Apor
Péter
(1676-1752)
Nem kitárulkozó.
Nem olyan jó ítéletű, mint Cserei Mihály, és nem olyan eredeti, mint Bethlen
Miklós. De mestere a szikár, latinon edzett erdélyi prózának s az élet testiségét,
a természetet oly elragadóan érzékelteti, mint valami költő. Ezt a Bethlen,
Cserei, Apor közötti pontos hierarchiát Kosztolányi Dezső állapította meg Apor
Péter című esszéjében (1935).
Ki merne Kosztolányival kikötni
- ahogy a régiek mondták: kötekedni, versenyezni? Illés Endre mert. Az ő Apor-esszéje,
A dohogó margójára tizenegyszer írtam oda, hogy KD: ennyiszer biztosan
merít Kosztolányitól. Még a címet is ebből a mondatából veszi: Képzeljenek
el egy kedélyes, de már megkeseredett, folyton kötekedő, zsémbes, dohogó öregurat…
A gyükeres székely , a régi magyar ételek katalógusa, a paszomántos
gyomor , az üvegpohár-ellenesség, a szakállkultusz, az erdélyi szitkok
eldurvulása , a múlt-jelen-jövő nézőpontjai - ez is mind Kosztolányi
kommentálta lelemény. Illés Endre megszólalásának mégis van újdonsága: Milyen
határozott Apor érverése! Milyen tiszta, erős szívhangjai vannak
a magyar nyelvnek! Ezt minden nemzedéknek tudatosítania kellene a maga
módján, a maga olvasati példáival. Meg kell tehát erősítenünk a Kosztolányi
kiemelte vonásokat (a született csevegő varázsát, az egész érzéki élet
megörökítőjét, a visszavágyakozó kedélyes konzervativizmust), és
különösen ezt a tételét: Történelmi munka ez, amelyben csak ebédeket,
vacsorákat, nevezetes lakodalmakat és temetéseket ír le, de hangjában szépirodalom,
költészet. Ahogy a protestáns Cserei Históriája történetírás és emlékirat,
akképpen történelmi munka és személyes lírai dokumentum a katolikus
Apor ugyancsak egyműves írói munkássága: a Metamorphosis Transylvaniae (1736).
Kosztolányi, A véres költo remekloje, a Nero-korabeli dőzsölők étlapja és Apor
egész érzéki élet -világképe között lát rokonságot, ami nem szűkíthető
le az Apor által annyira kedvelt gasztronómiára.
A Petronius-Apor virtualitást
csak a Cserei-Apor realitásba kell áttennünk, s máris megkapjuk a valós eredményt:
protestáns és katolikus között a XVIII. század közepe felé elfoszlóban a szűzmáriás
és a bárányos zászló különbsége. Ráadásul életrajzi és irodalmi kapcsolatuk
is van: Apor István kincstartó Cserei patrónusa, a születésekor megárvult Apor
Péternek pedig felnevelő nagybátyja; Cserei kiegészítésekkel látta el Apor művét
az elhunyt nevezetesebb erdélyiekről. Világképük tehát nem sokban különbözik,
egyik sem intranzigens, inkább toleránsak. A Metamorphosis Transylvaniae zárófejezete
A katolika religióról szól; Apor munkájának egyszersmind ez a leginkább önéletírói
hányada. 1687-ben kitakarodik a pogány Erdélyből (s jön helyette a német): egyre
szebb virágokkal zöldellik újra apostoli szent hitünk
. Amíg az Apor-fiúcska Kolozsvárott két esztendeig tanult, még templomuk sem
volt a katolikusoknak, sütötte Nap és verte az eső őket, mert csak ott hallgathattak
misét a kapu boltozatja alatt , ahol az páterek comoediát
csináltak , azaz iskoladrámát adattak elő növendékeikkel. Ahogy ezt a
katolikus szemmel látott 1693 előtti Kolozsvárt Apor leírja, az topográfiai,
várostörténeti érdekű is; oly hiteles a sok hozzátétellel együtt (játékok és
játszóhelyek, étkezési szokások, az páterek és úrfiak lakásai, a
