Paul Fournel: Kulcsok a lehetséges irodalomhoz (részlet). (1972)

 

Elvek és kiáltványok

 

Oulipóiak: patkányok, akiknek meg kell szerkeszteniük azt a labirintust, melyből ki akarnak törni.

(Idézi Lescure, „Temps melés”, 10. p.)

 

Melyből kitetszik, hogy az Oulipo csekély számú, ámde szilárd alapokon nyugszik. Melyben azt is felfedezhetjük, hogy nem tart igényt eredetiségre, s amelyből kezd világossá válni, hogy mi nem az Oulipo.

 

Mint az előzőekben láttuk, az oulipóiak nem túl fecsegők. De a publikációk csekély száma mellett meglehetősen tekintélyes mennyiségű elméleti szöveggel számolhatunk. Szükség van-e önigazolásra? Gond-e, hogy nem hagyjuk elburjánzani a téves eszméket? Fel kell-e fedni azt, amit szüntelen keresünk? Mindez aligha fontos, hiszen az elméletnek akkor van helye, ha jelentős. És rögtön észrevehetjük, hogy e jelentőség egyrészt nem pusztán mennyiségi jellegű, másrészt mélyen kötődik az Oulipo természetéhez.

A Műhely kutatásai olyan elméleti vállalkozások, melyek tudatosan történeti távlatba írják bele magukat.

Ahhoz, hogy a Műhely definíciójának fejlődését tanulmányozzuk, a legjobb tehát, ha időrendben követjük a publikációkat.

A Kollégium 17. sz. füzetében (22 homokszem 89 év EP) egy rövid, anonim szerzőségű, bevezető cikk világosan veti fel az Oulipót a Kollgéiummal összefűző belső viszonyt:

Az ige mélységesen potenciális (és ezen keresztül ontozsenikusan patafizikus avagy imaginárius megoldások nemzője). Ebben áll, hogy van Isten. De a hálaadások ideje elmúlt, a tudománynak és becsvágyó ráígéréseinek ideje jött el. Az Ige isteni Potencialitása néhány nevezetes villanás erejéig fennmaradt, noha mindig készen áll arra, hogy némává, rejtetté és implicitté váljék. Arról van szó - és ez az, amit a Lehetséges Irodalom Műhelyének megteremtése jelentett -, hogy mindig kinyilatkoztatottá kell tenni és művé kell változtatni az Ige képességeit. Így a teremtett teremtések idejét, amikor az általunk ismert irodalmi alkotások létrejöttek, fel kell váltania a teremtő teremtések korszakának, képesen arra, hogy e teremtések egyszerre előre látható és egyúttal kivédhetetlenül előre nem látható módon, önmagukból kiindulva és önmagukon túl fejlesszék ki magukat.[1]

Az Oulipónál senki sem gondol arra, hogy egy ilyesféle definíció értékét vitassa; mindazonáltal sokkal jobban ragaszkodunk a 100 000 millió költemény képéhez az oulipói kutatási mező teljességének feltárásakor. Így a régens Le Lionnais az első manifesztumában[2] a bevezetés eme általános gondolatát fejlesztette tovább, némileg kiszélesítve. Főként azt a néhány alapvető pontot hangsúlyozta, mely máig minden oulipói vállalkozás alapja maradt: az Oulipo álláspontját az inspirációval kapcsolatban,[3] a kutatások pontos célját és a tájékozódások kettős irányultságát:

Minden irodalmi műalkotás egy olyan inspirációból kiindulva szerkesztődik (legalábbis ha a szerző érvényesülni hagyja), amely jól vagy rosszul, de alkalmazkodik egy sor eljáráshoz és megkötéshez, melyek úgy illeszkednek egymásba, mint az orosz babák. Szótári és grammatikai megkötések, a regény szabályainak kikötése (fejezetekre osztás, stb.) vagy a klasszikus tragédiáé (a hármas egység szabálya), általános verselési megkötések, a kötött formák megkötései (mint a rondó vagy a szonett esetében), stb.

