Alexandre Kojeve
Introduction a la lecture de Hegel. Lecons sur la Phénomenologie de l'esprit professées de 1933 á l'École des hautes-Études réunies et publiées par Raymond Queneau. Gallimard, 2. kiad., 1947.
I.
AZ 1933-34-ES TANÉV ELÕADÁSAI
ELÕZETES MEGJEGYZÉSEK
A FENOMENOLÓGIA HELYE "A TUDOMÁNY RENDSZERÉBEN"
A hegeli "Rendszer" legelsõ vázlata (Jéna): Logika - Metafizika - a Természet filozófiája - a Szellem Filozófiája.
Majd a Logika és a Metafizika azonossá válik (1807): Fenomenológia (= Bevezetés) -
a Természet filozófiája
- Logika
a Szellem filozófiája
Végül (Enciklopédia): Logika - a Term. filozófiája - a Szellem filozófiája.
(A Fenomenológia, ami már nem Bevezetés a "Rendszerbe", a Szellem filozófiájának a része.)
Az Enciklopédia a Természet filozófiája és a Szellem filozófiája közötti párhuzamot elhagyja.
Az Abszolútum sem mint lényeg ("Logika"), sem mint Természet (létezés) nem reális. A természet (létezés) a lényeg tagadása. A Természet elvont, mivel a Szellem absztrakciója. Egyedül a Szintézis konkrét, vagyis az Ember, akiben az Abszolútum lényege tökéletesen megvalósult és benne mint olyan, feltárul. Tehát így írhatjuk fel:
Logika
a Szellem filozófiája
a Természet filozófiája
Az Enciklopédia Szellemfilozófiája. Terv:
I. - Szubjektív szellem: az Ember individuális elemei:
A. - lélek (antropológia)
B. - tudat (fenomenológia)
C. - szellem (Geist) (pszichológia)
II. - Objektív szellem: olyan elemek, melyek csak a Társadalomban valósulnak meg.
III. - Abszolút szellem:
A. - mûvészet
B. - vallás
C. - filozófia.
A Szellem Filozófiája a Történelemfilozófiában csúcsosodik ki, ami az Abszolútum valóságossá válását írja le.
Az I. B. az 1807-es Fenomenológia elsõ fejezeteivel függ össze (Bewusstsein és Selbstbewusstsein), az I. C. e Fenomenológia többi része.
Az abszolút Filozófiának úgyszólván nincs tárgya, jobban mondva a saját tárgya önmaga. Csak a Minden rendelkezik konkrét realitással. Amikor a Filozófia a konkrét realitást tanulmányozza, akkor a Teljességet tanulmányozza. Ez a Teljesség magában foglalja a tudatot és az abszolút Filozófiát is (minthogy ez utóbbit Hegel ténylegesen megvalósította).
Az abszolút Filozófiának nincsen olyan tárgya, amely rajta kívül lenne.
"Dialektikus módszer": ez félreértés. (Lásd az I. Függeléket.)
A háromfázisú dialektika (tézis - antitézis - szintézis) nem módszer. A dialektika maguknak a dolgoknak az igazi, a saját természete (Enc. 81. .), és nem a dolgokra nézve külsõleges "mesterség" (Enc. 274. .): a konkrét realitás maga dialektika.
A filozófiai módszer nem lehet más, mint a való passzív szemlélése és tiszta, egyszerû leírása. Az abszolút Tudás láthatóvá váló tétlenség (Jénai elõadások, 1801-1802).
A filozófus gondolkodása dialektikus, mivel arra a valóságra reflektál (azt tárja fel), amely dialektikus.
A Fenomenológia (az 1807-es) úgy tekinthetõ, mint:
a) pedagógiai bevezetõ (másodlagos nézõpontból);
b) szubjektív bevezetõ (Hegelnek magának kellett kigondolnia és megírnia a Fenomenológiát);
c) vagy tárgyilagosabban mint az abszolút Szellem tudatosulását benne és általa. Történetileg a Szellem valósággá vált; de önmaga tudatára kell jutnia; és ez az, amit a "Szellem fenomenológiája", vagyis kifejlõdésének története a maga "megjelenéseivel" vagy "feltárulásaival" ("fenoménjeivel") a gondolkodóban - Hegel személyében - megtesz.
A Fenomenológia egy fenomenológiai leírás (a szó husserli értelmében): "tárgya" az ember mint "exisztenciális fenomén"; az ember, amiként önnön létében és általa önmagának feltûnik (erscheint). S maga a Fenomenológia nem más, mint utolsó "feltûnése".
/E Fenomenológiát - Hegelnél - monista elõítélet torzította el (a Logika tekintetében); az az elõítélet, hogy az emberi lét nem különbözik a természeti léttõl./
Két tendencia a Fenomenológiában: a (döntõ súlyú) antik egyistenhit egyfelõl, a zsidó-keresztény másfelõl (Hegelnél a Negativitás a szabadság, az individualitás, a halál keresztény eszméivel függ össze).
Hegel módszere ideaképzõ elvonatkoztatás (Husserl). Megszemlél egy konkrét embert, egy konkrét korszakot, de megpillantja a lehetségességet (vagyis a "lényeget", a "fogalmat", az "ideát", stb.), amely benne megvalósul (Hegel így nem emleget tulajdonneveket).
Hegelnél a lényeg nem független a létezéstõl. Tehát az ember sem létezik kívül a történelmen. Hegel Fenomenológiája tehát ugyanúgy "exisztenciális", mint Heideggeré. És egy ontológia alapjául kell szolgálnia.
/Ez az ontológia a Logikában voltaképpen antropológiai: hamissá válik, amint a Természetet interpretálja. Nem egyetemes, annak dacára, hogy Hegel úgy gondolta: ez az Ember (a "Szellem") ontológiája, és nem a Természeté./
A Fenomenológia az összes lehetséges filozófiai magatartást mint exisztenciális magatartást szemléli. De mindegyik csak egyetlen "lehetõségen" alapszik. Tehát mindegyik hamis, amennyiben a teljes igazságot kívánja kifejezni. Igaz viszont az abszolút Filozófia "pillanatában".
Függetlenül attól, hogy Hegel mit gondol róla, a Fenomenológia nem más, mint filozófiai antropológia. Témája az ember mint emberi, a valóságos lét a történelemben. Módszere a szó mai értelmében fenomenológiai. Az ember teljes "lényegét" kívánja leírni, vagyis az összes humán (megismerõ, érzõ, cselekvõ) "lehetõségét". Egy adott kor, egy adott kultúra (ténylegesen) in actu csak egyetlen "lehetõséget" valósít meg.
CÍM: System der Wissenschaft.