konyháravalók setét házai ), hogy a kolozsvári főtér boltívei alá
világi színházat álmodó Felvinczi György egykorú városleíró versével is érdemes
volna egybevetni. Nemkülönben érdeklődésre tarthatnak számot Apornak a vegyes
házasságok következményeire vonatkozó adatai és megfigyelései. Bornemisza Anna,
a bigott református fejedelemné (aki előtt nagyobb becsületi volt egy
kutyának, mintsem egy katolikus embernek ) ezekbe az ügyekbe tevőlegesen
beleszólt, és lehetőleg a protestánsok javára. Hogy ez már az elvilágiasuló
XVIII. század, és együtt jár a felekezetek travesztálhatóságával is, arra vonatkozóan
a Metamorphosis utolsó fejezetében ott egy anekdotikus példa: Szent Ferenc szerzetének
egyik alázatos fiamegyen által Marosvásárhelyen; egy ifjú kufárné (mert
a lustos [mocskos] szájú gaz asszonyok huritották [riogatták] inkább) kérdi
az pátertől: »Barát, van-e gatyád?« A szerzetes megszégyenli magát, s azt feleli:
»Nekem vagyon gatyám, de néked, mint az bestye híres kurvának, nincsen orcád.«
Bezzeg béfalá az lotyó is. Az arcátlanság megkapja az erkölcsös visszavágást,
de a hangsúly a csiklandós kérdésfelvetésen marad. Erdélyi kommentálója szerint
Apor akár a wolffianizmust, a vallási türelmet pártoló ama nézetet is megismerhette,
amelynek erdélyi propagátora Lázár János volt. Lázár tankönyveket fordított
a Leibnitz-hívő Wolfftól, s ezzel elősegítette a türelem diadalát
(Kócziány László). A Metamorphosis erdélyi temetési szokásokat tárgyaló 10.
cikkelye például konzekvensen előadja a nem katolikus temetések rítusát is.
Apor Péter a legízesebb magyar
moralizáló író; mint a nemesi patriarkalizmus első jelentős irodalmi képviselője
(Tarnai Andor), egyszersmind a legszeretetreméltóbban patriarkális. Már Kosztolányi
rátalált a Metamorphosisban erre az Apafi fejedelem ivási szertartását megörökítő
jelenetre: Ha innya kezdett a fejedelem, gyakran ivott penig, ott senkinek
nem lehetett magát menteni, addig kellett innya, míg kidőlt az asztaltól, maga
pedig egy veder bort megivott, mégsem részegedett soha el, csak levette fejéből
az bársony kozáksüvegit, s mintha megfáradott volna, úgy gőzölgött ki az feje
tetejin az bor ereje, s azután még többet ivott. Cserei jól leszólta a
gyámoltalan, együgyű, papos, anyámasszony Apafit. Apornak tetszik ez a borgőztől
füstölgő fejű ivóbálvány: maga a masszív múlt, a visszaáhított aranykor, a romlatlan
régi szokások megtestesülése bársony süvegével. Cserei rosszallóan vagy inkább
megvetően említi Apafi vadászatra, olvasásra, órákkal való pepecselésére szűkülő
attribútumait. Apornak kedvére való Apafi óvilági jámborsága: dudaszóra, magyar
módon, szép csendesen táncol, semmi figura: igen cifrán igen ritkán láttatott
. Milyen csendes, békés, nyájas, bibliás bekezdése róla ez is - csak az utolsó
mondatnál kapjuk fel a fejünket: Vadászni gyakorta járt, egyébkor könyveket
olvasott, kivált az Bibliát, azt estve is, kivált özvegy korában, amíg elaludt,
az inassal olvastatta, vagy pedig órákat igazgatott. Sok óra volt a házban:
az többi között egy az asztalán állott, mint egy bojtos kicsin kutyácska, mikor
ütni kellett, megugatott, mintha valóságos kutya lett volna. Az övit fenn, éppen
az csecsénél viselte; igen jámbor ember volt, legnagyobb szitka ilyen volt:
szamár kurva fia, de ha megharagudott, mindjárt megölette volna az embert.
