Rosszkedvünk telét követően a II. félév első barokk irodalmi szemináriumán néha egy papírcsík jár körbe ezzel az idézettel: "Tulajdon vérének borúl bíborába". Írják rá, ki írta, vagy honnan fordította. A válasz rendszerint ez: Arany János, vagy az ő Hamlet-fordítása.
Arany valóban szerette ezt a helyet, és talán még a magáénak is elvállalta volna, mert a szinte már "preciőz" Gyöngyösi "közönséges dolgokat szépítve mondó" dikcióinak példái között ez is ott van: "Tulajdon vérnek borúl bíborába" (az öngyilkos); "tapsoló szív" (örvendő); "Tolla vitorláját a szél hajtogatja" (délibáb). A talányok zárójeles megfejtése is Arany Gyöngyösi István című esszéjéből való (1863). Az öngyilkos különben Thisbe szerelmes társa: "Búskodik Pyramus egy nagy fa aljában, / Ereszti végtére tőrét ágyékában, / Tulajdon vérének borúl bíborában" (Kemény-eposz, II, IV, 34). A kikapott Gyöngyösi-sorok "dictióját ízleltetni" szándékozó Arany azzal minősíti kis példatárát: "Az efféle Zrínyin kívül szokatlan volt az akkori költészetben." Ez a bölcsészettörténeti rang, ez a Zrínyi melletti hely a Gyöngyösié: a magyar barokk költészetnek ő a betetőzője; ahogyan Gyöngyösi Zrínyitől tanul, akképpen tanulnak tőle a barokkot bevégző XVIII. századi mesterkedők, de még a legnagyobb, Csokonai is kijárja ifjúkori átírásaival a Gyöngyösi-iskolát. Édesanyja Diószegi Sára kedves költője ugyancsak Gyöngyösi volt: hosszú részeket tudott belőle könyv nélkül.)
Mint Corneille és Racine között vonnak párhuzamot a franciák, úgy játszuk ezt a "nemzeti társasjátékot" mi is Zrínyivel és Gyöngyösivel. Már Kazinczy óta, aki tervezett egy Paralelát, amely "Zrínyit, a Virgil és az olasz epikus Tasso tanítványát, és Gyöngyösit, az Ovidét" összehasonlította volna. Nagy kár, hogy ez a Paralella végül nem készült el, de bírjuk a Zrínyi és Tassót (1859) és Arany Gyöngyösi-esszéjét, (1863), amelyekben megvetette alapját a hagyományossá vált Zrínyi-Gyöngyösi-összevetéseknek. Horváth János ezen a csapáson indult el, amikor A magyar irodalom fejlődéstörténeté-ben (1922) finom párhuzamokkal gazdagította Arany Gyöngyösi-tanulmányának megfigyeléseit, miközben koncepciójától egy tapodtat sem távolodott.
A Zrínyi-Gyöngyösi-költőpárban megtestesülő Vergilius- és Ovidius-archetipus - mutatis mutandis - fejlődéstörténetileg a Tasso-Marino-jelenségnek felel meg; a heroikus-monumentális-fenséges Zrínyi és a hedonisztikus-dekoratív-kellemes Gyöngyösi a magyar barokk költészetnek tipológiailag hasonló két aspektusát, kronológiailag szintén egymásra következő olyan két fázisát mutatja, mint a XVI-XVII. század fordulójának két nagy olasz költője. Az eposszal sikertelenül birkózó, lírikus-leíró hajlandóságú Marino, aki még elmondhatta magáról, hogy Tasso figyelemre méletatta ifjúkori műveit, hasonlóképpen határozta meg meg a különbséget kettejük között, mint ahogy Kazinczy látta Zrínyi és Gyöngyösi egymástól eltérő költőalkatát. A "nápolyi Ovidius" úgy nyilatkozott: "Torquato géniusza vergiliusi volt, az enyém ovidiusi." A mi Zrínyink és Gyöngyösink vergiliusi (tassói) és ovidiusi (marinoi) géniuszát többen megvilágították, de úgy játszva mindig a párhuzam-társasjátékot, hogy a holt bábúkat: az utóélet vesztes-győztes Zrínyijét és győztes-vesztes Gyöngyösijét tologatták; vagy legalábbis úgy, hogy életművük statikus szemlélése közben fel sem vetették az emásra hatás lehetőségét, egymás ismeretének kérdését. Pedig ami életrajzilag nyilvánvaló, hogy ti. a nádor titkárának feltétlenül ismernie kellett a horvát bánt, az költői értelemben még kézenfekvőbb.
Gyöngyösi Ungváron született, s mindvégig a Felföld volt otthona, Rozsnyón halt meg. Apja református nemes, ügyvéd; László bátyja utrechti tanulmányai után pap lett, majd Ung megyei jegyző. Angolból készült fordítása is megjelent. Eperjesen és Sárospatakon még együtt tanultak, de István csak németül, latinul, szlovákul beszélt: itthoni gyakorlatias feladatteljesítéseivel (nógrádi esküdt, Koháry István jóvoltából füleki seregbíró, nádori titkár, ügyvéd) nagy tekintélyre és vagyonra tett szert. 1663 tavaszán a háborús veszély miatt eltávozott Fülekről, gömöri birtokait zálogba adta, s Wesselényi Ferenc nádor titkára volt Murányban 1667. március 18-ig, a nádor haláláig. Talán az Áfium-másolatok "Fegyvert, bátor szívet..." kezdetű függelékversét. 1663-64 telét Wesselényi mellett töltötte a "stubnyai hévízen", s 1664. január 27-én itt dátumozta a Murányi Vénus ajánlását. 1669-ben Wesselényiné Balogvár kapitányává nevezte ki. 1670 őszén a Wesselényi-összeesküvés gyanusítottjaként Sárosban kihallgatták. Okos, óvatos vallomást tett, s hogy nem került komoly gynúba, abban szerepe volt korábbi katolizálásának. Bécsből levélben keresett kapcsolatot a császárhű Andrássy Miklóssal; 1672-1685 között az ő szolgálatában állt; Andrássy krasznahorkai várába költözött. Andrássy főispán mellett Gömör megye egyik követe; részt vett a soproni országgyűlésen, itt Eszterházy Pál nádorrá választására írta a Kesergő Nymphát. Andrássy megbízásából a birtokait ért kuruc háborítások miatt Thökölyvel tárgyalt. S ha már megismerte, hozzá is kezdett egy új epithalamiumhoz Thököly Imre és Zrínyi Ilona házasságáról (1683). 1686-ban Andrássy Péter, az új gömöri főispán mellé első alispánnak választották. 1690 újévjén Koháry Istvánnak dedikálta a még ugyanezen évben megjelent Rózsakoszorút. 1694-ben "törődött öregségében" lemondott alispánságáról. 1693 nyarán megjelent a Porábul megéledett Phoenix avagy [...] Kemény János [...] emlékezete (a németellenes strófák elhagyásával); ajánlása Apos István erdélyi főúrnak szólt. 1695-ben Koháry István nem fogadta el az átdolgozott Csalárd Cupido ajánlását. Ugyanekkor "újraénekelte" a Kesergő Nymphát, s névtelenül, a mecénás nevét is elhallgatva jelentette meg. Eszterházy Pál nádor 1683-ban birtokadományban részesítette. Hálás apaként (mert Gábor fiát megválasztatta megyei jegyzőnek) Gyöngyösy Angrássy grófnak ajánlotta a Charicliát.
A magyar arisztokrácia színe-javának nélkülözhetetlen familiárisa oly ügyesen válogatta mecénásait, mint Toldy György a tányért a király udvarában. Ahogy Wesselényi nádor meghalt, s 1681-ben végre új nádort választottak Eszterházy Pál személyében, Gyöngyösi azonnal fellépett a "Maga gyámoltalanságát kesergő és abban az Kardos Griffnek [ez volt az Eszterházyak címere] szárnya alá folyamodó Nymfa" (a magyar haza) szószólójaként és a legelső volt, aki a legújabb magyar panegirisszel koszorúzta az éppen csak rangjára emelt nádort (kesergő Nympha, megj. 1695). "A vén hegedűs", "az üdős poéta" jelmezében, a "még egyszer" pózában "felforr annak a vérnek még meglevő cseppecskéje benne", amelyet "Pegasus forrásábul az iffiabb esztendőben hörpentett vala", és nagy rutinnal, pompás incipitre lelve mártja tintába tollát: "Amint szőke vize lefoly a Dunának..." A költő-"kolléga" Eszterházynak látnia kellett, kivel van dolga, s nem átallotta azzal is kitüntetni, hogy 1699-ben Csetneken átutazva (ahova Gyöngyösi két évvel korábban költözött) megállt a "költőtárs" új háza előtt, és "sokáig beszélgetett véle". A hercegi gesztust gróf Kohárynak írt levelében hencegi el a gömöri alispán (amely tisztet 1700-ban másodszor is el kellett vállalnia). Gyöngyösi a Thököly-kérdést is ügyesen elrendezte. Mint felföldi ember, várakozással tekintett a török zsoldban magyar függetlenségért szászlót bontó Thököly mozgalmára, s a vérbeli epithalamistának igazán kapóra jött a Bécs által is engedélyezett Zrínyi Ilona-Thököly Imre házasság. De óvatosságból mégsem jelzi a szerzőségét, topográfiája - mint Badics Ferenc megfigyelte - a Duna, Tisza, Adria, Velence említésére korlátozódik, a nagyhatalmakról nem túl rejtelmes szimbólumokkal beszél (a császárt Jupiter, a török a Hold, a franciák a Kakas, Liliom, Nap, a velenceiek az Oroszlán). A Thököly Imre és Zrínyi Ilona házasságáról (1683) a Rózsakoszorú (1690) éa a Chariclia (1700) ajánlásában már másképp kell szólnia. A férfiszépségideál Thököly nemrég még Zrínyi-epithetont kapott ("Az ki régen fegyvert fogott hazájáért, / Küszködik is annak megmaradásáért, / Mint amaz Hector régenten Trójáért"), az égbetörő "gátra-Fátra-Goliátra" rím koronázta, de most immár csak "törökös cimbora", aki Koháryt bebörtönöztette; akinek támogatói ellen az Andrássyak ontották vérüket. Egy múlt század végi középiskolai tanár, az egyetlen Gyöngyösi-tanulmányával feltűnt, majd eltűnt Fülep Imre merte kimondani hogy Gyöngyösi "valóságos labanc" volt, aki II. Rákóczy Ferencet és Bercsényit a "haza csendességét háborgatók-nak nevezi, és aki kuruc ihletésű versét, a Thököly Házasságát "villámhárítóul tartogatta fiókjában arra az esetre, ha Rozsnyóba is beütne a kuruc mennykő" "Csak az vethet rá - zárja fejtegetését Fülep -, aki e kort nem ösmeri". (Idézi Kibédi Varga Áron.)
Ma úgy hisszük: a nézeteit, pártfogóit, megtiszteltjeit rugékonyan változtatgató magyarországi Gyöngyösi leginkább a Kemény-eposszal fejezi ki igazi önmagát: a török járomból kitörő erdélyi Kemény Jánost magasztalja fel a maga módján, s a nyomtatott változatból kényszerűen kihagyott németellenes strófákban Zrínyi Áfiumát visszhangozza. A poétikai kérdésekről traktáló utószóban ugyancsak Zrínyi követőjének mutatkozik. A Murányi Vénusz és a Kemény-eposz előtt azonban kapjon egy bekezdést a pályakezdő Gyöngyösi is.
Ovidius-rajongásának dokumentumai a heroidák (Páris Helénának, Heléna Párisnak, Penelope Ulissesnek), a Dedalus temploma (megj. 1724), a Mars és Bacchus egymással való viaskodásárul. Ezek 1663 előtti vállalkozások, hitelességük ellen eddig nem merült fel érdemi érv (a Mars és Bacchusra a Rózsakoszorú élén is utal). A Proserpina elragadtatása nagy valószínűséggel 1671-ben Bécsben készült. A Dedalusban már van néhány érett gyöngyösizmus ("Habzottak köntösi széllel vivásával"; "sóhajt, kezét töri, ujját ropogtatja", "Mert részegít szablyát szép piros vérével", sugárban egymást a porszemek szénlik"; "Hószínű fejérség szeme bugájában"; "Futtában ingallyát a szél öblözteti, / Karjával szép mellyét szörnyen öklözteti"; "szélnek bocsátotta aranyszál hajait"). Érdekes és a Zrínyiével tanulságosan összevethető a Dedalusból Gyöngyösi Arianna-felfogása: belehal a fájdalomba (V, 40), előbb azonban Gyöngyösi még kiteszi egy hosszú ekhós-versbetét fáradalmainak. A Kemény-eposz és Kőszeghy Pál felé mutatnak a Dedalus és a Proserpina hímzésábra-toposzokkal előadott mitológiai történetei. A Mars és Bacchus arcimboldeszk gasztronómikus antropomorfizálásai genetikailag végső soron ugyancsak Ovidius-elágazások (48, 82-85):

