Szöveggyűjtemény

ÚTI LEVELEK

IX.

Beje, július 6. 1847.

Beje Gömör megyebeli falu Rima-Szombat és Rozsnyó között. Ezt nem a te kedvedért mondom, barátom, a ki úgyis tudod, hanem azok kedvéért, a kik nem tudják és vajhmi nagy ezeknek az ő száma. Itt vagyunk Bején, még pedig a papnál, tiszteletes Tompa Mihály barátunk- és collegánknál. Víg napokat élünk, de mindazonáltal csalatkozol, ha azt hiszed, hogy kevesebbet civakodunk, mint hajdan nálad, Eperjesen. Minden pillanatban összeveszünk. Ö azt állítja, hogy ő a legbékeszeretőbb ember a világon, én is azt állítom, hogy én vagyok a legbékeszeretőbb ember a világon, pedig meg vagyunk felőle győződve, hogy mind a ketten a legdisputaxabb emberek vagyunk a világon. Egyébiránt neki, mint papnak, csak több eszének kellene lennie, vagy mi, s kötelessége volna engednie, de ő kötelességéről mindig megfeledkezik, vagy tulajdonképp soha eszébe sem jut. Különben egymás verseit illő kímélettel bíráljuk. Ö azt mondja, hogy ez és ez a munkám nem ér semmit, hogy az silányság; én azt felelem, hogy nem igaz, mert az remek ... s ha én mondom neki, hogy ez és ez a műve nem ér semmit, hogy az nyomorúság, ő feleli, hogy nem igaz, mert éppen ez a legjobb munkája. Átaljában a fiatal irodalom tagjai tán túlságosan is szigorúak egymás iránt, s a miserabilis csőcselék mégis azt akarja elhitetni a közönséggel, hogy mi egymást tömjénfüstbe fojtjuk.

Július 1-én indultam Pestről. Halld csak, milyen szívdöbbentő és hajmeresztő szerencsétlenség ért. Indulásom előtt egy óranegyeddel jut eszembe, hogy könyveimet már mind elzártam, s az útra nem hagytam kinn semmit. Oda futok könyvárusomhoz, hogy adjon hirtelenében valami kis könyvet, a mit zsebembe dughatok. Kipkednek-kapkodnak, végre adnak egyet, elteszem s rohanok. Az omnibuson, mely a vasúthoz visz, megnézem, vajon mi olvasmányom lesz? s határtalan egek! mit kelle látnom?... Gőthe Faustja volt zsebemben. Mit csináljak? kiálték föl magamban, mit csináljak, káromkodjam-e vagy elájuljak? Tudod, barátom és ha nem tudod, hát tudd meg, hogy én Gőthét nem szeretem, nem szívelhetem, utálom, undorodom tőle, mint a tejfölös tormától. Ennek az embernek gyémánt volt a feje, de szíve békasó ... eh, még az sem! hisz a békasó szikrát hány. Gőthe szíve agyag volt, komisz agyag, nem egyéb; nedves, puha agyag, mikor ostoba Wertherjét írta, azontúl pedig száraz, kemény agyag. És nekem az ilyen frater nem kell. Előttem minden ember annyit ér, a milyen értékű a szíve. Előbb meg tudnék azzal barátkozni, ki valami szenvedélyében ezer roszat követett el rajtam, mint a hideg emberrel, ki ezer jót tenne velem. Lángoló szív, lángoló szív! vagy a fagyos sír!... Oh istenem, ha az én meleg, forró szivem egykor kihűlne ... de nem, ez nem lehet. Az én szivemet még a halál sem hűti meg. Temessetek el éjszakon, s ültessetek sírom mellé narancsfát; meglátjátok, hogy ott is virít, mert szívem megmelegíti a földet, melyben fekűnni fog.