A süveges, öves, magnumáldumás -os ivóidol Apafi a csecséig felhúzott
övével: mint az egyik ősmagyar a hét vezér közül a Nádasdy-Mausoleum (1664)
illusztrációin. Apornak ez volt a kedves képeskönyve: óriáscsizmák, méteres
bajuszok, Toldi Miklós-buzogányok - ahogy a barokk elképzelte, megvaskosította
őseinket. Egyik kortársára rá is szabja Apor Péter ezt a Mausoleum-idealizálást
a Metamorphosis 3. cikkelyében: Bethlen Gergely igaz, régi magyar módon
járt vala, azért Magyar Geczinek hívatta magát; én le nem írom, hanem, kedves
olvasóm, nézd meg in Mausoleo regnum Hungariae [a magyar uralkodók Mausoleumában]
Gyula herceget, és írjad alá bátoron: Bethlen Gergely. Bezzeg ő nem iszik vala
kristályból ! A nájmódi kristálypoharat megvető Magyar Geczi
asztalánál természetesen fazékban vagy kupában adták be a bort.
Ez volt aztán a Gyula herceges, szép, romlatlan régi világ! Elvégre Gyula Horka
fia s Erdély meghódítójának, Töhötömnek unokája - teszem hozzá a lexikonadatot;
Erdély fővárosa is Gyulafehérvár. De nézzünk csak a szemébe ennek a Mausoleumbeli
Gyula duxnak: Apafi-süveg , táskás szemek, szemölcsös arc, nyírt
szakáll, villás bajusz, brutális sarkantyúk, csizmák, fegyverek, sötét öblű,
titokzatos, hatalmas köpeny.
Erdély természetesen a legszebbnek,
a legheroikusabbnak, a legerdélyibbnek látta Gyulát a Nádasdy-Mausoleumból,
és irigyelhette Bethlen Gergelyt a hasonlóságért. A kortárs Felvinczi György
lefordította a Mausoleum epigrammáit, ebből idézem a bizonyságot Gyula, IX.
magyar kapitányról:
Vadászásban mikor futó prédát űzne,
Gyulafehérvárnak helyét akkor lelé,
Melyet bokrok s erdők fogtanak volt már bé,
Noha római nép régen azt építé.Melyet midőn látna ily pusztán heverve,
Nem állhatná, kezét hogy reá ne vesse.
Mint régi Amphion romlott Thebast lelte,
Kit is romlásából ottan felépíte.Mint egy új Orpheus erdei lakósát,
Római név alatt megerdősült házát,
Kiességre hozá annak az ő várát,
Így nemesítte azzal Erdély országát.Méltán mondhatni itt: boldog Acteonok,
Kiknek városokat fog vadászhálójok,
Nem vadnak barlangit, sem vadakat hajtok,
Hanem embereknek sokaságit fogok.Boldog vagy tés Erdély ez fejedelemmel,
Hogy mások határit nem kívántad vérrel,
De ez alatt bírtad magadot békével.
Adj egy Gyulát, Isten, még győzedelemmel!
A mitológiai mezben felléptetett
Amfion-Orpheus-Acteon Gyula római név alatt megdicsőült házat és
hazát talál, amikor vadászat közben Gyulafehérvárnak helyét megleli.
Hunor és Magor és Szent László találnak így országot és templomhelyeket maguknak
a legendákban. Gyula békés erdélyi honfoglalása és a római emlékek birtokbavétele
a legdicsőbb múltbeli igazolás Apor Péter elmúlt időkön csüggő történelemszemléletéhez.
A honfoglalásig visszadatált barokk hőseszményt vizuálisan a Bethlen Gergely
vonásait viselő Gyula vezér-portré testesíti meg, a képekhez tartozó epigramma
a maradvákra oly hízelgőideológiát adja hozzá. Adj még
egy Gyulát, Isten, győzedelemmel! - ez az óhaja, programja az abszolút konzervatív
Apornak is, aki kitartóan Erdély XVII. századi hősies, romlatlan aranykorába
kémlel a nájmódi kacatjai között, és a honfoglalókig ellát.
