Március 11.

A METRÓBAN

A metróban ma elszorult a szívem
mert azt hittem: a Régi jön felém,
a nõ, akivel roppant küszködésben
a legfelnõttebb éjjelt tölteném,
a nõ, akit az elsõ étteremben
egy kétszemélyes-csülkös alkonyon
a közbotrányig meg tudnék kívánni;
egész idõ alatt az arcomon
a legyrt régi vágyak, disznóságok
kiforrt s ki nem forrt pattanásai
úgy viszketnének, hogy orrom nyergét
alig tudnám nyugodtan tartani,
komoly lennék azért, a szerelemrõl
beszélnék, mindig áttételesen,
mirólunk semmit – s késõn kapnék észbe,
hogy megszólítsam, túl a levesen;

rápuffogtattam egyszer három hétig
fényesen foltos eszkösztáramat,
miközben fényes, csandes férfiaknak
volt asszonya (és végig az maradt) –
a nõ, akivel romos gõzfürdõben
találkoznék, fellinis hajnalon,
vagy bõgéskor a megvívott ligetben,
kitépett húscafattal szarvamon,
vagy nem bánom: a metróban – de éjjel,
új fúratban, kötésig sárosan,
ahol kár lenne minden magyarázat,
ahol csak remegés pára van;

nem õ volt – ezt a mostanit megúsztam,
bár elémléphet újra, feljövet.
Ijedten úszom fölfelé a lépcsõn,
közben mosakszom; kezemben kötet.

 

{Noteszlap errõl a versrõl}