Raymond
Queneau: Regénytechnika. (1937)
Míg a
költészet a retorikusok és a szabálycsinálók megszentelt földje volt, addig a
regény, mióta csak létezik, kibúvik minden törvény alól. Mint holmi libafalkát,
bárki maga előtt terelgethet tetszőleges számú, látszólag valóságos
személyt tetszőleges számú oldal vagy fejezet tágas legelőjén. Az
eredmény, így vagy úgy, de mindig regény lesz.
Itt
nem kívánok sem előírni, sem ajánlani műfaji törvényeket, melyek mint ilyenek mindenkit, szerzőket és olvasókat egyaránt kielégítenének.
Ám a magam részéről nem vagyok képes fejet hajtani ilyesféle kibúvó
előtt. Noha a ballada és a rondó elavult, úgy tűnik, hogy e csapással
szembeszállva a próza gyakorlatában kell erőteljes szigort érvényesíteni.
Ezért szeretném bemutatni, milyen lehet egy tudatos regénytechnika, miként azt
saját magam alkalmaztam. De előbb kettős figyelmeztetéssel kell
élnem: először is elnézést kérek azért, hogy példaként olyan regényeket
választok, melyeknek én vagyok a szerzője, de mit tehetnék mást, „magyarázom
magam”; másodjára pedig be kell vallanom vonzalmamat az angol és az amerikai
regények - és különösen Joyce - iránt; tőlük tanultam meg, hogy létezett
regénytechnika. E tekintetben meg kellene neveznem egy régebbi és kevésbé
illusztris szerzőt is; de nem akarom megijeszteni kortársaimat. Bárhogyan
is, mindenesetre biztosíthatom az olvasót, e területen nem tarthatok igényt
eredetiségre.
Az
általam kiválasztott három regény, a Le
chiendent, a Gueule de Pierre és
a Les derniers jours ugyanazt a témát
járja körül, vagy pontosabban mindegyik ugyanannak a témának a variációja, következésképpen ugyanolyan a
szerkezetük: kör alakú. Az elsőben a kör szigorúan a kezdő ponton
zárul be, itt kerekedik ki: ezt sugallja - talán túl nyilvánvaló módon - az a
tény is, hogy az utolsó mondat azonos a legelsővel. A másodikban a
körmozgás nem a kiindulóponthoz tér vissza, hanem egy vele egyenértékű
ponthoz, és a forma csigavonal: a Halak, a zodiákus utolsó jegye nem ugyanazon
a síkon helyezkedik el, mint a halfajok. Végül a harmadikban a ciklus csupán az
évszakokhoz kötődik, az évszakok megszűnésére várva: a kört itt
katasztrófa szakítja meg: ezt a főszereplő világosan megmondja az
utolsó fejezetben.
Elviselhetetlen
lett volna számomra a véletlenre bízni e regények fejezeteinek számát,
ahelyett, hogy gondosan megszabnám őket. Ennélfogva a Le chiendent 91 (7 × 13) egységből áll, mivel a 91 az
első tizenhárom természetes szám összege s mivel a 91 „összege” 1, ami
egyszerre a teremtmények halálának és exisztenciális visszatérésének a száma,
azé a visszatérésé, amit ekkoriban úgy képzeltem el, mint a remény nélküli
szerencsétlenség feloldhatatlan állandóságát. Ezidőtájt a 13-ban jótékony
számot láttam, mivel tagadta a boldogságot; ami a hetest illeti, ekkor -és
később még inkább - olybá vettem, mint önmagam numerikus képmását, mivel
vezetéknevem ugyanúgy, mint két keresztnevem hét-hét betűből áll és
21-én (3 × 7) születtem.[1]
Jóllehet látszólag nem önéletrajzi, e regény a formájában egészen egocentrikus
motívumokat rögzít: a forma így fejezte ki azt, amit a tartalom eltitkolni
gondolt.
Annak
szintén személyes okai voltak, hogy a Gueule
de Pierre zodiákus (vagy zoológikus) jegye a Halak: ebben a jegyben
születtem. Mint már mondottam, ez a regény nem úgy hurkolódik magába, mint a Le chiendent, de nyitott minden
ontológiai különbségre, ami a csillagképek állatait elválasztja egymástól,
miután a gyilkos fiú azonosítása az apával nem abszolút azonosítás. Ahogy
szülőföldemen mondják, olyan azonosítás ez, mely anélkül van meg, hogy
fennállna.
Ami a
Les derniers jours-t illeti, ebben az
önéletrajzi elem annyira nyilvánvaló, miután a numerikus megjelenítés jóval
tárgyszerűbb. A száma a 49 (= 7 × 7, vagy inkább 6 × 8 + 1). Erre
később még visszatérek.
A Le chiendent mindegyik részegysége egyes
egység, kettőt vagy hármat kivéve, ha közelebbről megnézzük. A
részegység egyes, alapjában véve úgy, ahogy egy tragédia, amelyik betartja a
hármas egység szabályát. Egyes, nem csupán az időt, a helyet és a
cselekményt illetően, hanem még műfaji szempontból is: tisztán
történetmondó elbeszélés, beékelt beszédekkel megtűzdelt elbeszélés, (a
színpadi beszédmódhoz közelítő) egyszerű beszélgetés, „én”-ben
mondott belső monológ (mintha a szerző kifürkészné szereplőinek
legcsekélyebb gondolatát is), vagy hangos monológ (egy másik színpadi eljárás),
levelek (amilyenekből hajdanán nevezetes regényeket állítottak össze),
naplók (nem titkos, belső naplók, hanem kiadási füzetek vagy kivágott
hírlapi cikkek), vagy álmok elmesélései (amiket ennél az annyira lestrapált
műfajnál elővigyázatosan kell kezelni).
