Paul Fournel: Kulcsok a lehetséges
irodalomhoz (részlet). (1972)
Elvek és kiáltványok
Oulipóiak: patkányok, akiknek meg kell szerkeszteniük azt
a labirintust, melyből ki akarnak törni.
(Idézi Lescure, „Temps melés”, 10. p.)
Melyből kitetszik, hogy az Oulipo csekély számú, ámde szilárd alapokon nyugszik. Melyben azt is felfedezhetjük, hogy nem tart igényt eredetiségre, s amelyből kezd világossá válni, hogy mi nem az Oulipo.
Mint az előzőekben láttuk, az oulipóiak nem túl fecsegők. De a publikációk csekély száma mellett meglehetősen tekintélyes mennyiségű elméleti szöveggel számolhatunk. Szükség van-e önigazolásra? Gond-e, hogy nem hagyjuk elburjánzani a téves eszméket? Fel kell-e fedni azt, amit szüntelen keresünk? Mindez aligha fontos, hiszen az elméletnek akkor van helye, ha jelentős. És rögtön észrevehetjük, hogy e jelentőség egyrészt nem pusztán mennyiségi jellegű, másrészt mélyen kötődik az Oulipo természetéhez.
A
Műhely kutatásai olyan elméleti vállalkozások, melyek tudatosan történeti
távlatba írják bele magukat.
Ahhoz,
hogy a Műhely definíciójának fejlődését tanulmányozzuk, a legjobb
tehát, ha időrendben követjük a publikációkat.
A
Kollégium 17. sz. füzetében (22 homokszem 89 év EP) egy rövid, anonim
szerzőségű, bevezető cikk világosan veti fel az Oulipót a
Kollgéiummal összefűző belső viszonyt:
Az ige mélységesen potenciális (és ezen
keresztül ontozsenikusan patafizikus avagy imaginárius megoldások
nemzője). Ebben áll, hogy van Isten. De a hálaadások ideje elmúlt, a
tudománynak és becsvágyó ráígéréseinek ideje jött el. Az Ige isteni
Potencialitása néhány nevezetes villanás erejéig fennmaradt, noha mindig készen
áll arra, hogy némává, rejtetté és implicitté váljék. Arról van szó - és ez az,
amit a Lehetséges Irodalom Műhelyének megteremtése jelentett -, hogy
mindig kinyilatkoztatottá kell tenni és művé kell változtatni az Ige
képességeit. Így a teremtett teremtések idejét, amikor az általunk ismert irodalmi
alkotások létrejöttek, fel kell váltania a teremtő teremtések korszakának, képesen arra, hogy e teremtések
egyszerre előre látható és egyúttal kivédhetetlenül előre nem látható
módon, önmagukból kiindulva és önmagukon túl fejlesszék ki magukat.[1]
Az
Oulipónál senki sem gondol arra, hogy egy ilyesféle definíció értékét vitassa;
mindazonáltal sokkal jobban ragaszkodunk a 100 000 millió költemény képéhez az
oulipói kutatási mező teljességének feltárásakor. Így a régens Le Lionnais
az első manifesztumában[2]
a bevezetés eme általános gondolatát fejlesztette tovább, némileg kiszélesítve.
Főként azt a néhány alapvető pontot hangsúlyozta, mely máig minden
oulipói vállalkozás alapja maradt: az Oulipo álláspontját az inspirációval
kapcsolatban,[3] a kutatások
pontos célját és a tájékozódások kettős irányultságát:
Minden irodalmi műalkotás egy olyan
inspirációból kiindulva szerkesztődik (legalábbis ha a szerző
érvényesülni hagyja), amely jól vagy rosszul, de alkalmazkodik egy sor
eljáráshoz és megkötéshez, melyek úgy illeszkednek egymásba, mint az orosz
babák. Szótári és grammatikai megkötések, a regény szabályainak kikötése
(fejezetekre osztás, stb.) vagy a klasszikus tragédiáé (a hármas egység
szabálya), általános verselési megkötések, a kötött formák megkötései (mint a
rondó vagy a szonett esetében), stb.