Erster Theil: Die Phaenomenologie des Geistes
(60. p.: Wissenschaft der Phaenomenologie des Geistes).
1. Wissenschaft = System = Philosphie. A "tudományos" filozófia szükségszerûen "rendszeres":
Wissenschaft oder System.
A filozófiának tudományosnak kell lennie. A Tudomány vagy Filozófia "szükségszerû és teljes": nem egyszemélyes spekuláció. A rendszernek kör alakúnak kell lennie: csak így szükségszerû és teljes. A köralakúság tehát a filozófia (abszolút) igazságának kritériuma. Voltaképpen az igazság egyetlen lehetséges (immanens) kritériuma az idealista monizmusban (és talán általában is). Kimutatták, hogy egy filozófia akkor foglalja magában az elgondolható teljességet (vagyis hogy abszolút módon igaz), ha kimutható, hogy azt a nézõpontot, melyhez a Rendszer logikai kifejlése szükségszerûen elvezet, nem vagyunk képesek túllépni anélkül, hogy vissza ne térnének a kiindulóponthoz (amit egyébként majdnem ott vehetünk fel, ahol akarjuk).
A Fenomenológiának ebben az értelemben körszerû jellege van.
2. Wissenschaft der Phanomenologie des Geistes = Wissenschaft der Erfahrung des Bewusstseins:
Erfahrung = tapasztalat. Az út, amely a Tudatot (Bewusstsein) az önmagáról való tudathoz (Selbsbewusstsein) vezeti, azaz annak megértéséhez, hogy õ a realitás maga. Ez az út az ember történetiségének hívása, a befejezetlen, egyetemes Történelem "belsõvé lett emlékezete" (Er-innerung). Az ember történeti változása cselekvõ ("negációs") teremtések sorozata, ám folyamatos öntudatosulás: szakaszai megvannak a filozófia történetében, s ezek összegzõdnek a Fenomenológiában és a Fenomenológia által, a maguk teljességében benne vannak a Fenomenológiában, passzív, megélt "tapasztalatok" (Erfahrung) soraként jelenve meg.
/Hegel nem maradt mindig hû ehhez a vezéreszméjéhez. Olykor a történeti evolúció úgy jelenik meg nála, mint egy örök ("elõzetes létezéssel rendelkezõ") Eszme (Idõben) egymást követõ szakaszokra bomló megvalósulása. Az antik (pogány) fogalom ellentétben áll az ember történetiségének zsidó-keresztény eredetû fogalmával, amely szerint az ember az, akivé válik (vagy vált). A görögök számára: az ember azzá lesz, aki (az örökkévalóság, az Idea szempontjából). A pogány erkölcs: légy az, aki vagy (mint Idea = mint ideális)! A keresztény erkölcs: légy az, aki (még) nem vagy!; (ez a "megtérés" erkölcse, szembeállítva az önazonosság, az állandóság "sztoikus" erkölcsével)./
A FENOMENOLÓGIA TERVE ÉS SZERKEZETE (Lásd a III. Függeléket).
A szöveg VIII fejezetre oszlik (bizonyos fejezeteket az utólagos bevezetéssel ellátott A, B, C felosztás fog össze).
Az A ("Bewusstsein") és a B ("Selbstbewusstsein") logikailag, és nem idõbeli szempontból követi egymást (szimultaneitás).Ami a történelemben kifejlõdik, a teljes (konkrét) ember az, aki a fenomenológia elsõ öt fejezetében leírt valamennyi elemet magában foglalja. Az idõbeliség minden szövegegységben jelen van. De az elsõ 3 egységben (Bew., Selbstbew., Vernunft) a fejezetek nem történeti természetûek, az Egységek "szimultánok".
Az elsõ öt fejezet a teljes (konkrét) ember konstitutív elemeit írja le. Az utolsó három - a történelmi fejlõdését. A VI. fejezet felosztása a történelmi korszakokat követi. A VII. fejezetben a történelem még egyszer visszatér ("Vallás"). Mindkettõ ahhoz a VIII. fejezethez vezet ("Abszolút tudás"), amely leírja és megvalósítja a történelem végét, s amely a Fenomenológia egészének Szintézise.
A, B és C a tág értelemben vett Tudat három aspektusát írja le: a "magában valót" (an sich; Bewusstsein = a szigorú értelemben vett Tudat); a "magáért valót" (für sich; Selbstbewusstsein = Öntudat); a "magában és magáért valót" (an und für sich; Vernunft = Ész, az elsõ kettõ egyesülése).
A. - Az Ember szemközt helyezkedik el a Világgal: Bewusstsein = Tudat a külsõrõl.
B. - Az Ember tudatában van a világgal való oppozíciójának, s ekként öntudat: Selbsbewusstsein.
"Szkepticizmus"
Az Ember elszigetelt: a) a Világtól: erkölcsi szolipszizmus
"Sztoicizmus"
b) Istentõl: "boldogtalan Tudat".
C. - Az Ember tudatosítja interakcióját a Világgal, tudatosítja önmagát a Világban: hiánytalan tudat (Vernunft).
Az V. fejezetben (C egység):
A. - Az ember felismeri az univerzum egységét, mely magában foglalja õt, de csupán vitálisan foglalja magában, és nem spirituálisan. Emberként nem találja meg magát sem a Természetben, sem Istenben. A Weltorganismus eszméje (Világ = lény, és nem Szellem). Nem ismeri fel önnön spiritualitását. Tudományos naturalizmus: az Ember és a Világ nem több, csupán egy: nem azért, mert a Világ Szellem, hanem mert az Ember Természet.
B. - Ennek az embernek a Tevékenysége a Világban: az értelmes Ember-állat.
C. - Ez teljes individualizmushoz vezet, ami exisztenciális nézõpontból abszurd ("tarthatatlan", nem élhetõ): "vadállati individualizmus". Az ember igazi Öntudatára juthat, de ez csak a történelem során történhet meg.
A VI. és a VII. Fejezet (ezek ugyanúgy párhuzamosak, mint az A és a B egység, csak sorrendjükben fordítva) e tudatosulás menetét írja le a történelemben és a történelem által. A VI. fejezet a történetivé válást úgy mutatja be (egészen Napóleonig), mint aktív alkotások sorozatát (az "adott" negálásait). A VII. fejezet (a "Vallás") a teremtések tudatosulásának sorát (= történelmi korszakokat) a Mûvészetben, az Irodalomban, a Vallásban és ezeken keresztül mutatja be.