Gőthe a legnagyobb németek egyike. Gőthe óriás, de óriás szobor. A jelen mint bálványt állja körül, de a jövendő el fogja dönteni, mint minden bálványt. A mily egykedvűleg nézett ő le dicsősége magasságáról az emberekre, oly egykedvűleg néznek le majd az emberek dicsősége porba vegyült romjaira. A ki másokat nem szeretett, azt mások sem szerethetik, legföljebb bámulhatják. S jaj azon nagy embernek, kit csak bámulni lehet, de szeretni nem. A szeretet örök, mint az isten; a bámulat mulandó, mint a világ.

Ad vocem bámulat! (hogy visszatérjek utazásomhoz vagy igazság szerint, hogy elkezdjem) azon a vasuton bámulatosan halad az ember. Szeretném rá ültetni az egész magyar hazát; néhány esztendő alatt tán kipótolná, a mit néhány század alatt elmulasztott a haladásban. Kár, hogy oly rövid még nálunk az egész vasut. Mikor az ember azt gondolja, hogy még csak fölül, már akkor leszáll, s ott van Vácon. A mily nagy a rokonszenve Pálffy Albert barátunknak ez iránt a Vác iránt, éppen oly nagy az én ellenszenvem. Szegény Berti! mindig Párisról ábrándozott, s utóbb is majd Vácon telepdik meg. Milyet nevetek, ha majd így kell címeznem a levelet hozzá: Pálffy Albert barátomnak, hites ügyvédnek, jeles írónak, Vác városa érdemes polgárának, tisztes családapának. Hahahaha! Carteaux, Etoile-sombre, Trois-Rivičres s Rivuli-Dominarum írója ... és ... váci polgár, hahaha! ... de azt mondja O-Mear: „ismerem az élet utait, azért nem csodálkozom a történteken.”

Elkisért Vácig Emődy Dániel. Nem tudom: egyszer fogja-e közönség e sorokat olvasni, vagy ... egyszer sem; de leírtam e nevet, hogy a hányszor olvassák leveleimet, lássák egyszersmind leghívebb, legönzéstelenebb és legtisztább lelkű barátom egyikének nevét is. Barátja vagyok, mert ő is barátom, de barátja vagyok még inkább azért, mert ő jellem, oly erős jellem, a milyen e gyönge korban kevés van, a milyen csak az lehet, kinek a szegénység volt dajkája és nevelője. Urak, tiszteljétek az ilyen embereket, kik kenyeret esznek, bár kalácsot ehetnének.

Váctól Rima-Szombatig gyors-szekeren mentem és enfin olyan gyors szekeren, a mi csakugyan megérdemli ez annyiszor bitorolt nevet. Utazásunk rohanó és kényelmes volt. Utitársaim ellen sem panaszkodhatom, mind magyarok voltak, nem, mint a minap debreceni utamban, hol egy isten nélkül való bárkába egész ember-menageria szorult össze. Losoncon meglátogattam a kis Vilmát, kit ezelőtt két évvel itt jártamban testvéremnek fogadtam. Most is oly jó, most is oly szép, mint akkor volt; férje pedig most is olyan nagy golyhó, mint akkor volt, s ezt látni nagyon örültem, mert meggyőzött afelől, hogy még sem igen igaz, a mit úgy beszélnek, hogy a házasság tönkre teszi az embert. Legfölebb az van a dologban, hogy az asszonya válogatja meg, s így nincs mitől tartanom. – Tizenhat órai utazás után Rima-Szombatba értünk, honnan másnap reggel fogadott szekéren ide Bejébe hajtattam. Éppen mikor indulni akartam, oda lépett hozzám egy ember ... akarom mondani, egy német, s kért, hogy vegyem föl, miután ugyis egy az utunk. Magas, szőke, nagyvenöt körül járó férfi volt, tisztességes öltözetben, hóna alatt kendőbe kötött kis batyuval. Mondám neki, hogy szívesen fölveszem, de csak egy föltétel alatt, tudniillik, ha az egész úton egy szót sem szól, mert nem szeretek beszélni útközben, németül beszélni meg soha sem. Megígérte, s fölült. És így haladtunk jó darabig szótlanul, végre magam törtem meg a csendet, s képzelem, mennyire örült meg ezen szegény útitársam, mert a mint aztán kisült, hallatlan bőbeszédű volt, s így a hallgatás tán még nagyobb terhére esett, mintha gyalogolnia kellett volna. Csak hogy megoldhatta a kereket, beszélt aztán annyit, hogy a mint a nótában van:

„Ha a megye diák volna,
Tisza, Duna tinta volna,
Még se győzné azt leirnya...”