Ismert receptekhez kell hát folyamodnunk és
makacsul vissza kell utasítanunk új képletek kigondolását? (...) Meg kell
pihennie az emberiségnek és be kell érnie azzal, hogy új gondolatokról régi
verseket csináljon? Nem hisszük. Amit néhány író a maga írásmódjába
tehetségesen (lásd: a zsenijével), míg egyesek csak alkalomszerűen (új
szavak kovácsolásával), mások kedvtelésből (ellen-rímekkel), megint mások
kitartással, de csak egyirányúan (lettrizmus) vezettek be, azt a Lehetséges
Irodalom Műhelye (Oulipo) szisztematikusan és tudományosan teszi, és
szükség esetén az információt kezelő gépek jószolgálati segítségéhez
folyamodik.[4]
A
manifesztum eme legelső oldalától kezdve látható, hogy az Oulipo nem
tűz ki maga elé eredeti szellemi célt. Tökéletesen tudatában van helyének
a történelmi jövendőt illetően. De amiért igényt tart az
eredetiségre, az főként és alapvetően nem más, mint a mód, ahogyan
célját eléri. Nem intuitíve és részlegesen megtett strukturális
felfedezésekről van szó,[5]
hanem olyan rendszeres és tudományos kutatások szép és helyes vállalásáról,
melyek általában, de nem kizárólagosan matematikai alapozásúak[6]
s melyek célja az, hogy az írók inspirációja számára új öntőformákkal
szolgáljanak.
E
mélységesen teremtő munka nem folyhat anélkül, hogy ne reflektálnánk
régebbi produktumokra. Nem elegendő ismerni az elődöket, de
tökéletesen kell ismerni azt, amit csináltak, mert csak így hozhatjuk ismét
napvilágra a legkülönbözőbb érdekes, elfeledett struktúrákat.
Ez a
múltbeli, jelenlegi és eljövendő oulipói kutatások két alapvető
iránya.
A Műhely vállalta kutatások között két
alapvető tendenciát kell megkülönböztetnünk, aszerint, hogy a kutatás az
Analízis vagy a Szintézis felé fordul-e. Az analitikus irány a múlt művein
munkálkodik, hogy itt keressen olyan lehetségességeket, melyek gyakran túllépnek
azon, amit a szerzők egyáltalán sejthettek. (...)
A szintetikus irány becsvágyóbb; az Oulipo
esszenciális elhivatottságát mutatja. Elődeink által ismeretlen, új utak
megnyitásáról van szó. (...) A matematika - és különösen a mai matematika
absztrakt struktúrái - a vizsgálódás ezernyi útvonalát kínálja számunkra, az
algebrából kiindulva (a kompozíció új törvényeit) éppúgy, mint a topológiából
(a szomszédosságnak, a szövegek nyitásának vagy zárásának vizsgálatát). (...)
Összegezve: az anaoulipizmus a
felfedezésnek szenteli magát, a szintoulipizmus[7]
az invenciónak. E kettő között
számos szubtilis átjárás létezik.[8]
Az
első manifesztumban rögzített program túlzottnak tűnhet (az is). A
matematika beléptetése (legalábbis a világi emberek számára) bizonyos zordon szigorúságot
kölcsönöz az Oulipónak. Le Lionnais jól érzi, s egy rövid írásműben
bizonygatja (azóta is újra meg újra bizonygatja) annak szükségességét, hogy az
oulipói kutatások „játékos” jellegét hangsúlyoznunk kell (de a játék komoly).
Végül egy szó azon szerfölött komoly
emberek számára, akik minden érv és felhívás ellenére elítélik az olyan
műveket, melyekben némi hajlam mutatkozik a mulattatásra.
Abban az esetben, ha költők teszik, a szórakozások,
bolondozások és csalások hozzátartoznak a költészethez. Így a lehetséges
irodalom a világ legkomolyabb dolga marad.[9]
Q. E. D.
A Rovások, számok és betűk kötetben
közölt előadásában[10]
Queneau is érinti a komoly szórakoztatás problémáját, úgy tűnik, az Oulipo
sokat tett ezért a jellemvonásáért. A rendszeres beszélgetések során az
oulipóiak vissza-visszatérő módon, számtalanszor hangsúlyozzák, hogy
analitikus munkáik és a nyelvészek munkái között a legmélyebb különbség a játék
alapvető kedvelésében áll. Szójátékok, gondolatjátékok, formajátékok, de
olyan játékok, melyek távolról sem zárják ki a vállalt feladat és az
elérendő cél komolyságát. Az a benyomásunk, az oulipóiak képesek valamit
megcsinálni azért, mert szükségesnek látják, de képesek megcsinálni azért is,
hogy szórakoztassák magukat:
Most rátérek arra, hogy micsoda az
ou-li-po, vagy inkább hogy minek hiszi magát. Kutatásaink:
1.
