G. W. LEIBNIZ

LETTRES ET FRAGMENTS INÉDITS sur les problemes philosophiques, théologiques, politiques de la réconciliation des doctrines protestantes (1669.1704)

publiés avec une introduction et des notes par PAUL SCHRECKER. Librairie Félix Alcan, Paris, 1934.

LEVELEK ÉS KIADATLAN TÖREDÉKEK a protestáns tanok összebékítésének filozófiai, teológiai, politikai problémáiról (1669-1704)

Történeti bevezetõvel és jegyzetekkel kiadja PAUL SCHRECKER. Librairie Félix Alcan, Paris, 1934.

Bevezetés

I. - A k é z i r a t o k t ö r t é n e t e

Az 1891-92. évben, amikor a lengyel irodalomra és történelemre vonatkozó dokumentumokat kutatott, J. Korzeniowski a szentpétervári Birodalmi Könyvtár kéziratait vizsgálva a 179. sz. alatt rálelt egy kötetre, mely Leibniz kéziratait tartalmazta. A Krakkói Akadémián tartott beszámolójában (1) igen elnagyolt leírást adott róla, anélkül, hogy e felfedezés jelentõségével tisztában lett volna. Ez csak 1913-ban következett be: miután a neves Leibniz-kutató, J. Kvacala értesült Korzeniowski említésérõl, kiadta azt a szentpétervári gyûjteményben lévõ kéziratot, mely egy Reichsarchiv felállítására vonatkozó gondolatokat tartalmaz (2); valamint a következõ évben két fogalmazványt egy herceg nevelésérõl (3). De csupán azt a néhány, nem kiemelkedõen érdekes oldalt közölte, melyekrõl még szó lesz, és õ sem figyelt föl e kéziratos gyûjtemény fõ darabjaira, melyek legnagyobb és legjelentõsebb részét - mint látni fogjuk - egy bizonyos idõszakban maga Leibniz válogatta ki és állította össze.

E közlések óta a kötet visszahullott a feledésbe, az elmúlt húsz évben egyetlen utalást nem találunk rá a Leibniz-irodalomban; különös, hogy a fentebb említett útmutatások ellenére kikerült a Porosz Tudományos Akadémiánál kiadott Leibniz-életmû alapkiadását készítõ szövegközlõk látókörébõl is (4). Jóllehet e darabok némelyikének már szerepelnie kellett volna az 1668 és 1676 közötti, történeti és politikai, általános levelezéskötetben, melyet oly gondossággal adott ki 1923-ban Paul Ritter.

Boldog vagyok, hogy e kéziratok legfontosabb darabjait - hála a varsói Nemzeti Könyvtárnak, ahol jelenleg találhatók - kiadhatom; e kéziratoknak igen különös történetük van, és egy olyan fejezetre világítanak rá, amit a Leibniz-bibliográfia és a szakirodalom nem ismer. A mai újrakötésû in-folio kötet 230 darabot tartalmaz 305 eltérõ formátumú levélen; közülük 64 olyan kézírásos tiszta másolat, melyek eredetije ugyanebben a gyûjteményben megtalálható; a másolatokat nyilván nyomtatáshoz készítették. Minden egyes levélen ott van a szentpétervári Birodalmi Könyvtár pecsétje.

A XVIII. század derekán e kéziratok Joseph Andreas Z a l u s k i grófnak, a Lengyel Királyság nagy referendáriusának, 1759 után kijevi püspöknek a birtokában voltak, aki igen szoros politikai és irodalmi kapcsolatokat tartott fenn Poroszországgal, melynek királya 1748-ban a Porosz Akadémia külföldi tagjává nevezte ki õt. A körülbelül 236 000 kéziratos és nyomtatott kötetet õrzõ könyvtára az egész mûvelt világban híres könyvtár volt; a kiadói központokban, fõleg Németországban a grófnak ügynökei voltak, akik az árveréseken ritka és értékes könyveket vásároltak föl számára. 1747-tõl renegeteg anyagi ráfordítással e kincsestárat Varsóban állíttatta föl és nyilvános használatra bocsájtotta. íamikor 1774-ben elhunyt, végrendeletében a könyvtár örökösévé a lengyel népet tette meg. Sajnos ez nem sokáig örvendhetett neki: Lengyelország harmadik felosztásakor, 1795-ben e könyvtár Oroszországnak jutott és betagolódott a nemrég létrehozott szentpétervári Birodalmi Könyvtárba. Itt maradt egészen addig, amíg a világháború ennek a sorsát is el nem döntötte: a varsói Nemzeti Könyvtár más kincsekkel együtt gyûjteményünket is visszakapta (5).

Felmerül a kérdés, hogyan került Zaluski gróf könyvtárába? A tartalom minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy elõzõleg Johann Erhard K a p p-nak, a lipcsei egyetem ékesszólás-tanárának a tulajdonában volt, kinek munkái a történeti teológia területén nem minden érdem híján valók. E tudományág iránti érdeklõdésétõl vezettetve õ közölte 1745-ben Leibniz egy csokor levelét Daniel Ernst J a b l o n s k i-hoz, a berlini udvar református prédikátorához (a kiadvány ritkaság lett), a kapcsolódó dokumentumokkal együtt (6); ezek elõször vetettek némi fényt a két németországi protestáns egyház egyesítési kísérletére, a titkos és sikertelen tárgyalásokra a XVII. század vége táján a két hitvallás udvarai, de fõképp a hannoveri lutheránusok és a berlini kálvinisták között. Ezen túl a levelek figyelemreméltó részleteket tartalmaznak a brandenburgi Tudományos Társaság alapításáról: két súlyos ügy ez, melyek végigkísérték Leibniz egész életét, mint egyébként majdnem mindegyik vállalkozása, ami mellett elkötelezte magát és amelyek csak a hannoveri, párizsi, berlini, bécsi, drezdai, római, szentpétervári, londoni, stb. udvarok õszinte és jószándékú erõfeszítésével sikerülhettek volna, akikhez - mindig optimista módon - oly gyakran fordult haszontalanul.

A Kapp által kiadott gyûjtemény szinte kizárólag a német nyelvû darabokat tartalazza (7). A Leibniz és Jablonski közötti levelezés ezen a nyelven folyt: ez különös és - abban a környezetben, amiben benne élt - abnormális dolog tudósok közötti bizalmas levelek esetén, akik ilyen körülmények közepette általában a latint vagy a franciát használták. De mi tudjuk az okot: Brandenburg választófejedelemnéja volt az, aki ezt az érintkezési módot javasolta udvari prédikátora és anyjának, Sophia hannoveri választófejedelemnénak a barátja között, kérve, hogy egy számára érthetõ nyelvet használjanak. Mivel õ nem tudott latinul s mivel Jablonski nem tudott eléggé franciául, csak ez a megoldás maradt (8).

Ugyanakkor Kapp kiadása nem tartalmaz mindent, amit Leibniz kézirataiból birtokolt. Az elõszóban kijelenti, hogy ezen túl van még egy latin nyelvû levélgyûjteménye, amit szándékában áll külön kiadni; ez a folytatás soha nem jelent meg. Viszont azok a darabok, melyekrõl Kapp beszél - több más mellett - mind megtalálhatók a mi varsói kéziratos gyûjteményünkben. De más jegyek is bizonyítják, hogy e gyûjtemény Kapptól való. 1734-ben Christian K o r t h o l t, a lipcsei filozófiai kar ülnöke kiadta a Leibnitii Epistolae ad diversos (9) elsõ kötetét, mely függelékben tartalmazza Johann F a b r i c i u s helmstedti teológus Leibnizhez írott néhány levelének részleteit. E kötet elõszavában Kortholt elmondja, hogy a kéziratokat Kapptól kapta, míg Kapp a maga Sammlung-jának elõszavában elmeséli, hogy gyûjteményébõl átengedett néhány darabot Kortholtnak az Epistolae-ben történõ kiadás céljából. Sorozata következõ köteteiben is adott ki Kortholt néhány más leibnizi dokumentumot - ezekrõl késõbb még lesz szó -, melyeket Kapptól szerzett meg. Egyszóval a kinyomtatott darabok összes kézirata megtalálható a varsói gyûjteményben. Kapp maga már kiadott egy rövid latin feljegyzést a hörghuruttal vívott komoly küzdelemrõl, ami Prágában tört rá 1700 õszén (10); most saját szemünkkel láttuk a kéziratot.

Tehát bizonyos, hogy a kötet Kapp tulajdonában volt. 1756-os váratlan halála után könyvtára az 1758 február és július közötti lipcsei árveréseken szétszóródott. Igaz, hogy ennek az árverésnek a katalógusa (melynek egy példánya a lapszélen tartalmazza a vásárlók neveit) megõrzõdött a berlini Staatsbibliothek-ben, de a mi gyûjteményünket nem említi. Talán Zaluski gróf már korábban megvette a még élõ Kapptól. E katalógus sok eladott tételnél jelzi a gróf ügynökeit és Korzeniowski beszámol (11) Zaluski könyvtárának több más olyan kéziratáról is, melyek régi tulajdonosa Kapp volt.

Miután ezt megállapítottuk, sokkal érdekesebb kérdés merül fel, tudniillik hogy miként szerezte meg Kapp a kéziratokat? Mivel elsõ pillantásra bizonyos, hogy itt szó sincs a kéziratok iránt rajongó valakinek mesterséges és több-kevésbé önkényes gyûjteményérõl, sokkal inkább egy olyan kollekcióról, melynek egysége - néhány darabot kivéve - nem csupán a közös eredetbõl származik, hanem fõként egy bizonyos történeti összekapcsolásból. Ki volt tehát az, aki - válogatva a megszámlálhatatlan Leibniz-papiros között - szisztematikusan egyesítette ezeket? és milyen célból?

Kappnak a német gyûjteményhez írott elõszava rávezet az útra: elmeséli, hogy a francia menekült Charles-Étienne J o r d a n (aki késõbb jólismert barátja lesz Nagy Frigyesnek és a frigyesi akadémia alelnöke) adta át neki e kéziratokat, Lipcsén átutaztában, 1733-ban: Jordan tudta, mennyire csodálja Kapp Leibnizet, és ismerte az egyháztörténet iránti buzgalmát. Maga Jordan vetette föl egy Leibniz-kiadás tervét - Louis Bourguet-val együttmûködésben - a kiadatlan kéziratokból. A P. Bovet által adott felvilágosítások (12), miket a két jövendõ szövegkiadó levelezésébõl merített, arra engednek következtetni, hogy annak, amit Jordan - amikor általunk ismeretlen okokból a saját kiadási tervérõl lemondott - Kappnak átadott, kellett volna képeznie korábban vállalkozásuk alapját. De már elõzõleg Jordan megjelentetett néhány kiadatlan Leibniz-levelet (névtelen) Recueil de Littérature, de Philosophie et d'Histoire címû könyvében (Amsterdam, 1730, in-12 ), melyben kijelentette, hogy ezeket bizonyos K. úrtól kapta meg. Ki volt õ? Kapp elõszava felvilágosít errõl: ha jól emlékszik rá, Jordan ezeket Chrisfried K i r c h, az ismert csillagász gyûjteményébõl kapta, aki már nem élt a Kapp-kiadás megjelenésekor, mivel 1740-ben meghalt. A történet folytatásában Kapp felvilágosít arról, hogy e kéziratok Kirch-hez Kirch apján keresztül kerültek, s hogy az apánál maga Leibniz hagyhatta ott õket. Jól tudjuk azt is, hogy az apa, az 1710-ben elhunyt Gottfried Kirch szoros kapcsolatban állt Leibniz-cel. Kirch volt a Berlini Tudományos Társaság elsõ Astronomus ordinariusa, e városban 1708 után a Társaság épületében lakott (a ház a mai napig fennmaradt, jelenlegi címe Dorotheenstrasse 10.). E lakásban egy szoba Leibniz számára volt fenntartva, hogy ideiglenes szállásként szolgáljon gyakori berlini tartózkodásai idején (13). Tehát igen valószínû, hogy Leibniz ilyen körülmények közt hagyta poggyászait Kirchnél. Merthogy amikor ennek utódja, J. H. Hoffmann 1716-ban meghalt, Leibniz írt Jablonskinak, hogy ott hagyott egy ládát és egy poggyászt, s kérte, hogy Jablonski ezeket helyezze biztonságba (14). Talán a mi kézirataink is itt voltak elzárva. Mindenesetre két megállapítást megtehetünk: nem képzelhetõ el, hogy az anyagokat Kirch máshonnan szerezte volna, mint Leibniztõl; az is bizonyos, hogy e papíroknak különben ott kellett volna maradniok Hannoverben, a teljes Leibniz-archívum lerakatában, s át kellett volna vitetniök Berlinbe Leibniz halála elõtt.

Elsõ látásra az is feltehetõ volna, hogy az anyag nagy részét Kirch közvetlenül Jablosnkitól kapta volna meg. Az, hogy Kapp kiadta õket, nem jelenti, hogy a kiadás a Leibniz által a berlini prédikátornak küldött eredetiekrõl készült, csupán azokból a piszkozatokból és másolatokból, melyeket Leibniz gondosan megõrzött. Nem sokkal azután, hogy Jordantól átvette a leibnizi kéziratokat, Knapp azon fáradozott, hogy Jablonskitól a tulajdonában lévõ eredetiket megszerezze. 1734. március 29-én kelt levelében Jablonski beleegyezett, hogy 70 levelet a rendelkezésére bocsásson (15), de úgy tûnik, ígéretét nem váltotta be. Mivel Jordan halála (1741) után Kapp kérést intézett az örökösökhöz, akik, mint kitûnik, engedtek neki - hogy pontosan mikor, nem tudhatni. 1745-ben, amikor Kapp kiadja a Sammlung-ját, még nem állottak rendelkezésére az eredetik, nem szól róluk és nem ezeket nyomatja ki. Mindamellett a mi Jablonskink fia egy 1757. április 28-án J. Fr. Busch-nak írott levelében (16), mely az Acta Irenica kiadását készítette elõ, panaszkodik, hogy családja ezideig nem kaphatta vissza a papírokat Kapp kezébõl, aki idõközben, az elõzõ évben, elhalálozott. És mostanáig sem találják õket, csak azt a keveset, amit Kapp már 1745-ben kiadott.

Mindaz, amit Kapp kiadott, ugyanúgy, mint a varsói gyûjtemény korpusza - két összefüggõ rész, melyek (mielõtt Kapp kizárólag a nyelvi különbség alapján, melyeken e levelek íródtak, szétválasztotta õket) egységet alkottak - csak leibniz archívumából származhat. Az általa írt és a neki küldött levelek, valamint feljegyzéseinek és válaszainak vázlatai vagy piszkozatai összefüggenek. A teljes anyag - néhány jelentéktelen cédulát kivéve, melyek talán véletlenül keveredtek ide - Leibniz tevékenységének két ágára vonatkozik: a protestáns egyházak egyesülésével kapcsolatos tárgyalásokra 1698 és 1704 között, valamint a Berlini Tudományos Társaság megalapítására és felállítására. Valakinek ki kellett tehát válogatnia ezeket a kéziratokat Leibniz hannoveri papírjainak kusza rakásából, melyben még saját magának is nehéz volt eligazodnia, s gyakran csak nagy fáradtság árán sikerült megtalálnia, amit éppen keresett. Alig valószínû, hogy e kiválogatást egy kívülálló végezte volna el Leibniz halála után, de még 1733 elõtt. Sõt ha fel is tesszük, hogy a dokumentumok ilyen megrablására bizalmasai többségének lehetõsége lett volna anélkül, hogy ennek nyoma maradt volna a hannoveri anyagban (amit, miután a Leibniz által évtizedek során felhalmozott archívum nem esett áldozatul a nemtörõdömségnek, alig hiszünk) - miért elégedett meg ez a rajongó az 1704 elõtti levelekkel, miután ugyanezek a levelezések ugyanezekrõl a tárgyakról tovább folytatódtak e dátum után is? És a Jablonskival, Molanusszal, Fabriciusszal folytatott levelezésekbõl miért csak a fenntebb mondott tárgyakra vonatkozó leveleket választotta ki, s miért nem emelte ki az egész fasciculust, ami bizonyára sokkal könnyebb és egyszerûbb lett volna? Ezeket fontolóra véve arra a következtetésre kell jutnunk, hogy maga Leibniz végezte el a válogatást 1704 vége elõtt, s hogy õ maga volt az, aki a Kapp által közölt darabokat Berlinbe vitte, ahonnan Varsóba kerültek. Nem nehéz belátni annak okait, miért vitte magával a számára állandó gondot jelentõ Tudományos Társaságra vonatkozó dossziéját Berlinbe. Feltehetõen a Kapp által birtokoltak nem az egyedüli darabok, melyek ekkor keltek útra; a Társaság - a mai Akadémia - az archívumaiban õriz olyan, a saját történetét érintõ Leibniz-fogalmazványokat, stb., melyekrõl pontosan nem tudni, miként kerültek ide, de amelyek ugyanebbõl a Leibniz által Berlinbe hozott és Kirchnél elhelyezett dossziéból származhatnak.

