- Petőfi Sándor -

Pályakép

Pályakezdése
Beérkezése

Ars poeticájának alakulása

A kisdiák Petőfi Gvadányi, Csokonai és Vörösmarty versein nőtt fel, Pápán megismerkedett Schiller, Lenau és Heine műveivel. Költői pályája részben Eötvös József, Kölcsey Ferenc és Bajza József hatása alatt indult (Eötvösnek A karthausi című szentimentális regényéből hosszú részleteket tudott fejből idézni). Hogy később milyen tágasra tárult irodalmi horizontja, kellőképpen érzékeltetik az Úti levelek (1847) azon helyei, ahol Shakespeare mellett Byron, Shelley, Béranger, illetve Dickens és Dumas műveiért lelkesedik, fenntartásokkal szól George Sand-ról és igen kritikusan nyilatkozik Goethéről. Magától értetődő volt, hogy valamennyi magyar kortársát ismerje és olvassa.

A művészi választás és átvétel természetesen bonyolultabb annál, semhogy közvetlen egyezések alapján mindenkor azonosíthatnánk, hogy kik hatottak Petőfire. Aligha kétséges, hogy Petőfi számára a népköltészethez fordulás is, a heinei poentírozás követése is a természetesség és az őszinteség jegyében történt. Kivált az utóbbira hivatkozott büszkén; Összes verseinek 1847-es kiadásához írt előszavában hipokratának, álszentnek mondja a világot, amelynek ellenében daccal vállalja: „Hogysem tíz barátot szerezzek képmutatással, inkább szerzek őszinteségemmel száz ellenséget. Oh előttem nagybecsű az őszinteség, mert ez jó angyalom ajándéka; bölcsőmbe tette pólyának, s én elviszem koporsómba szemfedőnek.”

A természetesség védelmében vitázva írta A természet vadvirága című ars poeticáját (1844). A mintegy másfél évvel későbbi, s lényegesen kiegyensúlyozottabb lélekállapotban keletkezett Dalaim (1846. április) szerint is az alkotás legalább annyira természeti, mint amennyire lelki jelenség.

A népiesség irodalmi programja politikai mellékjelentéssel is rendelkezik. Már Erdélyi János, a népiesség legjelentősebb magyar teoretikusa is a népköltészet nyelvi-szemléleti és a népélet tematikus felértékelésével a nép irodalmi és politikai emancipációját, egyenjogúsítását kívánta elérni. „Nálunk a legfényesebb zászlós úrtól a rongyok szegényeig minden árnyéklatokban van képviselve az élet – írta egy helyütt –, s mi csak zászlós urat fessünk örökké?” Petőfi ezen az úton ment tovább, amikor szinte pozitív diszkriminációval élt a népköltészet elismertetésében. Az iskolától független tehetség hangsúlyozása is (A természet vadvirága, 1844, Arany Jánoshoz, 1847) legalább részben szociális indítékú.

Válságkorszaka
Költészete 1846–47-ben
Forradalmi látomásköltészete
Júlia-versek
Kései tájköltészete
Költészete a forradalom és a szabadságharc idején

Életrajz
Pályakép
Értelmezések
Hatástörténet

Szöveggyűjtemény

Szakirodalom
Tárló
Tanári kézikönyv

Jegyzetek

25. Például egy időben közel érezte magához az iskolából kicsapott, a bort és mulatságot kedvelő, s a vaskos diákhumornak is szívesen hódoló Csokonait, ugyanakkor költészete nem gyakorolt rá számottevő hatást. Másik példa lehet, hogy verseiben ritkán mutatható ki szövegszerűen Heine hatása (prózájában már sokkal inkább), holott kortársai egyenesen „magyar Heiné”-nek kiáltották ki Petőfit. Bár mindkét költő számára meghatározó volt a népdalhoz fordulás, a heinei költészet szembetűnő többlete, illetve sajátossága csak ott és akkor merül fel (Petőfinél is), amikor – mindenekelőtt a vers végi gúnyos poentírozással – distanciát teremt a népdalszerű helyzettel szemben, mintegy kilépve abból figyelmeztet saját autonóm, attól eltérő beszédhelyzetére, s az általánosságban személyeset ily módon egyedíti. Mint a Szobámban című Petőfi-versben, ahol a sors megpróbáltatásaiban helyt állni segítő költészetről szóló, magasröptű meditáció után ha nem is egészen előkészítetlenül, de mégis szinte szentségtörően következik a zárlat: „Leend-e haszna verseimnek? /

Túlélik-e majd apjokat? / Ragyognak-e holdként fölöttem, / Ha sírom éje befogad?... / De már derűl! szivárvány támad / Amott a rákosi mezőn, /

Sétára hát!... csak el ne csipjen / Valamelyik hitelezőm.”(Vissza)

33.árnyéklatokban:árnyalatokban.(Vissza)

26. „A költészet nem társalgó-terem – írja A költészet című versében (1847) –, / Hová fecsegni jár a cifra nép, / A társaság szemenszedett paréja; / Több a költészet! olyan épület, / Mely nyitva van boldog-boldogtalannak, / Mindenkinek, ki imádkozni vágy, / Szóval: szentegyház, ahová belépni / Bocskorban sőt mezítláb is szabad.” Nem alaptalanul kötötte össze saját felemelkedését is a népiesség-program elfogadásával: „A múzsák nem conservativ kisasszonyok – írta VII. Úti levelében (1847) –, ők haladnak a korral, s minthogy a század jelszava: »éljen a nép!« a múzsák is leszállottak az aristocraticus Helikonról, s a kunyhókban telepedtek meg. Boldog én, hogy szinte kunyhóban születtem.”(Vissza)

170.paréja:gyomja.(Vissza)