G.-W. LEIBNIZ

TEXTES INÉDITS

KIADATLAN SZÖVEGEK

VIII. (1)

Leibniz G. W. Molanusnak. 1699 október. (75)

Puisqve vous me faites l'honneur, Monsieur, de me communiqver la lettre ireniqve, qv'un habile Theologien de l'Eglise Reformée a écrite á qvelcun (78), et qve vous me commandés d'en dire mes sentiments; j'obeiray d'autant plus volontiers, qve je scay qv'ils sont conformes aux vostres.

Son dessein est louable et fort de saison; aussi voit on qve la matiere qv'il examine fait maintenant le sujet de plusierurs liures, et de discours de bien des gens. Mais l'importance est de s'y prendre comme il faut.

Je n'ay point veu les observations pacifiqves qv'il a faites sur le liure de feu Monsieur Pufendorf; mais j'ose bien dire qve ce n'est pas dans les liures de cet auteur celebre qv'il faut tousjours chercher les sentimens des Theologiens Evangeliqves. Outre qv'il a esté souvent aux prises autres fois avec plusieurs entre eux (79). Is estoit bien plus habile en autre chose, et il ne paroist pas auoir assez approfondi ces matieres. Il veut absolument qve les Reformés renoncent au decret absolu, ce qvi est fermer la porte á l'union, et il passe legerement sur la matiere de la cene, qvi fait un plus grand obstacle. Car le point de la predestination est plus speculatif, et pris comme font aujourdhuy les reformés (qvi n'approuuent point qv'on dise qve Dieu prédestine au peché), n'entre point en practiqve. Pourveu qv'ils accordent qve dans le decret absolu meme, comme ils l'appellent, c'est á dire lors qv'il est qvestion de nous donner non seulement le salut, mais la foy meme et tout ce qve nous avons de bon sans condition ou presupposition d'un bien déja preveu en nous, Dieu n'agit jamais par le seul pouuoir absolu sans raison, comme feroit un tyran, et qve c'est tousjours sa supreme sagesse qvi le fait choisir le meilleur; qvoyqve les raisons de cette p r o f o n d e u r d e s o n c o n s e i l nous puissent estre inconnues. Ainsi l'amour de Dieu et le respect qve nous luy devons n'est point blessé; sa sagesse, sa bonté, et sa justice demeurent en leur entier, aussi bien qve son pouuoir et droit supreme; et les divers sentimens qvi restent sur cet article, n'empecheroient point une Union parfaite, comme ils ne l'empechent point dans l'Eglise Romaine, ou les Molinistes et les Jansenistes ont á peu pres le meme differend, et ne laissent pas d'estre dans une meme communion: mais le differend sur la cene fait qv'il est difficile qve les Theologiens qvi croyent la présence reelle se resolvent á la communion avec ceux qvi ne la croyent point; de sorte qve ce seul differend pourroit entretenir le schisme á l'egard de ceux qvi n'admettroient qv'une presence en figure.

L'auteur de la lettre a raison de soutenir la necessité indispensable de l'operation interieure du S. Esprit pour nostre conversion. On convient avec luy qv'il faut donner á Dieu seul toute la gloire de nostre regeneration et de nostre salut; et qve s'il y a des bonnes dispositions dans la volonté de l'homme elles ne viennent qve de Dieu. Et disant, qv'il n'empeche point qv'on mette le decret de donner la foy devant celuy de la destination au salut, il leve une bonne partie de la dispute, qvi aussi bien n'est pas des plus importantes, qvand on demeureroit en differend la dessus.

Puisqve une bonne partie des Theologiens Evangeliqves ne tient point la Toute Presence du Corps de Jesus Christ, il est bien visible, qv'on ne la doit point exiger des Reformés. Cependant je ne crois point qv'il soit fort convenable de dire icy avec l'auteur qve cette doctrine est absurde. Tout ce qvi n'est point vray, n'est point absurde pour cela, et les expressions choqvantes ne font gueres de bon effect.