Ismert receptekhez kell hát folyamodnunk és makacsul vissza kell utasítanunk új képletek kigondolását? (...) Meg kell pihennie az emberiségnek és be kell érnie azzal, hogy új gondolatokról régi verseket csináljon? Nem hisszük. Amit néhány író a maga írásmódjába tehetségesen (lásd: a zsenijével), míg egyesek csak alkalomszerűen (új szavak kovácsolásával), mások kedvtelésből (ellen-rímekkel), megint mások kitartással, de csak egyirányúan (lettrizmus) vezettek be, azt a Lehetséges Irodalom Műhelye (Oulipo) szisztematikusan és tudományosan teszi, és szükség esetén az információt kezelő gépek jószolgálati segítségéhez folyamodik.[4]

A manifesztum eme legelső oldalától kezdve látható, hogy az Oulipo nem tűz ki maga elé eredeti szellemi célt. Tökéletesen tudatában van helyének a történelmi jövendőt illetően. De amiért igényt tart az eredetiségre, az főként és alapvetően nem más, mint a mód, ahogyan célját eléri. Nem intuitíve és részlegesen megtett strukturális felfedezésekről van szó,[5] hanem olyan rendszeres és tudományos kutatások szép és helyes vállalásáról, melyek általában, de nem kizárólagosan matematikai alapozásúak[6] s melyek célja az, hogy az írók inspirációja számára új öntőformákkal szolgáljanak.

E mélységesen teremtő munka nem folyhat anélkül, hogy ne reflektálnánk régebbi produktumokra. Nem elegendő ismerni az elődöket, de tökéletesen kell ismerni azt, amit csináltak, mert csak így hozhatjuk ismét napvilágra a legkülönbözőbb érdekes, elfeledett struktúrákat.

Ez a múltbeli, jelenlegi és eljövendő oulipói kutatások két alapvető iránya.

A Műhely vállalta kutatások között két alapvető tendenciát kell megkülönböztetnünk, aszerint, hogy a kutatás az Analízis vagy a Szintézis felé fordul-e. Az analitikus irány a múlt művein munkálkodik, hogy itt keressen olyan lehetségességeket, melyek gyakran túllépnek azon, amit a szerzők egyáltalán sejthettek. (...)

A szintetikus irány becsvágyóbb; az Oulipo esszenciális elhivatottságát mutatja. Elődeink által ismeretlen, új utak megnyitásáról van szó. (...) A matematika - és különösen a mai matematika absztrakt struktúrái - a vizsgálódás ezernyi útvonalát kínálja számunkra, az algebrából kiindulva (a kompozíció új törvényeit) éppúgy, mint a topológiából (a szomszédosságnak, a szövegek nyitásának vagy zárásának vizsgálatát). (...)

Összegezve: az anaoulipizmus a felfedezésnek szenteli magát, a szintoulipizmus[7] az invenciónak. E kettő között számos szubtilis átjárás létezik.[8]

Az első manifesztumban rögzített program túlzottnak tűnhet (az is). A matematika beléptetése (legalábbis a világi emberek számára) bizonyos zordon szigorúságot kölcsönöz az Oulipónak. Le Lionnais jól érzi, s egy rövid írásműben bizonygatja (azóta is újra meg újra bizonygatja) annak szükségességét, hogy az oulipói kutatások „játékos” jellegét hangsúlyoznunk kell (de a játék komoly).

Végül egy szó azon szerfölött komoly emberek számára, akik minden érv és felhívás ellenére elítélik az olyan műveket, melyekben némi hajlam mutatkozik a mulattatásra.

Abban az esetben, ha költők teszik, a szórakozások, bolondozások és csalások hozzátartoznak a költészethez. Így a lehetséges irodalom a világ legkomolyabb dolga marad.[9] Q. E. D.

A Rovások, számok és betűk kötetben közölt előadásában[10] Queneau is érinti a komoly szórakoztatás problémáját, úgy tűnik, az Oulipo sokat tett ezért a jellemvonásáért. A rendszeres beszélgetések során az oulipóiak vissza-visszatérő módon, számtalanszor hangsúlyozzák, hogy analitikus munkáik és a nyelvészek munkái között a legmélyebb különbség a játék alapvető kedvelésében áll. Szójátékok, gondolatjátékok, formajátékok, de olyan játékok, melyek távolról sem zárják ki a vállalt feladat és az elérendő cél komolyságát. Az a benyomásunk, az oulipóiak képesek valamit megcsinálni azért, mert szükségesnek látják, de képesek megcsinálni azért is, hogy szórakoztassák magukat:

Most rátérek arra, hogy micsoda az ou-li-po, vagy inkább hogy minek hiszi magát. Kutatásaink:

1. Naívak: a naív szót perimatematikai értelemben használom, ahogyan a naív halmazelméletben szokás.

2. Kisipari jellegűek: de ez nem lényeges. Sajnáljuk, hogy nem rendelkezünk masinákkal: üléseinken folyamatos a lamento.

3. Mulattatóak: legalábbis számunkra. Némelyek „visszataszító poénkodásokat” látnak ebben, de ettől Önöket nem kell félteni,[11] hiszen nem azért vannak itt, hogy szórakoztassam Önöket.

