Külön fejezete a költő irodalomtörténeti utóéletének Horváth János 1922-ben meg jelent nagyszerű Petőfi-könyve. Előszavában a szerző kifejti, hogy nem (a tárgyával kapcsolatos ismereteket rendszerező) monográfiát kíván adni, hanem „csupán” Petőfi költészetének fejlődésrajzát. Horváth János közvetlenül a Petőfi-könyv után, annak szomszédságában írta a töredékben (és félszáz évig kiadatlan) maradt irodalomtörténeti alapvetését, melyben egész irodalmunk fejlődésrajzára vállalkozott (A magyar irodalom fejlődéstörténete, 1986). A két munka szoros összetartozása nyilvánvaló; a Petőfi-könyv voltaképpen az összkép egyik pillérének kinagyított fényképfelvétele.
Horváth koncepciózus fejlődésrajzot ad Petőfiről. Eszerint a költő előbb ösztönösen követte és fejlesztette tovább a népköltészet konvencióit (ez a „lírai szerepjátszásának” időszaka), később – válság-korszakának kohójából kikerülve – kialakította saját „lírai személyességét”. 1848. március 15-e nemcsak Petőfi életében jelent választóvonalat Horváth szerint, hanem költészetében is, mert a szó szoros értelemben alkalmi verseket ír, melyeket közvetlenül a politikai történések kényszerítenek ki belőle. Utóbb kifogásolták Horváth János elméletét Petőfi „szerepjátszásáról”.
Mi sem állt távolabb Horváth Jánostól, mint a politikai jelentés és a költői teljesítmény Riedlnél kifogásolt egybemosása. Fejlődéstörténeti munkájában részletesen kifejti, hogy „A magyarság, a nemzeti érzés: nem irodalmi érték; megléte önmagában nem mértéke az irodalmi művészetnek”. Az apostol Horváth által adott értelmezése igyekszik politikai szempontból (is) elfogulatlan lenni, ám ezt nem sikerül maradéktalanul megvalósítania. Csakhogy nem Szilveszter forradalmi indulatait, hanem (pl. családjával szembeni) felelőtlen viselkedését kifogásolja – azaz ellenvetései nem politikai, hanem morális természetűek.
57. Irodalomtörténeti alapvetésével Horváth János mindenekelőtt a népnemzeti irányzat hagyományával szembeforduló Nyugat-nemzedék kritikájára próbált tudományos igényű választ adni, nem kevés keserűséggel konstatálva, hogy a magyar irodalom Petőfi és Arany János nevével fémjelezhető „nemzeti klasszicizmusának” teljesítményét nem sikerült kielégítően fölmérnie sem a kritikának, sem az irodalomtörténet-írásnak. Petőfi-könyvét is e tisztázó munka némiképp megkésett, de sajnálatosan időszerű pótlásának szánta.
58. Pándi Pál 1961-es könyvének ez az egyik vezérfonala, holott ez könnyen belátható egy olyan költő esetében, aki sűrűn írt helyzetdalokat és életképeket. E fiktív szerepekkel közös nevezőre pedig Horváth nem hozta Petőfi nagyonis valóságos forradalmi szerepvállalását, sőt.
59. „Erkölcsi bénaságban szenved – írja Szilveszterről – mindazt illetőleg, ami az embernek legközelebbi emberi kötelessége. E holdkóros, sőt dühös rajongónak szemeláttára hal éhen gyermeke; hogy eltemethesse, jegygyűrűjét adja el, de árát az utolsó garasig a temetésre költi, átallván belőle csak egy falat kenyeret is venni magának. (Hát másik éhező gyermeke?)” Horváth János „a költemény fő gyöngéjé”-nek tartja e különös és szerinte semmivel sem menthető viselkedést.S valóban, nem „holdkóros”-e Szilveszter viselkedése? Menthető-e, amit családja ellen vét? Akár jogosaknak ismerhetnénk el Horváth János ellenvetéseit, ha nem lenne az irodalomtörténész illetékességének szintje más. Mert ha Az apostolt költeménynek tekintjük és nem életténynek, s ha irodalomtörténeti távlatból kívánjuk megítélni és nem morális nézőpontból, akkor nem az a kérdés, hogy Szilveszter „erkölcsi bénaságban szenved”-e vagy sem, hanem az, hogy milyen művészi célszerűséget képvisel: milyen költői életérzés (illetve világkép) mozgatja. Horváth János szemlátomást nem talált rá a kulcsra, mely ezt a zárat nyitja: a szentimentális hős problémájára.