- Petőfi Sándor -

Értelmezések

Befordúltam a konyhára... (1843)
Megy a juhász szamáron... (1844)
Temetésre szól az ének... (1844)
Az alföld (1844)

A helység kalapácsa (1844)

Közülük az első, A helység kalapácsa komikus eposz. A magyar romantika kedvenc műfaját, az eposzt parodizálja, ugyanakkor „bejáratott” műfaji hagyományt követ: az érzékenység költőinek kedvelt műfaját (nálunk Csokonai Vitéz Mihály Dorottyája számít előzménynek). Voltak értelmezők, akik A helység kalapácsa és Vörösmarty Zalán futása, illetve Cserhalom című eposza egyes fordulatai között találva egyezéseket, arra a következtetésre jutottak, hogy Petőfi Vörösmarty stílusát csúfolja ki. Mások úgy gondolták, hogy általában az élettagadó irodalmiságot teszi gúny tárgyává. Valójában A helység kalapácsa nemcsak a klasszicista eszményt, a túlzásba vitt pátoszt, a fennkölt hangnemet és a jellegzetes eposzi kellékeket teszi nevetségessé (a vígeposz műfaji kellékei éppúgy adottak, mint a hősi eposzé), hanem a költészetnek romantikus (és nem kevésbé) ünnepélyes, „vasárnapi” értelmezését is. Kedvelt fogása a megfordítás; pl. az első énekben a színhely: templom, eposzhoz méltó, tehát középület, hogy azután a második énekben az újabb színhely (a kocsma) mint középület eposzhoz méltónak nyilváníttassék.

Petőfi műve nemcsak szándékoltan alantas nyelvi fordulataival („a pokolbeli kínok bicskája”, „a kétségbeesés bunkósbotja” vagy a szemérmetes Erzsók szeméből Fejenagy által kiolvasott „ártatlan vagyok én, / Mint az izé” stb.) hívta ki a kritikusok megbotránkozását, hanem tárgyválasztásával is: a hatalmasra növesztett falusi életképpel, amely végső soron a dolgos falusi nép vasárnapi foglalatosságait emeli fel és fokozza le a „költészet” segítségével. Petőfi költői álláspontja itt még a természetesség-mesterkéltség ellentétében mozog. Ha az utóbbit a romantika stílusának feleltetjük meg, akkor a parodizáló nézőpontot egy korábbi művészi korszak normáiból kell származtatni. Csakhogy éppen a szentimentális ellenében szolgálta Petőfi népköltészeti tájékozódása is a természetesség követelményét. A helység kalapácsát mégsem lenne helyes a népies versei közé sorolni (még ha a falusi népélet ábrázolása sokat köszönhet is korábbi életképeinek): nemcsak világlátása, de nyelvszemlélete is szemben áll a népiesség naivitásával.

János vitéz (1844)
A természet vadvirága (1844)
Dalaim (1846)
Felhők (1846)
Egy gondolat bánt engemet... (1846)
A XIX. század költői (1847)
Szeptember végén (1847)
A puszta, télen (1848)
Nemzeti dal (1848)
Az apostol (1848)

Életrajz
Pályakép
Értelmezések
Hatástörténet

Szöveggyűjtemény

Szakirodalom
Tárló
Tanári kézikönyv