De térjünk vissza az irénikus iratokhoz! Ami elgondolkodtató, az az, hogy a Kapp által kiadott levelezés Jablonskival, valamint a varsói gyûjtemény kiegészítései korábbiak, mint Leibniz 1704. októberi berlini utazása. Ez az út igen jelentõs volt a szóbanforgó tárgyalások szempontjából. Úgy tûnik, minden megfelelõen elõ volt készítve ahhoz, hogy létrejöjjön egy megegyezés: a porosz király végre végre alkalmazkodik a hannoveriek követeléseihez, melyeket egy terjedelmes és mélyenszántó írásban korábban Leibniz foglalt össze, együtt szerkesztve meg Molanusszal, s amibe a helmstedti megbízott lutheránus teológusok is beleegyeztek. Az összes elvi kérdésre kiterjedõ megegyezéshez, úgy tûnik, már csak a modus procedendi-re vonatkozó egyetértés hiányzott. Ehhez volt szükség Leibniz küldetésére, s könnyen belátható, hogy - elõre tudván, mikre lesz szüksége a tárgyalások alatt - Leibniz a teljes dossziét magával vitte, a Jablonskival folytatott levelezést ugyanúgy, mint a Molanus- és a Fabricius-levelezést, melyek segítségével megvilágíthatta a vita történeti és szisztematikus elemeit. Berlinbõl Leibniz nem tért vissza rögtön Hannoverbe, elõbb még Szászországba ment. Mi sem lehetett természetesebb, mint hogy e papírokat Berlinben hagyta, talán Kirchnél, s késõbb elfelejtette visszakérni és visszavinni õket Hannoverbe a következõ berlini tartózkodása során! Mindez oda vezet, hogy fel kell tételeznünk: Kapp Sammlung-ja ugyanúgy, mint a varsói kötet kiegészítõ darabjai egy Leibniz által összeválogatott forrásgyûjteményt képeznek, ezért találhatók bennük olyan papírok, melyek - mivel kapcsolódtak a protestáns egyházak egyesítésének kérdéséhez - egészen 1697-ig vezetnek vissza.

Mindamellett a varsói gyûjtemény nem kizárólag ilyen anyagú és eredetû darabokat foglal magában, noha kétségtelen, hogy Kapp hozzácsatolt olyan egyéb dokumentumokat is, melyekhez késõbb más úton jutott hozzá. Hogy a legfontosabb kéziratokkal kezdjük, ilyen Leibniz két ifjúkori levele 1669-bõl: huszonhárom évesen testvérének, Johann Friedrichnek írta õket Lipcsébõl. Ezek itt és sajnos másutt sem eredeti formában maradtak ránk, hanem sógorának, nõvére, Anna Catherina férjének, a licenciátus Simon Löfflernek, a lipcsei Szent Tamás-templom segédlelkészének a szövegkivonatában, kinek kézírása jól ismert számunkra a Hannoveri Könyvtár autográf levelei alapján. A kivonathoz Löffler megjegyzéseket illesztett, mint majd látni fogjuk, azért, hogy mintákat adjon Johann Friedrich válaszaihoz. Ami e levelek provenienciáját illeti, a Kortholt által kiadott Epistolae ad ismét útmutatásokat. Az 1742-ben megjelentetett negyedik és egyben utolsó kötet két Leibniz-levelet tartalmaz Simon Löfflerhez, ugyanabból az idõszakból, mint a mi leveleink (17), s a kiadó rögtön ezek után helyezte el ezeket a Löffler fiának, a Lipcse melletti Probstheyda lelkipásztorának, a mi Leibnizünk unokaöccsének és leendõ örökösének szóló leveleket. Kortholt hallgat e papírok régi tulajdonosáról, de mivel gyûjteménye elsõ kötetének elõszavából tudjuk, hogy kapcsolatban állt ezzel az unokaöccsel és 1742-ben még élt - csak hat esztendõvel késõbb halt meg -, feltehetjük, hogy õ adta oda Kortholtnak e darabokat a negyedik kötethez, s valószínûleg a mieinket is. Annál inkább, mivel a varsói kötet tartalmaz még két olyan iratot, melyek ennek az örökösnek a személyéhez kötõdnek, s amelyek még életében aligha kerülhettek másnak a kezébe, hacsak nem közvetlenül õtõle: a hannoveri kancellária eredeti iratai 1716. november 18-i keltezéssel és a következõ év végérõl - ismervén az általános örököst - azokat a könyveket, kéziratokat és a számológépet reklamálják a hannoveri kormánynál, amiket Leibniz ott hagyott és amiket az örökösnek vissza kellene szolgáltatni.

Tehát - közvetlenül vagy Kortholt közbeiktatásával - Friedrich Simon Löfflertõl kapta meg Kapp a szóbanforgó iratokat. Mi inkább hajlunk afelé, hogy elõzõleg Kortholt birtokolta õket, aki ugyanakkor kapta meg Löffler fiától, amikor az említett leveleket is, hogy publikálja ezeket az Epistolae köteteiben. Mivel ha másként történt volna, azaz ha ez utóbbi leveleket Kapptól kapta volna, errõl szólnia kellett volna az elõszóban, s mi akkor megtalálnánk az autográfokat a varsói gyûjteményben, ugyanúgy, ahogy itt vannak azok a Fabricius-levelek és egyéb kéziratok, melyek Kapp kiadásra átadott Kortholtnak, s amiket késõbb visszakapott, miután másolatok készültek róluk. E feltevést megerõsíti, hogy Leibniznek a testvéréhez írott leveleinek e nagyon tiszta másolatai, melyek a mi kötetünkben találhatók, egy másik másolói kézre mutatnak, mint a többi darab; látható módon nem Kapp másolója készítette õket, hanem talán Kortholté.

Ugyanakkor ha feltesszük, hogy Kortholt birtokolta e gyûjteményt, akkor miért nem adta ki Leibniznek a sógorához és az unokaöccséhez írott levelekkel együtt, melyek - bár tartalmuk jóval kevésbé érdekes - szerepelnek a kiadásában? Bizonyára már korábban elküldte e gyûjteményt Kappnak, amikor engedett kérésének, mivel ez az anyag - a protestáns egyházak kapcsolatai - jobban illett Kapp kiadványához, mint ahhoz, amit õ készített elõ. De van egy másik, úgy tûnik, még döntõbb érv is. Elsõ kötetének elõszavában bevallja: nem lehet nem tudni, hogy az augsburgi hitvallás legtekintélyesebb teológusai szemére hányták Leibniznek a túl nagy elnézését a kálvinisták irányában (18), jóllehet anélkül, hogy meggyõzne arról, igazából ehhez az állítólagos vitium-hoz Leibniznek a legcsekélyebb módon sem volt köze, Kortholt tagadja magát a tényt, ami a szemében ezeket a szemrehányásokat igazolná. És az Epistolae negyedik kötetében, mely az utalt leveleket közli, a szövegek élére elhelyez egy hosszú értekezést: de Philosophia Leibnitii Christianae Religioni haud perniciosa ("Leibniznek a Keresztény Vallásra éppen nem ártalmas Filozófiájáról").Tehát mi sem természetesebb, mint azoknak az autentikus szövegeknek az elhagyása, amelyek az értekezést cáfolhatnák, megmutatván nem csak Leibniznek a reformáltak iránti engedékenységét, de arról gyõzhetnének meg, hogy nem volt alapvetõ eltérés az õ és a lutheránusok doktrinája között; azon a ponton volt, ahol hitvallásaik érintkeznek, egyszóval olyan mértékben volt szinkretista - azaz eretnek -, hogy jó volt eltüntetni a keresztény vallásra nézve az olyan ortodoxok szemében, mint Kortholt, veszedelmes filozófiáját, ami - mint késõbb látni fogjuk - testvérének és sógorának ortodox érzelmeit is sokkolta. Kortholt talán kiadói öntudatát kívánta megnyugtatni, amikor - nem minden alap híján - kijelentette, hogy ifjúkori eltévelyedésekrõl van szó, s hogy jobb lenne filozófusunk (és kiadója) ellenfeleinek nem kezébe adni ilyen félelmetes fegyvereket, azoknak az ellenfeleknek, akik ebben az idõben sem voltak sem kevesebben, sem nem voltak kevésbé harcosak.

Nem maradt más hátra, mint hogy néhány szót szóljunk a varsói gyûjtemény egyéb kéziaratainak a történetérõl is. A Jordan-tól és Kortholt-tól kapott darabok alig elegendõek arra, hogy egy olyan vaskos kötetet töltsenek meg, mint a Sammlung, ezért Kapp, úgy tûnik, más Leibnitiana-val megpótolta a gyûjteményt. Így kötetünkben található egy füzet, amely 14 Leibniz-levelet tartalmaz a híres helmstedti orientalistához, Hermann von der Hardt-hoz: ezek eredetije hiányzik a karlsruhe-i Landesbibliothek-bõl, mely szinte az összes többi levelet tartalmazza, s mostanáig másutt nem találtunk rájuk. Ezért csak azokkjal a nagy gondossággal másolt szövegekkel rendelkezünk, melyek nincsenek azok között a másolatok között, amiket Kapp a saját autográfjaiból készíttetett. Úgy tûnik tehát, így kaphatta ezt a füzetet, s az eredetiekhez nem juthatott hozzá. Ami e levelek tartalmát illeti, nem túlságosan érdekesek: bennük von der Hardt elvállalja, hogy kéziratokat juttat Leibniznek a helmstedti könyvtárból, melyekre neki a Scriptores Rerum Brunsvicensium-hoz volt szüksége, anyagokat szerez Jacques Lelong Bibliotheca sacra-ja számára, stb. Jóllehet a legelsõ, 1699. április 16-án (26-án) kelt levél a leibnizi bibliai exegézis tanulságos példája, mutatványként csak a legfontosabb részeit közöljük (XXVIII. sz. alatt).

A varsói gyûjteményben vannak még másolatok Leibniznek L.-A. Muratori-hoz és néhány itáliai kortársához írott leveleirõl. J.-D. Ohlenschlager hozta õket Kappnak egyik itáliai utazásából. Számunkra értéktelenek, mivel ismerjük az eredetieket; ezeket a modenai Soli-Muratori Levéltár õrzi és 1892-ben kiadta õket M. Campori.

Úgy tûnik, Kappnak szándékában állt gazdagabbá tenni a kiadást, amikor tervbe vette a leveleknek és Leibniz azon kisebb munkáinak az újrakiadását, melyek már korábban megjelentek eldugott helyeken és melyek nehezen hozzáférhetõvá váltak; ilyen a Johann Friedrich Mayerhez írott öt levél, mely nyomtatásban megjelent Greifswaldban 1743-ban a Greifswaldisches Wochenblatt-ban (ezek elkerülték Dutens, valamint Leibniz valamennyi életrajzírója és kiadója figyelmét), egy Leibniz-memoir Ph.-J. Spener válaszával - vele még foglalkozunk majd -, ami megjelent 1709-ben Spener Consilia theologica latina c. mûvében; kivonatolt levelek Tentzel Monatliche Unterredungen-jében, stb. A varsói kötet e fenti valamennyi kinyomtatott szöveg másolatát tartalmazza.

II. - A L e i b n i z - h a g y a t é k r a v o n a t k o z ó i r a t o k

Már meglehetõsen sok adattal rendelkezünk a Leibniz-hagyatékról G.-Ch. Freiesleben (19) és Th. Distel (20) beszámolóiból. Ugyanakkor a varsói iratokban - melyekrõl beszéltünk - van néhány új tény, mely biográfiai szempontból nem érdektelen. Az 1717. december 18-án a hannoveri igazságügyi kancellárián kiadott rendelkezésbõl megtudjuk, hogy Friedrich Simon Löffler (aki unokatestvérének általános örököse volt, s aki úgy halt meg, hogy nem hagyott hátra végrendeletet) nem az egyetlen rokon, aki kutatta a hagyatékot. Unokatestvérei, a doktor Johann-Friedrich és Heinrich-Ludwig Freiesleben, valamint leány-unokatestvére, Anna-Elisabeth, Wendtler felesége szintén igénylõ volt. De mivel õk csak az apa elsõ házasságából voltak Leibniz vérrokonai, át kellett engedniök a hagyatékot Löffler felesége, a lánytestvér, Anna-Catherina (aki ugyanattól az apától és anyától született, s aki az említett rendelkezés alapján praestitis praestandis átadta a hagyaték tulajdonlását az invalidusok pénztárát illetõ rész lefizetése után) fiának. A jogi kérdés ugyan szabályozott volt, de ez a gyakorlatban alig mûködött. Igaz, a hannoveri kormány engedélyezte az örökösnek, hogy megkaphasson 6 000 ecu értékû ezüstöt és néhány más értékes tárgyat a hagyatékból, és ismerjük azt a több életrajzíró által elmesélt - egyébként kitalált - történetet, mely szerint a felesége, meglátván, hogy a férj ilyen váratlan kinccsel tér haza, meghalt. De megtagadták, hogy a kéziratokat, a könyvtárat és Leibniz számológépét kiadják, és erre jó okuk volt. Mivel a papírok között találhatók voltak olyanok, melyek igen bizalmas politikai ügyekkel voltak kapcsolatosak, s nem kizárólag a magánember Leibnizrõl szóltak, hanem a belsõ tanácsosról és ílymódon a hannoveri kormány tagjáról is. Egyebek mellett itt voltak a Brunswick-ház történetérõl negyven év alatt összegyûjtött és feldolgozott kéziratok, a Origines Guelficae és az Annales Imperii Occidentis Brunsvicenses; ezzel az udvar bízta meg õt, és az udvar vezetõi hosszú évek óta türelmetlenül várták a mindig sejttetett és mindegyre késõ befejezést.

Ami a hátrahagyott könyvtárat illeti, nem tudjuk biztonságosan elkülöníteni a saját pénzén vásárolt vagy más módon megszerzett könyveket azoktól, melyek a választófejedelmi könyvtárhoz tartoztak (Leibniz volt a könyvtáros) vagy legalábbis ide szánták, de amelyekért Leibniz pénzt adott - ami nem volt ritka -, de amit a hannoveri államkincstár még nem fizetett vissza és õ nem sietett visszafizettetni.

Löffler bizonyos barátságos megegyezést javasol, hogy ezt az ügyet rendezzék, amibõl õt - azt kell mondani - kizárólag anyagi érdekek vezették. Ami a könyveket illeti, azt hozza elõ, hogy még életében Leibniz katalógust készíttetett, igaz, befejezetlent, a magánkönyvtáráról, ami 5 225 kötetet számlált Hannoverben és 981-et Wolfenbüttelben, nem számítva a kis füzetecskéket. Leibniz legalább 1 100 ecu-t fordított négy év alatt vásárlásra nyilvános árveréseken, s Löffler bizonyosan nem túlzott, amikor a többi évben vásárolt vagy más módon megszerzett könyveket 1 000 ecu-re becsülte. Azon könyvek között, melyeknek Leibniz vitathatatlanul a tulajdonosa volt, Löffler külön megemlíti Rymer Acta Anglicana köteteit (21), e terjedelmes és ragyogó munkát, mellyel Anna angol királynõ ajándékozta meg Leibnizet (22), s amit az örökös 500 ecu-re becsült.

