- Petőfi Sándor -
Jó testvér, jó szülők,
Miért e halk járás, e suttogás?
Dobogjatok, tomboljatok,
Lármázzatok... ne féljetek,
A kisded föl nem ébred,
Mert nem hallják a lármát a halottak...
A kisded halva van, éhenhala!
Mit érezhet, mit érez a szülő,
Midőn meglátja, hogy szülötte meghalt?
Hát még azon szülő, kinek
Éhen veszett el gyermeke,
Szép ártatlan kis gyermeke?
Ha jobbkezének erejét
Az én kezembe öntené az isten,
Leírhatnám-e úgy is azt a kínt,
Mely a szegény asszony szivét
Ezer körömmel szaggatá?
Hagyjátok őt a holttetemre
Borulva sírni, sírni, sírni,
Zokogni, fölüvölteni,
A fájdalomnak mély örvényiből
A magas égre fölkiáltani,
S az isten arcát káromlással, a
Lélek sarával meghajítani!...
Hagyjátok őt, hagyjátok őt,
Ne bántsátok szent őrjöngésiben.
A férfi néma fájdalommal
Állt a kicsiny halott elött,
Avvagy, ki tudja, tán örömmel?
Örömmel, hogy kiszenvedett.
A kisfiú pedig merően
Nézé testvérét, és azon
Gondolkodék, hogy ő is ilyen
Halvány, ilyen fehér és mozdulatlan
Leszen, ha majd meghal, ha többé
Nem éhezik. –
Lassan, lassan, de csak lefolytak
Egymás után az órák, és az asszony
Keserve meghalt kisdedére
Ájulva vagy meghalva omlott,
És szíve megkönnyebbedett,
S lelkének fölvert habjai
Nem ostromolták többé az eget,
Csak halkan rezgedeztek,
Mint a szellőben a kalászok.
Ölébe vette a halottat
S szelíden ringatá,
És félig énekelve suttogott,
Miként az erdő lombjai
Az őszi alkonyatban:
„Alszol, kicsiny
Kis magzatom;
Mit álmodol?
Mondd meg nekem.
Szép álmokat
Látsz, úgyebár?
Hisz még nem a föld
Ölében alszol
Anyád ringat még,
Anyád ölel. –
Aludj, aludj,
Szép gyermekem,
Fehér virág,
Fehér sugár,
Kit elnyel a
Fekete föld. –
Pirúl az ég,
Megcsókolá
Az alkonyat;
Megcsókolom
Én arcodat,
S ez nem pirúl,
Mért nem pirúl?
Csak egyszer is
Mosolyganál még
Reám, anyádra,
Lelkem szive,
Kis magzatom! –
Zöld sírhalom...
Fehér kereszt...
Alatta te...
Fölötte én...
Mi hulldogál rá?
Nem az eső,
Az én könyűm. –
Hallgassatok, ti
Ákácfa-lombok
A temetőben,
Kis gyermekemmel
Beszélgetek,
Szépet beszélünk,
Hallgassatok. –
Nem fáj fejed?
Nem fáj szived? nem
Nehéz a föld? mely
Fölötted áll.
Mi volt lágyabb, az
Én karjaim
Vagy a koporsó?...
Aludj, aludj,
Szivem galambja,
Jó éjszakát,
De egyre kérlek:
Álmodj felőlem,
Legyünk együtt.”
S mig így altatta a holt gyermeket,
Mellette maga is elszenderűlt,
S mig ő aludt, a férj azon tünődék,
Miből szerez koporsót?
Miként ásatja meg a sírt?
Egy árva fillér sem volt birtokában.
Körültekintett a szobában,
Ha tán találna valamit,
Amelynek egy kis becse van,
Hogy azt eladja... semmi, semmi sem volt!
Mi jött eszébe, hogy e gondolatra
Elsápadt és megreszketett?
Ujján a gyűrüt pillantá meg,
Lelkénél drágább jegygyürűjét...
Ezt kell tehát eladnia,
Hogy meztelen ne menjen
A földbe gyermeke?
E drága kincstől kell elválnia,
Melyet szeménél jobban őrizett,
Mit ujjáról le nem szakíthatott
Olyan sok évnek oly sok nyomora;
El kell most végre tőle válnia?
Hajszálai őszültenek meg
A gond miatt... s nem volt más menedék!
Midőn ujjárul a gyürűt levonta,
Olyan volt, mintha kebléből a szívet
Szakítanák ki gyökerestül...
Ketté lett vágva multja és jelenje,
Fölbontatott a híd, mely a tavaszt
A télhez kapcsolá,
Eltört a lépcső, melyen a
Földről a mennybe járt!
De meg kellett történnie,
Hogy meztelen ne menjen
A földbe gyermeke. –
Szépen temették el a kisdedet,
Keményfából volt a koporsó,
A szemfedő selyemből,
És sírhalmához nagy követ tevének,
Mert drágán kelt el a gyürű,
S árát rákölték mind a temetésre...
Lelkére nem vehette a férj,
Hogy jegygyürűje árából csak egy
Garast is tartson meg kenyérre,
Bár erre olyan nagy szüksége volt.
Méreggé vált vón benne e kenyér,
Mely őt megölte volna,
És néki még soká kell élnie!