VIII. fej.: Napóleon befejezi a történelmet, Hegel tudatosítja, hogy az "abszolút Tudásnak" már nem kell sem módosulnia, sem kiteljesednie, mivel már semmi új nem fog bekövetkezni a Világban. E tudás tehát a való teljességét írja le: ez a teljes és végérvényes ("örök") IGAZSÁG. Ami a "Rendszerben" (az Enciklopédiában) lesz kibontva. De ahhoz, hogy ide eljutottunk, a történelemnek "be kellett fejezõdnie" (Napóleon), és hiánytalan kifejlettségének tudatára kellett jutnia. Ez a tudatosulás a Fenomenológia, ami ekként "bevezeti" (ein-führt) az Embert a "Tudományba" (=a Filozófiába = az abszolút Tudásba). Tehát a VIII. Fejezet, amely az abszolút Tudást a Fenomenológiában mutatja meg, nem lehet más, mint az elõzõ Fejezetek összefoglalása. Az összefoglalás végén egy "kitekintés" visszavisz a kiindulóponthoz (az I. Fejezethez): e körkörösség mutatja meg a teljességet, vagyis az igazságot, egészében.
A FENOMENOLÓGIA KOMMENTÁRJA
A
BEWUSSTSEIN (A egység, I-III. Fej.)
Az ember, itt a maga passzív, szemlélõdõ magatartásában, megismerõ alanyként véve, a megismert külsõ tárggyal szemben helyezkedik el (a "Tudat" szûkített értelemben = Tudat a külsõ világról). (Az Ember aktív magatartásait a B egység, a IV. Fej. írja le.)
I.
Die Sinnlich Gewissheit; oder: das Dieses und das Meinen.
(A egység, I. Fej.)
"Az érzéki Bizonyosság". Az ember itt csupán tiszta és egyszerû észrevevésekre szorítkozik. A Világban a Dieses az Ember eme szenzuális kognitív magatartásának felel meg, das Meinen - a görög filozófusok doxájának. Az ember e kognitiív magatartása "naív"; talán csak a kiskorú gyermeknél (és a történelem elõtti embernél?) kizárólagos állapot. Mint az általában vett emberi tudat, sõt a filozófiai tudat "momentuma" (azaz integráns eleme) szükségszerû magatartás. E magatartás leírásának meg kell mutatnia, hogy az Ember innen kiindulva (és ennek tagadásán keresztül) miként emelkedik a "Percepció" stádiumába (II. Fej.). Az érzéki Bizonyosság immanens dialektikájának megmutatása; hogyan és miért válik a kezdeti, a gyermek modern emberré; hogyan és miért nem éri be a felnõtt ezzel a magatartással; hogyan és miért megy túl a filozófia a "szenzualizmuson".
Egymást követõ szakaszok, de mindegyikük a filozófia teljes rendszerének alapjául szolgált és szolgál. E rendszerek kritikai elemzése: Parmenidész, az ókori atomisták, Protagorász, stb. Az általában vett szenzualizmus. Hegel e rendszereket igazságmagjukra redukálja, megmutatva, miként váltak meghaladottakká a történelem folyamán.
A Fenomenológia több, mint ismeretelmélet. A Filozófia a teljes embert tanulmányozza és írja le, és Hegel antropológiája egyáltalán nem intellektus-központú. A kognitív nézõpont túlsúlya, mely abban fejezõdik ki, hogy a Fenomenológia a tudat elemzésével kezdõdik, csupán történeti esetlegesség (Hegel vallomása szerint). A hegeli filozófia a (karteziánus eredetû) gnoszeológiai dualizmus ellen irányul. Az Egység helyreállításáról van szó minden dualizmussal szemben - legyen az bármilyen. A kezdet a megismerõ alany és a megismert tárgy hagyományos szembeállításának redukciója.
Das Wahre ist das Ganze (a Wahrheit - a Gewissheit-tól megkülönböztetett objektív igazság - szubjektív bizonyosság.) Az Igazság a Valóságnak az a totalitása, amely teljesen és tökéletesen feltárja önmagát önmagának: ez az abszolút Eszme, a konkreter Begriff.
A Bizonyosságnak csak a Tárggyal szembeállított és a szembeállításban magáról megfeledkezõ Alany nézõpontjából van értelme: így a bizonyosság "elvont", mivel figyelmen kívül hagyja az Alanyt. Ez nem az Igazság. A Bizonyosság, mit sem tudva az igazságról, szubjektív; miközben állítani igyekszünk, túlmegyünk a bizonyosságon, mivel rajta keresztül az Alany oda lép be, ahonnan a bizonyosság ki akarná zárni.
A Fenomenológia a maga egészében a Bizonyosság Igazsággá való átalakulását írja le.
Az elsõ Fejezet "a naív embert" vizsgálja, pontosabban "a naív filozófus" gondolkodását "a naív emberrõl". Õ a Szenzualista.
Hegel számára a Szenzualizmus addig a pontig igaz, amíg azt állítja, hogy a való van. De téved a szenzualizmus, amikor a teljes megismerést az érzékelés kognitiív attitûdjére kívánja alapozni, ami ráadásul - mint késõbb kimutatjuk - ellentmondást foglal magában.
Hegel a racionalitás minimumával velejáró megismerési elemeket keresi. Az Értelem a Tettbõl (az adott negálásából) születik, tehát nem egy teljességgel passzív alanyról van szó. Bergson ezt kívánta volna. Ám Hegel számára nem léteznek tökéletesen nem-racionális és közvetlenül adottak; mindig megvan a racionalitás (vagyis a negáló tett) minimuma. Már az Érzékelésben benne foglaltatnak racionális kategóriák: a Lét (Sein), a más Lét (Gegen-stand). Ezen innen (ott, ahol nem volna emberre jellemzõ negáló tett) csak teljességgel irracionális állati "tudatunk" lenne: az állat artikulálatlan üvöltése, mely "feltárja" tisztán természeti lényét (önmaga érzését, nem önmaga tudatát).
Az Érzékelés a "tiszta", vagyis meghatározatlan Létet tárja föl. Az érzéki Bizonyosságban benne foglalt Igazság - az, hogy a Való van. A minõség nélküli egyszerû Létben az Én léte egyébként egyszerre tárul fel a Való létével. De a Világhoz tapadt Tudat nem pillantja meg magát benne.
A Sein (az I. Fej. elsõ soraiban) ugyanaz, mint amivel a Logika kezdetén találkozunk. Elrejtõzött, nem-feltárult lét, csírájában arisztotelészi lét. Van, de semmi nem határozza meg, semmi...
57-58. p., idáig: "Dieser Unterschied..."
Ez egy bevezetõ: azokat az eredményeket foglalja össze, melyekre az elõzõ fejezet során jutottunk: átmenet az Érzékeléstõl az Észleléshez.
E stádiumban (a 79. p. in fine) a lét feldarabolt, egyrészt Énre és tárgyra (Gegenstand), másrészt térre és idõre. Ez a tiszta hic et nunc. Nem maga a lét az, ami feltárult, hanem a lét példái.