Ami a 3 246 darab kétes könyvet illeti, azaz azokat, melyekrõl nem tudjuk pontosan, hogy a választófejedelmi könyvtárhoz tartoztak-e, róluk Löffler azt állítja, hogy a kincstár még nem fizette vissza áruknak több mint a felét. Ugyanakkor ezen a címen csak 600 ecu-t számít fel. De Leibniz ezeket a könyvkötõjével a saját költségén beköttette: õ fizette a könyvkötõt, eltartotta és minden szükséges anyagot biztosított számára. Mindezt Löffler 400 ecu-re becsüli.

Hátra vannak még - 127 forintot kivéve, amit a könyvtár számlájára Leibniz kifizetett Förster hannoveri könyvkereskedõnek - a teológiai, matematikai, filozófiai és filológiai kéziratok, amikért az örökös szerint a könyvkereskedõk komoly pénzekhez jutottak. Löffler említés nélkül megy el a történeti, jogi, politikai kéziratok mellett, vagy azért, mert már korábban tudatta, mire becsüli ezeket, vagy mert nem vélte õket jelentõs dolognak. Ami az aritmetikai gépet illeti, melybe élete során - ma már tudjuk - ezrével ölte Leibniz az ecu-t, úgy látszik, az örökös nem sokra tartotta: kész odaajándékozni a hannoveri választófejedelemnek, Nagy-Britannia királyának. Mindent összevéve azt a javaslatot teszi, hogy összesen 3 000 ecu-t utaljanak ki számára a teljes árszabás díjaként. Jól látszik, hogy a kormány ilyen vagy olyan módon, de mindenképp megegyezésre törekedett Löfflerrel. Mivel az összes tárgy, amire Löffler igényt tartott, a mai napig megvan a hannoveri Királyi Könyvtárban.

II. - A k é t i f j ú k o r i l e v é l

Leibniznek féltestvéréhez, a magiszter Johann Friedrich-hez (aki apjuk elsõ házasságából született és a lipcsei Szent Tamás iskola tanára volt) 1669. április 20/30-a között Frankfurt-am-Maine-ban kelt levelével kezdõdik a mi kéziratcsomónk (I. sz.) és egyben a két testvér levelezése is, legalábbis ami a ránk maradt leveleket illeti. Mivel a szövegbõl kiderül, hogy kellett lennie legalább egy korábbi levélnek a lipcsei testvértõl, ami mára elveszett, de amiben ez a szigorú lutheránus, aki késõbb a pietizmusnak adta át magát, panaszkodott, hogy a szinkretizmus egyre növekszik hazájában, Szászországban, ami mindig a legszilárdabb és legradikálisabb lutheránus ortodoxia központja volt. A Kortholt-kiadásból ismerünk egy levelet, melyet Leibniz ugyanekkor keltezett sógorának, a lipcsei Simon Löfflernek. Úgy látszik, leibniz együtt adta fel a két levelet, amint ez - a postaköltséget kímélendõ - szokása volt olyan küldeményeknél, amiket párhuzamosan küldött volna el ugyanarra a helyre. Kéziratunk esetében azt kell hinnünk, hogy Johann Friedrich - válaszolni akarván az öccse által elfoglalt merész álláspontokra a két hitvallás ügyében s nem bízván saját erejében a teológiai viták területén - sógora, Simon Löffler tekintélyének segítségéhez folyamodott, aki, miután kimásolta e levél teológiai passzusait (ezek az eredeti levél végérõl valók; nem tudjuk, mi lehetett az elejének a tartalma), pontról pontra, gyakran majdnem minden szóhoz agresszív cáfolatokat fûzött, melyek minden bizonnyal szerepeltek a Johann-Friedrich által frankfurti testvérének adott válaszban. Mivel Leibnizünk második levele (II. sz.), mely, miként az elsõ, lipcsei testvérének szól, nyilvánvaló módon ezekre a cáfolatokra adott viszontválasz, pontról pontra igyekezvén megsemmisíteni a cáfolatok álláspontját. Majdnem bizonyos, hogy legalábbis ebben az idõben Leibniz nem tudta - és kétely sem merült fel benne -, hogy valójában nem testvére, hanem sógora volt a válasz szerzõje. Mivel a Simon Löfflerhez írott és Kortholtnál olvasható levél - (melynek kelte 1669. szeptember 25 (okt. 5)), a lutheránus ortodoxia gyûlölete ellenében, akik szinkretizmust kiáltanak, Leibniz azt bizonygatja, hogy ebbõl csak a katolikusok húznak hasznot - ironikus és maró gúny, amit aligha mert volna használni a cáfolatok szerzõje ellen, aki a kálvinisták megbékíthetetlen ellenfeleivel fenntartás nélkül azonosította magát.

Ráadásul Leibniznek ezt a viszontválaszát Simon Löffler még számos teológiai "gáncsolással" ellátta. Nem tudjuk, hogy ezek eljutottak-e a mi ifjú vitázónkhoz, akár bátyja levelének formájában, akár más módon, mivel ilyen levélnek vagy Leibniz újabb válaszának semmi nyoma nem maradt fenn az általunk ismert levelezésben.

Ami e második levél keltét illeti, feltételezhetõ, hogy ez is párhuzamosan íródott a Löfflernek szóló második levéllel, azaz 1669. szeptember 25-én (október 5-én), noha elégséges árulkodó nyom híján ez a hipotézis természetesen bizonytalan marad. Az egyetlen rendelkezésre álló nyom Peter de Walenburch említése, itt még Suffraganeus Moguntinus (a mainzi jelölt) néven. Mivel a testvért ennek halála, 1669. szeptember 14-e után ez a Peter követte a kölni püspök által felajánlott állásban. Szeptember 25-i (október 5-i) második levelében Leibniz a halálról értesíti Löfflert, s elmondja neki, hogy biztosították: Pierre fog testvére nyomdokaiba lépni. Tehát ez még ekkor nem volt bizonyos és Leibniz ebben az idõpontban nagyon jól tudhatta, hogy ehhez mindig szükség volt a mainzi jelölésre. A kinevezést tényként csak december 19-én fogja közölni Daniel Wülferrel (23). Levelünk egyértelmûen december 19-e elõtt íródott. De minthogy a (gg) jelû gáncsolásban Löffler feltenni látszik, hogy testvére még Frankfurtban van, aki 1669. októberében vagy novemberében Mainzba telepedett át, feltételezésünk, mely szerint a szóbanforgó levél az új idõszámítás szerint 1669. október 5-én íródott, önkényesnek tekinthetõ.

Az általunk elõször közölt levelek, a Leibniz gondolkodói fejlõdésérõl való ismereteink szempontjából felbecsülhetetlen értékû iratok a személyesség hitelével ábrázolják a rezonálást a két legfontosabb protestáns hitvallás közötti egyesülési és béketárgyalásokra és az ekörüli csatározásokra, melyek soha nem maradtak abba a Reform óta. Luther és Kálvin halála óta sajnálatosan módon a két egyháznak nem volt egyetlen olyan tekintélye sem, akit a hívõk mindenütt elismertek volna, s akit joggal és tényszerûen egyháza reprezentánsának mondhattak volna. Így - a két hitvallás teológusai közötti számos tanácskozás ellenére, melyeket az egyháztörténet bõségesen adatol a XVII. század elejétõl kezdve (24) minden olyan országban, ahol a reformáció elterjedt - a skizma nem csak állandósult, de súlyosbodott is, új szakadásokat, valamint új szektákat és eretnekségeket támasztva. Míg a közös ellenfél, a római katolikus egyház a két hitvallás elpusztításával fenyegetõzik, addig a hitvallások közötti különbség jelentéktelennek és elhanyagolhatónak tûnik azzal a mély szakadékkal összehasonlítva, amely õket a pápizmustól elválasztja. De az egyszer már kiküzdött stabilitás és politikai függetlenség állapotában két tényezõ egyre tisztábban és erõsebben járul hozzá a lutheránusok és a kálvinisták közötti ellenségesség elmérgesedéséhez. Egyfelõl az ellenségeskedést a protestáns uralkodók állhatatosan szították, fõleg Németországban: a különbözõ hitvallású fejedelmek tisztán politikai okokból összetûzve a vallási különbséget élezték ki és ellenségeiket a tiszta hit ellenségeinek tüntették fel; ezen az úton támogatták és megerõsítették õket udvaruk és egyetemük teológusai - néhány igen ritka kivételtõl eltekintve. Így volt ez - hogy csak egyetlen, Leibniz által gyakran idézett emlegetett példát hozzunk fel - Szászország lutheránus választófejedelme, I. Johann Georg esetében, aki prédikátora, Hoe de Hoenegg segítségével 1620-ban szövetséget kötött a katolikus császárral a kálvinista király, Pfalzi Frigyes ellen.

Másfelõl a tantételek néhány pontját illetõ különbség, mely a Reform kezdetén nem tûnt nagy jelentõségûnek s amit az olyan emelkedett szellemek, mint Melanchton, elsimítani igyekeztek, rosszindulatú daganatként burjánzott, mióta a skolasztika minden dialektikus eszközével ellátott iskolákba bekerült, ahol a legkisebb kifejezésbeli változatokból rendszert csináltak, a hagyományos szabályok alapján hámozva ki belõle az összes logikai következtetést. A lutheránusok és a kálvinisták közötti hatalmas vitairodalom mindenüvé szétárad, ellentéteket élezve, gyûlöletet szítva, rágalmazva és kiátkozva az ellenfeleket.

A harc két tantétel ürügyén lángolt fel a legerõsebben. A lutheránusok doktrinája az e u c h a r i s z t i á ról azt tanította, hogy Krisztus igazi teste és igazi vére valóságosan és esszenciálisan jelen van in, cum et sub specie panis et vini (a kenyér és a bor színében, színével és színe alatt), míg a jelenlétet a kálvinisták az erõre és az akcióra korlátozták, nem fogadván el a Krisztusi test és vér szubsztanciájának jelenlétét, míg Zwingli hívei csak a szimbolikus jelenlétet tanították. Igaz ugyan, hogy a Melanchton által 1540-ben megfogalmazott augsburgi hitvallás változata tartózkodott az szembenálló tan bírálatától, amit a korábbi hitvallás kifejtett, de a lutheránus ortodoxia gyorsan visszatért az 1530-as Invariata-hoz, az egy és igaz hit alapján ebben látván.

A második, és még szenvedélyesebben vitatott dogma - és okkal: itt már nem csupán egy teljesen teológiai eszmérõl van szó, hanem minden egyes hívõ posthumus sorsáról, örök üdvösségérõl, s ezért ez a tantétel határozta meg a kálvini egyházak egész mentalitását, mint ezt oly kitûnõen fejtette ki Max Weber - a p r e d e s z t i n á c i ó és a kegyelemre való kiválasztás kérdése. Kálvin tanítása nyomán a reformált egyház azt tanítja, hogy Isten az örökkévalóság tekintetében egyeseket az üdvösségre szán, másokat az elkárhozásra (a b s z o l u t i z m u s), semmi, amit az ember az idõben cselekszik, nem lehet Isten örök aktusának feltétele vagy oka; kétségtelenül senki nem üdvözülhet anélkül, hogy ne lenne hite, de ezt isten adja vagy nem adja, s annak adja, akinek akarja, titka pedig mélységes misztérium marad. E tant kezdetben a lutheránus teológusok nem támadták, akik Isten f e l t é t e l e s rendelésében hittek: az ember az eleven hit által üdvözülhet, mely hit megléte az õ szabad akaratától függ. Ugyanakkor abban a mértékben, ahogyan az Úrvacsora dogmája egyre inkább feltüzelte az elméket, az (abszolút vagy feltételes) predesztináció kérdése is egyre ádázabb csatákra adott alkalmat.

Mintha nem lett volna elég a hitvallások ilyen különbözõsége, külön-külön mindegyikben új szakadások támadtak, párhuzamosan a katolikus egyház kebelén belül a jezsuiták és a janzenisták között folyt vitákkal. Az arminiánusok, Jacques Harmensen hívei Hollandiában, egészében elfogadván az Úrvacsora kálvinista tanát, tagadták az abszolút predesztinációt és a kegyelemre való kiválasztásra vonatkozó hitüket a Remonstrancia-nak nevezett öt cikkelyben fejtették ki (innen ered a remonstráns elnevezés), melyekben bizonyos mértékig közeledtek az augsburgi hitvalláshoz. 1618-19-ben a dordrechti általános szinódus (melynek nyilatkozatait 1623-ban elfogadták a francia reformált egyházak) elvetette az arminiánusok öt cikkelyét, ezek híveit számûzték és üldözték, anélkül, hogy maga a tanítás ne zavarta volna meg továbbra is a kálvini egyház egységét.

Ezzel egyidõben a németországi lutheránus egyházakban a különbségek elmérgesedtek azon ortodoxok között, kiknek mûködési központja Szászországban volt a wittenbergi és a lipcsei egyetemen, valamint azon békésebb teológusok között, akik Hesse-ben a rintelni, Braunschweig-ben a helmstedti teológiai kar tanszékeit foglalták el és akiket ellenfeleik szinkretizmussal vádoltak - azzal a sértõ szóval, amely lassanként az eretnek jelentést vette fel. Vezetõjük (az idõsebb) Georg C a l i x t u s volt, helmstedti teológiaprofesszor, aki már 1645-ben részt vett a lengyel király által a katolikusok, lutheránusok és kálvinisták közötti megbékélés érdekében összehívott thorni tanácskozáson, ami semmilyen eredményt nem hozott. Calixtus külöbséget tett - és ez a különbségtétel lesz az alapja Leibniz valamennyi eljövendõ egyesítési kísérletének és irénikus elgondolásának - az alapvetõ, az üdvözüléstõl elválaszthatatlan hitcikkelyek és azok között, melyekre nézve a keresztény eltérõ hitet vallhat, anélkül, hogy örök üdvösségét kockáztatná. Nézete szerint nem szabad egyetlen megkeresztelt kereszténynek sem elkárhoznia, aki õszinte szívvel elfogadja az apostoli hitvallást. Mindenesetre a szinkretizmus ügyét kevéssel a thorni tanácskozás után súlyosan kompromittálta számos emlékezetes áttérés a katolicizmusra 1650 és 1660 között (Svéd Krisztina, Johann-Friedrich von Brunswick, Ernest von Hesse-Rheinfels, stb.), amit az ortodoxok a calixtusi megbékélési szellemnek tulajdonítottak. A többé-kevésbé látens feszültség hamarosan világossá vált a casseli tanácskozást követõen kezdõdött háborúban, amely tanácskozást Wilhelm hessei tartománygróf hívta össze 1661 nyarán a marburgi egyeteme kálvinista teológusai és a rintelni egyetem lutheránusai részvételével. Igaz, itt jól-rosszul egyezségre jutottak az Úrvacsora és a predesztináció dogmáját illetõen, s egyetértõen kinyilvánították, hogy a többi nézeteltérés nem alapvetõ. De ez a bólintás a lutheránusok felé lényegében nem volt más, mint majdnem teljes kiiktatásuk a rintelni egyetemrõl: a lutheránus tanárok és professzorok helyét kálvinisták foglalták el, az egyetem átengedte nekik a templomát, stb. Ez a visszaélés a bizalommal a reformált tartománygróf részérõl ádáz vitát robbantott ki az Abraham Calovius és Egidius Strauch vezette wittenbergi ortodoxok és a helmstedti szinkretisták között, akiket Georg Calixtus 1656-ban bekövetkezett halála után fia, Friedrich Ulrich reprezentált, támaszkodva a híres orvos, államférfi és sokoldalú matematikus Hermann Conring tekintélyére. Az ortodoxok õket tekintették felelõsnek azért a kudarcért, amit a lutheránusok ügye Hessében elszenvedett. A vita, mely egyre többször fajult el rágalmazásokká és inzultusokká, járványszerûen magával ragadva az egyes udvarokat, élénk diplomáciai jegyzékváltást eredményezett a szász, a brandenburgi és a braunschweigi uralkodó között (25), s végül 1669 elején államérdekbõl meg kellett tiltani a fakultásoknak, hogy a könyvecskék /libelles/ háborúját folytassák. Sajátos módon csak a teológusok nem álltak el ettõl olyan könnyen, s abban az idõben, amikor a mi levelezésünk megkezdõdik, már megint eljutottak a kölcsönös akciókhoz az igazságtalanságok megszüntetése érdekében; ezekre az akciókra utal Löffler sógora második levelével szembeszegezett gáncsolásaiban.

