József Attila



Életrajz
Pályakép
Hatástörténet

Szöveggyűjtemény

Szakirodalom
Tárló
Tanári kézikönyv

Életrajz

József Attiláról szólva nem elég azt mondani, hogy ellentmondásokban bővelkedő életútja volt, mert az volt szinte nemzedéke valamennyi jelentősebb tagjának is - ezt mérte rájuk a sors: a nagy világégést követő kiútkeresés összes kényszerességével és bizonytalanságával. A korán árvaságra jutó József Attila azonban mintha a többieknél is sebezhetőbb és kiszolgáltatottabb lett volna. A fő esztétikai művében „világhiány”-nak nevezett állapot számára személyes élmény volt és maradt. Hiába próbált közösséghez tartozni vagy a szerelemben megkapaszkodni. „Légy, ami lennél: férfi” - írta, teljesíthetetlen feladatként élve meg a felnőtté válást. Attól, hogy Horger Antal nyelvész professzor a szegedi egyetemről eltanácsolta, máshol - egy másik egyetemen - nemcsak folytathatta, de be is fejezhette volna tanulmányait. Ő azonban ragaszkodott a kiűzetés parancsához: kiválasztottsága zálogának tekintette.

Gyermek- és ifjúkora

1905. április 11-én született Budapesten, a Ferencvárosban, a Gát utca 3-as számú házban. Apja, József Áron, szappanfőző munkás; édesanyja, leánykori nevén Pőcze Borbála, szabadszállási parasztlány. A családfő 1908. július 1-én eltűnt; családja úgy tudta, hogy kivándorolt Amerikába, valójában Romániába ment. A három gyermekével magára hagyott asszony napszámos munkát vállalt, úri házakhoz járt mosni, vasalni, takarítani, mégsem tudta gyermekeit eltartani. Az albérleti díjakat sem bírta kifizetni, állandó költözködésre kényszerültek. 1910 tavaszán Etus és Attila az Országos Gyermekvédő Liga jóvoltából Öcsödre Gombai Ferenc parasztgazda házához került. Az ellátás fejében a házi munkában segédkeztek.

József Attila az öcsödi református elemi iskolában kezdte meg tanulmányait, az 1911-1912-es tanévben. 1912 júniusában a két testvér hazatért. Anyjukat munka közben súlyos baleset érte, s félretett kis pénze hamar elfogyott. A család a külváros nyomorgó szegényeinek életét élte. A kisiskolás Attila próbálkozott a kenyérkereset szabályos és szabálytalan eszközeivel.

Jolán, a legidősebb testvér elvégezte a polgári iskolát és a Bőrklinikán kapott állást. A két testvér 1914 első felében egy ízben összeveszett - Attila ekkor kísérelt meg először öngyilkosságot: lúgkővel akarta magát megmérgezni, de tévedésből keményítőt ivott. 1914 végén jelentkeztek a Mama betegségének első jelei; kiderült, hogy méhrákja van. Az 1916-1917-es tanévben Attila az Üllői úti polgári iskolába iratkozott be. 1918 júliusában Etel és Attila Makai Ödön segítségével, a Károly király gyermeknyaraltatási akció keretében Abbáziában üdült. A Tanácsköztársaság első napjaiban Makai - családja tiltakozása ellenére - feleségül vette Jolánt, lemondott állásáról a Magyar Banknál, és önálló ügyvédi praxisba fogott. 1919 nyarától a Mama már nem kelt föl az ágyból, ősszel fölvették a Telep utcai szükségkórházba, itt töltötte utolsó napjait. József Attilát Szabadszálláson érte a hír, hogy édesanyja meghalt.

Az árván maradt testvérek a Makai házaspár Lovag utcai lakásába költöztek. Makai a rokonok megtévesztésére Etust szobalányként, Attilát annak testvéreként mutatta be. A cselédszobában laktak, és idegenek előtt sógorukat „doktorurazniuk” kellett, Jolánt pedig Lucie-nek szólítaniuk. 1920 júniusától nagykorúságáig Makai Ödön lett József Attila gyámja. 1920 nyarán hajósinas az Atlantica Tengerhajózási Rt. Vihar, Török és Tatár nevű vontatógőzösein. 1920 júliusában magánvizsgát tett a polgári iskola IV. osztályából. Gyámja beiratta a makói magyar királyi állami főgimnáziumba, itt indult költői pályája.

1922 decemberében megjelenik első önálló verseskötete, a Szépség koldusa (1922) is, egy szegedi nyomdász-kiadó vállalkozásában. A tizenhét éves diák nem akármilyen indulást tudhat magáénak: a Szépség koldusához Juhász Gyula írt előszót, az ifjú szerzőt „Isten kegyelméből való költő”-ként ajánlva az olvasók figyelmébe. A későbbi életút ismeretében szinte profetikusnak tűnnek szavai: „Emberek, magyarok, íme a költő, aki indul, magasba és mélybe: József Attila, szeressétek és fogjátok pártját neki!”

A felkészülés évei

1923. január 10-én kilépett a gimnáziumból. Makai Ödön, amikor erről a lépésről tudomást szerzett, beszüntette anyagi támogatását, hogy gyámfiát „jobb útra” térítse.

Espersit Jánosnál kap lakást, olykor más barátainál húzódik meg. Kizárólag a költészetnek akar élni. Gyakrabban utazik Szegedre. Költői pályájának legtermékenyebb évei ezek: versei számát tekintve 1922 és 1925 között írta műveinek mintegy felét. Más költőkkel szemben, akik hosszabb-rövidebb tanulóidő után megtalálják saját hangjukat s elszakadnak a követett mintáktól, József Attila akkor sem hagy fel az utánzással és az imitációval, amikor pedig már kikísérletezte saját hangját.

Az életmű felől nézve ez a félévtized: a felkészülés időszaka. A Kékmadár nevű folyóirat október 19-i számban látott napvilágot a Lázadó Krisztus című verse, amely ellen előbb a Kelet Népe intézett éles támadást, majd 1924 elején az ügyészség indított miatta istengyalázási pert. József Attilát előbb nyolc hónapi fogházra és 200.000 korona pénzbüntetésre ítélték, később a Tábla nyolcról egy hónapra csökkentette az elzárás idejét, végül a Kúria 1925. március 4-én fölmentette őt. Az ítélettel a sajtó sokat foglalkozott, a per nyomán vált neve szélesebb körben ismertté.

1924 májusában már újabb verseskötet kiadását tervezi, méghozzá Lázadó Krisztus címmel. Bekapcsolódik a főváros irodalmi életébe. Könyvügynökként dolgozik, majd néhány hónapig a Mauthner-féle magánbankház tisztviselője. A család és a barátok szavára hallgatva beiratkozik a szegedi egyetemre: 1924. szeptember 13-tól a Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem magyar-francia-filozófia szakos hallgatója. Sokat nélkülözik, sokszor ismerősei látják el élelemmel. Októberben A villámok szeretője címmel tervezi második verseskönyve kiadását, ami utóbb Nem én kiáltok-ra változik, s már karácsony után megjelenik.

1925. március 25-én a Szeged című lapban megjelent a Tiszta szívvel című költeménye, ami újabb fordulathoz vezetett a költő életében. Egy másik lap, a Szegedi Új Nemzedék azonnal nekirontott a Szegednek, s föltehetően innen szerzett a versről tudomást Horger Antal nyelvész professzor, egyszersmind az egyetem dékánja, akit oly mértékben fölháborított a „Nincsen apám, se anyám, / se istenem, se hazám” nihilistának vélt gesztusa, hogy szükségét érezte a költőt március 30-án magához rendelni és két tanú jelenlétében „eltanácsolni” az egyetemről. Horger fenyegetését József Attila nemcsak életre szóló sérelemként élte meg (amiért 1937-ben írt Születésnapomra című, játékos-hetyke versében vett elégtételt), hanem olyan, a hivatal súlyát maga mögött tudó tiltásként is, ami örökre elzárja előle a pedagógusi pályát Magyarországon.

Májusban befejezte ugyan a második szemesztert, de otthagyta a szegedi egyetemet. Pesten tagja lett a Vági-féle Magyarországi Szocialista Munkáspártnak. A Makai családban elmérgesedő állapotok elől albérletbe menekült.

Október első napjaiban Bécsbe utazott. A Collegium Hungaricum igazgatója, Lábán Antal vette pártfogásába, tanítványokhoz juttatta. Beiratkozott a bécsi egyetemre. Nagy érdeklődéssel olvasta a marxizmus klasszikusait és az anarchistákat; gyakran kereste fel a magyarok látogatta kávéházakat, személyes ismeretséget kötött Kassák Lajossal és Németh Andorral, 1926 elején pedig a különféle politikai irányzatokhoz tartozó emigránsokkal: a kommunista Landler Jenővel, Lukács Györggyel és Balázs Bélával, a liberális Lesznai Annával, Hatvany Lajossal és Ignotusszal.

1926 nyarán Németh Andor társaságában tért haza Magyarországra. Ekkor került közelebbi kapcsolatba Nagy Lajossal is. Szeptemberben Bécs érintésével Párizsba utazott, itt érte a hír, hogy közben a Nyugat 1926. szeptember 15-i számában megjelent Ignotus Vers és verselés című cikke, ahol újraközölte és méltatta a Tiszta szívvel című költeményt. Utóbb Hatvany Lajos is úgy nyilatkozott e versről, hogy ebből „fogják megismerni a kései korok, hogy mi történt az összeomlás utáni szerencsétlen nemzedékkel”.

Párizsi tartózkodása idején is folytatta a Bécsben megszokott bohém, nélkülözésekkel teli életmódját. Nagy lendülettel tanult franciául, november 12-én iktatták be a Sorbonne egyetemi polgárai közé. Ekkor már az anarchista mozgalommal rokonszenvezett: tagja lett az Union Anarchiste-Communiste-nak. 1927 elején kapcsolatba került a Francia Kommunista Párt magyar szekciójával. Elmélyülten tanulmányozta François Villon költészetét. Március 12-én szerepelt a frissen alapított Esprit Nouveau nevű folyóirat estjén. Június végén közel két hónapot töltött a francia Riviérán, Cagnes sur mer-ben, egy Nizza közelében fekvő faluban. 1927 augusztusában nagy tervekkel tért haza Magyarországra. Beiratkozott a budapesti egyetem bölcsészkarára (itt is két szemesztert járt végig) és Nincsen apám se anyám címmel készült kiadni harmadik verseskönyvét.

A Vágó Márta-szerelem

József Attila 1927 őszén került közelebbi ismeretségbe nemzedéktársaival, ekkor lett barátja Illyés Gyula is. 1928 elején mutatták be őt Vágó Mártának, a kiváló közgazdász Vágó József lányának, s nagy szerelem szövődött közöttük. Márta révén szorosabb kapcsolatba került a polgári radikális, illetve liberális körökkel: Vámbéry Rusztemmel és másokkal. Egyáltalán nem túlzás e szerelem egyik motivációját a költő szellemi nevelődésében látni. Márta, aki az előző évben a heidelbergi egyetemen Karl Jasperst, az egzisztencialista filozófia egyik vezéralakját hallgatta, igen nagy hatással volt József Attilára: ő hívta fel a költő figyelmét a szociológia jelentőségére és Bergson intuicionista filozófiájára is. A Márta-szerelemnek s az abban lappangó szociális feszültségeknek egyik dokumentuma az 1928 nyarán írt Klárisok című vers, e költői korszakának talán legtökéletesebb alkotása.

Már házasságukat tervezgették (a költőt be is ajánlotta Vágó József a barátai által alapított Magyar Külkereskedelmi Intézet Rt-hez francia levelezőnek), amikor szeptember elején Márta hosszabb időre Londonba utazott, részben hogy kitanulja a szociális gondozói szakmát, részben mert a lány szülei ily módon akarták próbára tenni a fiatalok szándékának komolyságát. 1929 végéig tartott intenzív levelezésük; szerelmüket végül nem a távolság győzte le, hanem hogy Márta belátta: József Attila alkalmatlan a folyamatos hivatali munkára, képtelen megfelelő körülményeket biztosítani a családi élet számára. A költő úgy próbálta kompenzálni szerelmi kudarcát, hogy a köztük lévő társadalmi különbséggel magyarázta: „Egy jómódú leányt szerettem, / osztálya elragadta tőlem” - írta Végül című verse átdolgozott változatában (1930). Az 1929 februárjában megjelent verseskötetét, a Nincsen apám se anyámat Vágó Józsefnek ajánlotta.

A közösségkeresés évei

A következő félévtized a költő közösségkereső próbálkozásainak időszaka. Tartozni akart valahová, akárcsak legtöbb nemzedéktársa, akinek gyermekévei a háború, a forradalmak és az ellenforradalom nagy történelmi ingamozgásai közepette teltek el, s a húszas évek derekán-végén kezdte írói pályáját. József Attila egyre jobban elmerül a különféle politikai csoportosulásokban, minden földi baj átfogó magyarázóelvének az osztályellentéteket téve meg s gyógymódnak ezek kiküszöbölését.

1928 őszén került kapcsolatba a Bartha Miklós Társasággal, mely a Szabó Dezső és Móricz Zsigmond nyomdokain haladó, paraszt-orientációjú fiatal értelmiségiek szervezete. 1929 februárjában már mint a Társaság tagja vett részt annak nagy visszhangot kiváltó Magyar Föld-estjén. Korábbi anarchista beállítottságán túllépve most a falu-központú népi gondolat irányába tájékozódott; ebben a szellemben született az 1930 tavaszán Fábián Dániellel közösen írt Ki a faluba című röpirata, melyben a népi írók mozgalmát előlegező programot vázoltak fel.

Ezzel párhuzamosan, 1929 végétől munkatársa Bajcsy-Zsilinszky lapjának, a nemzeti fajvédő Előörsnek. Nádass Józsefnek a Nincsen apám se anyám kötetről adott kedvező bírálatát követően jó kapcsolata alakult ki a kolozsvári marxista folyóirat, a Korunk szerkesztőségével. 1930. szeptember 1-én Nagy Lajos és Agárdi Ferenc társaságában ő is ott van a nagy budapesti munkástüntetésen. 1930 őszén tagja lesz az illegális kommunista pártnak, s a proletárforradalom „nyelvére” írja át korábbi verseit.

A mozgalomban ismerkedik meg Szántó Judittal, akivel 1930 végén összeköti életét. Novemberben több társával együtt kilép a jobbra tolódó Bartha Miklós Társaságból. Hamarosan bekapcsolódik a névleg szociáldemokrata, valójában kommunistákkal szimpatizáló Jaurčs-munkaközösségbe. 1931 márciusában jelenik meg a Döntsd a tőkét, ne siránkozz című verseskötete, melyet a hatóság elkoboz, s a Szocialisták című verse miatt osztály elleni izgatás vádjával eljárást indítanak (a költőt végül nyolc napi elzárásra ítélik, de a büntetést három évre felfüggesztik).

1932 februárjában ismét tagja lesz a most balra forduló Bartha Miklós Társaságnak. Április folyamán ő is bekapcsolódik a Halálbüntetés Ellenes Szövetség munkájába. Fölkérik egy kommunista orientációjú folyóirat indítására, júniusban meg is jelenik a Fejtő Ferenccel közösen szerkesztett Valóság első és egyetlen száma - a költő által írt Egyéniség és valóság című tanulmány közmegbotránkozást vált ki mozgalmi körökben. Részt vesz az illegális kommunista párt letartóztatott vezetőinek, Sallai Imrének és Fürst Sándornak statáriális bíróság elé állítása elleni tiltakozó akcióban, amiért újabb pert akasztanak nyakába és pénzbüntetésre ítélik. Októberben megjelenik a Külvárosi éj című kötet, melyet a kommunista befolyás alatt álló fórumokban élesen kritizálnak. Hasonló elutasításban részesítik az Új Harcos nevű folyóiratban közzétett hozzászólását az ott folyó „népfront-vitához”, melyben a szociáldemokratákkal való összefogást sürgeti. 1933 végén, 1934 elején a budapesti pártszervezet értesíti tagjait, hogy József Attila nem tagja a pártnak, a kapcsolatot meg kell szakítani vele.

József Attila életútja tehát különösen mozgalmas és rapszodikus: hirtelen fordulatok, kitárulkozások és bezárulások sorozata, melyek nyugtalan hősét a megtapasztalás és a próbatétel szinte kényszeres szomja hajtja. Nem meglepő, hogy váratlan fordulataival még a hozzá közel állókat is zavarba hozta. De politikai vargabetűi együttvéve sem jártak olyan súlyos következményekkel, mint az, hogy Babits Mihályt megsértette. A Nyugat 1929. december 1-i számában Németh László tollából vállveregető kritika jelent meg a Nincsen apám se anyám című kötetről, amiért a költő elsősorban Babitsot hibáztatta. Babits ellen hangolta az is, hogy szolidaritást vállalt korábbi pártfogójával, Ignotusszal. E sérelmeket kívánta József Attila viszonozni, amikor közzétette A Toll című lap 1930. január 10-i számában „tárgyi kritikai tanulmány”-át Babits Mihály új, Az istenek halnak, az ember él című verseskötetéről (ezt utóbb különlenyomatként is terjesztette).

A megbírált könyv nem a legsikerültebb műve szerzőjének, s a kritikai észrevételek nagyrészt meggyőzőek, de a bírálat durva hangneme, s főként hogy az idősebb pályatársat fölényes kioktatásban részesíti, méltán váltott ki az irodalmi életben általános megütközést. József Attila évekre elvágta magát a Nyugatban való megjelenés lehetőségétől s élete végéig a Baumgarten-díjtól.

József Attila és a kommunista párt

Külön fejezetet érdemel a költő és a kommunista párt kapcsolatának története, mert sokáig politikai érdekek fűződtek ahhoz, hogy homályban maradjon.

Valójában József Attila akkori útkeresését és az illegális kommunista párt akkori pozícióját figyelembe véve, elválásuk éppúgy szükségszerűnek mondható, mint egymásra találásuk. József Attilának pedig ki kellett próbálnia ezt a lehetőséget is.

Akár a többit is.

Még zavartalanul végzi pártmunkáját, amikor a moszkvai Sarló és Kalapács 1931. júniusi számában megjelenik a Moszkvai Proletárírók Szövetsége Magyar csoportjának megbízásából közzétett Platformtervezet, amely azt állítja róla, hogy „a fasizmus táborában keresi a kivezető utat”. Kétségtelen, hogy József Attilát igen érzékenyen érintette a megbélyegzés, választ is írt rá, amely kéziratban (és töredékben) maradt. De a Moszkvai Proletárírók Szövetsége Magyar csoportjának véleménye nem volt akkora súlyú, hogy a hazai kommunistáknak figyelembe kellett volna venniük. Nem az emigráció véleményén múlott a költő és a párt kapcsolata: a hazai kommunistákkal gyűlt meg a baja.

De nemcsak a párt szakított József Attilával, hanem a költő is a párttal, s erre a lépésre nem a sérelmei, hanem elvi meggondolásai késztették. Mindenekelőtt az, hogy a német kommunisták nem fogtak össze a szociáldemokratákkal a nácik ellen s így bűnrészessé váltak Hitler győzelmében - ez olyan politikai válságot tudatosított a költőben, ami nyílt vitába sodorta a párttal.

Tehát az engedetlen, „fegyelmezetlen” s ráadásul 1931 óta pszichoanalitikus kezelés alatt álló József Attila nem volt elfogadható a szűklátókörű, vakbuzgó, de egyszersmind az illegalitás nehéz körülményei között szigorú konspirációra kényszerülő mozgalom számára. A költő szemében viszont a kommunista párt elbukott a nagy történelmi próbatételen Németországban. Az eltávolodásnak megvolt az az esztétikai hozadéka is, hogy a túlságosan propagandaízű verseket a szocialista nézőpontot jóval áttételesebben, bonyolultabb struktúrában érvényesítő költemények váltják fel (Külvárosi éj, Téli éjszaka, 1932, A város peremén, Elégia, 1933).

Válságkezelése: pszichoanalitikus és más orientációk

Az illegális kommunista párthoz csatlakozásával csaknem egy időben került kapcsolatba József Attila a pszichoanalízissel is, ami hasonlóképp sorsdöntő, de az előzőnél is mélyebb és - mondhatni - végzetes hatással volt rá. Föltehetően 1929 végén vagy 1930 elején, egy véletlen találkozást követően, vált a Szegedről ismert Rapaport Sámuel doktor betegévé. Rapaporthoz, aki „a gyomor Freudjának” tartotta magát, mintegy két évig járt analízisbe.

Ettől az időtől kezdve rendszeresen olvassa a pszichoanalitikus irodalmat. A lélektant korábban lebecsülő József Attila most egyre inkább úgy látja: a társadalmi elnyomorodás és elidegenedés nemcsak megszüntetőjét, a forradalmár proletáriátust „termeli ki”, hanem tehetetlen áldozatát, a neurotikus embert is. Következésképp az egyéni lét problémáit (részben) társadalmi determinációból származtató freudi személyiségfelfogás valójában szövetségese a marxista társadalommagyarázatnak, a kettő együtt teljes.

A kommunista párttal való szakítás után a költő átmenetileg légüres térbe került. Az indulatok erejét jelzi, hogy - mint arra nemrég a József Attila-kutatás felfigyelt - a kommunista párttól nem azonnal vezetett az út a szociáldemokratákhoz: közbeékelődött egy súlytalan jobboldali epizód. Az 1933 végén, 1934 elején írt Eszmélet című nagy gondolati költeménye (pontosabban: versciklusa) mintegy összegezése a zsákutcák sorozataként megélt életútnak: olyan összetett módon fejezi ki a disszonáns világállapotot, amilyenre költészetében sem korábban, sem később nincs példa.

1933 nyarán magánélete is válságba jut. Június közepén részt vesz az Írók Gazdasági Egyesületének lillafüredi íróhetén, ahol megismerkedik Marton Márta művészettörténésszel, s a fiatalasszony szépsége szerelemre lobbantja - így születik meg az Óda, e korszakában ritka, nagy szerelmi költeménye. Szántó Judit féltékenységében öngyilkossági kísérletet követ el, amit a költő egy barkochba-játék keretében vall meg barátainak. 1934 elején annyira megromlott a kapcsolata Judittal, hogy az év felét Hódmezővásárhelyen tölti.

Az analitikus kezelés abbahagyását József Attila egyre nehezebben viseli el. 1934 tavaszán hódmezővásárhelyi menedékéből Rapaport doktornak címzett levelek formájában pszichoanalitikus vallomást ír. Az öngyógyítás hatásosabb módjának bizonyul, hogy összeállítja és megszerkeszti verseinek válogatott gyűjteményét: a Medvetánc december elején kerül a boltokba. Igyekszik új szellemi közösségre találni: 1934 derekán közel kerül a Szocializmus című folyóirat értelmiségi köréhez, melynek vezetője a Szociáldemokrata Pártban is meghatározó szerepet játszó Mónus Illés. A lap novemberi számában jelenik meg A szocializmus bölcselete című írása, amely a folyóirat körére jellemző szellemiséget tükröz.

1935 elejétől Gyömrői Edithez járt analízisre, aki éppúgy, mint a betegségének utolsó korszakában József Attilát kezelő Bak Róbert hasadásos elmezavart állapított meg. A pszichoanalitikus kezelés ugyan új dimenziókat nyitott meg kései költészete számára, de nem tudott segíteni rajta. Sőt az, hogy viszonzatlan szerelemre gyulladt analitikusa, Gyömrői Edit iránt, meggyorsította lelki szétesését (ennek költői dokumentumai a Gyermekké tettél - eredeti címe: Egy pszichoanalitikus nőhöz -, ... aki szeretni gyáva vagy, Nagyon fáj című versek, valamennyi 1936-os).

A Szép Szó szerkesztője

A sors még egy utolsó ajándékban részesítette: az Új Szellemi Front elleni fellépés összehozta Ignotus Pállal, akivel együtt megalapították a baloldali, de „felekezeten kívüli” Szép Szót. 1936 februárjában jelent meg a Szép Szó első, márciusi száma. Nevét József Attilának köszönhette.

Az elkötelezetten antifasiszta, baloldali szellemű Szép Szó elszánt küzdelmet folytatott a népi írók és legfőbb fórumuk, a Válasz ellen. A nemzedéket megosztó ún. „népi-urbánus vita” a megkésett magyar fejlődés elkerülhetetlen modernizációjának mikéntjéről folyt. Később mindkét tábor osztozott abban a közös sorsban, hogy sem az országon belül, sem azon kívül nem akadt olyan számottevő erő, amelyet megnyerhettek volna céljaiknak. (Sőt éppen a fordítottja történt: őket hasonították magukhoz mások, amikor egyikük-másikuk csatlakozott a szélsőséges jobboldali vagy baloldali mozgalmakhoz.) József Attila ekkor már eltávolodott a szociáldemokratáktól is, s egy liberális színezetű, közelebbről meg nem határozott szocializmus platformján állt.

A Szép Szó szerkesztése igazi szívügye volt, s a folyóirat belső köre egyszerre volt számára baráti társaság, irodalmi műhely és eszmei közösség. Ignotus, Fejtő, s mellettük Németh Andor, Remenyik Zsigmond és a többiek nemcsak vállalták őt, hanem zászlót is bontottak mellette; úgy tekintettek rá, mint a világháború utáni időszak legnagyobb költőjére. A Szép Szó 1936-os könyvnapi különszáma, a Mai magyarok régi magyarokról élén éppúgy az ő verse állt (A Dunánál), mint az egy évvel később kiadott, Mi a magyar most? című különszám élén (Hazám). 1935 őszén kerültek össze ismét Vágó Mártával (akinek lakásán tartotta a szerkesztőség megbeszéléseit).

Igaz, József Attila már nem érte be a lelkes baráti kör dicséretével, várta a szélesebb, meggyőzőbb visszhangot. Hiába várta. Vágó Márta és Cserépfalvi Imre emlékezéseiből ismeretes, hogy mennyire megviselte a költőt az 1936 decemberében megjelent verseskötete, a Nagyon fáj iránt mutatkozó érdektelenség. Hasonlóképp személyes kudarcként élte meg József Attila, amikor 1937. január 14-én, a Szép Szó által szervezett esten nem olvashatta fel Thomas Mannhoz írt üdvözlő ódáját a rendőrség betiltása miatt.

A folyóiratszerkesztés és a Szép Szó köre is olyan ajándék volt, amely túl későn érkezett: akkor, amikor már egyre kevésbé volt ura magának, s egyre embertelenebb erőfeszítést követelt tőle a szerkesztői és költői hivatás teljesítése. Belül-kívül reménytelen helyzetben, elhatalmasodó betegség és elhatalmasodó „szörny-államok” fenyegető szorításában. Kiegyensúlyozatlan lélekállapota, gyakori indulatkitörései miatt állandó aggodalomban éltek barátai; igen beszédes az az eset, melyet Vágó Márta említ, mikor a Szép Szó egyik szerkesztőségi üléséről számol be: „A legközelebbi pénteken nem jött el hozzám. A fiúk kétségbe voltak esve. Még az a gondolat is fölmerült, hogy hűtlen lesz, talán »átmegy jobbra?«

Félelmetes imitáló képessége volt. Nemcsak saját verseit írta át szívesen újra meg újra, hanem a kortársaiét is (Babitsot alighanem éppen azzal sértette meg legmélyebben, hogy a verseire „korrigált” változatokat ajánlott.) Lehet, hogy éppen ez az imitáló képesség vezetett betegsége végzetessé válásához is. Az újabb kutatások derítették ki, hogy föltehetően stilizálta Rapaport Samu újabb, második könyvét is (Alvás, aluszékonyság, álmatlanság, 1936), valamikor 1936 elején. Ebben bőven olvashatott a freudi halálösztön tartós álmatlanságot okozó s végső soron öngyilkosságra késztető hatásáról, a halálról mint a tökéletes alvás szimbolikus megfelelőjéről. Feltűnő, hogy költészetében 1936-tól válik központi motívummá az álom és a halál (Gyermekké tettél..., Magány, Ki-be ugrál, Kész a leltár stb.). Föltételezhető, a nyelvileg és lelkileg „magáévá tett” könyv tünetleírásaival oly mértékben azonosult, hogy idővel tökéletesen produkálta e tüneteket.

