék bőrében lenni.”
A’ zsivány, késéhez nyulva dühösen nézé a’ szólót. „Zsidó! ne tréfálj velem, mert bizony – –” A’ zsidó fölugrott – pillanatig csend lön. „Már hogy bolondozhatik kend igy? – szólt, ismét visszaülve székére – engem csak nem fog megölni; mert veszedelmére emlékeztetem? mikor önn füleimmel hallottam Violától, hogy annak ki a’ tiszteletesnél betört, szét zuzza fejét, ha tulajdon testvére volna is.”
„Igen, de nem fogja megtudni – szólt a’ másik nyugottabban – vagy talán észrevetted, hogy Viola rám gyanakszik?”
„Nem, de – –”
„Vagy talán elakarsz [sic] árulni? – szólt ismét késéhez kapva. – Zsidó! nem tudja senki más mint te, hogy a’ tiszteletesnél voltam, és ha – –”
„Ej Czifra – válaszolt az üveges, midőn székével ismét visszavonult – kend valóságos bolond, mi közöm nekem Violához és a’ tiszteleteshez? ’s nem vagyunk-e mi barátok? ki adta el minap is a’ szürkét, mellyet a’ Tiszán túl szerzett kend? és a’ süldőt, tiz forint harmincz krt. adtam érte.
„Akkor is megcsaltál – vágott közbe a’ másik – egy süldő tiz forint harmincz krajczár!”
„Ha nem hiszed, kérdezd meg a’ mészárost kinek eladtam.”
„Igen – hogy azután hurokra kerüljek? Tudjuk, tudjuk; de isten neki, neked csalnod kell, zsidó természeted. A’ tiszteletes’ háztöréséről pedig ne szólj, még istenednek se; máskép’ Viola nem tudhatja meg, ugy is fölakasztják, mielőtt egy hónappal idősebb lesz.”
„Ah! hogy hogy?” – szólt a’ zsidó ismét közelébb tolva székét. –
„Hát minap mibe mult, hogy el nem fogták? Ha czimboráinak valamellyike a’ viczispán’ szérüs kertjén tüzet nem rak, most függne.”
„Igaz, igaz – szólt a’ zsidó – talán bizony kend csinálta az illuminatiót?”
„Én? – viszonzá villogó szemekkel a’ zsivány – van-e valaki a’ világon, ki őt ugy gyülöli mint magam? Viola még gyerek volt, az utczákon futosott, ’s ha pajtásaimmal bejöttem a’ faluba kályha mögé bujt, mikor én már egész bandával jártam a’ vármegyében, és most ördögadtát – szólt az asztalra csapva öklével – csak látnád, hogy parancsol! Mikor a’ tömlöczből kiszabadultam és pajtásaimmal ismét összecsaptam, ki lett volna akkor az igazi fő ember? ki más mint én. Czifra Jancsi, ki őket esztendőkig vezettem, ki a’ Tisza’ mentében minden szeget lyukat ismerek, ’s valamennyi csikós ’s gulyásnak jobban parancsolok mint urok. De persze nekik más ember kellett, Violát már köztök találtam, a’ furfang, ki mint az asszony minden csöp vértől reszket ’s minden gyerek’ sirásán elsajnálkozik, nekik inkább tetszett ’s hallgatnom kellett, ha csak fölakasztatni nem akartam; ő parancsol, én engedelmeskedem, de majd meglátjuk, ki lakomáz utoljára.”
„Igazsága van kendnek – szólt a’ zsidó, a’ pálinkát feléje tolva – szinte nevetséges, hogy illy embernek Viola parancsoljon.”
„Igen – szólt a’ másik, nagyot hörpentve a’ palaczkból – és még hogy’ parancsol! Minap egy parasztnak ökrét hajtottam el a’ mezőről, mikor megtudta szörnyü káromkodások közt parancsolá, hogy vigyem vissza, mert szegényembernek kárt tenni nem szabad; mikor tavaly egy zsidót lőttem agyon, mondta, ha még egyszer teszem, főbe lő; majd meglátjuk kinek szemét vágja ki előbb a’ varju, nem jó annak, kinek Czifra boszút esküdött.”
„Most értem – szólt a’ zsidó – hát kendtől tudta meg a’ teins szolgabiró ur minap, hogy Viola Tiszarétre jő?”
„Hallgass zsidó – ’s ha tőlem tudta volna meg, mi közöd hozzá?”
„Igen – szólt a’ zsidó székét az asztalhoz közelebb tolva,ű suttogó hangon – de én tudnék egy alkalmat, hogy Violán kemény boszút állhatnál ’s egyszersmind szép pénzt is szerezhetnél magadnak –”
„Halljuk! – orditott a’ zsivány, egyszerre cortes szerepébe esve, hogy szintén rengtek a’ ház’ falai.”
„Hallgasson kend – szólt az üveges megfogva kezét – hisz föllármázza az egész házat.” A’ zsidó fölkelt ’s az ablakhoz menve kinézett az udvarra, midőn mindent nyugodtan látott, ismét székére ülve, tovább szólt: „kend, minapi fáradságáért a’ tiszteletes’ házánál nem kapott semmit?”
„Átkozott zsidó – szólt a’ másik mérgesen – ismét erről szólsz.”
