Magyar vérből álló nemes Erdélyország,
Ékes fiaiddal valál, mint termett ág,
Negyven esztendeje ellenséged nem ládd,
Nagy boldogságodat bánta s félte világ.

Ím, egész föld hátát nyargalja Bellona,
Véres tajtékokkal habzik szeme, szája,
Téged olajfával kínálna Minerva;
Nem kell, békességben mert vagy megzabálva.

Úgy vagyon: soksága mindennek csömört hoz,
Egyiptusban sárkány sem oly csudálatos,
Szomjúval epedt ha jut hideg forráshoz,
Becsüli, hogy érti, magával mi jót hoz.

Békesség mely drága, értette Bocskay,
Ellenség emberrel őtet becsülteti,
Erdélynek sok karddal drágán is megveszi,
Fejét koporsóban dicsíret késíri.

Ifjabb Rákóczi György evvel nem elégszik,
Fejedelmi székben mihelyt helyheztetik,
Atyjától maradt kincs heggyel vetekedik,
Mégis, gyarló ember, többre érkezik.

Vitézi vér benne ha van, nem nyughatik,
Erős néppel terhes országában bízik,
Nagyobb halmot pínzzel mint rakjon, aggódik,
Avagy méltóságra,többre mint érkezik.

Hogy ezt érté Pluto, örömre fordula,
Béjárván udvarát, rendben sok szolgája.
“Mit jovallasz uram? – mond egyik Furia –,
Csak küldj, készen vagyunk minden szolgálatra.”

„Rákóczi házában hízelkedő Clotó,
Irígy Proserpina legyen veled járó,
Híven készek nappal-éjjel, mint őr álló,
És szemetek legyen szívekre vigyázó!

Az udvara nevelt inkább nagyra mind pórt,
Parasztok, ostobák mennek előljárót,
Kevés mesterséggel visztek végben sok jót,
Csak ne kémíljétek az hízelkedő szót!

Régi úri ágytól neveltetett nemzet,
Tudománnyal kiket Jupiter szeretett,
Nem támadhat rátok, mivel hátraesett,
Színnel, nem jó kedvvel ha visel is tisztet.”

Avagy azmint írják Királyok könyvében,
Akáb királyra megharagudván Isten,
Azt kérdi: ki csalja meg Akábot ebben,
Hogy a Sirus ellen hadakozni menjen.

Ezt hallván, egy lélek felajánlá magát:
„Elmegyek én postán, megcsalom a királt,
Hazugsággal töltöm bé próféták száját.”
„Menj el – az Úr úgy mond –, cselekedd meg mindjárt.”

Hasonlóképpen járt, úgy tetszik, Rákóczi,
Mennybeli tanács volt, hát meg kellett lenni,
Akármelyik lélek tartozott engedni,
Erdélyt Isten ezzel akarván büntetni.

Az áltató lelkek mihelyt érkezének,
Udvarban szívekben sokaknak ülének,
Titok tanácsgyűlést Fejérvárat tőnek,
Erdély romlására elsőt így végzének.

Sebesi Miklós ezt mondja Rákóczinak:
„Én tudom határát vitéz kalmukoknak,
Engem küldtél látni birtokát gyétáknak,
Mit tegyen erejek, tudom, tatároknak.

Bucságság nem ország; vad álló pusztaság,
Vad ló, vad juh fejét hoztam, ne, bizonság,
Szekere hátán ül félvén kis nohajság,
Húszezer szabja nincs krimi tatár hámság.

Erős te országod, ettől mire félne?
Hazáját elhagyván ellened ha jűne,
Elfogyna hada, még pusztán általkelne.
Bár érkeznék! Minket lóval bővítene.

De nagyobb ez: Luppuj moldovai vajda
Ellened írton ír álnakul Portára,
Származott fejétül sok ezer praktika,
Fejed felett házad ég, menj oltására!”

Neveti ezt nagyravágyó fejedelem,
Mert okos magában, noha telhetetlen,
„Hogy lehet – azt mondja –, török császár ellen,
Ha még tevéjét is nem szabad illetnem?”

Erre Boros János, legtitkosabb tanács:
„Hogy mondasz ily szégyent, uram, nem volnál váz!
Két tízszer látott már tenger, török bovász,
Sámi lovakat én többet hoztam, mint más.

Esküszöm hitemre, kiben megnyugodnál,
Nem kisebb erejű vagy török császárnál,
Óceán tengeren innét véle bírnál,
Konstancinápolyig fegyvert nem is látnál.

Pogány ellen kardot hogy vonjunk, nem mondom,
Hanem tréfát ejtsünk sokpínzű kománkon,
Egy tál salátát nem adnék szomszédomon,
Nám, Sebesi hozzá kötött bűzt okoson.

Magamra vállolom fényes Porta baját,
Apádnak fogadtam Gürczy Memhet agát,
Szívedhez hajtottam kemíny jancsár agát,
Zöldfikár és Mufti tart mint édes fiát.”

Így oltnak olajjal szörnyen égő tüzet,
Nem tekintvén, abból hazánkra mi jöhet,
Fejében ezekkel ütének nagy szeget,
Úgy, hogy álmában is forgatná ezeket.

Gondold, mikor ilyet vitéz, bátor férfi
Hallhat, ki mindenkor ezt tudta kívánni,
Ha nem kezd nagyobbra szíve nevekedni,
Tud-é nyughatatlan elme veszteg lenni?