A fiatal Leibniz e konfliktusban, miként az itt kiadott levelek mutatják, fenntartás nélkül csatlakozott a helmstedti calixtiánusokhoz, még messzebbre menvén el, mint ezek többsége. Elõször itt történik meg - és ez különös jelentõséget kölcsönöz iratainknak -, hogy határozottan kinyilvánít egy olyan szellemi beállítottságot, amely csírájában már tartalmazza gondolkodásának és jellemének minden elemét. Egyre inkább kibontakozva gondolkodása egyre mértéktartóbbá, egyre alaposabbá, egyszóval egyre érettebbé válik, de ezt késõbb soha nem tagadja meg, és belefog egy olyan intenzív tevékenységbe, ami élete nagy és csodálatraméltó részét tölti majd ki, mely élet teljessége az utókor számára az utolsó, nemzetiségében, hogy úgy mondjam, európai filozófust jelenti.

Nem volt már kezdõ, amikor - testvérének a Szászországban terjedõ szinkretizmusra vonatkozó panaszai ösztönzésére - elsõ levelünkkel beleavatkozott az elvakultak és a megbékítõk között fellángolt összetûzésbe. Gyermekkorától fogva tanulmányozott már néhány olyan vitairatot, mely megvolt apja könyvtárában - ezt õ maga meséli el egy önéletrajzi töredékében (26) -; nagy gyönyörûséggel tanulmányozta Calixtus munkáit és 17 esztendõs kora elõtt már komolyan megvizsgált néhány vallási viszálykodást. Most, abban a környezetben, melyben több mint egy esztendeje élt, felújította e kutatásokat és közelebbrõl megismerkedett a lutheránusok és a katolikusok között vitatott analóg problémákkal. Johann Christian von Boineburg, a mainzi választófejedelem exminisztere meghívására, aki 1635-ben megtért a római egyházhoz, s akit - úgy tûnik - Leibniz Nürnbergben ismert meg, filozófusunk 1667 végén Frankfurtba ment, s e roppant befolyásos államférfi pártfogásának köszönhetõen az érsek-fejedelem hamarosan megbízta, hogy mûködjön közre a Corpus Juris Lasser tanácsos által elvállalt reformjában. Már abban a könyvében, mellyel erre a megbízásra pályázott, tehát az 1667 õszén írott Nova Methodus discendae docendaeque Jurispridentiae c. mûben Leibniz foglalkozott az egyházak közötti szakadással, vágyakozván egy Historia Irenica-ra, amihez egyebek mellett Calixtus kísérleteit kellett volna felújítani. Ahhoz, hogy ezt a jogtudomány tanításának és tanulásának új módszere keretei között kissé szokatlan desideratumot (kívánságot) igazolja, azt hozza fel, hogy a jogtanácsos ebbõl tanulhatná meg, miként vethet gátat annak, hogy heves kirohanást tegyen bárki ellen valamely, a szertartásokat vagy a véleményeket illetõ nézetkülönbség esetén (27) - e gondolatot az intoleranciával szemben érzett ellenszenv ihlette. Mivel tudjuk, hogy tevékenysége a pártfogójával való folyamatos és szoros egyetértésben bontakozott ki, feltételezhetjük, hogy az utalt részt õ ihlette, sõt azt is, hogy e hatást egészen bizonyosan azok a teológiai iratok alapozták meg, melyek közvetlenül hozzá kötõdnek. Ebben az idõben valójában a mainzi udvar volt a protestantizmus és a római egyház egyesítési kísérletének a központja. Maga a választófejedelem, az érsek Johann Philipp von Schönborn aktív részt vállalt ebben, s támogatta õt a két testvér, Adrien és Peter von Walenburch, valamint von Boineburg báró, aki a maga részérõl szûk baráti körében tudhatta Hermann Conringot, Calixtus hûséges tanítványát. 1661 óta Boineburg ösztönzésére állandóvá vált a levelezés a Walenburch-testvérek és Conring között a katolikus és a lutheránus egyház egyesítését illetõen (28). Leibniz gyakran folytatott beszélgetéseket a képzettebb testvérrel, Peterrel, a testvérekre pedig a mi egyik levelünkben is utal, s amikor ezek 1669-ben megjelentetik közösen írt, Tractatus generales contracti c. munkájukat, Leibniz jegyzetekkel látta el, amiket szándékában állt egy napon publikálni (29).

A katolikusok és a lutheránusok közötti szóváltásokban egyebek mellett ugyanazok a vitapontok állnak elõtérben, mint a két protestáns hitvallás közötti vitákban. Legkésõbb 1668 végétõl kezdve Leibniz is - Boineburg báró bátorítására - átadta magát e kérdések elmélyült tanulmányozásának, valamint olyan erõfeszítéseknek, melyekkel megpróbálta átlátni, elemezni e kérdéseket, a lehetõ legkisebb számúra csökkenteni az alapelveket, új platformot, kiindulópontot találni a megoldásukhoz. Így történt, hogy az Úrvacsora-tan két lényeges eleme, az átlényegülés és a valóságos jelenlét kapcsán a test lényegének és szubsztanciájának problémája foglalkoztatta elméjét, s a valószínûleg 1668 tavaszán írott Confessio naturae contra Atheistas (30) c. írásában eljutott oda, hogy a testek testetlen elvét feltételezze, s valamivel késõbb oda, hogy a karteziánusokkal szemben tagadja a kiterjedés szubsztancialitását. A test eme új fogalmának segítségével - mely a teológiai vitákkal foglalkozó tanulmányokból nõtt ki - és a kellõ logikai szigorral kívánta bizonyítani az eucharisztia misztériumainak lehetségességét. Csakugyan, ha a testek lényege nem a kiterjedésben áll, Krisztus testének szubsztanciális jelenléte mindenütt, ahol az ostyát megszentelték, valamint a kenyér és a bor átlényegülése logikailag egycsapásra lehetségessé válik (azaz nem tartalmaz ellentmondást). Ezt a tézist - még mindig Boineburg báróval egyetértésben, az irénikus tárgyalások szolgálatában - (több más között) az 1668-69-ben írott Demonstrationes Catholicae-ben (31) fejlesztette ki és védelmezte, majd Thomas Anglus hipotézisének (32), valamint Daniel Zwicker háromság- és megtestesülés-ellenes tételeinek cáfolatában (33): ezek Leibniz tevékenységének ugyanahhoz az idõszakához tartoznak. Így tanúi lehetünk annak, miként születik meg filozófiájának egyik legfontosabb eleme, a test fogalma, mely majd elvezet a monadológiához; e fogalmakat teljességgel teológiai problémák nemzették.Nincs ez másként gondolkodás másik nagy áramával sem, az Isten jóságának, az ember szabadságának és a rossz eredetének problémáival, amik már Frankfurtban és Mainzban kibontakoztak. A predesztináció és a kegyelem apóriáit már 1668-ban tárgyalta a Demonstrationes Catholicae-ben; a következõ évben legalábbis belekezdett egy disszertációba De Possibilitate Gratiae Divinae (34), s 1670-ben nekifogott egy német nyelvû értekezésnek Isten mindenhatóságáról és mindentudásáról, valamint az emberi szabadságról; a Theodiceának ez a legelsõ csírája is tekintettel van az egyházi megbékélésre (35).

De nem csak ezek a munkák rajzolják ki a szisztematikus megoldási kísérleteket; ugyanígy az 1666-ban a Dissertatio de arte combinatoria címû értekezésnek, az általános tudomány és az univerzális karakterisztika eme csírájának a módszere is, melynél jól láthatók a módszer elsõ alkalmazásai az ifjúkori tanulmányokban és a mi leveleinkben megfogalmazott teológiai problémákra. Miután a komplex fogalmakat logikai elemzéssel visszavezette egyszerû elemeikre, miután - hogy úgy mondjam - kibetûzte az emberi ismeretek minden tartalmát, Leibniz abban reménykedett, hogy az általa kitalált kombinatorikus mûvészet segítségével eljut ezeknek az elemeknek teljes és megbízható szintéziséhez, s így - miután elhárította a lehetséges ellenvetéseket - vitathatatlan és új igazságokhoz. Ezt az eljárást a predesztináció problémáira is alkalmazta, arra törekedvén, hogy megadja az alapfogalmak pontos definícióit, melyek minden része tovább elemezhetõ, egészen az egyszerû és vitathatatlan fogalmakig. Ílymódon arra számított, hogy elkerüli azokat a szócsépléseket, melyek e kérdést összekuszálták, s az egymással szemben álló dogmákat kibékíti egymással az emberi szabadság és az isteni predesztináció közötti kapcsolatok új felfogásában.

Már a modus procedendi is, amit ebben az idõben a keresztény egyházak megbékítésére kieszelt, olyan eszméket követett, melyek késõbbi szervezõ munkáját irányították a szellemi tevékenység minden területén. Egy Societas Confessionum Conciliatrix (36), tehát egy minden felekezetbõl összeszervezett együttmûködés az, amit azért javasolt felállítani, hogy a jövõben kezdeményezõje legyen egy olyan kollektív szervezõdésnek, amely vállalja az egyházak egyesítésének misszióját.

Két általános vonás megállapítható Leibniz mentalitásában, akinek elsõ szisztematikus kísérletei, korai módszerei, elsõ, még erõtlen szervezései csupán individuális lépések. Mindenekelõtt a z e l l e n t é t e k k i b é k í t é s é n e k s z á n-

d é k a, az a szenvedélyes törekvés, ami õt - és nem csupán vallási téren - igazi szinkretistává teszi. Ami egészen más dolog, mint az eklekticizmus, és ami egyáltalán nem csökkenti eredetiségét. Programmja szerint nem kiválogatni és átvenni kell a szembenálló tanokban egymásnak megfelelõ elemeket, hanem fel kell oldani a kontrasztokat egy magasabb egységben, a szó Hegel adta értelmében egy igazi Aufhebung-ban. Minthogy ebben az idõben, és késõbb is, a protestáns egyházakat dogmáik - nem pontosan lutheránus és nem pontosan kálvinista - értelmezésén keresztül kívánta egyesíteni, híres disszertációjában, mely az 1670-es Nizolius-kiadásában található, arra törekedett, hogy a kortárs filozófiával Arisztotelészt egy olyan új filozófia segítségével békítse össze, mely - igazság szerint - az Aufhebung prototípusa, egyszerre mindkettõ megõrzése és megszüntetése. Könnyûszerrel sorolhatnánk a példákat erre a szinkretizmusra tevékenységének valamennyi területérõl. A módszer, amit Leibniz ilyen alkalmakkor használt, a legtisztább r a c i o n a l i z m u s. Nem csupán arról volt meggyõzõdve, hogy a vallási ellentétek nem állhatnak meg a racionális elemzés elõtt, de arról is, hogy ez az elemzés - a felek némi jószándékával kísérve - elegendõ arra, hogy felszámolja az ellentéteket; nem számolt azokkal az irracionális és az értelem által felfoghatatlan erõkkel, melyek a vallási hitek közötti nézelteltérésekben a felszínre törtek. A XVIII. század jelent meg szellemének ebben az attitûdjében - és ez már több volt, mint jel. Ugyanez a racionalizmus munkál a racionalizálás megkövetelte formában is: ebben az idõszakban az iskolás szillogizmust ugyanúgy használja a Szentháromság védelmére a Wissowiatius szocinianizusa ellenében (37), mint második levelünkben testvére cáfolatára, vagy mint egy szinte abszurd következtetéssel Specimen demonstrationum Politicarum pro eligendo rege Polonorum (1669) c. munkájában (38) arra, hogy a lengyel választókat rábírja, csak Philipp Wilhelm von Neuburg pfalzi õrgrófot válasszák meg királynak - ezt a formát még negyven évvel késõbb is használni fogja a Theodicea függelékében.

Talán túl nagy merészség, ha ebben a tendenciában, - a meggyõzõdésben, hogy az értelem kiterjesztheti tevékenységét olyan területekre, melyek tõle a lehetõ legtávolabbiak, ahol a pártszellem és a pártszenvedélyek, az annyira csodált és annyira gúnyolt vallás és a politika racionális kontroll alákerülnek - a XVIII. század küszöbén átlépõ lebnizi o p t i m i z m u s ban azt feltételezzük, hogy szorosan összefonódott közeli rokonával, a racionalizmussal? Csakugyan, van-e nagyobb optimizmus egy olyan világ eszméjénél, melyben egy napon - ha ma még nem hat is át mindent az ésszerûség - minden területet az értelem tevékenysége igazgat?

Mindamellett itt nem kívánjuk részletezni a gondolkodásnak azt a nagy áramlatát, mely a XVII. század vallási vitáinak egyik legfontosabb forrása volt; a hitcikkelyekbõl a legtávolabbi következtetésekig eljutva, az ellenfél álláspontját ezzel az eljárással az abszurdumig víve e viták megkönnyítették, elõkészítették az Aufklarung korának beköszöntét. Csakugyan, a leibnizi kísérlet az eucharisztikus misztériumok lehetségességének bizonyítására, azaz az érvelés amellett, hogy ezek nem abszurditások, nem jelent-e gyökeres szakítást a Credo quia absurdum-mal, az igazi keresztény kegyesség legmélyebb és legtisztább megnyilvánulásával? És az a két munka, amely a XVIII. század születõ szellemére - fõleg Németországban - a legnagyobb és a legdöntõbb hatást gyakorolta, a Monadológia és a Theodicea vajon nem annak két legérettebb gyümölcse, ami a teológiai vitáktól megtermékenyített szellemi mezõn termett?

Van még egy másik elem is leveleinkben, amirõl néhány szót kell ejtenünk: az a szerep, amit a politikának Leibniz a teológiai vitákban kijelöl. Miközben a vallási különbségek fölé emelkedõ államférfiak hívják meg, miközben Arisztotelész tanaira hivatkozik abban, hogy a politikára kell bízni a köztársaságban a más tudományágaktól elválasztó határok rögzítését, miközben kitart a protestáns uralkodók jus episcopale-ja mellett - beleértve azt is, hogy õk a saját teológusaik véleménye ellenére véghezvihetik a felekezetek egyesítését -, Leibniz nem csupán egy olyan taktikát juttat érvényre, amit egész élete folyamán megõriz majd: minden egyes alkalommal - látni fogunk rá néhány példát -, hanem azt a nézetét, hogy az értelemnek, betörvén egyházi területre, szüksége volt az uralkodók brachium saeculare-jára, akiknek ugyanez az értelem elõírja a kötelesség teljesítését; az egyházak egyesítése és újraegyesítése tehát nem támasz nélkül valósítható meg, hanem a politikai hatalom irányításával. Ílymódon a politikai változásokat arra próbálta meg felhasználni, hogy irénikus munkálatát könnyebbé tegye. Ez az oka annak, hogy a bécsi udvarhoz fordul és - Bossuet közvetítésével - XIV. Lajoshoz az augsburgi hitvallás és a római egyház egyesítésének ügyében, s felváltva Hannover, Berlin, Nagy-Britannia, Moszkva uralkodóihoz az összes keresztény egyház egységének ügyében. Kevés bizalommal volt a teológusok közti viták hasznossága és hatékonysága iránt. Ebben a történelem nem hazudtolta meg, jóllehet azokban a ritka esetekben, amikor a külsõ egységet a politikai erõ megvalósította, ennek nem csak az egyházak, hanem a vallás autonómiája volt az ára. Ez a leibnizi valláspolitika nem a XVIII. század elõrejelzése-e, a felvilágosult despotizmusé, amely a saját államformája volt és amely nyíltan megkövetelte az államérdek érvényesítését a legteljesebben spirituális területeken is?

