Ernst Robert Curtius

Két excursus

(Részletek Az európai irodalom és a latin középkor /Die europaische Literatur und lateinische Mittelalter/ címû kötetbõl)

V. excursus

AZ IRODALOMTUDOMÁNY AZ ANTIKVITÁS VÉGÉN

1. Quintilianus

A középkorban Quintilianus hatása sokkal nagyobb annál, mint amit az adatok feltételezni engednek (1). Az a mód, ahogyan az Institutio Oratoria elõírásokat ad az ideális ember nevelésére, Castiglione Cortegiano-jához (1528) hasonlítható. "A szellemi élet harmonikus kifinomultsága", e formula, mellyel az uomo universale reneszánsz eszményét Burckhardt jellemezte, már Quintilianusnál elevenen jelen van. A szónoki mesterség "az istenek legbecsesebb adománya", s ezért az emberi szellem tökéletességét képezi: Ipsam igitur orandi majestatem, qua nihil dii immortales melius homini dederunt et qua remota sunt omnia et luce praesenti ac memoria posteritatis carent, toto animo petamus (XII, 11, 30). E magasztos cél elérése kétségkívül nehéz; de vajon nem volt-e képes az ember megtanulni, miként szelje át a tengereket, hogyan tanulmányozza a csillagok járását, miként mérje meg az univerzumot? E mesterségek jóval nehezebbek, mint a szónoki mesterség, ugyanakkor távol állnak attól, hogy vele felérjenek (minores sed difficiliores artes, XII, 11, 10). Kevés passzust ismerek, amely ilyen nyersen világítana rá az értékek modern és antik rendje közötti oppozícióra. E mondatok megmutatják, hogy Quintilianus számára az eszményi ember miért az eszményi szónok. Õt megelõzõen már Cicero vállalkozott rá, az Orator-ban, hogy felvázolja a tökéletes szónok arcképét (2), de ez az arckép túlságosan nyilvánvaló módon tükrözte vissza saját személyiségét és túlságosan leszûkítve az ars dicendi-t célozta meg. Amikor mûve XII. könyvében Quintilianus ugyanebbe a munkába fog (ad partem operis destinati longe gravissimam), joggal mondja, hogy a nyílt tengeren elveszett hajóshoz hasonlít, caelum undique et undique pontus (3). Ezen a hatalmas terepen Ciceróra kétségtelenül mint egyetlen és kivételes iránypontra tekint, de õ is behúzza a vitorlákat és lassabban evez: beéri a tökéletes szónokhoz illõ stílus tanulmányozásával. Quintilianusnak tehát nem volt igazi elõfutára, akinek a nyomdokain haladhatott volna; új utat kellett kitaposnia, s olyan messze kellett jutnia, amennyire feladata kényszerítette.

Emeljünk ki néhány olyan passzust e mûbõl, melynek késõbb hatása volt az irodalomelméletre! Quintilianus a grammatikában elõbb két részt különböztet meg, a helyes beszéd tudományát és a költõk magyarázatát; ám utóbb hozzáteszi, hogy a grammatikával együtt jár az írás mestersége is - ez az, amit mi stílusnak nevezünk, s ami iskoláinkban a fogalmazás hatálya alá tartozik. A Quintilianus által összeállított és nagy hozzáértéssel kommentált oktatási rendszer a történeti oka annak a ténynek, hogy a Római Birodalomtól a francia forradalomig minden irodalmi mesterség az iskolai retorikán alapszik. Egy másik bekezdésben (I, 9, 1) a grammatika két része új elnevezés alatt különül el egymástól: metodika és historika. A költõk magyarázatát a historika kebelezi be, ekként in nuce vesszük birtokba az irodalom történetét a betûje és a szelleme szerint. Egy egész fejezet (I, 8) tárgyalja itt a költõk olvasását (lectio). Csak azok olvasandók, akiknek erkölcsi értékük van (4. ). Ez az, amiért - mint Quintilianus elégedetten nyugtázza - mostanság az iskolában Vergiliust tanulmányozzák. Olvashatunk még néhány lírai költõt is, de válogatni kell. Maga Horatius is tartalmaz olyan részleteket, melyeket Quintilianus nem szeretne magyarázva látni az iskolában. A szerelmi elégia tökéletesen ki van zárva; ezzel szemben a komédia javallott; igen fontos a szónoki mesterség elsajátításához, mivel bemutatja nekünk mindazokat a jellemeket és hatásokat, melyeket már Arisztotelész tárgyalt Rétorikájában. Ez a komédiára tett, elsõre meglepõ megjegyzés magyarázhatja azt a tényt, hogy Terentius az egész középkoron át a legdivatosabb iskolai szerzõk egyike volt. Mindent összevéve látható, hogy Quintilianus szigorúbb volt, mint a latin középkor klerikusai és szerzetesei, akik - mint tudjuk -, legalábbis a XI. századtól fogva, a legerõteljesebben Ovidiust használták fel az oktatásban.