Nem különben, mint egy megkénszeredett sas,
Ki prédáját látván, ellene nem álhatsz,
Hiában, báránka, körme között jajgatsz,
Inkább veled vész el, mint kegyelmet kaphass.

Alkalmatosságát így látván Rákóczi,
Nyereségre repül – körme közül vedd ki!
Nem hál pokróc alatt kívánság, királyi,
Bársonnyal borult bé szép virtusnak széki.

Hír gyorson futamék Szamosközre, Nyírre,
Hópínzes szolgáknak hogy kelleti lenne,
Akkor mely tolvajnak sem lehet oly vétke,
Kinek nincs grácia, bár atyját megölte.

Kvártélyban heverő régóta kívánják
Faragó Andrástól maradott katonák,
Megmutatnák, hadban volnának jó szolgák,
Bethlen Gábor mellett mit tanultak, látnák.

Hadban székelyek is sok ezeren gyűlnek,
Erősebbek inkább, mint okos vitézek,
Haragos kapitány Petki István vélek,
Első ütközetet másnak nem engednek.

Széles mezőségről hajdú-seregeket,
Boros János hozza harcot éhezőket,
Sándor vitézihez hasonlóknak őket
Mondanád, hallanád kevély beszédeket.

Sok jó könnyű hadak örömmel indulnak,
Okos Kemíny János generálban bíznak,
Kevés gyalog, arról nem is gondolkodnak,
Magokhoz képest mást semminek alítnak.

Floráért gyászát föld már letötte vala,
Mert hosszú bánatját Foebus sokallotta,
Hegyekre, völgyekre új köntöst vonata,
Erdő zöldségben, tér virágban borula.

Hideg természetű Saturnust elűzé,
Kedvetlen Boréást messze számkiveté,
Víg Zefirust szállásosztónak rendelé,
Vitézek számára mezeit készíté.

Sok ifjat gyullasztott fel az ifjú üdő,
Örömest szállást ad minden bokor-fenyő.
Sok szép sereg rendben áll, mint szálas erdő,
Csak mutatnák merre, mennének, mint szellő.

Meglött tanács után ország fejedelme
Híja Kemíny Jánost, mondván: “Hűségedre
Bíztam szerencsémet, kérlek, vidd jól végben.
Hasznos fáradságod nem lesz elfelejtve.”

Felel: „Szolgálatra kész vagyok éretted,
Kiben rest nem voltam édesatyád mellett,
De ha szóm foghatna, jobb volna cserélned,
Más fundamentumra várat építened.”

Arra Rákóczi György: „Talám nem sajnálod,
Moldovai vajda vett már rajtam pattot?
Ne kerüljem el, mely vermet alám ásott,
Boldog jövendőt ki elején meglátott?”

Kételen is tetszik ez szó generálnak,
Látván, nincsen gátja ura szándékának,
Nincs előtte gyarló félelme halálnak;
Készül, vígan megyen ostora vajdának.

Ezerhatszáz felett ötvenharmadikban
Indítja táborát piros pünkösd tájban,
Hovasokon által tágas Moldovában,
Kárpatus-hegy nem tart ellent menő útban.

Vajdától elpártolt bojárok is várják
Erdélyi hadakat, alig hiszik, látnák,
Nagy fának ledőlte csemetéknek, látnák,
Mennyi kárt hoz, mégis változást kívánják.

Már Kemíny János nem messze Bukuresthez,
Vajdáknak gyakrabban fő lakóhelyek ez,
Megváljék, maholnap nyerhetsz-é vagy vesztesz,
Hosszú tanács viszen hamar dolgot véghez.

Luppujnak is álom elesék szeméről,
Várasból kilépék szegíny seregestől,
Nem örömest válnék fejedelmi széktől,
De futáshoz termett, kitetszik szeméből.

Megtanította volt Máté Bazarába,
Szégyennel együtt van haszon is futásban,
Harcban nem annyit, mint bízik jó lovában,
Nyeszteren általkel, csaknem Podoliában.

Erre készül régen, nem az viadalra,
Kincsét is idején szem elől eldugta,
Gazdagsággal híres tárház üres puszta,
Remínség csak táplál, igazán mondhatja.

Nem kívánt harc nélkül magyar győzedelmet,
Inkább karddal venne magának hírt, nevet.
Forgandó szerencse ha hozta, mit tehet?
Másszorra hagyta, kit mostan meg nem szerzett.

Valamint két király egy székben el nem fér,
Azszerint üresen nem lehet: urat kér.
Azért Kemíny János más vajdát könnyen lél.
Könnyű fejedelmet – csak országot vennél!

Luppujnak helyében Gergice Stefán ül,
Bárány farkas helyén, maga is beléhűl,
Ezt hatta Rákóczi, mert messze nem repül,
Csendes, együgyű, lágy: mienk, ha mije gyűl.

Esztendőnként tallért igír ezereket,
Második Portára, ide is fizethet,
Ezt titkos vagy kemíny praktika nem közlet,
Nem bánt ő tégedet, csak te ne bántsd őtet.

Hun vagy, Luppuj vajda, midőre serkensz fel?
Nem láttam én farkast, mély álom nyomjon el.
Tudom, álnok szíved régen forr epével,
Csudálnám, nem élnél gonosz mesterséggel.

De nám, sokat jár, mint megéhezett farkas,
Kitalált prédáddal ha magad nem bírhatsz,
Pusztákon, erdőkön mind addig ordítasz,
Még prédádhoz elég társot melléd kaphatsz.