Ugyanakkor alá szeretném húzni a „mulattató” minőségjelzőt. Kétségtelen, hogy néhány munkánk az egyszerű szórakoztatás terepéről valónak tűnhet vagy inkább bizonyos „társasjátékokhoz” hasonló „szellemi játéknak”.

Emlékezzünk rá, hogy a topológia vagy a számelmélet abból született meg, amit egykor „mulattató matematikának”, „matematikai szabadidőtöltésnek” neveztek. (...) Emlékezzünk arra is, hogy a valószínűségszámítás kezdetben csak szórakozások csokra volt, miként azt Bourbaki mondja...[12]

E nagyon fontos pont hangsúlyozását kivéve Raymond Queneau előadása nem mutat számottevő elvi különbséget közte és Francois Le Lionnais első manifesztuma között. Egyszemélyes definíciója gyakorlatilag ugyanazokat a kifejezéseket használja:

Mi a célja munkálatainknak? Új, matematikai természetű „struktúrákat” kínálni fel az íróknak, pontosabban új mesterséges vagy mechanikus eljárásokat találni fel, az irodalmi tevékenységet serkentendő: hogy úgy mondjam, ihlet-támasztékokat vagy inkább a kreativitás segédeszközeit.[13]

Ahol cinkosához képest Queneau újít valamelyest, az a Műhelyről adott negatív definíció. Ebben alapvető teorémáját követve bizonyos ellenkövetkeztetések sorát állítja fel, hogy lenyesegesse a vakmerő dedukciók kedvelőinek szárnyát, akik könnyedén arra vetemedhetnek, hogy befurakodjanak a definíció legapróbb réseibe is, saját útjukat egyengetendő:

1. Ez nem mozgalom vagy irodalmi iskola. Az esztétikai értéken innen helyezkedünk el, ami nem jelenti, hogy lebecsülnénk azt.

2. De nem is tudományos szeminárium, vagy idézőjelbe téve nem valami „komoly”[14] munkacsoport, jóllehet egyikünk tagja a Bölcsészettudományi, egy másikunk pedig a Természettudományi Karnak. (...)

Végül 3. szó sincs kísérleti vagy aleatórikus irodalomról (mint például Max Bense stuttgarti csoportja esetében).

Nem tévedünk, ha kijelentjük, hogy az Oulipo ezeken az alapelveken dolgozott mintegy tizenkét éven (bocsánat, tizenkét évszázadon) keresztül. Ma már, úgy tűnik, ezt senki nem vitatja. A mai napig jó száz pontot tanulmányoztunk, s a munka távolról sem befejezett, sőt úgy látszik, a végtelenségig tágítható - ami roppant távlatot jelent. Az Oulipónak van mit aprítania a tejbe. De úgy látszik, mégsem elegendő, hiszen máig kiadatlan második manifesztumában[15] Le Lionnais egy bekezdésnyi kitérőben új tanulmányok egész világára nyitott rá... és micsoda világra! Ítéljék meg inkább Önök:

A mostanáig napvilágot látott oulipói munkák túlnyomó többsége szintaktikai távlatba helyezhető; sőt azt is mondhatnám, strukturelista távlatba, s kérem az olvasót, ez utóbbi jelzőt e kiáltvány szándékával összhangban ne tévessze össze a strukturalista kifejezéssel, melyet sokunk óvatos körültekintéssel szemlél. Tulajdonképpen ezekben a művekben az alkotói erőfeszítés tudatosan támaszkodik az irodalom valamennyi aspektusára: megkötésekre, alfabetikus, mássalhangzós, magánhangzós, szótag-elvű, fonetikai, grafikus, prozódiai, rím-, ritmikus és numerikus programokra vagy struktúrákra. Ezzel szemben nem közelítettünk a szemantikai vonatkozások felé; a jelentés az egyes alkotók kénye-kedvétől függ, és az egész strukturális törekvés szempontjából külsődleges.