Je vois qv'il impute aux Theologiens Evangeliqves (car je ne me sers point du terme de Lutheriens non plus qve de celui de Calvinistes), qv'ils soutiennent une M a n-

d u c a t i o n C h a r n e l l e du Corps de Jesus Christ: mais ceux qvi parlent juste, sont fort eloignés de cette expression: ils ne disent pas meme qv'elle est c o r p o r e l l e; de peur qv'au lieu de l'appliqver á l'objet qvi est un corps, on ne l'appliqve á la maniere, qvi n'est point ordinaire aux corps. Et je remarqve qv'encor dans l'Eglise Romaine on s'abstient volontiers de ces expressions. Il suffit une presence vraye, reelle et substantielle, et qve la substance du corps de Jesus Christ soit unie veritablement á nostre substance dans la communion, svivant ce qv'on entend dans les paroles de Nostre Seigneur: dont il faut conserver le sens propre autant qv'il est possible, pour ne point autoriser les Sociniens et autres heterodoxes, en d'autres matieres. Il est vray qve si le sens propre emportoit une impossibilité, il faudroit s'en departir et venir aux figures. Mais on n'en convient pas, apres auoir meme examiné les raisons du celebre Aubertin (80); et on doute fort qve l'auteur ait establi (comme il dit) l'impossibilité et l'inutilité du sens litéral par des peuues aux qvelles on ne puisse jamais rien repondre de raisonnable.

Pour ce qvi est de la grace irresistible, et des actions morales, necessaires et libres en meme temps, dont la lettre parle ensvite; il faut une explication. On prend qvelqve fois le mot de necessité d'une maniere si ample, qve tout ce qvi est certain et determiné, est compté pour necessaire, comme par exemple lors qve Nostre Seigneur dit, qv'il faut qve les scandales arrivent. Et de cette maniere tous les futurs contingens seroient necessaires, leur verité estant determinée. Mais qvand on parle en termes de philosophie, on distingue le libre et contingent du necessaire. Et dans ce sens il n'est point besoin qve la grace nous n e c e s s i t e; ny qv'elle soit i r r e s i s t i b l e. Car qvoyqve toute bonne impulsion vienne de la grace de Dieu, neantmoins les resistances, et empechemens p e u u e n t venir de nous; lors memes qv'ils ne viennent point actuellement. Il est meme plus exact de dire qve les bonnes Actions de Dieu, des Anges confirmé, et des Saints glorifiés, ne sont point necessaires; qvoyqv'elles soyent assurées: et la raison est parce qv'elles se font par choix, au lieu qve la necessité a lieu, lors qv'il n'y point de choix á faire. Qvand il y a plusieurs chemins, on a la liberté de choisir, et bien qve l'un soit meilleur qve l'autre, c'est cela meme qvi fait le choix. Et qvand meme il n'y a qv'un seul bon, comme lors qv'il y a un pont sur une riviere profonde et rapide, on ne laisse pas de schoisir entre le pont et la riviere, qvoyqv'il n'y ait gueres á balancer. Mais si on se trouuoit dans une rue étroite, entre deux hautes murailles, il n'y auroit qv'un seul chemin possible, et cela represente la necessité. On voit par lá qve ce n'est pas l'indifference d'eqvilibre, pour ainsi dire, qvi constitue la liberté, mais la faculté de choisir entre plusieurs possibles, qvoqv'ils ne soient point egalement faisables ou convenables á celuy qvi agit.

C'est tout ce qve je trouue maintenant á remarqver sur la belle lettre de ce scavant auteur, la qvelle marqve assez son merite et sa bonne intention. Dieu y veuille donner sa benediction, et toucher les esprits de part et d'autre, pour faire ce qvi est le plus convenable pour le bien de son Eglise. Je sousmets tout ceci á vostre jugement, et je suis

Monsieur, vostre tres humble et tres obeissant serviteur.

P.S. J'avois oublié un point assez considerable: La lettre dit, qve le differend entre eux et nous á l'egard de la predestination roule sur cecy: scauoir si le decret de nostre election est un acte de juge, ou un acte du bon plaisir de Dieu, comme du souuerain maistre du monde. Mais je crois qv'on pourroit fort bien permettre qv'ils soutiennent ce dernier, pourveu qu'ils reconnoissent suivant ce qve j'ay remarqvé au commencement de cette lettre, qve c'est un acte de sagesse et non pas seulement de plein pouuoir; et qve ce souuerain maistre y agit non pas sans raison ou par un je ne scay qvel mouuement de la seule puissance, ce qvi seroit l'acte d'un tyran; mais sur des raisons (qvoyqv'inconnues á nous) qve ses perfections luy fournissent; en un mot, qve la souueraine sagesse y a autant de part qve la souueraine puissance.

1. Leibniz a noté en tete de cette lettre: On auoit communiqvé á Mons. l'Abbé Molanus une lettre de M. Sterky Professeur en Theologie á Lausanne, dont on auoit fait part á M. de Bernsdorf (76) premier ministre de Zell; et comme il y est parlé de Mons. Jablonski á Berlin, avec qvi j'ay commerce sur ces matieres, aussi bien qve des écritures échangées entre M. Scultet á Hambourg, et M. Sterky par l'entremise de M. Spener, Monsieur l'Abbé a desiré qve je misse mon sentiment la dessus par écrit, pour l'envoyer á Mons. Jablonski (77), comme il veut envoyer mon écrit de son costé á Zell.