57. p., alulról a 17. sor: "Sie sagt von dem, was sie weis, nur dies aus...". Minden igazságot ki lehet és ki kell fejezni szavakkal. Az Igazság a tudat által feltárult való, és e tudat racionális, fogalmi. Ami tehát ésszerû beszéddel (Logosz) kifejezhetõ.
Valóság = feltárult valóság = Igazság = Fogalom = Logosz. A valóság, amirõl beszélünk, magában foglalja beszédünket (Logosz), mivel ez is valóságos. Beszélni valamely realitásról, ami nem foglalja ezt magában (tárgy, alany nélkül), annyit tesz, mint absztrakcióról beszélni, mint absztrakt módon beszélni (filozofálni). (Mivel a Tárgy, amely magában foglalja az Alanyt, a Szellem, Geist. A konkrét Lét tehát Szellem.)
57. p., alulról a 14. sor: Itt a Sein a karteziánus cogito ergo sum. Hegel redukálni kívánja a Kantot és Fichtét is magában foglaló modern filozófia dualizmusát, mely dualizmus eredete mélyen karteziánus. Ez itt Fichte Ich-je is (.v.ö. alulról a 13. sor).
Az I. Fejezet vázlata
A. - A sinnliche Gewissheit leírása (57-58. p.).
B. - A sinnliche Gewissheit dialektikája (57-64. p.).
(1) a Gegenstand (58-60. p.),
a) a Jetzt (58-59. p.),
b) a Hier dialektikája (59-60. p.);
(2) az Ich dialektikája (60-61. p.);
(3) a sinnliche Gewissheit egészének dialektikája (62-64. p.);
a) a Jetzt dialektikája (63-64. p.),
b) a Hier dialektikája (64. p.).
C. - A Sinnliche Gewissheit átalakulása Wahrnehmunggá (64-67. p.).
II.
Die Wahrnehmung; oder: das Ding und die Tauschung.
(A egység, II. Fejezet)
(E Fejezet nem lett kommentálva.)
A II. Fejezet vázlata
A. - A Wahrnehmung (Észrevevés) leírása (64-74. p.).
(1) Bevezetés (64-65. p.).
(2) A Gegenstand (az észrevevés tárgya) leírása (66-68. p.).
(3) A Bewusstsein (az érzékelõ alany) leírása (68-69. p.)
B. - A W. dialektikája (69-74. p.).
(1) a Gegenstand dialektikája (69-70. p.).
(2) a Bewusstsein dialektikája (70-73. p.)
(3) a W. egészének dialektikája (73-74. p.).
C. - A W. átalakulása Verstanddá (74-76. p.).
(75-76.: Jegyzetben - a "common sense" filozófiájának kritikája.)
III.
Kraft und Verstand, Erscheinung und übersinnliche Welt.
(A egység, III. Fej.)
(Csak e Fejezet bizonyos részeit kommentáltuk.)
A Verstand (Értelem) elkülöníti a "fenomént" (Erscheinung) a "valódi léttõl" (übersinnliche Welt). De a Gegenstand, az alannyal szembenálló tárgy megõrzõdik; ez az érzékfeletti világ avagy "a dolgok elrejtõzött lényege" (das Innere), úgy véve, mint ami az elgondoló alanytól függetlenül létezhet.
Das Innere (80. p.) megfelel:
a primitív gondolkodás manájának,
a platóni ideának,
a leibnizi monásznak,
a newtoni fizikai erõnek (Kraft),
a vitalista biológia "élet"-ének,
a kanti magánvaló dolognak.
a) Ez mindenekelõtt a való tiszta léte (amint az Érzékelésen keresztül feltárul, vagyis az I. Fej. Sein-ja);
b) egyben valami adott az értelem (Verstand) számára, túl az érzékelõ vagy közvetlen tudaton;
c) az érzékelhetõ adott nem más, mint jelenség (Erscheinung).
Az Erscheinung nem csupán "scheint" ("lenni látszik"), hanem "erscheint", feltárul és feltárja magát, azt, ami valójában. Az Erõ (Kraft) által kibomlott lét a jelenség (Erscheinung).
Primitív magatartás: a mágus, a vallásos ember.
Majd a tudomány.
Azután a filozófia kiindulópontja.
De pusztán kiindulópont, mivel az (érzékfeletti) valóság Gegenstandként van szemlélve, olyan tárgyként, mely szembenáll az alannyal és független tõle. A fejezet végén tûnik fel az Élet, az elsõ olyan fogalom, melynél az alany nem különül el a tárgytól. Az Értelem (Vernunft) által feltárt Életet mint általában az alany és a tárgy egységét az V. Fejezet írja le.
A tárgyi oldalról elõször az üres, tartalom nélküli Túlsó jelenik meg, az érzékelhetõ "jelenség" tiszta tagadása.
Az alany oldaláról: a Szillogizmus.
A szillogizmusnak a Túlsóval való interakcióján keresztül végül eljutunk "a törvények nyugodt világáig": ez a (newtoni) Tudomány.
Majd következik ennek a Kant számára oly kedves tudománynak a kritikája: nem más, csupán tautológia (mint Meyerson számára).
Ez a tautológia konkretizálódik az Élet unitárius ideájában, amely megjelenik az Ésszé vált Értelemben (V. Fej.).
A Túlsó (das Jenseits) is egyetemes vallási kategória (ha a vallást mint megismerést, vagyis mint teológiát vesszük). A teológia a transzcendensben (Istenben) továbbra is az alannyal szembenálló tárgyat lát: Gegen-standot.
Az Istent az Embertõl elkülönítõ Teológia nem vernünftig (értelmes). Szükségszerûen mitológia. A Vallást szétrombolta a Tudomány, de a Tudomány nem érti meg a Vallás szimbolikus értelmét. Csak az abszolút Filozófia érti meg a Vallás szimbolikus jelentését. (Minden nép önmagát tiszteli az általa imádott istenekben; , miközben azt hiszi, az istenséget ismeri meg, önmaga tudatához fér hozzá.)
Az abszolút Filozófia a Hegelé. A Vallás, amit ez a filozófia "megért", a kereszténység, vagyis az istenemberség, a Jézus-Isten humanitása. (A Keresztény számára: Isten Emberré válik; Hegel így interpretálja: az Ember a történelmi evolúció végén Istenné válik, vagy pontosabban õ Isten, istenné válván az evolúció egésze során. "Anthropotheizmus".)
