- József Attila -
A vers föltűnően pontos tér- és idő-koordináták megadásával indul, melyek metaforikus jelentései csak később válnak világossá. A város pereme valójában társadalomföldrajzi megjelölés; a beomló alkony pedig az osztálytársadalom napjának leáldozására utal. A lerakodó korom - melyet még a nehéz esők sem képesek elmosni, csak a vér - évszázadok szennyét szimbolizálja. Az alkonnyal, korommal, sötéttel szemben már közeleg a megvilágosodás. A vers nem nevezi néven a munkásosztályt, de félreérthetetlenül érzékelteti, hogy az uj nép, másfajta raj, akinek képessége és feladata a világot rendbe hozni, a szén, vas és olaj, / a való anyag teremtménye. A proletariátus sorsa szinte kozmikussá tágul: szenvedései, megaláztatása följogosítják arra, hogy az emberiségért álljon helyt az örök talajon. A történelem menetében eddig más társadalmi osztályok játszották a vezető szerepet - papok, katonák, polgárok -, akik Istenre, észre hivatkoztak. Most viszont fordult a kocka: egyedül a munkásság képes megzabolázni a civilizáció által létrehozott hatalmas gépi-technikai erőt.
A történelmi visszapillantás tehát a jelenhez vezet. A döntő összecsapás előtti pillanatban vagyunk, s úgy tűnik, mintha lehetséges volna a megegyezés. A gyanakvó proletariátus nevében a költő mintegy ajánlatot tesz a fennlevőknek: Emeljétek föl szivünket! Azé, / aki fölemeli. A katolikus liturgiát idézik e szavak (Sursum corda: fel a szívekkel! bízzatok! higgyetek! ne csüggedjetek!). Az üzemek fölé emelt kormos, nagy szív himnikus látomása már a forradalmat jelképezi (a vers érzelmi tetőpontja ez; a költő eredetileg az Óda címet szánta költeményének s föltehetően az Elégia ikerdarabjának szánta). Figyelemre méltó a finom nyelvjáték, ahogy az ima egyik szavának megkettőzésével (föl, föl) a hivatkozás áttűnik az Internacionálé kezdősorába. A léckerítés ledöntése a magántulajdon világának végét jelenti. Az új rend megvalósítása belső átalakulást is igényel: az embernek egyszerre kell megértenie a külső világot és önmaga természetét is - csupán így teljesedik ki élete. A történelmi materializmust mélylélektannal kiegészíteni akaró, Marx és Freud összebékítésén fáradozó költő azzal, hogy az ösztönök-et a termelési erők-kel együtt említi, hangsúlyozni kívánja, hogy nem lehet belenyugodni az emberi boldogtalanságba, fontosnak tartja és politikai programmá teszi az ösztönök harmóniájának emberi igényét is.
Kezdetben a város pereme még csak a lírai én lakóhelye és megfigyelési pontja, a zárlatban már olyan, kitüntetett színhellyé minősül át, ahol az emberiség jövője készül. Az első szakasz én-jét a másodiktól felváltja a mi: a lírai én teljesen azonosul a munkásosztállyal, voltaképpen annak nevében beszél. Minthogy a többes szám első személy őt is magában foglalja, egyszerre lesz alanya és tárgya szemlélődésének. A zárlatban ismét fölbukkan, de már egyes szám harmadik személyben: költőként, akinek külön feladata van, akit rokon törekvések vezérelnek. Szerepe az ember belső világában ugyanaz, mint a munkásoké a külsőben: a harmónia megszerkesztése. Csakhogy ő már a jelenben teremti meg azt, amit a többiek kint a jövőben fognak megtenni. A költő tehát vállalja a magyar költészetben hagyományos vátesz-szerepet, de minden pátosz nélkül, mérnök-konstruktőrként. Az első személynek harmadik személyre váltása azt is jelzi, hogy a lírai én túllép a személyesség korlátain.