A költõk olvasásáról szóló eme fejezetnél utalnunk kell a X. könyv 1. részére. A megelõzõ könyvek tárgyalták a retorika teljes anyagát, de a tanuló, aki ezt már tökéletesen elsajátította, még nem birtokolja a szó igazi könnyedségét, a gyakorlottságot (exis). Ez valójában attól függ, hogy van-e tartalékban copia rerum ac verborum (X, 1, 5): minthogy mindkettõ csak olvasással szerezhetõ meg. Quintilianus itt másodjára beszél az irodalomról, de már egy magasabb szinten. Miként kell olvasni? Íme a válasza (X, 1, 19): Repetamus autem et tractemus et ut cibos mansos ac prope liquefactos demittimus, quo facilius digerantur: ita lectio non cruda sed multa iteratione mollita et velut confecta memoriae imitationique tradatur. Quintilianus a szerzõket különbözõ osztályokba sorolja: költõk, történetírók, filozófusok. A költõk olvasása nem csak a gyönyörködtetés és az így támadt kedély miatt tanácsos, de még a szellemet is pezsdíti, emelkedett jelleget ad a kifejezésnek, megtanít hatni a hallgató szívére. Kétségkívül nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a költészet (4) az epideiktikus ékesszóláshoz áll közel (és nem az ügyvédi ékesszóláshoz), valamint hogy csak a szórakoztatás volt a célja, s definitíve csupán a tiszta kitalálás terepe volt, a valószerûtlené: genus ostentationi comparatum et praeter id quod solam petit voluptatem eamque etiam fingendo non falsa modo, sed etiam quadam incredibilia (X, 1, 28). Ami a történetírást illeti, közeli rokona a költészetnek, prózában írott költeményféle (proxima poetis et quodam modo carmen solutum, X, 1, 31). Nagy mennyiségû esemény felett diszponál, melyekbõl a szónokok példákat meríthetnek. Végezetül a filozófusokat szintén olvasni kell (5).

Az ékesszólás ilyetén felfogását miként kellett interpretálni a szerzetesi iskolákban? A retorika a három alacsonyabb rangú mesterség egyike. Quintilianus azt tanította, hogy a költészet és a filozófia oktatását össze kell egymással kapcsolni. A középkor ebbõl arra következtetett, hogy az eloquentia, poesis, philosophia, sapientia egyugyanazon dolog különbözõ nevei. De hallgassuk még Quintilianust! A filozófiában a súlypont az erkölcsön van: mores ante omnia oratori studiis erunt excolendi (XII, 2, 1), vagy még erõteljesebben hangsúlyozva: evolvendi penitus auctores, qui de virtute praecipiunt, ut oratoris vita cum scientia divinarum rerum sit humanarumque conjuncta (XII, 2, 8). Tegyük még hozzá végezetül: jam quidem pars illa moralis, quae dicitur Ethice, certe tota oratori est accommodata (XII, 2, 15). És most emlékezzünk arra, hogy Quintilianus a költõk olvasását nevelõ és erkölcsi értékük miatt javasolta az iskoláknak. Ha az adatok egészét vesszük szemügyre, látható, hogy a grammatika és az irodalom oktatása a középkori iskolában igazi morális kurzust képezett. Hogy ezt a szemléletet nyilvánvalóvá tehessék, sajátságos terminusra volt szükségük, ezért az iskolai szerzõk magukat ethici-nek nevezték. Ez ugyan szokványos megnevezésük volt, de tartalmát tudtommal soha nem fejtették ki. Véleményem szerint a kifejezés csak akkor érthetõ meg, ha visszamegyünk Quintilianushoz (6).

