Ezer ütés percenként

 

 

 

Ritkán van olyan érzésem írók pályakezdő köteteit olvasván, hogy valami ígéretesen eredeti van születőben. Hogy nem egyszerűen újabb ügyes írástudóval van dolgom, hanem olyan szerzővel, aki mindabból, ami rendelkezésére áll, tényleg valami újat ígér létrehozni. Ugyan még csak ígéret, amit látok, de ígéretként már egyértelműen, visszavonhatatlanul jelen van...

Kritikák az Ezer ütés percenkéntről

 

 

 

azonban programváltozás miatt Szűts Zoltánba botlok a Fiatal Írók Szövetsége/Magyar Műhely pavilonjánál. A FISZ könyveket szerkesztő Zsávolya Zoltánnal poénkodunk a kötet orális szexet ábrázoló borítóján és apollinaire-i címén (Ezer ütés percenként), de én igazándiból nem nagyon tudok szólni az örömtől...

 

 

Az első egy idős hölgy elbeszélése öreges rögeszméivel, belső hangjaival spékelve. A második ciklus a szerző kedvenc figurája, egy cinemániában (kóros filmnézési szimptóma) szenvedő latin-amerikai lelkész történeteit fogja át, amelyeknek hitelességét cinikus lábjegyzetek vonják kétségbe. Az utolsó rész Szűts Zoltán újításával, a több happy-end variációval, de minimalista szövegkezeléssel írt elbeszéléseket fogja át...

 

 

fenti idézet Szűts Zoltán Peoples Hernandez igaz története című, Borges mestert karikírozó művének 2. számú lábjegyzetéből származik (aki kíváncsi Peoples Hernandezre és az ő úgynevezett igaz történetére, szerezze be a 2000 című folyóirat júniusi számát), és olyan betegségről számol be, amelyről a pszichológusok, pszichiáterek egymás között már beszélnek, amelyről azonban a nyilvánosság előtt még csak elvétve szólnak...

Kapcsolatfelvétel