(75) Brouillon autogr. de 3 p. in-fol. Voir introd., p. 43. Cette lettre doit avoir été écrite avant le 19/29 octobre 1699, comme Leibniz en parle dans sa lettre á Jablonski de cette date (Kapp, n 13). Cependant il parait qu'il ne l'a remise á Molanus que plus tard, celui-ci ne la possédant pas encore le 3 novembre. Voir sa lettre de cette date, N IX.

(76) André Gottlieb de Bernstorff, ministre d'État de Brunswick-Celle (1640-1726).

(77) Ce que Leibniz fit le 8 décembre. Voir Kapp, n 16.

(78) La piece précédente, n VII.

(79) Voir introd., p. 44, note 2.

(80) Edme Aubertin (1595-1652), ministre de l'église réformée de Charenton. Dans son livre "L'Eucharistie de l'ancienne Eglise" (Geneve, 1633), il soutient que les dogmes de la transsubstantiation et de la présence réelle étaient inconnus aux premiers siecles de l'ere chrétienne.

Fordítása:

VIII. (1)

Leibniz G. W. Molanusnak. 1699 október. (75)

Minthogy azzal tisztelt meg, uram, hogy elküldte nekem azt az irénikus levelet, amit a Református Egyház egyik leleményes Teológusa írt valakinek (78), s arra kér, közöljem róla nézeteimet, ennek annál szívesebben teszek eleget, mivel tudom, hogy megegyezik az ön nézeteivel.

A levél szándéka dícséretes, és nagyon idõszerû; látható, hogy a vizsgált anyag mostanság számos könyv tárgyát képezi, és az emberek sokat beszélnek róla. De a fontossága önmagában van, ahogy kell.

Nem vizsgálom azokat a békéltetõ megjegyzéseket, amiket Pufendorf úr tüzes könyvére tett; de merem állítani, hogy nem szabad e nevezetes szerzõ könyveiben mindig az Evangélikus Teológusok nézeteit keresni. Túl azon, hogy közülük többekkel többször harcban állt (79). Más dologban sokkal járatosabb volt, de úgy látszik, ezekben a tárgyakban nem mélyült el eléggé. Teljességgel azt akarja, hogy a Reformátusok mondjanak le a tökéletes rendelkezésrõl, ami elzárja a kaput az egyesülés elõtt, majd gyorsan áttér az úrvacsora tárgyalására, ami nagyobb akadályt jelent. Mert a predesztináció pontja spekulatívabb, akként felfogva, ahogy ma a reformátusok teszik (akik nem hagyják jóvá, hogy azt mondjuk, Isten a kárhozatra predesztinál valakit, s még kevésbé azt, hogy a bûnre predesztinál), nem hatol be a gyakorlatba. Feltéve, hogy egyetértenek abban, hogy még a tökéletes rendelkezésben is, ahogy nevezik - vagyis amikor az a kérdés, hogy vajon nem csak üdvösséget ad-e nekünk, hanem még hitet is, és minden, feltétel vagy preszuppozíció nélkül bírt javainkat jó elõre látja-e - Isten soha nem cselekszik csupán abszolút hatalmánál fogva, ok nélkül, ahogy egy zsarnok tenné, s hogy az õ fenséges bölcsessége mindig a legjobbat választatja ki; jóllehet t a n á c s a m é l y s é g e s okai ismeretlenek lehetnek elõttünk. Így Isten szeretete és a tisztelet, mellyel neki tartozunk, nem sérül; bölcsessége, jósága és igazsága megmarad a maga teljességében, éppúgy, mint hatalma és fenséges joga; és azok a különbözõ vélemények, melyek erre a cikkelyre vonatkoznak, nem akadályoznak meg egy tökéletes Uniót, mint ahogy a Római Egyházban sem akadályoznak meg, ahol a molinisták és a janzenisták között körülbelül ugyanekkora a különbség, ami nem hagyja õket megmaradni ugyanabban a közösségben: de az úrvacsorát illetõ különbség nehézzé teszi, hogy azok a Teológusok, akik hisznek a reális jelenlétben, egy közösségben oldódjanak fel azokkal, akik nem hisznek benne; olyannyira, hogy egyedül ez a különbség fenntartja a skizmát azokkal szemben, akik csak képletes jelenlétet fogadnak el.