Lépni kellett tehát előre, meg kellett kísérelni a szemantika területének megközelítését, magunkhoz szelidítve a fogalmakat, az eszméket, a képzeteket, az érzéseket és az érzelmeket. A vállalkozás meredek és hajmeresztő, s éppen ezért roppant figyelemreméltó. Amennyiben Réjean Lescure történeti fejezete olyannak festi le az Oulipót, amilyen (és amilyen volt), egy ilyen törekvés azt mutatja meg számunkra, amilyennek lennie kellene.[16]

Teljesen nyilvánvaló, hogy a Szemantikai Oulipo megszületése az oulipói aktualitás homlokterébe helyezi a nyelvészettel való kapcsolat problémáját. Az oulipóiak figyelemmel kísérik a kortárs stilisztikai nyelvészet minden termékét. Mint ahogy már a második manifesztumból vett idézetből érezhető,[17] egyáltalán nem vagyunk összhangban a strukturalista nézőpontokkal. De ez a szembenállás nem rejt semmilyen polémikus vágyat, egész egyszerűen bizonyos tartózkodásról tanúskodik bizonyos nyelvészek némely következtetése vonatkozásában.

Valójában ha összevetjük például az analitiko-szemantiko-Oulipo egyik, Francois Le Lionnais-től való, „Ki a bűnös?” című tanulmányát[18] Umberto Eco tanulmányával („James Bond: egy narratív kombinatorika”),[19] igen gyorsan belátható, hogy a módszerekben nincs erős szembenállás. Mindkét részről megtaláljuk a szigorú és kimerítő matematikai gondosságot, azt a törekvést, hogy az irodalmat mint objektumot szemléljék, s mindenekelőtt a hangsúlyáthelyezést a működtethető struktúrák problémájára.

Az egyetlen igazi különbség - és ezt nem szabad lényegtelennek tüntetni fel – hangnembeli különbség. Az oulipóiak még analitikus munkáikban is igyekeznek megőrizni, azzal kapcsolatban, amit csinálnak, azt a különbséget, amit a humor biztosít számukra. Ráadásul az oulipói elemzések ritkán „érdektelenek”,[20] a napvilágra segített struktúrák mindig alkotói gondokkal kapcsolódnak össze. Kívánatos, hogy a valamely szövegből elvont struktúra történetesen felhasználható legyen egy másik szöveghez. Tehát ez a működés érdekes és eredeti kritériuma. Szükséges, hogy az így felfedezett struktúra alkalmas legyen új alkotáshoz, különben nem tekinthető becsesnek. Íme az egyik az analitiko-Oulipo és a szintetiko-Oulipo közötti „számtalan szubtilis átjárás” közül, melyekre Le Lionnais utalt első manifesztumában.

 

Tulajdonképpen az Oulipo és a nyelvészet közötti kapcsolatok problémája szorosan összefonódik az Egyetemmel való kapcsolatokkal. Ám ez a kapcsolat minden esetben csak az anaoulipizmust érinti, s világosan kitetszik, hogy az Oulipo lényegi munkája szintetikus volt és még ma is az. Ráadásul amit a nyelvészet e területre pozitívumként behozott, az a következő állítás (és bizonyítása): minden szöveg strukturált. Tehát nem menekülhetünk a struktúra elől. S mivel nem menekedhetünk meg tőle, akkor már legyen tudatos.[21]

 

Ha történelmi távlatba helyezkedünk - és ezt az oulipóiak nem utasítják el maguktól -, a szintetiko-Oulipo olyan elődökre lel, kiknek „felfedezései” komoly utóélettel dicsekedhetnek, s ez vonatkozik a jövőre is. Queneau ezt írja:

Történetileg megállapítható, hogy azon a napon, amikor a karolingok elkezdtek az ujjaikon számolni, 6, 8, 12, hogy verssorokat csináljanak, oulipói munkát végeztek.[22]

De ezek az elődök semmi esetre sem igazolhatják önmagukban az oulipói kutatásokat. A XX. században vaktában követve a karolingok (és a jóval régebbiek) által elkezdett munkát - nos, ez az irodalom jóval eredetibb fogalmát előfeltételezi, egy olyan fogalmat, melyet csak a priori gondolhatunk el. A XIX. század lassú mendegélése a szabad vers felé és a szürrealista robbanás - úgy tűnik - véget vetett a megkötésnek a költészetben. Ezért az oulipóiak nem csak az elfeledett formákat kívánják visszahelyezni jogaikba, hanem szenvedélyesen akarnak eddig még nem látottakat is teremteni