Elmondta, hogy ő zongora-hangoló s így jár az országban holmijéval a hóna alatt; nagyon szeretne a lotteriában valami ötven, hatvan ezer forintocskát nyerni, mert már öregszik s hátralevő napjait nyugalomban óhajtaná leélni; a szeretője gouvernante Nyitrán s utoljára Nagy-Szombatban találkoztak a tavasszal így és így stb. stb. Addig beszélt, addig beszélt, míg egyszer csak azt vettük észre, hogy ott vagyunk Bejében, a papi lak előtt. Leugrottam, zörgettem, ajtót nyitottak s a ki ajtót nyitott, az maga volt tiszteletes Tompa Mihály uram. Rohantunk egymásnak, mint két üstökös csillag, mely egyik a másikat szét akarja zúzni ... összeölelkeztünk ... de nem birkóztunk ... csak ölelkeztünk. – Azóta itt élvezem a csendes falusi magányt, „hogy phrasisban beszéljek,” mint Pálffy Albert mondta, midőn életében az első s tán egyszersmind utolsó phrasist találta kiejteni. Bizony komisz is az! isten őrizzen minden becsületes embert még a hallásától is.

A napokban megnéztük Murány várát, mely ide valami hat óra járás. A ki valaha Gömörbe vetődik, nagyot vétkezik maga ellen, ha ezt meglátogatni elmulasztja. Magyarország legszebb megyéinek egyike Gömör s ennek ismét legszebb vidéke Murány. Gyönyörűségesen vadregényes táj. Szép derült nyári délután jártunk a nevezetes romokon, melyek talán hazánk valamennyi várai között legközelebb álltak a felhőkhöz a mindenfelől szédítő meredekségű kőszikla ormon. Köröskörül a még magasabb hegyláncon sötét fenyvesek, alant a mélységes völgyben a kéklő köd alatt fehér juhnyájak és tehéncsordák. A nyájak kolompoltak, a madarak daloltak és fütyöltek, távolabb a hámorok zúgtak ... mindnütt zaj, életzaj, csak itt fönn a bércen, hol egykor kardok csörögtek és ágyúk dörögtek, csak itt volt csend, halálcsend ... kivévén, hogy Tompa Mihály hortyogott.

Igen aludt és hortyogott, becsületem szentségére esküszöm, aludt és hortyogott ... mert eskü nélkül a legkönnyenhivőbb ember sem hiheti el. Míg én a táj páratlan fönségén s a múlt idők nagyszerű eseményein a legköltőibb ábránddal merengtem: addig Tompa Mihály aludt és hortyogott. Ha halálos ágyam előtt térdelve kér, hogy bocsássam meg ezt neki, még sem bocsátom meg; ha a más világon találkozunk és kér, még ott sem bocsátom meg. Nem.

Ismétlem: a ki Gömörben jár, el ne mulassza Murány omladékait megnézni, el ne mulassza! de magával ne vigye Tompa Mihályt, mert ő alunni és hortyogni fog, alunni és hortyogni ... s e hortyogást még koporsótokban a föld alatt is hallani fogjátok, hallani az örökkévalóságon keresztül. Hrrr, hrrr, hrrr!

XV.

Koltó, szeptember 15. 1847.