A levél szerzõjének igaza van abban, hogy fenntartja a Sz. Lélek belsõ munkálkodásának elengedhetetlen szükségességét, amikor hozzá térünk. Egyetértünk vele abban is, hogy egyedül Istennek adatik üdvösségünk és újjászületésünk minden dicsõsége; s ha jó elszánások vannak az emberi akaratban, ezek csak Istentõl valók. S ha azt mondjuk, hogy nem jelent akadályt, hogy a rendelkezés a hitet az üdvösségre való rendeltetés elé helyezi, a vita legjavát elhárítjuk, mert ez jóval kevésbbé fontosabb annál, mint amikor a fentebbi különbségben megmaradunk.

Minthogy az Evangélikus Teológusok jó része nem tartja Jézus Krisztus testének Mindenütt Jelenvalóságát, jól látható, hogy ezt nem kell megkövetelni a Reformátusoktól. Mindamellett úgy hiszem, helyesebb lett volna a szerzõnek itt nem mondani, hogy ez a tanítás abszurd. Mindaz, ami nem igaz, azért még nem abszurd is, és a botránkoztató kifejezések aligha keltenek jó hatást. Látom, felrója az Evangélikus teológusoknak (mert én ugyanúgy nem használom a "lutheránus" terminust, ahogyan a "kálvinistát" sem), hogy fenntartják Jézus Krisztus Testének É r z é k i M e g e v é s é t

- de azok, akik igazat szólnak, távol állnak ettõl a kifejezéstõl: nem azt mondják, hogy ez t e s t i; attól való félelmükben, hogy nehogy olyan tárgyra alkalmazzák, ami egy test, úgy alkalmazzák, ahogy közönséges testekre nem. S figyelmeztetnék arra, hogy még a Római Egyházban is szándékosan tartózkodnak ezektõl a kifejezésektõl. Elegendõ az igazi, reális és szubsztanciális jelenlét, s hogy Jézus Krisztus testének szubsztanciája igazsággal egyesüljön a mi szubsztanciánkkal az áldozáskor, követvén azt, amit a Mi Urunk szavaiból értünk: melybõl, amennyire csak lehetséges, meg kell õrizni a tulajdon értelmet, hogy ne szolgáltassuk ki egyebek mellett a szociniánusoknak és más heterodoxális elméknek. Az igaz, hogy ha a tulajdon értelem lehetetlenséget hordoz, le kell tenni róla és a képes beszédhez kell folyamodni. De ebben nincs egyetértés, mióta a nevezetes Aubertin (80) elõadta érveit; és erõsen kétséges, hogy a szerzõ a betû szerinti értelem lehetetlenségét és haszontalanságát (mint mondja) olyan bizonyítékokra alapozta,melyekre soha nem lehetünk képesek ésszerûen megfelelni.

Ami az ellenállást nem ismerõ kegyelmet, valamint az egyszerre szabad és szükségszerû morális cselekedeteket illeti, amikrõl a levél a továbbiakban beszél, elkél némi fejtegetés. Némelykor a "szükségszerûség" szót olyan tág módon használják, hogy mindaz, ami bizonyos és determinált, szükségszerûnek számít, mint például amikor a mi Urunk azt mondja, kell, hogy botránkozások essenek. És ílymódon minden jövõbeni kontingencia szükségszerû lenne, lévén igazságában determinált. De amikor filozófiai terminusként mondjuk ki, megkülönböztetjük a szabadot és a kontingenst a szükségszerûtõl. S ebben az értelemben nem kell, hogy a kegyelem s z ü k s é g s z e r û legyen; sem az, hogy ellenállást nem ismerõ (i r r e s i s t i b i l e). Mivel bár minden jó ösztönzés Isten kegyelmébõl való, mindamellett az ellenállás és az akadályozás j ö h e t mitõlünk; jóllehet aktuálisan nem jön. Pontosabb azt mondani, hogy Istennek, az õ konfirmált Angyalainak és megdicsõült Szentjeinek a jó Cselekedetei nem szükségszerûek: jóllehet állandóak: ennek oka az, hogy választás révén történnek, nem szükségszerûségbõl, ahol választás nincsen. Amikor több út van, szabadságunkban áll választani közöttük, s jóllehet az egyik jobb, mint a másik, választással lépünk rá. És amikor csak egy jó van, mint amikor egyetlen híd van egy mély és sebes folyó fölött, ez nem engedi meg a választást a híd és a folyó között, bár fontolgatni azért lehet. De ha egy szûk utcán találjuk magunkat két fal között, csak egyetlen lehetséges utunk lenne, és ez ábrázolja a szükségszerûséget. Ebbõl láthatjuk, hogy - fogalmazzunk így - nem a kiegyensúlyozott különbség-nélküliség alkotja a szabadságot, hanem a választás képessége több lehetõség között, még akkor is, ha az, aki cselekszik, nem teszi meg vagy nem teheti meg a választást.