Azért magyarokon, hogy bosszút állhatna,
Panaszszót kozákok hekmányának mondja:
„Szánj meg, uram, látod, ártatlan voltomra
Mint bánt velem Erdély? Juttam búdosásra.

Tudós Isten, magyar ellen nem vétettem,
Komaságot, frigyet Rákóczival töttem.
Portai praktikát, mondják, fog ellenem,
Mért hát ez ügyemben törökhöz nem mentem.

Házamban kedvesen nevelt szép lyányomat
Császár kérésére nem adtam; fiadat
Akartam becsülni, hozzám jóvoltodat
Az által foglaltam, tekintsd meg most búmat.”

Emlékezik Timus, ifjú kozák hekmány,
Vajda jó tétéről. Bezzeg ez nem bárány,
Vitézbet nem nevelt északi tartomány,
Hasonló, mint futni nem tudós oroszlány.

Szovát alig végzé moldovai vajda,
Mit felel vén hekmány, Timus nem néz arra,
Oldalán mindenkor veti kezét kardra:
„Elmegyek, apámat meglátom, ki bántja.”

Nem találja helyét, úgy forr benne az vér,
Egyedül mennék el, kozák had, ha késnél,
De valaki ifjú zászlója alá fér,
Siet; Luppujtól is kopjást eleget nyér.

Az magyar vitézek magokat elbízták,
Székelyek is, szokás, búzavermet bújják,
Szekérre turbákkal ragadományt hányják,
Nincs világon többször ellenség, azt tudják.

Tarts ellenségedtől, még életben érzed,
Főképpen egyszer, ha megkeserítetted!
Ihol véletlenül egy posta érkezett
Luppuj új hadáról, tőle minden érthet.

Hát nem messze harcra felkészült seregek
Nyomulnak magyarra, kik eddig hevertek.
Kevés számú néppel hadnagyok megyenek,
Meghűlt reminséggel generálhoz mennek:

„Itt lép az ellenség, jün által Nyeszteren,
Visel gondot, uram, hadadra hertelen,
Kinek végét-hosszát szemmel nem leped el,
Kevés fél óráig magyar ennyi ellen.”

Hadát Kemíny János szép rendben állítá,
Ha fegyverrel nem is, magát ésszel bírná,
Könnyű csatát bocsát, kivel tartóztatná,
Kétes szerencsére magyarit nem bízná.

Székelyt Erdélyben tegnap bocsátotta,
Haragszik magára, most kelletek volna,
Utánuk menjenek, igen parancsolja,
Kik mindjárt érkeznek vissza szél módjára.

Ezen bátorságra szíve nevekedék,
Nagy ellenség ellen noha ez sem elég,
Egy felől futni nem bocsátja tisztesség,
Más felől rettenti bolond vakmerőség.

Alá s fel néz pedig az pártos oláh had,
Kik elhatták vala előbbi urokat,
Berek pálca-vágni hí magához sokat,
Kozák közé viszik mások zászlójokat.

Valamely eb egyszer Dunát általúszta,
Másszor üdő hozván, könnyebben próbálja,
Stefán vajdát minden oláh farban rúgta,
Jó Kemíny Jánosra juta szoros kapca.

Seríny hadnagynak okos tanácsaiból
Szekere, cselédje Erdély fele nyomul,
Székely sereg pedig magát mutatja túl,
Mintha új segítség jött Erdélyországbul.

Jó katona arccal ellenségével áll,
Vitéz is vitézzel ki-ki társra talál,
Elsőben félelem nagy az kozákságnál,
Segítség formában székelység hogy ott áll.

Timus is megbotlott, vérszipó oroszlány,
Magyar bátorságát magában csudálván.
„Mit rettegsz? – szívében magát megszólítván –,
Nem ezt fogadtad volt atyád palotáján.”

Micsoda patak volt magyar, kozák között,
Hosszú, magos parttal ellenben sáncot tött,
Ki miatt hertelen Timus ránk nem ütött,
Hogy ellenséggel nem, haragjával küzdött.

Ennyi ellenségre nem elég vitézit,
Más szerencsét várván, Kemíny visszatérít,
Vízen által hozza meg Luppuj hadait,
Erdélyország felé utat indít addig.

Rend nélkül is magyar megyen éjjel-nappal,
De lassan, mert terhes teli tarisznyákkal,
Jutván harcolni kell megáradt Tatrossal,
Ihol kozák is megharagutt Timussal.

Az mely szerencsét vér nélkül nyertek vala,
Fordulván ily hamar, vérrel adják vissza,
Országot keresni majd nem nagyobb munka,
Mint az elfoglaltat megoltalmaznia.

Kozák meggazdagult magyar után siet,
Oláh is hol éri, veszti nemzetünket,
De legtöbbet Tatros magában merített,
Hadizsákmányt, kincset, lovat, embert, fegyvert.

Úgy gondolnám, Luppuj Neptunusnál is volt,
Mivel ajándékra isten, ember hódolt,
Oszton kérésére vizeknek parancsolt,
Víz is kegyetlenül magyar ellen harcolt.

Szeginy juhok is nem magoknak hordozzák
Gyapjakat, hanem más számára levonszák,
Vannak magyarnál is ezüst, arany marhák,
De vízi istennek vérekkel áldozzák.