Leibniz tevékenységének ebben az ágában az elsõbbség vajon a vallási vagy a politikai motívumoké? Vitatható a kérdés, vajon "a mély hit, a forró vallásosság" diktálja-e magatartását, vagy csupán "a megbékélés várható politikai haszna", miként M. Lévy-Bruhl állítja (39). Mindenesetre az övé nem valamely dogmatikai rendszer által szigorúan meghatározott hit; és vitathatatlan, hogy a béke helyreállításáról szóló tanulmányok egyetlen fázisából sem hiányoznak a politikai természetû motívumok és kitételek. Bizonyára az egyházi egység és újraegyesülés önmagában is kívánatosnak tûnt számára, mivel racionalizmusa ugyanúgy, mint veleszületett szinkretizmusa szemben állt a szerinte minden ésszaerû alapot nélkülözõ szakadásnak. De ami e tendenciát aktuálissá tette, az az, hogy a skizmák megszüntetésében Németország egyesítésének szükséges elõfeltételét látta, fõleg külpolitikai tekintetben. Ezért jelenti ki testvérének írott második levelünkben, hogy a protestáns uralkodók politikai konföderációja közös érdekeik védelmében éppúgy lehetetlen volna a vallási viták fokozásának folytatása mellett. S vajon a lutherano-katolikus egyesítés kísérletei az ideológiai célokat tekintve nem a Birodalom védelmét célozzák-e a nyugati és a keleti ellenfelekkel szemben, ami kikényszeríti a felekezeti viszályokban szétforgácsolódott valamennyi erõ összekovácsolását? Egyébként a teoretikus eszmék ilyen összefonódása gyakorlati megfontolásokkal nem korlátozódik Leibniz teológiai életmûvére. Egész tevékenységének jellemzõ vonása ez, nem hiányzik matematikai, történelmi és filológiai felfedezéseibõl, de kiemelt jelentõsége van a technika, a nemzetgazdaság, a társadalom és a politika területén kifejtett elgondolásaiban is. Itt is, mint a vallási problémák esetében, gyakran a gyakorlati élet szükségletei irányították kutatásait és vezettek el olykor a legabsztraktabb ismeretekhez.

A leibnizi gondolkodásnak ez a folytonossága nem csupán az irénikus írások nagy egységeiben nyilvánul meg, hanem - mint látható - ott van az egészen apró részletekben is. Így a vita két fõ témájára, a predesztináció és a kegyelem problémájára a kezdetektõl úgy tekint, mint amik kevésbé jelentõsek és a legkönnyebben megoldhatóak. Számára a kérdés által elõállt nézeteltérések szócséplések csupán, amiket második levelünkben distinguendo igyekszik tisztázni. E nézõpontot a haláláig megõrzi, s következményeivel találkozni fogunk majd egy harminc évvel késõbbi idõszakban is. Számára a szakadás forrása már az Úrvacsora-tanban benne van, mely doktrina végigvonul a reformáció egész történetén; és végig jelen van az irénikus tárgyalásokon, ellentétben azzal, amit elõbb testvére, majd számos ellenfele, sõt némely szimpatizánsa állított a vita homlokterébe: az abszolút vagy feltételes predesztináció kérdésével. Ámde Leibniz az átlényegülés és a valóságos jelenlét viszonylatában nem hiszi, hogy a két hitvallás nézetkülönbségei leküzdhetetlenek lennének, s hogy e nézetkülönbségek szükségszerûen megakadályoznák az egységesülést. Minthogy itt szó sem lehet egyszerû szócséplésrõl, sokkal inkább dogmák valódi különbségeirõl, mely különbségek szerinte nem alapvetõek, ennélfogva a lutheránusok és a kálvinisták az eltérések ellenére egyetlen közösségben egyesíthetõk. A két 1669-es levélben Leibniz nem megy bele e probléma részleteinek magyarázatába, mivel testvére sem tette ezt elsõ válaszában. De késõbb elméletét árnyaltabban is kifejtette, s így alkalmunk lesz majd megismerkedni vele.

Mivel a két alapvetõ hitcikkely között nézete szerint nincs mély ellentét, a barátságos megegyezés két útja egyformán járhatónak tûnik számára: az összebékítõ szinkretizmus, teljes egység, mely a tanrendszerbõl minden olyan részt kiiktat, amelyrõl nem jön létre megegyezés; és a különtartó szinkretizmus, egyszerû tolerancia, mely tartózkodik attól, hogy elítélje a szembenálló hiteket, egy olyan formája a közösségiségnek, mint amit 1631-ben a franciaországi reformált egyházak második zsinata hozott létre. Leibniz ebben az idõben úgy gondolja, hogy e tolerancia a gyakorlatban elegendõ lenne, noha a teljes egységesülés is lehetséges. Késõbb, amikor a harcias buzgóság csökkent a két oldal között s bizonyos tolerancia valóban állandósult Németföld több protestáns államában, engedni fog tudós társa, Molanus véleményének, aki a casseli tanácskozás kellemetlen folyományai miatt tartott az egyszerû toleranciától, mely gyakran vezetett leplezett üldözésekhez. Így késõbbi tárgyalásain Leibniz a lutheranizmus és a kálvinizmus teljes egyesítésére törekedett.

Maga Leibniz kerülte a két hitvallás "ostoba neveit": az evangélikus és a református jelzõkkel cseréli fel õket, mivel nézete szerint a tulajdonnevekbõl képzett megjelölések szektát sejtetnek. Íme, megint egy az apró elvek közül, miket élete végéig érvényesített, s nem fáradt bele, hogy mindig elismételje õket, ha alkalom kínálkozott rá (40).

De ami uralja és ettõl fogva uralni fogja minden közvetítõ tevékenységét az egyházak és a felekezetek között, az - a maga szilárdságával és hajthatatlanságával az alapelveket illetõen - minden õszinte hit és vélekedés mély megértése, még ha szemben állt is az övével, feltéve, ha összeegyeztethetõ volt e nagyon rugalmas elvekkel. Ezért tér vissza oly gyakran az õt igazoló történelmi tényekre, például a charentoni zsinat nyilatkozataira, melyekre elsõ levelünkben hivatkozik, de hivatkozni fog rájuk ugyanilyen értelemben még 1706. június 30-án is egy Molanusnak írott kiadatlan levelében (41). Hogy a protestánsok közötti intolerancia veszélyeire rámutasson, ezt szolgálja ugyanebben a levélben Hoe de Hoenegg példaszerû esete, mint ahogy erre hivatkozott Cuneau-nak 1697. október 17-én írott levelében (42) is, amikor új irénikus tárgyalásokat kezdeményezett, s ezt hozta fel testvére elõtt is. Mint ahogy második levelünk végén megbélyegzi a lutheránus ortodoxiát in Irenicos debacchari, több mint harmincöt évvel késõbb pedig egy másik teológus felbosszantja in Syncretistas debacchatus (43).

A protestáns egyházak egyesülésének kérdésérõl kifejtett eme elsõ leibnizi magyarázatot követõ években a kérdés maga egyre inkább aktualitását veszíti és átadja helyét egy sokkal tágabb és súlyosabb problémának, a lutheri egyház újraegyesítésének a római egyházzal, amiben - mint láttuk, von Boineburg báró ösztönzésére - Leibniz részt vett, s aminek a késõbbiekben irénikus erõfeszítéseit szentelte. Tárgyalásai a Bécs melletti Neustadt püspökével, Christoph Royas de Spinolával és követõjével, Franz Anton von Buchhaimmal, I. Lipót császár küldötteivel, valamint irénikus fõmûve, a levelezés Bossuet-vel - hogy csak a kálvária legfõbb stációiról beszéljünk - mind-mind ragyogó tanúbizonyságai tehetsége mûködtetésének az egyházi békesség szolgálatában (44), s ezek in flore tartalmazzák az összes elemet, amit csírájában ott találunk a két 1669-es levélben. A protestáns felekezetek egyesítésének feladata politikai okokból újra csak a század végén kerül elõ, s az újraegyesítés problémái a német közvélemény szemében éppúgy, mint Leibniz tevékenységében ismét elsõ helyet foglalnak el. Errõl az újra feltámadt mozgalomról a varsói kéziratos gyûjteményben új és igen pontos felvilágosításokat kapunk tõle.

IV. - E g y e s í t é s i k í s é r l e t e k 1 6 9 7 - t õ l

Itt nem áll szándékunkban vázolni Leibniz erõfeszítéseinek történetét az egyházi egyesülés létrehozására, s az ebben kifejetett tevékenységét. Ez csak akkor volna lehetséges, ha a Hannoveri Könyvtárban õrzött teljes levelezés megjelenne, ami a közeli jövõben elõre láthatóan nem történik meg. E bevezetésben tehát csupán azokat a kereteket vázoljuk, amik között az itt kiadott levelek elhelyezkednek, s rávilágítunk néhány jelentõs pontra filozófusunk gondolkodása tekintetében.

A XVII. század utolsó évei nem kedveztek a német protestantizmus politikai fejlõdésének. A Reform óta elfoglalt pozíciók lassan elvesznek, és a hitehagyó mozgalom, mely - mint mondottuk - annyi érzékeny veszteséget okozott a század közepén, kulminációs pontjához érkezett el azzal, hogy 1697. június 1-én I. Frigyes Ágost szász választófejedelem magáévá tette a katolikus vallást, ezzel biztosítandó magának a lengyel koronát. Végsõ soron ez volt a leggyászosabb kudarc, amit a protestáns egyház valaha elszenvedett, minthogy mindig is Szászország volt az irányító hatalom, a legszigorúbb lutheranizmus legzártabb és legszilárdabb bástyája. A katolikus propaganda nem késlekedett, hogy kihasználja az esetet.

Néhány hónappal késõbb új rengés rázta meg a protestáns világot. A XIV. Lajos és I. Lipót császár között 1697. október 30-án megkötött ryswicki béke 4. cikkelye kikötötte, hogy a római katolikus vallás marad in status quo a restituált Birodalom területén; ennek közvetlen következménye az volt, hogy a visszafoglalt területeken, ahol az 1679-es nimegue-i béke óta Franciaország bevezette a katolicizmust, ennek fenn kellett maradnia a restitúció után is. Közvetett következményei, melyek hamar érezhetõvé váltak, még félelmetesebbek voltak a német protestáns egyházak számára.

Ebben a politikai helyzetben a szász választófejedelem áttérésének másnapján Leibniz új irénikus tárgyalásokat kezdeményez a lutheránusok és a kálvinisták között. Két irányban kellett elõkészületeket tennie. Elõször is megnyugtatta az augsburgi hitvallás teológusainak karát; elõre látta, hogy szükség lesz olyanokra, akik befolyásukkal be tudják vonni a helmstedti vezetõ teológusokat, tehát szükség lesz Calixtus fiára, valamint Andreas Schmidtre és Johann Fabriciusra, az apa Calixtus tanítványaira (45). Ezen túl számíthatott a már húsz éve kolléga Gerhardt Gottfried

M o l a n u s támogatására és együttmûködésére, aki a loccumi kolostor lutheránus abbéja, hannoveri egyházi igazgató és Calixtus régi tanítványa, Leibniz õszinte barátja volt, támogatta õt a katolikusokkal folytatott tárgyalások kezdeteitõl fogva (46). S hogy az eljövendõ vitákhoz kiindulópontot teremtsen, arra bíztatta Calixtus fiát, hogy adja ki újra az apa irénikus írásait, ami 1697 nyarán meg is jelent, Schmidt és Fabricius elogiumaival kiegészítve, ílymódon a könyv a helmstedti teológiai fakultás hivatalos programjának jellegét öltötte föl (47).

Leibniz politikájába tüstént bevonja azokat a kapcsolatokat, melyek õt a berlini udvarhoz fûzik, hogy megnyerje eszméinek a brandenburgi választófejedelmet. Mivel, miként Cuneau-nak, I. Frigyes Vilmos titkárának 1697. július 14-én írta (48), a szász választófejedelem áttérése után a brandenburgi lett a Birodalom protestáns vezetõje. Államának vallási helyzete aligha volt kielégítõ: a század eleje óta kálvinista vallású ház szembetalálta magát a nagy többséget kitevõ lutheránus népességgel, ami folyton új és új konfliktusokhoz vezetett. A választófejedelem elsõrendû érdeke volt az az egyházi megbékélés, amire Leibniz törekedett.

Mióta a ryswicki záradék ismertté vált, Leibniz ebben látta minden veszély forrását, és teljes erejével azon volt, hogy elhárítsa a valamennyi protestáns egyház egyesülésére nézve baljós következményeket. - "Nem lehet, írja 1697. novemberében (49), olyasmit tenni, ami közvetlenül sérti a vallási békét s ami arra szolgálna, hogy tovább növelje néhány római katolikus reményét a protestánsok vallásának szétzúzására". - Rámutat a protestánsellenes haragra, ami mindenütt eluralkodik ebben a szerzõdésben: "Ílymódon a római vallás, amit bitorlásai idején Franciaország bevezetett, a negyedik cikkely alapján a területek visszaállítása után is fenn fog maradni, anélkül, hogy a protestáns Vallás megmaradna akár azokon a vidékeken, melyeket átengednek a franciáknak, akár azokon, melyeket visszakapnak, s ahol ezt a vallást gyakorolták a bitorlás elõtt." (50) A következtetés, amit ebbõl levon és urai, a hannoveri Ernst August, valamint a wolfenbütteli Anton Ulrich herceg elé tár, s ami szerepel berlini barátaival, nevezetesen Cuneau-val és Ezechiel Spanheimmel folytatott levelezésében (51), a következõ: a veszély csillapítására nincs más eszköz, mint valamennyi protestáns hatalom lehetõ legszélesebb uniója, ide értve Anglia, Észak, valamint Németalföld koronáit. E szándéktól vezettetve közölte nem sokkal késõbb terveit Gilbert Burnet-vel, Salisbury püspökével, kérve támogatását (52).

Berlinben igen fogékonynak mutatkoztak ezekre az indítványokra, sõt olyannyira támogatták õket, hogy Anton Ulrich kételkedni kezdett e buzgalom õszinteségében, s arra gondolt, hogy e pozitív hozzáállás mélyén nem a svédekkel létrehozandó házassági kapcsolat vágya munkál-e (53)? Bárhogyan is legyen, a berlini udvar prédikátora, Daniel Ernst J a b l o n s k i (54) az augsburgi hitvallással összebékített reformációs doktrina megfogalmazására törekedett, s fogalmazványát anonim iratként 1697. decemberében elküldte Brandenburgból Ezechiel Spanheimnak Hannoverbe: Kurtze Vorstellung der Einigkeit und des Unterscheides im Glauben beyder evangelischen so genandten Lutherischen und Reformierten Kirchen; daraus zugleich erheltet, dass sothaniger Unterscheid den Grund christlischen Glaubens keineswegs anfechte (A két, lutherinek és reformátusnak nevezett evangélikus egyház hitében megmutatkozó megegyezések és különbözõségek rövid bemutatása; amely ugyanakkor azt eredményezi, hogy e különbözõségek egyáltalán nem érintik a keresztény hit alapját.). E sajnos kiadatlanul maradt kézirat - melyet a hannoveri könyvtár õriz (55) - az augsburgi invariata hitvallás valamennyi cikkelyét igen pacifista módon tárgyalja, a két hitvallás közötti összhangot ugyanúgy, mint a különbségeket megalapozottan tárgyalja, s ebbõl az összevetésbõl oda jut, hogy a legnagyobb különbség a predesztináció tanában van, mindamellett úgy, hogy az ellentét nem alapvetõ és nem leküzdhetetlen; ezért tehát az egyházi tolerancia igenis lehetséges, amibõl késõbb a hitvallások egyesülése megszülethet.

Leibnizet és Molanust a hannoveri udvar azzal bízta meg, hogy szerkesszenek össze egy feleletet erre a kálvinista iratra, noha braunschweigi oldalról e tárgyalásoktól nem voltak elbûvölve, melyeken a rokonság ellenére a két udvar viszonya alig volt több a barátinál. A késõbbiekben lefolytatott megbeszélések alakulását elég jól ismerjük a Kapp által kiadott Leibniz-Jablonski levelezésbõl (56), valamint a két hannoveri élharcosnak a helmstedti teológusokkal, Fabriciussal (57) és Schmidttel (58) folytatott vitákból, akikre kirótták a Leibniz által védelmezett álláspont hivatalos vitatását. Ami az itt közzétett varsói iratokban a leglényegesebb, az az, hogy ezek fényt vetnek Leibniz és Molanus belsõ megfontolásaira, amennyiben ezek papíron rögzítve lettek; a megbeszélések a legnagyobb részben bizonyosan szóban folytak le a két férfiú között Hannoverben.