Naívak: a naív szót perimatematikai
értelemben használom, ahogyan a naív halmazelméletben szokás.
2.
Kisipari jellegűek: de ez nem
lényeges. Sajnáljuk, hogy nem rendelkezünk masinákkal: üléseinken folyamatos a lamento.
3.
Mulattatóak: legalábbis számunkra.
Némelyek „visszataszító poénkodásokat” látnak ebben, de ettől Önöket nem
kell félteni,[11] hiszen nem azért vannak itt, hogy
szórakoztassam Önöket.
Ugyanakkor alá szeretném húzni a
„mulattató” minőségjelzőt. Kétségtelen, hogy néhány munkánk az
egyszerű szórakoztatás terepéről valónak tűnhet vagy inkább
bizonyos „társasjátékokhoz” hasonló „szellemi játéknak”.
Emlékezzünk rá, hogy a topológia vagy a
számelmélet abból született meg, amit egykor „mulattató matematikának”,
„matematikai szabadidőtöltésnek” neveztek. (...) Emlékezzünk arra is, hogy
a valószínűségszámítás kezdetben csak szórakozások csokra volt, miként azt
Bourbaki mondja...[12]
E
nagyon fontos pont hangsúlyozását kivéve Raymond Queneau előadása nem
mutat számottevő elvi különbséget közte és Francois Le Lionnais első
manifesztuma között. Egyszemélyes definíciója gyakorlatilag ugyanazokat a
kifejezéseket használja:
Mi a célja munkálatainknak? Új, matematikai
természetű „struktúrákat” kínálni fel az íróknak, pontosabban új
mesterséges vagy mechanikus eljárásokat találni fel, az irodalmi tevékenységet
serkentendő: hogy úgy mondjam, ihlet-támasztékokat vagy inkább a kreativitás
segédeszközeit.[13]
Ahol
cinkosához képest Queneau újít valamelyest, az a Műhelyről adott negatív definíció. Ebben alapvető
teorémáját követve bizonyos ellenkövetkeztetések sorát állítja fel, hogy
lenyesegesse a vakmerő dedukciók kedvelőinek szárnyát, akik könnyedén
arra vetemedhetnek, hogy befurakodjanak a definíció legapróbb réseibe is, saját
útjukat egyengetendő:
1. Ez nem mozgalom vagy irodalmi iskola. Az
esztétikai értéken innen helyezkedünk el, ami nem jelenti, hogy lebecsülnénk
azt.
2. De nem is tudományos szeminárium, vagy
idézőjelbe téve nem valami „komoly”[14] munkacsoport,
jóllehet egyikünk tagja a Bölcsészettudományi, egy másikunk pedig a
Természettudományi Karnak. (...)
Végül 3. szó sincs kísérleti vagy
aleatórikus irodalomról (mint például Max Bense stuttgarti csoportja esetében).
Nem
tévedünk, ha kijelentjük, hogy az Oulipo ezeken az alapelveken dolgozott
mintegy tizenkét éven (bocsánat, tizenkét évszázadon) keresztül. Ma már, úgy
tűnik, ezt senki nem vitatja. A mai napig jó száz pontot tanulmányoztunk,
s a munka távolról sem befejezett, sőt úgy látszik, a végtelenségig
tágítható - ami roppant távlatot jelent. Az Oulipónak van mit aprítania a
tejbe. De úgy látszik, mégsem elegendő, hiszen máig kiadatlan második
manifesztumában[15] Le Lionnais
egy bekezdésnyi kitérőben új tanulmányok egész világára nyitott rá... és
micsoda világra! Ítéljék meg inkább Önök:
A mostanáig napvilágot látott oulipói
munkák túlnyomó többsége szintaktikai távlatba helyezhető; sőt azt is
mondhatnám, strukturelista távlatba, s kérem az olvasót, ez utóbbi jelzőt
e kiáltvány szándékával összhangban ne tévessze össze a strukturalista
kifejezéssel, melyet sokunk óvatos körültekintéssel szemlél. Tulajdonképpen
ezekben a művekben az alkotói erőfeszítés tudatosan támaszkodik az
irodalom valamennyi aspektusára: megkötésekre, alfabetikus, mássalhangzós,
magánhangzós, szótag-elvű, fonetikai, grafikus, prozódiai, rím-, ritmikus
és numerikus programokra vagy struktúrákra. Ezzel szemben nem közelítettünk a szemantikai
vonatkozások felé; a jelentés az egyes
alkotók kénye-kedvétől függ, és az egész strukturális törekvés
szempontjából külsődleges.
