- József Attila -
A középpontban álló konfliktushelyzet: a személyiség megvalósításának elmulasztása, amiért valamiképpen ő maga is felelős, jóllehet a társadalom sem kínált megfelelő szerepet számára. A negyedik versszak utolsó két sora eredetileg az emberiség és önmaga megvetésére szólított fel: „ezt az emberiséget / magaddal együtt vesd meg”, ezt fordította ellenkezőjére a későbbi változat: „ezt az emberiséget, / hisz ember vagy, ne vesd meg.” Ignotus Pál emlékezése szerint volt még egy harmadik variáns is („s ezt az emberiséget, / hisz ember vagy, szeresd meg”), amit ő túlzásnak tartott, s arra hivatkozva, hogy megtöri a vers hangulatát, lebeszélte róla a költőt.
Együttérző társak, közösség nélkül az ember menthetetlenül magára marad. A lírai én könyörtelen tárgyilagossággal néz szembe és számol le csődbe torkolló életútjával (a mellérendelések és nyomatékos állítások végleges befejezettséget, evidenciaszerű bizonyosságot sugallnak). A levonható konzekvenciák (kivonulás, öngyilkosság) ellenében még a szerelem sem látszik megvalósítható alternatívának, mert feltételei (a föltétlen hit és bizalom) csak az értelem szögre akasztásával lennének teljesíthetők. A második versszakban emlegetett „bűn” jelentése többértelmű, hiszen legalább annyira terheli a társadalom, mint az egyén számláját; tragikus irónia, hogy az ő sorsa nyújt erre példát („bizonyság vagy erre”).