Hát, amíce, megházasodtam ... remélem,nem veszed rossz neven, hogy amícézlek, a mit, úgy hiszem, joggal teszek, mint táblabíró és házas ember s e szerint filister primae classis. Ugy van amíce, én megházasodtam!... de nézd, ez a nyomorult phlegmaticus tinta nem válik rózsaszínűvé e szónál, mely rózsaszínűbb a rózsánál. Éppen ma egy hete, hogy a költői borostyánkoszorút lehúztam dicssugáros füleimről, akarom mondani fürteimről s helyébe a házi-sipkát ültetém, s a lant helyett éktelen hosszúszárú pipát tartok kezemben, s oly füstöt eresztek, hogy már mind a kilenc múzsa megkehesedett s még Pegazusom is köhög tőle. Kedves öcsém Frigyes, te mint afféle nőtelen siheder, nem tudhatod, de hidd el nekem, hogy így feleség oldalánál a pipafüst többet ér, mint egy egész bámuló világnak tömjénfüstje, kivált ha olyan a feleség, mint ez az én kis barnácskám itt ... ah csak azért az egyért sajnálom, hogy feleségem, mert mint ilyet már nem szabad vagy legalább nem illik dicsérnem; pedig úgy szeretném dicsérni, mint tulajdon saját magamat.

Esküvőnk középkori regényességgel ment végbe, az erdődi vár kápolnájában, korán reggel. Szerettünk volna én is, menyasszonyom is, helyhez és alkalomhoz illő komoly és ünnepélyes arcot ölteni, de sehogy sem sikerült, folyton mosolyogtunk egymásra, s ha én olyan szépen mosolyogtam, mint menyasszonyom, úgy esküszöm neked, hogy egy angyalt festő képíró előtt a legtökéletesebb mintául szolgálhattam volna. A mint az esküvési szertartásnak vége lett, rögtön kocsira ültünk s vágtattunk ide Koltóra. Ez egy kis falu Kővár vidékén, a Láposvölgyben, Nagy-Bányától egy órányira délre. A táj olyan szép, mintha az én képzeletem után alkotta volna a természet. Hogyan jöttem én ide? kérdezed. Megfelelek rá. E falu egy barátom birtoka ... ha Horváth Lázár volnék, kapnék az alkalmon, nevét kiírni, mert nagyúr; de nem teszem ezt, minthogy nem vagyok Horváth Lazi, hála a mennyi atyának. Barátom átengedte lakását, hogy itt töltsük a mézesheteket, s itt töltjük ... már azt talán csak nem kérdezed, hogy boldogan-e vagy sem?

Utazásunk idáig elég rossz időben történt, de nézi is az ember házassága első napján, hogy milyen az idő? Egy kis kalandunk is volt az útban ... Nagy-Bányán túl Misztótfaluban eltört egy kerekünk. Feleségem csak mosolyogta a bajt, de én dühösen dühödtem, s félre mentem, hogy feleségem ne halljon, és ott kedvem és rangom szerint kikáromkodtam magamat. Egyéb következése nem lett a dolognak, csak hogy az itteni késedelem miatt másnap érhettünk Koltóra. Az éjet Nagy-Bányán töltöttük a fogadóban ... házasságom első éjét a fogadóban! nem hiába vagyok a csárdák költője.

Most pedig érd be ezzel a kevéssel, édes barátom, legjobb szándékom mellett sem írhatok töbet, mert a feleségem minduntalan a nyakamba borul, vagy én az övébe ... a mi mindegy; a vége csak az, hogy nem írhatok. Egyedül vagyunk, azért ölelkezünk ... az a komisz tempo nincs meg bennünk, hogy mások előtt nyaljuk-faljuk egymást, mint rendesen szokták a fiatal házasok. Jaj be rút, jaj be cudar, piacra vinni a boldogságot!

Igaz! hazugság, a mit tartanak közönségesen, hogy a házasságban megszűnik a szerelem. Én most is oly forrón, oly lángolón szeretem feleségemet, mint hajdanában nőtelen koromban, pedig már egy hét múlva két hete lesz, hogy megházasodtam.

XVI.

Koltó, október 14. 1847.

