Paul Fournel: Kulcsok a lehetséges irodalomhoz (részlet). (1972)

 

Rövid történet, melyből kitetszik, hogy a semmiből támadva miként növekedett a Lehetséges Irodalom Műhelye munkaebédről munkaebédre, míg el nem érte felnőtt méretét, azt a méretét, amekkorának ma ismerjük

 

A Patafizikus Kollégium egyik régensének termékeny elméjében történt, hogy elhatalmasodott rajta (van már vagy ötven éve) a Lehetséges Irodalom Műhelyének eszméje, melynek szükségessége már általánosan érezhető volt. De hogy Francois Le Lionnais-vel egy meghatározott eszmére egy csoport alapozódhassék, ahhoz - bizton állítható - az kellett, hogy a Transzcendens Szatrapában, Raymond Queneau-ban is meglegyen a lehetséges irodalom világos képzete, melyen együtt munkálkodhatnak.

Bizony már a tiszavirágéletű Selitex megalapítása előtt Le Lionnais és Queneau időben megelőző módon brilliánsan plagizálta magát. Az előbbi úr 1945-től kezdve rálelt magában egy filantrópra, aki az azóta megszűnt Message (Üzenet) című folyóiratban megjelentetett egy olyan szonettet, melyben nem szerepelt sem főnév, sem melléknév, sem ige.[1] S néhány évvel később a második férfiúnak egy névtelen hőstetteként sikerült magánál Gallimard úrnál megcsináltatnia azt a finom bemetszéseinek köszönhetően költészeti önkiszolgálóként működő szép könyvet, melyet Cent mille milliards de poemes (Száz ezer millió költemény) címen ismerünk.[2]

Ha hihetünk házi történészünknek, Jean Lescure-nek,[3] a Lehetséges Irodalom műhelye a Cerisy-La-Salle-i főhadiszállás körül gyülekezett össze. A „Queneau-dekád” hat résztvevője két hónappal később (1960 november 24-én) „Az igazi gascogne-i” nevű vendéglő asztalánál találkozott - nem hangsúlyozhatjuk eléggé ennek a többnyire téglalap alakú tárgynak a jelentőségét a Műhely kifejlődésére nézve -, s úgy döntöttek, munkához látnak. A kezdetben a végleges kinevezéséig ideiglenes titkárnak nevezett Jacques Bens terjesztette elő ezen legelső ülés kulcsmondatát:

Amennyiben leszögezzük, hogy nem csupán azért ülünk össze, hogy szórakozzunk (ami már most is bizonyosan jelentős tényező), mit várhatunk munkálatainkról?

Mint ebből is megítélhető, az oulipóiak nem futamodnak meg a nagy kérdések elől. Bens, Berge, Duchateau, Le Lionnais, Lescure, Queneau és Queval nem tudott azonnal választ adni, úgy döntöttek hát, megkérik Noel Arnaud-t, Latist és Albert-Marie Schmidt-et, hogy a következő szeánszon legyenek a segítségükre. (Egyébként nem tudjuk, hogy a metafizikai probléma a következő három összejövetelen megoldódott-e?)

Az első ülés második gyümölcsének - a csoport fajtanevének - különlegesen gyors ütemű vegetatív ciklusa volt: alig csírázott ki 1960 november 24-én,  ismeretlen sejtek pusztító hatására ugyanezen év december 19-én elpusztult.

„A Kísérleti Irodalmi Szeminárium” (Séminaire de Littérature Expérimentale) vagy Sélitex, lásd még: S.L.E., csak huszonöt napot élt. Latis és Albert-Marie Schmidt szervezett akciója következtében mutációval átment o-li-po -ba: ouvroir de littérature potentielle, lehetséges irodalmi műhely.