A (végsõ soron: keresztény) Teológia a maga transzcendens istenségével és a Túlisága (Jenseits),
a (végsõ soron: newtoniánus) Tudomány, az "elsõdleges minõségek" (Galilei-Descartes), az "erõk" (Newton) és a "törvények" (Kant) világával,
a Hegel elõtti (végsõ soron: kanti) filozófia a "jelenségekkel" szembeállított "érzékfeletti világával"
nem más, mint három aspektusa az értelem által (részlegesen vagy részleges igazsággal) feltárt Világnak, mely értelem még szembeállítja az Alanyt és a Tárgyat, "megfeledkezvén" az elõbbi létezésérõl, miközben "az igazi valóságról", "a dolgok elrejtõzött lényegérõl" (das Innere) úgy beszél, hogy szembeállítja az Észlelés és az Érzékelés világával.
A (III. Fej.-ben leírt) párhuzamos dialektika törli e három aspektust mindenütt, ahol töredékes, vagyis nem kielégítõ (hamis). Így az Értelmet követve az Ember azonosítja az Alanyt és a Tárgyat, de úgy, hogy az Alanyt (az Embert) Tárggyá (Természetté) alakítja át. Innen ered a "materialista" antropológia, a "vadállati" exisztenciális individualizmus, valamint Schelling vitalista és naturális monizmusa (V. Fej.).
De valójában: "Das Übersinnliche ist die Erscheinung als Erscheinung" (82. p., felülrõl a 19-20. sor). Az igazi, abszolút, konkrét, ha úgy tetszik, "isteni" realitás - a Világ, a (több más közt: érzéki módon) feltáruló világ, amint feltárja önmagát (több más közt: az érzékelés számára). Mert az Ember az, aki a Világot (a Létet) feltárja. Az Abszolútum - az a természeti Világ, mely magában foglalja az Embert, aki érzékeli, észleli azt, gondolkodik rajta és beszél róla: végsõ soron a fenomenológiában és az Enciklopédiában, vagyis a "Rendszerben".
A III. Fejezet terve
A. - Az Értelem leírása (74-75. p.).
B. - Az Értelem dialektikája.
(1) Az általában vett Egyetemes fogalma (das unbedingt Allgemeine) (75-76. p.).
(2) Az egyetemes mint erõ (Newton) (77-80. p.).
a) Begriff der Kraft (77. p.)
b) Az erõ mûködése (77-78. p.)
c) Spiel der Krafte: akció-reakció (78. p.).
(3) Az egyetemes mint "a dolgok elrejtõzött lényege" (das Innere) (80-91. p.).
a) A teológiai Túlsó (Jenseits) (79-84. p.).
b) Reich der Gesetze (a newtoni tudomány kritikája) (77-79. p.)
c) Verkehrte Welt (a transzcendentális dualizmus "romlott és fordított világa" (88-92. p.).
C. - Az Értelem átalakulása.
(1) Ésszé (az Élet ideája) (V. Fej.) (123-126. p.)
(2) Öntudattá (IV. Fej.) (122. p.).
II.
SELBSTBEWUSSTSEIN (B egység)
Die Wahrheit der Gewissheit seiner Selbst (B egység, IV. Fej.)
Az I-III. (fõleg gnoszeológiai) Fej.: Bewusstsein = kognitív attitûd a külsõ világgal szemközt.
IV. (fõleg antropológiai) Fej.: Selbstbewusstsein = öntudatra ébredés a Vágyon és a Tetten keresztül. Az eltolódás az (objektív) Wahrheit és a (szubjektív) Gewissheit között részlegesen eltûnik. Ezért e cím:
Die Wahrheit der Gewissheit seiner Selbst.
Fordítás: A tudat feltáró-léte, amely feltárja önmagának önnön létét.
Az Önmagáról való tudat Bizonyosság és Igazság: egy bizonyosság igazsága és egy igazság bizonyossága.
De még ez is feltételezi a különbségtételt a tárgy és az alany között. E Fejezetben az Önmagáról való tudat szembenáll a más dolgokról való tudattal. E nézõponton csak akkor lépünk majd túl, amikor a Tudat (az Ember) Ésszé válik (V. Fej.).
Az I-III. Fejezet párhuzamos a IV. Fejezettel: dialektikus párhuzam.
Az Érzékelés (I. Fej.) analóg a Begierde-vel = "személytelen vágy" (IV. Fej., B, 1); az Észlelés (II. Fej.) - az Anerkennung-gal = "vágy a megismert létre"; az Értelem (III. Fej.) - a Freihet-tal = "vágy a szabadságra" (IV. Fej., B, 3), miután az alany többé már nem a partikuláris létezõkkel áll szemben, hanem a külsõ világ totalitásával, amit fel akar "szabadítani".
A IV. Fejezet abban az értelemben antropológiai, hogy itt az "exisztenciáról" van szó, vagyis a vágyról és a tettrõl. Hegel semmi több, mint intellektualista: a tagadó tetten keresztül történõ alkotás nélkül az adott szemlélése nem létezik. Antropológiája erõteljesen különbözik a görög antropológiától: ez utóbbiban az ember elõbb felismer és tud, és csak azután cselekszik.
A IV. Fejezet vázlata
A. - Az önmagáról való Tudat leírása (95-100. p.).
(1) Összehasonlítás az I-III. Fejezetben leírt "jelenségekkel" (98-122. p.).
(2) Az Öntudat leírása, a IV. Fejezet dialektikájának kiinduló és végpontja (99-100. p.).
(3) Az Élet fogalmának elemzése, melyhez e dialektika vezet s ami az V. Fejezet témája lesz (100. p.).
B. - Az Öntudat dialektikája (100-119. p.)
(1) Begierde: vágy, melybõl az emberre jellemzõ tett születik (99-100. p.).
(2) /= a IV. Fej. A alosztálya/ Herrschaft und Knechtschaft: az Úr és a Szolga dialektikája (az Ember születése az Állatból kiindulva) (104-107. p.).
a) A halálért vívott harc (103-104. p.).
b) Az Úr (104-105. p.).
c) A Szolga (105-106. p.).
(3) Freiheit: szabadság (illuzórikus, "elvont", szemközt a világgal) (107-113. p.).
a) Sztoicizmus (108-110. p.).
b) Szekpticizmus (Nihilizmus) (111-113. p.).
c) Boldogtalan tudat (a kereszténység mint exisztenciális, emócionális magatartás) (113-122. p.).
(I) Júdaizmus.
(II) Jézus.
(III) A Krisztus.