Sok gond- nyavalyával jűnek vízen által,
Mindenütt köztök jár kard halál társával,
Sokan barátjukat kiáltják fel szóval,
Ki vízen túl maradt, nincs remínség avval.

Kik általjöttenek, céloznak Oitozra,
Erdőn által mely út vinné hazájokra,
Ott is találkoznak sok vad oláhokra,
Emberhússal élő gonosz satirusra.

Kemíny János hátul-elől muskotérost,
Oldalul is rendel két felől gyalogot,
Kikkel elgyőzné feltámadt parasztságot,
És kevesebb kárral hozná vissza tábort.

Minden sűrű bokor ellenek támadott,
Honnan véletlenül száz pór dárda ugrott,
Medvék barlangjából puska rájok zúgott,
Vélnéd, havas, kőszál fejekre szakadott.

Elvétik útjukat, mint ég alatt darvak,
Nincs haszna nyert futó moldovai lónak,
Oldalát, tetejét Beckéd hovassának
Nyomják, hol régenten vadkecskék játszottak.

Ösvént rettenetes meredeken nyomnak,
Hol csak madaraknak, vagy szabad volt vadnak,
Keskeny, hovas éren ha megtántorodtak,
Csontjok darabonként mélységre hullottak.

Nem volt oly gazdagon ékesült vezeték,
Kiért mondanád ott, hogy visszafordulnék,
Ha elmarad pínzzel, megehetik medvék,
Emberi szózatot csudálnák vad fenék.

Lova serinyéhez némelyik tartozik,
Vagy farkában hegyen fáradt ragaszkodik,
Nincs az kietlenben, kivel vagdalkozik,
Hanem magos heggyel, kővel tusakodik.

Ó mely kívánatos, midőre kijutnak,
Földe, folyóvize, füve hazájoknak,
Nyavajákat midőn vállokról leraknak,
Rossz hírrel fáradva Rákóczihoz jutnak.

Bölcsen Kemíny János dolgait számlálja,
Hogy hamar munkának rossz volna jutalma,
Ki sebeit, kárát, hol fáj, tapogatja,
Hovas bosszúságat nehezen állhatja.

Az új Stefan Vajda Havasalyföldére
Kevesed magával szalad szívrepedve,
Reszket, mint falevél, mert magában gyenge,
Volt veszett mindenkor Sardanapal híve.

Itt ellenség miatt sok magyar nem hullott,
Parasztság és Tatros miatt több kárt vallott,
Kozák is Luppujjal utánuk nem fogott,
Hanem Máté vajda országára omlott.

Gyalázatot, nagy kárt mezei katonák
Boros János előtt gyakran sóhajtozzák,
Szégyent rajtok sülni nem örömest hagynák,
Még egyszer próbának bús fejeket adnák.

Boros pedig okos vitézséggel nem jár,
Sem egyéb tudomány fejében meg nem áll,
Érdem nélkül ura kit magasztal, nagy kár,
Tudd-é, nem érdemel bársony nyerget szamár.

Ő pedig sem vitéz, sem nemes, sem okos,
Sem nemes termettel hasonló nárcishoz,
Mégis ura után mindennel szabados,
Jó vitéz magyarra ok nélkül több kárt hoz.

Bágyadt lovak s magok pihenést sem vesznek,
Más felől havason mint nyíl, által mennek,
Hol rendben állanak túl kozák seregek,
Nem készületlen, nem eszeveszett népek.

Az nem egyedül járó szerencsétenség
Mezei hadakra jün más kárral ismét,
Kiket annyi halál vár, mennyi ellenség,
Főképpen hadnagyhoz mikor nincs remínség.

Szarvasok oroszlány kapitánnyal többet,
Min oroszlány haddal szarvas vezér tehet,
Seríny bátorsággal jó volt magyar sereg,
De kapitányok volt, mint vesztő fergeteg.

Holott Luppujt Boros hadaival látja,
Azonnal seregét ellene bocsátja,
„Már akar nyerjétek – maga távul álla –,
Akar veszessétek!” Bosszúság hogy mondja.

Forgódnak szegínyek, noha távul nézi
Kapitánya, ki mint kardját vérrel festi,
Senki bosszú nélkül éltét le nem teszi,
Sok kozák fő hull el, még egy magyar ejti.

Puskás kozák sereg nem igen állhatja,
Közepin már magyar magát általvágta,
Az egyníhány miatt megbúsulván vajda,
Ha ezzel ily nagy gond, mi lesz ide hátra?

Timusz bal szárnyában hadainak csak néz,
Fáradt magyar miatt mennyi fegyveres vész,
Nem állhatja tovább, rendből kimenni kész,
Dühüdt módra készül magyarra mint szélvész.

Dolmány ujját mindkét felől felfordítja,
Mezítelen kézben két élű pallosa,
Megbágyadt katonát kegyetlenül vágja,
Valahol forog, hágy test-halmot utána.

Másszor Pünkösd hova Venusnak kedvezett,
És gyenge szüzeknek koszorúkat szerzett,
Mostan Herkulesnek ád köszörült fegyvert,
Sok helyt ember-dombot rak, halállal végzett.

Kettős veszedelme Rákóczi hadának
Szerze nagy félelmet Erdélyországának,
Újalag Brassóhoz gyűlnek minden hadak,
Most látják, mely súlyos társosága Mársnak.

