A korábbi csalódások (sokszor csupán a felvett szerepből fakadó) didaktikus és szenvelgő előadása után itt szokatlanul érzékletes erővel fejeződik ki a válságba került lélek meghasonlottsága és tanácstalansága. A tanító jelleg háttérbe szorul, még az epigramma is alárendelődik a képnek – a kihegyezett csattanószerű tanulság személyessé válik (A bánat? egy nagy oceán) vagy már egészen elmarad (Emlékezet...). Mindkét versben a logikai szerkezet (a bánat és az öröm, illetve az emlékezet meghatározása) metaforikus szerkezetként jelenik meg. Az első esetben a metaforák viszonyítási alapként szolgálnak, a másodikban a kép nyitott, és további képzettársításra indít.
A képet és a leírást már nem kíséri fogalmi magyarázat. Egyrészt a képet és a gondolatot pusztán egymás mellé helyezi, anélkül, hogy bármiféle oksági kapcsolatot jelölne: „Sétálok, sétálok, s szemlélem / A füst árnyékát a falon, / És a barátságról gondolkodom.” (Gyertyám homályosan lobog...). Másrészt a retorikus szerkezet végpontját jelentő csattanót tematikus zárlattal váltja fel: „S nézném a felhők vándorseregét, / Nézném a nap jöttét s lementét... / Mig végre magam is lemennék.” (Szeretném itt hagyni...). A mindössze hatsoros Igazság! alszol? kiélezett értékhelyzete akár foglalata lehetne a csaknem háromezer soros kései mű, Az apostol démonikus világának: „Igazság! alszol? vagy meg is halál? / E férfi méltó volt rá, hogy nyakáról / Aranylánc függjön; s íme a helyett / ő függ, ő függ... a hóhér kötelén. / S ennek nyakában aranylánc van, pedig / Hóhérkötélen kéne függnie. – / Igazság! alszol? vagy meg is halál?”
A képi megfelelések és az asszociatív kapcsolatok egyaránt a hasonlított fogalmak (bánat, öröm, barátság, emlékezet stb.) értékcsökkenését fejezik ki. Nem kétséges, hogy ez a költészet sokat köszönhet a byroni világfájdalom és a heinei profanizálás példájának, de azok epikus, illetve poénra élezett előadásmódjával szemben metaforikus, illetve a csattanót átértelmező eljárással él.