1. Szemlélõdõ vallás.
2. Cselekvõ vallás.
3. Reflektáló vallás.
C. - Az Öntudat átalakulása Ésszé, 123. p.; mindössze néhány sor - e Fejezet legutolsó mondata.
Az öntudat magában foglalja:
a) az exisztenciális (emócionális, aktív) különbséget alany és tárgy között;
b) az alany és a tárgy egységének tudatát. Az emberi élet a Világban való élet, és e Világ az Ember "számára" létezik. S ha az Ember a Világ ellenében cselekszik, egyúttal önnön magában cselekszik. Lehetetlen elszigetelni az Embert (az alanyt) a Világtól (a tárgytól): sem ténylegesen, sem a tudatban. De meg kell õket különböztetni és szembe kell õket állítani.
Nem megállapítjuk az ember és a világ egységét, ez nem valami adott; a cselekvésen keresztül kell megvalósítani. A Begierde nem más, mint a vágy arra, hogy a tárgyat (a vágy tárgyát) magunkhoz hasonítsuk, magunkévá tegyük, magunkká tegyük (táplálkozás, szexualitás). Kezdetben az ember úgy látja magát, mint aki szemben van a külsõ világgal; ez a szembenállás aktív. A szembenállás a világ utáni vágyban tárul fel, és ebben a vágyban az ember arra vágyik, hogy megszüntesse a szembenállást. 1. stádium: Az érzéki vágy. 99. p., 7. sor (Indem von der ersten...). Az elsõ két bekezdésben Hegel arról az emberrõl beszél, aki már rendelkezik öntudattal, de akinek csak egyszerû és tiszta létezésérõl van tudata (a Sein-járól = elvont Lét): ez a reines Ich, a tiszta (elvont) én (Fichte).
99. p. (Das einfache Ich...) Miután hathatósan eltörölte a tárgy (objektív) realitását, az Ember tudatára ébred saját konkrét (szubjektív) realitásának. A Másik (a természet) Nichtigkeit-ja adja meg az Embernek a bizonyosságot a létezésérõl. A Vágyban meg akarja semmisíteni a tárgyat s - elõször öntudatlanul - ekként állítja önmagát.
A Begierde általában tör a tárgyra, nem erre a tárgyra; húsra, nem erre a szelet húsra. Akármilyenek legyenek is a hússzeletek, a Begierde fennáll, és a tárgya is fennáll. "A természeti ember" tehát nem autonóm ember: függ a külsõ világtól, de nem képes rá, hogy eltörölje, s következésképp arra sem, hogy önmagát a saját függetlenségében, a saját Szabadságában állítsa.
SELBSTANDIGKEIT UND UNSELBSTANDIGKEIT
DES SELBSTBEWUSSTSEINS; HERRSCHAFT UND KNECHTSCHAFT
(IV. Fej., A alegység)
A MEGISMERÉS (ANERKENNEN) AVAGY AZ ÖNTUDAT KETTÉ-
HASADÁSA
A. Ontológiai leírás (95-100. p.)
1. stádium. - Egy Másikért és Másik által való lét (negatív lét).
Az Önmagáért való Lét tagadja a Másokat; de Önmagunkért létezni annyit tesz, mint a Másokért is létezni. Tehát önmagát tagadja az, aki a Másikat tagadja.
2. stádium. - Önmagában és önmagáért való lét.
A Másik tagadása. (A tagadás nem abszolút. A dialektikus mozgás kezdetén, amikor a tiszta Önmagáért való Lét van, ez nem a Másik, hanem a Másik pozíciójának a tagadása.)
Az ember, lévén szabad és autonóm, felismeri, hogy a mások is szabadok és autonómok. S megfordítva, csak akkor szabad és autonóm, ha mások által szabadként ismerszik el.
A dialektikus mozgás kettõs: ez interakció. Ez a társadalmi, a történelmi ember.
B. Exisztenciális leírás (101-107. p.):
amiként az ontologikus dialektika megélt lesz.
Az ember megkísérli az erõ révén felismerni létét szabadként és autonómként. Innen ered:
a) az életért és a halálért vívott harc;
b) az Úr dialektikája;
c) a Szolga dialektikája.
a) Az életért és a halálért vívott harc (101-104. p.).
A Begierde állapotában abból az emberbõl indulunk ki, aki hozzászokik ahhoz, hogy emberi környezetben éljen. A Begierde mindig létezik, de tárgyat cserél. Egy másik emberre vonatkozik, a másik ember csak tárgyként ismerszik el és mint ilyenre vágyunk rá: a negáció, az elsajátítás tekintetében.
Az ember arra törekszik, hogy a másokon keresztül váljék elismertté: az egyszerû vágy (Begierde) az elismerés vágyává válik. Ez az Elismerés (Anerkennen) tett (Tun), és nem csupán tudat. De ez a tett nem áll szemben a tudattal. Tudatos tett, cselekvõ tudat. De kezdetben az elismertté válást viszonzás nélküli elismeréssel akarják megvalósulni látni.
Embernek lenni annyit tesz, hogy nem húz vissza semmilyen determinált létezés. Az embernek megvan a lehetõsége arra, hogy tagadja a Természetet és saját természetét, legyen az bármilyen. Képes megtagadni saját empirikus állati természetét: képes akarni a halálát, kockáztatni az életét. Ilyen a negatív léte (tagadó: Negativitat): megvalósítja a tagadás lehetõségét és - tagadva azt - transzcendálja saját adott realitását, másként és többként létezik, mint csupán élõlényként.
A Negativitást meg kell valósítani, és ez a Tettben vagy a Tetten keresztül vagy Tettként valósul meg.
Ha ezt a negativitást a másik tette valósítja meg, akkor ki-ki a másik halálát keresi. De a másik megölése magában foglalja a saját élet veszélyeztetését. Így ki-ki elfogadja a saját halált, legalábbis mint lehetségeset.
A negatív lét lényegileg véges. Csak akkor lehetünk emberek, ha képesek vagyunk meghalni. De ahhoz, hogy emberek legyünk, emberként kell meghalnunk. A halálnak szabadon elfogadottnak kell lennie; e kell-lenni egy erõszakos halál egy csatában, és nem valamilyen pszichológiai folyamat.
Ha az ember meghal, megvalósítván elsõdleges Begierde-jét, vagyis a természeti valóság utáni egyszerû vágyat, nem tagadja önmagát, nem szabdítja föl, megmarad a Természettõl függõnek: állatként hal meg.
Kockáztatni kell a saját életét, hogy a másik tudatát kényszerítse. Vállania kell a harcot az elismerésért. Azzal, hogy saját életét kockáztatja, bizonyítja a másiknak, hogy nem állat; azzal, hogy a másik halálát keresi, bizonyítja a másiknak, hogy emberként ismeri el õt.
Létezik tehát az életért és a halálért vívott Harc szükségessége. Negativitás = Halál = Individualitás = Szabadság = Történelem; az ember: halandó, véges, szabad, történelmi individuum.
Ezek a fogalmak összekapcsolódnak egymással.