Luppuj vajda pedig nyertes haddal újul,
Máté barátunkra bátor szívvel indul,
Lássuk, nagy medvéhez álnok farkas mint nyúl,
Mi tagadás, néztük örömestben távul.

Megértvén ezt Máté havaselyi vajda,
Vitézi jó hírrel ékes régtől fogva,
Bátor vigyázásban nem lankadt el soha,
Nehéz megtréfálni vitéz embert lopva.

Vajda seríny, készen vár minden szerencsét,
Serkengeti hírrel Rákóczit naponként:
„Confederálásnak no, mutasd meg jelét!
Énérettem ha nem, jüjj mellém magadért.

Siet az kozákság megbúsult Luppujjal,
Kit álmából magad űztél fel kardoddal;
Immár én fizetek, én hazám ég lánggal,
Mán túl házodra várd, ha késel oltással.”

Az posta postát űz, levéllel jű s megyen,
Rezgelődnék hogy már az jó fejedelem,
Érkezik azonban Mátéra hertelen
Ellenség, kivel száll nálunk nélkül szemben.

Mivel bátorsággal gyakran jár szerencse,
Azon Pünkösd hónak huszonhetedikre
Harcot enged Máté, bíz magát Istenre,
És könnyen forduló lova erejére.

Felszóval bíztatja harcra szokott népét:
„Lássátok – azt mondja, mit mível –, vén Mátét,
Fiaim, ily helyen ki félti az gallért,
Nem szereti jovát, nem szép tisztességét.

Tudjátok, értetek hányszor ontottam vért,
Hátat ellenségnek adtunk, olyat ki ért?
Jobb most egynihány csepp vért adnunk hazánkért
És nyernünk, hogysem mint sokszor, vesznünk egyért.”

Iszonyú sikoltás ottan mind két felől,
Minden hadainak jár Máté legelöl,
Ki nem újítana urának jeléről,
Csak hamar nagy rakás halál egymásra dől.

Finta mezeje még ily dolgot nem látott,
Az jeles vajda is vértől borítatott,
Titkolja sebeit, szűnni féltvén harcot;
Mit mívelsz jó vajda, hagyj másnak is gondot!

Generál-, kapitány-, hadnagyságot visel,
Cemen gyalogi közt hol sereget rendel,
Hol egyaránt nyargal lovas vitézivel,
Ellenségre menvén kézben halált visel.

Nem állhatja Luppuj, futni szokott vajda,
Mert kozák jobb része földre van borulva,
Futó lova száját Moldovára tartja,
És vajdaságának ebben szakadt nyaka.

Nagy kozák test-halom tészen bizonságot,
Kinél magosabbat nem sok szem láthatott,
Vitéz Máté sebet harc után mutatott,
Kiből tíz hét múlva ismét lábra kapott.

Erről hír Erdélyben szárnyán elérkezék,
És félelmes szívünk gyászból kiöltözék,
Kik az harcolásban társok nem leheténk,
Az jó hírben mink is örömest részt vennénk.

Nekünk sem mostohánk volt azért Bellóna,
Bár ifjú urunkat megvesszőzte néha,
Akarván szoktatni derekasb dolgokra,
Első probáinak nem kedvez gyakorta.

Azonban Rákóczi készül Moldovában,
Mikes Kelemen ment bé elöljáróban,
Haditanács pedig nem szűnik Brassóban,
Majd érkezik: vagyon lengyel követ útban.

Az is kozákoknak szívből nem barátja,
Mint lehet, ellenek elméjét próbálja,
Feles segítséget örömest ajánlja,
Késmárkot nyakokban vetné, ha mód volna.

Hát ihon jün Mikes Kelemen örömmel,
Luppujnak fogták fő hekmányát harcon el,
Megrakódott város idegen nemzettel,
Triumfussal lőn szemben fejedelem evvel.

Huszonkét nyert zászló vajda titulussal,
Iratott kétfelől ezüsttel, arannyal,
Szekér után hozzák más egynihány rabbal,
Zeng az udvar, város, utca trombitával.

Első győzedelme ez lőn Rákóczinak,
Mintha kedvét látná ismég hozzá Mársnak,
Híre nevekedik kevés magyarságnak,
Jó választ ád követ régi Sarmatának.

Jó szolgáját szeginy Luppuj úgy siratja,
„Nem csak szolgám voltál: vérrel atyámfia,
Szemem látva viszen kötve gonosz Szcita,
Szamosújvárnak lész örökös lakosa.

Vaj ha kinccsel, hittel, kiváltható volnál,
Higgyed, soha bennem meg nem fogyatkoznál,
Tudom, hadam előtt miként szárnyan jártál,
Irígy fátum ellen, nám, semmi nem használ.

Isten után futó lóban ha kell bízni,
Nem láttam lovadnak lábát földre tenni,
Az ég mintha tetszett segíteni neki,
Bóreás szelétől fogott volt születni.

Mán túl szeginy fejem, hát én minek bízzam?
Pínz, praktika, fegyver – attól elszorultam;
Sebes tenger habja könyörüljön rajtam,
Ha veszek is, nem csak magam lészek abban.”

Panasz után indul gyilkos tenger felé,
Süllyesztett ez vajon embert mennyit belé,
Keserves hajóját kőnyvével öntözé,
Nagyot súhajt, megyen Görögország felé.

Hol hagyod jó vajda, szép házastársodat?
Szucsvára bészorult kedves alakodat,
Majd ellenség vészi körül zálogodat,
Ezért inkább adnád halálra magadat.