Feleségem ott a másik asztalon naplóját írja, én ma már vágtam egy verset, kinn a szél olyanokat sóhajt, mint a kovácsműhelyben a fúvó; az ebéd ideje közel ugyan, de még nincs itt – mindezekből pedig az következik, hogy a legpompásabb alkalmam van a levélírásra, azért használván használom. Tehát, kedves barátom, örülj vagy ásíts, de tanácslom, nem az én irántami tekintetből, hanem a magad javáért, hogy ha már ásítani találsz, ne ásíts valami túlságosan nagyszerűt, mert le talál esni az állkapcád, és ez igen kellemetlen dolog. Tapasztalásból tudom, azon korból, mikor még az úgynevezett classicai becsű magyar műveket is olvastam, melyektől isten ójon minden jó lelket.

Akár hiszed, barátom, akár nem, de az idő halad, gyorsan, gyorsan! a virágok már elhervadtak, hidegek kezdenek lenni, fűtünk erősen mindennap, sőt napjában többször is. Ah, az idő halad, oly vén házas vagyok már! (öt hetes) maholnap talán már bölcső jön a házba s utána nemsokára koporsó. Egyebet sem teszünk, csak születünk és halunk. Boldogok az asztalos mesteremberek, mert övék a haszonnak országa!

Innen-onnan lejárják a mézeshetek, s benne leszünk ama nagy sivatagban, melyet az élet prózájának neveznek. Bolond beszéd, mind a mellett, hogy úri magamtól származik. Szentül hiszem, hogy az én mézesheteim a sírig tartanak. Mintha az élet költészete a időtől függne s nem az egyénektől. A prózai embernek a mézeshetei is prózaiak és ellenkezőleg. A ki milyen. Némelyek a tavaszban, sőt még az én verseimben sem találnak költészetet, mások pedig találnak a száraz kóróban, sőt még a kritikusokban is. Szóval ebből az akar kisülni, a mit már az elébb mondtam, hogy az én mézesheteim a sírig fognak tartani ... legfölebb a mámor fog eltűnni belőlök, de a költészet és a boldogság megmarad. Oh, ezek mámoros napok valának! és éppen azért nem is tudom, hogy töltek el? csak, a mi szinte bosszantó, a legprózaibb s úgyszólván oda nem tartozó időtöltéseim jutnak eszembe, például a lovaglás, olvasás, írás stb. Irtam is, barátom, még pedig annyi verset, hogy még! Megvallom, ilyen ostobaságot nem tettem föl magamról, hogy házasságom első hetében verseljek; de tudj’ isten, a versírás is végre oly el nem hagyható szokássá válik, mint a lólopás vagy fejvakarás vagy a részegeskedés. Sokszor mondtam magamnak: „ugyan mit firkálsz, te szamár, hát nem jobb volna, ha addig feleségedet ölelnéd?” föl is tettem magamban, hogy csak azt a gondolatot rántom le, mely már tollam hegyén van, de mire ezt leírtam, ismét más s azután megint más jutott eszembe s így nem mozdultam asztalomtól, míg a vers kész nem lett, azalatt pedig visszahozhatatlan órákat ragadt magával a négy lovas kocsin nyargaló idő! s így, a helyett, hogy élveztem volna, írtam, írtam ... akár a dicsőségnek, akár a feledésnek, mindegy! elég hozzá, hogy másnak, nem nekem. Rosz szokás az a versírás, nagyon rosz szokás! jól teszi, ha nem fúja, a kinek nem égeti a száját.

Most veszem észre, hogy ez az egész levél becses magamról szól! te, barátom s Apollóban atyámfia, nem veszed ezt tőlem rossz neven, de vajon mit szól hozzá a közönség?... Ejh, legyen esze az érdemes közönségnek s gondolja meg azt: ha már lyricus az ember, hát azért lyricus, hogy magáról beszéljen.