1698 elején elkészítették válaszukat, munkájukat fejezetekre osztották, de együttmûködésük olyan szoros volt, hogy közös iratukban (59) gyakran ugyanazon az oldalon váltja egymást a két kéz. Olykor a legnehezebb anyagok esetében kitérõkre kényszerültek. Ugyanaz a kényszer munkál itt, mint Leibniznek 1698. február 2-án (12-én) Molanushoz írott levelében (III. sz.), e roppant jelentõs filozófiai dokumentumban, ahol az isteni mindentudás kompatibilitásának, az eredendõ bûnnek, az ember szabadságának és felelõsségének problémáival kapcsolatos véleményét fejti ki. Mint ifjúkori leveleiben, itt is a nézeteltérések jelentõs részét a szófacsarásnak, az alapfogalmak gyenge filozófiai definíciójának tulajdonítja, és - mint késõbb a Theodiceában - Isten jóságára hivatkozik, amit az ortodoxok igen gyakran háttérbe toltak mindenhatóságának és mindentudásának fejtegetésével. Ami a rossz eredetét illeti, a rossz kezdeitõl fogva ez minden teremtmény lényegi korlátja, ami magyarázza állandó jelenlétét a világban.

Leibniz április elsõ felében közli Jablonskival (60), hogy a felelet majdnem kész, de úgy véli, hasznos lenne, ha Jablonski incognito Hannoverbe jönne, hogy egyeztessenek a jövõbeli modus procedendi-rõl. Ugyanakkor ez az utazás csak október elején következett be. Eddigre majdnem teljes összhangra jutottak azokat az elveket illetõen, amiket Leibniz ifjúkora óta védelmezett: abban tehát, hogy a különbségek egy része csak nominális, és csak egy másik részük problematikus; valamint abban, hogy e két hitvallás tanításai nagyon jól beleillenek abba az egyházi egységbe, mely Leibniz szeme elõtt lebegett (61). Ami azokat az eszközöket illeti, melyek segítségével az egység elérhetõ, egyetértettek abban, hogy az egységnek egyetemesnek kell lennie s nem szabad csupán egyetlen ország egyházaira korlátozódnia (e szándékot, úgy tûnik, a brandenburgi választófejedelem táplálta); hogy a tárgyalásoknak a legnagyobb titokban kell zajlaniuk, hogy ne hívják ki az esetlegesen feltámadó gyanakvásokat; valamint hogy elõször meg kellene nyerni a két hitvallás legjobb teológusait és államférfiait.

Ugyanakkor a Leibniz és Molanus részletezte felelet, mely valószínûleg az udvar óhajára jött létre, még nem érkezett meg Berlinbe. Hogy e késésnek elejét vegye, 1698. októberében Leibniz egy iratban vázolja irénikus nézeteit: ez a Tentamen Expositionis Irenicae trium potissimarum inter Protestantes Controversiarum, melynek - mivel egyéni vélemény kifejtése - szüksége volt a helmstedti teológusok helyeslésére (62). Már berlini tartózkodásakor, 1698. november elején megmutatta Jablonskinak, azzal együtt, hogy kivonatolta a Molanusszal együtt készített iratot, amit elküldött Hannoverbe, mert a brandenburgi udvarban talált körülmények kevésbé kedvezõnek tûntek számára. Ez a Tentamen - amit késõbb a szerzõ neve nélkül közölt Ph.-J. Spener postumus gyûjteménye (63), s amit azóta sem nyomtattak ki újra, s aminek fogalmazványát Hannoverben õrzik (64) - és a berlini Staatsbibliothek-ben õrzött másolat szinte teljesen ismeretlen maradt Leibniz bibliográfusai elõtt, jóllehet legtömörebb és legvilágosabb megfogalmazása irénikus nézeteinek. Fellelhetõ benne valamennyi vezéreszme, amit az ifjúkori dolgozatokból már ismerünk. A három fõ vitapontközül a legújabb és a legsúlyosabb véleménye szerint a kegyelemre vagy a kárhozatra való kiválasztottság tétele, jóllehet ennek jelentõségét eltúlozzák. Mindamellett minthogy a két hitvallás összehangzik abban, hogy Isten az igazság és a bölcsesség maximumával cselekszik, valamint hogy üdvözíteni akarja mindazokat, akiknek végérvényes hitük van, de az Úr titkos útjaitól függ, hogy õket így vagy úgy megjutalmazza, következésképp a különbség csak terminológiai, vagy legfeljebb a tisztán filozófiai kérdésekben áll. E különbözõségeknek kevéssé szabadna akadályozni az egységet, mivel úgy tûnik, maga Luther is hajlott e kérdésben a reformátorok értelmezése felé - e gondolat már leibniznek testvéréhez írott második levelében megtalálható -, ugyanúgy, ahogy a tomisták és a scotisták ellentéte sem érintette a római egyház egységét.

A második vitapont: Krisztus emberi természete a személyével adott egység révén részesül-e a mindentudás, a mindenhatóság és a mindenütt való jelenlét isteni attribútumaiból, amit a kálvinisták tagadnak, de amirõl a lutheránusok egymás között sincsenek tökéletes összhangban; ez szintén csak a modus loquendi-t illeti vagy a metafizikai problémákat, de nem jelentheti a megbékélés akadályát.

Marad az Úrvacsora vitapontja, amely nem csak idõben a legelsõ, mivel a szakadást ez váltotta ki, hanem Leibniz szerint fontosságban is. Minden nehézség abból fakad, hogy a kiterjedést úgy tekintették, mint a test lényegéhez hozzátartozót. Ha ez igaz, akkor Krisztus testének és vérének reális jelenléte (amely ebben a hipotézisben szükségszerûen térben körülhatárolt jelenlét) egyidejûleg több helyen - ellentmondást és abszurditást foglal magában. De ha - amihez Leibniz ragaszkodott - a testek esszenciálisan nem kiterjedtek, s ha egy test szubsztanciájának a jelenléte nem más, mint közvetlen applikációja annak, ami a lényegét teszi, azaz cselekvõ és szenvedõ képességének, akkor egyugyanazon test mindenütt jelenvalósága lehetséges, és a reformátorok ellenvetései a reális és szubsztanciális jelenlét ellen érvénytelenek. Ez tehát in nuce az eucharisztikus misztériumok lehetségességének bizonyítása, amit Leibniz már harminc évvel korábban kigondolt. Valójában e pontot tekintve mindkét hitvallásnak igaza van: a lutheránusok állítják a reális és szubsztanciális jelenlétet, a kálvinisták csak a krisztusi test és vér erejének és akciójának jelenlétét fogadják el. De minthogy a metafizikai értelmezés szerint nem áll fenn semmiféle alapvetõ ellentét a két nézet között, az utolsó akadály is elhárítható, mely útját állta annak a teljes egységnek, ami kedvezõbb az egyszerû kölcsönös toleranciánál - ez Molanus hatása, aki Leibniznek e radikalizmust sugallta -; a tolerancia továbbra is fenntartaná a szakadást és így eljövendõ gyûlölködések és viták magva volna.

Jablonski, anélkül, hogy a szerzõt felfedte volna, eljuttatta a Tentamen-t a lutheránus Ph.-J. Spenernek, akinek ismerjük Reflexiones super tentamen irenicae expositionis c. munkáját (65) csakúgy, mint a két kálvinista teológusnak, Strimesiusnak és Holzfussnak, akik nem sokkal késõbb válaszoltak is rá (66). A varsói gyûjteményben ott találjuk Leibniz valószínûleg 1699. elején írott replikáját e két teológus egyikének Annotata placida-jára (VI. sz.); az Annotata-t nem ismerjük. De az egészen bizonyos, hogy e replika nem Spener gondolataira vonatkozik, mert a hivatkozott passzusok Spenerben nincsenek meg. S a vita maga kétségtelenné teszi, hogy a címzett egy református.

E dokumentum, melyben a Tentamen tartalma fennmaradt, lényeges pontosításokat tartalmaz arra vonatkozóan, hogy formálisan feltéve a test f i z i k a i jelenléte szükségszerûen kapcsolódik össze a kiterjedéssel; csak a szóbanforgó jelenlét az Úrvacsora misztériumában nem fizikai, hanem hiperfizikai.

Leibniznek nagyon alapos okai voltak, hogy kitartson e pont mellett. Mivel - miként Jablonski ennek kapcsán megjegyezte (67) -a doktrina ezen pontjánál a református egyház szakadatlanul a karteziánus metafizikára hivatkozott, amely a test lényegét a kiterjedésben látta lenni. A résztvevõknek erre az ontológiai problémára vonatkozó összhangja elõzetes feltétele a reális jelenlét dogmáját illetõ összhangnak. Íme a teológia és a filozófia közti kapcsolat egy szokatlan aspektusa: a filozófiai összhang elõfeltétele a teológiai összhangnak. Ki ne venné észre a szerepeknek ebben a felcserélõdésében a közelgõ XVIII. századot? Itt, mint több más vitában is, Leibniz beleütközött a rendszerbe, amit "az igazság elõszobájának" tartott, s ami véleménye szerint olykor akadályozza a belépést a szentélybe. Megalapozott az az ellenvetés, miszerint a reformátusok egyrészt hamis értelmet adnak a kartezianizmusnak, amikor szembeszállnak a reális és szubsztanciális mindenütt jelenvalóság lehetségességével, amit a karteziánusok Franciaországban - fõleg Malebranche - vallanak; másrészt ha a reformátusok a test szubsztanciáját valóban csak a kiterjedésben látják, a tiszta zwinglianizmushoz jutnak el, ami az eucharisztiát csak metaforikus értelemben ismeri el (68).

Ugyanakkor Leibniz berlini tartózkodása és ismertetett megbékéltetõ írásai ellenére a tárgyalások nem haladtak elõre, ráadásul - a két érdekelt udvar közötti kapcsolatokat uraló kötések szorításában - félõ volt, hogy alig bontakozik ki. De 1699 õszén egy olyan incidens hozta mozgásba az ügyet, amire a mi hannoveri embereink egyáltalán nem számítottak. Svájcból két református teológus Jeremiach Sterky lausanne-i professzor (késõbb berlini lelkipásztor) és Benedict Pictet genfi lelkipásztor (69) Leibniz kísérletétõl teljesen független kezdeményezésével irénikus felhívás érkezett, eloszlatandó a protestánsokat fenyegetõ veszélyeket. Miután Spener közvetítésével lefolyt a levélváltás a fõ vitapontokról a hamburgi lutheránus teológus Daniel Severin Scultet-tel (70), melybõl bizonyos összhang látszott megképzõdni, úgy ítélték meg a helyzetet, hogy az elõkészületek megfelelõek a protestáns nagyhatalmak együttes fellépésére, és 1699. szeptemberében Sterky levél formájú emlékeztetõvel fordult Nagy-Britannia, Brandenburg, Brunswick-Celle udvaraihoz, hogy kezdeményezzék egy gyûlés összehívását az egyházi egység érdekében. Egyik rokona, la Forest márki bemutatta ezt a javaslatot Andreas Gottlieb von Bernstorffnak, Celle elsõ miniszterének (VII. sz.), aki továbbküldte Molanusnak, kérve véleményét. Ez a maga részérõl továbbadta Leibniznek, s kérte, hogy Leibniz írásban fejtse ki véleményét. Filozófusunk egy nagy gonddal szerkesztett levélben teljesítette a felkérést; a levél fogalmazványát megtaláljuk varsói gyûjteményünkben; október eleje táján készülhetett (VIII. sz.). Irénikus eszméinek valamennyi eleme fellelhetõ benne, amikrõl már több alkalommal beszéltünk: az Úrvacsora-tan elsõdlegessége a predesztinációról folytatott vitával szemben, a krisztusi vér és test mindenütt jelenvalósága állítólagos abszurditásának tagadása, Isten legfõbb bölcsességének és jóságának hangsúlyozása a mindenhatósággal összevetve, a "lutheránus" és "kálvinista" megnevezésekkel szemben érzett ellenszenve, végül a predesztináció kompatibilitása az emberi szabadsággal, amirõl e levél igen szuggesztív képet ad.

Leibniz ez alkalommal is kifejti véleményét a híres brandenburgi historiográfusról, Samuel Pufendorfról, aki a vetélytársa volt, a politikatudományban pedig az ellenfele ifjúkora óta (71), anélkül, hogy az idõszak e két jeles elméje valaha is egyetértésre jutott volna. Valójában a történész teológiai gondolatai életében szembeállították õt lutheránus hitsorsosaival (72), és postumus írása a protestánsok különbözõségérõl (73), melyre Sterky a maga indítványát alapozta, távol állt attól, hogy benne a lutheránus doktrina adekvát kifejezését láthassák. Azt sem szabad elfelejteni, hogy Pufendorf egy református udvar szolgálatában természetes módon meghajolt ura politikai követelései elõtt. Leibniz már jelezte álláspontját a Jus feciale-t illetõen Cuneau-nak 1695. november 30-án (74), Friesennek 1696. április 14-én (75), Jablonskinak 1698. április elsõ felében írott leveleiben (76), s nem rejtette véka alá azt a véleményét, mely szerint a nagy történész közepes és felszínes teológus volt, akinek vallási doktrinájával vagy irénikus taktikájával egyetlen ponton sem értett egyet.

E Molanusnak írott, baráti és békülékeny formájú levél távol áll attól, hogy a celle-i udvar jobban megkedvelje Sterky tervét. Viszont a fogadtatás, amiben a tervet a berlini udvar részesítette, hamar értõvé vált, ami Leibnizet éles szembenállásra kényszerítette. A svájciak sugalmazásait megtörni akaró erõfeszítések csak azt érték el, hogy Leibniz sokkal kidolgozottabb és sokkal mélyrehatóbb elgondolásai marginalizálódtak. Akár a református oldalról jött kezdeményezés vált szimpatikusabbá annál az udvarnál, amely ugyanezt a hitvallást gyakorolta, akár ezt az alkalmat használták fel arra, hogy a hannoveri tárgyalókat politikai okokból diszkreditálva eltávolítsák, a lutheránusok helyére lépve, akár végül mert azt várták, hogy a Sterky javasolta úton hamarabb célhoz érnek, mint a leibniz és Molanus által kitaposott biztos, de szûk ösvényen, mindenesetre november vége után Berlinben az következett be, hogy a svájci tervet valósították meg, s a következõ év tavaszára a brandenburgi választófejedelem, valamint Anglia királyának költségén teológiai konferenciát hívtak össze, melyen lutheránus részrõl elõadónak a helmstedti Johann Fabriciust, a lipcsei Adam Rechenberget, a hamburgi D. S. Scultetet, kálvinista részrõl a két svájcit és Jablonskit választották meg (77). Látható, hogy ebben a felállásban a mi hannoveri embereinknek fenntartott hely minimális lett volna, egyedül csak Fabricius, aki egyébként soha nem kapott volna felhatalmazást, miután korábban meglehetõsen gyengén védelmezte álláspontját. Ami Molanus szerepét illeti (XIII. sz.), õ szintén oppozícióba vonult, és egyúttal elismerte Jablonski valamennyi felvetését (78). Az egyéb ügyekkel igen elfoglalt Molanus, miközben teljesen azonosult kollégája véleményével, felkérte Leibnizet egy levél megírására (XIV. sz.), aminek leibniz 1700. január 2-án eleget is tett (XV-XVI. sz.). berlinben felismerték, hogy ha visszautasítják a hannoveri lutheránusok részvételét, fel kell készülni aktív ellenállásukra is, következésképp a konferencia arra lesz ítélve, hogy tökéletesen megbukjon; így némi tétovázás után e kísérletet felfüggesztették (79).

Miután meggyõzõdött arról, hogy nem kell nagy reményeket fûzni a berlini udvar jószándékához és õszinteségéhez, Leibniz a tekintetét Angliára vetette. 1698 végén - szóltunk errõl - már megkísérelte, hogy Salisbury püspökénél érdeklõdjön az egyesítési tervekrõl. Instanciáit megismételte 1699-ben, arra kérve föl Guilbert Burnet-t, hogy járjon közbe a királynál a folyamatban lévõ tárgyalások támogatása ügyében, melyek - itt még egyszer megismétli - csak akkor haladhatnak elõre hasznosan, ha a legnagyobb titokban folynak néhány jelentõs teológus és államférfi részvételével (80). Annyira aggódik azon, hogy a konferencia terve megzavarja egész vállalkozását, hogy 1699 decemberében mepróbálja angol beavatkozással zátonyra futtatni azt (81).