1937. február 20-án ismerkedett meg utolsó szerelmével, Kozmutza Flórával, aki ifjú gyógypedagógusként a pszichológus Szondi Lipót mellett dolgozott. A beteljesületlen szerelem történetét híven rögzíti Flóra - a későbbi Illyés Gyuláné - József Attila utolsó hónapjairól írt könyve (1987). A költő ekkor már nem volt olyan egészségi állapotban, hogy képes lett volna kitartó udvarlásra. A februárban-márciusban írt Flóra-versekről joggal állapítja meg Beney Zsuzsa, hogy „legfőbb témájuk a halál elfogadása”. Az idealizált kedves bennük nem több, mint hívószó az alig remélt utolsó menedék jelölésére. A költő harcát lelke démonaival kegyetlen pontossággal jelzi megrendítő egysorosa 1937 elejéről, ez az iszonyú küzdelmet sugárzó, lelkéből kiszakadt fájdalmas kiáltás: „Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is!”

Július második felében következett be az utolsó, tragikus idegösszeomlása. Három és fél hónapon át ápolják a Siesta Szanatóriumban. A Szép Szó csehszlovákiai előadó körútján már nem tud részt venni. Novemberben nővérei kíséretében Szárszóra utazik. Amikor meglátogatja Flóra, két búcsúversét ajándékozza neki (Karóval jöttél..., Ime, hát megleltem hazámat...). A Karóval jöttél... két sora - „Magadat mindig kitakartad, / sebedet mindig elvakartad” - az önsorsrontás találó látlelete, s kulcs a költő magatartásához az utolsó hónapokban. December 2-án barátai keresik fel, Ignotus, Fejtő, Hatvany; köztük van az elmeorvos Bak Róbert is, aki a szanatóriumban kezelte. Mindent elkövetnek, hogy felvidítsák. A költő ismét szóváteszi előttük a Nagyon fáj kötet kudarcát. Másnap, 3-án este a balatonszárszói állomáson a mozgó vonat alá veti magát.

Pályakép

József Attila mindennapos táplálékunk lett; a hatvanas évek óta éppúgy „a” költő szinonimája számunkra, mint valamikor Petőfi volt. Nyughatatlan, megállapodásra képtelen szelleme, politikai fordulatokban gazdag életútja, kétségbeesésbe torkolló szeretetvágya s a maga tökéletes csődjének könyörtelen megvallása és a végső konzekvencia vállalása még prózai korunkban is erőteljesen hat a képzeletre - ennyi esendőség mindenkit lefegyverez. Nem sok költőnk van, akinek személyes sorsa és művészi teljesítménye ilyen mértékben föltételezi és magyarázza egymást. S talán éppen ez a nagyvonalúan ránk hagyatkozó gesztus, a személyiség kényszerű és ugyanakkor önkéntes kiszolgáltatása az, amely annyira csábítóvá tette írói és politikai mozgalmak számára e költészet kisajátítását, saját ideologikus igényeikhez való igazítását.

József Attila „szabálytalan” költői pályája

József Attiláról szólva olyan, ellentmondásokban bővelkedő életúttal szembesül az értekező, amely sokszorosan rendhagyónak mutatkozik, még a pályatársak (pl. Illyés Gyula vagy Szabó Lőrinc) fordulatokban ugyancsak gazdagnak mondható pályafutásához képest is. Élete is, költészete is: kísérletek sorozata. A megtapasztalás és próbatétel szinte kényszeres szomja hajtotta hol az anarchista mozgalomba, hol a népi orientációjú Bartha Miklós Társasaságba, előbb az illegalitásban tevékenykedő kommunista pártba, majd a Szocializmus című folyóirat szociáldemokrata körébe, végül az általa alapított Szép Szó urbánus táborába, ahol „felekezeten kívüli”, baloldali-liberális platformot foglalt el, s Marx és Freud összebékítésén fáradozott.

Más költőkkel szemben, akik hosszabb-rövidebb tanulóidő után megtalálva saját hangjukat, elszakadnak a követett mintáktól , József Attila - bár a kamaszosan hetyke Tiszta szívvel című verse (1925) és az expresszionista stílust a vágással eredetien társító Medáliák ciklusa (1927-28) tanúsága szerint korán rálelt saját hangjára -később sem hagyott fel a kortársait áthasonító kísérleteivel: a Nyugat (Ady, Juhász Gyula és az általa nem szívelt Babits) eredményeitől a Kassákot imitáló avantgárd szabadversen át az Erdélyi József-féle újnépies költészetig mindent kipróbált. S még kései verseiben, az életből való kikopás tragikumon túli rezignációjának e torokszorító dokumentumaiban is ott munkál - eredetiségét semmiképp sem kérdőjelezve meg - a rá legnagyobb hatást gyakorló Kosztolányi személyes emberi és költői példája.

Már Fejtő Ferenc felfigyelt arra József Attila pályáját összefoglaló tanulmányában (1938) - az első s mindmáig egyik legnagyobb hatású pályaképben -, hogy József Attila kötetei nem felelnek meg egészen pontosan költői fejlődése szakaszainak. (...) S mégis - kivéve a Medvetáncot - már a kötetcímek is kitűnően jelzik fő szakaszait: a Nincsen apám, se anyám annak a versnek kezdősora, amely az első periódus lélek- és formakészségét szimbolikusan összegezi, a Döntsd a tőkét a marxista forradalmárság »Sturm und Drang«-korszakát, a Külvárosi éj már részleges lehiggadását, elégiásodását jelenti, a válogatott Medvetánc után a Nagyon fáj pedig »a szorongatott teremtmény sikolya«.”

Egyik mai értelmezője abból kiindulva jut hasonló eredményre, hogy József Attilának személyes élménye volt a fő esztétikai művében „világhiány”-nak nevezett állapot megélése: apátlan-anyátlan árvaként elveszítette saját, eredeti világát, az új pedig (ahová szociálisan emelkedett) számára mindvégig földolgozhatatlan maradt. Mindenekelőtt a tradícióhiány okozta bizonytalanság magyarázza gyakori váltásait és visszakanyarodásait, azt, hogy „művei nem egyenesvonalú fejlődés lineárisan egymásbakapcsolódó láncszemei, hanem - igazodva mindenkori élethelyzetéhez - az aktuális ellentmondások változó formájú és szerkezetű kiegyensúlyozásai” (Lengyel András).

Ezért József Attila pályáján a szakasz-határok elmosódottabbaknak tűnnek, mint más költői pályák esetében. Sok értelmező hajlik rá, hogy legfeljebb korai és érett korszaka különböztethető meg. A kortársak viszont megkülönböztetett jelentőséget tulajdonítottak a húszas-harmincas évek fordulóján írt „osztályharcos” verseinek (mindenekelőtt az 1931-es, már a címével is provokáló Döntsd a tőkét, ne siránkozz kötet anyagának), s a korábbi és későbbi költészetét megkülönböztetve három periódusról beszéltek. S akad olyan elemző is, aki külön egységnek fogja fel József Attila utolsó verseit.

A versek azonosításának problémája

Nemcsak a pályaszakaszok megállapítása okozhat gondot, hanem az egyes versek szövegváltozatainak szokatlan bősége is. József Attila ugyanis nem egy versét többször is átírta s változtatásai némelykor igen jelentősek. Fölmerül a kérdés: melyik változatot fogadjuk el hitelesnek? Hagyomány, hogy a kritikai kiadások az utolsó szövegváltozatot ismerik el a szerző akaratát leginkább képviselőnek, abból a meggondolásból, hogy az alkotót - ha elégedetlen szövegével - megilleti a javítás joga. Csupán az a bökkenő, hogy az olyan mértékű változtatások esetében, mint amilyeneket József Attila eszközölt, kérdésessé válik, hogy ugyanannak a versnek javításáról van-e szó. Ma már sok értelmező gondolja úgy, hogy a hasonló, de mégis alapvető különbségeket mutató szövegváltozatokat egyaránt hiteles, egymással azonos értékű verseknek kell tekintenünk.

Pályakezdése

Már Fejtő Ferenc hangsúlyozta, hogy József Attila nagyon korán, de nem azonnal találta meg a hangját. Első kötete, a Szépség koldusa (1922) még az érzelmi forrongásainak korszakát élő fiatalembert mutatja. A formákat korához képest már biztosan kezeli, de versein erősen érződik a Nyugat költőinek, Adynak, Kosztolányinak és különösen Juhász Gyulának a hatása. Már tökéletesen tisztában van a versindítás jelentőségével; igen erőteljesek a felütései: „Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, / Hogy melegednének az emberek” (Tél, 1922), „Fuldoklik már a széternyedt szoba” (Nyári délután a szobában, 1922), „Mély szürkeségbe szédült át a reggel.” (Tanulmányfej, 1922). A következő években még sokáig ír verseket a nyugatosok modorában is, de hamarosan ráeszmél, hogy ő mégsem azonos a „szépség koldusá”-val, s a nyugtalan önkeresés időszaka következik. Új lehetőségeket jelentett számára Walt Whitman szabadverseinek és az avantgárd törekvéseinek megismerése.

Már a kortársak közül sokan a Megfáradt ember címűt (1923) tartották az első „igazi” József Attila-versnek. Ha nem is ennyire eredeti és kidolgozott, de hasonlóképp fontos a Nem én kiáltok című vers (1924), amely József Attila második kötetének (1924) címadója lett.

Költői pályájának legtermékenyebb évei ezek: versei számát tekintve 1922 és 1925 között írta műveinek mintegy felét. A szabadvers, az expresszionizmus és szürrealizmus mellett - részben a húszas évek újnépiességének, Erdélyi József népi lírájának hatására - József Attila a népköltészetet, a népdalok tiszta hangját is felfedezi a maga számára.

A húszas évek derekától kezdve nyer teret József Attila költészetében a lírai énnek a társadalmon kívüli, csavargó, lázadó embert idéző szerepjátszása. E szerep első kiérlelt, reprezentatív megformálása a Tiszta szívvel. Az egykorú kritika a vers hősét nyomban Kakuk Marcival, a szegénylegény alakjával és a Villon költészetében középpontban levő, ínséget szenvedő, de helyzetét cinikus közönnyel fogadó diák figurájával rokonította. A költemény szinte provokáló módon fogalmazza meg a mindenétől megfosztott ember végletes válaszát végletes helyzetére.

Költészete a húszas évek végén

Az 1926-os bécsi, majd az 1926-27-es párizsi út a tájékozódás és a tanulás különleges alkalmai, nem a versírásé - feltűnően megcsappan a versek száma. A költő kirándulását az anarchista mozgalomba, pontosabban a mozgalommal való szakítását egyetlen verse őrzi: a Szabados dal (1927). A húszas évek végi költészetében korábban a szürrealizmus jelenlétét hangsúlyozták az értelmezők, újabban a „poésie pure”, a „tiszta költészet” eszményét látják érvényesülni.

Jellegzetes példája a tiszta költészetnek József Attila Medáliák című versciklusa (1927-28), melynek első darabjait még Párizsban írta. Merész képzettársítások, talányos emlékképek kavalkádja mindegyik miniatűr költemény. Utóbb méltán nevezték el a költő húszas évek végi pályaszakaszát a Medáliákról: legfőbb törekvéseit ebben a ciklusában összegezte. A tiszta költészetet valósítják meg a Ringató (1928) és a Klárisok (1928) című versek.

1929 februárjában jelent meg a Nincsen apám, se anyám című kötet, amely négy év termését tartalmazza, s elsősorban a hetyke, kivagyi, vidám és konok kiállást, önbemutatást hangsúlyozza. Fejtő Ferenc a költő első igazán sikeres köteteként ünnepelte, melyben „a haláltáncok bizarr bűbája kísért”, Németh Andor viszont esésnek ítélte az előzőhöz, a Nem én kiáltok című kötethez képest, mert a külön-külön nagyszerű versek „nem állnak össze benne egy egységes verslánccá”. Az 1929-es év lírai terméséből három verset emelünk ki: a Nyár, a Favágó és a Betlehemi királyok című verseket.

Értekező prózája a húszas-harmincas évek fordulóján

Az 1928-as év fordulópont a költő értekező munkásságában is: ekkor fog bele művészetbölcseleti alapvetésébe, amelynek tervezett címe: Ihlet és nemzet. A művészet metafizikája. Míg a versek sajtó alá rendezése során a József Attila-filológiában a bőség okoz gondot (a variánsok nyomasztóan nagy száma), addig a prózai szövegek esetében a hiány (sok a lappangó vagy elveszett mű).

Annyi bizonyos, hogy a költő az általa is követett tiszta költészet eszményét kívánta elméletileg alátámasztani, s hogy a bölcselethez fordult érvekért, abban nyilván nagy szerepe volt a Vágó Márta körül kialakult társaság erőteljes filozófiai érdeklődésének is.

Az Ihlet és nemzet befejezetlen maradt ugyan, de legfőbb megállapításait, elveit József Attila felhasználta irodalomkritikáiban, sőt némiképp módosította, továbbépítette. Így például az Ady értékelése körül folyó, Kosztolányi Dezső Az írástudatlanok árulása. Különvélemény Ady Endréről című írását (1929) követő vitához írt hozzászólásában (Ady-vízió) már arra keresi a választ, hogy politikai mozgalomban tevékenykedve, elkötelezett művészként hogyan tarthatja fenn a tiszta művészet kritériumait. A keskeny palló, amely összeköti a tiszta és az elkötelezett művészetet: József Attila „névvarázs”-elmélete.

József Attila szocialista korszaka

József Attila korábban is, később is írt szocialista szellemű verseket (tehát a húszas években is, a harmincas évek derekán is). Mégis indokoltnak tűnik önálló pályaszakaszaként megkülönböztetni az 1930-tól 1933 végéig terjedő időszak költői termését. A húszas évek vége egyszersmind egy politikai korszaknak is végét hozta Magyarországon. Sokan egy második proletárforradalom lehetőségében bíztak, 1930. szeptember 1-én megmozdult a pesti utca s 1919 óta nem látott méretű és hevességű tömegmegmozdulásra került sor.

A huszonöt éves költő együtt menetel a tömeggel (ennek élményét rögzíti a még aznap megírt Tömeg című verse), s 1930 végén bekapcsolódik az illegális kommunista párt munkájába. 1931 márciusában jelent meg a Döntsd a tőkét, ne siránkozz című vékony füzet, amely ellen az ügyészség májusban „osztály elleni izgatás bűntette” címén vádat emelt és az elérhető példányokat a rendőrség haladéktalanul elkobozta.

Fejtő Ferencnek igaza van abban, hogy verseit „átigazítva” a költő némelykor rontott a szövegen, de van példa az ellenkezőjére is, például a Nyár vagy a Favágó újabb változata sikerültebb a réginél. A Döntsd a tőkét, ne siránkozz kötet kompozíciója is feszesebb, mint a korábbi köteteké, ami kétségtelen előrelépés.

Szocialista korszakának másik kötete, a Külvárosi éj (1932), jóllehet néhány igen nagy verset tartalmaz, kevésbé tűnik megkomponáltnak. A kötet egyik újdonsága, hogy fölfedezi a maga és a magyar költészet számára a külvárosi tájat, a másik pedig, hogy a szocializmus mellett agitáló versek (Munkások, 1931, Mondd, mit érlel..., 1932) szakítanak a költő korábbi agitprop stílusával.

A költő egy hamarosan bekövetkező nagy történelmi átalakulás részesének tudta magát, hitt abban, hogy a világforradalom hamarosan megszabadítja az emberiséget minden szenvedéstől. 1933 elején Hitler győzelme merőben új helyzetet teremtett: a vele szemben alulmaradt és szinte azonnal törvényen kívül helyezett német kommunista párt taglétszámát tekintve (a szovjet állampárt után) a második legnagyobb volt Európában. Ezzel egy időben, 1933 tavaszán írta József Attila legnagyobb hatású szocialista költeményét, A város peremént, amelyben még nincs nyoma annak a mély politikai-eszmei válságnak, amit a német események nem sokkal később tudatosítottak benne.

Szocialista tájköltészete

A Külvárosi éj kötet címadó versének fordulatos jelentőségét már Fejtő Ferenc felismerte. A Külvárosi éj (1932) új verstípus nyitánya József Attila költészetében; olyan nagyságrendű művek követik, mint a Téli éjszaka (1932) és az Elégia (1933).

Újabb szemléleti fordulata: a Medvetánc kötet

1934 végén jelent meg József Attila válogatott verseinek gyűjteménye, melynek eredetileg tervezett címét (Tiszta szívvel) utóbb Medvetáncra változtatta. Korábbi köteteinek anyagát erősen megrostálta, ellenben hozzávette a Külvárosi éj című kötet megjelenése óta írt verseit, köztük olyanokat, mint a Téli éjszaka (1932), a Reménytelenül (1933), az Elégia (1933), az Óda (1933), az Eszmélet (1934) és a Mama (1934). Ez az első és utolsó verseskönyve, mellyel életében átütő sikert aratott. Már a kortársak között akadt, aki érzékelte, hogy e kötetével József Attila a magyar költészet élvonalába emelkedett.

A Medvetánc újabb szemléleti fordulatot képvisel József Attila pályáján. Ha most az 1933-as év lírai termésének egy-két darabját is ide soroljuk, nem járunk el önkényesen, mert ezek hangulatukban és felfogásukban közel állnak a Medvetánc-kötetet jellemző életérzéshez, létértelmezéshez. Példaképpen a Reménytelenül című vers (1933) önállóan is megálló első részére hivatkozunk (címe: Lassan, tünődve), melyet számos értelmezője az egzisztencializmussal rokonít.

A korszak két kiemelkedő, az életműben is egyedülálló alkotása az Óda (1933) és az Eszmélet (1934), jelentőségükkel maga a költő is tisztában volt. A harmadik fontos mű, amely már József Attila következő korszakára nyit ablakot, a Mama című verse (1934).

Kései költészete

József Attila életének utolsó három évét (1935-37) két egymással ellentétes irányú folyamat jellemzi: élete egyre nehezebbé, sorsa egyre kilátástalanabbá válik, költészete viszont egyre nagyobb mélységeket hódít meg. Ebben a pályaszakaszban hatalmasodott el az 1932 óta tüneteiben is látható betegsége, melyet skizofréniaként, tudathasadásként diagnosztizáltak kezelőorvosai. „Éleseszűnek tudtam magamat (...) képzelőtehetséggel megáldottnak... de a valóságos életben tanácstalanul álltam. Nem éreztem kapcsolatot eszméim és életem, elmém és ösztöneim, tudásom és vágyaim között” - jellemezte betegségét egyik prózai töredékében. A pszichoanalízis tovább fokozta a benne amúgy is igen fejlett analizáló hajlamot; a freudi gondolatok erőteljesen befolyásolják gondolkodásmódját, költészetét.

A bűn és a büntetés kérdése költészetének egyik legfontosabb motívuma lesz. Tárgytalan bűntudat, a bűn nélküli bűnösség gondolata kínozza: „mért nincs bűnöm, ha van” (A bűn, 1935). Valami nagy bűnt kellett elkövetnie, hogy ennyire társtalanná, sikertelenné, boldogtalanná és kiszolgáltatottá vált. Úgy érzi, maga is felelős abban, hogy személyiségét nem tudta adottságainak megfelelően kibontakoztatni, hogy elmulasztotta létezésének lehetőségeit megvalósítani. Ez a kérdéskör az európai irodalomban Dosztojevszkijtől Kafkáig számos írót foglalkoztatott, minthogy az erkölcsi világrend bizonytalanná válásával a bűn és büntetés fogalmai is elvesztették egyértelműségüket.

József Attila kései lírájában gyakran kap hangot a gyermekként létezés állapota is. Utolsó kötetének, a Nagyon fájnak (1936) versei félelmetesen pontos kórképet nyújtanak állapotáról. A versírás menedék a költő számára, megtartó elemi életfeltétel, védekezés a betegség uralomra jutása ellen. Az utolsó években viszonylag sok verset ír, az előző évek 10-14-es versátlaga 1936-ban 30-ra, 1937-ben 40-re szökik fel. Ehhez képest alig ír rossz verset és sok a remekmű. Még az olyan alkalmi versei is népszerűek, mint az Altató (1935) vagy a Születésnapomra (1937). Kései költészete egyenrangú az 1932-34-es évek termésével vagy még fölül is múlja azt. E korszakának három nagy tárgyköre: tragikus önsorsa, a közélet és a szerelem; a három témakör egyben háromféle magatartást, háromféle önmentési kísérletet is jelent.

Szerelmi lírájához hasonlóan a menedék-keresés lehetőségét vetik fel istenes versei is. Kései verseinek harmadik csoportját azok alkotják, melyekben tragikus egyéni sorsával néz szembe: ezek az ún. számvetés-versei.

József Attila kései lírájának egyik alapvető sajátossága a tömörítés, a szűkszavú, végérvényességet sugalló fogalmazásmód, amely egyetlen villanással vetíti elénk a teljes egzisztenciális helyzetet. Magától értetődő természetességgel követik egymást a létre vonatkozó axióma-, illetve szentenciaszerű kijelentések - többnyire a köztük levő összefüggések grammatikai jelzése nélkül -, és a kinyilatkoztatás erejével hatnak. A költemények magját egy-egy, tragikus felismerésekből elvont, egzisztenciális szintézissé sűrűsödött összefoglaló megállapítás adja, és ez a versmag nő versegésszé.

Gyakori a második személyű, önmegszólításos magatartás. Elsőként Németh G. Béla hívta fel rá a figyelmet, hogy ennek megkülönböztetett jelentése van: a költő számára kétségessé, illuzórikussá váltak korábbi szerepei. Válságos helyzetét vizsgálva, mintegy kívülről és felülről szemléli személyiségét, felismeri eddigi magatartásának tarthatatlanságát, és új magatartás kialakítására szólítja fel magát. Az önmegszólító verstípusnak egyik legszebb példája a Tudod, hogy nincs bocsánat című költemény (1937). A kései József Attila hangja a kései Kosztolányi Dezső hangjával rokon.

Megtérése Kosztolányihoz

1935-ben olyan kritikát írt az idősebb pályatárs összegyűjtött verseinek kötetéről, amely mérföldkő a Kosztolányiról szóló irodalomban is, József Attila értekező munkásságában is. Figyelemre méltó, hogy bár nemcsak érzékenyen, hanem megértően is közelít Kosztolányi „álomszerű”-nek látott költői világához, nem hallgatja el sem a kettejük világképe közti különbséget, sem az ebből fakadó kritikai észrevételeit.

Kosztolányi - mondja József Attila - „... az ő külön álomvilágához való jogát védte ma, a másfajta, szociális természetű álmodozások idejében. De az [utóbbi] elmélet éppen a Kosztolányi-versek álomszerűségét is jobban megérteti.” Kosztolányi azt vallja, hogy a „költő föladata szemlélődni az élet és halál kérdésein”, pedig hát a költő feladata a versírás. Kosztolányi a szépség, az ízlés emberének mondja magát, megfeledkezve az esztétikum gazdasági és erkölcsi gyökereiről. Nézőpontja a gyermeké, „ki ösztönös tekintetével értelmetlennek látja a felnőtteknek ezt az erkölcsi világát, ki, felnövekedvén, kénytelenségből beléhelyezkedik ugyan a világ rendjébe, szíve mélyén azonban megtagadja. Az ilyen emberből adandó alkalommal kibúvik a nihilista, az ízlés megszállottja, ki az ízlés nevében tagadja meg az ízlés forrását”, a társadalmi embert.

„Kosztolányi egész költészete egy kicsit ének a semmiről. (...) ... gazdag művészete... mégis társadalomalakító erővé válik. E korban, a szociális törekvések mögött meglapul a társadalmi üresség érzése is. Azok azonban, kik már bele mernek tekinteni ebbe az ürességbe, ha el is dobják »ezt a nagy világot, mint a dióhéjt«, bizonyára nem vetik el maguktól a lehető világot is, amelyhez - hiszen alkot - Kosztolányi is ragaszkodik. A nihilizmus, ha tudatossá lett, nem folytatható. Talán Kosztolányit is elvezérli latin világosságú értelme a társadalmi elvben fölfogott igazságig, mely a gyermeklelkű költőt férfivá avatja...”

Kései pályaszakaszában József Attila mintha a fordított utat járná be, mint amit Kosztolányinak javasolt: a „szociális természetű álmodozások”-tól hátrál vissza a gyermeki nézőponthoz - a nihilizmust is súrolva -, ahonnan ha nem is utasítja el a felnőttséget, de teljesíthetetlen feladatként éli meg. Alig másfél évvel bírálata után, Kosztolányi halálát gyászoló versében (Kosztolányi, 1936) - nemcsak az alkalomnak szól, amikor - az élet és halál kérdésein tépelődik: „... nincs egyéb súly, ha föld zuhog reánk. / Ezt onnan tudom, hogy letörtem vágyva, / ahogy letört a halál tégedet. / Reméltél; én is. Tudtuk, hogy hiába, / mint tudja, ki halottat költöget.”

Az utolsó versek

József Attila utolsó versei - a Tudod, hogy nincs bocsánathoz hasonlóan - a személyiség ellehetetlenülésének végső stációját rögzítik. Még egyszer, utoljára, rákérdez velük léte értelmére. Ezek már a végső számadás költeményei.

Távol állnak az Eszmélet vagy akár az Óda polifón struktúrájától, egyetlen szólamuk csupán a tragikus irónia vagy a tragikus elégia hangnemét viseli el. Az én könyörtelenül szembenéz kikerülhetetlen pusztulásával, s a közeli halál perspektívájából elhibázottnak ítéli életét. Németh G. Béla nagyhatású műelemzései óta általánosan elfogadottá vált, hogy e versek eszmeisége az egzisztencializmus kategóriáival (válság, számvetés, szerep, szorongás, felhívás, bűn) írhatók le, s hogy tragikus alaphangoltságuk ellenére mentesek az érzelmességtől. Ami az utóbbit illeti, nem tagadható e versekben az önsajnálat jelenléte, de ez nem föltétlenül jár együtt az érzelmek túlhangsúlyozásával.

Három verset sorolunk az utolsó költemények közé: a Talán eltűnök hirtelen..., a Karóval jöttél... és az Ime, hát megleltem hazámat... kezdetű verseket.

Értelmezések

Szövegváltozatok

A sorozatos változtatásokra az egyik legismertebb példa a Nyár című verse, amelynek utolsó versszaka először, A Toll 1930. február 7-i számában ez volt:

Ily gyorsan múlik el nyaram.
Ördögszekéren hord a szél -
egy pillanat és odavan,
amit egy nemzedék remél.

Később, „osztályharcos” periódusában átdolgozta, s a Döntsd a tőkét, ne siránkozz című kötetében (1931. március) ez a szöveg található:

Ily gyorsan betelik nyaram!
Ördögszekéren jár a szél -
csattan a menny és megvillan,
elvtársaim: a kaszaél.

1934 decemberében jelent meg a költő válogatott verseinek gyűjteményes kötete, a Medvetánc. Ebben is szerepel a Nyár, de itt már ez olvasható:

Ily gyorsan betelik nyaram.
Ördögszekéren hord a szél -
csattan a menny és megvillan
kék, tünde fénnyel fönn a tél.

Az első változat alapvetően én-központú és elégikus hangoltságú: az én önmaga és nemzedéke reményeinek gyors elhamvadását panaszolja. A második változat az én-ről a közelgő történelmi viharra emeli a tekintetet; az én igenli a bekövetkező változást; s nemcsak az ő sorsa rendelődik alá a történelemnek, hanem a természet is: az égiháború csupán hasonlítója a forradalomnak. A harmadik változatban az én szövegteréből el van tüntetve minden társadalmi vonatkozás; itt egyedül a természet cselekszik, az én csupán elszenvedi, illetve elviseli a változást, s kiszolgáltatott helyzetét azzal próbálja enyhíteni, hogy széppé színezi az elkerülhetetlent (az elmúlást).

Hasonlóképpen gyökeres eltérést mutat A bűn című vers utolsó szakaszának első és második publikációja. A Nyugat 1935. szeptemberi számában így jelent meg:

Én istent nem hiszek s ha van,
ne fáradjon velem.
Majd én föloldozom magam.
A bűn kétségtelen.

A Nagyon fáj című kötetben (1936. december) viszont a költő módosította:

Én istent nem hiszek s ha van,
ne fáradjon velem;
majd én föloldozom magam;
ki él, segít nekem.

