- József Attila -
Mint több ekkor írt verse, az Óda is helyzetképpel indul, megteremtve az eszmélkedés, az emlékezés szituációját. Az első rész látásmódja az impresszionista festőkéhez hasonló: langyos könnyű szellő mozgatja a fényben villogó leveleket, távolabb patak vize csillog, a feltámadó szél meglebbenti az úton haladó nő szoknyáját.
A természet csendjénél is nagyobb a belső csend, amelyben az emlékek rajzanak. A tájban megjelenő nőalak is az emlékezésből merül fel. (József Attilára nagy hatással volt a századforduló jeles francia gondolkodójának, Henri Bergsonnak emlékezés-elmélete, mely szerint minden pillanatunkban benne van - tudtunkkal vagy anélkül - egész múltunk, sőt őseink egész múltja; az emlékezés pedig nem visszatérés a múltba, hanem a múlt minduntalan betolakodása a jelenbe. A múlt a lélek, a jelen a test: az emlékezés a lélek hatása a testre.)
A szemlélődő első rész után a dikció hirtelen felgyorsul: a második rész szenvedélyes vallomással kezdődik: Óh, mennyire szeretlek téged. A vallomásban kegyetlen disszonanciák, tragikus megriadások is érvényre jutnak, hangot kap a végre már szóra bírt magány visszatérésétől való rettegés. A hatalmas ellentétek (földön és égbolton), az ellentétes irányú mozgások, az oximoronok, az értelmileg látszólag egymást kizáró ellentétek összekapcsolása (a távol közelében, édes mostoha) mind azt szolgálják, hogy kettejük találkozása a lírai én számára egyetemes jelentőségű, sorsfordító lehetőség.
A harmadik rész visszafogottabb, s mégis, állhatatos nyugalmával, a varázsmondókákra emlékeztető rendíthetetlenségével tesz hitet a megnyilatkozó szerelméről. A tudat és az ösztönök tevékenysége is egymásba olvad (Elmémbe, mint a fémbe a savak, / ösztöneimmel belemartalak). Egyes értelmezők a platóni anamnészisz gondolatához hasonlót látnak érvényesülni az Ódában: az összes érzéki adat mintha a tapasztalaton túli, eszményivé távolított nőalak (lényed ott minden lényeget kitölt) ősképére utalna vissza. Igaz, a világot átfogó figyelem végül megállapodik egyetlen apró emberi részleten (a vizes poháron kezed).
A negyedik rész a lírai én önmagára vonatkozó kérdéseivel kezdődik, de az eredeti kérdést (hogy miféle anyag ő) paradox módon úgy válaszolja meg, hogy a kedves miféle anyag. A negyedik rész hatalmas biológiai víziót vázol fel: egyetlen női test szervrendszerében az egész univerzum harmóniáját mutatja be. Elsőként Ignotus Pál figyelt fel rá, hogy a bonctani hódolatnak ugyanaz a keveréke csap ki belőle, mint a Thomas Mann Varázshegyének gyönyörű lapjaiból, amikor a fiatal Castorp gondolatban bejárja az orosz asszony izületeit, rostjait, sejtjeit. A szeretett nő fiziológiai lényének leírása irodalmunkban eddig költőietlennek számított. József Attila ezt az alantasnak ítélt témát is a költészet magasába emeli, felmagasztosítja: a méhednek áldott gyümölcse formula egy Szűz Máriához szóló imádságból való. Az anyag vegetatív burjánzását emberi értelemmel telíti; az asszonyi test rejtelmeibe alászállva eljut a természeti-anyagi világ folytonosságának, az öntudatlan örökkévalóság misztériumának átéléséhez.
Az elragadtatott hangvételű, hatalmas látomás után a lírai én ismét visszatér a múlékony emberi lét világába. Úgy érzi, a szavak szánalmasan keveset mondanak, hiszen csak a létet ragadják meg, a tapasztalati világot célozzák, holott a lényeg, a törvény túl van azon (ismét kísért a platóni szembeállítás). Újra fellobban a szenvedély, az önkívülettel határos, kétségbeesetten könyörgő-követelő indulatkitörés a vers érzelmi csúcspontja. (A lágy bölcső, erős sír, eleven ágy hármas metaforája a szerelemben való megsemmisülés és újjászületés misztériumát idézi fel.) A zárójelbe tett szakaszban a hajnal - ahogy József Attila más verseiben - a gyötrelmes éjszaka utáni feloldódást jelöli. Az, hogy most bántó fényesség a lírai én számára, a viszonzatlan szerelemtől való félelmének, elveszettségének nagyságát mutatja.
A roppant feszültségek a Mellékdal tiszta egyszerűségében oldódnak fel: a költemény zárlata a lét bonyolult szövevénye után a mindennapok világába vezet. Ám ilyen előzmények után merőben más jelentést, hasonlíthatatlanul nagyobb jelentőséget kapnak a legelemibb szükségletek.