Ím amaz potrohos, nagy dőzsölő Bacchus,
Kinek egy ételre kevés egész bakhús [...]

Egy pár kövér sodért fölköthet karvasnak,
Egy kerekes lepént mellyére paisnak,
Nagy kövér szalonna jó fegyverderéknak,
Oldalas pecsenye lesz lódingtartónak.

Töltésnek lódingban május kolbászt tészen,
Pár pisztolnak egy pár domaszlábot vészen,
Páncél sisak nélkül az feje sem lészen,
Száz rétő pacallal kitelik a szépen.

Karabinja lészen szarvasnak sült compja,
Hosszú húsos kolbász ennek pantalérja,
Egy ökör bokája lészen tollas botja,
Borjú, bárán béli föltekert kanótja.

Kezében virágos pecsenye kopjának,
Fácán, kappa, farka lesz lobogójának,
Oldalán vörös györgy puska palackjának,
Egy darab velős konc jó puska kulcsának.

A Proserpina elragadtatása Claudiánus-átdolgozás Ovidius-bővítményekkel, saját strófák, sorok hozzáadásával. Badics Ferenc szerint 1671-ben írhatta Gyöngyösi; a Wesselényi-összeesküvés miatt "a sokat zaklatott s még mindig őrizet alatt levő özvegy nádorné [Széchy Mária] körül dolga nemigen volt, de annál nagyobb szomorúság üllt akkor mindkettejük lelkén" (RMKT XVII., 2, 1921, 463). Megkockáztatom: a Proserpina elragadtatása [elrablása] az őrizet alá "ragadott" Széchy Mária vigasztalására készült: a nádornéi fényesség és biztonság után ő esik így az őrizet poklába, ami azonban nem lehet végleges, hiszen az év felét Proserpina is a "felvilágban" tölthette. Gyöngyösit talán ez is motíválja, mert ahogy megfesti a pokol vonzó világát, az különös remeklés. A többezer Gyöngyösi-sor közül Weöres Sándor is ezért közölte Három veréb-antológiájában a Proserpina pokolleíró kedves szakaszait: "Pluto, a Pokol fejedelme, hogy az elrabolt és kétségbeesett Proserpinát megnyugtassa, dicséri a pokol gyönyöreit. Majd vidám ünnepség az alvilágban", II, 64-91. Erre is érvényes, amit Weöres Gyöngyösiről állít: "legjobb" nála a "felszín alatt, a sorok mögött bújkáló halk humor, megsúgva, hogy semmit nem kell komolyan venni". Ilyen "humora" van "az ünneplő és gyönyörben újjongó alvilágnak" is: amikor Proserpina megérkezik, Ixion kiszáll mókuskerekéből, "van vigadozással", Tantalus nyeldekli a vizet, habzsolja az almát; májtéő kányája elrepült, Titius kényelmesen elfekve pihen "kilenc dülő földön"; a "Cocytus vize tejjel habosodik"; felfüggesztve még a meghalás is... Zrínyi komor, hatásos borzalmakkal ábrázolta a maga Szigetvár fölé teremtett égi poklát (XIV, 36-41); Gyöngyösi vidám alvilága akár ezt is parodizálhatná. Igényesebb, komolyabb imitációnak vagyunk azonban tanúi, mert Gyöngyösi emlékekezete most is Zrínyi közelében kalandozik: A Syrenát is kinyitja "a boldog pokol humorát" kiélezendő, de nem itt, hanem a III. éneknél. Gyöngyösi ugyanis Zrínyi ötstrófás négy tételes évszakvers-betétjét "rövidíti" meg hét szakaszra, mert bőbeszédűségével két évszakra redukálva sem képes szűkszavúbb lenni. A Proserpina elragadtatásának évszakversikéje (II, 65-71) csak a Nyárra és az Őszre terjeszkedik ki, a legmeggondoltabb tudatossággal, hiszen az istenek megengedték az "elragadtatott" Proserpinának, hogy az év hat hónapját, azaz egyik felét a földön töltse. Fél évben következésképp két évszak lehet. Gyöngyösi a nyarat és az őszt választja Proserpina pokoli lakozásához. Pokol-király Pluto "Vasszín kendőjével megtörli orcáját", és már mondja is a török ifjú énekének bőre rövidített változatát. Némi kihagyással tömörítem, és margócímekkel utalok az évszakokra, kiemelésekkel a Zrínyitől átvett szavakra, kifejezésekre:

Az Elysiumnak gyönyörűszép helyét,
Bámulva szemléled harmatos mezejét,
A kedves aratás aranyos idejét
Megláthadd és annak zöldellő erdejét.