Az írásjelek eltérése is fontos. A folyamatos közlést erőteljesebben meg-megszakító, mondatokká tagoló pontok nyomatékosabbá, mondhatni, megfellebbezhetetlenné teszik az állításokat. Az utolsó sor kicserélése - változatlan szövegkörnyezet mellett is - más értelmet, más értéklehetőséget ad a megnyilatkozó léthelyzetének. „A bűn kétségtelen”, tehát nincs ellenszer az önelvesztés ellen, az ember feloldozhatatlan. „Ki él, segít nekem”, azaz a többi ember támogatása ellenszer lehet az önelvesztés ellen, föltéve, hogy bekövetkezik. (Inkább tűnik óhajnak, mint állításnak.) S jóllehet a megnyilatkozó mindkét esetben vállalja sorsát, az első változatban ez lemondó, míg a másodikban bizakodó gesztussal társul.

A névvarázs elmélete

Először az Ady-vízióban bukkan fel. Az az elképzelés, hogy hajdanán a nyelv és a költészet egy volt, s mindkettő mágikus eredetű, a romantika idején merült fel. Most József Attilának kapóra jön, s már csak azért is logikus fejlemény ez nála, mert a tiszta költészet értelmezésekor az első pillanattól kezdve az ugyancsak romantikus szerves forma-eszményre támaszkodott, mely szerint a tökéletes forma tagolhatatlan. Az Ady-vízióban együtt olvashatunk az alanyok és állítmányok, illetve az ítéletek eggyé olvadásáról, arról, hogy a vers egyetlen egységes „szimbólummá”, névvé integrálódik, valamint arról, hogy ez volna a névvarázs: „Miután... megszűnnek ítélet lenni, az alany és állítmány is megsemmisül, mint olyan, hiszen azokká, tehát egyben különvalókká, éppen az ítélet tette őket. Eggyé olvadnak, aminthogy a világegészben is egyek. A költemény pedig, minthogy a dolgokat nem a maguk valóságában tartalmazza mint esetleg a zsák, nem más, mint neve annak a dologi csoportnak, amelyet bontatlan egységbe foglal: névvarázs.”

Az Ady-vízióban az ihlet már nemcsak a művészet képessége, hanem a nyelvet teremtő közösségé is; a nemzet maga is olyan, mint egy (tiszta) költemény: „A nemzet nem azonos a nyelvet beszélők összességével, nem mennyiség, nem osztható. Két ember is alkothat nemzetet, egy is. Ha a nemzet külsőleg nyelvében jut kifejezésre, úgy belsőleg a nyelvet alkotó, tevékeny szellemiség. A nemzet közös ihlet.” A „külső-belső” kategóriapár megfeleltethető a tagolható-osztható külső és a tagolhatatlan-oszthatatlan belső formának. Az 1930 januárjában publikált Babits-kritikájában is azért nem tartja József Attila „formaművész”-nek Az Istenek halnak, az Ember él című kötet költőjét, mert csak a külső formához ért.

A Babits-kritikában világítja meg saját formaeszményét híressé vált szalagút-hasonlatával: „... az írott forma tárgyi művészete nem a mérték, ütem és rím kellékeinek kiállításában, panorámájában, hanem a mű legbensőbb indítékai, mozzanatai helyzetének váltogatásában áll. Az első mozzanat uralmát fokozatosan átengedi a másodiknak s ez a harmadiknak. Majd az első mozzanat újból kibontakozik, de gazdagabban és a szintén gazdagabban jelentkező második mozzanat mögé húzódik. És így tovább, mindaddig, míg nem kész az írásmű, amikoris azt látjuk, hogy a motívumok tulajdonképpen átvették lassacskán egymás jelentését és jelentőségét, - a végire érvén már csak egyetlen egy mozzanat, motívum áll előttünk, ami nem más, mint maga a mű. Hasonlattal élvén, a formaművész kézen fog egy ismeretlen tájon, egy ismeretlen hegy lábánál. Szallagúton vezet fölfelé, egyre szűkülő körökben. Az első lépésre is tájat látunk. E tájra azonban a szalagúton fölfelé haladván észrevétlenül másik táj terül, hiszen közben északról keletnek, majd pedig délnek és nyugatnak megyünk. De így visszajutunk újra északra. Ekkor már föntebb vagyunk, de ugyanarra tágul szemünk, amire egy körrel lejjebb és mégis mást látunk. Most egyetlen pillantásra fölfogjuk mindazt, amit előbb északról és részben északkeletről meg északnyugatról szemléltünk. Fönn az ormon azután egyszerre nézhetünk a szelek minden iránya felé és ki-ki annyit lát, amennyi szeme van. A csupaszem utas egyetlen metszetlen kör közepén találja magát, egyívű éghajlat alatt. Csak maga az ösvény tűnt el a növényzet között. Hát ez a formaművészet.”

Az ihlet kiterjesztése annyira fontos József Attila számára, hogy az Ady-vízió konklúziójában is szerepelteti: „A nemzet: közös ihlet. A költészet a nemzet lelkében ható névvarázs.” De nemcsak az ihlet kiterjesztése s költészet és nemzet összekapcsolhatósága fontos ebben a koncepcióban, hanem a szómágia (művészet) közösségi funkciója is. Hiszen a szómágia megnyilvánulásai, a varázsformulák sohasem érik be azzal, hogy a közönség gyönyörködtetését szolgálják, hanem valamilyen, a közösség szempontjából fontos cél varázserővel történő elősegítése a feladatuk, azaz a szó cselekvés-értékű. Ugyanakkor a varázsének költőisége iránt a legkisebb kétség sem merülhet föl, mert az archaikus kultúrákban még nem ismerik a prózát és az önállósult elvont gondolkodást. Ez az elementáris költőiség ugyanakkor gyakorlatias célok megvalósításának rendeli alá magát. József Attila tehát úgy szabadult meg a költői szerep kínzó dilemmájától, amely a tömény vers megalkotásának ambíciója és a közösség gondjainak képviselete között húzódik, hogy fölfedezett a maga számára egy közös, közvetítő dimenziót, melyben egyszerre tehetett eleget a tiszta poézis és a politikai cselekvés mellett elkötelezett költészet követelményeinek.

Megfáradt ember (1923)

A Nem én kiáltok című kötetben (1924) jelent meg, de maga a költő is annyira jelentősnek ítélte, hogy fölvette a Nincsen apám se anyám című kötetébe (1929) is. Nincs itt egy henye szó sem. - írta a versről Fejtő Ferenc - A négy kezdősorban tökéletes tájhangulat: a földeken hazainduló komoly és hallgatag parasztok, a folyóparton hever a költő. A mondanivalója a versnek a fáradtság határtalan gyengédsége és szeretetvágya. »Egymás mellett fekszünk: a folyó meg én«: egyszerre fejezi ki a természettel való testvéresülést (mint a következő: »gyenge füvek alusznak«) s egyben a hiányt, a magányosságot; hiszen »a folyó meg én« kapcsolat nem nélkülözi a szomorkás iróniát. A fáradtság valóban egyszerre teljes elmagányosodás s lemeztelenülés: »se férfi, se gyerek, se magyar, se testvér«, s ugyanakkor beleilleszkedés a természet békés, pihentető, regeneráló rendjébe. Ez a kettősség: a magány, elbújtatott s csak közvetve kitörő s áthárítható vágyaival, s a béke, az esti csönd enyhülete csodálatos kifejezést nyer az utolsó strófában, ahol »a békességet szétosztja az este«, mint...? A versből hiányzik, de bennünk okvetlenül megrezdül már az asszociáció: mint az apa, családi vacsorán, a kenyeret. - S a »gyengébbek« kedvéért a versképző ösztön hasonlatátugrással erősíti fel a rejtett célzást: »meleg kenyeréből [ti. a békességnek] egy karaj vagyok«. Mert hiába van itt a békesség kenyeréről szó, bennünk az elfojtott hasonlat rezg tovább, s a békében bánatot, a nyugalomban fájdalmat érzünk sajogni.”

Nem én kiáltok (1924)

E vers költői program is: a lírai én feltartóztathatatlan, elemi erejű változás közeledtét jelzi - ezt jeleníti meg apokaliptikus képekben. Nem tudja, mit hoz a változás, rettenetes veszélyeket vagy nagyszerű lehetőségeket. Várja is, retteg is tőle. Menekül a közelgő vihar elől: el akar tűnni, a dolgokba szeretne belesimulni. A versnek azok a legszebb sorai, ahol az emberek közösségében és a világban való panteisztikus feloldódás vágya kap hangot: „Hiába fürösztöd önmagadban, / csak másban moshatod meg arcodat, / Légy egy fűszálon a pici él / s nagyobb leszel a világ tengelyénél.” Az én kozmikus méretű megváltásra vár, a megőrült sátán ellen segítségül hív minden létezőt: „Ó, gépek, madarak, lombok, csillagok!” Ezek a fogalmak később József Attila költői világának jellegzetes motívumai lesznek, ahogy a tisztaságot, átlátszóságot, ártatlanságot kifejező forrás, üveg, gyémánt, fürösztés is.

Tiszta szívvel (1925)

Lírai hőse tisztaságának tudatában helyezi magát kívül a hazug társadalmon, semmibe véve annak törvényeit. Olvashatjuk lírai önarcképként is, hiszen a kezdő kijelentésben a személyes árvaságra történik utalás, s a „harmadnapja nem eszek” sor mögött is érezni lehet az életrajzi fedezetet. De fölfogható a háború után felnövő nemzedék kilátástalan helyzetét bemutató költői dokumentumként is. Vagy általánosabb érvényű, a felnőttséget tragikus létállapotként felfogó számvetésként is, amely az Eszmélet (1934) X. versszakát előlegezi: „Az meglett ember, akinek / szívében nincs se anyja, apja, / ki tudja, hogy az életet / halálra ráadásul kapja... / ki nem istene és nem papja / sem magának, sem senkinek.”

Németh Andor úgy látta, hogy a versnek két része, két felvonása van. Az első három versszak: állapotleírás, melyben nem mozdul az idő. Az utolsó szakaszban viszont felgyorsul, s egy kis balladát kapunk: a Kádár Kata változatát - ahogy ott a szerelmesek szívéből növő virág összehajol, úgy itt is „halált hozó fű terem” a csak kívülállók szemében gyilkos fiatalember „gyönyörűszép”, azaz „tiszta szíve” fölött. (De finomabb tagolás is lehetséges; például az első hat sor állapotrajzához képest új egységnek vehető a második hat, amely a lírai én reakcióját jeleníti meg.) A vers első fele kietlenül statikus, míg a második fele siváran drámai. Az első két versszak jelenidejű, tényrögzítő, míg a másik kettő jövőidejű és feltételes módot használ: szándékokat és fenyegetéseket tartalmaz. A Tiszta szívvel erős formáltsága ma is feltűnik - a formabontás, az avantgárd kísérletezés éveiben ez különösen szembeötlő lehetett. A lírai én anarchisztikus lázadása, radikalizmusa ugyanakkor az izmusok törekvéseihez köti a verset. Amikor Ignotus a Nyugatba írt cikkében az avantgárd utáni új hullám mintadarabjaként méltatta a Tiszta szívvelt, erre a kettősségre: modernség és formafegyelem sikeres összeegyeztetésére figyelt föl. Ignotus véleménye pedig jelentős mértékben orientálta József Attilát, aki 1927-től kezdve igyekezett minél teljesebben megfelelni ennek az igénynek, s költői életművét a modernség és a klasszikus formafegyelem követelményeinek egyszerre eleget tevő poétika jegyében építette föl.

Szabados dal (1927)

A Szabados dal pattogó, indulószerű ritmusban, felfokozott, túlhajtott módon buzdít a burzsoázia elleni kíméletlen terrorra. Már a felütése is jelzi, hogy paródiáról van szó: „Ahol nincsen villanylámpa, / gyújtsd a burzsujt gyertyalángra”. A „szabados” cím a francia „libertaire” szó szerinti fordítása, a versnek az is lehetne a címe: Anarchista induló. „Testközelből” különösen nagy hatással van József Attilára a francia költészet, mindenekelőtt Villon és Verlaine, de örömmel olvassa Rimbaud-t, Cocteau-t, Apollinaire-t is.

Medáliák (1928)

A ciklus címe a medalion szóra utal, amely arcképet, emléktárgyat rejtő kis aranytokocskát jelent. A sorok gyakran távoli asszociációkat rántanak egybe: „a cselédlány könnye a kovászba hull, / ne keress csókot, ez a ház kigyúl, / hazatalálsz még, szedd a lábodat - / füstölgő szemek világítanak”, olykor groteszk torzításban: „s ha megrándul még bőröm, az egek, / hátamról minden hasamra pereg; / hemzsegnek majd az apró zsírosok, / a csillagok, kis fehér kukacok”. A medáliák motívumai jórészt gyermekkori élményekből valók; így a kis kanász figurája, aki „ríva öleli át / kővé varázsolt tarka malacát”, az öcsödi disznópásztorkodás emlékét idézi. De az eredeti kontextustól „megtisztítva” az emlékkép önálló képpé változik, csupán közvetve utal a lélek színpadára: az expresszionista módon artikulált tudattartalmak a gyors és váratlan vágások következtében mindig túlmutatnak a lírai én közvetlenül megjelenő közérzet-beszámolóján.

A ciklus számokkal is elválasztott verseit elsősorban a központi motívum, az én és a világ disszonáns viszonya kapcsolja össze. A Medáliák azt a kérdést feszegeti, hogy meddig engedi a világ az én kiterjedését. (Felfogható a 23 éves költő belső fejlődésrajzának is; erre utalhat, hogy a ciklus 23 strófából áll, a 11. darabban 23 király, illetve kölyök szerepel.) Például az első vers az öntudatra ébredés, a helyzetfelismerés, a boldog önfeledtség, ártatlanság elvesztésének, a világtól való elidegenedettségnek drámáját vetíti elénk. Az első hat sor a hajdan volt idillt jeleníti meg, az utolsó kettő pedig a keserves jelent. A lírai én múltját a mitikus, jámbor óriáselefánt jelképezi, aki közvetített ég és föld között - mintha a legendás aranykor álmát valósította volna meg -, míg rá nem kellett ébrednie, hogy emberként, emberi lélekként parányivá zsugorodik a tér („mennyem odavan”), s régi vágyai, méretei otrombának hatnak ebből a perspektívából.

Ringató (1928)

A tiszta költészetet valósítja meg ez a látszólag egyszerű, valójában tömény és talányos dal is. Már az első szava (a „holott”) is többféleképpen érthető. Mai jelentése: ‘jóllehet’, ‘bár’; de az is lehet, hogy a régi magyar költészetre utal vissza (Balassinál: „holott kikeletkor”) és úgy értendő: ‘ahol’; Szabolcsi Miklós pedig játékos hanghatásként értelmezi, a ringatás zenei aláfestéseként. Nem világos az sem, hogy ki beszél benne kihez. Török Gábor szerint az első szakaszban „a ringatott hangját halljuk, a másodikban az elringatóét, a tónak a dalát”. Egy másik értelmező szerint az egyikben a férfi szól, a másikban a nő. A költő tudatosan játszik rá mind a szavak, mind pedig a beszédhelyzet kétértelműségére. Egyik lehetséges értelmezése a Ringatónak, hogy az első versszak idilljének törékenysége (amit a „holott” csak bizonytalanul jelez) a második versszak alapján („szerelme / földerül majd mással”), utólag válik érthetővé.

Klárisok (1928)

József Attila húszas évek végi költészetének talán legtökéletesebb alkotása, a poésie pure elveit érvényesítő törekvéseinek mintapéldánya: „tiszta költészet, ironikussá torzítva”. Témáját tekintve szerelmes vers, disszonáns hangokkal. A Vágó Márta-szerelem megannyi ellentéte összpontosul benne: „nemcsak a szerelem, a megkívánás állandó feszítése, nemcsak a be nem teljesült szexuális vágy kínzása, hanem társadalmi és társasági feszültség: származás, neveltetés, környezet, viselkedés, életforma és modor, ideálok és szokások, politikai és kulturális elképzelések bonyolult szövedéke” (Szabolcsi Miklós). A vers közvetlen élményhátteréről Vágó Márta írt a könyvében : „Mi ez a nyakadban? - kérdezte hirtelen. Nagyanyámtól örökölt korall nyaklánc volt rajtam, homokszínű vászonruhához hordtam. Másnap írta meg, azt hiszem, a Klárisokat.”

Sokan elemezték a verset, itt csupán az egyik lehetséges értelmezését adjuk. A Klárisok egyfelől látványleírás: a vele szemben álló kedvesnek előbb a nyakán, majd mellén, derekán, végül „szoknyás lábán” fut végig a tekintet. Másfelől a látványok egymásra vágásával érzékelteti a kettejük közti távolságot, kapcsolatuk reménytelenségét - anélkül, hogy egyetlen reflexiót is fűzne valamelyik látványelemhez. A költő ékszerrel („Klárisok a nyakadon”), dekoratív ruhadarabokkal („aranyöv derekadon”) feldíszítve ábrázolja kedvesét. A klárisokat két lépésben átminősíti: bizarrá, majd rúttá változtatja („békafejek a tavon” - „Bárányganéj a havon”), hogy a maga szintjére fokozza le a kedvest, ily módon közelítse magához. A groteszk udvarlás oka csak utóbb, a második versszak végén válik érthetővé: az ő nyakában ugyanis nem klárisok vannak, hanem kenderkötél. A durva ellentét az én szegénységét hangsúlyozza, a kenderkötél pedig - emellett még - végzetes elveszettségét is. (1928-as Villon-fordításában József Attila az akasztásra utaló két sorban az eredetiben szereplő „öl” és „rőf” szavakat kenderkötéllel adja vissza: „Most hát egy kenderkötéltől fejem / megtudja majd, hogy mit nyom fenekem.”)

A harmadik szakaszban a megkívánás, a negyedikben az elmúlás a meghatározó gesztus; a feszítő ellentétnek immár nem a társadalmi távolság, hanem az idő múlása a legfőbb kiváltója. Egyetlen szó megváltoztatása (ingása - kongása) elegendő annak érzékeltetéséhez, hogy miképp fordul visszájára a reményt sugárzó kép: a csábtánc után szinte azonnal megszólal a lélekharang. A „néma lombok hullásá”-t Szabolcsi Miklós Verlaine Őszi chansonjának zárlatával állítja párhuzamba. Tverdota György pedig a költő különleges nyelvészeti érdeklődésének tulajdonítja, hogy a Klárisok kizárólag névszókból és négy névelőből áll, ige egy sincs benne: eszerint a nyelvtörténész Klemm Antal kutatásait követve a finnugor alapnyelv archaikus mondatrendjét próbálta rekonstruálni, melyben csak névszói állítmány volt. A „Klárisok a nyakadon” formula azt a nyelvállapotot őrzi, amikor a határozó (az időközben kikopott létigével) állítmányként funkcionált (további példák: „Borban az igazság”, „Kezökben a lant”).

Nyár (1929/34)

A Nyár első változatát 1929 nyarán írta József Attila. Mindhárom változatában a feszültség verse, egész szerkezetében és részleteiben is. - állapítja meg Szabolcsi Miklós - A békés idilltől, a nyugalomból a pusztító viharig, térben pedig a lapálytól az égig feszül a vers íve. Időben kettős a mozgás: a mozdulatlan kezdettől a vihar lassú készülődésén át a kitörésig, illetőleg a nyártól a valódi vagy kozmikus télig.” (A télre való utalás csak az utolsó változatra igaz; a Döntsd a tőkét, ne siránkozz kötetben található változat a termés learatása előtt megvillanó kaszaél képével nem lép ki a nyárból.)

A táj lírai megteremtésében oroszlánrésze van a József Attila-i képalkotásnak; nem véletlen, hogy Hankiss Elemér a József Attila komplex képeit elemző híres tanulmányában egyik példának a Nyár első strófáját választotta. Az „Ily gyorsan múlik el nyaram” sor utólag hasonlítóvá nyilvánítja a virágzó, majd elhervadó nyári tájat: a sorsán meditáló költői én beteljesedését, illetve a zeniten való túljutását, elmúlását jelképezi. (A három változat eltérő jelentéséről korábban szóltunk.) Tárgyiasság és szubjektivitás, leírás és jelentőségteljesség kettősége jellemzi a verset (verseket): a Nyár a harmincas évek nagy tájköltészetének (Külvárosi éj, Téli éjszaka, 1932, Elégia, 1933) előkészítője.

Favágó (1929/31)

Kevésbé fontos, de annál jellegzetesebb verse József Attilának a Favágó, allegorikus önarcképe, melynek első változatát 1929 novemberében írta. Ismertebb a Döntsd a tőkét, ne siránkozz kötetben található variáns, s egyike a kevés esetnek, amikor ez a változat a jobb. A harmadik versszak eredetileg az egyéni sors sztoikus elviselésére szólított fel: „Visongj, szivem, mi közünk ahhoz, / hogy zördülő ujjakkal kapdos / belénk a bú? Csapódj a sorshoz! / Csupán a pusztaság rikoltoz, - / az ember szétnéz, mosolyog.” Sokkal erőteljesebb a módosított szöveg, melynek tevőlegessége - jóllehet a kollektív sors jelképévé minősíti át a lírai én-t - jóval inkább harmonizál a vers központi képével: „- Ejh, döntsd a tőkét, ne siránkozz, / ne szisszenj minden kis szilánkhoz! / Ha odasujtsz körül a sorshoz, / az úri pusztaság rikoltoz - / a széles fejsze mosolyog.”

Betlehemi királyok (1929)

1929 karácsonyára írta József Attila versét, amely a betlehemi pásztorjátékot imitálja. Egyfelől a gyermekversek hangján szól („kis juhocska mondta - biztos / itt lakik a Jézus Krisztus.”) és meseszerű, másfelől népi-paraszti színezetű („afféle / földi király személye”). A megszólítások sorrendje (Jézus Krisztus - Istenfia - Megváltó) összeolvasva görögül a „hal” keresztény életszimbólumát adja. A „szegényember”-versek nézőpontjából eleveníti fel a bibliai történetet, s ezen nem változtatott a Szűzanyát értelmező második sor többszörös átalakítása az utolsó szakaszban (eredetileg: „Boldogságos Szüz Anya”, a Döntsd a tőkét kötetben: „Egész helyes kis mama”, egy 1932-es Szántó Juditnak írt levélben: „boldogságos, szűz Mama”, végül a Medvetáncban: „boldogságos kis mama”).

Ihlet és nemzet (1928-30)

Bár a kutatás számos szellemi hatást mutatott ki József Attila fő esztétikai munkájában, legjelentősebb kalauza a századelő nagyhatású olasz gondolkodója, az újhegeliánus Benedetto Croce volt, akinek intuició-elméletét próbálta továbbfejleszteni.

József Attila is abból indult ki, hogy a művészet nem passzív tükörkép, hanem folyamat, tevékenység, a világteremtés egyik módja. De az intuició fogalmát végül a közönséges szemléletre korlátozta, s szembeállította vele a művészetet jellemző „ihletet”.

Szerinte éppen azért van szükség művészetre, mert „a világ mint a valóságelemek egységes teljessége, valóság mögötti tény. A világot a valóság elemei elnyelik: a világ nem szemlélhető”, sőt a fogalmi megközelítés számára sem érhető el, csak „mint viszony”: mint a gondolkodásunk által létezőként feltételezett valami. A „világhiány”-t egyedül a művészet pótolhatja, „a világ és az ihlet egymás ellentettjei (...) A valóság elnyeli a világot, míg az ihlet (...) elnyeli a valóságot” oly módon, hogy kiválaszt egyetlen valóságelemet és azt „teljes valóságnyivá növeszti”, mert „minden más valóságelemet... elföd” vele.

József Attila - a tiszta költészet eszménye és Croce szellemében - nemcsak a valóság tükrözését utasítja el, hanem azt is, hogy a művészet érzelem vagy pszichológia lenne (ezeket csak felhasználja a költő) s radikálisan szembeállítja a tudománnyal. Az emberi tudat (az ő megfogalmazásában: a „szellemiség”) három formáját különbözteti meg. A szemlélet (intuició) közvetlenül irányul a valóságra, ezért csak részeit ragadja meg, nem képes a valóság teljességének belátására. A szemlélet passzív: „történés”, azaz nem alkotja, csupán felfogja az adott alakzatot; mint József Attila írja, „határtalan végesség” jellemzi. A másik két tudati forma, a fogalom és az ihlet nem passzív, mint a szemlélet, hanem aktív: „cselekvés”, nem történés. A fogalom (spekuláció) közvetve irányul a valóságra, elvonatkoztat tőle, „megtagadja”, hogy megalkossa az igazságot: „A fogalom gyilkosság, aminthogy meg is öli a valóságot, hogy örökségéhez jusson az igazság!” Érvényessége nincs korlátozva sem térben, sem időben; képes a valóság (nem szemléleti) teljességét megragadni és a végtelenig kitolni saját határait - tehát „időtlen örökkévalóság” jellemzi.

Ezzel szemben az ihlet (a művészet) - mint már szó volt róla - nem tagadja, hanem maga mögé utasítja a valóságot: „a valóság teljes fogyatkozása egyetlen valóságelemre”, amit teljes valóságnyivá növeszt és a többi részt eltakarja; a művészet „határolt végtelenség”. Tehát lényeges vonása a szemléletiség (ezért lefordíthatatlan - szemben az általános fogalommal), ugyanakkor túlmutat a szemléleten, arra képes, amire az nem: teljes valóságot felmutatni, kitölteni a világhiányt. A művészet szemléletileg tesz hozzáférhetővé társadalmi és egyetemes érvényű jelentéseket, tartalmakat; a formának „kettős minősége” van: „minősíti az a tartalom, amely kitölti és minősíti, visszaminősíti tartalmává, szemléletünk”. Éppen e kettősség - gondolat és szemlélet ellentmondásos egysége - biztosítja azt, hogy a műélvezetben egyszerre érvényesüljön a társadalmiság és az individualitás (illetve a „szubjektivitás” - a költő inkább élt ezzel a terminussal), egyszerre kapjon kifejezést az emberi létezés szükségszerűsége és szabadsága.

E vázlatos ismertetés is érzékeltetheti: József Attila művészetbölcseleti vizsgálódása sem nélkülözi az eredetiséget, s érthetővé teszi, hogy a hatvanas években újra fölfedezték és legfontosabb elméleti hagyományaink közé sorolták. Itt csak utalhatunk rá, hogy az elismerés megkésettsége részben annak számlájára írható: esztétikai főművének első, teljességre törő kiadására csupán 1958-ban került sor (Esztétikai töredékek címmel), az értekező próza első kritikai igényű publikálásakor. A politikai szempontból kényes dokumentumok mellett az esztétikai tárgyú írások keltettek széles körű visszhangot. Minthogy a szövegek egy részének keletkezési időpontját nem sikerült kielégítően tisztázni, tág tere maradt a spekulációnak. A hatvanas évek derekán-végén általánossá vált az a vélekedés, hogy József Attila félbehagyott művészetbölcseleti tanulmánya érett mű, pályájának kései szakaszából való, s figyelemre méltó kísérlet egy koherens marxista esztétika megalkotására. Ezek után meglehetősen ünneprontó volt Tverdota György 1985-ös cikke, amely meggyőző érveket hozott fel amellett, hogy ifjúkori próbálkozásról van szó, s nyoma sincs benne marxista hatásnak.

A város peremén (1933)

A város peremén a kolozsvári Korunkban jelent meg először. József Attila kénytelen volt kihagyni a Medvetánc című kötetéből (1934), mert annak kiadását azzal a feltétellel támogatta a papírgyáros Herz Henrik, ha nem szerepelnek benne radikális politikai versek. Így csak a Nagyon fáj című kötetébe (1936) válogathatta be.

A vers föltűnően pontos tér- és idő-koordináták megadásával indul, melyek metaforikus jelentései csak később válnak világossá. A „város pereme” valójában társadalomföldrajzi megjelölés; a „beomló alkony” pedig az osztálytársadalom napjának leáldozására utal. A lerakodó korom - melyet még a nehéz esők sem képesek elmosni, csak a vér - évszázadok szennyét szimbolizálja. Az alkonnyal, korommal, sötéttel szemben már közeleg a megvilágosodás. A vers nem nevezi néven a munkásosztályt, de félreérthetetlenül érzékelteti, hogy az „uj nép, másfajta raj”, akinek képessége és feladata a világot rendbe hozni, a „szén, vas és olaj, / a való anyag” teremtménye. A proletariátus sorsa szinte kozmikussá tágul: szenvedései, megaláztatása följogosítják arra, hogy az emberiségért álljon helyt „az örök talajon”. A történelem menetében eddig más társadalmi osztályok játszották a vezető szerepet - „papok, katonák, polgárok” -, akik Istenre, észre hivatkoztak. Most viszont fordult a kocka: egyedül a munkásság képes megzabolázni a civilizáció által létrehozott hatalmas gépi-technikai erőt.