Jól látható az a roppant jelentõs hely, amit a tisztán irodalmi tanulmányok Quintilianus mûvében elfoglalnak. Vannak bizonyos passzusok, ahol a szónok által megtestesített életeszményen egy egészen más eszmény üt át: azé a humanistáé, aki csak a tanulmányaiért él, az irodalom tájékozott kedvelõjéé. Miként kapcsolható be a retorika az elméleti, a gyakorlati és a költõi tudományok arisztotelészi sémájába? A leggyakrabban a gyakorlati tudományok területére osztják be. De ugyanúgy megjelenik annál a szónoknál is, aki nem gyakorolja, mint ahogy az orvostudomány is jelen van annál az orvosnál, aki lemondott mestersége gyakorlásáról: nam est aliquis, ac nescio an maximus, etiam ex secretis (7) studiis fructus ac tum pura voluptas litterarum, cum ab actu, id est opera recesserunt et contemplatione sui fruuntur (II, 18, 4). Ilyen volt az a légkör, amelyben a lezáruló antikvitás élt s amelyhez még visszatalálhattak az elkövetkezendõ évszázadokban. A szavakról mutatható ki, hogy az antik retorika lényege közben teljesen átalakult abban, amit franciául "irodalomvallásnak" neveznek, s amit a XVI. században egy Erazmus jelképezett. Quintilianus jó kalauzt jelenthetett egy ilyesfajta humanizmus számára, de történetileg az antik szerzõk oktatására és a középkor alapvetõ irodalmi fogalmaira gyakorolt hatása jóval nagyobb volt.

2. A grammatika a római kor végén

A ránk maradt római nyelvtanok közül (8) egy sem régibb a III. századnál; a legtöbbje és a legfontosabbja a IV. századból való. E meddõ korszakvég írói beérték azzal, hogy újramásolták a régi forrásokat és különféle kompilációkat készítettek belõlük. A tanulmányozandó anyagokhoz ekkor csatlakozik a metrika, amely az ars grammatica részét képezi (9). Nagyon kevés kivételtõl eltekintve (10) a középkor a kezdetektõl fogva szinte semmit nem módosított a római grammatika adatain, többnyire csupán szóról szóra visszaadta a III. és a IV. század doktrináit. Így például az ír Clément, a frank iskola tanára Nagy Károly és Jámbor Lajos udvarában, a nyelvtan négy feladatát határozza meg (lectio, enarratio, emendatio, judicium), szorosan követve Marius Victorinus ars grammaticáját (IV. század (11)). A császárkor grammaticusa hátrahagyta örökét középkori követõinek: mindaz, ami a lezárult pogány koré volt a római irodalomból, csak azért menekült meg, mert elengedhetetlen volt az iskolában. Ez az örökség a teljes szellemi apátia közegében is - hogy úgy mondjam, gépiesen - terjedt tovább, sõt e közeg volt az, ami biztosította a fennmaradást. Ezzel világosan számolnunk kell, amikor azt látjuk, hogy a grammatikusok a poétika elemeit fejtegetik, mint ahogy Diomedes tette a IV. században. Ars grammaticájához hozzáilleszt egy harmadik, a metrikának szentelt könyvet; ugyanakkor hiányoznak bizonyos elemek, amik a poétika terepébe tartoznak. Poeticán sem a költészet elméletét, sem technikáját nem szabad értenünk, hanem magát a költõi mesterséget (12), szembeállítva az egyedi költõi alkotással: poetica est fictae veraeve narrationis congruenti rhythmo acpede metrica structura, ad utilitatem voluptatemque accommodata (Keil, I, 473). A költészet lényege a metrikai konstrukció (13), a tartalma a narratio. Diomedes (valamint mintája, Horatius) szerint a költészet célja a hasznosság és a gyönyörködtetés; de kövessük tovább a szövegben: distat autem poetica a poemate et poesi, quod poetica ars ipsa intelligitur, poema autem pars operis, ut tragoedia, poesis contextus et corpus totius operis effecti, ut Ilias Odyssia Aeneis. Itt már nem érthetjük a szöveget, mert a szerzõ maga sem értette azt, amit elõadott. De rekonstruálhatjuk a gondolatát (14). A hellenisztikus poétikákban szabállyá vált, hogy az oktatott anyagot három szempont köré szervezzék: poihsis, pohma, poihths. Ezt a sémát követte Horatius: "Ars poeticáját három egyenlõ hosszúságú egységre tagolta, az elsõ a költõi kompozícióra vonatkozik (1-152. sor), a második a költõi mûvekre (153-294.), és a harmadik a költõhöz" (15). A hellenisztikus elméletben két felfogás áll egymással szemben. Az elsõ a poihsis-en az anyagot érti, a poihma-n a költõi mû nyelvét. A már Luciliustól ismert második a poiesisen hosszú költeményt ért (Íliász, Ennius), a poema alatt rövid költeményt (Lucilius példaként a levelet adja meg (16)). E második felfogást vallotta magáénak Diomedes, amikor a tragédiát poemának, az eposzt poesisnek nevezte. A költõi nemek Diomedesnél is megtalálható ilyen felosztásának (poematos genera) igen nagy volt a jelentõsége a középkor számára. Diomedes három fõ nemet különböztet meg (482. p.), mindegyiket több al-kategóriára osztva. Íme az általános séma:

1.) Genus activum vel imitativum (dramaticon vel mimeticon). Jellemzõje: a költemény nem tartalmazza a költõ beavatkozását (sine poetae interlocution); csak a dráma szereplõi beszélnek. E nemhez tartoznak a tragédiák, a komédiák és az olyan pásztori darabok, mint Vergilius I. és IX. eclogája. Négy alfaja van: tragica, comica, satyrica, mimica.

2.) Genus enarrativum (exegeticon vel apangelticon). Jellemzõje: itt csak a költõnek van szava. Példa: Vergiliustól a Georgica, az I-III. könyv és a IV. könyv elsõ része (ami annyit jelent, hogy Aristes története nem tartozik a genus enarrativumhoz). Más példa: Lucretius. Három alfaja van: a) Angeltice, amely "sententiákat" tartalmaz (Theognisz és a khriák); Historice, amely elbeszéléseket és genealógiákat tartalmaz. Példa: Hésziodosz Nõkatalógusa; c) Didascalice, a tanköltemény (Empedoklész, Lucretius, Aratus, Vergilius).

3.) Genus commune (koinon vel mikton). Jellemzõje: itt a szereplõk is beszélnek és a költõ is. Példa: Íliász, Odüsszeia és az Aeneis. Két alfaja: a) Heroica species: Íliász és Aeneis; b) Lyrica species: Arkhilokhosz és Horatius.

Ez az elsõ látásra különösnek tûnõ rendszer megérdemel némi magyarázatot (17). A nemek megkülönböztetése azon személyek alapján, akiknek szavuk van (a költõ, a hõsök, vagy e kettõ váltakozva), Platónra megy vissza (Az állam, 392-394.). A költészet ellen intézett nagy támadás keretén belül lelhetõ föl. Platón azt kivánja bizonyítani, hogy az ideális államból számûzni kell minden "mimikus" költészetet (tragédiát, komédiát, eposzt). Az utánzás, mivel szenvedélyeket jelenít meg, egyúttal a rossz és alantas személyek szenvedélyeit is megjeleníti (395-396.). Az állam a költészetbõl csak az istenhimnuszokat és a jók dicséretét tolerálhatja (607a), vagy kizárólag a költõ személyes megnyilatkozását (di apaggelias autou tou poihtou, 394c). Hogy ehhez az eredményhez eljusson, Platón felállítja - vagy újra állítja - a költészet tisztán formai jegyen alapuló hármas felosztását; az eposz számára csak a kevert marad (di amfoteron) (18). Világos, hogy e felosztás sem formáját, sem alapját illetõen nem kielégítõ (19).

