- József Attila -
Sokan elemezték a verset, itt csupán az egyik lehetséges értelmezését adjuk. A Klárisok egyfelől látványleírás: a vele szemben álló kedvesnek előbb a nyakán, majd mellén, derekán, végül „szoknyás lábán” fut végig a tekintet. Másfelől a látványok egymásra vágásával érzékelteti a kettejük közti távolságot, kapcsolatuk reménytelenségét - anélkül, hogy egyetlen reflexiót is fűzne valamelyik látványelemhez. A költő ékszerrel („Klárisok a nyakadon”), dekoratív ruhadarabokkal („aranyöv derekadon”) feldíszítve ábrázolja kedvesét. A klárisokat két lépésben átminősíti: bizarrá, majd rúttá változtatja („békafejek a tavon” - „Bárányganéj a havon”), hogy a maga szintjére fokozza le a kedvest, ily módon közelítse magához. A groteszk udvarlás oka csak utóbb, a második versszak végén válik érthetővé: az ő nyakában ugyanis nem klárisok vannak, hanem kenderkötél. A durva ellentét az én szegénységét hangsúlyozza, a kenderkötél pedig - emellett még - végzetes elveszettségét is. (1928-as Villon-fordításában József Attila az akasztásra utaló két sorban az eredetiben szereplő „öl” és „rőf” szavakat kenderkötéllel adja vissza: „Most hát egy kenderkötéltől fejem / megtudja majd, hogy mit nyom fenekem.”)
A harmadik szakaszban a megkívánás, a negyedikben az elmúlás a meghatározó gesztus; a feszítő ellentétnek immár nem a társadalmi távolság, hanem az idő múlása a legfőbb kiváltója. Egyetlen szó megváltoztatása (ingása - kongása) elegendő annak érzékeltetéséhez, hogy miképp fordul visszájára a reményt sugárzó kép: a csábtánc után szinte azonnal megszólal a lélekharang. A „néma lombok hullásá”-t Szabolcsi Miklós Verlaine Őszi chansonjának zárlatával állítja párhuzamba. Tverdota György pedig a költő különleges nyelvészeti érdeklődésének tulajdonítja, hogy a Klárisok kizárólag névszókból és négy névelőből áll, ige egy sincs benne: eszerint a nyelvtörténész Klemm Antal kutatásait követve a finnugor alapnyelv archaikus mondatrendjét próbálta rekonstruálni, melyben csak névszói állítmány volt. A „Klárisok a nyakadon” formula azt a nyelvállapotot őrzi, amikor a határozó (az időközben kikopott létigével) állítmányként funkcionált (további példák: „Borban az igazság”, „Kezökben a lant”).