A történelmi visszapillantás tehát a jelenhez vezet. A döntő összecsapás előtti pillanatban vagyunk, s úgy tűnik, mintha lehetséges volna a megegyezés. A „gyanakvó” proletariátus nevében a költő mintegy ajánlatot tesz a fennlevőknek: „Emeljétek föl szivünket! Azé, / aki fölemeli.” A katolikus liturgiát idézik e szavak („Sursum corda”: fel a szívekkel! bízzatok! higgyetek! ne csüggedjetek!). Az üzemek fölé emelt „kormos, nagy szív” himnikus látomása már a forradalmat jelképezi (a vers érzelmi tetőpontja ez; a költő eredetileg az Óda címet szánta költeményének s föltehetően az Elégia ikerdarabjának szánta). Figyelemre méltó a finom nyelvjáték, ahogy az ima egyik szavának megkettőzésével („föl, föl”) a hivatkozás áttűnik az Internacionálé kezdősorába. A léckerítés ledöntése a magántulajdon világának végét jelenti. Az új rend megvalósítása belső átalakulást is igényel: az embernek egyszerre kell megértenie a külső világot és önmaga természetét is - csupán így teljesedik ki élete. A történelmi materializmust mélylélektannal kiegészíteni akaró, Marx és Freud összebékítésén fáradozó költő azzal, hogy az „ösztönök”-et a „termelési erők”-kel együtt említi, hangsúlyozni kívánja, hogy nem lehet belenyugodni az emberi boldogtalanságba, fontosnak tartja és politikai programmá teszi az ösztönök harmóniájának emberi igényét is.

Kezdetben a város pereme még csak a lírai én lakóhelye és megfigyelési pontja, a zárlatban már olyan, kitüntetett színhellyé minősül át, ahol az emberiség jövője készül. Az első szakasz én-jét a másodiktól felváltja a mi: a lírai én teljesen azonosul a munkásosztállyal, voltaképpen annak nevében beszél. Minthogy a többes szám első személy őt is magában foglalja, egyszerre lesz alanya és tárgya szemlélődésének. A zárlatban ismét fölbukkan, de már egyes szám harmadik személyben: költőként, akinek külön feladata van, akit „rokon” törekvések vezérelnek. Szerepe az ember belső világában ugyanaz, mint a munkásoké a külsőben: a harmónia megszerkesztése. Csakhogy ő már a jelenben teremti meg azt, amit a többiek „kint” a jövőben fognak megtenni. A költő tehát vállalja a magyar költészetben hagyományos vátesz-szerepet, de minden pátosz nélkül, mérnök-konstruktőrként. Az első személynek harmadik személyre váltása azt is jelzi, hogy a lírai én túllép a személyesség korlátain.

Téli éjszaka (1932)

A költő egyik főműve; szigorú fölmérése annak, hogy milyen is a világ, amit magunkénak mondhatunk. A lírai én előbb fokozatosan kiüresíti a tájat, a lényegéig próbál hatolni, így jut el az embertelen némaságig, s kiállva a próbát, elviselve a rá nehezedő kozmosz terhét, immár a tulajdonos öntudatával méri fel az újra benépesített tájat.

A költemény felütése szigorú felszólítás: a következőkben elénk táruló tájat csak erős lélekkel lehet szemrevételezni, illetve elviselni. A figyelmeztetés lehet a költői én önmegszólítása, lehet személytelen parancs is. „Mintha felsőbb hatalmak hangja lenne - írja Tamás Attila -, vagy valamilyen modern pokolra szálló új Dante kísérőjéé, aki az elébe táruló látványra készíti elő társát: »Légy fegyelmezett!«”

Ezután kezdődik a táj fölmérése. Első támpontunk az, hogy „A nyár ellobbant már”. Az időnek két dimenziója montírozódik egymásba: az évszakoké és a napszakoké - ahogy az alkony éjbe fordul, hasonlóképp, szinte észrevétlenül, az őszi táj téliesbe. A tekintet hirtelen emelkedik föl a felperzselt földről a tiszta égre; a perspektívaváltások gyors egymásutánjában csaknem eggyé válik látvány és reflexió: a hideg téli táj és a hideg emberi sors. A levegő tiszta, üveges áttetszőségében a dolgok szerkezetéig látni. Minden kettős értelmet kap: a „szép embertelenség” az ember nélküli tájra is, a lírai én magányára is vonatkozhat. A bokron csüngő ezüstszalag tárgyi mivoltában szerepel, de már a hozzá fűzött reflexió az emberi örömök zátonyra futásáról szóló általánosítás, létértelmezés: a természeti látványról átkalauzol a lélek belső tájaira.

A következő két strófa szorosan összetartozik. A „bütykös vén hegyek” metaforája és „az elnehezült kezek” hasonlata már a következő szakasz földmívesének feltűnését készíti elő. A hazatérő földmíves egyszerre reális és mitikus alakja azonban ellenpontozza az előző strófa idilljét: az ember elidegenedett munkájától, tárgyaitól, környezetétől. Az ismét fölfelé irányuló tekintet horizontjában a parányivá zsugorodó emberi világ beleolvad a végtelen éjbe. Az első pillanattól jelenlévő csendet egyre nyomasztóbbá fokozza (végül a hangot már csak a tudat őrzi meg); a távoli harangszó elnémulásával az élet utolsó jele is elhal: mintha a „harang” szóra rímelő „hang” lenne az utolsó kondulás. A hideg és néma éjben kettős hallgatásként feszül egymással szemben a kozmosz és az őt figyelő, magányos ember.

Ez a pillanat a mélypont s egyben a vers felezőpontja: „A hideg űrön holló repül át / s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet? / Összekoccannak a molekulák.” A költői elvonatkoztatás ritka bravúros példája ez: a beláthatatlanul kis alkotóelemek mozgását akusztikailag imitálva érzékeltetni a tökéletes csöndet. Ekkor szólal meg másodszor a lírai én, s miközben szembenéz a feloldást nem nyújtó, közönyös világrenddel, intellektuálisan eltávolítja őt magától. A „kék, vas éjszaka” világával szemben egyetlen esélyünk, hogy értelemmel átvilágítjuk, megértjük törvényeit. Tudatos lényként megkapaszkodunk abban, hogy az egyetemes törvények sem mások, mint az emberi tudat törvényei: „Tündöklik, mint a gondolat maga, / a téli éjszaka”.

A vitrin-motívum már a vers zárlatát készíti elő: a mindenséget átlátni, birtokolni akaró költő önérzetes-fölényes kérdése azokhoz, akik megrekednek a mindennapiságban s nem fogják fel az ember kozmikus távlatait.

A belátás megelőlegezi és - legalábbis annak látszatát kelti (ahogy korábban a harangkondulás hozta az éjszakát) - kiváltja a fordulatot: a lecsupaszított táj most fokozatosan megelevenedik. Finom szimmetria érvényesül: ahogy korábban „a lég / finom üvegét” karcolta az ág, most „tőrt emel” a fagyra; előbb holló repült át a kihűlő űrön, most varjúcsapat mozgása az első életjel; korábban a kéményfüsthöz hasonlóan szállt föl az éj „szikrázó csillagaival”, most a mozdonyfüstben „keringenek, kihúnynak csillagok”. Míg a vers első felében az emberi világ beleolvadt az éjbe, most kiválik belőle: „Téli éjszaka. Benne / mint külön kis téli éj, / egy tehervonat a síkságra ér.” Az elvont tér pedig ismét konkretizálódik, méghozzá változó helyszínekben (pusztaság - síkság - város - külváros). A tekintet ívét most áttűnések biztosítják, pl. a vagonok tetején surranó hideg fény a városban már a vonat lámpájának meleg sárga fényeként világít. Bár otthonosabb, mert emberibb világ ez, de a lírai én itt is kíméletlen pontossággal rögzíti a városi élet nyomorúságát. Az utcasarkon kuporgó hajléktalan kiszolgáltatottságát azzal is érzékelteti, hogy elszemélyteleníti: „a sarkon reszket egy zörgő kabát, / egy ember”.

A záróképben közvetlenül megjelenik a lírai én, s magyarázatát adja magatartásának: az éber virrasztásnak a világ éjszakájában. Átélte az egyén szorongató magányát társadalmi és metafizikai értelemben. Szembenézett az űr félelmetes közönyével és műalkotássá formálta a didergő világmindenséget. Tudatos lényként sikerült felülkerekednie rajta - József Attila hite az értelem fölényében nem Pascal intellektualizmusa, hanem a marxi történetbölcselet alaptétele. Nem kétséges, hogy a korábbi propagandaízű verseihez képest jóval áttételesebben érvényesíti itt szocialista álláspontját. Ugyanakkor a felmért emberi és egyetemes táj meglehetősen vigasztalan képet mutat: így hát „birtokba vétele” nem nélkülözi az iróniát.

Óda (1933)

A Vágó Márta-szerelem és a Flórához írt szerelmi ciklus között eltelt csaknem tíz esztendőben ez az egyetlen szerelmes verse a költőnek; mintha a Mont Blanc csúcsa emelkedne ki a sivatag közepéből. 1933. júniusában József Attila részt vett az Írók Gazdasági Egyesülete (IGE) által Lillafüreden megrendezett íróhéten, amely három nap után félbeszakadt az IGE elnökének, Pakots Józsefnek váratlan halála miatt. Itt ismerkedett meg Marton Márta művészettörténésszel, a válófélben levő csinos asszonnyal. Egy-két találkozás, beszélgetés, a szerelmi kapcsolat távoli reménye is elegendő volt ahhoz, hogy a költőben mélyen élő szerelmi vágy elementáris erővel törjön fel.

Mint több ekkor írt verse, az Óda is helyzetképpel indul, megteremtve az eszmélkedés, az emlékezés szituációját. Az első rész látásmódja az impresszionista festőkéhez hasonló: langyos „könnyű szellő” mozgatja a fényben villogó leveleket, távolabb patak vize csillog, a feltámadó szél meglebbenti az úton haladó nő szoknyáját.

A természet csendjénél is nagyobb a belső csend, amelyben az emlékek rajzanak. A tájban megjelenő nőalak is az emlékezésből merül fel. (József Attilára nagy hatással volt a századforduló jeles francia gondolkodójának, Henri Bergsonnak emlékezés-elmélete, mely szerint minden pillanatunkban benne van - tudtunkkal vagy anélkül - egész múltunk, sőt őseink egész múltja; az emlékezés pedig nem visszatérés a múltba, hanem a múlt minduntalan betolakodása a jelenbe. A múlt a lélek, a jelen a test: az emlékezés a lélek hatása a testre.)

A szemlélődő első rész után a dikció hirtelen felgyorsul: a második rész szenvedélyes vallomással kezdődik: „Óh, mennyire szeretlek téged”. A vallomásban kegyetlen disszonanciák, tragikus megriadások is érvényre jutnak, hangot kap a végre már szóra bírt magány visszatérésétől való rettegés. A hatalmas ellentétek („földön és égbolton”), az ellentétes irányú mozgások, az oximoronok, az értelmileg látszólag egymást kizáró ellentétek összekapcsolása („a távol közelében”, „édes mostoha”) mind azt szolgálják, hogy kettejük találkozása a lírai én számára egyetemes jelentőségű, sorsfordító lehetőség.

A harmadik rész visszafogottabb, s mégis, állhatatos nyugalmával, a varázsmondókákra emlékeztető rendíthetetlenségével tesz hitet a megnyilatkozó szerelméről. A tudat és az ösztönök tevékenysége is egymásba olvad („Elmémbe, mint a fémbe a savak, / ösztöneimmel belemartalak”). Egyes értelmezők a platóni anamnészisz gondolatához hasonlót látnak érvényesülni az Ódában: az összes érzéki adat mintha a tapasztalaton túli, eszményivé távolított nőalak („lényed ott minden lényeget kitölt”) ősképére utalna vissza. Igaz, a világot átfogó figyelem végül megállapodik egyetlen apró emberi részleten („a vizes poháron kezed”).

A negyedik rész a lírai én önmagára vonatkozó kérdéseivel kezdődik, de az eredeti kérdést (hogy „miféle anyag” ő) paradox módon úgy válaszolja meg, hogy a kedves „miféle anyag”. A negyedik rész hatalmas biológiai víziót vázol fel: egyetlen női test szervrendszerében az egész univerzum harmóniáját mutatja be. Elsőként Ignotus Pál figyelt fel rá, hogy „a bonctani hódolatnak ugyanaz a keveréke csap ki belőle, mint a Thomas Mann Varázshegyének gyönyörű lapjaiból, amikor a fiatal Castorp gondolatban bejárja az orosz asszony izületeit, rostjait, sejtjeit.” A szeretett nő fiziológiai lényének leírása irodalmunkban eddig költőietlennek számított. József Attila ezt az alantasnak ítélt témát is a költészet magasába emeli, felmagasztosítja: a „méhednek áldott gyümölcse” formula egy Szűz Máriához szóló imádságból való. Az anyag vegetatív burjánzását emberi értelemmel telíti; az asszonyi test rejtelmeibe alászállva eljut a természeti-anyagi világ folytonosságának, az „öntudatlan örökkévalóság” misztériumának átéléséhez.

Az elragadtatott hangvételű, hatalmas látomás után a lírai én ismét visszatér a múlékony emberi lét világába. Úgy érzi, a szavak szánalmasan keveset mondanak, hiszen csak a létet ragadják meg, a tapasztalati világot célozzák, holott a lényeg, a törvény túl van azon (ismét kísért a platóni szembeállítás). Újra fellobban a szenvedély, az önkívülettel határos, kétségbeesetten könyörgő-követelő indulatkitörés a vers érzelmi csúcspontja. (A „lágy bölcső, erős sír, eleven ágy” hármas metaforája a szerelemben való megsemmisülés és újjászületés misztériumát idézi fel.) A zárójelbe tett szakaszban a hajnal - ahogy József Attila más verseiben - a gyötrelmes éjszaka utáni feloldódást jelöli. Az, hogy most „bántó fényesség” a lírai én számára, a viszonzatlan szerelemtől való félelmének, elveszettségének nagyságát mutatja.

A roppant feszültségek a Mellékdal tiszta egyszerűségében oldódnak fel: a költemény zárlata a lét bonyolult szövevénye után a mindennapok világába vezet. Ám ilyen előzmények után merőben más jelentést, hasonlíthatatlanul nagyobb jelentőséget kapnak a legelemibb szükségletek.

Eszmélet (1934)

Kisebb könyvtárnyi szakirodalma van; nemcsak József Attila életművében, de XX. századi líránk történetében is kivételesen bonyolult, hatalmas ívű gondolati költemény. Benne a költő mintegy összegezi a zsákutcák sorozataként megélt életútját, ami egyben a kor által felkínált emberi szerepek, politikai és társadalmi programok tökéletes csődjét is jelenti.

A cím, az Eszmélet itt nem az ‘öntudat’ szinonimája. Tverdota György meggyőző érveket sorakoztatott fel amellett, hogy József Attila egyik kedvenc filozófusának, Henri Bergsonnak eszmélet-fogalmát vette át. Eszerint az eszmélet a gépies cselekedetek, sőt általában a cselekvő magatartás felfüggesztése, amit habozás és választás jellemez; ha erős az eszmélet, nemcsak az értelmet mozgósítja, hanem az intuíciót is, az intuíció segítségével pedig bepillantást nyerünk személyiségünk, sorsunk rejtett zugaiba, a gyönge fény valamennyire megvilágítja az éjszakát, melyben az értelem hagy minket. Az Eszmélet megírása idején, 1933-1934 fordulóján József Attila túljutott életének azon a szakaszán, amikor úgy vélte, hogy nincs helye töprengésnek, mert a szocialista tan pontosan kijelöli, hogy mit cselekedjen. Beköszöntött az eszmélkedés, a habozás és választás, - de úgy is fogalmazhatunk - a kérdezés, az elmélyülés ideje.

A költő életének különösen nehéz, válságos időszaka ez: a párttól, az elvtársi közösségtől elszakadt, Szántó Judithoz fűződő élettársi kapcsolata felbomlóban volt. A nagypolitikai körülmények is nyomasztóan alakultak számára: a fasizmus megszilárdult Németországban, Gömbös Gyula Magyarországon próbált tekintélyuralmat megvalósítani. Az önállóság, a „felnőttség” problémája is egyre jobban foglalkoztatja; a gyermeki vágyakat tudatosító analitikus kezelés eredménytelensége is közrejátszik abban, hogy úgy érzi, nem tud felnőni, „meglett ember”-ré válni. Az Eszmélet mégsem csak a válság, az elbizonytalanodás megvallása, hanem óriási szellemi erőfeszítés arra, hogy megtalálja, kiválassza a maga és mások számára a korszerű, teremtő cselekvés útját-módját. A csőd belátása is segítheti a dolgok rendezését.

Az eszmélkedés jellege, a rendkívüli összpontosítás, az intuíció lobbanásnyi fénye teszi érthetővé, hogy az Eszmélet valójában nem vers, hanem versciklus: az egyes szakaszok önállóak és zártak, nem folytatódik egyik a másikban, csaknem mindegyik új témát vet fel. Eredetileg valamennyi strófának külön címe lett volna; a gépiratos változatokban fennmaradt néhány tervezett cím: I. Hajnal, IV. Világ, VII. A törvény, VIII. Börtöncella, XI. Boldogság. A ciklusnak mintegy keretet ad, hogy a hajnal képével kezdődik és az éjszaka képével zárul. De az idő mégsem játszik kompozíciós szerepet, a tizenkét szakaszból csupán hétben van időmeghatározás, ezek is szeszélyesen követik egymást (I. - hajnal; II. - nappal; V. - kora hajnali emlékkép; VII. - este; VIII. - éjszaka; XI. - nappali látomás; XII. - éjszaka). Minthogy a strófák sorrendjét a költő ekképpen állapította meg, az értelmezésnek ebből kell kiindulnia.

Az I. szakaszt (illetve verset) sokan értelmezik úgy, mintha tárgya a felébredés, a feleszmélés lenne (amihez a hajnali időpont ad útbaigazítást), s ezen az alapon hozzák összefüggésbe a ciklus címével. Csakhogy a lírai én nem jelenik meg itt, s a hajnalnak merőben más a funkciója. Az I. szakasz az (újra)teremtés, (újjá)születés, a genezis mítoszának tömör foglalata. Nem akármilyen nappal beköszöntét mesélik el a kezdősorok, hanem egy koratavaszi napét, azaz a természet újjászületéséről is szó van.

A verset nyitó megszemélyesítés mítoszi jellege az emberi kultúra hajnalának világmagyarázatát, a strófazáró sorok logikája pedig az egyéni élettörténet hajnalának, a gyermekkornak meseszerű létértelmezését idézi.

A II. szakasznak Tverdota György szerint ez lehetne a címe: Az álom. Az álomlátás a harmincas években különösen fontos szerepet játszik a költő életében és művészetében; Nagyon fáj című versében (1936) úgy jellemzi magát, mint „akit / kábít a nap, rettent az álom”. A II. szakaszban jelenik meg először a lírai én, akiben az ébredés után bizonytalan rossz érzésként él tovább a zavaros vágyteljesítő álom emléke. Míg az álomban (sejthetően) a vágyott humánus, tehát a szabadságot is érvényesítő rend képe jelent meg, az én-t körülvevő „vas világ” rendje embertelen, szigorú és ellenséges a szubjektummal szemben. A valóságnak és az álomnak, illetve emberi vágyaknak ez az ellentéte már érzékelteti az Eszmélet egyik alapproblémáját, a szabadságot áhító, de a világot börtönként megélő, gondolkodó ember léthelyzetét.

A III. szakaszban a lírai én társadalmi pozícióját is megismerjük: olyan emberről van szó, aki deviánsan viselkedik, mert hajlandó vállalni a lemondást a világi örömökről, csupán azért, hogy hivatásszerűen elmélkedhessen s hogy az anarchikus állapotok mögött fölismerje a törvényt. Az Eszmélet egyik legalaposabb értelmezője, Fodor Géza szerint e szakasz legfőbb sajátossága az irónia, amely kezdetben csak a világra vonatkozik („e léha, locska / lelkek közt”), később azonban öniróniává alakul: küzdelmét a létért és élete értelméért macska-egér játékként mutatja be. Ez az irónia „fölöttébb kétértelmű: fájdalmas panasz és fölényes distancia egyszerre. De egyáltalán nem meghasonlott vagy válságos, a két pólus között egyensúlyt teremt a játékosság.” Ennek egyfajta magabiztosság az alapja - teszi hozzá Fodor Géza -, ami azért lehetséges, mert a bizonyosság keresése (az érte hozott áldozat ellenére is) egyelőre még nem problematikus.

A IV. szakasz első öt sorát, a totálisan determinált világ vízióját József Attila szó szerint emelte át egy másik, töredékben maradt, Babits Mihályt engesztelő verséből (Magad emésztő..., 1933), s még a ritmikai eltérést is vállalva illesztette be ide. Szabolcsi Miklós hívta fel rá a figyelmet, hogy a fahasábok és a farakás metaforája legkorábban (az Eszmélethez hasonlóan Villon strófaszerkezetét megvalósító) Munkások (1931) című versben bukkan fel, a tömegszálláson összezsúfolódott külvárosi nép leírására szolgál: „Igy élünk mi. Horkolva alszunk s törten, / egymás hátán, mint odvas farakás”. Ami itt szociális helyzetkép, az az Eszméletben elvont filozófiai tételként jelenik meg (s a lírai én első kísérleteként a világ magyarázatára): a „vas világ”-ban mindent átfogó, az ember számára riasztó és félelmetes determináció uralkodik. A látszólag oda nem illő ige, a „hever” jelzi, hogy e világot csak a tehetetlenség súlya tartja egyben: a szélsőséges determináció valójában teljes esetlegesség. A IV. szakasz utolsó három sora az élettelen és élővilág szembeállításával azt sugallja, hogy az előbbi pusztulásra van ítélve („ami van, széthull darabokra”), és a pusztulás csak az élővilág kereteiben értelmezhető.

Az V. szakasz az előzőt konkretizálja és egyben helyesbíti, méghozzá marxista szellemben („A nehézség csak ezeknek az ellentmondásoknak az általános felfogásában áll. - mondta Marx - Mihelyt sajátosítjuk őket, már magyarázatot is nyertek.”) Itt a pályaudvaron átélt gyermeki szorongás emléke példázza a „vas világ” félelmetes rendjét. Az őr agresszív jelenlétével szemben a (kényszerű) tolvaj teljesen lefokozódik, mintegy élettelen tárggyá válik, akár az élő fa tövében heverő holt, hasított fa. József Attila az Egyéniség és valóság című tanulmányában (1932) társadalmi alany és tárgy viszonyaként írta le a tőkés és a bérmunkás kapcsolatát. Mintha itt is hasonló szerkezetről lenne szó: az elnyomó (őr) az alany, az elnyomott (tolvaj) a tárgy. De a tolvaj még kritikus helyzetében is arra figyel, vajon „mit érez” az őr, igyekszik megérteni ellenségét.

A VI. szakasz a lírai én újabb kísérlete a mozgatórugók tisztázására. „Im itt a szenvedés belül, / ám ott kívül a magyarázat”: azaz a világ hibái okozzák a személyiség bajait, a belső a külsőn keresztül érthető meg. „Rab vagy, amíg a szíved lázad”: vagyis nem elég a belső lázadás, a külső világot kell megváltoztatni. A „háziúr” szerepeltetése az egyetlen olyan motívum a versciklusban, amely közvetlenül a munkásmozgalom képzetköréből került ki. A VI. szakaszban befutott gondolati út a világ magyarázatától a világ megváltoztatásáig Marx híres 11. Feuerbach-tézisét látszik követni: „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; a feladat az, hogy megváltoztassuk.” Másfelől idézhetjük magát a költőt is, aki tervezett Bartók-tanulmányának vázlatában jegyezte föl: „A konszonancia nem egyéb megértett disszonanciánál.”

(Az Eszmélet hosszú és gyötrelmes műhelymunkájába enged bepillantást, hogy a VI. szakasz korábbi szövegváltozata épp az ellenkezőjét mondja, a leigázó külvilággal szemben a belső szabadságot ajánlja: „Ez a fegyenc-kor leigázhat, / de szabad leszel, ha belül / nem raksz magadnak olyan házat, / melybe háziur települ.”)

A VII. szakasz egyrészt visszautal az I. és a II. szakaszra, másrészt mintha a VI. szakaszban megtalált bizonyosság után újrakezdené a vizsgálódást. Nemcsak a „csilló véletlen” rímel a „csilló könnyűség”-re, hanem az első négy sor égi látványának tökéletessége is a mitikus hajnal erejére. Az „egek fogaskereké”-nek determinista képzetét nyomban oldja, illetve ellenpontozza a „véletlen szálaiból” szőtt törvény, amely föltétlenül emberi, hiszen a „mult szövőszéke” szövi. Csakhogy e törvény-fogalom kétarcú: ugyanaz az előnye, mint a hátránya - hogy nem enged elég játékteret a véletlennek. Ezért a lírai én éppúgy álomképpel védekezik ellene, mint a „vas világ” ellen a II. szakaszban: „fölnéztem az égre / álmaim gőzei alól / s láttam, a törvény szövedéke / mindig fölfeslik valahol”.

A VIII. szakasz már nemcsak lappangó álomtartalomként foglalja magában a szabadságvágyat, hanem nyíltan kimondja, de úgy, hogy egyúttal illúziónak nyilvánítja azt. Az ifjúság ugyanis az elérhetetlen múlthoz tartozik (hasonlóképp, mint a Talán eltűnök hirtelen... kezdetű versben: „Ifjuságom, e zöld vadont / szabadnak hittem és öröknek / és most könnyezve hallgatom, / a száraz ágak hogy zörögnek.”). S kiderül, hogy már akkor is illúzió volt a szabadságban reménykedni, hiszen a külvárosi környezetet idéző „nyirkos cementfalak” a börtöncella atmoszféráját előlegezik, s a kép zökkenőmentesen alakul át az univerzum méretű börtön látomásává. A VIII. szakasz vége, a versciklus talán legdöbbenetesebb víziója kifejezetten groteszk: a kiegyenesedő emberi alak mintegy beveri fejét a csillagos égboltba. A VIII. szakasz ismét a lírai én-t emeli középpontba, s ettől kezdve valamennyi strófa a személyes életproblémákra összpontosít.

A IX. szakasz első négy sorának fantasztikuma, irrealitás-élménye a világ fonákságáról, az érzelmi egyensúly megrendüléséről ad hírt. A sírás és nevetés széthúzó végletei közt természetesnek tűnik, hogy „a mult meghasadt”. A „csak képzeletet lehet feledni” sor jelentése: a rabságnak csak a képzetét, de valóságát nem; de értelmezhető úgy is: ami igazán volt, múlhatatlan, a kötések széttéphetetlenek. A lírai én egyetlen önmegvalósítási lehetősége a szeretet, s szörnyűnek érzi, hogy az öntudat harci fegyver a világban. (Ez a motívum visszautal a tolvaj gyerek együttérzésére az őrrel az V. szakaszban.) S mégis be kell látnia az értelem harcát, hiszen akinek csak a „szíve lázad”, az rab marad (lásd VI. szakasz). Az Eszmélet megírásával egy időben jelenik meg József Attila költészetében az ész és a szív, a szellem és a szeretet széthúzásának nehezen elhárítható veszélye: „A dolgos test s az alkotó szellem, / mondd, hogy törhetne egymás ellen? / Az elme, ha megért, megbékül, / de nem nyughatik a szív nélkül. / S az indulat múló görcsökbe vész, / ha föl nem oldja eleve az ész.” - érvel az Alkalmi vers a szocializmus állásáról (1934).