De tekintélye védte Platónt, s Arisztotelész úgy tért vissza erre, mint a mûvészetek elkülönítésének egyik módjára a három lehetséges mód közül (20) (Poétika, I-III. fej.). Ugyanakkor ez Arisztotelésznél csak a bevezetésekben szerepel, s nem szolgál késõbb rendszeralkotásra. Õt nem a formai osztályozás érdekli, hanem a költõi nemek lényege. A tragédiánál e nem "természetének" fejlõdését vizsgálja, a "lényegét" határozza meg (ton oron ths ousias). Ugyanakkor egy olyan úton, melyet pontosan követni nem tudunk, Platón sémája belépett a IV. század doktrinájába, ahogy Diomedesnél is megtaláltuk. E korszakban az antik klasszika nagy nemei hosszú idõre eltûntek. A túlélõ szövegek az iskolai oktatást szolgálták. A nemek tana ugyanarra a síkra tevõdött át, mint a beszédrészeké; fiókok holmi elnagyolt rendszerévé vált, ahová a legvegyesebb dolgokat bepakoljuk. Ide kellett elhelyezni azokat a mûfajokat, melyeket Platón és Arisztotelész nem ismert, mindenekelõtt a Vergilius óta klasszikussá vált pásztori költészetet és a didaktikus költészetet. Már Quintilianus (X, 1, 55) az olyan epici közé sorolta Theokritoszt, mint Homérosz, Hésziodosz, Antimakhosz, Panüasziasz, Tüanoszi Apolloniusz, Aratus, az eposzt is tisztán formai nézõpontból mint hexameterekben írott költeményt szemlélve. De Diomedes tovább megy. Rendszerezése arra készteti, hogy Vergilius eclogáit két nembe sorolja (21): azok, melyek tisztán dialógusosak, a költõ beavatkozása nélkül, mint az I. és a IX. ecloga, éppúgy a drámai nemhez tartoznak, mint a tragédia és a komédia. Ebbõl az következik (jóllehet Diomedes nem mondja ki nyíltan), hogy a nyolc másik ecloga (tehát a Bucolica túlnyomó része) a genus commune-hoz tartozik, azaz az eposzhoz. A latin középkor megõrizte ezt a felfogást. Mindezen túl Diomedes egy sajátos eposzdefiníciót adott: epos dicitur graece carmine hexametro divinarum rerum et heroicarum humanarumque comprehensio (22)... latine paulo communis carmen auditum (483). Jól látható itt Diogenes Laertius egyik megjegyzésének visszhangja, melyet õ Posidoniustól kölcsönzött. Ez az, ami nem illik össze Diomedes hármas felosztásával: de tudjuk, hogy ez utóbbi elõszeretettel kompilálja össze különbözõ források passzusait. A költészetben a három nemen túl négy különbözõ stílust (23) és hat qualitates carminum-ot különít el: heroica, comica, tragica, melica, satyrica, dithyrambica (502, 13). Diomedes hatását mind nevének emlegetése, mind doktrinájának megismétlései egyaránt tanúsítják (24)

Egy másik IV. századi grammatikus, a neoplatonista Marius Victorinus, afrikai, Ars poeticája végére egy olyan eszmefuttatást illeszt a Poeticáról, melyet görög forrásokból kölcsönzött. Miután tárgyalta a versmértékeket, áttér a költészet és a zene eredetének kérdésére: olyan velünk született diszpozíciókra vezeti õket vissza, melyeket a Natura parens az élettel és a tudattal együtt helyezett az emberbe. Ezeket a természetes diszpozíciókat fokozatosan fejleszti a megfigyelés és a gyakorlás, mígnem átadható mûvészetté válnak. Majd - Theophrasztosz szerint - ehhez csatlakozik még a három fõ érzelem, az öröm, a harag, a lelkesültség (= sacri furoris instinctus) adta impulzió. Platónra hivatkozva a szerzõ említi még a költõ isteni õrületének tanát, s Horatiusra utalva azt a lelkesültséget, amit a bor szít fel. De a szerelem is csinálhat költõt az emberbõl (25). Tehát Victorinus egyike azoknak a forrásoknak, ahonnan a középkor a költõi õrület platóni elméletét meríthette. Az a tény, hogy ez az elmélet egy nyelvtankönyv toldalékaként jelenik meg, jellemzõ e hanyatló kor római légkörére. A középkor nagyon gyakran folyamodott Victorinushoz.