Ott a sok szagos fű úgy harmatoztatott,
Hogy éppen ezáltal minden újulhatott. [...]
Jobb ott a Zephyrus, egészségesebb is,
Virágok soksága sokkal éksebb is. [...]

Árnyékos fák ága szüntelen zöldellő,
Kik alatt viszontag jádzik a friss szellő,
Vagy hogy az hévségben mindenkor hűsellő,
Ezt így látván lészen tőled is kedvellő.

Sokféle gyümölccsel az ősz kedveskedik,
Aranyszín almákkal ugyan színesedik,
Ért szőlőfürtökkel földünk díszeskedik,
Mindenféle jókkal, tudd meg, ékeskedik.

És most az előzmények a Zrínyiász III. énekéből: "az szép zöld erdővel" (30, 1) - "zöldelő erdejét"; "Szép ciprus árnyékokat" (35, 1) - "Árnyékos fák ága szüntelen zöldellő" [a ciprus örökzöld]; hűvös szeleket" (35, 1) - "friss szellő, / [..] hévségben mindenkor hűsellő"; "jó szagos" (35, 4) - "sok szagos"; "Ősszel sok gyümölccsel" (36, 1) - "Sokféle gyümölccsel"; "Bővel kedveskedik" (36, 4) - "az ősz kedveskedik". A "zöldellő erdő" át nem vett Kikelet-szakaszából - aminek híres choriambikus sora a "Viz lassu zugással széllengedezéssel" a Proserpina elragadtatása előbeszédében tűnik föl: "A vizek is folytak lassúbb zugásokkal" (7). A széllengedezés is előkeríthető, a Dedalusból: "Narcissus vizével arcul hintetik. / Nyilt ablakról fútt szél s lengedeztettetik" (IV, 38).
A Proserpina elragadtatása moderált hangú költemény; Gyöngyösinek "el kell adnia" az alvilágot, hogy fél évig kibírható legyen; tartózkodik a végletektől. Amikor Proserpina és Plutó készül ágyba bújni, ily szép az intonáció (93-94):

Azonban napfénye az Elysiumnak
Elenyészett vala, midőn a Fátumnak
Dolga igy folyt vala, és az évszakoknak
Setét superlátját vonák sátorának.

Csillagokkal tarkált az ég szélessége,
Kiknek tüzeivel mindenféle ége,
Mely vetett ágyoknak vala ékessége,
Mert ragadott ahhoz az egeknek vége.