A
részegységek közül minden tizenharmadik (következésképp minden egyes nagy
fejezet legutolsó része) az adott fejezeten kívül
helyezkedik el, egy másik irányban vagy dimenzióban; ezek szünetek, s
műfajuk csak monológ, álom elbeszélése vagy hírlapi kivágat lehet.
Természetesen a kilencvenegyedik kilép ebből a sorból és visszatér a
történetmondáshoz, hogy lezárja az egészet.
A Les derniers jours-ban minden hatodik
fejezet (lásd a javítást később) szintén szünet, a főalak, Alfred itt
a kórus szerepét játssza, és úgyszintén vele
fejeződik be a komédia.
Ezzel
szemben a Gueule de Pierre, miután
nem rendelkezik az előző két mű könyörtelen szerkezetiségével,
nem tartalmaz ritmikai megszakításokat sem. Egészen egyszerűen három
részből áll, s ezek mindegyike látványosan egyedi jellegű;
főként ami a műfajt illeti: egy magányos ember monológja az
elsőben, elbeszélés és beszélgetés akkor, amikor visszatér
szülővárosának lakói közé, s végül egy költemény arról, amikor felnő; továbbá ami az illeszkedést
illeti: mindegyik részhez hozzákapcsolódik a természet valamely hatalmassága,
még pontosabban valamely személy, stb., s természetesen minden zodiákus jegyhez
valamiféle esemény.
Tehát:
A Le chiendent olyan emberhez
hasonlítható, aki rengeteg gyaloglás után visszaérkezik oda, ahonnan elindult;
a Gueule de Pierre olyan emberhez, aki
miután felment a lépcsőn, azt hiszi, hogy van még további feljárat,
miközben már nincsen;
a Les derniers jours olyan emberhez, aki
ott himbálódzik egy egymásra tornyozott székekből álló tákolmányon, ami
végül össze fog dőlni.
Mint
látható, ez három nevetésre ingerlő eset - vagy valami egészen más,
fordított reakcióra ingerlő, attól függően, hogy hanyadik emeleten
mozgunk.
Nem
marad más hátra, mint hogy a szereplők eloszlását sem szabad a véletlenre
bízni, mert az alakok ettől függően nyernek értelmet. A Le chiendent esetében ezt csak olyan
táblázatok segítségével tudnám elmagyarázni, melyek - egyébként helytelenül -
egy sakkparti illúzióját keltenék (bevallom, ezt a játékot rengeteget
gyakoroltam). Minthogy véleményem szerint éppen nem arról van szó, hogy a
regényalakokat hagyhatnánk kézzel-lábbal kapálózni, mint valami széttört
lombiktartályaikból kiszabadult homunculusokat, sem arról, hogy úgy
tekinthetnénk őket, mint figurákat a sakktáblán, mely esetben az ütések
sorozata képezné a fejezetek összefűzését és a befejező matt a
szerző győzelmét.
A Gueule de Pierre-ben minden két pólus: a
fiúk (Paul, Pierre és Jean) hármassága és a hatalmasságok hármassága által
kialakított erővonalak mentén rendeződik.
Két,
egymástól jól elkülönült, de ugyanakkor autonóm szereplő vagy csoport
kifejezheti ugyanazt a realitást, ugyanazt a törekvést, ugyanazt a típust:
ezért van az, hogy a fejezetek visszhangok vagy tükrök, mint a Gueule de Pierre-ben a II,3 és a II,4,
vagy mint a Les derniers jours-ban a
XXIII. és a XXV. fejezet. Ez utóbbi regényben az egymásnak párosával
megfelelő négy szereplő rendezi el az összes többit, egyetlen egyet
kivéve, aki kívül helyezkedik el, vagy központi helyen: ő Alfred, a kávézó
pincére, aki itt a kórus vagy a jól megolajozott tengely szerepét játssza.
Korábban
mondottam, hogy a Les derniers jours
száma 49 volt, jóllehet kiadása 38 fejezetet tartalmaz. Ennek magyarázata az,
hogy lebontottam az állványzatból, valamint a ritmikai szinkópa; Alfred
bizonyos, a kiadásból törölt monológjainak az ideje zéró; Jules váratlan
monológja disszonanciát képez a befejező zenei feloldás előtt.
Attól
fogva, hogy értéküket vesztették, a szabályok már nem léteznek. De a formák
örökké fennmaradnak. Léteznek regényformák, s ezek a kitűzött anyagra
rákényszerítik a Szám minden erényét, ami - magából az ábrázolásból és az
elbeszélés különféle aspektusaiból születvén, az irányadó eszmével rokon
természetűként, mint minden elem anyja és apja - kifejleszt egy
struktúrát, az Egyetemes Fény utolsó sugarait és a világok Harmóniájának utolsó
visszhangjait bocsájtván ki a művekre.