Az kozák is menne kegyetlen Timussal,
De nem érkezik el vitéz magyarokkal,
Kit elől és hátul székely igen sarkall,
Akarnának kölcsönt venni nagy haraggal.

Fegyverét kevéssé szükség letéteti,
Kozákokkal ásót, kapát felvéteti,
Parasztságot olyan inkább is illeti,
Erős sáncban magát gyorsan helyezteti.

Kozák sánca felett Sucsva fenn egy dombon,
Sok fegyveressel már dolga helyén vagyon,
Timus hekmány inti vajdánét, ne fusson,
Uráról többet, mint magáról gondoljon.

Azonban sok székely jün Petki Istvánnal,
Kozákoknak halált hozván kopjákkal,
Háromszék Mikessel nem maradt el onnan,
Siet Marosszék is jó Péter huszárral.

Lengyel had sem messze egy nagy regimenttel,
Kik régi bosszúból forranak méreggel,
Kívánván megfogni jobbágyokat tőrrel,
Nem is haszontalan egy felől sánc ellen.

Ezek mind vigyáznak rájok éjjel-nappal,
Nem elegen vadnak ellenek ostrommal;
Kozák pedig fárad szüntelen ásással,
Eltakarta magát vastag földpajzzsal.

Hátra volt még KemÍny János generális,
Rendelt seregekkel nem messze jün ő is,
Gyalog pattantyúkkal sok ágyúgolyóbis,
Tisztított fegyvertől fényesebb az nap is.

Rettegve Szucsváról nézik, és az sáncból
Ellenkező sem jár kozák táborából,
Sűrű lövésekkel köszöntnek az várból,
Tágas mezőn látnak kevés hasznot abból.

Nagy mezőt lepett el generális hada,
Az sáncot várastól körülfogta vala,
Madár is szem nélkül el nem repült volna,
Nem hogy kozák onnat mással cimborálna.

Napkeletre szállott mezei katona,
Délrül hajdú sereg gyakran felbolygatja,
Székelység melléje szállott napnyugotra,
Északra szállott meg lengyel király hada.

Kívánnak ostromot hadak minden felől,
Nem fogy az kéredző Kemíny János elől,
Titkon is elmegyen sok ediktum mellől,
Jelt vitézségéről hozván ellenségtől.

Míg kárán nem tanult, kozák gyakran kijött,
Csatát becsülettel sáncnál magyarral tött,
Akkor hosszú puskás lesből kiszököllött,
Válogatva lőtte kövér kozák testöt.

Toldalagi Mihály főrend, de jó puskás,
Erdélyben medvéken tanult kemíny vadász,
Rendiben hullat el bennek, mint egy kaszás,
Amazoknak halál, őneki mulatás.

Vitéz Német Márton hajdúk közt kapitány,
Két tizet elvesztett, volt ellenek sárkány,
Kit száz török holtán ismert egri pogány,
Itt vész az bor miatt, kivel nem bírt hekmány.

Nem merem mondani, mennyit Román István
Bocsátott Plutóhoz mindennapi csatán,
Végre ritkábban jár kozák sáncok hátán,
Magyart éjszakai lármákkal fárasztván.

Két hete már vadnak egymás ellenében,
Csatán kívül kevés dolog megyen végben,
Lengyel, magyar kíván ostromot szüntelen,
Hosszas haszontalan várást megunt minden.

Kemíny János hagyja setít hajnal korban,
Ki-ki legyen készen, mint lehet, titokban,
Egy szívvel, lélekkel ha trombita rikkan,
Lássák kozák ebek, munkájok kikkel van.

Mosná meg lovait, elíg, hiszik, Titán,
Tengerből jűne fel fényes szekér hátán,
Egykor jelenségét vitézek meglátván,
Égszakadás lött ott, vélném, ha nem tudnám.

Iszonyú ropogást indít német puska,
Nagyobbra neveli ágyú, mozsár, siska,
Más felől lengyel had, magyar fegyver fúrja,
Sáncból, várból ezer tűzszerszám zúgása.

Öt egész óráig tart erős viadal,
De semmit nem árthat katona kardjával,
Közel sem bocsátja egymáshoz az közfal,
Sánc erősb nem lehet; vínak csak puskákkal.

Az jó vitéz legíny nem tudja mérgében,
Mit csinál, bajnokát nem látja mezőben,
Némelyik sáncról is ugrik bé közikben,
Sok vérért keveset hágy maga vérében.

Forgolódik belől Timus kegyetlenül,
Hol az várban, várból sáncra visszarepül,
Valahova megyen, hada mindjárt épül,
Sok magyarnak lelkét szakasztja testébül.

Viszont Kemíny János hadi mesterséggel
Kívül munkálódik vitézséggel s ésszel,
Szántalan kozáknak kedves élte fogy el,
Valamerre fordul puskás németekkel.

Sáncnak külső részit székelyek meghánták,
Más felől lengyelek szintén meghaladják,
Hát belől tíz annyi erősség van, látják,
Hadnagyok vissza mert vitéz vesztét szánják.

Ostrom egynihányszor vitézi módra lött,
Kinél kegyetlenbbet akárki más sem tött,
Imígy fegyver miatt magyarban sok kár lött,
Kozák pedig sáncból ezen túl ki nem jött.