Nem szükséges a francia nyelv minden finomságát ismerni ahhoz, hogy felfogjuk annak a lépésnek a jelentőségét, mely ezen a napon megtétetett. A „Szeminárium” szó nagyképű egyszerűsége átadta a helyét a „Műhely” kézműves szerénységének, s a már elkoptatott „kísérleti” jelző elsőbbséget adott a újkeletűbb és az oulipói törekvésekhez sokkalta közelebb álló „lehetséges”-nek.[4] Ez a pontos szó győzelmét jelentette, s az Oulipo számára nem maradt már hátra, mint hogy felkapaszkodjon e név fenséges igazságának szintjére.

E felívelésnek sorsszerűen túl kellett lépnie a Patafizikus kollégiumon? Vagy inkább maga a kollégium volt az, aminek a morális egészség szempontjából szüksége volt egy tevékenyen együttműködő szekcióra? Egy napon a Történelem majd választ ad erre; ám az mindenesetre kétségtelen, hogy Latis és Queneau együttes jelenléte sokat nyomott a latban... Annyi bizonyos, hogy az Oulipo a Kiszámíthatatlanok al-szekciójává vált, s hogy tagjai Datáriusokká vagy Örökbérlő Tanácsosokká lettek, és semmi sem változott...

Semmi vagy majdnem semmi, mivel Latis ebben a korszakban javasolta egy kis -u - betoldását az OLiPo signumba a megjelölés egészének általános hangzó harmóniája miatt: (köz. i.sz.) 1961 január 13-án az Oulipo nagykorúvá vált.

És azóta?... Nos, azóta az Oulipo dolgozik. Havi munkaebédről havi munkaebédre története egyre zűrzavarosabb irányba mutat. De ha az oulipóiak nagy zajt is csapnak az asztal körül, kifelé szigorú csöndbe burkolóznak.

E csönd paradoxálisnak tűnhet, ha arra gondolunk, hogy miért dolgoznak: új struktúrákat kívánnak javasolni más íróembereknek, de jogos szándékukat, mely arra irányul, hogy felhalmozzanak egy meglehetősen terjedelmes alapanyagot, főleg az a vágy magyarázza, hogy békében dolgozhassanak és a kutatásokat a legnagyobb békességben folytathassák.

A mai napig igen kevés dolog szivárgott ki e munkákból. Természetesen Queneau ragaszkodott ahhoz, hogy Batons, chiffres et lettres (Rovások, számok és betűk)[5] című kötetébe beválogasson egy előadást, melyet J. Favard úr kvantitatív nyelvészeti szemináriumán tartott (1964 január 29-én). De e jelentős példányszámú közléstől eltekintve a Műhely publikációi viszonylag szűkkörű, bizalmas jellegűek:

- A Patafizikus kollégium egyik Füzete (a 17. sz.).[6]

- A belga „Temps melés” című folyóirat különszáma, a 66-67. szám.

- Valamint különböző cikkek a Patafizikus kollégium „subsidium”-aiban.[7]

 

De e korlátozott számú publikáció távolról sem fedi le - mint azt némely logikus elme esetleg képzelhetné - a Műhely munkáinak egészét. Épp ellenkezőleg, könnyen mondhatnánk, hogy... (és a jólértesült Bosse-de-Nage sarkán felhangzik egy jelentőségteljes „ha-ha”). Minden múló esztendő munkában látta az oulipóiakat, annyit dolgozva, amennyit egy individuumokból álló csoport egy évszázad alatt dolgozhat csak!

Be kellett következnie, hogy ez az evodencia nyilvánvalóvá váljék a világegyetem szemében, s 1963-ban Jean Lescure (Le Lionnais javaslatára) a csoport történetéről szóló írását így keresztelte el: Rövid történet a háromszázadik évfordulóra.

Tehát ha jól számolunk, az Oulipo átlépte első száz esztendejének mágikus határát. S ezen szakadás és meghasonlás nélkül sikerült átlépni. Az Idő természetesen otthagyta pusztító nyomait. Albert-Marie Schmidt és Marcel Duchamp már nincsenek és Latis fél-nyugdíjba vonult, de spontán és belső generációs fejlődéssel az Oulipo - új rekruták révén - ismét erőre kapott.