Lépni kellett tehát előre, meg kellett
kísérelni a szemantika területének megközelítését, magunkhoz szelidítve a
fogalmakat, az eszméket, a képzeteket, az érzéseket és az érzelmeket. A
vállalkozás meredek és hajmeresztő, s éppen ezért roppant figyelemreméltó.
Amennyiben Réjean Lescure történeti fejezete olyannak festi le az Oulipót,
amilyen (és amilyen volt), egy ilyen törekvés azt mutatja meg számunkra,
amilyennek lennie kellene.[16]
Teljesen
nyilvánvaló, hogy a Szemantikai Oulipo megszületése az oulipói aktualitás
homlokterébe helyezi a nyelvészettel való kapcsolat problémáját. Az oulipóiak
figyelemmel kísérik a kortárs stilisztikai nyelvészet minden termékét. Mint
ahogy már a második manifesztumból vett idézetből érezhető,[17]
egyáltalán nem vagyunk összhangban a strukturalista nézőpontokkal. De ez a
szembenállás nem rejt semmilyen polémikus vágyat, egész egyszerűen
bizonyos tartózkodásról tanúskodik bizonyos nyelvészek némely következtetése
vonatkozásában.
Valójában
ha összevetjük például az analitiko-szemantiko-Oulipo egyik, Francois Le
Lionnais-től való, „Ki a bűnös?” című tanulmányát[18]
Umberto Eco tanulmányával („James Bond: egy narratív kombinatorika”),[19]
igen gyorsan belátható, hogy a módszerekben nincs erős szembenállás.
Mindkét részről megtaláljuk a szigorú és kimerítő matematikai
gondosságot, azt a törekvést, hogy az irodalmat mint objektumot szemléljék, s
mindenekelőtt a hangsúlyáthelyezést a működtethető struktúrák
problémájára.
Az
egyetlen igazi különbség - és ezt nem szabad lényegtelennek tüntetni fel – hangnembeli különbség. Az oulipóiak még
analitikus munkáikban is igyekeznek megőrizni, azzal kapcsolatban, amit
csinálnak, azt a különbséget, amit a humor biztosít számukra. Ráadásul az
oulipói elemzések ritkán „érdektelenek”,[20]
a napvilágra segített struktúrák mindig alkotói gondokkal kapcsolódnak össze.
Kívánatos, hogy a valamely szövegből elvont struktúra történetesen
felhasználható legyen egy másik szöveghez. Tehát ez a működés érdekes és eredeti kritériuma. Szükséges, hogy az így
felfedezett struktúra alkalmas legyen új alkotáshoz, különben nem
tekinthető becsesnek. Íme az egyik az analitiko-Oulipo és a
szintetiko-Oulipo közötti „számtalan szubtilis átjárás” közül, melyekre Le
Lionnais utalt első manifesztumában.
Tulajdonképpen
az Oulipo és a nyelvészet közötti kapcsolatok problémája szorosan összefonódik
az Egyetemmel való kapcsolatokkal. Ám ez a kapcsolat minden esetben csak az anaoulipizmust
érinti, s világosan kitetszik, hogy az Oulipo lényegi munkája szintetikus volt
és még ma is az. Ráadásul amit a nyelvészet e területre pozitívumként behozott,
az a következő állítás (és bizonyítása): minden szöveg strukturált. Tehát
nem menekülhetünk a struktúra elől. S mivel nem menekedhetünk meg
tőle, akkor már legyen tudatos.[21]
Ha
történelmi távlatba helyezkedünk - és ezt az oulipóiak nem utasítják el
maguktól -, a szintetiko-Oulipo olyan elődökre lel, kiknek „felfedezései”
komoly utóélettel dicsekedhetnek, s ez vonatkozik a jövőre is. Queneau ezt
írja:
Történetileg megállapítható, hogy azon a
napon, amikor a karolingok elkezdtek az ujjaikon számolni, 6, 8, 12, hogy
verssorokat csináljanak, oulipói munkát végeztek.[22]
De
ezek az elődök semmi esetre sem igazolhatják önmagukban az oulipói
kutatásokat. A XX. században vaktában követve a karolingok (és a jóval
régebbiek) által elkezdett munkát - nos, ez az irodalom jóval eredetibb
fogalmát előfeltételezi, egy olyan fogalmat, melyet csak a priori gondolhatunk el. A XIX. század
lassú mendegélése a szabad vers felé és a szürrealista robbanás - úgy
tűnik - véget vetett a megkötésnek a költészetben. Ezért az oulipóiak nem
csak az elfeledett formákat kívánják visszahelyezni jogaikba, hanem szenvedélyesen
akarnak eddig még nem látottakat is teremteni
Ez a
törekvés tulajdonképpen teljes egészében az író új és eredeti fogalma alá
rendelődik. Az író már nem él éjszakai megvilágosodásoknak, hogy egyetlen
szenvedélyes éjszaka alatt száz végleges alexandrint ontson ki magából. Az Odile-ban Queneau ezt írta:
A valódi sugalmazás soha nem szorul
sugalmazásra, mindig is megvan.[23]
Ez az
odavetett mondat az irodalom tárgyias
felfogása. És nem csak az irodalomnak mint a tanulmányozás terepének tárgyias
felfogása, hanem és főként a művészi teremtésnek mint olyannak a
fogalma. E tényt Jean Lescure némi szigorúsággal emeli ki:
És már nem találunk egyetlen íróra sem, aki
elég provinciális lenne ahhoz, hogy így magyarázzon: 'Azt akartam mondani, hogy...'.