Ez a törekvés tulajdonképpen teljes egészében az író új és eredeti fogalma alá rendelődik. Az író már nem él éjszakai megvilágosodásoknak, hogy egyetlen szenvedélyes éjszaka alatt száz végleges alexandrint ontson ki magából. Az Odile-ban Queneau ezt írta:

A valódi sugalmazás soha nem szorul sugalmazásra, mindig is megvan.[23]

Ez az odavetett mondat az irodalom tárgyias felfogása. És nem csak az irodalomnak mint a tanulmányozás terepének tárgyias felfogása, hanem és főként a művészi teremtésnek mint olyannak a fogalma. E tényt Jean Lescure némi szigorúsággal emeli ki:

És már nem találunk egyetlen íróra sem, aki elég provinciális lenne ahhoz, hogy így magyarázzon: 'Azt akartam mondani, hogy...'. A megkérdezett író ma így válaszol: 'Meg akartam csinálni azt...'; egy olyan gépi leírást folytat, mely gép teljesítménye kiszolgálja a fogyasztók kénye-kedvét. Röviden, minden irodalmi szöveg a lehetséges jelentésadások meghatározatlan mennyiségétől irodalmi.[24]

Az író munkája elsődlegesen és mindenek előtt technikai munka. Az alkotó rendelkezik bizonyos számú eszközzel, a szavakkal, valamint egy fegyvertárral a struktúrák és konvenciók többé-kevésbé jelentős játékához. És javarészt ezeknek az elemeknek a kombinációja fogja a mű végső arculatát kondicionálni. A megkötés iglet-támaszték, de olyan támaszték, mely nagyon gyakran tehet szolgálatot a „revelációnak”. A struktúra és a mű között ugyanaz a dialektikus kapcsolat áll fenn, mint a gondolkodás és a nyelv között: „a gondolkodás teremti a nyelvet, miközben őt magát a nyelv teremti”; s úgyanígy elmondhatnánk: a mű aktualizálja a struktúrát, miközben őt magát a struktúra teremti.

A megkötés ösztönöz, és anélkül, hogy feleslegessé tenne mindenféle választást, ellenkezőleg, a megkötés kiegészítő választásokat kényszerít ki. Elsőként Mallarmé és Valéry hozta felszínre a megkötés óriási hasznát a költészetben.[25] És e szükséglet nevében kíván ma az Oulipo új struktúrákat javasolni. Mivel bizonyos, hogy a nyelv minden jelentős mutációja új eszméket nemz,[26] új struktúrák pedig új műveket fognak nemzeni.[27]

A La disparition (A hiány)[28] utószavában Georges Perec ezt írta:

Így jön napvilágra, szóról szóra, sötétségből világosságra, így lép ki hozzánk a már-már járhatatlan kikötésből - ami először parányinak tűnik az olvasónak, anélkül, hogy tudná az okot - a mű, ami annak a kétszarvúnak, aki ő volt,[29] illico inkább biztonságot adott: főként saját magának, aki inspiráció híján dolgozott (ráadásul az inspiráció iránti hit nélkül!), hogy minimum annyit kibányásszon a fantáziából, mint holmi Ponson vagy holmi Paulhan...

És még ha az író nem is jut el addig a határig, hogy a megkötésből művet fakasszon, miként Perec tette, minden játék a szavakkal vagy a mondatokkal olyan kezelési gyakorlatot jelent, ami segítségére lehet az alkotásban:

Hogy íróvá váljék, képesnek kell lennie arra, hogy a szellemnek egész sor megkötést kínáljon fel, melyek segítségével a szellem bizonyos szabadsága megteremthető. Ez igaz, ez tökéletesen igaz mindazok esetében, akik semmilyen hajlandóságot nem éreznek a gymnakára; van a szlalom és van az egyenes lesiklás, ki-ki kiválaszthatja a magának valót. Választható mind a kettő is. De a kettő közül legalább egynek a gyakorlása szükséges azok számára, akik csak az egyikre akarják specializálni magukat. Ez módszerbeli kérdés.