Égtől-földig baldachin-szuperlátos ágy, semmi "Venus triumfusa"; fátumos nász ez, maradjunk csendben: "Öszveölelkezve legyetek csendesen, / Egymással csókokat szedjetek édesen, / Végre aludjatok pihegve s kedvesen, / Nektek akadályul senki ne lehessen" (97). Gyöngyösi részvéttel egyengeti Proserpina Fátum-kiszabta útját (vigasztalja a "murányi Venust"). Ha látta volna is Bernini szobrát Proserpina elrablásáról, és el is időzött volna férfitekintete a merészségen, ahogy Pluto belemarkol Proserpina márványfenekébe, effélét nem engedhetett volna magának. (Itt így fordítja Claudianust: "És fogott praedát körmébe szorítja".)
1672 és 74 között (ha biztosan az ő műve) megírja Gyöngyösi a furcsa módon nem öt, hanem 17 aktusból álló, 3000 sornyi (!) verses Florentina-drámát (Igaz házasságnak és szíves szeretetnek tüköre, melyben megirattatik Philosténesnek és Florentinának [...] szerelmek, megj. 1762, és 1848-ig még ötször). Weöres Sándor szerint "szentimentális, lassú menetű dráma, legterjedelmesebb színdarabemlékünk a barokk korból. Nem sok drámai helyzet akad benne, [...] be kell érnünk az elegáns és aprólékos pepecseléssel, a hosszadalmasan finomkodó úri-barokk párbeszéddel, amelyet meg-megszakít az összefüggés nélkül beiktatott közjátékok népies, vaskos, szeszes duhajkodása." Még sok különössége bővebb magyarázatra vár: van egy Dienes-idézete Balassi pásztordrámájából (IX, 13-14), de van egy Rimayra emlékeztető concettója is ("Annak szíve selymén nem enged oly bojtot", III, 10-8); van benn egyezés a Kemény-eposszal (IV, 55: a rút görcsös kezek), humilis erotikája s trágárságai sem szellemtelenek (IX-X), nem is beszélve érdekes szlovakizmusairól (VI; használja pl. a "tovaris" szót). Egy szépségleírásában meglepve ismerjük fel Vörösmarty Haj, száj, szem... kezdetű versének topikáját (V, 27-31). Szöveghitelessége (kézirat és nyomtatvány) meglehetősen kétséges.
A legismertebb Gyöngyösi-mű az 1664 nyarán megjelent Murányi Vénus: a karcsú Széchy Mária és a túlsúlyos Wesselényi Ferenc harmadik, illetve második, mégis sikeres házasságának ünneplése. Rákóczi László egykorú naplója szerint Wesselényi olyan kövér volt, hogy szekéren vitték egyik fürdőből a másikba, ahol aztán a hévízbe tett deszkalapon órákig elkártyázgatott. A Murányi Vénus ajánlása is a stubnyai hévizen kelt. Arany János éppen ennek felidézésével incipiálja Gyöngyösi Istvánját: "Azon év, mely Zrínyi Miklós, a Szigeti veszedelem nagy költőjének erőszakos haláláról lőn emlékezetessé (1664), egyszersmind oly epikai mű első megjelenésének az éve , mely, társaival együtt, sokkal nagyobb népszerűségre vala kelendő, mint a nálok hasonlíthatatlanúl remekebb Zrínyiász. Olvasta-e Zrínyi a Murányi Vénust? Nem lehetetlen, mert halála minden betegség nélkül, csak november 18-án következett be, Gyöngyösi pedig a ťstubnyai hévizekenŤ, tehát nyári napokban, írja Vénusához az ajánló-levelet, s [...] Zrínyinek mindenhová kiterjedő figyelméről föltehetni, hogy [...] nem kerülte azt ki az irodalmi új jelenség. Ha olvasta, bizonyára érdekkel fogta olvasni magát a leírt tárgyat; pártfelének, barátjának, Veselényi Ferencnek kalandos egybekelését Széchy Máriával, mely a nélkül is minden ajkon forog vala; bizonyára nem egy hely tapsolta meg az új költő virtuózitását, nyelv és versbeli könnyű bőségét, eleven képzelmét a festésben, rhytmusának magyar zamatját, olykor merész újításait a szólásmódokban s több ilyeket: de az egésznek alkotásáról, a cselekvényről, az egyes jellemek ábrázolásáról a Szigeti veszedelem írója nem sokkal lehetett különb véleményen, mint évtizedekkel előbb (1653) Liszti László epikai munkájáról (A mohácsi veszedelem) vagy ugyanannak krónikás modorú, össze sem függő verselményeiről".
A gömöri Murány sziklavárának látványos átjátszása 1644-ben az erdélyi fejedelem kezéről a császáréba Széchy Mária és Wesselényi Ferenc hirtelen egybekelésével, szenzáció volt akkor. Kemény János is megpletykálja önéletírásában: "Filekből Széchy Máriával Veselényi Ferenc tractálván az levet öszveszűrték, az asszony mulatásképpen kimenvén egy erdőben szemben is löttek; s időt s módot is végezvén, az hagyott időben Széchy Mária [...] minden hozzá tartozókat elrészegítvén, éjjel meghágatá az várat Veselényivel (s ki tudja, ha nem magát is), elegendő népet bocsátván bé. [...] az vár asszonyostól, hűségestől tőlünk elesék (Önéletírás, 1959, 266). Rákóczi László 1656. augusztus 6-án Kassán Wesselényi Ferenc nádorral ebédel, majd átmennek a "pater jezsuitákhoz", ahol "szép comédia is volt; Murány megvételét representálták". Még a vacsorát is együtt költötték el: volt mit megbeszélni, maguk a főhősök szembesíthették a mindjárt írói témává lett valóságot a költészettel! (Rákóczi L-Naplója, 1990, 239.)
A Wesselényi-házaspár közelében Gyöngyösi mindjárt lecsap a tovább népszerűsödött (németül és franciául is megörökített) tárgyra. Alig telt el egy jó évtized: Zrínyi eposzának fenségéhez képest más hang tanúi vagyunk. A mitológia, a toposzok színes, kacskaringós girlandjai között minden életteli, érdekes, szórakoztató, figyelemfelkeltő. Az alakok és helyzetek az isteniesítés csillogásában is hitelesek emberileg, de hiteltelenek mint héroszok. Heroizmusnak, erőfeszítésnek itt semmi nyoma. A Gyöngyösi epithalamiumokban csak darázsdongás a golyósziszegés: egy-két ágyúlövés ha elhangzik (III, 102), azt is a visszhangnak kell felkapnia; Gyöngyösi az Echóval "zengeti ijesztő naggyá" (Horváth János). A szerelem sem "összvecsingolódás", hanem udvarlás, koeográfia, reprezentáció, viselkedéstan, kedveskedés.
Miképp üzenjen Wesselényi Széchy Máriának? Egy iszák uborkát küld fel a várba, a saláta- és szépítőszer-alapanyag mellé teszi a szerelmes üzenetet. Mária pirulva olvassa a vallomást. Aztán lepihen. Közelkép: "Játszadoz a szellő kin-függő hajában". Jó helyzet Cupidónak, hogy meglőhesse. Azonnal szerlmes lesz. Emberi kitekintés, mindenkivel így történhet, izgalmában kiveri a víz: "Melytűl egész teste új tűzzel hévüle, / Apró verítéke orcáján gördüle, [...] Melyre felébredvén izzadott testével / Megtörli orcáját lágy keszkenőjével" (II, 145-146).Mária sárga viaszba tapasztja válaszlevelét és kopasz szolgájával, Kádas Mártonnal küldi a válaszüzenetet. Itt a jó alkalom a színek jelentéséről való elmélkedő digresszióra (a sárga: bolondság, a zöld: reménység, a fekete: gyász, az arany: láng, a májszín: szelídség, a lángszín: harag, a kék: titkos gyász, a testszín: megváltozóság); ez mindenkit érdekel, bolondtól királyig. Beniczky is elpepecselt a különböző színfestékek jelentésével. A mázsás-vaskos Wesselényi "egy gyászló", azaz fekete fecskének alakját öltené fel (metamorfózis!), hogy odarepülhessen kedveséhez. A fecskelétről való vizionálás: bájos fecskdal-betét a szerelmes hústorony képtelen-bohókás ötleteivel: Mária kiöntött mosdóvizéből csőröcskéjével kiszedné a hajszálakat, "ajtajánál fészkét abból építené", s amikor már elbágyadna az éneklésben, odaesne félholtan a küszöbre; "Bágyadt fecske, akkor megújulást vennék, / Cserélt ábrázatot magamrúl letennék, / Mint porábúl Phoenix, új életre kelnék" (II, 182-198).
Végre találkoznak egy harmatos hajnalon. Arany is "felhozza" példaként Wesselényi "gyöngéd udvariasságát [...], midőn kedvesét palástjára ülteti le, mert a ťsűrű köd hullatván harmatot, megnedvesítette a szép pázsithantotŤ és oly igazi, oly a helyzetből fakadó szavakkal mondja neki: ťBoldog az az óra, melyben láthattalak, / Sok óhajtásimra ide várhattalak, / Ösméretlen szolgád, kézen foghattalak, / Özvegy palástomon megszállíthattalakŤ" (II, 298). Wesselényi egy csókkal pecsételné meg egyezségüket, de Mária gyorsan elhajlította derekát és egy hajszálaiból készült karikával fizet a galantériáért: "Nincsen annyi hajszál az adtam perecben, / Mennyit lészesz nálam te emlékezetben" (II, 344). Mint egy kosztümös történelmi sikerfilm, olyan izgalmas a kötélhágcsó-epizód előkészítése és véghezvitele is: Mária nőiesen kövecskére kötött cérnaszállal méricskéli a mélységet, és csellel párnákba rejti kötéllajtorját. Azzal az ürüggyel kéret kölcsön a szomszédasszonytól létrákat, hogy azokon a befülledt ágyneműt szellőztesse (III, 63-70). Gyöngyösi mindenféle kitérővel ügyesen késlelteti Wesselényi "várfoglalását": a létra folyton elkeveredik, az "ostrom" résztvevői ímmel-ámmal téblábolnak; a költő még a "védők"-et buzdító beszéddel is késlelteti az időt. Száz szakasznyi olvasmányos totojázás után Mária végre "magához övezné harcoló kardszíját", s Wesselényiék is "kezdnek az hágáshoz". Hajszála sem görbül meg senkinek. A várkapitány, csak úgy papucsban kászálódik elő: az ajtó mögött álló Wesselényi játékos ijesztésként a vállára üt, a kapitány rémületében azonnal felesküszik III. Ferdinánd hűségére. Nagy Ferenc hadnagy és tárrsai még jobban megijednek. Az egyik bizony "rosz rezet is ejt",* azaz összeanyagcserézi magát: "Purgatio sem kell, hasa folyamodék, / Hozzanak füstölőt, rút bűz ereszkedék" (III, 318). A komikus helyzetet már csak a bolhás meztelen öregasszony esetével lehet fokozni, ahogy szaladgál s "Tenyerét forgatja az középső lesre" (III, 340).
A támadók s a védők jól kinevették magukat, kellőképp szórakoztatták az olvasót is. Mindössze a boldog vég van hátra. A nevezetes vármeghágás "Veneris dies", Vénusz napján: pénteken történt, nosza harmadnapra már kitűzve s véghez vive az esküvő is; Gyöngyösi a hír toposzával kürtölteti világgá (II, 357-417):

Szárnyára kél a hír azonban s felrepül,
Csácsogó szájával sok földet békerül,
Murány megvétele híresedik s terül [...].

Igy jutott Wesselén nagy Murán várához,
Emeltetvén onnét több méltóságához,
Érkezett múzsám is már feltett célához,
Fáradsága után nyugodalmához.