A megkérdezett író ma így válaszol: 'Meg akartam csinálni azt...'; egy olyan
gépi leírást folytat, mely gép teljesítménye kiszolgálja a fogyasztók
kénye-kedvét. Röviden, minden irodalmi szöveg a lehetséges jelentésadások
meghatározatlan mennyiségétől irodalmi.[24]
Az
író munkája elsődlegesen és mindenek előtt technikai munka. Az alkotó
rendelkezik bizonyos számú eszközzel, a szavakkal, valamint egy fegyvertárral a
struktúrák és konvenciók többé-kevésbé jelentős játékához. És javarészt
ezeknek az elemeknek a kombinációja fogja a mű végső arculatát
kondicionálni. A megkötés iglet-támaszték, de olyan támaszték, mely nagyon
gyakran tehet szolgálatot a „revelációnak”. A struktúra és a mű között
ugyanaz a dialektikus kapcsolat áll fenn, mint a gondolkodás és a nyelv között:
„a gondolkodás teremti a nyelvet, miközben őt magát a nyelv teremti”; s
úgyanígy elmondhatnánk: a mű aktualizálja a struktúrát, miközben őt
magát a struktúra teremti.
A
megkötés ösztönöz, és anélkül, hogy feleslegessé tenne mindenféle választást,
ellenkezőleg, a megkötés kiegészítő választásokat kényszerít ki.
Elsőként Mallarmé és Valéry hozta felszínre a megkötés óriási hasznát a
költészetben.[25] És e
szükséglet nevében kíván ma az Oulipo új struktúrákat javasolni. Mivel
bizonyos, hogy a nyelv minden jelentős mutációja új eszméket nemz,[26]
új struktúrák pedig új műveket fognak nemzeni.[27]
A La disparition (A hiány)[28]
utószavában Georges Perec ezt írta:
Így jön napvilágra, szóról szóra, sötétségből világosságra, így lép ki hozzánk a már-már járhatatlan kikötésből - ami
először parányinak tűnik az olvasónak, anélkül, hogy tudná az okot -
a mű, ami annak a kétszarvúnak, aki ő volt,[29]
illico inkább biztonságot adott: főként saját magának, aki inspiráció
híján dolgozott (ráadásul az inspiráció iránti hit nélkül!), hogy minimum
annyit kibányásszon a fantáziából, mint holmi Ponson vagy holmi Paulhan...
És
még ha az író nem is jut el addig a határig, hogy a megkötésből művet
fakasszon, miként Perec tette, minden játék a szavakkal vagy a mondatokkal
olyan kezelési gyakorlatot jelent, ami segítségére lehet az alkotásban:
Hogy íróvá váljék, képesnek kell lennie
arra, hogy a szellemnek egész sor megkötést kínáljon fel, melyek segítségével a
szellem bizonyos szabadsága megteremthető. Ez igaz, ez tökéletesen igaz mindazok
esetében, akik semmilyen hajlandóságot nem éreznek a gymnakára; van a szlalom
és van az egyenes lesiklás, ki-ki kiválaszthatja a magának valót. Választható
mind a kettő is. De a kettő közül legalább egynek a gyakorlása
szükséges azok számára, akik csak az egyikre akarják specializálni magukat. Ez
módszerbeli kérdés.