De Apor fia volt a maga XVIII.
századi késő-barokkjának is. Az Apafi-óragyűjtemény főhelyen álló bojtos
kicsiny kutyácskája , amely ugatással jelezte az idő múlását, rokokó szobadísz
volt. A Bánffy Anna és Székely Ádám lakodalmán feltálalt külömb-külömbféle
tészta-mű érzékletes leírása híján megint ösztövérebb lenne egy rokokó-antológia:
mindenik asztalon külömb-külömbféle tészta-műből sokféle színű festékekkel,
nagy öreg tálakban lévő pástétumok voltanak, némelyekben alma, körtvély, citrom,
narancsfák, szintén úgy zöld levelekkel, azokon úgy függöttenek az alma, körtvély,
citrom, narancsfa gyümölcsök; az szarvasokot, őzeket szintén úgy kicsinálták,
görlicéket, galambakot az fákon, mely rendesen ültenek egymás mellett; Fogaras
várát ad vivum [valósághűen] kicsinálták, belső, külső bástyáival együtt, az
német silbak, hátán lévén az puska, úgy állott az vár kapujában, rendre az álgyúk
a bástyákon; körül az árakban mind víz volt, az vízben eleven halak úgy firkoltanak
[fickándoztak]. Berzenczei Márton fejedelmi konyhamester műremekét iktassuk
oda Gyöngyösi és Kőszeghy gasztronómiádái mellé. Hol vannak már a széltől fogant
lovak? Bojtos kicsiny kutyácska az óramív. Hol a szállott várak
veszedelmei, a hős kapitányok? Konyhamester dirigálta tésztamű-illúzió a világ.
Marcipánból a metamorfózisok.
Bethlen Miklós emlékiratának három fejezetcímében is benne van a tragédia (Béldi
Pál, Bethlen Miklós, Szász János tragédiája); Cserei is előad derekas csatákat,
összeesküvéseket. Apor tizenhárom cikkelyben Az titulusokról, Az vendégségről,
A fejedelem ebédiről és vacsorájáról, A régi erdélyiek köntösiről; nyájasságáról
és utazásáról; szekereiről; kocsijaikról és hintóikról; lakodalmiról és házasságiról;
temetésiről; régi tisztességekről; régi esküvéséről és szitkozódásáról és Az
katolika religióról írt ráérős, lassú sodrású, zamatos emlékezést. Szójátékai
esetlen, csűrt-csavart csinálmányok, de nehézségükben is mosolyt keltők: Legelsőbben
is reggeli: kávé, herbathé, csukolátnak híre sem vala; ha valakinek azt mondottad
volna: kell-e kávé, talán azt értette volna, hogy állj el mellőle; ha: kell-e
thé, talán azt tudta volna, hogy tezed [tegezed]; ha csukolatával kínáltál volna
valakit, talám azt tudta volna, hol volna Kacsulátfalva Fogarasföldin, hogy
az kucsulási patakból kínálod; ha valakit kínáltál volna rosólissal, talán azt
gondolta volna, hogy napfeljötte előtt harmatot szedtél, s avval kínálod, avagy
rozsból is sült kenyérrel kínálod (3. cikkely). A fejét majd mindnyájon
borotváltatták, ha kopoc volt, nem viselt idegen kurva hajat, akit most borokának
hínak, mert ha akkor eléhoztad volna a baróka nevét, más azt gondolta volna,
hogy azt mondod, hogy bak róka megyen." Abban az időben híre-helye
sem vala az paszamántnak, hanem nagy híre vala még Pázmány Péternek, azért ha
valakinek eléhoztad volna az paszamántot, azt gondolta volna, hogy Pázmányt
emlegeted vagy Pázmántot, az Szent István király hadi vezérit (5. cikkely).
Apornak ez a tempója, az epikai
hangvétele: ez a kényelmes, nyugodt, elkanyargó beszédmondás. És ez a bája,
a titka is. Akkurátusan hosszadalmas, és magyarázgató, mint egy néprajzi gyűjtő
vagy szociográfus: olyan, aki önmagától gyűjti az anyagot, és maga dolgozza
fel maradváink - az utókor okulására. Apor nyelvének humora is ilyen
naiv, iskolázatlan. Az idézett csukuláta - Kacsulátfalva vagy apaszamánt
- Pázmánt gyermekrajz-ákombákomok Bethlen Miklós vagy Mikes elmevillanásaihoz
képest.