Gyöngyösi István nyugodtan hátradőlhetett karosszékében. A Szigeti veszedelem után szinte csak egy évtizeddel kuriózus, komikus elemekben bővelkedő tárgyat szinte ostromtravesztációként adott elő. Olyan házassági eposzt írt, amilyen magyarul még nem volt, amelyhez nem kell énekenként kivonatokat ("prózás metaphrasist") csinálni, amelynek megítéléséhez és átéléséhez nincs szükség feszített figyelemre. Tartalma megjegyezhető, társasági beszédtémaként forgalmazható, elpletykálható. Ez az újszerű konstrukció nem gróf Zrínyi Miklós szerkezeti boltívekkel megerősített masszív eposzdómja, hanem szemet gyönyörködtető filegória is: új szelek fújnak át könnyű építményén, ingatják tarka virágait, hűsítik az ingujjas szereplőket. Komolyabb párhuzammal: mintha Rembrandtra azonnal Rubens, Velasquezre Murillo következne.
Gyöngyösi szobrát utóéletének diadalmas XVIII. százada után Kazinczy döntötte porba, majd a Zrínyi javára eldőlt vitát Arany János zárta le. Arany Gyöngyösi-felfogása Riedl Frigyes és főként Horváth János fejlődéstörténeti megerősítésével érvényesült irodalomszemléletünkben és az irodalomtörténet-írásban. Az 190-as évek elején előbb Gyenis Vilmos, majd Kibédi Varga Áron kezdte átrendezni a "korigények és a közízlés" szem előtt tartásával a Gyöngyösi körüli vélekedéseket, s megnevezhettük Gyöngyösi "Tassóját" is Zrínyi személyében. Kazinczy és Arany voltaképpen ugyanazt tette szóvá: Gyöngyösinek "egy latnyi kompozíciója sincs", "a nadáj szívósságával csügg" egy-egy részletes hangú kitérőn. Gyenis szerint azonban "nem is várható el tőle" más, "mert ez az a kor, amely fellazítja, felbomlasztja, elemeire töri szét az előtte még erős szerkezetet". A "közízlés" pedig "nem a cselekmény" eleve meghatározott vonalát kéri ekkor számon, de sokkal inkább előszeretettel fordul a váratlan, meglepő fordulatok, ťfabulás dolgokŤ, a kalandok, a ťleleményes poétai toldalékokŤ, a betétek, a kitérők irányába". Kibédi Varga pontosabb poétikai megnevezéseivel a kitérések: "a digrenziók funkcióját, a mitológiai példák magasztosító és érvelő szerepét", a "gyönyörködtető" beszéd: az elokúció, " a szó retorikája" díszítő hasznosságát hangsúlyozza. Az olvasó "nem annyira megénekelt hős nagyságát és erényeit csodálja, hanem az ezeket megéneklő szavakban gyönyörködik". Ilyen értelemben "a legtökéletesebb retorikailag a Thököly Imre és Zrínyi Ilona házassága. Az enkómion: az élő hősöket magasztaló, dicsőítő beszéd "az amplifikáció, a stiláris erősítés, és a toposzok, a közhelyrendszer használatával életrajz, eposz vagy regény esetében is alkalmazható. Gyöngyösi főként "az epideiktikus amplifikáció, a dicsőítő erősítés" mestere, a Murányi Vénusban is. A klasszikus retorika még érvelt, az intellektusra hatott, "az amplifikációs barokk retorika" már "nem az intellektuális érvelésre, az invencióra, hanem a gyönyörködtetésre, az elokúció alakzataira fekteti a hangsúlyt". A toposzlexikonok sem azt foglalják össze, amit egy témáról "tudni, hanem amit róla mondani lehet". A klasszicizmus, "a felvilágosodás és a romantika előtti korok embere egy egységes hálózaton és rendszeren belül élt, melynek elemei a természet adta tárgyak és a történelem és mitológia adta hősök voltak, és ezeknek az elemeknek a mozgását és egymáshoz való viszonyát a közhelyek határozták meg." Gyöngyösi korláttalan hősmagasztaló, toposzrészletező, közhelydigressziós, gyönyörködtető költő. "A modern kritika" azonban történetietlenül veti szemére a szerkezeti lazaságot. Ez "a ťlazaságŤ megfelelt" kora követelményeinek, "hiszen minden ismerős terepen zajlott le, a kitérés éppúgy a hálózat láncszemein történik, mint az egyenesen célratörő mozgás. A toposzrendszerrel, mely ennek a kultúrának a ťnyelvtanaŤ, szakszerűen összefügg a lazaság". Gyöngyösi hősei ily módon "egyszerre állnak a mitológiában és a jelenben, az eszmények és a valóság világában. Poétikája a fényes látszat és a pompázó kérkedés [...] barokk poétikája, a kor mozgó, csillogó, retorikus irodalomszemlélete nyújt hátteret ahhoz a színes világhoz, amit a Gyöngyösi-mítosszal, a Gyöngyösi-életmű fiktív univerzumának nevezhetnénk."
A tágas Kibédi-tézisekhez most már csak hozzá kellene rendelni a Gyöngyösi kezében járt latin vagy német retorikai műveket és elvégezni a szembesítést. Mocsek Lukács Vita poeticáját (Nagyszombat, 1693) - amire hivatkozás történik -főműveihez nem használhatta. Legfeljebb arra a kapcsolatra utalhatunk, amit Bán Imre ily mértéktartóan jelez: "Ha pl. az öreg Gyöngyösinek kezébe került ez a latin poétika, minden sorával egyetérthet."
Hogy milyen "poétikai" mestermű járt viszont Gyöngyösi kezében ifjúi és férfikorában, arra rámutathatunk. A Magyar "Tasso", Zrínyi Miklós 1651-ben megjelent Syrenája. Az ízlésváltó hedonista Gyöngyösi elsőrendű tájékozódó ösztönét dicséri, hogy vulgáris nyelvű nagy költőket nem ismervén, a heroikus Zrínyitől tanult. Gyöngyösi huszonkét éves a Syrena megjelenésekor, s amidőn már az Áfium is kész van, épp akkor kerül Wesselényi szolgálatába. Amidőn megkezdődik Wesselényi, Nádasdy és Zrínyi szövetségének előkészítése, s 1663. szeptember 8-án a nádor, az országbíró és a horvát bán Kőszegen találkoznak, hogy aláírják az ún. "szövetséglevél" első fogalmazványát, a porzót talán maga Gyöngyösi komornyik hinti rá a friss kéziratra.
Mars és Venus ihlető két istensége közül Zrínyi elsősorban Marsot választotta, Gyöngyösi Venust. De ha Gyöngyösinek mégis Marsról kell énekelnie - mint a Kemény-eposzban -, akkor Zrínyihez folyamodik segítségért. A Kemény-eposz: a Porábul megéledett Phoenix avagy [...] Kemény János [...] végső formáját 1674-ben nyerte el, s Koháry sürgetésére húsz év múlva jelent meg (1693). Gyöngyösi ekkor már "tántorgó", "törődött" öregségről beszél, de amikor 1664-65-ben hozzákezdett, még friss volt a Zrínyi-élmény; követte is sokrétűen. Már a Murányi Vénus ajánlásában szemelgetett a Syrena-kötet előszavából, s azt ugyanúgy a Mars-Venus egymásrautaltsággal fejezte be, mint Zrínyi, és a szövegben is akad néhány imitáció. "Lásd az erős töll fát, elébb összveromlik, / Ostromló szelekre hogysem mind meghajlik" (I, 39), "Az lova Pegasus, maga Hector rajta" (I, 50. Vö. Zrínyi, I, 77: "Lova mint egy madár, maga mint egy tündér"), "Viselt dolgaidra világ nagy része néz) (I, 60. Vö. Peroratio, 3: "Merre vitézséget látta világ nagy rész, /Azokrul helyekrül minden szem reám néz"), "Megyen az setétség előtte szaladva" (II, 2. Vö. Zrínyi, VIII, 3): "Előtte sötétség nagy futással oszlik"), "De hasonló lévén az könnyű evethez" (II, 290, "Eleiben fordul, mint az könnyű evet" (III, 302).A Gyöngyösi-költészet, elsősorban a Kemény-eposz Zrínyi-imitációival - máris előrebocsátandó - ellent kellett mondanunk Arany Gyöngyösi-esszéje ama tételének, hogy "Zrínyi megelőzte korát, de nem hatott rá; Gyöngyösi megtalálta a magáét és előbbre vitte". Arany azt kérdezi: "Miben?" És azt válaszolja: "Könnyű ezt kérdezni, most, mikor ránk nézve mindkettő, Zrínyi és Gyöngyösi, avult régiség, azon különbséggel, hogy ami az utóbbinak erős oldala volt, az már rég beolvadt a nyelvbe és irodalomba, többé nem tekintjük mint övét, hanem mint közös mindnyájunk sajátját; míg az első még egyre ott áll zordon fenségében; arra nézve, mi benne jeles, nagyszerű: nem követve, meg nem haladva, utol nem érve senkitől." Arany tétele kikezdhetetlen irodalomtörténeti közvélekedéssé vált. Senki sem merte bolygatni. Horváth János éppen elmélyítésén munkálkodott, hiszen felfogása szerint irodalomfejlődésünk az Arany-központú "nemzeti klasszicizmus"-ban érkezik el "az esztétikai és nemzeti tökély"-hez; a magyar irodalom tetőpontja Arany, ő "minden korábbi érték összegyűjtője". Zrínyi valóban megelőzte korát de hatott rá: hatott mindenekelőtt Gyöngyösire, akinek költői utóéletében ily módon közvetve Zrínyi is triumfál.
A Kemény-eposzban különösen a III. könyv III. része zár magába sok Zrínyi-imitációt. A 106 szakaszra terjedő török seregszemle csak úgy ontja a párhuzamokat. Íme néhány érdekesebb közülük (a többit lásd ItK, 1985, 395-403).