Azért Kemíny János jó hadi tanácsból
Ostromot megszüntet, de lőtet ágyúból,
Tábor is közelebb sáncok felé nyomul,
Ha fegyverrel nem is, éhséggel megszoról.

Tizenegyedikben Kisasszony hovának
Timussal kozákok Szuczyvához szorultak,
Négy hete már elkölt minden premendájok,
Nincsen külső helyről egy falat zsákmányok.

De vas acélnál is kemínnyeb volt gyomrok,
Bárány helyén kedves kutya-, macskahúsok,
Féreggel megrakott dögben vásik fogok,
Nem árt, csömört nem hoz, nincs abból halálok.

Dopsa László magyar királynak Istvánfi
Dósa bejáróját csudával említi,
Ártalam nélkül ki dögöt szokott enni,
Ezek között arról tudna bővön írni.

Lovokot felmérték fonttal egymás között,
Ha volt, nyeregfánál bocskort sütött-főzött,
Nagyobb ínség régen Jerusalemben lött,
Pártolás vagy hódlás mégsincs ezek között.

Hanem Timus egykor várból alá jövet
Kozákoknak szabván sátorában rendet,
Történetbűl ágyú hozzászegeztetett,
Fejét elragadja szempillantás felet.

Ezen szerin-szerte megbódul táborok,
De titkolják, tiltják az zajt kukujnikok,
Őrzik, meg ne értsék az dolgot magyarok,
Mert talám lött volna boldogabb ostromjok.

Rajta kozák sereg gyászban méltán borul,
Remínség ég alatt nincs kívüle sohul,
„Nem erősek, gyorsak – azt mondják –, ezentúl,
Kozák szerencséje koporsódban zárul.

Mint vitézségeddel köztünk elsőbb voltál,
Az szerint termettel mindent meghaladtál,
Egy singnyire köpcös kiterjedt vállad áll,
Kegyetlen Akhillest orcádon hordoztál.

Szeretődhöz bátor ne sétáltál volna,
Ágyúgolyóbis most nem szaggatott volna,
Dacia fegyverrel kit el nem foghatna,
Szerelem mely könnyen árokban hagyítja.

Mit míveltek erős egekben istenek,
Apolló nyiladat, Márs dárdádat kinek,
Jupiter kezéből mennykövek kiestek,
Pallas Minervának fegyveri elvesztek.

Úgy tudtuk, titeket illet hadakozás,
De lám, kis Kupidó felső hadi tanács,
Ő ront el bennünket, vermet alánk ő ás,
Nem maradhat tőle vitéz, sem vár, sem sánc.

Mikor kéne jeles dolgokról traktálni,
Ez gyermek is magát mindjárt odaveti,
Oly hathatós pedig nyilacskája neki,
Hogy akárkit megsért, vagy eszéből vet ki.

Mi közi volt halált hozó fegyverünkhöz,
Hogy hízelkedve járt most is vezérünkhöz?
El vona mellőllünk egy kárt tévő szüzhöz,
Elholdítá Márstól nimfák seregéhöz.

Vajdáné házában mert hét lyánt nevelt volt,
Kik közzül Didohoz egyik hasonló volt,
Nem kellet Timusnak, hites társa ki volt,
Elhagyván bennünket érte gyulladott volt.”

Boszzús sírásokkal koporsóban zárják,
Magokat fejenként mind halálra szánják,
„Nem lészünk – úgy mondnak –, senki szíjján kurták,
Testünkel fedezzük itt el vitéz hekmánt.”

Azonban az éhség nődögél naponként,
Gyakran szidalmazzák szegíny bús vajdánét,
Várából is csaknem levonszák élésért,
Közlené, ha volna, borát vagy kinyerét.

Hiában, orvosság nincsen szükség ellen,
Betegség-, vénséget, szegínt nem titkolsz el,
Győzedelmet nem véssz fegyverrel ezeken,
Vitézség, tisztesség jut miá szégyenben.

Ily paraszt, ostoba, bárdolatlan néphez
Menyi virtus szorult illendő vitézhez,
Álhotatos hűség erős szenvedéshez,
Nem lehetett több jót tenni nemzetéhez.

Végre fegyver nélkül nagy inok-szakadva,
Éhség miatt hogy ne jussanak halálra,
Szállanak magyarral nehezen traktára,
Bízván győzedelmes félnek jóvoltába.

Tizenkettődik volt Mindszent hava napja,
Megadják magokat sánc és magos Sucsva,
Magyar gyeneráltól adatik diploma,
Melyet keresztényül fottig mind megtarta.

Békével elmenjen munkagyőző kozák,
Tőlök ottmaradván jó hadiportékák,
Lengyelek nekik tött hiteket megbánták,
Mindaddig kerengnek, hogy végre felbonták.

Eztet keservesen érzi Kemíny János,
Nem fér ez cimbora igaz magyarokhoz,
Vitézi regula magával mást hordoz,
Köszönjétek, unttok valók más királyhoz.

Meg szünék közöttök mindjárt az hitszegés,
Hazája felé tart kozák, de már kevés,
Keserves vajdáné ablakán után néz,
Hogy búdosó vajda jut eszében, nehéz.

Mondván: „Nem hiában láttam ezt álmomban,
Meggyúladott az vár Gyulafejérvárban,
Üszögöt felragadt, szél hoz Moldovában,
Rendel emészt, éget mindent országomban.

Nem kell nekem álommagyarázó doktor,
Teljesíti régen rajtunk magyar tábor,
Hasonlót Rákóczi fizet valamikor,
Ártatlanért Isten ha fog lenni gyámol.