A svájci teológusok tervének felfüggesztése után a tárgyalások ismét megtorpantak. Valójában minden résztvevõnek egyéb elfoglaltságai voltak. Leibniz számára ott volt egy berlini tudományos társaság alapítása, amely az elõkészület hosszú évei után végre megvalósulni látszott, erõsen a háttérbe tolva az egyházi kérdést; ez válik a Jablonskival folytatott levelezés fõ témájává, akinek idõsebb testvére, Johann Theodor lesz az eljövendõ társaság legelsõ titkára. Hannoverben a Nagy-Britanniában bekövetkezõ uralkodóváltás állt a politika középpontjában, fõleg azóta, hogy 1700 augusztusában William de Gloucester herceg halála utat nyitott a Brunswick-ház trónralépésének. S Berlinben az, hogy a brandenburgi választófejedelem megszerzi a porosz királyi koronát, háttérbe tolta az egyházpolitikai problémákat. Nem sokkal késõbb a spanyol örökösödési háború adja a kancelláriák legsürgetõbb teendõit.

Mégis Leibniz irénikus törekvései nem apadtak el teljesen, a kérdés továbbra is közel állt a szívéhez, s nem háríthatta vagy feledhette el azokat a kellemetlen hatásokat sem, amiket a szakadás továbbra is elõidézett. Így amikor 1700. augusztus 20-án Jablonski elküldi neki neki a Considérations pacifiques sur les questions de la grace et de la prédestination (Békéltetõ megfontolások a kegyelem és a predesztináció kérdésérõl) címû munkát, melyet Daniel Fétizon, Berlin francia lelkipásztora írt (82), ez lehetõséget adott Leibniznek békéltetõ szellemû és megértõ szándékú reflexiókra. Ennek a varsói gyûjteményben megtalálható fogalmazványát közöljük, mely figyelemreméltó módon járul hozzá elméletéhez a szabad bíráról.

Amikor megtudja, hogy találkozóra kerül sor Hollandiában Nagy-Britannia királya és Brandenburg választófejedelmi hercege között, 1700. augusztus 30-án levelet ír ez utóbbi udvar nagymesterének, Alexander von Dohna várnagynak, kérve, hogy e találkozón javasolják az irénikus tárgyalás felújítását (XVIII. sz.).

De ebben az idõben ismét napirenden voltak a megbeszélések a neustadti püspökkel is a lutheránusok és a római egyház újraegyesítésérõl, és Leibniz - a reumától gyötörve - nem sokkal késõbb azért utazott a csehországi Teplitzbe, mert abban bízott, itt találkozhat a császári megbízottal (XIX. sz.).

Az elkövetkezõ két év nem hoz semmilyen elõrehaladást, semmilyen közeledést a két tábor között. Leibniz meghosszabbított berlini tartózkodása 1701 végén, ahol fõként a Tudományos Társaság felállításával foglalkozott, Jablonski jószándéka ellenére sem járulhatott hozzá az egyesítõ kísérletek újjáéledéséhez. Errõl panaszkodik Molanusnak, aki 1701. december 9-én azt válaszolja neki (XX. sz.), hogy talán jobb volna Anglia segítségéért folyamodni, hogy így is könnyebbé váljék Nagy-Britannia jövendõ királyának az áttérése az episzkopális egyházhoz. Leibniznek e gondolat nem jelentett semmi újat. Hosszú idõ óta felhasználta már az angol egyházi emberekkel és diplomatákkal létrejött kapcsolatait, hogy irénikus javaslatait errõl az oldalról is terjessze; ezen túl nem sokkal régebben egy elõszót írt (83) ahhoz a fordításhoz, amit Jablonski készített Guilbert Burnet-nek a predesztináció kérdéseit tárgyaló könyvéhez (84), mely könyv célja az egyházak egyesítése volt Angliában.

Az ügyre vonatkozó és az ezekben az években gyér dokumentumok száma csak 1703-ban nõ meg, amikor két új eset következtében az ide kapcsolódó valamennyi nézetkülönbség és valamennyi probléma újjéledni látszik. 1702 végén a porosz király úgy döntött, országa határain belül megkísérli az egyesítést, és rendeletére református püspöke, Benjamin U r s i n u s (von Bar) megszervezett egy Collegium Irenicum-ot a felmerülõ valamennyi kérdés megvitatására. Ebben a kálvinistákat Jablonski és Samuel Strimesius képviselte, a lutheránusokat Franz Julius Lütkens és Johann Joseph Winckler. De minthogy a püspök fenntartotta magának az elnöki tisztet, a reformátusoknak biztos többségük volt. Ha e részrehajló és részleges szervezet felkeltette a mi hannoverieink gyanúját, úgy még több okkal háborodtak fel az egyik lutheránus tag kiadványán. Wickler, a magdeburgi lelkipásztor, buzgó pietistaként és a lutheranizmus hivatalos ellenfeleként a király elé terjesztett egy egyesülési tervet, amelyben arra emlékeztette õt, hogy a protestáns fejedelem ipso jure országa teljhatalmú fõpapja, következésképp joga van ahhoz, hogy rákényszerítse akaratát az istentisztelet módjára. Ez az irat - mint mondták, az udvar tudta nélkül - harmadkézbõl kinyomtattatott 1703-ban ilyen cím alatt: Arcanum Regium, azaz (én németbõl fordítom) Királyi Titok az uralkodó fenség számára, melyben feltárul, hogy miként kell neki viseltetnie a nem egyesülõ alanyokkal szemben a vallás tárgyában, stb. (85) Az erõszakra való felhívásig elmenõ, túlzó pacifista buzgóság következményei félelmetesek voltak, és a Collegium elsõ tanácskozásától kezdve a feszültségek és az ellentétek hevesen fellángoltak. Lütkens tiltakozott a szervezet felállása ellen, mert a lutheránusok kisebbségben voltak benne (egy olyan országban, ahol õk a népesség túlnyomó többségét alkották!), s mert sem õ, sem Winckler nem volt illetékes, miután nem egyeztettek a berlini miniszterrel, azaz Ph.-J. Spenerrel. E tiltakozást szintén suba alatt nyomtatták ki a következõ cím alatt: Christliche und unmassgebliche Gedancken über die Vereinigung der beyden protestierenden Kirchen (86) (A két protestáns egyház egységét érintõ alázatos keresztény gondolatok), amit azonnal szenvedélyes replikák követtek, melyek egyikét, egy kvázi hivatalosat (87), úgy tûnik, Jablonski szerezte.

Ezekrõl az intrikákról Jablonskitól értesülvén nem késlekedett figyelmeztetni Molanust, aki - vele együtt - azon a nézeten volt, hogy a porosz király eljárása rosszhiszemû, ellentétes a korábbi ígéretekkel, s nem az egyházi békét célozza, hanem a kálvinizmus bevezetését az államaiba. Molanus is oly kevéssé reménykedett a tárgyalások folytatásában, hogy határozott szándékában állt a végleges kivonulás a tárgyalásokról (XXI. sz.). Ugyanakkor egy levél - amit Ursinus a király utasítására írt neki (88) arról, hogy ura érthetõ módon a saját országára kívánta korlátozni az akciót, ami miatt vetélytársaknak tekinti a mi hennoverieinket, akik nagy tekintélynek örvendtek az egész protestáns világban - arra szólította fel õket, hogy lépjenek vissza a küzdõtérrõl. A református püspöknek ez a levele szinte védõbeszéd: a király nagy bizalommal van Molanus iránt, és azt óhajtván, hogy ez folytassa az együttmûködést a megbékélés mûvében, arra szólítja fel, hogy jusson egyezségre a Consilium Irenicum elnökével. Loccum abbéja, elküldvén e levelet Leibniznek, azt javasolja, hogy Berlinben tartsanak egy közös elõadást, felelvén Jablonskinak arra a névtelen írására, ami 1697 decemberében eljutott a hannoveri udvarba is (XXII. sz.) (89). De minthogy a kézirat még nem volt letisztázva s néhány ponton kiegészítésre és javításra szorult, Leibniz az Ursinusnak adandó válasz elõzetes fogalmazványát elküldte az abbénak (XXIII., XXIV. sz.), aki, mindig Leibniz egyetértésével, változtatott keveset, majd 1704. január 15-én postázta (90). A hannoveriek valamennyi szempontja roppantz egyértelmûen kiolvasható belõle, felesleges kommentárt adni hozzá.

Ursinus új levele március 18-án engedményezte mindazt, amit Molanus kért (91). A Leibniz által ismételten vázolt (92) és a végleges formájában általa átnézett feleletet (XXV. sz.) végül irénikus eszméinek részletes kifejtése követte, melynek címe: Unvorgreifliches Bedencken über eine Schrift, genant "Kurtze Vorstellung der Einigkeit und des Unterscheids im Glauben beyder protestirenden Kirchen"; Berlinben elõadta 1704 õszén tett utazása alkalmával. E dokumentumot - a filozófia és a teológia igazi kincsesbányája, tisztázatát Hannoverben õrzik, eredetijét Berlinben - a Leibniz-kutatások nagy kárára még soha nem publikálták, egy tendenciózusan kivonatolt kis töredéktõl eltekintve - amelyben Molanus szembenállása az egyszerû toleranciával úgy jelenik meg, mint szembenállás magával az egységgel -, amit röpiratként kinyomtattak 1721 körül és késõbb gyakran újranyomták (93).

De ezúttal még a király Jablonski és Ursinus tolmácsolta ígéreteire alapozott reményeikben is kegyetlenül csalódtak, legnemesebb erõfeszítéseik eredénytelenek maradtak. Igaz, Leibniz folytatta utazását Berlinbõl Drezdába, hogy ennek az ügynek megnyerjen néhány szász lutheránust, de már semmi nem tartóztathatta föl, a teljes kudarcot; a berlini és a hannoveri udvar, mely egy adott politikai konjunktúra idején pártfogolta az egyesülést, tüstént felhagyott vele, mihelyt ez nem esett egybe az államérdekkel. Amikor 1706 tavaszán Leibniz hasznot akart húzni a porosz királyi hercegnek a hannoveri hercegnõvel kötött eljegyzésébõl, hogy a tárgyalások újrakezdõdjenek, csak annyit ért el, hogy a tárgyalások megszakadása véglegessé vált. 1706-ban a király utasítja Ursinust, hogy teljesen állítsa le az irénikus kapcsolatokat (94), s a hannoveri választófejedelem, Georg Ludwig ugyanezen év november 15-én határozottan intette Leibnizet, Berlinben, hogy a jövõben ne keveredjen bele ebbe az ügybe (95). Bár az optimizmus soha nem hagyta el teljesen, nem sokkal késõbb így írt rezignáltan Fabriciusnak: A negotio irenico, ut nunc est rerum habitus, nil amplius expecto. Ipsa se res aliquando conficiet (96). Még halála elõtt néhány hónappal is - tragikus állhatatossággal, mely nem gyengült az élete folyamán elszenvedett oly sok csalódástól, oly sok hiábavaló munkától és oly sok nehézségtõl -, azon alkalommal, hogy ura nagy-Britannia trónjára lépett, visszatér az egyházakat megbékítõ eszméihez - ezúttal is haszontalanul (97). "Nem jár sikerrel, de ügyesebb annál, semhogy megbukjék" (98).

Amikor egy évszázaddal késõbb a reformáció háromszázadik évfordulójakor III. Frigyes Vilmos bevégezte az egyesítést Poroszországban, nem Leibniz szellemére hivatkozott.

Gyûjteményünk - mondottuk - csak leibniz berlini utazásáig, 1704 õszéig tartalmaz a történteket illusztráló dokumentumokat. Még számba jön néhány, e keretek közé beillesztett fogalmazvány, noha pontos keltezésük nem állapítható meg. 1702-ben Leibniz megismerkedett a francia menekült Isaac Jacquelot-val, a brandenburgi udvar református prédikátorával, akit az irodalomtörténetbõl Bayle ellenfeleként ismerünk. A megismerkedést filozófiai levelezés követte (99), alkalmilag irénikus kérdésekrõl is. Nem tudjuk, hogy maga Jacquelot volt-e annak a (valószínûleg kiadatlanul maradt) szövegnek a szerzõje, mely a két protestáns hitvallás közötti békérõl szólt. Amit errõl tudunk, csupán az, amit Leibniz 1702 körül készült jegyzeteiben hozzáfûzött (XXVI. sz.).

Gyûjteményünkben található még Leibniz egy 1698 táján írott autográf feljegyzése, melynek Kortholt - aki a kéziratot átvette Kapptól - a következõ címet adta: "Megjegyzések a Mi Urunk testének és vérének reális és szubsztanciális percepciójáról" (100). A szöveg az Úrvacsora kérdését tárgyalja, összhangban az általunk már ismertetett elvekkel, itt már a test új fogalmára alapozva. De minthogy a szöveg egy lényeges pontot tekintve pontatlanul lett kinyomtatva és olyan csonkítással, ami érthetetlenné tette, felhasználtuk az alkalmat, hogy e passzust eredeti megfogalmazásában közöljük (XXVII. sz.).

Már megjegyeztük, hogy a varsói kötet tartalmaz még tizenhárom eredeti levelet Fabriciustól Leibnizhez az 1699 és 1704 közötti évekbõl, valamint néhány válaszfogalmazványt. Mivel ezekbõl Kortholt már közölt részleteket s a maradék nem túl jelentõs az itt tárgyalt problémák szempontjából, fölösleges lenne itt újraközölni õket. Csak még azt tesszük hozzá, hogy e kötetben megtalálható Michael von Zizwiz abbé irénikus javaslatának a kézirata, amit Fabricius 1699. december 1-én küldött el Leibniznek (101), valamint ez utóbbinak a válasza is (102).

V. - E g y h e r c e g n e v e l é s é n e k t e r v e

Azokon a darabokon túl, melyek nem a Berlinbõl Leibniz által magával hozott dossziéból származnak és amelyekre már utaltunk - a levelek von der Hardthoz, Muratorihoz, stb., ritka irományok másolatai -, a gyûjtemény rejt még magában dokumentumokat a Brandenburgi Tudományos Királyi Társaság alapítására és felállítására vonatkozóan: programok, néhány német tudós levele, akik ajánlásokat nyújtanak be, újságkivágatok, stb.; mindez aligha tarthat számot fokozott érdeklõdésre és aligha járul hozzá az eseményekrõl való jelenlegi ismereteink bõvüléséhez, reméljük tehát, nem rónak meg érte, amiért itt nem közöljük ezeket. Itt van még az a vázlat is, amit Leibniz egy érem feliratának gondolt ki s amit a porosz király megkoronázására kellett volna kiadni; a Considerationes pro Archivo Imperii redintegrando-t már Kvacala közölte (103); egy francia levél latin fogalmazványa, amit 1700. február 26-án a párizsi Akadémiának címzett (104); néhány autográf rész a Mercure Galant 1700 februárjától májusig tartó idõszakából és néhány jelentéktelen jegyzet, melyek mellett csendben megyünk el. Viszont engedtessék meg, hogy némi fényt vessünk Leibniz két autográf fogalmazványára: mindkettõ egy herceg nevelését tárgyalja, de alapvetõen különböznek egymástól; Kvacala már kiadta õket (105), ám anélkül, hogy történeti vagy rendszerbveli jelentõségével foglalkozott volna.