A „vas világ”, illetve börtönvilág kényszerét tudomásul vevő ember két lehetséges válaszát mutatja be a X. és XI. szakasz: az aszketikus-sztoikus és a hedonista magatartást. Az első azé a felnőtt emberé, aki látja és tudomásul veszi a világ rideg törvényeit, és ennek megfelelően alakítja viselkedését: az emberre rótt életet sztoikus nyugalommal viseli el, minden kötöttségtől megszabadulva kibontakoztatja a maga független, autentikus személyiségét. E magatartást három sajátos vonással jellemzi a költői én:

a) A „meglett ember” lemond az érzelmi kötődésekről, tudja, hogy egyedül áll a kíméletlen világban, és vállalja a függetlenséget biztosító magányt.

b) Tudja, hogy az élet csak ráadás a halálra. Ebben a paradoxonban az alapvető értéknek tekintett élet csak valami másodlagos, a halálhoz, az értékek megszűnéséhez képest. Az élet önmagában véletlen, „talált tárgy”; ugyanis abból, hogy az ember beleszületett a világba, még nem következik az, hogy mit kell tennie, hogyan kell élnie. A saját tárgyainkkal nem kell elszámolnunk, az élet azonban „talált tárgy”, ezért minden élet lezárulása egyben elszámolás is, a halál perspektívájából válik világossá az élet értelmes vagy értelmetlen volta. A „meglett ember” ennek tudatában ad személyes létén túlmutató tartalmat életének. Ez a létszemlélet az egzisztencializmus felfogásával rokon. A német bölcselő, Martin Heidegger a „halálhoz mért lét” fogalmával jelölte meg a kiteljesedett élet, az autentikus lét feltételét.

c) Független, szabad lény, „nem istene és nem papja / se magának, sem senkinek”: aki tehát nem rabja saját személyiségének sem, és a világot sem akarja megváltani. Nincs függő viszonyban senkivel, ahogy neki sincs más kiszolgáltatva. E gondolat a költő más versében is feltűnik: „Gonosz gazdáim nincsenek, / nem les a parancsomra féreg” (Már régesrég..., 1937).

Fejtő Ferenc a pszichoanalitikus kezelés alatt álló költőt különösen közelről érintő felnőttség problémájaként értelmezte a X. szakaszban leírt magatartást: „Felnőtté lenni annyi, mint keresztülesni egy külső vagy belső hajótörésen, az élet kijózanító tanításában részesülni. A felnőttség nem gyávulást jelent, megfélemedést, hanem az illúziók szétfoszlását, a valóság megismerésének kényszerét. A felnőttség reménytelenséggel és szörnyű magánnyal kezdődik. A felnőttség az élet és a halál tudomásulvétele. A felnőtt ember észreveszi, hogy egyedül áll a világon, »nincs se apja, anyja, az életet a halálra ráadásul kapja«. A felnőtt ember belátja, milyen jelentéktelen: megérti, hogy halandó. Ráeszmél, hogy árván és meztelenül áll egyedül a fenekedő és gyarló világon; hogy csak egy élete van, az is nyomorult, rövid, esendő.” Ha elfogadjuk ezt az értelmezést, hozzá kell tennünk: a felnőttség a költő szemében meglehetősen kétértelmű dolog, vonzza és taszítja egyszerre.

Hasonlóképp ambivalens a XI. szakaszban megjelenített önfeledt boldogságot illetően. A X. szakasz aszketikus eszménye felől nézve csakis ironikus fölényt érdemlő alantas valami lehet, nincs benne semmi nemes, legfeljebb kellemes, mint ahogy az a költő Számvetés című versében (1933) is olvasható: „Ebben a megváltott világban / egy pillanatom nem volt nemes; / sem langyos, édes, kellemes, / mint disznónak a pocsolyában.” De a megjelenített világ és benne az aszketikus-sztoikus magatartás egyaránt olyan borzalmas, hogy ez az állatias boldogság még a maga nemtelen kellemességében is vonzó; a két utolsó sor csaknem meghitt, gyöngéd, nosztalgikus atmoszférát varázsol köré: „ma is látom, mily tétovázva / babrált pihéi közt a fény”.

A XII. szakasz kiinduló képe József Attila végzetes alapélménye: a vasút. A sötétben jövő-menő vonatok mozgásában érvényesülő rendet a szemlélő én nem ismerheti. „Igy iramlanak örök éjben / kivilágított nappalok”: e szentenciaként ható két sor visszautal az I. szakasz „napvilág”-ára, de most - ahogy a X. szakaszban a halál elsődleges az élethez képest - a sötétség a meghatározó, amelynek alárendeltje a fény. „Ez a látószögváltás - írja Fodor Géza - végtelenül egyszerűen, de megfellebbezhetetlen véglegességgel foglalja össze a versben lejátszódott fordulatot. A VII. szakasszal induló új - válságos - lírai gondolat lezárása s ezzel a vers végpontja (...) totális személyes csőd. A zárósorok három igéje - állok, könyöklök, hallgatok - mindennemű aktivitás feladását, az abszolút tehetetlenséget fejezi ki... Az utolsó szakasz a megszerzett bizonyosság (VI.) és a megértett bizonyosság (IX.) után a negatív lenyomat.”

Mama (1934)

A Medvetánc kötet záróverse, tehát éppoly kitüntetett helyen áll itt, mint az Anyám című vers a Döntsd a tőkét, ne siránkozz kötetben. A két verset összehasonlítva jól érzékelhető a két pályaszakasz különbsége. Az Anyám mindenekelőtt példázat („Törékeny termetét a tőke / megtörte (...) gondoljátok meg, proletárok”), a Mama síron túli engesztelő vers a halott anya ellen elkövetett vétségért. A pszichoanalízis során tudatosuló gyermekkori traumák elementáris erővel hatottak József Attilára, sokszor friss sérelmeire is azzal reagált, hogy indulatát a gyermekkori sérelmekre vitte át: „Ilyenkor nem arról beszélt - írja a költő élettársa, Szántó Judit -, hogy a párt, vagy a barátok, vagy egy versnek a le nem közlése fáj neki, csak a mama.” Az Eszmélet ciklus „meglett embere”, akinek „szívében nincs... anyja”, a Mama című versben visszazuhan önnön gyermekségébe, beismerve: már egy hete csak a mamára gondol...

Szántó Judit emlékirata részletesen beszámol a Mama születésének megrendítő körülményeiről. A Mama egyike József Attila azon kései verseinek, melyeket olvasva a kortársak megdöbbenve tapasztalták, hogy alkotójuk túlságosan sokat visz át önmagából a szavakból készült építményeibe. A nyelvi produkció eleven ideget érint. Az a benyomás alakult ki értő olvasóiban, hogy művei tökélyének ára a sebek feltépése, a kietlen viaskodás a múlt kísérteteivel, olyan dolgok tudatosítása, amelyeknek talán jobb lett volna a feledés homályában maradniuk. A tudattalan tudatosítása, az elfeledett emlékek visszaidézése képezik ennek a költészetnek az alapját. „Eleinte sokat sírtam az analízisben, mikor lassan jöttek az emlékek... - vallott erről Vágó Mártának - Akkor a részletek elmosódottak voltak - mondta elgondolkozva -, nem voltak képeim - megrázta a fejét, a szemét kimeresztette: - Nem is tudom, hogy írtam volna tovább, mi lett volna akkor?”

A versben három személy szerepel: a jelenbeli én, a gyermek-én és a Mama. A jelenbeli én látszólag csupán kommentál, valójában ő is részese az én és a Mama közti ellentétnek. A versben együtt, egymást áthatva van jelen a vád, a megbánás és az elérzékenyülés retorikája. A kompozíció súlypontját az utolsó strófa első sorai jelentik: „Nem nyafognék, de most már késő, / most látom, milyen óriás ő -”. Ez az egyetlen hely, ahol a költemény egyik fő üzenete közvetlenül felszínre kerül. A folytatás meglepő hirtelenséggel hozza az éppoly intenzív, amilyen gyors feloldást: az édesanya felmagasztalását, mennybemenetelét (a vers egyik 1936-os publikációjának ez is volt a címe: Mennybemenetel.)

Altató (1935)

Alkalmi vers, melynek megírására barátja, a Reménytelenül című versét megzenésítő Ottó Ferenc kérte föl (unokaöccse, Gellér Balázs első születésnapja alkalmából). Bár az Altató 1935 februárjában született, csak a Szép Szó 1938-as József Attila-emlékszámában jelent meg először. Leginkább szembetűnő sajátossága a versnek csodálatos gyengédsége. A „hivatkozások” felsorolásának monotóniáját azzal ellensúlyozza, hogy nemcsak megszemélyesíti a tárgyakat, hanem kiemeli apró gesztusaikat is (a darázzsal alszik a „zümmögés”, a villamos „álmában csönget egy picit” stb.). A meseszerű körkép és az utolsó előtti versszak némiképp túlbonyolított metaforája után (a távolság mint ajándék, szoros kapcsolatban azzal az ígérettel, hogy óriássá fog nőni a megszólított gyerek) egyszerűségében is döntő - tovább nem fokozható - érvnek szánja, hogy alszik már az anyuka is.

Születésnapomra (1937)

Ez is „alkalmi” költemény, de nem abban az értelemben, mint az Altató vagy A Dunánál: nem külső megrendelésre készült, hanem önkompenzáló, önmagát kárpótló nyelvjátékként. Fölfogható tréfás számvetésként is, melyben hetykén-panaszosan elmarasztalja az őt nyomorra kárhoztató hazát: „Harminckét évem elszelelt / s még havi kétszáz sose telt. / Az ám, / Hazám!” A vers centrumába élete nagy sérelmét, a Horger Antallal való incidensét állítja, s a neki szánt dacos válasz részben a „hon”-nak is szól. (Ennek megfordítása, ragaszkodásának megvallása a röviddel később írt Hazám című szonett-ciklusban: „S mégis, magyarnak számkivetve, / lelkem sikoltva megriad - / édes Hazám, fogadj szivedbe, / hadd legyek hűséges fiad!”)

Közéleti versek

Ekkor írt, nem túl nagy számú közéleti érdeklődésű verse (Levegőt!, 1935, Egy spanyol földmíves sírverse, 1936, Thomas Mann üdvözlése, Ars poetica, Hazám 1-7, 1937) közül a legkevésbé didaktikus A Dunánál (1936).

Bár József Attila ezekben az években távolabb került a munkásmozgalomtól és forradalmi verseinek sora is megszakadt, közéleti-politikai érzékenysége nem változott: kritizálja a sztálini Szovjetuniót („Talán dünnyögj egy új mesét, / fasiszta kommunizmusét” - írja 1936-ban, a Világosítsd föl című versében) és tiltakozik az állami szintre emelt barbárság, a külső-belső borzalmak ellen: a Levegőt! című költeménye (1935) talán legsikerültebb darabja a magyar antifasiszta lírának. Ismét hitet tesz egy olyan rend mellett, amely nem nyomja el a szabadságot: „Az én vezérem bensőmből vezérel! (...) Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, / jó szóval oktasd, játszani is engedd / szép, komoly fiadat!”

A Thomas Mann üdvözlése (1937) ünnepi tisztelgés a nálunk járó nagy német író előtt, akinek nem volt maradása Hitler Németországában. A fasizmus nemcsak a gerincet roppantja meg, hanem teljesen kifordítja magukból az embereket - mondja a költő -, még a nemi szerepeket is eltorzítja: „Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk, / de mi férfiak férfiak maradjunk / és nők a nők - szabadok, kedvesek / - s mind ember, mert az egyre kevesebb...” Ilyen időkben különösen nagy dolog az erkölcsi tartás, „fehérek közt... európai”-nak maradni. Két hexameter c. epigrammájában (1936) kristálytiszta logikával, a bölcseleti paradoxonok kiélezettségével fogalmazza meg, hogy az erkölcsi tartás választása irracionális ebben az abszurditásban tobzódó világban: „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”

A Szép Szó 1937. áprilisi-májusi számában jelent meg (a Születésnapomra társaságában) Ars poetica című költeménye, a közéleti költő hitvallása. A verset paradoxonnal indítja: „Költő vagyok - mit érdekelne / engem a költészet maga?” A költészet nem önmagában, nem mint cél érdekli. Ezt világítja meg az első kép: nem volna szép, ha valódinak akarna látszani a visszatükrözött csillag. Az igazi költészet, a „kecsesen okos csevegés” a valóság gazdagságából fakad. Elutasítja a valóságtól való menekülést, a „koholt képek”-et, a mímelt mámort. De a valóság, mellyel szembekerül, elfogadhatatlan - ezért mögé próbál lépni, magyarázatot találni a világra: „Én túllépek e mai kocsmán, / az értelemig és tovább!” A legelemibb emberi szükségletek közé sorolja a szabadságot (illetve más értelmezések szerint: az esztétikumot): „Ehess, ihass, ölelhess, alhass! / A mindenséggel mérd magad!”. A vers zárlata a képzelete segítségével önmagát fölemelő emberiség próféciája.

Szerelmi lírája

Kései költészetének másik fő témája a szerelem. Gyermekké tettél című versében (1936) szerelmet vall analitikusnőjének, Gyömrői Editnek. A pszichológusnő a beteg költő legfőbb bizalmasa, támasza, egyetlen reménysége lett, akitől teljes odaadást, szerelmet várt. Minthogy ezt nem kapta meg, kegyetlen, gyilkos indulatoktól fűtött versekben adott hangot kétségbeejtő kínlódásának, szerelmi kiszolgáltatottságának. A Nagyon fáj kötet címadó költeménye (1936) Ady átkozódásainak hőfokán számol le az imádott asszonnyal, aki nemcsak emberként, hanem szakemberként is megértette az ő szavait, mégis ellökte magától.

1937. február 20-án ismerkedett meg utolsó szerelmével, Kozmutza Flórával. A beteljesületlen szerelem történetét híven rögzíti Flóra - a későbbi Illyés Gyuláné - József Attila utolsó hónapjairól írt könyve (1987). Alighanem közel jár az igazsághoz, amikor a hirtelen és rendkívül heves szerelmi fellobbanást (amely egyébként, mint az Óda esete mutatja, nem volt idegen a költőtől) így magyarázza: „Menedéket keresett. Az elképzelt minta lehetett meg benne, annyi csalódás, keserűség, »árvaság« után még fokozottabban, s erre a kész helyre tett be most, azonnal engem.” Ez az élmény váratlanul olyan versek sorával ajándékozta meg irodalmunkat, amelyek - a költő állapota miatt aggódó barátok nagy megelégedésére - boldog, derűs, olykor ujjongó hangvételükkel élesen kiütköztek a komor, reménytelen kései líra hátteréből.

József Attila szemében, aki hitt a nevek mágikus erejében, már Flóra neve is elég volt ahhoz, hogy beleszeressen a lányba: „Szól örökös neved árja, törékeny báju verőfény, / és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem.” (Hexaméterek, 1937). Flóra nem akarta felfedni kilétét, s a költő engedett neki. A kíváncsi ismerősök azt hihették, hogy álnévről van szó, melyet ő választott múzsájának. A bújócska tökéletesen egybevágott névvarázs-felfogásával is: az újonnan megismert szép fiatal lányt mitológiai névadójával azonosította, kettejüket pedig az újjáéledő természettel, illetve a tulajdonnévben rejlő köznévvel (‘fleur’ franciául: virág). „Ez nagyon szép név, gyönyörű tradíciói vannak” - emlékezik Vágó Márta a költő szavaira.

József Attila ekkor már nem volt olyan egészségi állapotban, hogy képes lett volna kitartó udvarlásra. A februárban-márciusban írt Flóra-versekről joggal állapítja meg Beney Zsuzsa, hogy „legfőbb témájuk a halál elfogadása”. „Mert jó meghalni. Tán örülnék, / ha nem szeretnél így.” - olvashatjuk a Flórának című versben (1937). Az idealizált kedves nem több, mint hívószó az alig remélt utolsó menedék jelölésére: „Csak most értem meg az apámat, / aki a csalárd tengeren / nekivágott Amerikának. / Csak most, hogy uj világba tartok. / Flórám az én Amerikám.” (Csak most..., 1937).

A Dunánál (1936)

„Megrendelésre” készült, programversnek a Szép Szó 1936-os különszámának élére. Az önálló kötetként megjelenő, Mai magyarok régi magyarokról című különszám történeti esszéket tartalmazott (többek között Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Kassák Lajos tollából). József Attila mint a folyóirat vezető költője, vállalkozott arra, hogy alkalmi ódában (mintegy verses vezércikként) foglalja össze az esszék közös alapgondolatát. A viszonzatlan Gyömrői Edit-szerelem okozta lelkiválság miatt az utolsó pillanatban készült el művével, amely higgadt nyugalmával kiáltó ellentétben áll a vers egyes motívumait tartalmazó, ekkoriban írt pszichoanalitikus szövegeivel.

Az óda három részre tagolódik. A műfaj Pindarosz óta élő hagyományának megfelelően először a költő odafordul tárgyához, majd kinyilvánítja felfogását róla, végül levonja következtetéseit a helyes magatartás mibenlétét illetően.

Az I. rész fő motívumát a Duna képe és ennek asszociációi alkotják; meghatározó szerepet kap a víz archetípusa, ősképe, amely az idő örök-egy és örökkön újuló áramlását érzékelteti. A közvetlen környezet, a rakodópart lépcsőjéről szemlélt folyó látványával kezdődik a költemény. A külső látvány belső folyamatot is megindít: a messziről áramló víz a múltat, az idő folytonosságát idézi fel, s a folyó hullámai a költő belső világában eggyé válnak a történelemmel, az eső a múlttal. A történelemmé emelt idő képzetének megjelenése a harmadik részben közvetlenül megfogalmazott politikai programot készíti elő: az embernek szembe kell néznie a történelmi idő zaklató kérdéseivel.

A II. rész válaszokat fogalmaz meg az I. részben fölmerült kérdésekre: a jelen embere csak a „százezer ős” tapasztalatát elsajátítva munkálkodhat, az ősök küzdelmei pedig a jelen emberének erőfeszítéseiben nyerik el értelmüket. Folytonosan visszatérnek a megértést kifejező igei állítmányok: meglátok, tudunk, érzem, emlékezem. Hasonlóképp a bergsoni emlékezés-felfogást érvényesíti itt a költő, mint az Ódában. Tehát minden pillanatban benne van egész múltunk, sőt őseink egész múltja; a múlt a lélek, a jelen a test: az emlékezés a lékek hatása a testre. „Észlelni... csak alkalom arra, hogy visszaemlékezzünk”, mondja Bergson. A költő is hangsúlyozza test és szellem, tevékenység és eszmélkedés elválasztottságát: „Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, / öltek, öleltek, tették, amit kell.” Az utóbbi sor utalás arra is, hogy a cselekedetek világában magától értetődőként jelenhet meg az is (pl. az ölés), ami feldolgozhatatlan probléma a lélek számára.

A III. részben a költemény hangja ünnepélyes, emelkedett lesz, a strófák is meghosszabbodnak - nyolc keresztrímű sorból állnak -, a mondatok is nagyobb ívet írnak le, nemegyszer átnyúlnak a következő sorba. A költő a múltból és a jelenből levonja a tanulságot a jövő számára. Először saját közvetlen múltját veszi birtokba

(amely példaszerűen mutatja a Duna-völgyi népek keveredését), azután egyéni létét egy panteisztikus vízióban terjeszti ki az őssejtig valamennyi ősre, végül már az egész világot felöleli. Ez a részlet a keleti filozófiák hatását mutatja. A buddhizmus tanítása szerint a világmindenség sokfélesége egyetlen őselvből bontakozott ki („sokasodni foszlik”), hogy egy idő után minden ismét eggyé olvadjon. Az „Ős”, a „lelkes Egy” ketté vált női és férfi részecskékre („apám- s anyámmá válok boldogon”), ezek tovább bomlottak, majd ismét „lelkes Eggyé” egyesültek. A költő ezért érezheti magát - a múltat, jelent, jövőt együtt fogva át - egyszerre kezdetnek, őssejtnek és kiteljesedésnek.

Nemcsak az emberiség történelmét éli át, hanem nemzetének és a Duna-völgyi kis népeknek sorsát is. A jövő parancsa: a megbékülés, de ehhez előbb „a multat be kell vallani”. A múlt teljességéhez hozzátartoznak a népeket és osztályokat szembeállító harcok is. A beláthatatlanul sok szenvedésért csak a „szelíd jövő” kárpótolhat. A Dunánál zárlatában merül fel utoljára József Attila költészetében a mozgósító-agitatív gesztus: „rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés.” A „rendezés” nemcsak a térségünkben élő népek megbékélését és összefogását jelenti, hanem átfogó társadalmi igazságtevést is.

Istenes versek

Fiatal éveiben sokszor és sokféle formában szólt Istenről, majd 1925 után teljesen megfeledkezett róla. 1935-ben talál rá újra: a nyugtalan, önvádaktól gyötört költő Istenhez fordul, hogy magáramaradottságát segítsen feloldani. Hangsúlyozottan „kitalált”, irreálisan ábrázolt Isten-kép ez; a versek csak mint szubjektíven létező, átélhető jelenséggel számolnak vele.

A Nem emel föl (1937) mind az öt strófája közvetlenül Istent szólítja meg, hozzá fordul nagy szükségében. „Fogadj fiadnak, Istenem” - fohászkodik hozzá; a vers értelmezői nem alaptalanul látták ebben az Apa-hiány kifejeződését. A szeretetvágy feltörése jelzi, mennyire szenved a magánytól: „Intsd meg mind, kiket szeretek, / hogy legyenek jobb szívvel hozzám.” Az utolsó sor pedig arra utal: önkéntes áldozatra készül, amit - talán - Isten igazságtevése még elháríthat: „Vizsgáld meg az én ügyemet, / mielőtt magam feláldoznám.”

A Bukj föl az árból (1937) a zsoltárok hangján szól, a költő itt is a könyörgés beszédmódjával él. A költemény két egymást vonzó ellenpontja már az első strófában feltűnik: Isten és a semmi. A költői én a semmiből szeretné életre kelteni a megszólított Urat, de őt magát is a semmibe hullás veszélye fenyegeti. Kétségbeesett állapotát mutatja, hogy magányának feloldását csak büntetés formájában tudja elképzelni.

Az utolsó előtti versszak tartalmazza a vigasztalan mélypontot, a kiszolgáltatottság és magárahagyatottság tovább nem fokozható állapotát: „Vad, habzó nyálú tengerek / falatjaként forgok, ha fekszem, / s egyedül. Már mindent merek, / de nincs értelme semminek sem.” A zárlat négy sorában az emberarc hiányában a semmibe mered. Vállalja sorsa tragikumát Isten nélkül is. Az „emberarcú” különös kifejezése lehet értelmező, de lehet megszólítás is, vonatkozhat a hiánnyal szembenéző költői énre, s arra is, akinek a hiányával szembenéz.

Egyik töredékében (Az Isten itt állt a hátam mögött..., 1937) teljesen leszámol azzal, hogy az Isten menedék lehetne számára: „Ugy segitett, hogy nem segithetett. / Lehetett láng, de nem lehetett hamva. / Ahány igazság, annyi szeretet. / Ugy van velem, hogy itt hagyott magamra.” Ez már az utolsó versekre jellemző lemondó gesztus, a végzetbe való belenyugvás panasztalan retorikája.

A számvetés versei

Az elhatárolás természetesen viszonylagos, hiszen a szerelmes és az istenes versek is végső soron erről szólnak. Létével foglalkozó meditációi annyira intenzívvé sűrűsödnek benne, hogy szinte kénytelen kibeszélni őket. Verseiben csak elmélkedésének konklúzióit, összegező szentenciáit mondja ki, de mindig érezhető mögöttük a gondolati-érzelmi előzmény.

Az olvasót is bevonva, csaknem programszerűen foglalja össze végletek közt vergődő lélekállapotát az alábbi kétszakaszos kis remekmű ( Csak az olvassa..., 1937), amely ugyanakkor a disszonáns léthelyzetet - zsonglőri ügyességgel - játékos, könnyed dallammal szelidíti meg:

Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,

mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szivében néha elidőz
a tigris meg a szelid őz.

Fejtő Ferenc találóan állapította meg, hogy József Attila költészete a tragikus párbajnak, a dallam és szöveg, a lélek s a külvilág, a költő és kora egyenlőtlen mérkőzésének példázata”. Méltán érezte magáénak a költő azt a különös varázsú, megejtően édes mérgű népi mondókát, melyet először a Külvárosi éj, majd a Medvetánc című kötetének élére állított mottóként: Aki dudás akar lenni / pokolra kell annak menni / ott kell annak megtanulni / hogyan kell a dudát fújni.” Fejtőt mindenekelőtt a zene és a tartalom döbbenetes ellentéte ragadja meg: „A dallam csupa játék, kihívó gyengédség, büntetni való szeretetvágy, az élet idilli igenlése, csupa lágy kedvesség; s a szöveg, a versek szövege s az életé, komoly, nyers, emberi méltóságba gázoló, XX. századi magyar és költői pokol.”

Tudod, hogy nincs bocsánat (1937)

A költő 1937 júniusában írta, József Attila kései költészetének egyik legismertebb darabja. A személyiség ellehetetlenülésének végső stációját rögzíti. Szenvedélyes drámai párbeszéd, melyet a költői én önmagához intéz (önmegszólító vers), és amelynek csak az egyik felét halljuk. A kiinduló és egyúttal a végeredményt összegező állítás, melyre az összes többi épül: „Légy, ami lennél: férfi”. Nemcsak Kosztolányi Dezső Számadás című szonett-ciklusának „hát légy mi vagy: végképp boldogtalan” sorával állítható párhuzamba, hanem Petőfi sztoikus maximájával is („Ha férfi vagy, légy férfi”).

A középpontban álló konfliktushelyzet: a személyiség megvalósításának elmulasztása, amiért valamiképpen ő maga is felelős, jóllehet a társadalom sem kínált megfelelő szerepet számára. A negyedik versszak utolsó két sora eredetileg az emberiség és önmaga megvetésére szólított fel: „ezt az emberiséget / magaddal együtt vesd meg”, ezt fordította ellenkezőjére a későbbi változat: „ezt az emberiséget, / hisz ember vagy, ne vesd meg.” Ignotus Pál emlékezése szerint volt még egy harmadik variáns is („s ezt az emberiséget, / hisz ember vagy, szeresd meg”), amit ő túlzásnak tartott, s arra hivatkozva, hogy megtöri a vers hangulatát, lebeszélte róla a költőt.

Együttérző társak, közösség nélkül az ember menthetetlenül magára marad. A lírai én könyörtelen tárgyilagossággal néz szembe és számol le csődbe torkolló életútjával (a mellérendelések és nyomatékos állítások végleges befejezettséget, evidenciaszerű bizonyosságot sugallnak). A levonható konzekvenciák (kivonulás, öngyilkosság) ellenében még a szerelem sem látszik megvalósítható alternatívának, mert feltételei (a föltétlen hit és bizalom) csak az értelem szögre akasztásával lennének teljesíthetők. A második versszakban emlegetett „bűn” jelentése többértelmű, hiszen legalább annyira terheli a társadalom, mint az egyén számláját; tragikus irónia, hogy az ő sorsa nyújt erre példát („bizonyság vagy erre”).

Talán eltünök hirtelen... (1937)

A vers nyitóképe a személyiség torokszorító eljelentéktelenedésének megjelenítése: „Talán eltünök hirtelen, / akár az erdőben a vadnyom.” A verset elégikus hangnem uralja, a lehetőségek eljátszását a három idő - a jelen, a múlt és a jövő - szembesítésével tárja fel a lírai én (időszembesítő, illetve „létösszegző” vers). A szöveg jövő idejű kijelentéssel indul és jelen idejű kijelentéssel zárul, a közbeeső mondatokban a múlt idő dominál. A jövő (a halálnál is teljesebb megsemmisülés) és a múlt (mulasztások és bűnök sorozata) egyaránt negatív, s nemcsak egymást határozzák meg kölcsönösen, hanem a jelent is, amely számára nem marad más, mint az életút csődjével való könyörtelen számvetés.

Az idősíkok más-más minőséget képviselnek: a jövő létvonatkozású, a múlt erkölcsi, míg az összegező jelen létvonatkozású is („száraz ágak... zörögnek”), erkölcsi is („megbánás fog át”). Az alapvető probléma itt is a személyiség megvalósításának elmulasztása, amiért valamiképpen ő maga is felelős, jóllehet a felsorolt bűnök súlytalanok vagy magyarázhatók. Az egyetlen hely, ahol a hang durva („kiröhögtem az oktatómat”), kellőképpen motivált ahhoz („árva lettem, mostoha”), hogy elfogadtassa magát (mint a Tiszta szívvel esetében a „harmadnapja nem eszek”). Az „anyai szó” és az oktató elutasítása, az alapvető emberi kötődések hiánya eleve csökkenti az utolsó versszak szabadság-képzetének értékét. Így is e két sor - „Ifjuságom, e zöld vadont / szabadnak hittem és öröknek” - a vers legszebb, nosztalgikusan megidézett képe, amelynek utólagos illúzióvá nyilvánítása akár a lírai én büntetésének is felfogható.

