A kiegyezést követően immár szabad lett hivatkozni Petőfi radikális nézeteire – német-, sőt királyellenességére is. 1876-ban a fiatal írók a patinás Kisfaludy Társaság ellenében tüntetően megalapították ellen-társulásukat, amelynek Petőfi lett a névadója (Petőfi Társaság), elnöknek pedig Jókait kérték fel. A különféle politikai erők abban voltak érdekeltek, hogy táplálják és kihasználják a költő kultuszát. A legendák alakítóinak első vonalában ott volt Jókai Mór is, aki Petőfinek még a pápai kollégiumból diáktársa, később egyik legközelebbi barátja, március 15-én társa a dicsőségben, ám a szabadságharc idején összekülönböztek és elhidegültek egymástól. Így hát Petőfi apoteózisát szolgálni számára becsületbeli ügy volt, s jól illeszkedett Jókai nagyszabású nemzeti mitológiájába is (melyet a magyar közelmúltat feldolgozó regényei tartalmaznak, az Egy magyar nábobtól az És mégis mozog a földön át A kőszívű ember fiaiig). Jókai emlékezései – megfelelő szövegkritikával olvasva – így is forrásértékűek.
A századvég Petőfi-kutatásának sürgető feladata volt a még élő kortársak ismereteinek összegyűjtése. A kolozsvári Meltzl Hugó körül valóságos Petőfi-iskola alakult ki, ebből került ki Ferenczi Zoltán, akinek nevéhez fűződik az első teljesnek mondható Petőfi-életrajz (1896) és a Petőfi Múzeum nyolc kötete – ez a szakkutatók számára ma sem nélkülözhető adatbázis. A liberális szellemű Ferenczi szükségesnek tartotta, hogy akadémiai székfoglalóját 1907-ben Petőfi és a szocializmus kapcsolatának szentelje. Mert a nemzeti váteszt előtérbe állító Petőfi-képet a századvégen súlyos kihívás érte a szociáldemokraták részéről, akik Petőfit megtették (Kosztolányi Dezső szavaival élve) „az első magyar proletár”-nak. Székfoglalójában Ferenczi tagadta az utópikus szocialisták hatását Petőfire, tökéletesen megfeledkezve saját korábbi megállapításairól – szociáldemokrata részről nem is mulasztották el, hogy a Petőfi-életrajzot felvonultassák szerzője ellen.
Az irodalomtörténészeket legalább kötelezte a szövegtisztelet pozitivista tanítása, ami nem mondható el a politikusokról és egyéb nemzetnevelőkről. 1915-ben a Magyar Figyelő publicistája arról cikkezett, hogy Petőfi „a világháború poétája”, hiszen mindenkinél előbb jövendölte meg a jók és a rosszak világméretű összecsapását (lásd Az itélet című versében). Az 1919-es kommün Petőfi próféciájának beteljesülését ünnepelte saját hatalmában, ahogy a Horthy-rendszer szónokai is arra használták fel a Petőfi-centenárium alkalmát, hogy a „nemzeti forradalmár” leleményes fogalmával jelezzék: valójában kinek a szellemi előde Petőfi. A „hivatalos” kultusz abszurd voltát találóan jellemezte Móricz Zsigmond Ha Petőfi élne című cikkében (1931), ahol tollhegyre tűzte az ókonzervatívvá züllött Petőfi Társaság viszonyát a költőhöz.
50. A Szent István Társulat 1916. évi naptára pedig a Föl a szent háborúra! című Petőfi-vers négy sorát („Szent a csata, nem harcolunk / Királyért:/ Király ellen szabadságunk / Istenünk és hazánkért!”) a következő jelentéktelen módosításokkal közölte: „Szent a csata, mert harcolunk / Királyért, / Királyunkért, Istenünkért / És te érted: Hazánkért!”
51. 1922. december 22-én Klebelsberg Kunó törvényjavaslatot terjesztett a nemzetgyűlés elé a költő emlékének törvénybe iktatásáról. Az ünnepi eseményt váratlan incidens zavarta meg: az egyik képviselő, Cserti József azt kiáltotta a bevezető szónoklatot követően, hogy „Éljen Petőfi szelleme! Éljen a magyar népköztársaság!”, ami a jelenlévőkben az 1918-as őszirózsás forradalom, illetve a kommün rémét idézte fel. Így azután a képviselők – hogy felháborodásukat kifejezzék – a magyar királyság hosszan tartó éljenzésével zárták a Petőfi emlékére összehívott ülést.
52. „A Petőfi Társaságok soha nem foglalkoznak a Petőfi eszméinek terjesztésével, mert sokkal könnyebb a Petőfi-házban őrizni az ágyat, amiben Petőfi született, mint Az apostol gondolataival kiállni a tömeg elé.”.