A Metamorphosis Transylvaniae
egységes elbeszélői tónusát a már szóba hozott 13. cikkely (A katolika religióról)
másféle hangra váltja. Apor itt szinte olyan érzékletes realizmussal
emlékezik vissza kolozsvári iskolai éveire, mint Bethlen Miklós a maga Keresztúri
Pál melletti tanulására. Apornak azonban csak a helyrajzai elevenek, karaktert
igazán nem tud festeni; egyetlen arcra sem emlékszünk tanítói közül. Ki az a
páter gazda ?Szép kis kertje a puszpángos cifra
táblákkal azonban emlékezetünkben marad. Ez a hitelesítő topográfus hozzátétel
hasonlóképpen: Az kőfal felől való végin volt egynéhány szilvafa, az alatt
volt feles csiga. A páterek jól tanítottak: hagyták játszani, kiváncsiskodni
a gyerekeket. Rácsodálkozhattak a tíz-tizenkét őzre , amelyeket
az udvaron tartottak ; nyári estén szabad volt kinn aludniok a monostori
szép nagy öreg nyáriházban , és kedvükre szórakozhattak is: étel,
ital bővön lévén, vígan voltunk; estve penig tüzes szerszámokat csináltanak
az akkori fejedelem németjei; még apró rézálgyúk is voltanak, az pátereké, azokat
rakéták által úgy sütögették ki, azokkal mulatták estve magokot . Volt
aztán még zöld táblajáték, akit most piliárdnak hínak ; volt tekéző
kő , ostábla, lúd, prágány . (A ludas és prágányos játékot
az Apor-kiadók nem tudják magyarázni.) Mintha két külön kéz írta volna a moralizáló
dohogásokat és ezt a friss prózát! Egyetlen helyen van benne idegenszerűség;
ott, ahol az öreg Apor rutinosan beleszól fiatalos szövegébe: de ha akkor
mondhattad volna, hogy piliárd, más azt tudta volna, hogy azt mondod, hogy az
piliárt . Ezt a kétféleséget a szerző is érzi. Odaírja a 13. cikkely végére,
hogy VÉGE, aztán még egyszer befejezi könyvét: didaktikus önismétléssel visszakanyarítja
a régi szokások és a nájmódi ellentétéhez. Észrevette, hogy kiesett szerepéből.
Hálásak lehetünk ezért a tévedésért. Egy másik Apor Pétert is megismertünk
*
Apor Péter Kolozsvár után a nagyszombati egyetemen tanult, bölcsész és jogi képzettséget szerzett. Kurucgyanússá lett, még le is fogták, aztán főkirálybíró, főkapitány, báró. Házassága boldogtalan, öregségében megvakul. Sok mindent írt még, verses redakcióban is, de egyik sem ér közelébe a Metamorphosisnak.
*
Szövegkiadás: ~, Metamorphosis
Transylvaniae, kiad., utószó TÓTH Gyula, Bp., 1972; ~, Ua., bev. és kiad. KÓCZIÁNY
László, szöveggondozás LŐRINCZ Réka, Bukarest, 1978. (A két kiadás egymásnak
ellentmondón szól a Cserei Mihálynak tulajdonított részletek ügyében
.)
Életrajz és irodalom: ÚMIL, I, 1994, 51, 52 (KOMLOVSZKI Tibor); KOSZTOLÁNYI
Dezső, ~, Pesti Hírlap, 1935. febr. 17. (és 1940 után több Kosztolányi-kötetben);
A m. irod. tört., II, 1964, 435-437 (TARNAI Andor); ILLÉS Endre, A dohogó =
I. E., Mestereim, barátaim, szerelmeim, I, Bp., 1979, 18-25; FELVINCZI György
fordítása: RMKT XVII, 13., 1988, 203-204.
Kovács Sándor Iván