Karóval jöttél... (1937)

Az itt megjelenő lírai én tökéletes ellentéte az Eszmélet-ciklus „meglett ember”-ének. A költemény csaknem egész kép- és szókincsét a gyermekkor világából meríti. A negyedik versszak két sora - „Magadat mindig kitakartad, / sebedet mindig elvakartad” - az önsorsrontás találó látlelete.

A Karóval jöttél... is önmegszólító vers, szenvedélyes drámai párbeszéd, melyet a költői én önmagához intéz s amelynek csak az egyik felét halljuk. Már az első mondat nyomatékosan jelzi: az én születése pillanatától predesztinálva volt arra, hogy ellenséges viszonyban álljon a világgal. A „karó” (akad értelmező, aki elírásnak tartja - a „kóró” helyett) és a „virág” metaforájával az ember világhoz való viszonyát egyszerűsíti a két alapmagatartás - az ellenállás és elfogadás - közötti választásra. A „karó” értékhiányt jelöl: szürke, formátlan, élettelen; támadó vagy védő fegyver is lehet, a verés eszköze. A következő sorban a „feleselés” ezt a jelentést erősíti fel, hiszen a feleselés is szembenállást, perlekedést jelent. Mégsem egyértelmű a nyitókép: nem tudjuk meg, hogy az én magatartásában mekkora szerepet játszik a kényszerűség.

A lírai én számon kéri önmagán az elkövetett mulasztásokat és bűnöket, melyek eredménye a társadalmi elkülönítés, a „bolondgomba”-lét, illetve a „Hét Torony” bezártsága (a „Hét Torony”: a végleges börtön jelképe - olyan világ, amely nem nyújt életlehetőséget, csak korlátokat -, egyúttal belső börtön is, ahová az ember magát zárja be). Mint a Talán eltűnök hirtelen... kezdetű versben, itt is a személyiség megvalósításának elmulasztása a fő vétség. Az önostorozó gesztus nem egészen meggyőző: ugyan joggal érezheti az én bűnösnek magát azért, mert feleselt a másvilággal, aranyat ígérgetett stb., de aligha hibáztatható azért, hogy karóval jött, nem virággal, mert annak ellenére próbált szeretni, hogy őt nem szerette senki. A kérdések valójában költői kérdések, olykor talán tagadószóval lehetne válaszolni rájuk. Önmaga korholása keserű váddá alakul át a világgal szemben; az elégikus hangnem az ironikus fölé kerekedik.

Ime, hát megleltem hazámat... (1937)

Az Ime, hát megleltem hazámat... kezdetű vers valószínűleg a költő utolsó költeménye. Ugyancsak „létösszegző” vers, de alapgesztusa már a búcsúzás. A végső megnyugvás rezignált szavaival veszi tudomásul az én, hogy nem térhet ki sorsa elől: „E föld befogad, mint a persely”. A feleslegesség-élmény oly mértékben uralja a szövegteret, hogy a rokon verseket jellemző önvád teljesen hiányzik. A lírai én úgy látja: nem tehet mást, mint hogy tudomásul veszi haszontalanságát, és legfeljebb az enyhíti sorsa tragikumát, hogy egyedül magát tartja menthetetlennek.

A vers felütése egy meditáció eredményét összegezi: „Ime, hát megleltem hazámat”. Ez a megvilágosodás, felismerés a vers alapmondata. E versmaghoz kapcsolódik, ezt magyarázza a költemény minden további állítása. Az én által meglelt „haza” a sírhely - de már halálának sincs értelme. Az ifjú József Attila még azt írta: „halált hozó fű terem / gyönyörűszép szívemen”, most viszont: „halálom is hasztalan”. Mert nincs szükség az „új világ” után áhítozó költőre, ahogy a „vashatos”-ra, a „vasgyűrű”-re sem: nem kell semmi olyan, ami szilárd, megbízható, de értéktelen. (A hatos kezdetben hat, majd tíz krajcárt, azaz húsz fillért ért.) „Bolondot játszottak” vele, sokat vétettek ellene, holott „velük / voltam volna én boldogan”. A sor végére került szót - „velük” - a szintagmaátvitel is kiemeli.

József Attila számos versét írta dallam után, ismeretes, hogy nemcsak szerette a népdalokat, de a népköltési gyűjteményeket is behatóan tanulmányozta. Az Ime, hát megleltem hazámat... utolsó versszaka is népdal-parafrázis: „Szép a tavasz, szép a nyár, / Szép aki párjával jár.”

Hatástörténet

József Attila és kortársai

József Attila nem vált - nem válhatott - az irodalmi élet elsőszámú szereplőjévé, mint korábban Petőfi vagy Ady, akikhez hasonlítani szokássá vált utóbb. Mindenekelőtt nagyon más idők jártak ekkor, mint a reformkor vagy a századelő idején: az irodalmi és a politikai élet (e kérdés kapcsán mindkettő fontos) merőben más lehetőséget kínált a két háború közötti időszakban.

Ekkor már olyan méretű lett a megosztottság, hogy nem volt megvalósítható az irodalmi életben a Petőfiéhez vagy Adyéhoz mérhető, tehát az írótársadalom többsége vagy akár csak a progresszív tábor által támogatott vezető szerep. A háború után indult nemzedék legjobbjai sem kerülhették el, hogy az egymással versengő csoportok és mozgalmak egyikének-másikának tagjai legyenek, sőt olykor akár többnek is. Volt akinek ez nem esett nehezére és olyan is, aki nem kis ellenérzéssel szánta rá magát. Példaképpen Illyés Gyula és Németh László pályájára hivatkozunk.

Kettejükhöz képest József Attila útja nemcsak változatosabbnak, hanem rendhagyónak is mutatkozik. Hol az anarchista mozgalomban vesz részt, hol a népi orientációjú Bartha Miklós Társaságban, előbb az illegalitásban tevékenykedő kommunista párt tagja, utóbb a Szocializmus nevű folyóirat szociáldemokrata körében tevékenykedik, végül az általa alapított Szép Szó urbánus táborában, ahol „felekezeten kívüli”, baloldali-liberális platformot foglal el, s Marx és Freud összebékítésén fáradozik. Hihetetlenül mozgalmas életút; hirtelen fordulatok, kitárulkozások és bezárulások sorozata, melyek nyugtalan hősét a megtapasztalás és próbatétel szinte kényszeres szomja hajtja. Tehát a kor mélyen megosztott politikai és irodalmi viszonyai mellett a költő szellemi-lelki alkata is okolható azért, hogy nem válhatott a két háború közötti korszak magyar irodalmi életének főszereplőjévé.

„József Attila karakán, gyöngéd, izgága, emberi, mérges, ellágyuló, komoly és humoros lélek” - írta róla szeretettel Kosztolányi. Az egyetemista hallgatót társai különcnek tartották, a húszas évek végén íróbarátai elbűvölő kamasznak látták, a munkásmozgalomban konok, zavaros embernek ismerték. Nem akármilyen indulást mondhatott magáénak: tizenhét évesen verseskönyve jelent meg, a Szépség koldusa, melyhez előszót nem akárki, Juhász Gyula írt. A következő évben már a Nyugat hozta le verseit, s a Lázadó Krisztus miatt lefolytatott istengyalázási per szélesebb körben tette ismertté nevét. 1924 karácsonya után már a második verseskötete jelent meg. Bécsi tanulmányútja során felfigyelt rá a magyar emigráció sok neves személyisége, köztük Ignotus is, aki a Nyugat 1926. szeptemberi számában leközölte és méltatta Tiszta szívvel című költeményét, Hatvany Lajos pedig azt nyilatkozta, hogy ebből „fogják megismerni a kései korok, hogy mi történt az összeomlás utáni szerencsétlen nemzedékkel”. (Maga József Attila később a Curriculum vitae címen ismertté vált önéletrajzában büszkén hivatkozott erre, s a sors iróniájának nevezte, hogy éppen ez a vers vetett véget Szegeden bölcsészhallgató pályafutásának.)

A húszas évek végén és a harmincas évek elején olyan, különböző felfogású és pártállású emberek támogatását élvezte, mint a liberális Hatvany Lajos és Hatvany Bertalan, a polgári radikális Vágó József, a nemzeti radikális Bajcsy-Zsilinszky Endre, a szociáldemokrata Mónus Illés, a Nyugat első nemzedékének neves tagjai közül pedig Ignotus és Hatvany mellett Kosztolányi Dezső és Móricz Zsigmond. Igaz, nem lebecsülhető ellenfeleket, sőt ellenségeket is szerzett magának; a különféle irodalmi és politikai mozgalmakba és küzdelmekbe belebonyolódva ezt nem is lehetett elkerülni. Elsőként és legnagyobb feltűnést keltve Babits Mihályt sértette meg, amikor - Ignotus iránti szolidaritásból és Németh Lászlónak a Nyugatban megjelent vállveregető bírálatára válaszképpen - közreadta hírhedtté vált kritikáját 1930 januárjában. Később hasonló élességgel kelt ki, bár kevésbé látványosan Kassák Lajos, illetve a Gömbös-kormány reform-szólamainak felülő, Új Szellemi Frontot meghirdető Zilahy Lajos és a hozzá csatlakozó népi írók ellen.

Többszöri sikertelen próbálkozás és egy-két kérészéletű vállalkozás után 1935 őszén József Attila végre saját lapot alapíthatott, Ignotus Pál és Fejtő Ferenc társaságában, Hatvany Bertalan és a még párizsi útján megismert Cserépfalvi Imre könyvkiadó támogatásával. Az elkötelezetten antifasiszta, baloldali szellemű Szép Szó szerkesztése igazi szívügye volt, s a folyóirat belső köre egyszerre volt számára baráti társaság, irodalmi műhely és eszmei közösség. Ignotus, Fejtő, s mellettük Németh Andor, Remenyik Zsigmond és a többiek nemcsak vállalták őt, hanem zászlót is bontottak mellette, úgy tekintettek rá, mint a világháború utáni időszak legnagyobb költőjére.

Kétségtelen, a Szép Szó kiállása nemcsak segítette, hanem - a rivális irodalmi folyóiratoktól, társulásoktól elválasztva - korlátozta is József Attila elismerését. De fontosabb ennél, hogy megváltozott a pozíciója önmaga előtt s az irodalmi életben: többé nem lehetett nem számolni vele. Nagy kár, hogy e kedvező fordulat túl későn következett be, akkor, amikor betegsége súlyossá, majd végzetessé vált. S az is igaz, hogy már nem érte be a lelkes baráti kör dicséretével, várta a szélesebb, meggyőzőbb visszhangot. Hiába várta.

1987-ben jelent meg a Kortársak József Attiláról (1922-1945) című, három kötetes gyűjtemény, amiből pontos képet nyerhetünk korabeli fogadtatásáról. Könnyű az utókor fölényével ostorozni a kortársak vakságát, a korabeli szektás kommunisták, Babitsék és a népi írók fejére olvasni „süketségüket”, ahogy elmentek József Attila költői teljesítménye mellett.

A József Attila-kultusz kezdetei

Halálának hatása egyedül Petőfiéhez mérhető irodalmunk történetében. 1937 decemberében egyetlen hónap alatt annyi nekrológ jelent meg róla, amennyi cikk a köteteiről összesen. S nem annyira a cikkek száma szorul magyarázatra, mint inkább a nekrológoké. Lehet, hogy Arthur Koestlernek volt igaza, aki József Attila nekrológjában azt írta: a magyar írótársadalom hirtelen rádöbbent felelősségére, s most megpróbál vezekelni.

Bajcsy-Zsilinszky Endrétől Berda Józsefig, Déry Tibortól Gelléri Andor Endréig, Kodolányi Jánostól Radnóti Miklósig, Cs. Szabó Lászlótól Szabó Zoltánig mindenki elsiratta, aki valamit is számított. A szélsőjobboldali sajtót nem számítva példátlanul egyöntetű és elismerő a megítélés. Németh László és Kassák Lajos felülvizsgálják korábbi véleményüket. Illyés Gyula cáfolja, hogy József Attilával verseket írtak volna egymás ellen. A kommunista Sándor Pál, aki 1934-ben a Társadalmi Szemle társszerkesztőjeként cikket rendelt a Külvárosi éj című kötet ellen, most, 1940-ben saját kiadásában jelenteti meg a költő szemléletét elemző-méltató tanulmányát, Az igazi József Attila címmel. S kezdetét veszi a bűnbakkeresés is, hogy a költő tragikus sorsáért ki a felelős; a vádlottak padjára ültetik Horger Antalt, Babits Mihályt, Illyés Gyulát, kommunista elvtársait, pszichológusait (köztük Bak Róbertet - illetve Szőke György szellemes szójátékával élve: „Bűnbak” Róbertet - is), kávéházi barátait, akik éveken át zsidó marxizmussal és freudizmussal tömték a fejét.

Az irodalmi-szellemi élet kiválóságainak csetepatéja nyomán föltámad a szélesebb közönség érdeklődése is a költő és életműve iránt. Másfél évvel a Nagyon fáj lehangoló kudarca után, 1938 májusában megjelenik a könyvnapra Németh Andor szerkesztésében, a Cserépfalvi Kiadónál József Attila Összes versei és válogatott írásai, s teljes diadalt arat. A felé forduló közfigyelem nyomására (és a konjunktúrát kihasználandó) sorra jelennek meg az emlékezések; József Jolántól, Galamb Ödöntől, Bányai Lászlótól és Németh Andortól könyvterjedelmű életrajzi írások. József Jolán plasztikus képet rajzol öccse gyermek- és ifjúkoráról, Németh Andor pedig barátja Medáliák-korszakáról, a költő húszas évek végi tájékozódásáról mond el fölbecsülhetetlen fontosságú epizódokat. Gyorsan terebélyesedő kultuszának még a József Attila posztumusz sikerére féltékeny Erdélyi József alpári támadása sem képes ártani.

József Attila pártállami kisajátítása

1945 után, az újabb világégést követően, a kiéleződő politikai küzdelmekben mindegyik párt és irányzat igyekezett kisajátítani a maga számára József Attila örökségét, mindegyik belekapaszkodott az életmű neki kedves és kedvező részletébe, s erre hivatkozva tette meg a két háború közötti időszak vezéralakjává. A különböző, egymással nem vagy alig érintkező József Attila-képek idővel egyetlen egységgé „finomultak” a fejekben. Lehet, hogy éppen az vált utólagos sikere alapjává, ami annyira gátja volt elismerésének életében: hogy mindenhová és sehová sem tartozott.

Elsősorban két párt követelte magának József Attilát: a kommunista és a szociáldemokrata párt. A költő kommunista átértékelésére igen korán, már 1945 decemberében sor került. Később, a kommunista hatalomátvételt követően Horváth Márton értékelése emelkedett hivatalos rangra s vált az „egységes” József Attila-kép alapjává. A kultúrpolitikának föl kellett mutatnia egy reprezentatív proletárköltőt, így hát államosította József Attilát. Legnagyobb verseinek a Munkásokat, a Favágót, a Mondd, mit érlelt tette meg; a Döntsd a tőkét, ne siránkozz-pályaszakaszt mintegy kivetítette az életmű egészére - azt sugallva, hogy József Attila eszmei fejlődése véget ért, amikor rátalált a kommunista pártra. A magyar irodalomtörténet kommunista átiratában (amely mindenekelőtt Lukács György és Révai József nevéhez fűződik) a „nagy hármas”: Petőfi, Ady és József Attila képviselte a „haladó hagyomány”-t.

Az elfogadás azonban nem lehetett teljes, József Attila „dekadens” vonásai fölött csak ideig-óráig lehetett szemet hunyni.

A hivatalos József Attila-kép folyamatos átalakulása

1956 után megkezdődött a dogmatikus József Attila-kép lebontása, a hivatalos felfogás fokozatosan átalakult. De nem ment könnyen és gyorsan. Egy még 1956-ban Lobogónk, József Attila címmel publikált cikk szerzőjét hivatalos megrovásban részesítették, a hatvanas évek derekára azonban ez a cím már hivatalos álláspont lett. A korabeli helyzet furcsaságaihoz tartozik, hogy a költő halálának 20. évfordulója alkalmából készült Emlékkönyv nem kerülhetett az olvasók kezébe (azt követően, hogy Marosán György államminiszter, az egykori szociáldemokrata bejelentette: az egykori kommunista párt nem zárta ki József Attilát), a költő értekező prózájának gyűjteményes kiadása viszont (benne számos politikai szempontból kényes írással) 1958-ban csodával határos módon megjelenhetett.

Az első elmozdulást a korábbi merev hivatalos felfogástól éppen Révai József tette meg 1957-es, 1958-as írásaiban, ahol immár megértően szólt a költő freudizmusáról, bár továbbra is eszmei tévútnak minősítette. Révai csak megpendítette, hogy József Attila egyszerre volt indulása idején népies magyar költő és avantgárdista költő, Szabolcsi Miklós viszont József Attila, Derkovits Gyula, Bartók Béla című „kísérletében” (1958) a két háború közti magyar kultúra modelljét látta benne. Szabolcsi egy másik fontos írásában a költői pályán már csak egyetlen cezúrát ismert el: 1931 és 1932 között, a költő forrongó és érett korszakát különböztetve meg, amivel gyakorlatilag kettévágta a szocialista pályaszakaszt, a Döntsd a tőkét-periódust tényleges értékére szállította le, ugyanakkor A város peremén, az Elégia és az Óda jelentőségéhez közelítette a kései versekét.

Az ötvenes-hatvanas évek fordulójától a változatlanul középpontban maradó középső pályaszakasz mellett egyre nagyobb figyelmet kap a korai és a kései József Attila. A költő cikkeinek és tanulmányainak 1958-as kiadását követően világossá vált, hogy értekezőként is jelentős.

A hatvanas évek felemás viszonyait jellemzi, hogy míg egyfelől az ötvenes évek szellemét idéző módon vitáztak a költő és az illegális kommunista párt viszonyáról, másfelől jelentékeny tudományos eredmények születtek: fény derült az életrajz számos homályos részletére és új lendületet kapott a költő poétikai leleményeinek számbavétele is. Különösen nagy érdeklődést keltett Hankiss Elemér József Attila komplex képei című dolgozata (1966), amely a költői képek bonyolult jelentésszerkezetében mutatta ki e költészet szemléleti összetettségét. Hasonló fogadtatásban részesültek Németh G. Béla Az önmegszólító verstípusról (1967) és a Még, már, most (József Attila egy kései verstípusáról) című tanulmányai (1969), amelyek a kései korszak verseinek szó-, kép- és gesztuskincsét elemezve bizonyították e válságköltészet egyedülálló jelentőségét József Attila életművében és a magyar líratörténet egészében.

Figyelemre méltó, hogy József Attila növekvő népszerűségének még a hivatalos kultusz sem tudott ártani. Már az 1945 után induló költőnemzedék legjobbjai is - Pilinszky Jánostól Juhász Ferencig - megkerülhetetlennek tartották, az utánuk jövők pedig anyanyelvként beszélték. Ismeretes például Petri György vallomása, akinek roppant erőfeszítésébe került, hogy elszakítsa, önállósítsa magát a József Attila-hatástól. Az ötvenes években egyenruhába kényszerített, egyszólamúnak beállított költészete lassan ismét többszólamúvá változott, egyre újabb szépségeit, gondolati mélységeit fedezték fel. Így előbb észrevétlenül, majd észrevehetően is kikerült a hatalom felügyelete alól.

Napjaink József Attila-képe

Németh G. Béla tanulmányai két okból is megérdemlik, hogy kiemelten foglalkozzunk velük. Az a véleménye, mely szerint a kései költészet áll az életmű csúcsán s az ide sorolható versek eszmeisége az egzisztencializmus kategóriáival (válság, számvetés, szerep, szorongás, felhívás, bűn) írhatók le, már nem volt beépíthető a hivatalos József Attila-kép legtoleránsabb változatába sem. Így egyszerre mutatott példát arra, hogy az újraértékelés szükséges és lehetséges. Másrészt Németh G. Béla álláspontja része napjaink vitáinak is, egyik építőköve a mai József Attila-kutatásnak.

A hetvenes-nyolcvanas években könyvtárnyi szakirodalom született József Attiláról. Itt csak a legfontosabbak közül választhatunk ki egyet-kettőt. Elsőként a textológiai munkákra utalnánk, melyek eredményeként a költő életműve nemcsak súlyában látszik növekedni, hanem terjedelmében is: számos korábban kiadatlan szöveg került publikálásra. Stoll Béla jóvoltából rendelkezésünkre áll a versek (változatok) pontos szövegét és keletkezési adatait tartalmazó kritikai kiadás (1984). Az 1992-ben megjelent „Miért fáj ma is” című gyűjteményes kötet a költő kiadatlan pszichoanalitikus följegyzéseivel szembesíti olvasóit, a tanulmányok és cikkek első részének új kritikai kiadása (1995) pedig - Horváth Iván és munkatársai szöveggondozásában, Tverdota György kommentárjaival - az Ihlet és nemzet című (korábban Esztétikai töredékek néven ismert) költészetbölcseleti alapvetést úgy adja közre, hogy tisztázza a variánsok keletkezés sorrendjét.

Kiadásra kerültek olyan, az életrajzot döntő pontokon megvilágító-módosító emlékezések, mint Fábián Dánielé a Bartha Miklós Társaság körüli időkről (1974), Vágó Márta nagyszerű könyve találkozásukról és szerelmükről a húszas évek végén, újabb találkozásukról és a Szép Szó körüli bonyodalmakról a harmincas évek derekán (1975), Illyés Gyuláné elégikus beszámolója József Attila utolsó hónapjairól (1984) és Szántó Judit naplója a harmincas évek fontos történéseiről (1986). Az életrajzi kutatások olyan nagyságrendű kérdéseket vetettek fel, mint hogy József Attila is szakított a kommunista párttal, nemcsak a párt vele, s a szociáldemokraták felé közeledő költőnek volt egy súlytalan jobboldali próbálkozása is (Horváth Iván, Lengyel András); hogy József Attila betegségének elhatalmasodásában szerepet játszott a „stigmatizáció”, tehát hogy környezete bolondként kezelte (Bókay Antal, Jádi Ferenc, Stark Antal); orvosai félre diagnosztizálták őt, mert még nem volt ismeretes akkor a valószínűsíthető betegsége (Szőke György, Cserne István); s végzetes hatással lehetett rá az is, hogy korábbi analitikusának, Rapaport Samunak második könyvét magyarítva megismerkedett a freudi halálösztön tünetleírásaival, és föltehetően azonosult velük (Valachi Anna, Lengyel András).

Az alapművek között kell említenünk Szabolcsi Miklós többkötetes monográfiáját (Fiatal életek indulója. József Attila pályakezdése, 1963, Érik a fény. József Attila élete és pályája 1923-1927, 1977, „Kemény a menny”. József Attila élete és pályája 1927-1930, 1992; Kész a leltár. József Attila élete és pályája 1930-1937, 1998), melynek első két kötete jelentős mértékben hozzájárult életrajzi ismereteinkhez, a művek értelmezésében pedig saját kutatásai mellett bő áttekintést ad a kimeríthetetlen szakirodalomról. 1987-ben jelent meg a Kortársak József Attiláról (1922-1945) című három kötetes gyűjtemény, melyben megtalálható egy korszak teljes József Attila-recepciója; nemcsak a költő, hanem a korabeli magyar irodalom iránt érdeklődő számára is megkerülhetetlen, tanulságos olvasmány.

Hasonló eredményekkel büszkélkedhet az értelmező munka is. A kései korszak verseivel szemben ma az Eszméletben látják sokan a költő legnagyobb, posztmodern távlattal rendelkező teljesítményét. Immár másképp fogjuk fel József Attila félbehagyott költészetbölcseleti tanulmányát is, amióta Tverdota György 1985-ös cikke (Mi a tétje az időrendnek József Attila gondolkodástörténetében?) meggyőző érveket hozott fel amellett, hogy ifjúkori próbálkozásról van szó, s nyoma sincs benne marxista hatásnak. Tverdota másik fontos felismerése, hogy a - Németh Andor kommentárjaiban fölmerült - „tiszta költészet” eszménye nemcsak a húszas évek végén meghatározó, hanem József Attila egész későbbi életművében. Föltehetően ez az egyik kulcsa annak, hogy a költő (rövid agitprop korszakán túljutva) miért tudta politikai verseit magas esztétikai szinten megvalósítani. A tiszta és az elkötelezett költészet összeegyeztetésének elvi dilemmáját pedig úgy oldotta meg, hogy a „varázsének”-ben, illetve a „névvarázs” jelenségében találta meg a kettő közös alapját. Nem kevésbé fontos Lengyel András eredeti értelmezése a költő 1935 augusztusában bekövetkezett szemléleti fordulatáról.

Szükségképpen vázlatos beszámolónkat annak megállapításával zárhatjuk, hogy József Attila ma is népszerű: József Attila ma is népszerű, annyira, hogy fiatalok zenésítik meg szövegeit, a rádió műsorra tűzi, majd kazettán és CD-n adja ki összes versét, róla készül a legtöbb tudományos disszertáció is. A rendszerváltást követően felbukkantak ugyan politikai felhangú célozgatások, melyek megpróbálták kétségbe vonni jelentőségét, de nem igazán találtak követőkre. Komolyabb átértékelési kísérletként megemlíthetjük Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténeti áttekintését (1993), amely József Attila nemzedékéből Szabó Lőrinc költészete mellett teszi le a garast. Nem teljesen új vélemény ez, hiszen például Illyés Gyula is Szabó Lőrincet becsülte többre. A költői teljesítmények megítélésében is a legtermészetesebb dolog a rangsorok állandó változása; ritkán alakul ki teljes konszenzus, s ha mégis kialakul, ritkán van benne köszönet.

Szöveggyűjtemény

AKKOR

És akkor zuhogott, csattogott, villámlott
S akkor kerültem messze szobámat
És akkor őrjöngtem, szidtam a világot
S akkor tiport legjobban a Bánat.

S akkor imádkoztam, követeltem, kértem
És akkor sírtam szívből igazán
S akkor bánó szívvel meggyóntam, megtértem,
Mert akkor halt meg egy lány, egy leány.

1921. szeptember 24.

KERESEK VALAKIT

Tele vágyakkal zokog a lelkem
Szerető szívre sohase leltem,
Zokog a lelkem.

Keresek Valakit s nem tudom, ki az?
A percek robognak, tűnik a Tavasz
S nem tudom, ki az.

Csüggedő szívvel loholok egyre,
Keresek valakit a Végtelenbe,
Loholok egyre.

Könnyim csorognak - majd kiapadnak:
Vágyak magukkal messzebb ragadnak -
Majd kiapadnak!

Búsan magamnak akkor megállok,
Szemem csukódik, semmitse látok -
Akkor megállok.

Lelkem elröppen a Végtelenbe,
Tovább nem vágyom arra az egyre,
A Végtelenbe.

1921. október 31.

TÁVOL ZONGORA MELLETT

A hangok ömlenek a zongorából,
Mint illatos teából száll a gőz.
Lassan simítja arcomat a mámor
És bennem most száz élet kergetőz.

Mártának hangja jut eszembe mostan,
Oly bársonyos volt s ez nem az övé.
Szegény, talizmánt tőle nem is hoztam.
Szemem mered a zongora fölé.

A csókos ajka itt remeg előttem,
Ó jaj, hogy tőle messze elvetődtem,
Ó jaj, emléke mért olyan erős?

Hová kell mennem? Nem enyhít a Távol.
És hangok ömlenek a zongorából,
Mint illatos teából száll a gőz.

1922. április 11.

LOVAS A TEMETŐBEN

Ha jő a sápadt ifjú-Éjjel,
Kit csókkal vár a Nap leánya,
Kitárul két temetőkapu
S belovagol búsan-frissen
Az álmok kapitánya.

Bukott vezér, könnyet is hullat,
Bús daccal bolyong szerte-széjjel,
Lova már nyihog, gödröt kapar,
Riadtan várja. - Sok a sír
S fut a Holddal az Éjjel.

Uj hant előtt sóhajtva áll meg,
De kemény marka vasba szorul.
És megy és jár sok sír között
- Még a Hajnal is kacagja -
Részegedve, botorul.

Lovára borul. Visszaüget,
Búcsút int minden hulla-rögnek.
S az eliramló lovas után
Álomtemetőből vissza
A vágyak dübörögnek.