Az íráson kívül, mint mondám, lovagoltam és olvastam. A lovaglás oly szenvedélyem, mint neked a délutáni alvás; kár, hogy ritkán van módom benne ... a Pegazuson az igaz, hogy eleget nyargalászok, hanem ez nem nagy vigasztalás, ennek a csikónak az a szép, de rosz tulajdonsága van, hogy az égen hordozza az embert, pedig én jobb szeretem a földet, mint az eget. Olvastam regényeket George Sand-, Boz- és Dumastól. George Sand az új világ csodája és én bámulom, talán imádom is, de nem szeretem. Ö, mint a mészáros a marha böndőjét, fölhasítja a társadalmat, hogy megmutassa belsejének egész rondaságát, és azt kiáltja: így nem maradhat!... oh ez merész, dicső, nagy munka, de férfinak való, nem asszonynak. Regényeinek olvasásakor mindig megzavar a gondolat, ha eszembe jut, hogy ezeket asszony írta s szinte kedvetlenül teszem le. Ha már munkás az asszony, jó, hadd főzzön a konyhában, hadd gyomláljon a kertben, itt szép, ha bepiszkolja a kezét; az istállót bízza a férfiakra. – Boz felül van minden bírálaton ... ez az egyetlen ember, kinek irígye vagyok, nem mintha őt tartanám a világ legnagyobb írójának s azt hinném, hogy utána mingyárt én következem, hanem azért, mert az ő küldetése legszebb, ő szerez valamennyi író közt legtöbb jókedvet, ő nevettet meg legtöbbeket. Ez legszebb küldetés a földön: másokat felderíteni. Oh, ha most hét mennyország van, az isten okvetlen még egyet fog teremteni s e nyolcadikba majd Bozot helyezteti, mint az emberiség legnagyobb jótevőjét, mulattatóját. – Bozzal együtt legkedvesebb regényíróm Dumas Sándor. Nincs is több szellem senkiben, mint ő benne. Nála is vannak nagyobb írók akárhányan, de kedvesebb, szeretetreméltóbb egy sincs. És ez a fődolog! Nem bámultatni, hanem szerettetni! ez legalább az én vágyam, törekvésem. Különben a mi Dumast illeti, csak rajta állott naggyá lenni. A természet őt lángésznek alkotta, de ő szétszórja, eltékozolja szellemének kincseit, s a helyett, hogy fényes ragyogó öltözetben járna, a mint járhatna: öltözete egyszerű, sőt néha foltos is. Bánja is ő! az ő célja másokat jól tartani, nem magát gazdagítani. Senki jobban nem ismeri az emberi szivet, mint ő; senki oly szépnek nem festi az életet, mint ő. Valaha roppant ember- és világgyűlölő voltam, annyira, hogy a föld egy óriási szemétdombnak tetszett előttem, melyen az emberek, mint undorító féregmilliárdok nyüzsögnek; hogy e nyavalyából kigyógyultam: nem egészen, de nagy részben Dumasnak köszönöm, ő segített levenni orromról az epéből készült sárgazöld pápaszemet, az ő munkáinak olvasása után kezdtem eszmélni, hogy talán mégis szép a világ. Ah, Dumas oly szépnek festi az életet, oly szépnek festi még a fájdalmat is, hogy az ember csaknem készakarva boldogtalanná lesz, hogy olyan édes bánatot érezzen. Ha a szegénységet rajzolja, kész vagyok azt a néhány garast is kihányni a zsebemből, mely benne van; ha a vérpadot rajzolja, óhajtom, bár csak vérpadon halnék meg! ... Szóval: Dumas Sándor szeretetreméltó ember ... nem hiába, hogy druszám.

Néhány nap mulva indulunk Pest felé, itt hagyjuk Koltót, az örökké kedves emlékű Koltót, hol oly édes, de oly édes heteket tölténk, a milyen boldogságot halandó álmdoni és elbírni is csak képes. De úgy hiszem s nem éppen alaptalanul, hogy ideje már eldobni ezt a bolond tollat, melyet nem tudom mi lelt most, hogy sehogy sem akar elfáradni, pedig levelet ír, mibe máskor oly bámulatos hamarsággal bele unt ... ah, tudom, tudom, megházasodtunk, filiszterkedni kezdünk. A filiszterség egyik nagyon biztos jele a hosszú levelek írása. Adieu, génie!