Marcel Duchamp elment, de azután Marcel Bénabou, Luc Etienne, Georges Perec és Jacques Roubaud helyet kapott a nagy asztal körül, társult tagsági státuszban.

Az Oulipo sokakat meg is hívott eszmék és benyomások cseréjére.[8]

Le Lionnais szerint - és talán az összes oulipói nem ért egyet vele ezen a ponton - a „fiatalok” jövetele változást hozott az Oulipo magatartásába. Természetesen nem annyira az interjúk hajszolásáról van szó, sokkal inkább arról, hogy ne álljunk többé ellent a kifelé nyitásnak. A „fiataloknak” szükségük van egy kis publicitásra...

S aztán ezek a „fiatalok” előálltak a maguk kérdéseivel és elgondolásaival, és némelyek nem késlekedtek felvetni az Egyetemmel való kapcsolatok kérdését. Kell-e lehetséges irodalmi szemináriumot alakítani valami U.E.R. (Okt. és Kut. Egyesület) kebelén?

Azért, amennyire tudható, a kérdés ma is függőben van. Be kell látni, e kérdés megérdemli, hogy egy ideig még függőben is maradjon. Ráadásul néhányan, köztük Queneau, féltek minden egyetemi intézményesüléstől - intézményesüléstől, ami nem megy sem szklerózis nélkül, sem komoly elme híján. Bölcsen kell összemérni a prót és a kontrát, hogy átláthassuk, vajon az Egyetem ránehezedne-e a Műhelyre (miközben megadna minden szükséges anyagi eszközt), avagy a Műhely lazítaná-e fel némileg az Egyetemet? Mindez kísértetiesen hasonlít a pehelysúlyú mérkőzésére egy nehézsúlyúval, s először mindig szükség van bizonyos merészségre, hogy beszálljunk a ringbe.

 

Miközben e probléma megoldásra vár, az Oulipo komolyan tervezi tizenegy munkás esztendő konkrétizációját és az első jelentős „nyitó” bemutatkozást: az ex-Cape dossziét.

Az idegen hangzású név mögött egy olyan mű rejlik, mely a mai napig elkészült oulipói kutatásokat és előterjesztéseket rendszeresen és módszeresen előszámlálja. Semmi kétség, igen vaskos könyv lesz. Azért nevezzük e dossziét ex-Cape-nek - a rövid történetben ezt is meg kell mondani -, mert kezdetben és tökéletesen érthető vágytól vezettetve az oulipóiak Nagy-Britanniában kívánták publikálni munkájuk gyümölcseit.[9] A Cape kiadó ráállt és a „Cape” terve megszületett.

Számos okból kifolyólag e terv végül kútba esett, és francia kiadó fogja (franciául) kiadni az ex-Cape-pé vált dossziét.

Itt nem áll szándékunkban a leendő ex-Cape fátylát fellebbenteni, inkább úgy járunk el, hogy megkíséreljük kifejteni az Oulipo alapelveit, s néhány példát adunk munkálataikra.

 

 

– Az OULIPO tagjai

– Elvek és kiáltványok

 



[1] Lásd alább.

[2] Lásd alább.

[3] Petite histoire pour un tricentenaire (Rövid történet a háromszázadik évfordulóra). „Temps melés”, 66-67. sz.

[4] Reméljük, hogy a Műhely céljainak kifejtése igazolni fogja a fenti állítás erejét.

[5] „Idées” sorozat, N.R.F., 70. sz.

[6] Terjeszti a Le Minautore könyvkereskedés.

[7] Csendben megyünk el a Monde des lettres egyik rövid cikke mellett, mely semmi lényegessel nem járul hozzá a Li Po ismeretéhez.

[8] E fejezet függelékében található a meghívottak teljes listája.

[9] És angolul.