„Legyen kend nyugottan, én huszonöt forintot szerzek kendnek.”
„Huszonöt forintot? – szólt hasonlóan suttogva a’ másik – ’s ugyan hogy?”
„Ha kendnek bátorsága van.”
„Bátorság?” – szólt Czifra, szemeit társára függesztve.
„Tudjuk, tudjuk, hát jól vigyázz: az irások, mellyekhez minap nem jutottál, Tengelyi uramnál vannak –”
„Jó, hogy tudom!”
„Csöndesen, csöndesen, a’ nagy vasládában tartja, onnét kend nem veszi ki erővel ha én nem nyitom fel; de látja kend, ’s itt a’ zsidó, mellényéből rongyba takarva két kulcsot vett ki, a’ láda’ kulcsai nálam vannak, a’ szoba kulcsát is magammal viszem és – – –”
„Átkozott zsidó – szólt a’ másik ’s csunya arczait nevetés voná szét – már hogy szerezted e’ kulcsokat?”
„Megnéztem a’ ládát, megismertem hogy a’ Porvári vásáron egy ismerősömtől vették, attól kaptam a’ kulcsokat; a’ nótárius restauratión van, minden baj nélkül megtörténhetik az egész.”
„Add ide – szólt a’ zsivány – hadd nézzem meg.”
„Nem adom én.” – Czifra fölugrott, ’s kiragadva kezéből a’ kulcsokat, mellényébe dugá.
„Igy, most nincs is szükségünk rád; elvégzem én azt magam is –”
„Ne bolondozzék kend – szólt a’ másik – mit csinálna a’ kulcsokkal?”
„Hát bemennék – szólt nevetve a’ zsivány – ’s huszonöt forintod helyett az egész száz forintot megszerezném; ugy is tudom, annyit kapsz.”
„Ej, ej, Czifra! beh okos ember kend; de ugyan tudja-e hát a’ lakat’ mesterségét? Pénzládát nem ugy csinálnak, hogy azt minden bolond kinek kulcsa van fölnyithassa, ha a’ fortélyt nem ismeri, egy esztendeig ott állhat mellette.”
„Micsoda fortélyt?”
„De Czifra bácsi, azt nem olly könnyen fogja megtudni.”
„Mondd meg zsidó – szólt a’ zsivány felemelve öklét – mert!”
„Ne lármázzék kend, adja vissza a’ kulcsokat; jöjjön szépen velem, ’s a’ huszonöt forint meglesz, kendnek más dolga nincs, minthogy a’ ház előtt strázsál ’s ha baj történik, például Viola járna ott vagy más valaki ’s észre veszi, segitségemre jön.”
„De huszonötforint! – Semmirevaló, száz forintot kapsz ’s nékem csak huszonötöt igérsz!”
„De ki megy be a’ házba? ki szerezte meg a’ kulcsokat? huszonöt forint sok pénz, két tinó’ ára.”
„Felezzünk – adj ötven forintot ’s elmegyek.”
„Nem lehet – szólt a’ zsidó fejét vakarva – csak a’ kulcsokért tiz forintot adtam.”
„Ha nem lehet, jólvan; én bemegyek a’ restauratióra ’s te menj imádkozni a’ zsinagogába.”
„Add ide a’ kulcsokat – szólt a’ zsidó nyugtalanul – majd találok én magamnak mást.”
„A’ kulcsokat? azokat magamnál tartom – válaszolt a’ zsivány nevetve – ha más pajtás kell, keress magadnak más kulcsokat is.”
„Jól van hát, legyen negyven forint, ’s add ide a’ kulcsokat.”
„Ötven vagy semmi.”
Miután e’ vitatkozás egy ideig tartott, a’ zsidó Czifrával kezet csapott, egyszersmind ennek kivánata szerint tiz forint előpénzt adott, ’s mindketten felvéve bundáikat, utra készültek.
„Menjünk el mindjárt – szólt a’ zsidó – az ajtó felé haladva, ha a’ hadnagyok felébrednek, téged nem eresztenek el.”
„Igazság – szólt Czifra a’ palaczkban megmaradt pálinkát felhajtva – mint a’ marhát a’ vásárra ugy viszik az embert restellatióra.”
A’ két alak eltünt ’s csöndes lön ismét a’ szobában, hol a’ mécs erősebben lobogva végéhez közelge. Miután a’ távozók’ léptei elhangzottak, a’ bundák ’s szürök’ halmaza alól, melly a’ csapszék egyik oldalán feküdt, egyszerre Peti czigány’ fekete arcza merült ki. Fáradva szolgálatában, mellyet egész napon át Réty’ nemes pártolóinak részint muzsikával, részint kancsókat töltve tett, néhány óra előtt az egyik pad alá dölt, ’s noha, midőn a’ zsidó ’s Czifra a’ szobába jöttek felébredett, nyugodtan végig hallgatá egész beszélgetésöket. A’ czigány kimászva padja alól, most nyakába akasztá bundáját ’s a’ mécset eloltva kilopódzott a’ szobából. Kevés perczekkel azután künn a’ mezőn találjuk őt, hol szokása szerint fütyörészve sebes léptekkel siet sz. Vilmos felé.