Leibniz 1693-tól közölte gondolatait egy fiatal herceg nevelésérõl egy bizonyos M. de la Bodiniere-rel (106). De a mi fogalmazványaink egyértelmûen nem korábbiak 1700 végénél, minthogy utalás történik bennük a Bourbon-ház hatalmának megnövekedésére a spanyol örökösödést követõen, a spanyolországi háború után. Úgy tûnik, ezek elõkészítõ tanulmányok egy herceg nevelésének tervezetéhez, amiket Leibniz 1703-ban elküldött a lengyel II. Ágost király gyóntatójának, Charles Maurice Votának, aki, miután urával elolvastatta, beszámolt a szerzõnek arról a szívélyes fogadtatásról, melyben az írást a király részesítette (107). Az a királyi herceg tehát, akirõl itt szó van, Friedrich August, a szász házból származó elsõ lengyel király 1696-ban született fia. Tervezetének egy másik példányát Leibniz eljuttatta Jablonskihoz, akitõl 1704-ben azt kéri, küldje vissza neki. Október 4-érõl azt a választ kapja (108), hogy már régebben elküldte, de szerencsére van egy másolata, és most csatolja a duplumot. Ez egyébként megerõsíti a gyûjteményünk eredetére vonatkozó hipotézisünket. Bizonyos, hogy Leibniz 1704 õszén, berlini tartózkodása alatt szerezte vissza e kéziratot Jablonskitól és hagyta vagy felejtette itt más papírokkal együtt, amiket a Kirch-Jordan-Kapp gyûjteménynek tekintünk. Nem tudjuk, Leibniz mi okból közölte e gondolatait Jablonskival. Talán mert a lengyel származású Jablonskinak voltak lengyel kapcsolatai? Vagy inkább azért, mert e pedagógiai tanácsokat a porosz királyi hercegnek, az 1688-ban született Friedrich Wilhelmnek szánta?

A birtokunkban lévõ két fogalmazvány, úgy tûnik, nem befejezett. Az elsõ, igen rövid, az erkölcsi nevelés fontosságát hangsúlyozza, ami egy jövendõ uralkodó számára lényegesebb, mint az intellektuális mûveltség. A második, a címében a bölcsesség és a jóság kialakítására vonatkozó (a címhez e töredék nem illeszkedik) két minõséget tárgyal, mely kiváltképpen szükséges egy hercegnél: a szellem csillogását és a test tökéletességét. Itt Leibniz csak ez utóbbival foglalkozik, s ennek fejlesztésére a fizikai edzést és a sportokat javasolja, mindenekelõtt a vívást és a lovaglást, míg a vadászat könnyen vezet eldurvuláshoz (109). A tánc gyakorlását sem szabad hanyagolni, nevezetesen a jövendõ házasság érdekében.

A folytatásban Leibniz hosszabban fejtegeti egy herceg nevelésére vonatkozó elgondolásait abban a végleges formában, ahogyan ezeket az eszméket már régóta ismerjük (110). Gondolkodásának e területét, mint a többit is, optimista racionalizmusa hatja át: meg volt gyõzõdve arról, hogy a nevelés nem függ mástól, mint hogy miként alkalmazzuk minden egyes gyermeknél erkölcsi, szellemi és fizikai szempontból mindazt, ami kívánatos. Emellett más alkalmakkor is nagyon határozottan állt ki. Íme még egy elõlegezése az Enciklopédia szellemének.

PAUL SCHRECKER

(1) Zapiski z Rekopisów Cesarsk. Bibl. Publ. w Petersburgu (Arch. do Dziejów Lit. i Oswiaty w Polsce, XI. köt., I.), Krakkó, 1910, 369. p.

(2) Zeitschr. f. Kirchengeschichte, XXXIV, Gotha, 1913, 582-592. p.

(3) Zeitschr. f. Geschichte der Erziehung und des Unterrichts, IV, Berlin, 1914, 79-83. p.

(4) Samtliche Schriften und Briefe, herausg. von der Preuss. Akademie der Wissenschaften. - E kiadást, melynek 1923 óta 5 kötete jelent meg, így fogjuk idézni: akad. kiad.

(5) A kiadó köszönetet mond F. Behrend úrnak az új raktári helyet illetõ felvilágosításért.

(6) Sammlung einiger vertrauten Briefe, welche zwischen... G. W. von Leibnitz, und... Daniel Ernst Jablonski, auch andern Gelehrten, besonders über die Vereinigung der Lutherischen und Reformirten Religion, über die Auf- und Einrichtung der Kön. Preuss. Societat der Wissenschaften... gewechselt worden sind... Leopzig, 1745, in-8 , 476 p. - A késõbbiekben így idézem: Kapp.

(7) Talán ez az oka annak, hogy e gyûjtemény nincs közölve a Louis Dutens által 1768-ban kiadott Leibniz Opera omnia köteteiben, melyek szinte mindent tartalmaznak, ami eddig az idõpontig nyomtatásban megjelent. Szerencsére ezek - néhány csekély jelentõségû kihagyással - megtalálhatók a következõ újraközlésben: Leibnitz's Schriften, hg. v. G. E. Guhrauer. Vol. II, Leipzig, 1840, 59. p. és köv.

(8) Lásd Jablonski elsõ levelét Leibnizhez, in: Neue Beitrage zum Briefwechsel zwischen D. E. Jablonski und G. W. Leibniz. Hg. v. J. Kvacala, Jurjew, 1899, in-8 . (A továbbiakban idézve: Kv.)

(9) E bevezetõben így hivatkozunk rá: Kortholt.

(10) Kapp, 209. p.

(11) Loc. cit., 283. p.

(12) Pierre Bovet: Louis Bourguet. Son projet d'édition des oeuvres de Leibniz. /Louis Bourguet. Leibniz mûveinek kiadási tervérõl./ (Revue de Théologie et de Philosophie, Année 37, Lausanne, 1904, 366-379. p.)

(13) Lásd Harnack: Geschichte d. Preuss. Akademie, vol. I., 147, 152. p. - Berichte des... J. Th. Jablonski an... Leibniz, hg. v. Harnack, Berlin, 1897, 77., 78. jegyzet. - Briefe von Leibniz an Gottf. Kirch, hg. v. Imelmann, Berlin, 1900, 13. p.

(14) Kv., 138. p.

(15) Kv., IV. p.

(16) Kv., V. p.

(17) Kortholt IV., 241-245. p. E leveleket, melyek autográfjai nem lelhetõk föl, az akad. kiad. (Ser. 1., vol. I., 34., 35. sz.) Kortholt nyomán közli.

(18) "Me quidem non praeterit, praecipue dignationis Theologos nostros Leibnitio nimiam erga Reformatos lenitatem vitie dudum vertisse." ('Figyelmemet bizony nem kerülte el, hogy kiváltképpen Leibniznek a reformátusok iránti vétkes módon túlzott szelídsége teológusainkat nemrégiben mennyire megzavarta.')

(19) Gothaische gelehrte Zeitungen, 1774.

(20) Archiv für Sachsische Geschichte. Neue Folge. 5., 6. köt., Leipzig, 1879-80.

(21) Thom. Rymer, Foedera, conventiones, litterae et... acta publica inter Reges Angliae et alios..., London, 1704-16, 17 köt., in-fol.

(22) Ami egyébként nem pontos. Az elsõ köteteket maga Rymer juttatta el Leibnizhez, aki a többit történeti munkáihoz a Nagy-Britannia királyává vált választófejedelmétõl szerezte meg (lásd Zeitschr. des histor. Vereins für Niedersachen, 1881, 314. p.).

(23) Akad. kiad. Ser. I., vol. I., 80. p.

(24) E történet részleteire vonatkozóan J. G. W a l c h munkája még mindig haszonnal forgatható: Histor. u. theol. Einleitung in die Religionsstreitigkeiten der evangel.-lutherischen Kirchen, 2. kiad., 1733-39.; valamint C. W. H e r i n g: Geschichte der kirchl. Unionversuche seit der Reformation bis auf unsere Zeit, 2 köt., 1836-38.

(25) Lásd a kiadatlan aktákat Drezdában, Hauptstaatsarchiv, 10319. sz.

(26) Nouvelles lettres et opuscules de Leibniz, kiad. Foucher de Careil, Paris, 1857, 386. p.

(27) Akad. kiad., Ser. VI., I. köt., 323. p.

(28) Lásd Commercii Epistolici Leibnitiani Tomus prodromus, rec. J. D. Gruber, Hannover, 1745, 545., 557., 764., stb. p.

(29) Akad. kiad., Ser. I., I. köt., 76. p.

(30) Ibid., Ser. VI., I. köt., 489. és köv. p.

(31) Ibid., 494. és köv. p.

(32) Ibid., 501. és köv. p.

(33) Ibid., 531. és köv. p.

(34) Ibid., 535. és köv. p.

(35) Ibid., 537. és köv. p.

(36) Ibid., Ser. IV., I. köt., 46. sz.

(37) Ibid., Ser. VI., I. köt., 518. és köv. p.

(38) Ibid., Ser. IV., I. köt.

(39) L'Allemagne depuis Leibniz, Paris, 1890, 19. p.

(40) Lásd pl.levelét 1698. áprilisában D.-E. Jablonskihoz (Kv., 22. p.), 1704. március 24-én Fabriciushoz (Kortholt, I., 94. p.), stb.

(41) Hannoveri Knyt., LBr. 655, 115. f.

(42) Berlinische Bibliothek, I. köt., 1747, 144. p.

(43) Kiadatlan levél Molanushoz, a fenti hely, 87. fasc.

(44) Lásd Jean Baruzi úr mélyenszántó tanulmányát e tárgyalásokról: Leibniz et l'organisation religieuse de la terre, Paris, 1907.

(45) Berlinische Bibliothek, I., 1747, 133. p.

(46) Lásd H. Weidemann: G. W. Molanus (Studien z. Kirchengesch. Niedersachsens 3,5.), Göttingen, 1925-29.

(47) Georgii Calixti de Tolerantia Reformatorum circa quaestiones inter ipsos et Augustanam confessionem professos controversas consultatio. Praemissa est D. Fr. U. Calixti... tolerantiae pressior declaratio, 1697, 4 .

(48) Berlin. Bibl., I., 133. p.

(49) Die Werke von Leibniz, kiad. O. Klopp, VI. köt., 163. p.

(50) Levél Ernst Augusthoz 1697. november 15-én, ibid., 172. p.

(51) Lásd Victor Löwe: Ezechiel Spanheim. Mit Anhang: Aus d. Briefwechsel zwischen Spanheim u. Leibniz. (Histor. Studien, 160.), Berlin, 1924.

(52) Levél 1698. decemberében, Klopp VIII., 101. p.

(53) Levél Leibnizhez 1698. március 17-én.

(54) Életrajzát lásd: H. Dalton, Berlin, 1903.

(55) L.-Hschr., I., IX. köt., 1, 1-105. ff.

(56) Lásd a 6. jegyzetet.

(57) A levelek kiadva Kortholtnál, I. köt.

(58) G. G. Leibnitii Epistolae ad J. A. Schmidium... ed. G. Veesenmeyer, Norimb., 1788, in-8 .

(59) Hannoveri Knyt., L.-Hschr., I., IX. köt., 2, 106-167. ff.

(60) Kv., 5. sz.

(61) Ibid., 10. sz.

(62) Levél Fabriciusnak 1698. november 25-én (december 5-én), Kortholt-ban, I. köt.

(63) Ph. J. Speneri Consilia et Judicia Theologica Latina., Francof., 1709, in-4 . 1. Rész, 105-110. p. E szöveg egyik kéziratos másolata megtalálható a varsói gyûjteményben.

(64) L.-Hschr., I., IX. köt., 7, 355-56. ff.

(65) Speneri Consilia, etc., 1. Rész, 110-113. p. Gyûjteményünk tartalmaz egy kéziratos másolatot belõle.

(66) Kapp, 6. sz.

(67) Ibid.

(68) Levél Jablonskinak 1699. január 8-án (18-án), Knapp, 7. sz.

(69) Nem sokkal korábban adta ki a következõ mûvet: De consensu ac dissensu inter Reformatos ac Augustanae Confessionis fratres, Amsterdam, 1697, in-8 .

(70) E levelezés több darabjának másolata megtalálható a varsói gyûjteményben. Jablonski küldte meg õket Leibniznek a maga 1699. november 18-i és december 27-i levelével. Mivel ezek nem tartalmaznak semmi olyasmit, ami elmélyítené Leibniz-ismeretünket, publikálásuktól eltekintünk.

(71) Akad. kiad., Ser. IV., I. köt., 500. és köv. p.

(72) Lásd: Pufendorfii Eris Scandica. Francof., 1686.

(73) Jus feciale divinum, sive de cinsensu et dissensu protestantium. Lubecae, 1695, in-8 .

(74) Berlini Knyt., I., 1747, 263. és köv. p.

(75) Kiadatlan. Hannoveri Knyt., L.-Br. 655, 13. f.

(76) Kv., 5. sz.

(77) Jablonski levele Leibnizhez 1699. november 18-án és 20-án, Kapp, 14. és 15. sz.

(78) Levél december 8-án, Kapp, 16. sz.

(79) Jablonski levele 1699. december 27-én és 1700. január 23-án, Kapp, 17. és 20. sz.

(80) Levél 1699. április 30-án, Klopp, VI. köt., bev., 38. p.

(81) Kiadatlan levél Cressett követhez. Hannoveri Knyt., L.-Br., 183, 92. f. és köv.

(82) Lásd Kapp, 38. sz. Mint ahogy Leibniz egyik, Jablonski levelére írt széljegyzetébõl kiderül, ez egy 50 oldalas in-fol. kézirat volt. Úgy tûnik, késõbb visszaküldte, (ld. Kv., 95. sz.), mert nem található meg az iratai között. Mivel a szerzõ nevében Jablonski 1702-ben kéri, hogy juttassák vissza hozzá, Fétizon nem halhatott meg 1696-ban, miként ezt a France Protestante VI. kötete állítja.

(83) Kiadatlan. Hannoveri Knyt., L.-Hschr. I., 20. köt., 150-155. f.

(84) An Exposition of the 39 Articles of the Church of Endland. London, 1699.

(85) E könyv leibnizi kritikája nyomtatásban megtalálható: Kapp, 88. sz.

(86) Újraközölve ibid., 84. sz.

(87) Abhandlung etlicher Fragen von der Möglichkeit, Nothwendigkeit und Nuzen der Chrsitlichen Vereinigung... Und werden zugleich... die Aequissima postulata des H... Lütkens in seinen Christlichen unmassgeblichen Gedancken geziemend erwegen, 1703, in-! . (Néhány kérdés megvitatása a keresztény egység lehetségességérõl, szükségességérõl és hasznosságáról, M. Lütkensnek az Alázatos keresztény gondolatokban írott Aequissima postulata-ira vonatkozó megfontolásokkal.)

(88) 1703. december 18-án, Kapp, 86. sz.

(89) Lásd e fejezet elejét.

(90) Kapp, 405. és köv. p.

(91) Kapp, 97. sz.

(92) Ibid., 99. sz.

(93) In: Erdm. Neumeister: Kurtzer Beweis, dass das itzige Vereinigungs-Wesen... dem gantzen Catechismo... zuwieder lauffe. Hamburg, 1721, 71-76. p.; in: Kortholt, I., 164-167. p., Dutens, I., 735-737. p., stb.

(94) Kv., 135. sz.

(95) E dekrétum nyomtatásban megtalálható J. K. F. Schlegel: Kirchen- u. Reformationsgesch. v. Norddeutschland u. den Hannoverschen Staaten, 3. köt., Hannover, 1832, 699. és köv. p.

(96) Levél 1708. január 28-án. Kortholt, I., 124. p.

(97) Kv., 148. sz. és köv.

(98) L. Lévy-Bruhl: L'Allemagne depuis Leibniz. Paris, 1890, 17. p.

(99) Leibniz' philos. Schriften, kiad. Gerhardt, III. köt.

(100) Recueil de diverses pieces par M. Leibniz. Publ. p. Ch. Kortholt, Hamburg, 1734, 15-18. pp.; újranyomtatva Kortholt Epistolae-kiadásában, III. köt., 1738, 100-103. p., valamint in: Dutens, I. köt., 30. és köv. p.

(101) Kortholt, I., 460. és köv. p.

(102) Ibid., 56-58.p.

(103) Lásd a jelen tanulmány 2. jegyzetét.

(104) Lásd Revue des documents historiques, 2 années, Paris, 1875. 23. sz.

(105) Lásd a jelen tanulmány 3. jegyzetét.

(106) Lásd Guhrauer: Leibniz. Breslau, 1846, II. köt., 204. és köv., valamint a 17. és köv. jegyzetek.

(107) Levél 1703. április 17-én, Kortholt, I., 333. p.

(108) Kv., 138. sz.

(109) 1715. július 2-án a lengyel királynak bemutatott irat e passzusát megint említi Sebastian Kortholtnak írott levelében (Kortholt, I., 333. p.).

(110) Böhmers Magazin für das Kirchenrecht, etc., I. köt., 1787, 177-196. p.