1922. június

BÚS MAGYAR ÉNEKE

Száll az ének a mezőnek, esti szellő hollószárnyán,
Valami kis kopott ember énekelget búsan, árván
Bolondságról, szerelemről, kora őszről, illó nyárról
S körülötte elterülő néma magyar pusztaságról.

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,
Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

Titokzatos messzeségben istent keres magyar hangja,
Régi honát, testvéreit - mást se tehet - siratgatja.
Piros kedve pillangó volt, sárba fulladt ott Erdélyben,
Zöld reménye foszlányai meghaltak a Felvidéken.

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,
Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

Nincsen csak egy citerája, húrjai az égig érnek,
Rajt’ pengeti balladáit véres könnynek, könnyes vérnek.
Mámor esték elszállottak, ott fagytak a Karsztok alján
S ismeretlen menyasszonya tört liliom, olyan halvány.

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,
Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

Nem nézi a délibábot, túl van az már a határon
S elkerüli zárt szemét az incselkedő pajkos álom.
Holt vitézek sírtájára hullat dalt és nefelejcset
S fohászkodik: Uram, Hazám el egészen ne felejtsed:

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre
S hazáján ha segíthetne, élne mégis mindörökre.

1922

PROLOGUS

Arany kalásztól duzzadt rónaságon
- Úgy véltem - visz keresztül az utam
Madár trilláz gyümölcstől terhes ágon
S majd megpihenek egy kis faluban.

Hogy útra keltem pirkadott a hajnal,
Homály karolta félig át a tájt.
Az Ég szeméből hullt a könnyü halkkal
S fölöttem őszi varju-horda szállt.

Nincsen kalász a síró pusztaságon
S madár helyett a szárazlombú fákon
Sötét gond rakja barna fészkeit.

A földje is oly bús, szivós, makacs,
Virágszál rajta sehol nem virít,
Csak itt-ott egy-egy vérszinű pipacs.

1922. június

NYÁRI DÉLUTÁN A SZOBÁBAN

Fuldoklik már a széternyedt szoba.
A polituros asztal és a székek
Vén arca kéksötét homályba réved.
Vár rám a lépcső villogó foga.

De lenn a fürdő-strandon, a Dunán,
Piroscsíkos, vizes trikók feszülnek. -
Jó ára van a könnyü tüllnek,
A friss szél futkos fodrai után.

Nem volna rossz az ódon Óbudába,
Ingujjba lenni, vagy nem is ruhába.
Kis korcsmában a sört isszák. - Talán

Ha én is innék, habzana a szám.
Száradt a számpadlása és a nyelvem.
Jaj, inni kell, de akkor föl kell kelnem.

1922

CSÖNDES ESTÉLI ZSOLTÁR

Ó, Uram, nem birom rímbe kovácsolni dicsőségedet.
Egyszerű ajakkal mondom zsoltáromat.
De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam.

Tudom, hogy zöldel a fű, de nem értem minek zöldel,
meg kinek zöldel.
Érzem, hogy szeretek, de nem tudom, kinek a száját fogja
megégetni a szám.
Hallom, hogy fú a szél, de nem tudom, minek fú, mikor én
szomorú vagyok.
De ne figyelmezz szavamra, ha nem tetszik Neked.

Csak egyszerűen, primitíven szeretném most Neked elmondani,
hogy én is vagyok és itt vagyok és csodállak, de nem értelek.
Mert Neked nincs szükséged a mi csudálásunkra, meg zsoltárolásunkra.
Mert sértik füledet talán a zajos és örökös könyörgések.
Mert mást se tudunk, csak könyörögni, meg alázkodni, meg kérni.

Egyszerű rabszolgád vagyok, akit odaajándékozhatsz a Pokolnak is.
Határtalan a birodalmad és hatalmas vagy meg erős, meg örök.
Ó, Uram, ajándékozz meg csekélyke magammal engem.

De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam.

1922. július-augusztus

FIATAL ÉLETEK INDULÓJA

Apáink mindig robotoltak,
Hogy lenne enni kevés kenyerünk,
Bús kedvvel, daccal, de dologban voltak,
Az isten se törődött velünk.

De fölnőttünk már valahára,
Kik nem tudjuk, mi az vígan élni,
És mostan vashittel, jó bátorsággal
Sorsunk akarjuk fölcserélni.

Tudjuk, apánkkal gyávák voltunk,
Nem volt jogunk se, csak igazságunk.
Most nincs, ki megállat az élet-úton,
De, ha akad, nyakára hágunk.

Mi vagyunk az Élet fiai,
A küzdelemre fölkent daliák,
Megmozdulunk, hejh, összeroppan akkor
Alattunk ez a régi világ!

1922. október

ÉHSÉG

A gép megállt. Elfáradt por kering
fölötte, mint az őszi köd meg pára,
s rászáll az emberek hajlott nyakára,
kik esznek most. Átizzadt szennyes ing

hűl a vállukra. Fal, fal egyre mind.
Kenyér s uborka az ebédjük mára
s mind úgy eszik, ne vesszen csöpp se kárba
s hogy jót harap s hozzáharap megint.

Már nem törődnek semmit az idővel.
A harapások majdnem összeesnek,
de jól megrágnak minden falatot.

Egészséges, még jó paraszttüdővel
szívják, rágják a port, szénaszagot
s csak esznek, esznek, nem beszélnek, esznek.

1922. június / 1934

PERC

Dalol a madársereg,
Hogy az erdő zeng belé,
Maszatos parasztgyerek
Inal a folyó felé.

A Nap is süt melegen,
Tüzesíti a leget,
Nem is látni az egen
Pici keskeny felleget.

A parasztgyerek hevül,
A folyóparton ledül,
Homokon gurul tovább,

Kavicsot fog, jó lapost,
A folyóba dobja most
S fütyörészve áll odább.

1922. július-augusztus

ŐSAPÁM

Sz. Szigethy Vilmosnak

Fakó köntösben, hószín ménlován,
Álomban, éjjel, itt jár Ősapám,
Ruhája egyszerű, díszt nem visel,
De nagy szemében őserő tüzel.

Dús hosszú fürtje barna mint a föld,
Vasmarka kérges, nagy tusákra tört,
Süvegje mellett karvalyszárnya száll,
Előtte messze száz vitéz halál.

Rézarca, mint a gondos est, nyugodt,
- Kacagni tán soha nem is tudott -
Nyakán feszülnek holló-vérerek,
Tömbmelle vulkán tengerek felett.

Leszáll lovárul - tán Hadúr maga! -
Bronzajka mozdul s nem hallik szava,
Rám néz, szemembe, kezet fog velem,
Bús apa bús fiával, csendesen.

1922. október

A BÁNAT

A bánat szürke, néma postás,
Sovány az arca, szeme kék,
Keskeny válláról táska lóg le,
Köntöse ócska, meg setét.

Mellében olcsó tik-tak lüktet,
Az utcán félénken suhan,
Odasímul a házfalakhoz
És eltűnik a kapuban.

Aztán kopogtat. Levelet hoz.

1922. október

TÉL

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hogy melegednének az emberek.

Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
Csorbát, töröttet s ami új, meg ép,
Gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska! -
S rászórni szórva mindent, ami szép.

Dalolna forró láng az égig róla
S kezén fogná mindenki földiét.

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hisz zúzmarás a város, a berek...
Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
És rakni, adjon sok-sok meleget.

Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
Hogy fölengednének az emberek!

1922. november 12.

PROLETÁROK!

Ma nektek tornyozó akaratból ekhózok öblös meg forró szivemmel,
Mert valaki belém kovácsolta a végtelen
Szeretet meg el-nem-csüggedés zengő acélját
És a neki-fohászkodások és a neki-keserülések
Tajtos csöppjeit is belém injekciózta,
Valaki, aki Krisztus üreges sebére nem rettegéssel gondolt -
Szent hallelujával lelkezte csókját
Az Emberisten fonnyadt ajakára,
Valaki, aki most
Pásztorok istenes kurjantásával
Közétek lendül belőlem,

Testvéreim!

1922. november

TANULMÁNYFEJ

Mély szürkeségbe szédült át a reggel.
A kocsma terme sápadt, búskomor.
Dús polcain a sűrű alkohol
fondorkodik nagy, tarka üvegekkel.

Benn férfi ül s nehéz, vörös kezekkel
flaskót dédelget s dünnyög, vagy danol;
földszín bajszán leperg a drága bor;
tört száraz tófenék az arc, de ember.

Zsíros haján rossz bőrsüvegje roggyan,
nyakán csúf ér dagad meg egyre jobban,
agyán pihennek elfáradt borok.

Ködlepte, síkos szemsikátorában,
véres kövön a mámor tántorog.
Csak ül. S alakján bárgyú lomhaság van.

1922. november vége / 1934

PETŐFI TÜZE

Falvát megőrült népe lerombolá,
Házunk az nincs, fél fal, ha mi megmaradt,
Gonosz Tél van s e kis családnak
Tűze, Petőfi - az Eszme: hol van?

* * *

Petőfi Sándor, Tégedet ünnepel
A jajgató nép s a süket Elnyomás,
De nagy lelked tüzét, az Eszmét,
Cifra, hideg lobogás takarja.

Ó, ünnepelvén, mélyre temetnek el!
Petőfi Sándor, ámde azért nyugodj:
Az Eszme ég az elnyomottak
Büszke szivében örök dalodra.

És égni fog, mert nagy hitem ójja meg:
Világszabadság! - így köszönök, Vezér,
S örömtelen tizennyolc évem
Szent lobogója elődbe hajlik.

1923. január 23.

A LEGUTOLSÓ HARCOS

Valami forró, nyári éjszakán
Gyárfüst ölelt át lomha földszagot
S a legnagyobb lélek szökkent belém:
Az ucca és a föld fia vagyok.

Ma hat földrészre nyílik bimbaja -
Szép szívem óriás, piros virág
És villamos hullámok: lengetik
Világbelengő, kitárult szagát.

Börtön, kaszárnya, templom nem elég,
Hogy a hegyekről ledobja szavam
És minden ige fölöttem lebeg
És minden más szándék szándéktalan.

Ha én sírok, a világ vére hull,
Ha káromkodok, minden trón remeg,
Ha nevetek, az Isten is örül
S tavaszba szöknek akkor a telek!

Hitem a sors lesz: Szívbéli Urunk
Akar csodátlan, új, legszebb csodát -
Kaszárnyát, börtönt elrombolnak az
Arcunkról ömlő, lelkes lavinák.

Minden jövendő tűz is bennem él,
Hogy az utolsó harcos én legyek.
A simogatás az én lobogóm
S minden megindul, hogyha én megyek!

A lelkesedés zengő süvegét
Égig hajítják a görnyedt napok,
Ha szívetekben a tükör leszek:
Az ucca és a föld fia vagyok.

1923. április 27. / 1924

LÁZADÓ KRISZTUS

„ - Ó Uramisten, ne légy Te a Jóság!
Ne légy más, mint az Igazságos Úr.
Több kalászt adj, de azért el ne vedd a
Rózsát.

Vagy ne maradj vén Kozmosz-palotádba,
Gyere ki, nézd meg - szolgád mit csinál?
Ronggyá nem mosná élet-subád ember
Átka.

S Neked könnyű vón a tövist letörni.
Tanulhatnál még tőlem is, Uram -
Én töröm s nem lesz vacsorám, csak - föld: egy
Ölnyi.

A telked azért mégis tisztitom csak.
És már egy nagy sajgó gerinc vagyok -
Sokat görnyedtem, ne kivánd, hogy eztán
Rontsak.

Azért ameddig csak birom, csinálom,
Bár kezemen csalánmart hólyag ül.
S ha vihar jönne, mint a korhadó fa,
Állom.

De add kölcsönbe legalább subádat:
Téged nem ér el átok és eső,
Szép úr-kastélyod van és nagyon gyors a
Lábad.

Ugysem fizetsz meg munkámért eléggé -
Testemnek ágyam is hideg, a Föld
S aranyszavad átváltozott rossz, kongó
Érccé.

S munkámban, Uram, érek annyit, mint Te
Nagy passziódban; és a lelkem is
Részed lesz nemsokára s a legszebb fényt
Hintve:

A szemed lesz, hogy mindent láss meg itten.
Bizony mondom, még nincsen is szemed,
Most nem látsz. Lennél immár igazságos,
Isten!”

Fáradt baromként reszket lelke, teste,
Félmunkát végző társak röhögik
S feszül, mert tudja - reá korábban jön
Este.

Nagy, roskadt lelke igéket emel még
S kilógatja fakult, sápadt szivét,
Mint akasztott ember szederjes, szürke
Nyelvét.

1923. április 29.

MEGFÁRADT EMBER

A földeken néhány komoly paraszt
hazafele indul hallgatag.
Egymás mellett fekszünk: a folyó meg én,
gyenge füvek alusznak a szívem alatt.

A folyó csöndes, nagy nyugalmat görget,
harmattá vált bennem a gond és teher;
se férfi, se gyerek, se magyar, se testvér,
csak megfáradt ember, aki itt hever.

A békességet szétosztja az este,
meleg kenyeréből egy karaj vagyok,
pihen most az ég is, a nyugodt Marosra
s homlokomra kiülnek a csillagok.

1923. augusztus

LOPÓK KÖZÖTT SZEGÉNYEMBER

Lopók között szegényember,
Szegényember sose fél,
Minek félne, szíve, lelke
Erősebb a többinél.

Lopók között szegényember,
A Jóisten megsegél!
Nincs tehene a szegénynek,
De ha van is elvetél.

Lopók között szegényember,
Szegényember kapanyél.
A világot megkapálni,
Szegényember annak él.

1924. február 11.

SZEGÉNYEMBER BALLADÁJA

- Szegényember, hogy adod a bölcsőt?
- Csöpp a gyerek, hogy adnám a bölcsőt?
- Király vagyok, bírok nagy erővel,
Ha nem adod, elveszem erővel.

Szegényember, hejh, csak egyet szólna -
A király már katonákért szólna.
De a bölcsőt a tóba hajítja,
Csöpp gyerekét utána hajítja.

Szegényember sír-rí a börtönben.
Szegényember nevet a börtönben.
Nincs a gyerek már a rossz világban,
Jobb sora lesz, hajh, vizi-világban!

1924. június

SZEGÉNYEMBER SZERETŐJE

Világ van a szegényember vállán,
Istent emelt mindig másik vállán.
Dühödne meg okosan egyszerre,
Mindakettőt ledobná egyszerre.

Szegényember sose kér kalácsot,
Szegényember sose kap kalácsot.
Kis kenyérrel, nagyon feketével,
Fehér lelkét őrzi feketével.

Szegényember sója is ízetlen,
Szegényember kedve is ízetlen.
Eladó kis holmija vetetlen
S ha van ágya, az is megvetetlen.

Szegényember akkor lop, ha éhes,
Akkor se lop, dehát nagyon éhes.
Akkor is csak szegényebb szegény lesz.
S míg lesz szegény, mindig több szegény lesz.

Kisgyereke sohase veretlen,
Asszonya se marad megveretlen,
De akármily gyönyörű lány lennék,
Szegényember szeretője lennék.

1924. június

NEM ÉN KIÁLTOK

Nem én kiáltok, a föld dübörög,
Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán,
Lapulj a források tiszta fenekére,
Símulj az üveglapba,
Rejtőzz a gyémántok fénye mögé,
Kövek alatt a bogarak közé,
Ó, rejtsd el magad a frissen sült kenyérben,
Te szegény, szegény.
Friss záporokkal szivárogj a földbe -
Hiába fürösztöd önmagadban,
Csak másban moshatod meg arcodat.
Légy egy fűszálon a pici él
S nagyobb leszel a világ tengelyénél.
Ó, gépek, madarak, lombok, csillagok!
Meddő anyánk gyerekért könyörög.
Barátom, drága, szerelmes barátom,
Akár borzalmas, akár nagyszerű,
Nem én kiáltok, a föld dübörög.

1924 első fele

MAGYAROK

Ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk,
Nyisson ajtót nekünk a reménység!

Űlünk, űlünk a mindenség szélén,
Tán arra várunk, hogy fölfaljon a bánat?
És várunk, csak várunk szomjasztó várásban,
Átalfolyik rajtunk a világosság,
De elhagytuk valahol kőedényeinket,
Elhagytunk valahol minden akarást
S most minden volt és jövendő szomjúság
Itt van, itt van, ó nagyon itt van bennünk,
Hogy friss kenyereink halomra száradnak!
A négylábúak, melyeket megettünk,
Most előjönnek és kinevetnek minket,
Ezer és harmincegynehány esztendő
Zuhog végtelen szomorú szemünkből
S nem birja elmosni buta bűneinket.

Most nagyon messze van tőlem a föld,
Mégis azt érzem, hogy magyar vagyok,
Keserű számnak ki mutatna cukrot?
Ki hinné még el, hogy élni akartok?

Jöttem, kölcsönkérjek még ezer kezet,
Mert hogy adhatnék eleget kettővel?
Két bárány volt én adó két kezem
S a farkasok elbántak mindkettővel.
Most minden kedvem holtan terül el,
Mert levegőtlen vihar a jajom:

Leszámitva az ostobaságot,
Multunkat, életünket és a gyomraink,
Ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk,
Nyisson ajtót nekünk a reménység!

1924 első fele

TÜNTETÉS

Kiszaladt a vér ereinkből
S most az utcákon nyargal végig,
Ime, eljöttek a gyárkémények
Szikrát lehelő arkangyalai,
Hogy visszavívják a pokoltól
Ádámot és Évát.

Szánkból sistergő meteorok hullnak
És a rendőrök szelíd testvéreink,
Kiáltások tarka pántlikákkal
Kontyot kötnek a hajadon jövőre.

Hát hol az a tenger, amelyik
Ily kedvvel ringatna gyönyörű hajót,
Mint ez a kormos és éhes tömeg
A lelkesedés karcsú suhanását,
Hol az az évszak, amelyik
Ily remek virágot tűzne ki a földre,
Hol az az égbolt, amelyik
Ily erős karokkal ölelné a földet,
Hol az a vaskapu, mely nem olvadna széjjel
Ekkora nagyszerű hévség előtt?!

Micsoda fölséges égiháború
A külön lábak együttes dobbanása!
Ilyen pompás ütések alatt
Szénné sajtolódna erdő, mező.
Az ég ekhóját mellünk visszadobja
És minden bezárt, pókhálófödte ablak
Csörömpölve darabokra pattan.

1924 első fele

MINDEN RENDŰ EMBERI DOLGOKHOZ

Van egy színház, végtelen és mibennünk lakik,
Világtalan angyalaink játszogatnak itt,
Nyugtalanok, szerepük egy megfojtott ima.
És a dráma mindig mindig csak tragédia.

És az ember, szegény ember csak lapul belül,
Benn, magában s ezer arccal egymagában ül,
Három láng nő homlokából, zengő, mély virág
És zokognak, elzokogják a litániát:

„Én csak voltam! - Én, jaj, vagyok! - Én meg csak leszek!
Leszaggattak, elültettek, fognak rossz kezek,
Életünk az ember kedve, hanem hol van ő,
Hol az ember? Hát hiába teremtett elő?”

És az ember, szegény ember, csak lapul belül,
Feje körül zengő szavak villáma röpül;
No most, no most fölszáll majd az igazi ima!
És a dráma mindig mindig csak tragédia.

Jön a gond és jön az asszony, jön a gyávaság,
Jön a kétség, jön a vágy és jön az árvaság
S valamennyi fölsikolt és eggyé alakul:
Magad vagy és magad maradsz magadnak rabul!...

Világtalan angyalaink sugárlábakon
Átugranak a világi köntörfalakon,
Fölkapják és fölhajítják hozzánk szíveink
S fölkapnak és eldobnak a szívünkből megint.

És muszáj és meg kell tenni, szólni valamit,
Ami vagyok, gyémánt, amely látóra vakit,
Az egyetlent, ezt a soha nem látott rabot!
S dadogok már, dadogok, de - magamban vagyok.

Ó angyalok, segítsetek. Hol van az a fény,
Amelyikről tudtam egyszer, hogy az az enyém,
Amelyik majd szól helyettem. Az álom fia!...
És a dráma mindig mindig csak tragédia.

S elmegyek és másik jön és az is én vagyok:
Elsiklanak talpam alatt sziklás századok -
Mit akarok? s akarjak-e? Mi az az örök?
S könnyű porban hullnak reánk az örök rögök.

Tiszta gyümölcs, férges gyümölcs egy ágon terem
S könnyen adják, könnyen veszik, de mi lesz velem?...
Pokolbeli gonosz tenger vonagló agyunk
S világtalan angyalaink mi magunk vagyunk.

1924 első fele

AKI SZEGÉNY, AZ A LEGSZEGÉNYEBB

Ha az Isten íródiák volna
S éjjel nappal mozogna a tolla,
Úgy se győzné, ő se, följegyezni,
Mennyit kell a szegénynek szenvedni.

Aki szegény, az a legszegényebb,
Fázósságát odadja a télnek,
Melegét meg odadja a nyárnak,
Üres kedvét a puszta határnak.

Köznapokon ott van a dologba,
Várt szombatját száz gond nyomorítja,
S ha vasárnap kedvét megfordítja,
Akkor máris hétfő szomorítja.

Pedig benne laknak a galambok,
Csillagtollú éneklő galambok,
De így végül griffmadarak lesznek,
Hollónépen igaz törvényt tesznek.

1924. november

TISZTA SZÍVVEL

Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se szemfedőm,
se csókom, se szeretőm.

Harmadnapja nem eszek,
se sokat, se keveset.
Húsz esztendőm hatalom,
húsz esztendőm eladom.

Hogyha nem kell senkinek,
hát az ördög veszi meg.
Tiszta szívvel betörök,
ha kell, embert is ölök.

Elfognak és felkötnek,
áldott földdel elfödnek
s halált hozó fű terem
gyönyörűszép szívemen.

1925. március

KERTÉSZ LESZEK

Kertész leszek, fát nevelek,
kelő nappal én is kelek,
nem törődök semmi mással,
csak a beojtott virággal.

Minden beojtott virágom
kedvesem lesz virágáron,
ha csalán lesz, azt se bánom,
igaz lesz majd a virágom.

Tejet iszok és pipázok,
jóhíremre jól vigyázok,
nem ér engem veszedelem,
magamat is elültetem.

Kell ez nagyon, igen nagyon,
napkeleten, napnyugaton -
ha már elpusztul a világ,
legyen a sírjára virág.

1925. április

MIKOR AZ UCCÁN ÁTMENT A KEDVES

Mikor az uccán átment a kedves,
galambok ültek a verebekhez.

Mikor gyöngéden járdára lépett,
édes bokája derengve fénylett.

Mikor a válla picikét rándult,
egy kis fiúcska utána bámult.

Lebegve lépett - már gyúlt a villany
s kedvükre nézték, csodálták vígan.

És ránevettek, senki se bánta,
hogy ő a szívem gyökere-ága.

Akit ringattam vigyázva, ölben,
óh hogy aggódtam - elveszik tőlem!

De begyes kedvük szivemre rászállt,
letörte ott az irígy virágszált.

És ment a kedves, szépen, derűsen,
karcsú szél hajlott utána hűsen!

1925. június / 1928

NAGY VÁROSOKRÓL BESZÉLT A MESSZI VÁNDOR

Nagy városokról beszélt a messzi vándor
Ott az emberek nem ismerik egymást
A katonák se hordanak puskát, hanem a nagy tereken muzsikálnak
Sokan gyűlnek oda, a gyerekeket magasra tartják, ugy hallgatják
Meghallgatják, aztán odahaza elmesélik, milyen szép volt
és azok is örülnek neki
A lányok ott is kinevetik a fiúkat, de azért szeretik őket
Fényes nappal is szeretik egymást
Nagy hidak vannak, amelyeken el lehet álldogálni és nézni
a vizet meg a hajókat
Úszkálnak ide oda, az utasok meg hangosan fölkacagnak
Hirtelen elhallgatnak s úgy nézik a nagy vizet, amint
komolyan elmegy a hullámok alatt
Azok meg csillognak, mint a pengék
S olvashatni a gyönyörű könyveket, akkora nagy a világosság
Pedig már egészen beesteledett.

1925. augusztus [?]

(BETEG VAGYOK...)

Beteg vagyok, 3 napja nem láttam senkit, a szomszédasszony
tejes köcsögöt állított asztalomra,
Nem halhatok meg, nem szabad, mig meg nem találtam a tisztaságot,
Nem tudom még, milyen lehet, szeretném, ha sok haja volna,
én a hajat kedveltem mindig,
Beletúrnék az ujjaimmal, de csak vigyázva,
Belevesznék egészen végül s jószagától nyujtózkodva ott elaludnék.

Igen kicsim, egyszer még mi is örülni fogunk.

Mert leheletem segít a felhőn s a kis öreg hosszan bámul
az eltünő csapat után,
Óvatosan indul meg aztán, pipája is kialszik közben.
Hűvösödik,
Az uccára dobott cselédlány fiacskája holttestét költögeti.

1926. április

VÉGÜL

Kazánt súroltam; vágtam sarjat;
elnyúltam rothadt szalmazsákon;
bíró elítélt; hülye csúfolt;
pincéből tódult ragyogásom.
Csókoltam lányt, aki dalolva
ropogós cipót sütött másnak.
Ruhát kaptam és könyvet adtam
a parasztnak és a munkásnak.
Egy jómódú lányt szerettem,
osztálya elragadta tőlem.
Két naponként csak egyszer ettem
és gyomorbajos lett belőlem.
Éreztem, forgó, gyulladásos
gyomor a világ is és nyálkás,
gyomorbeteg szerelmünk, elménk
s a háború csak véres hányás.
S mert savanykás csönd tölti szánkat,
szívembe rúgtam, ordítson már!
Hogyan is hagyna dolgos elmém
feldtető, de bérdaloknál.
Kínáltak pénzt nagy sok bosszúmért,
pap mondta: Fiam, szállj az úrhoz!
S tudtam, ki üres kézzel tér meg,
baltát, kapát meg köveket hoz.
Villogó szívű, győzni bíró
vagyok, kinek kell legyen kedve
igazat tenni, pártot állni,
ím, e szigorú emlékekre.
De emlékhez mi közöm nékem?
Rongy ceruzámat inkább leteszem
s köszörülöm a kasza élit,
mert földünkön az idő érik,
zajtalanul és félelmesen.

1926 nyara-1930

SZABADOS DAL

Ahol nincsen villanylámpa
gyújtsd a burzsit fáklyalángra,
ahzol nincsen hús a babban
füstölt burzsuj főjjön abban,
ugy biz édes cimborám!

Rossz cipőd nem ér egy füttyöt?
Burzsujszemmel kend a bütyköd.
Hát az ablak? Vedd a sorját,
gitteld be a burzsuj orrát,
ugy biz édes cimborám!

Hol titkolni kell a harcot,
burzsibőrbe kösd be Marxot;
de ne Marxot, hanem inkább
Bakunint és Kropotkinkát,
ugy biz édes cimborám!

Egyre többen, egyre jobban,
irtsd a burzsujt megfontoltan:
aki gyönge anyámasszony,
az csak százhuszat akasszon,
ugy biz édes cimborám!

1917. április

JÓZSEF ATTILA

József Attila, hidd el, hogy nagyon szeretlek, ezt még
anyámtól örököltem, áldott jó asszony volt, látod, a világra hozott
Az életet hiába hasonlítjuk cipőhöz vagy vegytisztító
intézethez, mégiscsak másért örülünk neki

Naponta háromszor megváltják a világot, de nem tudnak
gyufát se gyujtani, ha igy megy tovább, nem törődöm vélük
Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz, hogy
bennetek lakik, az bizonyos
Minden reggel hideg vizben fürdetem gondolataimat, igy
lesznek frissek és épek
A gyémántból jó, meleg dalok nőnek, ha elültetjük a szívünk alá
Akadnak olyanok, akik lovon, autón és repülőgépen is
gyalog vannak, én a pacsirták hajnali énekében heverészek,
mégis túljutottam a szakadékon
Igazi lelkünket, akárcsak az ünneplő ruhákat gondosan
őrizzük meg, hogy tiszta legyen majd az ünnepekre.

1928. [?]

RINGATÓ

Holott náddal ringat,
holott csobogással,
kékellő derűvel,
tavi csókolással.

Lehet, hogy szerelme
földerül majd mással,
de az is ringassa
ilyen ringatással.

1928 tavasza

KLÁRISOK

Klárisok a nyakadon,
békafejek a tavon.
Báránygané,
bárányganéj a havon.