Mégis itt megjegyezhetjük a következőt: egy diszciplinának mindig érdekében áll, hogy más diszciplináktól kölcsönözzön. Az írók nem a maguk területén elsáncolva élnek. De mostanáig azt posztuláltuk, hogy az irodalom és a „tudomány” kibékítethetetlen egymással. Ha ez igaz volna, úgy bizonyítani kellene.[30]

Tehát az oulipóiak célja először és mindenek előtt struktúrákat és megkötéseket javasolni, de kevésbé szigorú és kevésbé artificiális szándékuk szerint minden új receptre egy vagy több példát szoktak hozni.

E példák sokszor leegyszerűsített modellek, közülük néhány tisztábban válik ki a lehetséges példák özönéből. Az oulipóiak szeretnek „a szélsőségeken” dolgozni. Kedvelik a rekordot, a mentőkötél nélküli sziklamászás szenvedélyét. Kínálatukban egész étlapnyi mű van, élén kinek-kinek a saját specialitása:

- a leghosszabb palindrom

- a leghosszabb lipogramma

- a legrövidebb költemény

- a leghosszabb faág-rajzú mese (amely a legrövidebb is, mivel csak egy ilyen van),

és mehetnénk tovább...

Az Oulipo munkálatát válogatásunkban kényelmi okokból három rovatba szerveztük; ezek egymás után elvben a következő sorrendben jönnek elő:

- a szintoulipizmus gyümölcsei

- az anaoulipizmus gyümölcsei

- az időben megelőző plágiumok.

 

Rövid történet, melyből kitetszik, hogy a semmiből támadva miként növekedett a Lehetséges Irodalom Műhelye munkaebédről munkaebédre, míg el nem érte felnőtt méretét, azt a méretét, amekkorának ma ismerjük

– Az OULIPO tagjai

 



[1] 17. Dosszié, 1. p.

[2] 17. Dosszié

[3] És a szürrealizmussal való kapcsolat.

[4] 17. Dosszié, 8. p.

[5] E szót úgy használjuk, hogy tökéletesen tudatában vagyunk a korlátainak.

[6] Ezzel kapcsolatban jelezzük, hogy az Oulipo majdnem annyi matematikust tud a kebelén belül, amennyi irodalmárt... ha éppen nem egyesítik magukban mindkettőt.

[7] Gondokkal szentesítve (ugyanúgy kell kiejteni, mint azt, hogy Szent-oul.).

[8] 17. Dosszié, 8-10. pp.

[9] 17. Dosszié, 10. p.

[10]Idées sorozat, Gallimard, 70. sz.

[11] Ezt Queneau a kvantitatív nyelvészeti szeminárium hallgatóihoz intézi.

[12] Batons, chiffres et lettres, 322-323. pp.

[13] Batons, chiffres et lettres, 321. p.

[14] Mindig ez a megszállottság.

[15] A maga helyén az ex-Cape dossziéjában fog megjelenni.

[16] Kiadatlan. Szintén a második kiáltványban található meg (az Oulipo tágas mezején belül működő) Az Irodalmi Protézis Intézetének bejelentése, melynek célja: már megírt (és olykor igen régen írott) szövegek feljavítása néhány kiigazító retussal. Ezideig e munkák csak néhány részletet érintettek és nagy terjedelmű javításra senki nem vállalkozott.

[17] V.ö.: az előző idézet.

[18] Kiadatlan, lásd később.

[19]Communication 8.

[20] S ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy a nyelvészeké ilyen.

[21] És ha soha nem is érjük el teljesen, legalább részlegesen legyen ilyen.

[22] Idézi Lescure, Temps melés, 10. p.

[23] Regény, melyben Queneau kifejti eltávolodását a szürrealista mozgalomtól.

[24]Temps melés, 9. p.

[25] Valéry még ösztökét akart, hogy stimulálja a képzeletét.

[26] Szép példa rá a francia XVI. század.

[27] Ezzel kapcsolatosan igen valószínű, hogy egy olyan forma, mint a szonett, bizonyára próbára tette lehetséges megújítóit. A költői struktúrák, miként a nyelvek is, elhasználódnak.

[28] Lásd később a lipogrammáról szóló cikkelyt. Jelenleg elegendő annyit tudni, hogy egy 300 oldalas, „e” betű nélküli regényről van szó.

[29] A szerző számára.

[30] Jacques Duchateau, Temps melés, 21. sz. Jegyezzük meg az oulipóiak derűs és nem agresszív természetét; rendelkeznek az evidencia nyugodt erejével.