Ez minden, amit most e tudós szerzõ szép levelérõl, amit érdeme és jószándéka jól jellemez, megjegyezendõnek találtam. Kívánom, Isten árassza áldását Önre, hogy megtehesse, ami leginkább szolgálja Egyháza javát. Mindezt az Ön ítéletére bízva vagyok,

Uram, alázatos és engedelmes szolgája.

P.S. Kifelejtettem egy meglehetõsen lényeges pontot: A levél azt mondja, hogy a különbség köztük és köztünk a predesztináció tekintetében a következõn alapszik: tudniillik a rendelkezés a mi kiválasztásunkról bírói aktus, avagy Isten, mint a világ felséges ura jó tetszésének az aktusa. De azt hiszem, jobban megengedhetõ az az állítás - feltéve, hogy elfogadják, amit e levél elején megjegyeztem -, hogy ez a bölcsesség aktusa és nem csupán a teljhatalomé;s hogy a felséges úr itt nem csak nem ok nélkül cselekszik, vagy nem csupán hatalma nem-tudom-milyen mozgásával, ami egy zsarnok cselekedete lenne; hanem olyan (jóllehet számunkra ismeretlen) okokból, amit tökéletessége diktál; egyszóval hogy a bölcsesség felsége ugyanannyira érvényesül itt, mint a hatalom felsége.

1. Leibniz a következõket jegyezte föl a levél tetejére: Átadták a lausanne-i Teológus Professzor, Sterky Úr egy levelét Molanus Abbé Úrnak, amirõl értesítették von Bernsdorf Urat (76), zelli elsõ lelkipásztort; s minthogy errõl beszélt Jablonski Úrral Berlinben, akivel értekeztem ezekrõl a tárgyakról, ugyanúgy, ahogy a Spener közvetítésével a hamburgi Scultet Úr és Sterky Úr közötti iratváltásokról, az Abbé Úr azt kívánta, hogy írásban küldjem el neki véleményemet, hogy elküldje azt Jablonski Úrnak (77), mint ahogy a maga részérõl el akarja küldeni írásomat Zellbe.

(75) Autogr. fogalmazvány, 3 in-fol. old. Lásd: bevezetés. E levélnek 1699. október 19/29 elõtt kellett íródnia,mivel Leibniz beszél róla a Jablonskinak e napon írott levelében (Kapp, 13. sz.). Ugyanakkor úgy tûnik, Molanushoz csak késõbb érkezett meg, november 3-án még nem volt a birtokában. Lásd ekkor kelt levelét, IX. sz.

(76) Andreas Gottlieb von Bernsdorff, Brunswick-Celle állam lelkipásztora (1640-1726).

(77) Amit Leibniz december 8-án megtett. Lásd Kapp, 16. sz.

(78) Az elõzõ, VII. sz. darab.

(79) Lásd a bevezetést.

(80) Edme Aubertin (1595-1652), a charentoni református egyház lelkésze. "L'Eucharistie de l'ancienne Eglise" /Az õsi Egyház Eucharisztiája/ címû könyvében (Genf, 1633) azt állította, hogy a keresztény kor elsõ századaiban az átlényegülés és a reális jelenlét dogmája ismeretlen volt.

XXVII. (152)

(14) Ainsi pour revenir aux anciens, et á la verité, l'essence du corps consiste dans la force primitive de patir, et d'agir, dans la passivité et activité, en un mot, dans la resistence. La passivité primitive est ce qve l'école apelle m a t i e r e p r e m i e r e; et l'activité primitive, est ce qv'elle appelle e n t e l e c h i e p r e m i e r e.

(152) Voir introd., p. 51.

Fordítása:

(14) Tehát hogy visszatérjünk a régiekhez és az igazsághoz, a test lényege az elszenvedés és a cselekvés elsõdleges eredendõ erejében áll, a passzivitásban és aktivitásban, egyszóval az ellenállásban. Az eredendõ passzivitás az, amit az iskola az

e l s õ a n y a g nak nevez, és az eredendõ aktivitás az, amit Arisztotelész e l s õ

e n t e l e c h e i á nak nevez.

(152) Lásd a bevezetést, a IV. fejezet végét.