- Petőfi Sándor -

Értelmezések

Befordúltam a konyhára... (1843)
Megy a juhász szamáron... (1844)
Temetésre szól az ének... (1844)
Az alföld (1844)
A helység kalapácsa (1844)
János vitéz (1844)
A természet vadvirága (1844)
Dalaim (1846)
Felhők (1846)
Egy gondolat bánt engemet... (1846)
A XIX. század költői (1847)
Szeptember végén (1847)

A puszta, télen (1848)

Az 1848. januárjában írt A puszta, télen című nagy leíró versében már a felütés is ezt az ellentétet jelzi. A tréfás-mesélgető hangvétel forrása a beszédhelyzet: mintha a védett szoba melegében szólna a beszélő az ellenséges, hideg télről. Ez magyarázza a csúfolódóan körülményes (mostan, ám, igazán, mert az az ősz) és a meseszerűen távolságot teremtő előadásmódot (az ősz rosz gazda, könnyelmüen fecsérel, a sok kincsnek a tél csak hült helyét leli).

A téli világot negatív jellemzéssel jeleníti meg: a nyár képei sorakoznak tagadó alakban. A tél a teljes hiány világa. Az emberi tevékenység is lelassul. Ember és környezet tökéletesen összehangolt ritmusának kivételes erejű költői ábrázolása a béres ráérős részletezéssel bemutatott pipára gyújtása (5. versszak). A statikus nyugalom képeit váltja az elszabadult természeti erők kavargása, tombolása (7. szakasz). Ebben a félelmetes, dinamikus természeti környezetben, vele összhangban tömör és vészjósló kép jeleníti meg a betyár alakját, érzékeltetve helyzete kilátástalanságát (8. szakasz).

A tél a körforgásszerű lét legmélyebb pontjának mutatkozik. Csak a zárlat politikai mellékjelentése utal arra, hogy a körforgás a természeti létezés szintjén érvényes, a társadalmi létezés célelvű, előrehaladó folyamat. S éppen a politikai mellékjelentés győzhet meg arról, hogy a tél fontos jelkép Petőfi költői világában: benne összegeződik mindaz a démonikus erő, ami a bensőséges, derűs emberi életet veszélyezteti.

Nemzeti dal (1848)
Az apostol (1848)

Életrajz
Pályakép
Értelmezések
Hatástörténet

Szöveggyűjtemény

Szakirodalom
Tárló
Tanári kézikönyv