Az életért és a halálért vívott Harc nem végérvényes exisztenciális magatartás. Mivel ha az embernek kockáztatnia kell az életét, hogy elismertesse személyiségét, nem hullaként akarja és tudja elismertetni magát. És ha arra tör, hogy megöljön másokat, nem a hullák révén akarja és tudja elismertetni magát.
Az ember nem tiszta tagadás (Negativitat), sem tiszta állítás (Identitat), hanem teljesség (Totalitat).
Tiszta azonosság: állati élet, természeti lét.
Tiszta negativitás: halál, abszolút semmi.
Teljesség: semmizõ semmi a létben, az Ember a Világban, Szellem.
Az ember sem tisztán vitális lény, sem nem teljesen független az élettõl: adott létét a saját életében és élete által transzcendálja.
Az ember tagadja a továbbélést: az ember Wahrheit-ja eltûnik animális létének eltûnésével együtt. De ez csupán annak a létezésnek a tagadása, ami emberi létezés.
A dialektikus átmenet ("az életért és a halálért vívott Harc" pozíciójából az "Úr-Szolga" pozíciójába) a következõ: AZ EMBERNEK ÉLETBEN KELL MARADNIA, DE EMBERNEK KELL LENNIE (VAGY EMBERRÉ KELL VÁLNIA) (101. p., 2. bekezdés).
b) Az Úr dialektikája (104-105. p.).
Egy olyan harc után, melyben senkinek nem kellett meghalnia, az egyik gyõztes, a másik legyõzött.
(Ez a dialektika nem csupán az individuális kapcsolatokra vonatkozik. Hanem: Rómára és a barbárokra, a Nemességre és a harmadik rendre, stb. is. Végül van vallási jelentése: Isten és az Ember a zsidó vallásban.)
Az Úr (a gyõztes) nézõpontja:
Az Úr = magáért való lét. Számára minden más csak eszköz. Õ ugyan a másikon keresztül ismertetik el, de õ maga nem ismeri el ezt a másikat.
Különbség a Begierde-t illetõen: az Úr tudatának saját konkrét, emberi tartalma van. Kapcsolat egy másik emberrel és a Természettel. Másfelõl ez az Én (az Úré) egy másik emberen keresztül ismertetik el; ez az Én a Szolga számára objektív realitás. A Begierde embere nem ismerszik el: tudatának tartalma a Természet; õ tehát maga a Természet, állatias. Csak a Természet számára létezik. Az Úr el van ismerve. De a tudat, amely által el van ismerve, a Szolgáé. Az úr egy ember számára létezik, de ez az ember csak Szolga.
(A Fenomenológiában Hegel olykor még használja a Begriff szót "nur Begriff" (elvont fogalom) értelemben. Pejoratív tartalmú.)
c) A szolgai Tudat (a Szolga dialektikája) (105-107. p.)
Das selbstandige Sein (104. p.) = tisztán természeti, biológiai létezés (negativitás nélkül).
A Szolga tudata selbstandiges Sein. Mert a Szolga jobban szeret élni (szolgaságban), mint meghalni (a szabadságért). Következésképp õ a szerves élettõl függ; a szerves életet szereti jobban; õ ez az élet.
Az Úr tudata kettõs: minthogy még benne marad a Begierde (közvetlen) tudatában, tudata (közvetítve) a Szolgán keresztül ismerszik el. E tudat miért marad Begierde? Mert az életért és a halálért vívott Harc valamely természeti tárgyhoz köti: táplálékhoz, asszonyhoz, amit a másiknak mint kizárólagos tulajdonomat kell elismernie. Így a tárgy átalakul Besitz-é. Az ember azért harcol, hogy e tárgy (elismert, "legitim") birtoklását megerõsítse, s nem szükségszerûen az elfogyasztása miatt. Tehát ez a harc egy másik tudatra vonatkozik, s ezért van, hogy a tárgya más, mint az egyszerû Begierde tárgya. Ám ha a tárgyat, melyet birtokaként ismernek el, elfogyasztja, akkor az ember állatként, a Begierde-t követve fogyaszt.
Az Úr nem a valódi ember, csak egy szakasz. Sõt egy zsákutca: soha nem "elégszik meg" (nem lesz befriedigt) az elismeréssel, mivel csak a Szolgák ismerik el. A Szolga az, aki a történelmi emberré, az igazi emberré fog válni: utolsó helyen - a Filozófus, Hegel, aki megérti a végérvényes kielégülés miértjét és mikéntjét a kölcsönös elismerésben.
A Szolga behódol a természeti világnak, mivel jobban szeret élni. Az Úr, aki kockára tette az életét, legyõzte a természeti világot, és így a Szolgát is. Az Úr tudatosan elfogadta a halált, a Szolga elhárította.
A Szolgával szemben, aki tulajdonképpeni értelemben nem ember, az Úr emberként viselkedik: az Úrnak joga van az Uralomra.
A Szolga az élettõl, tehát a dolgoktól függ. Mindamellett az, hogy elhárítja a halált, mégis emberi; a dolgoktól való függõsége is emberi, negáló. Formálja a dolgokat, átalakítja õket. Tehát uralja a dolgokat ("az elsõ anyagokat"), de függ is tõlük. A munka negatív oldala: a munka szolgává tesz. (A mû késõbbi részében Hegel fel fogja fedezni a munka pozitív oldalát. Miért iktatja ki ezt a pozitiív oldalt? mert itt az Úr nézõpontjára helyezkedik. A pozitív oldalon keresztül a Szolga fogja felszabadítani magát.)
A Szolga az Úrért dolgozik, és nem önmagáért.
A dolgokkal szemközt az Úr magatartása közvetített: a Szolga (munkás) tudatán keresztül. Az Úr így egy technikai, történelmi, a munka által humanizált világban él, és nem egy természeti világban. E világtól már nem függ, mivel a dolgozó Szolga védõernyõként szolgál számára.
Mikor alakul át a Természet Welt-té (történelmi világgá)? Amikor létezik Harc, vagyis a halál akaratlagos kockáztatása, a negativitás megjelenése, ami mint Munka valósítja meg magát. A Történelem az elismerésért vívott véres harcok (háborúk, forradalmak) története, valamint azon munkáké, melyek átalakítják a Természetet.
De az Úr emberként küzd (az elismertségért) és állatként fogyaszt (munka nélkül). Ebben áll nem emberi mivolta. Ezzel a Begierde embere marad (a Begierde-t sikerül kielégítenie). Nem képes túllépni ezen a stádiumon, mert dologtalan. Képes emberként meghalni, de élni csak állatként képes.
A Begierde emberét egy másik szabad ember nem ismerheti el: mivel ebben az esetben az ellenfél megöli vagy meggyilkolja õt, itt tehát nincs lehetséges elismerés.