A középkorban a két legelterjedtebb latin grammatikai kézikönyv Donatusé (IV. század) és Priscianusé volt. Donatus nem mondott semmit a poétikáról, Priscianus pedig sajátosan viszonyult hozzá (26). Mauritániai születésû volt, latintanár Bizáncban Anasztasziosz császár alatt (491-518). Bõséges anyaga és értéke miatt nyelvtana meghaladja a IV. század római Artes-eit, mivel - Keleten élvén - támaszkodhatott az általa magasabb rendûnek gondolt görög elméletre. E nyelvtan nem mond semmit a poétikáról; viszonzásul Priscianus e hiányt egy rövid írással tölti be, a Praeexercitamina-val. Ez annak a progumnasmata-nak a fordítása, amit Hermogenész szerzett Marcus Aurelius alatt. Ezeknek az "elõkészítõ gyakorlatoknak" megszabott helyük volt a retorika oktatásában. Ezek a mai iskolai "fogalmazásokhoz" hasonló stílusgyakorlatok voltak, melyek a könnyebbtõl az egyre nehezebb felé haladtak (27). Magukba foglalnak fabulákat, khriákat, elbeszéléseket, szentenciákat, közhelyeket, panegyricusokat, hasonlításokat, prosopopeiákat, leírásokat, valamely tézis tárgyalásmódjait (például: an navigandum, an ducendum uxorem, an philosophandum), stb. E gyakorlatok - melyek már Cicero korában folytak, s melyek késõbb rendszeressé váltak - vajon a grammatikának vagy a retorikának rendelõdnek alá? A kérdésrõl már az antikvitásban vitatkoztak (28). A retorikai figurákat szintén nehéz volt egyértelmûen elosztani a két diszciplina között, de az oktatás számára az ilyen kompetenciakérdések érdektelenek voltak. A Praeexercitamina jelentõsége abban áll, hogy kiegészíti Priscianus nyelvtanát, s hogy átviszi a latin középkorba a görög retorikai elmélet azon elemeit, melyeket a politikai és az ítélkezõ beszéd mellõzött. Priscianus mûvébõl a tanuló egyebek mellett megtanulhatta a különbséget narratio fictilis (ad tragoedias sive comoedias ficta) és narratio historica (ad res gestas exponendas) között, a szentencia (oratio generalem pronuntiationem habens) természetét és használatát, a hasonlítások fajtáit. A De laude szakasz (Keil, 435) különösen fontos szerepet játszott, mivel tartalmazza a görög antikvitás legfontosabb dicsõítõ topoi-t. Itt érdekes látvány tárul a civilizációtörténetre: Priscianus életében - már egy évszázada lezárult a pogányság és a kereszténység közötti harc - a Parthenon templommá vált és a pogány kultúrának csak néhány elszórt csírája vált elfogadottá (29). Priscianus olykor könnyedén folyamodik pogány mintája mitológiai ornamenseihez; ezt fõleg a dicséret sémáiról szóló kommentárjai esetében tapasztalhatjuk. Így amikor a vadászat dicséretét zengjük, ki kell jelentenünk, hogy ezt Diana találta fel; ha a ló vagy a galamb dicséretébe fogunk, el kell mondanunk, hogy kölcsönösen Neptunusnak és Venusnak voltak szentelve. Hasonló megfontolásokból kell a fák közül elõnyben részesítenünk a babért (Apollón) és az olajfát (Minerva). 500 táján Priscianusnak ezek a tanításai csak bizánci környezetben voltak lehetségesek; az ember és a polgár keresztény volt, a szónok pogány; az ellentéteknek ezt a belsõ összekapcsolódását Priscianus a középkori Keleten mint lehetségeset képviselte (30). Semmi hasonlót nem találunk a késõbbiekben, kivéve az itálaiai humanizmust. Egy Szent Ágoston botrányosnak találta a Praeexercitaminát.