Mégis itt megjegyezhetjük a
következőt: egy diszciplinának mindig érdekében áll, hogy más
diszciplináktól kölcsönözzön. Az írók nem a maguk területén elsáncolva élnek.
De mostanáig azt posztuláltuk, hogy az irodalom és a „tudomány”
kibékítethetetlen egymással. Ha ez igaz volna, úgy bizonyítani kellene.[30]
Tehát
az oulipóiak célja először és mindenek előtt struktúrákat és
megkötéseket javasolni, de kevésbé szigorú és kevésbé artificiális szándékuk
szerint minden új receptre egy vagy több példát szoktak hozni.
E
példák sokszor leegyszerűsített modellek, közülük néhány tisztábban válik
ki a lehetséges példák özönéből. Az oulipóiak szeretnek „a
szélsőségeken” dolgozni. Kedvelik a rekordot, a mentőkötél nélküli
sziklamászás szenvedélyét. Kínálatukban egész étlapnyi mű van, élén
kinek-kinek a saját specialitása:
- a
leghosszabb palindrom
- a
leghosszabb lipogramma
- a
legrövidebb költemény
- a
leghosszabb faág-rajzú mese (amely a legrövidebb is, mivel csak egy ilyen van),
és
mehetnénk tovább...
Az
Oulipo munkálatát válogatásunkban kényelmi okokból három rovatba szerveztük;
ezek egymás után elvben a következő sorrendben jönnek elő:
- a
szintoulipizmus gyümölcsei
- az
anaoulipizmus gyümölcsei
- az
időben megelőző plágiumok.
[1] 17. Dosszié, 1. p.
[2] 17. Dosszié
[3] És a szürrealizmussal való kapcsolat.
[4] 17. Dosszié, 8. p.
[5] E szót úgy használjuk, hogy tökéletesen tudatában vagyunk
a korlátainak.
[6] Ezzel kapcsolatban jelezzük, hogy az Oulipo majdnem annyi
matematikust tud a kebelén belül, amennyi irodalmárt... ha éppen nem egyesítik
magukban mindkettőt.
[7] Gondokkal szentesítve (ugyanúgy kell kiejteni, mint azt,
hogy Szent-oul.).
[8] 17. Dosszié, 8-10. pp.
[9] 17. Dosszié, 10. p.
[10] „Idées” sorozat,
Gallimard, 70. sz.
[11] Ezt Queneau a kvantitatív nyelvészeti szeminárium
hallgatóihoz intézi.
[12] Batons,
chiffres et lettres, 322-323. pp.
[13] Batons,
chiffres et lettres, 321. p.
[14] Mindig ez a megszállottság.
[15] A maga helyén az ex-Cape
dossziéjában fog megjelenni.
[16] Kiadatlan. Szintén a második kiáltványban található meg
(az Oulipo tágas mezején belül működő) Az Irodalmi Protézis Intézetének bejelentése, melynek célja: már
megírt (és olykor igen régen írott) szövegek feljavítása néhány „kiigazító retussal”. Ezideig e
munkák csak néhány részletet érintettek és nagy terjedelmű javításra senki
nem vállalkozott.
[17] V.ö.: az előző idézet.
[18] Kiadatlan, lásd később.
[19] „Communication 8”.
[20] S ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy a nyelvészeké
ilyen.
[21] És ha soha nem is érjük el teljesen, legalább részlegesen
legyen ilyen.
[22] Idézi Lescure, „Temps melés”, 10. p.
[23] Regény, melyben Queneau kifejti eltávolodását a
szürrealista mozgalomtól.
[24] „Temps melés”, 9. p.
[25] Valéry még „ösztökét” akart, hogy stimulálja a képzeletét.
[26] Szép példa rá a francia XVI. század.
[27] Ezzel kapcsolatosan igen valószínű, hogy egy olyan
forma, mint a szonett, bizonyára próbára tette lehetséges megújítóit. A
költői struktúrák, miként a nyelvek is, elhasználódnak.
[28] Lásd később a lipogrammáról szóló cikkelyt. Jelenleg
elegendő annyit tudni, hogy egy 300 oldalas, „e” betű nélküli
regényről van szó.
[29] A szerző számára.
[30] Jacques Duchateau, „Temps melés”, 21. sz. Jegyezzük meg az oulipóiak derűs és nem agresszív
természetét; rendelkeznek az evidencia nyugodt erejével.