Az Úr magatartása exisztenciális zsákutca:
Az Úr nem nyeri el azt az elismerést, amit el akart nyerni, mivel egy nem szabad tudat ismeri el; felismeri tehát, hogy ez: zsákutca.
Ezzel szemben a Szolga elismeri az Úr szabadságát.
Eleget tesz neki azzal, hogy felszabadítja magát; azért ismerteti el magát az Úrral, hogy igazi, vagyis kölcsönös elismerési helyzetbe kerüljön. Az Úr létét "igazolja", hogy a Harc révén az állati tudatokat a Szolgákban átalakítja, akik egy napon majd szabad emberek lesznek.
A szolgai Tudat dialektikája.
Eredet: a félelem a haláltól. Miközben szert tesz a haláltól való szorongás (Furcht) tapasztalatára, a Szolga megtapasztalja a tiszta negativitást, vagyis a saját szabadságát, ember voltát (a tiszta semmibõl, ami õbenne van, kívül a természeti világon).
Ebbõl következik: a létezés tudata a világban;
az emberi létezés végességének tudata;
az individualitás tudata, mivel egyedül a halál individualizálja igazán a létezést (másvalaki nem képes meghalni helyettem).
Egyébként a halálos szorongás feltárja a Szolgának, hogy az ember valójában nem függ a létezés semmilyen különös feltételétõl.
A Szorongás tehát a felszabadulás szükséges feltétele; de nem elégséges. Csak a szabadság egy lehetõsége.
Kezdetben a Szolga a szabadságot csak az Úr személyében ismeri el (és nem saját magában); egy másik ember szabadságát ismeri el.
Az Urat szolgálva a Szolga valaki másnak az akaratát követi; tudata közvetített. Az (emberi) Szorongásnak alávetetten él, és nem az (állati) Begierde alávetettségében.
Ami a szolgálatban lényeges, az a szorongás megalapozta munka az úr szolgálatában. A szolga még nincs tudatában a munka felszabadító értékének.
Az Úr a maga Begierde-je miatt a természet szolgája marad.
A szolga: munkája nem a tárgy megsemmisítése (mint a Begierde esetében); - õ alakítja, át-alakítja azt. A Natur-t Welt-té alakítja át (a természeti univerzumot történelmi világgá). Voltaképpen ezzel szabadítja fel magát a Természet alól. Szabadsága a munka révén is tudatosul benne.
Mindamellett ez a szabadság csak elvont szabadság: a szolga nem él ténylegesen szabad emberként, jóllehet rendelkezik a szabadság belsõ tudatával. Csak a gondolkodásán keresztül és emiatt szabad. Elõször azt hiszi, képes azzá tenni magát. De késõbb megtapasztalja, hogy ez a magatartás nem életképes.
A szolgai Tudatnak ezt a dialektikus tapasztalatát a IV. Fejezet B alegysége írja le. Három szakaszban megy végbe:
1. sztoikus magatartás;
2. szkeptikus vagy nihilista magatartás;
3. a boldogtalan tudat (keresztény) magatartása.
AZ 1933-1934-ES ELÕADÁSOK ÖSSZEFOGLALÁSA
(Kivonat az École Pratique des Hautes Études 1934-1935-ös évkönyvébõl, Vallástudományi Szekció)
Elõadásaimat Koyré úr Hegel vallásfilozófiájáról tartott kurzusának a folytatásaképpen gondoltam ki. Koyré úr a Phanomenologie des Geistes-t megelõzõ szövegeket elemezte. Én az elõadásaimat a Phanomenologie-nak szenteltem, követvén Koyré úr interpretációs módszerét és kurzusának vezéreszméit.
Fõként Hegel vallási eszméinek megvilágításáról volt szó. De a módszer, amit Hegel a Phanomenologie-ban használ, nem teszi lehetõvé a vallási részek elszigetelését, így a mû egészét kellett kommentálni. Sajnos csak az elsõ három Fejezetre és a negyedik egy részére tudtam sort keríteni.
A Phanomenologie filozófiai antropológiának bizonyul. Pontosabban: rendszeres és teljes, a szó mai (husserli) értelmében fenomenológiai leírás az Ember exisztenciális magatartásairól, szem elõtt tartva a Lét mint olyan ontológiai analízisét, ami a Logik tárgyát adja. Ami sajátosan a Vallást illeti, a Phanomenologie nem objektív teológia, sem vallástörténet, sem a vallásos lelkület pszichológiája. E mû tartalmazza az összes vallásos magatartás fenomenológiai leírását, amit az ember történelmi létezõként a tér és az idõ Világában csak felvehet (s amik egyébként már mind megvalósultak a történelem folyamán, amint a Phanomenologie-ból kiderül). E különbözõ vallási magatartásokat is olyan integrálódó elemeknek (Momente) kell tekinteni, mint amelyek sind aufgehoben (vagyis elszigeteltekként meg vannak szüntetve, de igazságukban megõrzõdve szublimálódnak) az ember integráns magatartásában, annak magatartásában, aki teljességgel megvalósítja saját lényegét, vagyis abban az Emberben, aki teljességgel és tökéletesen megértette önmagát, azaz a Történelem végén élõ "abszolút" Filozófusban, röviden Hegelben, aki csak azáltal az és lehet az, ami, hogy megírta több más mellett a vallási magatartások értelmezõ leírását a Phanomenologie-ban.
Az elsõ négy Fejezetben két alkalommal tárgyalja a Vallás témáját. Egyszer a III. Fejezet közepén, ahol Hegel a vallásos magatartást mint kognitív magatartást írja le. Ez annak a Teológusnak a magatartástípusa, akit az abszolút Lét (Isten) transzcendenciájának, a radikális máslétnek az eszméje jellemez, valamint a másra már vissza nem vezethetõ szembeállítás valódi (objektív) Lét és emberi (szubjektív) Lét között. A másik alkalommal, a IV. Fejezet végén (Das anglückliche Bewusstsein) a vallásos magatartást mint cselekvõ és emocionális attitûdöt írja le. E második elemzés az elsõ kiegészítése: Hegel itt annak az Embernek a magatartástípusát írja le, aki úgy él és cselekszik a világban, hogy hisz a Teológia transzcendens Istenében. Eme exisztenciális magatartások - immanens és szükségszerû - dialektikus átalakulásának fenomenológiai leírása egyúttal a Teológia és a Vallástörténet kritikája. Látható, hogy a vallásos magatartásnak csak annyiban van abszolút értéke, amennyiben benne foglaltatik (aufgehoben) az abszolút Tudást (das absolute Wissen) birtokló Filozófus integráns magatartásában.