1. Szinte szó szerinti egyezések (elöl a Zrínyi-, utána a Gyöngyösi-hely): "Száz meztelen szablyát Dando hoz ez után, / Maga van előttök, jár mint egy oroszlán (V, 45) - "Székesfehérvári sereg gyön ez után, / Parancsok ezeknek az Ibrahim szultán" (13); "Haragos tigrisnek vagyon bőr az hátán, / Kegyetlen sastoll vagy szegezve paizsán" (V, 43) - "Párducbőr a hátán, tollas bot kezében, / Három szál darutoll strásál süvegében" (14); "Magasan költ nyakán fejét alá hajtja, / Szálos rövid serényét szél hajtogatja, [...] / Körmmel, száraz innal szarvast meghaladja" (II, 34) - "Serény inú lovát mostan is ugratja, / Dagasztó inait módossan rángatja, [...] Tolla vitorláját a szél hajtogatja" (17); "Hát Alapi Gáspár négy ötven szablyával / Jün, van befödözve párducnak hátával" (V, 48) - "Jöhetett ez talán háromszáz szablyával, [...] / Nem is aba, hanem böcsösebb ruhával" (24).
2. Különös, nehéz kifejezések imitációja: "Fölült már Zrini is, áll az sereg előtt, / Sisakján szép strucctoll vér haragos szellőt" (IV, 14), "Lobognak a zászlók, vannak nagy örömben" (IV, 26) - ezek fordított vagy különös állítások: nem a strucctoll veri a szellőt, hanem a szél a tollat; a lobogó zászló örömét csak a költő képzelheti el. Ha a zászló örül, örömében játszhat is. Gyöngyösi ezzel a változattal imitálja Zrínyit: "Rakodott a mező sok szép seregekkel, / Az eresztett zászlók játsznak a szelekkel." (Nem lenne meglepő, persze, ha Zrínyi is imitálna valakit, vagy ha József Attila nem őt imitálná, avagy senkit sem imitálva jött volna rá ugyanarra, amire Zrínyi vagy ösztönzője. - Ajánljuk mindezt figyelmébe az utókornak.)
Van másik példánk is különös Zrínyi-fordulat Gyöngyösi-imitációjára. A Kemény-eposz kihagyott 31 strófája közül (amelyek az Áfium eszméit visszhangozzák) a 21.-ben olvassuk: "Piros vér váltotta fekete téntáját, / Előbb megfestette azzal a szablyáját." Műveltség és vitézség toposza ez (lásd már Balassi pásztordráámájának ajánlásában), de erre a Zrínyi-helyre megy vissza: "Nem irom pennával, / Fekete téntával, / De szablyám élivel, / Ellenség vérivel /Az én örök hiremet" (Peroratio, megjelent a Syrenában).
3. Szereplők azonos funkciói, azonosságai vagy névrokonsága. Ellépteti előttünk Gyöngyösi a maga seregszemléjében a szigetvári magyar-horvát és török vitézeket is, s így természetesen nem hallgathat a Zrínyiekről: "Ezután a szigetvári had érkezik, / Agájokat Deli Ahmetnek nevezik, [...] / Mindezek a Marsnak próbált deliáji, / Kiket Zrínijeknek oktattak próbái. / Bélyegezve vannak sokaknak pofái, / Csókolták azokat horvátok szablyái." (25, 32). Deli Ahmet, daliák, Zrínyiek, horvátok: ez már a Szigeti veszdelem történelmi miliőjének nyílt visszaidézése. Recep pasa sem létezhetne (36) a Zrínyiász nélkül; Gyöngyösi rá osztotta Demirhám és Bika András szerepét, s a tölgyfakirántás, elefánt- és ököragyonverés mesei virtusát még megtoldotta a félmázsás buzogánnyal, az ökörfarkelkapás bizarr ötletével (I, 83; V, 54). De felruházza kedves Recepjét Gyöngyösi (37) a Szigeti veszedelem Amirassenjének vonásaival is (I, 79), sort, rímet szó szerint követve. A legérdekesebb Delimán felléptetése Csonka Delimánként. Ez a magyarul jól tudó vitéz török katona, Csonkabég valóban élt, Buda elestekor került fogságba, majd keresztény és császári ezredes lett.. Gyöngyösi török seregszemléjében ő a főszereplő (45-48); előadja életrajzát, varázslótudományát, a hamaliahányást, vö.. Zrínyi, IV, 76), "vasból épített" csonka kézfejének történetét is. Mind Csonkabég (Csonka Delimán), mind katonái a Szigeti veszedelem két magyar seregszemléjének ruhatárából vannak felöltöztetve.
4. Rímsorok követése. Gyöngyösi rímátvételeinek leglátványosabb példája is a Csonka Delimán epizódjából idézhető: "De mindezek előtt megyen kétszáz lovas, / Mindenik fegyveres és mindenik tollas, / Fénlik mindeniknél páncél, sisak, karvas, / Mindeniknek hátán egy haragos farkas" (IV, 21). Zrínyi rímeihez Gyöngyösi csak ragokat tesz: "A csonka Delimán másfélszáz lovassal, / [...] tollassal, / [...] karvassal, [...] farkassal" (44).
5. A Zrínyi számszimbolika és -poétika követése. A Kemény-eposz I. és II. könyvének versszakszámai 40 és 80 között mozognak. A Zrínyi-imitációkkal teli III. könyv 3. része azonban már 111, 4. része 106 (75+31), 5. része 123, 6. része pedig 118 versszakból áll! Ezek a számok a Zrínyi-eposz énekeinek versszakszámaihoz állnak közel. A majdnem duplára növelés is "imitáció": hajlékony alkalmazkodás a Szigeti veszedelemhez. Mégpedig úgy, hogy a nyomtatásból kimaradt 31 Áfium-os strófát is figyelembe kell vennünk. Ezek tehát hozzátartoznak Gyöngyösi Zrínyi-ihletésű Kemény-eposzához.
Az olvasóhoz címzett Gyöngyösi-előszó ("a magyar nyelvű poétikai irodalom legnagyobb teljesítménye" - Tarnai Andor) a Syrena-kötet bevezetésével mutat rokonságot. Zrínyi "fabulákkal keverte a históriát". Gyöngyösi is vigyáz "a feltett dolgoknak valóságára", de nem tart "olyan rendet, mint a folyó írással való históriában, hanem a poézist is kívánta azokban követni". Gyöngyösi hajlandósága és képessége elsősorban a história "megszínelése": a poézis. Gyöngyösi már a költészet és a költő modernebb értelmezését előlegzi. A poézis követése mintha "az én professióm avagy mesterségem nem a poesis" Zrínyi-vallomására válaszolna. Gyöngyösi mestersége inkább a poézis. Az olvasóhoz címzett előszó első mondatainak bővebb szavú kifejtésében így vall erről: "Ezek mellett, mivel hogy (amint föllyebb is említettem) a poesist is követtem ezen verses historiácskámak dispositiójában, azért szaporítottam azt holmi régi fabulás dolgoknak, hasonlatosságoknak és másféle leleményes toldalékoknak közbenvetésével, akik nélkül is a história és abban lévő dolgok valósága végben mehetett volna ugyan, mindazonáltal azoknak nagyobb ékességére és kedvesebb voltára nézve inkább tetszett azt az említett dolgokkal megszínelnem, mint azok nélkül, Tinódy Sebestyén módgyára csupán csak a dolog valóságát fejeznem ki a versek edgyögyűségével." Gyöngyösi felfogásában a poesis követése a históriácska szaporítása "régi fabulás dolgok", "hasonlatosságok" és "leleményes toldalékok" "közbenvetésével". Ez a közbenvetés Gyöngyösi pontosabb terminológiáájával a megszínelés - szemben a Tinódi-féle versek "edgyögyűségével". Nagyon valószínű, hogy előszavában Gyöngyösi a fabula ékességeit jelentő különféle retorikai fogalmakra gondol: a fabulás dolog lehet a mitológia (a fiktív történet, a csodás elem), a hasonlatosság lehet a hasonlat (vagy a metafora), a leleményes toldalék lehet az epizód, a kitérő.
Gyöngyösi István kiváló költői képességei a Porábul megéledett Phoenixben ha lehet mondani, még inkább megmutatkoznak, mint Murány eposzában. A Gyöngyösi-költészet egyedülálló színeit, világszemléletét, költői ereje teljének mutatványait a Kemény-eposz reprezentálja. Hangja végigömlik a magyar Parnasszus termékeny lankáin; sokan felkapják s zengetik tovább a maguk regiszterében. A III. könyv V. részének összefüggő szép lírai epizódja a berzsenyis hangulatú "Már a Boreásnak zúgtanak szelei" sorral indul (36-44). (És lásd másik versét: Wesselényi, a nádor Muránynál.) Vesd is össze Berzsenyivel: "Zúg immár Boreás a Kemenes fölött" (Horác). Ugyaninnen való: "Fürj pitypalattya is megszűnt a mezsgyéken [...] / Az apró tprücskök is már nem hangicsálnak" (40-41), "Nem tart a füvellő már pányvás lovakot, / A tél estállóra szoritja azokot, / A poros szénához kivánnak abrakot" (44). Erre meg Petőfi felel: "Nem szól a harsogó haris a fű közül, / Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedül, / [...] Üres most a halászkunyhó és a csőszház; / Csendesek a tanyák, a jószág bent szénáz" (A puszta télen). A görcsös, kék eres, vén kézfej rajzával ("A sima kezeken rút görcsök épülnek, / A vérfolyós erek dagadnak, kékülnek", II, I, 47) Illyés Gyyula verse állítható párhuzamba (Két kéz).
De ne legyünk igazságtalanok a Murányi Vénushoz sem. Alkonyi hangulatait, esti dallamát (I, 192-194) Arany János kamatoztatta a Családi körben:

Az nap szállott vala nagy Oceanumra,
Nyugosznak az ökrök holnapi járomra.
Vigyázása után szam hajlott álomra,
Az nappali munka dőlt nyugodalomra.

Terhek alatt nem zúg barmok lehellések,
Lassú kérődéssel vagyon lélekzések.
Madaraknak sem zeng erdőn éneklések,
Útonjáróknak is megszűnt az menések.

Az egész föld táját nagy csendesség tartja,
Kiki fáradságát holnapra halasztja [...]

Este van, este van, kiki nyúgalomba!
Feketén bólingat az eperfa lombja,
Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,
Nagyot koppan akkor, azután elhallgat. [...]

Udvaron fejérlik szőre egy tehénnek:
A gazdasszony éppen az imént fejé meg; [...]

Este van, este van, a tűz sem világit,
Kezdi hunyorgatni hamvas szempilláit;
A gyermek is álmos, - egy már alszik épen,
Félrebillent fejjel az anyja ölében.

De nem esünk ki a Családi kör hangulatából akkor sem, ha Arany Családi körének forrásvidékét a Kemény-eposz éjszakai szakaszaival, a vak setétség leszálltával térkképezük tovább (I, I, 19; I, II, 15; III, VI, 30):

Mint csendes idején a vak setétségnek,
Barmokat nyugtató éji csendességnek,
Jóllehet tüzei a magas kék égnek
Minnyájan csillagztó fényességgel égnek.

Hallgat a setét éj csendes füleléssel,
Nyugosznak az alvók lassú pihegéssel [...]

Az idő gyeplőjét a vak éj viseli,
Fekete homályát az égre emeli,
Temérdek setétség annak allyát teli,
Kiki menő útját tapogatva leli.

A Porábul megéledett Phoenix minduntalan kínálja részleteinek költői gazdagságát, a legsikerültebb megnevező merészségeket. Íme belőlük egy kis vegyes ízelítő. Erotika: "Gyümölcsöss mellyének két mozgó citroma" (20); "Hogy öblében rejted édes kebelednek" (51); "Mellének felemelt vánkosi bomlottak" (82). Udvarlás: "Házba mennek, vannak kedves beszédekkel, / Lapogatják egymást oldalló szemekkel" (50); "Végre addig mennek az ál-pillogásban, / Két titkos tekintet ütközik egymásban" (51). Elharapott szó: "Vala hallgatása félben falt szavának" (33). Párhuzam: "Amíg Kemény János lábát vas szorítja, / A bánat békója Annát sem tágítja" (80). Clair-obscur: "Egyiptomi bőre látszik személyeknek, / Fejérlik a fogok, amikor nevetnek" (145). Inverzió és változat a 'strucctoll ver szellőt' formulára: "Az állakon habzó terjedt szakállokban / Lehetnek a szelek szép mulatásokban" (152). Ősz és tél: "Dongnak bogarai a vad Boreásnak, / Repdesnek darázsi hideg Szent Andrásnak, [...] / Fagylaló fuvalmi az erős szeleknek / Majd megkötik lábát a folyóvizeknek, [...] / Borulnak az egek sűrű fellegekkel, / Akik spongyái telnek sok vizekkel" (173, 174, 178).. Az 'éppen ebédel, amikor...' toposz kávéivós változata: "Kávét iszik vala, mikor ez hírt vette, / Hamar felhörpenté s csészéjét letette" (185). Meglepő tiszta rímek: "Akadnak kezekben ezeknek mások is, /Kiknek elfogásán bús vala Ákos is" (135); "Tajtékozik a szája, mint a búsult kannak / Összevert fogai szájában csattannak" (195). Epithalamiumhoz alkalmazott deheroizáló hangvételét Gyöngyösi meglepő diszkrepanciákkal juttatja érvényre. A hazaszeretet nem szívet dobogtat, hanem vesét éget: "Azért ezektül is Kemény viseltetvén, / S a haza szerelme veséjét égetvén" (130). Sűrű lövés csak bogárdongás: 'A sűrű lövések dongó bogarai / Szaporán repdesnek, mint méhek rajai" (196). Sebes török pofa vére keresztény kardnak rozsdája: "Sebesedik tőle sok török pofája, / Pogány vér foly rajta, nincs egyéb rozsdája" (197). Szablya csatában vért nyal: "Szablyájával vérét sokaknak nyalatja" (199). Lónyai Anna fejedelemné földet fal Kemény halálhírét véve: "Szörnyű keservében a földet is falja" (198).
A halálváltozatok mestere és disztingválója, Zrínyi, elrémült volna ezen a trivialitáson. Ő ilyesmit nemhogy hölgyre, de keresztény vitézre sem alkalmaz; nála legfeljebb "Szulfikár fal földet" (X, 97). Hát még a parodisztikus jelleget, a travesztációkat hogyan fogadta volna?! Ilyet már a Murányi Venusban megfigyelt Horváth János: "A nyíllövésjelenet csaknem a Zrínyiászbeli feszületjelenet paródiájának tetszik: mint ott a feszület, itt Cupido számlálja elő Wesselényi jövendőjét." A széltől fogant ló eposztoposza (Zrínyi: I, 80) Gyöngyösinél ugyancsak komikus szintre kerül. Még jó vadászkutya sem versenyezhet értékben, árban középszerű harci paripával - és Gyöngyösi a kutyáknak veti oda a 'széltől fajzott' epithetont. A Kemény-eposz vadászkutya-seregszemléjében Delphin és Tigris nevű pórázos társa "Szelektül fajzottak"! (I, II, 37). Még erősebb ez a parodizáló tendencia a Csalárd Cupidóban. Gyöngyösi kutyái itt már sírva fakadnak: "Láttatik Harpia szemlélni könyvesen, / Hogy pórázos társa vesz ily keservesen, / S ugrik bal fülére a vadnak sebesen" (II, 146). Igen, ez travesztáló paródia, mert a Szigeti veszedelem Juranics-Radivoj epizódjában siratja így az egyik barát a másikat és bosszulja meg halálát (IX, 62-64).
A pályakezdő művek, a Murányi Venus és a Porából megéledett Phoenix a magyar barokk költészet hedonisztikus, dekoratív, kellemes válfajának egy csapásra joggal népszerű képviselői. Gyöngyösi abszolút költői képességekkel bír: leleményes invenciók, szinte a felismerhetetlenségig saját anyagában eloldott imitációk, nyelvi tökély, költészettechnikai virtuozitás, lírai, leíró és elbeszélő hajlandóság, rafinált erotizmus, Balassi, a széphistóriák, és nem a lírikus, hanem a hőskölteményt író Zrínyi maximális hasznosítása, a "megszínelve", gyönyörködtetően előadás képessége - íme néhány jellemző vonása. Gyöngyösi ráadásul nem "időmúlató", hanem professzionális költő: a megtalált vagy a patrónus sugallta témát magas szinten dolgozza ki, műveiért inkább fizetséget, mint jutalmat vár, versei közzétételére törekszik.
A XVII. század nagy házasságait megverselő Gyöngyösi szerelmes hősei és hősnői közül Zrínyi Ilona a legragyogóbb színekkel, egyszersmind a legnagyobb tisztelettel van megfestve. Ami erotikát Széchy Mária s Lónyai Anna bájait láttatva megenged magának, attól itt megtartóztatja magát. Erotizáló hajlandóságai a Csalárd Cupidóban is érvényre jut (1695). Az ajánlással megcélzott agglegény Koháry, aki igazán megközelítette a "Tiszta életnek geniusá"-t, (a műnek ez az első címsora), megriadt a kárhoztatás címén előadott szerelmi bűnök buja katalógusán, s az "ügyes erotika" miatt nem engedte nyomdába adni (megjelent 1734-ben). A Csalárd Cupidónak különösen II. része élénk; itt olvashatók az "ürügyes" helyek, amelynek strófái szinte refrénszerűen ismétlik a házasságtörés változatait ("Komornyikját kapja az maga ágyában", "Borbélyom alá dőlt sokszor feleségem", "Az törpét kapom ott, kin majd elszédülök", "Egy nagy béreslegént találok ágyamban"). Az olvasók ezeken kaptak, a Csalárd Cupido a kollégiumi diákság körében különösen népszerű volt. 16. strófájának változata Csokonai Vitéz Mihály első Konstancinápolyába is belekerült (1785):
Hát ez lett Koháry viszolygásából; az új század frivol ízlése kevésbé tisztelte "a tiszta életnek Geniusát". A II. rész második felében Diana vadászatának mozgalmas, látványos leírása különösen Kohárynak szólhat: a magános öregúr szenvedélyes vadász volt, vadászat-epillionja is fennmaradt. Háború helyett fiktív vadászat: Gyöngyösinek ez a legharciasabb száz versszaka (119-120), s ebben is lelhetünk néhány Zrínyi-imitációt. A Rózsakoszorú (1690) Gyöngyösi istenes költészetét képviseli. Koháry itt egész dicsőítő életrajzot kap ajánlásként. Hálás olvasója is lehetett a Rózsakoszorúnak, amely forrásául egy német jezsuita himnuszgyűjtemény szolgált. Az olvasóhoz szóló Gyöngyösi így igazít el: A rózsakoszorú-kötéshez való készület című "elöljáró írást" (249 strófa!) ne is olvassa el, akinek a "sok fabulás régiségek és poétai költeményes dolgok", azaz a mitológia ismeretében "nem forgott elméjek". Ahogy Zrínyi mondta: "Én az ki azelőtt iffiu elmével...", úgy kezdi Gyöngyösi is: "Az ki az iffiabb üdőkben, / Játékosabb esztendőkben / Helikonban siettél", azaz fabulás Murányi Vénust, Porábul megéledett Phoenixet írtál, "mastan immár" ne "fabulás költeményt", ne "mesélő leleményt" mondj, hanem "Ez Mennyei Herculesnek", Krisztusnak énekeld életét, áldozatát és feltámadását. A Megfeszített bajvívó heroizmusáról azonban szó sincs. Itt Zrínyi-ösztönzés nincsen, legfeljebb Hajnal Mátyás, Kopcsányi Márton hangját halljuk halkan. Az átélés érzetét keltő Gyöngyösi különösen a csecsemő Jézus és a megfeszítés naturalisztikus rajzában kiváló (I, 3, 8-9; II, 2, 14-15). Ezeket már Bán Imre párhuzamba állította:

Mostan reszket testecskéje
Van mostan melegecskéje,
Most szent Anyja polállya,
Nyögdögélve siránkozik,
Szemecskéit könyv állja.

Most van megint vidámabban,
Adja magát hozzád jobban.
Felvett karocskáival:
Most anyjához kezd hajlani,
Mintha akarna szóllani
Nyilt ajakacskáival.

Az keresztnek magas fala
Hosszabban fúratott vala
(Minthogy hozzá nem mérték),
Mint szent lábai nyúlhattak;
Az míg oda nem hozattak,
A fúrást el sem érték:

Mert az sok kénos sebektűl
Az inak is ő helyektűl
Hátrább zsugorodtanak;
És a lábak is azokkal,
Rövidbekké lettek sokkal,
Mint azelőtt voltanak.

Nagyszabású, de fáradtabb teljesítmény Gyöngyösi utolsó munkája, a Chariclia. "Az új saeculumbéli új esztendőben", 1700-ban "régi versek rongyából" Héliodorosz Aithiopikájának XVI. század végi Czobor Mihály-féle széphistória-változatát dolgozta át önálló befejezéssel. A fakóbb hangú, de népszerű verses regényhez (négyszer is megjelent) egy ívnyi magasztaló ajánlást illesztett az Andrássyak történelmi szerepéről Gyula vezértől Andrássy Péter főispánig. A laudáció retorikája héroszi mezben és mázban állítja elénk a családot (ugyanezt tette előbb a valóban katona Koháryval), akik vitéz képviselőinek "a magyar közmondás szerint gyakran a markukban kelletett a lelküket hordozni a gyakor veszedelmek között".

Életrajz: BADICS Ferenc, ~ élete és költészet, Bp., 1939; ÚMIL, I, 1994, 772-773 (KOVÁCS Sándor Iván).
Kiadások: ~ Összes költeményei, kiad. BADICS Ferenc, I-IV, Bp., 1914-1937 (RMKT XVII, I-IV); Márssal társalkodó Murányi Vénus, kiad. és utószó JANKOVICS József, Bp., 1998. (Szövegátírását TÓTH Anna Sára is elkészítette, 1997, kézirat.)
Irodalom: ARANY János, ~ = Összes művei, XI, kiad. NÉMETH G. Béla, Bp., 1968, 421-440; HORVÁTH János, A magyar irodalom fejlődéstörténete, [1923], Bp., 1976, 128-142; KOSZTOLÁNYI Dezső, ~, Pesti Hírlap, 1935. jan. 27. (lásd több kötetében); [TRENCSÉNYI]-WALDAPFEL Imre, ~-dolgozatok, Bp., 1932; Uő., ~, 1935 = T-W- I., Humanizmus és nemzeti irodalom, Bp., 1966, 150-169; BÁN Imre, ~, Alföld, 1964, 458-460; A m. irod. tört. II, 1964, 185-196 (BÁN Imre); Uő., Irodalomelméleti kézikönyvek Magyarországon a XVI-XVIII. században, Bp., 1971, 78; AGÁRDI Péter, Rendiség és esztétikum. ~ költői világképe, Bp., 1972; CSOKONAI VITÉZ Mihály Összes művei. Költemények 1., kiad. SZILÁGYI Ferenc, Bp., 1975, 435; GYENIS Vilmos, ~: a korigények és a közízlés, It, 1983, 545-589; WEÖRES S., I, 1982, 383-387; KIBÉDI VARGA Áron, Retorika, poétika, műfajok. ~ költői világa, It, 1983, 545-589; KOVÁCS Sándor Iván, ~ Kemény-eposzának Zrínyi-imitációi, ItK, 1985, 389-414 (lásd még: KOVÁCS S. I., 1996, 16-50); POROGI ANDRÁS, ~ Kemény-eposzának politikai koncepciójáról, It, 1986, 583-609; R. VÁRKONYI Ágnes, A rejtőzködő Murányi Vénus, Bp., 1987; KOVÁCS Sándor Iván, Rákóczi László naplója, Holmi, 1991, 907-920; KŐRIZS Imre, Berzsenyi Dániel Kesergés című versének keletkezéstörténetéhez (Gyöngyösi hatása Berzsenyi költészetére), ItK, 1994, 215-227 (Gyöngyösi Kemény-eposza V. részének összefüggő lírai epizódját és a Berzsenyi-párhuzamot már említettük: ItK, 1985, 404); VARGA Andrea, Párhuzamok és különbségek Zrínyi és ~ szójátékaiban, Iris, 1995/4., 70-77; GYŐRI Orsolya, A ~-t imitáló Koháry István, Iris, 1996/1-2., 70-74; NAGY Levente, Zrínyi és Erdély, 1999, PhD-disszertáció, sajtó alatt.