3. Macrobius

Kétség nem férhet hozzá, hogy ez a pogány neoplatonikus (31) (magas hivatalnok volt 399-tõl 422-ig) nagy tekintély volt a filozófia és a tudomány területén az egész középkorban (32): maga Chrétien de Troyes is említi õt az Erec címû mûvében (6738). E megbecsülés a cicerói Scipio álma kommentárjainak köszönhetõ. Mûvében Homérosz és Vergilius a tekintély, õk a mesterek, Platónnal és Ciceróval együtt. E négy korifeus csalhatatlan, tökéletesen kizárt közöttük mindennemû ellentmondás. Homérosz a divinarum omnium inventionum fons et origo, Platón ipsius veritatis arcanum, Cicero nullius sectae inscius veteribus approbatae, Vergilius disciplinarum omnium peritissimus et erroris ignarus (33). De tanulmányunk szempontjából Macrobius legérdekesebb mûve a Saturnalia, melynek jelentõs részét Vergilius magyarázatának szenteli. Ezeken keresztül implicit módon a lezáruló antikvitás poétikájának kompendiumát birtokoljuk. Itt egy roppant mûvelt pogány ember költészetfelfogásával találkozhatunk, aki Szent Ágoston és Szent Jeromos kortársa volt. Adjunk egy rövid vázlatot róla! Macrobius számára Vergilius bölcselõ, minden tudomány ismerõje (I, 16, 12); gyakran illeti õt a profundam scientiam kifejezéssel (III, 2, 7). Mûve ezoterikus titkokat rejt (I, 24, 13). Amikor azt mondja: quo numine laeso (Aeneis, 1, 8), Junót érti rajta, azt kívánja megértetni, hogy a különféle numina egy és ugyanazon (I, 17, 4) kétnemû istenség alkotása, mint ahogy Venusról szólván megállapítja: ducente deo (Aeneis, 2, 632). Az antik politeizmus csak filozófiai elvek allegorikus burka: a gyermekeit felfaló és kiokádó Saturnus mítosza végsõ soron az idõ allegóriája, amely minden dolgot támaszt és eltöröl (I, 8, 10). Macrobius számára Vergilius tehát teológus; a teljes retorika mintája is (V, 1, 1), aki mesterien használja a patetikus kiváltására alkalmas valamennyi eszközt. Íme néhány példa a számtalan közül: 1) Lelketlen tárgyak vagy néma lények megszólítása, mint egy szarkáé vagy egy lóé (IV, 6, 9); 2) Az addubitatio vagy aporhsis, azaz a quid faciat?-tal vagy más formulával kezdõdõ kérdés (IV, 6, 11); 3) Tanúsitás képi bizonysággal, adtestatio rei visae (IV, 6, 137); 4) A hiperbola (IV, 6, 15); 5) Az exclamatio (ekfonhsis), úgy ex persona poetae, mint ex ipsius quem induxit loquentem (IV, 6, 17); 6) Az epikus narrátor közvetlenül odafordul az olvasóhoz, mint a homéroszi idois an-ban, a vergiliusi cernas-ban (V, 14, 9), stb.; 7) Szentenciák használata (V, 16, 6,). E 7 pont csak válogatást jelent azokból a retorikai minõségekbõl, melyeket Macrobius Vergiliusnál hangsúlyoz. Ezek ugyanazok a pontok, mint amikkel lépten-nyomon találkozunk majd a középkori költészetben, még a Roland-énekben is. Engedje meg az olvasó, hogy erre néhány bizonyítékot hozzunk fel! 1) Fegyverek megszólítása, Roland-ének, 2316; 2) Addubitatio, i.m., 1185; 3) Adtestatio rei visae, i.m. 2095; 4) Hiperbola, i.m. passim; 5) Exclamatio ex persona poetae, i.m. 9, 179, 716, s még számos helyen; 6) Szerzõi megszólítás a cernas formulával; i.m. 349, 1655, 1680, 3387, stb.; 7) Szentenciák használata, i.m. 315. Ezzel nem azt kívánjuk modani, hogy a technikáját Turoldus Macrobiustól kölcsönözte volna, pusztán annyit, hogy e technika hozzátartozott ahhoz az irodalmi hagyományhoz (költõk iskolai elemzése és bevezetés a költészetbe), mely már rögzült formában Macrobiusnál létezett s fennmaradt az egész középkoron keresztül.