Te pedig, jó uram, széles tenger útján,
Eddig általmentél, túl vagy búdnak partján,
Én maradtam, s úszok siralom víz árján,
Rakhel módjára kedvesimen sírván.

Görög Juliának lyánya mert voltam én,
Oly kedves, hogy tőle gengén neveltetném,
Bár nőttem volna, mint Rémó, farkas tején,
Gondos fájdolmimat könnyebben szenvedném.

Orfeus erdőkön, halak közt Arion,
Boldogabb nálomnál megromlott Faéton,
Vesztek erős ifjak nem méltatlan okon,
Nehezebb szenvedek én ártatlan asszony.

Nincsen utom délre nagyatyám házához,
Immár késő kapnom tengeri gályámhoz,
Nem szánsz uram, távul ellenség ha kínoz,
Én tűrök, én veszek, futván koporsómhoz.

Kedves napokkal felékesült üdők,
Hova mentetek el, mint nap előtt felhők?
Már ha puszták lesznek rajtam könyörülők,
Én szegíny, én árva, szállást adjanak ők.”

Ez szók után híjja kedves szolgálóját,
(Ki miatt veszett volt vitéz hekmany)
Klárát: „Aranyas ruhámot fogd, helyében hozz gyászt,
Vidd el, nem terheli nyakamat több gyöngy lánc.”

Égből maga Junó megszánta keservest,
Gyász ruháját, melyet Patroklusért viselt,
Lebocsátja neki, nagy szívet amellett,
Méltóságot, fejedelmi tekintetet.

Gyászruhában borult talpig ékes termet,
Mondanád, ha látnád, éjfél elődben ment,
Kit szekerében hét szűz, mint holló követ,
Gyenerálhoz bátran ilyenformán siet.

Mondván: „Hadviselő Kemíny János, látlak,
Valyon inkább engem tartasz-é rabodnak?
Egy asszony lőn ennyi jutalma munkádnak,
Légy szerencsés fottig földön, nem átkozlak.”

Álmélkodik ez szón, pirul alattomban,
Isteni pompát lát mintha vajdánéban,
„Második Juno ez – suttogja magában –,
Istenek vágyódnak ember ábrázotban.”

Bölcsen beszél s felel egyik az másiknak,
Azonban eszében jut gyeneralisnak,
Nem sok szó, hanem pínz kéne Rákóczinak,
Mert egyébbel nála kedvet nem találnak.

Noha nagyobb részét elébb állatta volt,
Vajda több kincsével Ázsiáig ment volt,
Nyolcvanezer tallér itt is maradott volt,
Kivel megfizette, ha mivel adós volt.

Szépség azonkívül, sok drága köntösök,
Tarka párduc, tigris, vad oroszlánbőrök,
Nagy mesterséggel szőtt persiai szőnyög,
Selyemszerszám, ezüst, arany ékességök.

Babilonban nevelt kedves török lovak,
Ezek között kettő, mint elefánt, nagyok,
Termettel díszesek, mint unikornisok,
Seríny tanúsággal remínségednél jobb.

Az asszonnak heliben becsületi maradt,
Ezekért adván csak bíztató lágy szókat,
Megtépik tollától szép kövér madarat,
Azután lássa, ha mégis szárnyán járhat.

Ezeket foglalják Rákóczi számára,
Noha szolgáknak is jün kevés jutalma,
Ugyanis hitván tiszt, kinek nincsen haszna,
Luppuj vajdánénak marad üres láda.

Lengyel kozákokon bosszú téte után
Krakko fele siet harcait számlálván,
Magyarok Erdélyre magos hovas hátán,
Sebeket, prédákat, pínzeket olvasván.

Gyeneralis kinccsel érkezik elsőben,
Fejedelem hol volt urakkal Görgényben,
Uránál kedvet lel, gondolja szívében,
Győzedelmes hadat, nyereséget viszen.

De feneketlen kast, telhetetlen szívet
Minden értékével világ be nem tölthet,
Annál inkább kiván, mentől adnak többet,
Könnyű madártól is várna zsíros tejet.

Gyanóság szünetlen azért nevekedik,
Mi haszon, azt mondja, más erszénye telik,
Munkádért vitéz úr, becsületed romlik,
Poharadat búval, bosszúsággal töltik.

Jóval nem is fizet jóért soha világ,
Ha változik is, hát Hold alatt nem újság,
Vesztét jóhírednek lá, mely sokan várják,
Békódat titkoson minden nap faragják.

Elméd nagy volt, azért nem méltatlan szenvedsz,
Régólta, miólta tés világot kergetsz,
Hitető tanácsán tudnád, meddig mehetsz,
De megkostolt mézet könnyen ki nem pökhetsz.

Elég, ha meghódolt Moldova népével,
Tallérral adózik, közel húszezerrel,
Ezen túl Erdélynek szolgál fegyverével,
Magyar birodalom messze terjedt evvel.

Két tengerig vetett határt Mátyás király,
Erre szert tenni volt mégis nagy akadály,
Kit meg nem sérthetett német, török császár,
Itt vitézi teste seb miatt vérben áll.

Ilyen jószerencsén örülsz szegíny haza,
Kit nem is adtanak igen sok munkára,
De félek, sokalja irígy Proserpina,
Az Rákóczi háznak igen mostohája.

Elejére ugrik