Rózsa a holdudvaron,
aranyöv derekadon.
Kenderkötél,
kenderkötél nyakamon.

Szoknyás lábad mozgása
harangnyelvek ingása,
folyóvízben
két jegenye hajlása.

Szoknyás lábad mozgása
harangnyelvek kongása,
folyóvízben
néma lombok hullása.

1928 nyara

MIÓTA ELMENTÉL

Mióta elmentél, itt hűvösebb
a sajtár, a tej, a balta nyele,
puffanva hull a hasított fa le
s dermed fehéren, ahogy leesett.

A tompa földön öltözik a szél,
kapkod s kezei meg-megállanak,
leejti kebléről az ágakat,
dühödten hull a törékeny levél.

Ó, azt hittem már, lágy völgyben vagyok,
két melled óv meg észak s dél felől,
a hajnal nyílik hajam fürtjiből
s a talpamon az alkonyat ragyog!...

Soványan űlök, nézem, hogy virítsz,
világ, kóró virágja, messziség.
Kék szirmaidban elhamvad az ég.
A nagy szürkület lassan elborít.

1928. szeptember 13.

ISTEN

Hogyha golyóznak a gyerekek,
az isten köztük ott ténfereg.
S ha egy a szemét nagyra nyitja,
golyóját ő lyukba gurítja.

Ö sohase gondol magára,
de nagyon ügyel a világra.
A lányokat ő csinosítja,
friss széllel arcuk pirosítja.

Ö vigyáz a tiszta cipőre,
az utcán is kitér előre.
Nem tolakszik és nem verekszik,
ha alszunk, csöndesen lefekszik.

Gondolatban tán nem is hittem.
De mikor egy nagy zsákot vittem
s ledobván, ráültem a zsákra,
a testem akkor is őt látta.

Most már tudom őt mindenképpen,
minden dolgában tetten értem.
S tudom is, miért szeret engem -
tetten értem az én szívemben.

1928/1934

MEDÁLIÁK

1

Elefánt voltam, jámbor és szegény,
hűvös és bölcs vizeket ittam én,
a dombon álltam s ormányommal ott
megsímogattam a holdat, a napot,

és fölnyujtottam ajkukhoz a fát,
a zöld cincért, a kígyót, a kovát, -
most lelkem: ember - mennyem odavan,
szörnyű fülekkel legyezem magam - -

2

Porszem mászik gyenge harmaton,
lukas nadrágom kézzel takarom,
a kis kanász ríva öleli át
kővé varázsolt tarka malacát -

zöld füst az ég és lassan elpirul,
csöngess, a csöngés tompa tóra hull,
jéglapba fagyva tejfehér virág,
elvált levélen lebeg a világ - -

3

Totyog, totyog a piócahalász,
bámul, bámul a sovány kanász,
lebeg, lebeg a tó fölött a gém,
gőzöl, gőzöl a friss tehénlepény -

egy fáradt alma függ fejem felett,
a hernyó rágott szívéig szemet,
kinéz hát rajta és mindent belát,
virág volt ez a vers, almavirág - -

4

Lehet, hogy hab vagy, cukrozott tejen,
lehet, hogy zörej, meredt éjjelen,
lehet, hogy kés vagy ónos víz alatt,
lehet, hogy gomb vagy, amely leszakad -

a cselédlány könnye a kovászba hull,
ne keress csókot, ez a ház kigyúl,
hazatalálsz még, szedd a lábodat -
füstölgő szemek világítanak - -

5

Disznó, de akin jáspis a csülök,
fábul faragott istenen ülök,
hejh, bársony gyász, a tejen tünj elő!
meghalok s mázsás szakállam kinő

s ha megrándul még bőröm, az egek,
hátamról minden hasamra pereg;
hemzsegnek majd az apró zsírosok,
a csillagok, kis fehér kukacok - -

6

Ragyog a zöld gyík, sorsom keresi,
zörget a búza: magvát kiveti,
rámnéz a tó, ha belé kő esett
s a sírók sóhajtotta fellegek,

a háborúkkal hívott hajnalok,
ugró napok és rezgő csillagok
körülkóvályogják nyugodt fejem -
világizzása hőmérsékletem - -

7

A küszöbön a vashabú vödör, -
szeresd a lányt, ki meztéláb söpör,
a szennyes lé lapulva árad el,
tajtékja fölgyűrt karján szárad el -

én is bádoghabokba horpadok,
de kélnek csengő és szabad habok
s végigcsattognak tengerek lován
a lépcsőházak villogó fogán - -

8

Borostyánkőbe fagy be az ügyész,
fekete frakkban guggolva kinéz,
meredten nézi, hogy mi féltve föd,
cirógat, áld a fény, a szél, a köd,

befut a rózsa, amint rothadok,
pihévé szednek hűvös kócsagok
és őszi esték melege leszek,
hogy ne ludbőrzzenek az öregek - -

9

Barátommal egy ágyban lakom,
nem is lesz hervadó liliomom,
nincs gépfegyverem, kövem vagy nyilam,
ölni szeretnék, mint mindannyian

s míg gőggel fortyog a bab és sziszeg,
főzelékszínű szemmel nézitek,
hogy széles ajkam lázba rezgve ring
s fecskék etetnek bogárral megint - -

10

Szakállam sercenj, reccsenj, kunkorodj,
boronaként a vetésen vonódj -
az ég fölött, mint lent a fellegek,
egy cirógatás gazdátlan lebeg

s e hűvös varázs húzva, szeliden,
szakállamon majd egykor megpihen
s vörös fonatján bütykömig csorog
jó ízzel-gőzzel, mint a gyógyborok - -

11

Huszonhárom király sétál,
jáspiskorona fejükben,
sárga dinnyét edegélnek,
új hold süt a balkezükben.

Huszonhárom kölyök császkál,
csámpás sityak a fejükben,
görögdinnyét szürcsölőznek,
új nap lángol jobbkezükben.

12

Az eltaposott orrú fekete,
a sárga, kinek kékebb az ege,
a rézbőrű, kin megfagyott a vér
és a lidércként rugódzó fehér -

- - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - -

1928

TISZAZUG

A báránybunda árnyakat
tűlevelű fák fércelik.
Szalad a puli pillanat,
fagyon koppantja körmeit.

Hümmögőn áhítgat a nép
s házacskák gondolkodnak, ím
zsuppjának zsíros süvegét
lehúzza ablakára mind.

Kárál a tyúk keservesen
az eresz alatt, mintha már
vénasszony lelke volna, mely
rimánkodóan visszajár.

Belül is pöttyös állatok,
ütődött, kékes öregek
guggolnak, mordulnak nagyot,
csupán hogy ne merengjenek.

Mert sok a révülni való,
ha már az ember nem kapál.
Szép, puha gond a pipaszó,
tört ujjak közt pamutfonál.

S mit ér a vén? A kanalat
elejti, csöppent, etetik
s ha ő etet, a malacok
habos vödröstül fellökik.

És lágy a tanya, langy az ól.
Csillagra akasztott homály!
Kemény a menny. A gally alól
bicegő cinke sírdogál.

1929 nyara

NYÁR

Aranyos lapály, gólyahír,
áramló könnyűségű rét.
Ezüst derűvel ráz a nyír
egy szellőcskét és leng az ég.

Jön a darázs, jön, megszagol,
dörmög s a vadrózsára száll.
A mérges rózsa meghajol -
vörös, de karcsú még a nyár.

Ám egyre több lágy buggyanás.
Vérbő eper a homokon,
bóbiskol, zizzen a kalász.
Vihar gubbaszt a lombokon.

Ily gyorsan betelik nyaram.
Ördögszekéren hord a szél -
csattan a menny és megvillan
kék, tünde fénnyel fönn a tél.

1929 nyara / 1934

FAVÁGÓ

Vágom a fát hűvös halomba,
fényesül a görcse sikongva,
zúzmara hull szárnyas hajamra,
csiklándani benyúl nyakamba -
bársonyon futnak perceim.

Fönn, fönn a fagy baltája villog,
szikrádzik föld, ég, szem, a homlok,
hajnal suhint, forgács-fény röppen -
amott is vág egy s dörmög közben:
tövit töröm s a gallya jut.

- Ejh, döntsd a tőkét, ne siránkozz,
ne szisszenj minden kis szilánkhoz!
Ha odasujtsz körül a sorshoz,
az úri pusztaság rikoltoz -
a széles fejsze mosolyog.

1929. november / 1931. február

BETLEHEMI KIRÁLYOK

Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk!
Három király mi vagyunk.
Lángos csillag állt felettünk,
gyalog jöttünk, mert siettünk,
kis juhocska mondta - biztos
itt lakik a Jézus Krisztus.
Menyhárt király a nevem.
Segíts, édes Istenem!

Istenfia, jónapot, jónapot!
Nem vagyunk mi vén papok.
ůgy hallottuk, megszülettél,
szegények királya lettél.
Benéztünk hát kicsit hozzád,
Üdvösségünk, égi ország!
Gáspár volnék, afféle
földi király személye.

Adjonisten, Megváltó, Megváltó!
Jöttünk meleg országból.
Főtt kolbászunk mind elfogyott,
fényes csizmánk is megrogyott,
hoztunk aranyat hat marékkal,
tömjént egész vasfazékkal.
Én vagyok a Boldizsár,
aki szerecseny király.

Irul-pirul Mária, Mária,
boldogságos kis mama.
Hulló könnye záporán át
alig látja Jézuskáját.
A sok pásztor mind muzsikál.
Meg is kéne szoptatni már.
Kedves három királyok,
jóéjszakát kívánok!

1929. december

TÖMEG

Munkát! kenyeret!
Munkát! kenyeret!
Jön a tömeg, a tömeg!
Mint a megriadt legyek
röpülnek róla a kövek.
Szálló szikla apró szikra,
mint ki a szemét kinyitja,
ha vasdorong ütötte meg.
A tömeg
járó erdő rengeteg,
ha megáll, vér a gyökere.
Termőföld talpa, tenyere.

Százezer hegy a kenyere,
itala nem férne ködnek
s a ködök bár hegyet födnek,
a tömegnek nincs kenyere.

Kenyértésztaként dobódik,
hánykolódik, dagasztódik
a tömeg.
Tömény őssejt, püffeteg
tapogatóit kibontja,
nyúlik, válik amőbaként,
más dudorait bevonja.

Világ, bekap a tömeg!
Felleget fú orralika,
odvas foga
bérkaszárnyák görbe sora.
Kapkod, nyúl, ahova ér,
csűrért, gyárért, boglyáért,
hétórai munkáért,
a Göncölért, Fiastyúkért,
bővízű, alföldi kútért - -

Nyirkos, görbedő atyáim,
édes, sovány leánykáim
a tömeg.
Körötte füstölgő csövek.
Folyót piszkál a szalmaszál, -
ni, kapja, viszi már az ár!
és sodorja a padokat,
a kiszniket, a kocsikat,
a csákókat, a lovakat,
a fölmutatott kardokat - -

Óh!
Minden más hiábavaló,
az alku, az átok, a csönd, a szó!
Ő
az épület s az építő,
lenn alapkő és fönn tető,
a dolgozó, a tervező - -

Éljen a munkásság, parasztság,
nem fogja polgári ravaszság,
fölrugja milliónyi láb, -
hú! tömegek, tovább! tovább!

1930. szeptember 1.

LEBUKOTT

Megvallattak, hogy vérzett a husunk.
Elvtársunk, ki még sétálsz, mint a fény,
gondolj reánk, kik fel-le futkosunk
és messze nézünk cellánk szögletén.
Lágyult az izmunk, fekhelyünk kemény,
eledelünket kiköpi a szánk,
gyomor- s tüdőbajt ítéltek reánk
s ha nem pusztulunk, elpusztítanak.
Még harcolunk, de testünk oly sovány.
Testvér, segítsd a lebukottakat.

Otthon a tűzhely hűvös és repedt,
hideg fazékban készül az ebéd:
a csarnok nyirkos kövéről szedett
kis káposztalevél és hulladék.
Az asszony szédül, szidja gyerekét
s a szomszédné a gangon kiabál,
hogy tőlünk sosem kapja vissza már
az ujjnyi kevés lámpaolajat.
Tél lesz, ragyog a fagy s az éhhalál.
Testvér, segítsd a lebukottakat.

Gondoljatok a büdös kiblire,
mely ködgomolyban küld új nyavalyát.
Adjatok szappant, lóhúst s télire
apadt testünkre adjatok ruhát.
Küldjetek könyvet, bármily ostobát,
mert megőrjít a patkánypuha éj,
az asszony nélkül gyötrő szenvedély.
Enyhítsd kínunk, ha munkás vagy s szabad,
Elvtárs, hisz te vagy a Vörös Segély!
Testvér, segítsd a lebukottakat.

Küzdtünk híven a forradalomért,
nem halhatunk meg, élnünk kell tovább.
Zizegve várnak a röpcsik, a hék
s éhbérrel várnak mind a burzsoák.
A mozgalom vár, munka és család,
míg megbukik a kizsákmányolás,
sarló villan, lesújt a kalapács
s börtönről, gyárról lehull a lakat.
Éljen a Szovjet, a munkástanács!
Testvér, segítsd a lebukottakat.

1930. november

ANYÁM

A bögrét két kezébe fogta,
úgy estefelé egy vasárnap
csöndesen elmosolyodott
s ült egy kicsit a félhomályban - -

Kis lábaskában hazahozta
kegyelmeséktől vacsoráját,
lefeküdtünk és eltünődtem,
hogy ők egész fazékkal esznek - -

Anyám volt, apró, korán meghalt,
mert a mosónők korán halnak,
a cipeléstől reszket lábuk
és fejük fáj a vasalástól - -

S mert hegyvidéknek ott a szennyes!
Idegnyugtató felhőjáték
a gőz s levegőváltozásul
a mosónőnek ott a padlás - -

Látom, megáll a vasalóval.
Törékeny termetét a tőke
megtörte, mindíg keskenyebb lett -
gondoljátok meg, proletárok - -

A mosástól kicsit meggörnyedt,
én nem tudtam, hogy ifjú asszony,
álmában tiszta kötényt hordott,
a postás olyankor köszönt néki - -

1931. január 6.

SZOCIALISTÁK

Le a kapitalizmussal! Hatalmat, húst a dolgozóknak!...
A tőke szennyében gázolunk, kedves fegyverünk böködi tomporunkat -
Böködj, böködj csak szüntelenül, kedves fegyverünk,
hadd tudjuk meg újra és újra, hogy véletlenül, tusa nélkül
csatát nem nyerünk.

Nem sietünk, erősek vagyunk, rengeteg az elevenünk, a halottunk,
tanácsot állunk a dombon, melyre pincéből, bányából,
kubikos gödörből feljutottunk -
viszi az idő a ködöt, tisztán meglátni csúcsainkat.

Viszi a ködöt az idő s az időt mi hoztuk magunkkal,
hoztuk harcunkkal, tartalék nyomorunkkal,
a kenyérrel, mely megpenészedett, amíg a munkás megszeghette,
a kásával, mely megdohosodott, amíg a munkás megfőzhette,
a tejjel, amely megsavanyodott, amíg a munkás köcsögébe belecsobbant,
a csókkal, amelyből cafraság lett, amíg a munkás fiatalába beledobbant,
a házzal, amelyből omladék lett, amíg a munkás beleköltözött,
a ruhával, amelyből rongy lett, amíg a munkás beleöltözött,
a szabadsággal, mely elnyomás lett, amíg a munkás megszületett,
a bőrszivarral, mely bagó lett, amíg a munkás felnövekedett, - -
a tőkével, mely munka lesz,
míg megnő az inas
s kalapácsával odavág
világ!
ahol a legfehérebben
izzik a vas!...

Vers, eredj, légy osztályharcos! a tömeggel együtt majd felszállsz!...

Te délre mégy, te nyugatra, én pedig északra, Elvtárs!

1931-1932 tele

BÁNAT

Hát kijöttem ide, az erdőbe.
Lágy libegés, - a levelek zizegnek,
mint a röpcédulák. A föld csöndje

fekszik, nehéz. Ágak, karok nyulnak:
Minden hatalmat!... Lombos hajamba
száraz ág hull. A száraz ágak hullnak.

Csak egy pillanatra martak ki, csak.
Zúgj, erdő elvtárs! Szinte csikorgok.
Egy pillanatra se martak ki, csak

az az elvaduló csahos rám támadt
s kijöttem, hogy erőm összeszedje,
mint a néni a gallyat, a bánat.

Könnycsepp, - egy hangya ivott belőle,
eltünődve nézi benne arcát
és mostan nem tud dolgozni tőle.

1931 ősze [?]

MUNKÁSOK

Forgolódnak a tőkés birodalmak,
csattog világot szaggató foguk.
Lágy Ázsiát, borzolt Afrikát falnak
s mint fészket ütik le a kis falut.
Egy nyál a tenger! Termelő zabálás, -
kis, búvó országokra rálehel
a tátott tőke sárga szája. Párás
büdösség-felhő lep bennünket el.

S hol zápfog rág, a város érdes része,
hol a vasbányák fuvallata ing,
gép rugdal, lánc zúg, jajong ládák léce,
lendkerék szijja csetten és nyalint,
hol a fémkeblü dinamókat szopják
a sivalkodó transzformátorok,
itt élünk mi. És sorsunk összefogják
a nők, gyermekek, agitátorok.

Itt élünk mi! Idegünk rángó háló,
vergődik benn’ a mult sikos hala.
A munkabér, a munkaerő ára,
cincog zsebünkben, úgy megyünk haza.
Ujságpapír az asztalon kenyérrel
s az ujságban, hogy szabadok vagyunk -
poloskát űzünk lámpával s a kéjjel
s két deci fröccsel becsüljük magunk’.

Elvtárs és spicli jár a csöndben erre,
részeg botlik, legény bordélyba lóg,
mert hasal az éj s pörsenéses melle,
mint szennyes ingből, füst alól kilóg.
Igy élünk mi. Horkolva alszunk s törten,
egymás hátán, mint odvas farakás
s hazánk határát penész jelzi körben
a málló falon; nedves a lakás.

De - elvtársaim! - ez az a munkásság,
mely osztályharcban vasba öltözött.
Kiállunk érte, mint a kémény: lássák!
És búvunk érte, mint az üldözött.
A történelem futószallagára
szerelve ígyen készül a világ,
hol a munkásság majd a sötét gyárra
szegzi az Ember öntött csillagát!

1931. december

HOLT VIDÉK

Füstöl a víz, lóg a káka
kókkadón a pusztaságba.
Dunnába bútt fönn a magas.
Sűrű csönd ropog a havas
mezőben.

Kövér homály, zsíros, csendes;
lapos lapály, kerek, rendes.
Csak egy ladik, mely hallhatón
kotyog még a kásás tavon
magában.

Jeges ágak között zörgő
időt vajudik az erdő.
Csattogó fagy itt lel mohát
s ideköti csontos lovát
pihenni.

És a szőlő. Közbül szilva.
A tőkéken nyirkos szalma.
Sorakozó sovány karók,
öreg parasztoknak valók
járkálni.

Tanya, - körülötte körbe
fordul e táj. A tél körme
oldaláról egy keveset
repesztgeti még a meszet;
eljátszik.

Az ól ajtaja kitárva.
Lóg, nyikorog, szél babrálja.
Hátha betéved egy malac
s kukoricatábla szalad
csövestül!

Kis szobában kis parasztok.
Egy pipázik, de harasztot.
Ezeken nem segít ima.
Gondolkodva ülnek im a
sötétben.

Uraságnak fagy a szőlő.
Neki durrog az az erdő.
Övé a tó s a jég alatt
neki bujnak a jó halak
iszapba.

1932. január

MONDD, MIT ÉRLEL...

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
akinek nem jut kapanyél;
kinek bajszán nem billeg morzsa,
ki setét gondok közt henyél;
ültetne krumplit harmadába
s nincs szabad föld egy kapa se,
s csomókban hull a hajaszála
s nem veszi észre maga se?

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
akinek öt holdja terem;
lompos tyúkja kárál a torsra
s gondjai fészke a verem;
s igája nem zörög, sem ökre
nem bőg elnyújtva - nincs neki -
s mélyéről párolog a bögre,
ha kis családját eteti?

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
ki maga él, maga keres;
levesének nincs sava-borsa,
hitelt nem ád a fűszeres;
egy tört széke van, hogy begyújtson,
repedt kályháján macska ül,
ritmust lóbál az ajtókulcson,
néz, néz, s lefekszik egyedül?

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
ki családjáért dolgozik;
veszekszenek, kié a torzsa,
és csak a nagy lány néz mozit;
a nő mindíg mos - lucsok holtja -
szájíze mint a főzelék
s a szigor a lámpát ha eloltja,
csend fülel, motoz a setét?

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
ki a gyár körül őgyeleg;
helyén a kapszlit nő kapdossa
s elfakult fejű kisgyerek;
s a palánkon hiába néz át,
hiába cipel kosarat,
szatyrot, - ha elalszik, fölrázzák
s lebukik, hogyha fosztogat?

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
ki sót mér, krumplit, kenyeret,
hozomra, újságpapirosba
s nem söpri le a mérleget;
s ritkás fény közt morogva rámol
- az adó hosszú, nagy a bér -
s mi haszna sincs, hiába számol
többet a petróleumért?

S mondd, mit érlel annak a sorsa,
ki költő s fél és így dalol;
felesége a padlót mossa
s ő másolás után lohol;
neve, ha van, csak áruvédjegy,
mint akármely mosóporé,
s élete, ha van élte még egy,
a proletár utókoré?!

1932. január

KÜLVÁROSI ÉJ

A mellékudvarból a fény
hálóját lassan emeli,
mint gödör a víz fenekén,
konyhánk már homállyal teli.

Csönd, - lomhán szinte lábrakap
s mászik a súroló kefe;
fölötte egy kis faldarab
azon tünődik, hulljon-e.

S olajos rongyokban az égen
megáll, sóhajt az éj;
leül a város szélinél.
Megindul ingón át a téren;
egy kevés holdat gyújt, hogy égjen.

Mint az omladék, úgy állnak
a gyárak,
de még
készül bennük a tömörebb sötét,
a csönd talapzata.

S a szövőgyárak ablakán
kötegbe száll
a holdsugár,
a hold lágy fénye a fonál
a bordás szövőszékeken
s reggelig, míg a munka áll,
a gépek mogorván szövik
szövőnők omló álmait.

S odébb, mint boltos temető,
vasgyár, cementgyár, csavargyár.
Visszhangzó családi kripták.
A komor föltámadás titkát
őrzik ezek az üzemek.

Egy macska kotor a palánkon
s a babonás éjjeli őr
lidércet lát, gyors fényjelet, -
a bogárhátú dinamók
hűvösen fénylenek.

Vonatfütty.

Nedvesség motoz a homályban,
a földre ledőlt fa lombjában
s megnehezíti
az út porát.

Az úton rendőr, motyogó munkás.
Röpcédulákkal egy-egy elvtárs
iramlik át.
Kutyaként szimatol előre
és mint a macska, fülel hátra;
kerülő útja minden lámpa.

Romlott fényt hány a korcsma szája,
tócsát okádik ablaka;
benn fuldokolva leng a lámpa,
napszámos virraszt egymaga.
Szundít a korcsmáros, szuszog,
ő nekivicsorít a falnak,
búja lépcsőkön fölbuzog,
sír. Élteti a forradalmat.

Akár a hült érc, merevek
a csattogó vizek.
Kóbor kutyaként jár a szél,
nagy, lógó nyelve vizet ér
és nyeli a vizet.

Szalmazsákok, mint tutajok,
úsznak némán az éjjel árján - -

A raktár megfeneklett bárka,
az öntőműhely vasladik
s piros kisdedet álmodik
a vasöntő az ércformákba.

Minden nedves, minden nehéz.
A nyomor országairól
térképet rajzol a penész.
S amott a kopár réteken
rongyok a rongyos füveken
s papír. Hogy’ mászna! Mocorog
s indulni erőtlen...

Nedves, tapadós szeled mása
szennyes lepedők lobogása,
óh éj!
Csüngsz az egen, mint kötelen
foszló perkál s az életen
a bú, óh éj!
Szegények éje! Légy szenem,
füstölögj itt a szívemen,
olvaszd ki bennem a vasat,
álló üllőt, mely nem hasad,
kalapácsot, mely cikkan pengve,
- sikló pengét a győzelemre,
óh éj!

Az éj komoly, az éj nehéz.
Alszom hát én is, testvérek.
Ne üljön lelkünkre szenvedés.
Ne csipje testünket féreg.

1932

A HETEDIK

E világon ha ütsz tanyát,
hétszer szűljön meg az anyád!
Egyszer szűljön égő házban,
egyszer jeges áradásban,
egyszer bolondok házában,
egyszer hajló, szép búzában,
egyszer kongó kolostorban,
egyszer disznók közt az ólban.
Fölsír a hat, de mire mégy?
A hetedik te magad légy!

Ellenség ha elődbe áll,
hét legyen, kit előtalál.
Egy, ki kezdi szabad napját,
egy, ki végzi szolgálatját,
egy, ki népet ingyen oktat,
egy, kit úszni vízbe dobtak,
egy, ki magva erdőségnek,
egy, kit őse bőgve védett,
csellel, gánccsal mind nem elég, -
a hetedik te magad légy!

Szerető után ha járnál,
hét legyen, ki lány után jár.
Egy, ki szivet ad szaváért,
egy, ki megfizet magáért,
egy, ki a merengőt adja,
egy, ki a szoknyát kutatja,
egy, ki tudja, hol a kapocs,
egy, ki kendőcskére tapos, -
dongják körül, mint húst a légy!
A hetedik te magad légy.

Ha költenél s van rá költség,
azt a verset heten költsék.
Egy, ki márványból rak falut,
egy, ki mikor szűlték, aludt,
egy, ki eget mér és bólint,
egy, kit a szó nevén szólít,
egy, ki lelkét üti nyélbe,
egy, ki patkányt boncol élve.
Kettő vitéz és tudós négy, -
a hetedik te magad légy.

S ha mindez volt, ahogy írva,
hét emberként szállj a sírba.
Egy, kit tejes kebel ringat,
egy, ki kemény mell után kap,
egy, ki elvet üres edényt,
egy, ki győzni segít szegényt,
egy, ki dolgozik bomolva,
egy, aki csak néz a Holdra:
Világ sírköve alatt mégy!
A hetedik te magad légy.

1932

MEDVETÁNC

Fürtös, láncos, táncos, nyalka,
aj de szép a kerek talpa!
Hova vánszorogsz vele?
Fordulj a szép lány fele!
Brumma, brumma, brummadza.

Híres, drága bunda rajtam,
húsz körömmel magam varrtam.
Nyusztból, nyestből, mókusból,
kutyából meg farkasból.
Brumma, brumma, brummadza.

Gyöngyöt őszig válogattam,
fogaimra úgy akadtam.
Kéne ott a derekam,
ahol kilenc gyerek van.
Brumma, brumma, brummadza.

Azért járom ilyen lassún,
aki festő, pingálhasson.
A feje a néninek
éppen jó lesz pemszlinek.
Brumma, brumma, brummadza.

Kinek kincse van fazékkal,
mér a markosnak marékkal.
Ha nem azzal, körömmel,
a körmösnek örömmel.
Brumma, brumma, brummadza.

Szép a réz kerek virága,
ha kihajt a napvilágra!
Egy kasznárnak öt hete
zsebbe nőtt a két keze.
Brumma, brumma, brummadza.

Állatnak van ingyen kedve,
aki nem ád, az a medve.
Ha megfázik a lába,
takaródzzék deszkába.
Brumma, brumma, brummadza.

1932

(TEHERVONATOK TOLATNAK...)

Tehervonatok tolatnak,
a méla csörömpölés
könnyü bilincseket rak
a néma tájra.

Oly könnyen száll a hold,
mint a fölszabadult.

A megtört kövek
önnön árnyukon fekszenek,
csillognak
maguknak,
úgy a helyükön vannak,
mint még soha.

Milyen óriás éjszaka
szilánkja ez a sulyos éj,
mely úgy hull le ránk,
mint a porra a vasszilánk?

Napszülte vágy!
Ha majd árnyat fogad az ágy,
abban az egész éjben
is ébren
maradnál?

A raktár
előtt poros lámpa ég.
Csak látszik, nem világit,
ilyen az ész, ha áhit.
Pislog élénken, holott
nagy halott
fény az ég.

1932 [?]

(HOVÁ FORDULJON AZ EMBER...)

Hová forduljon az ember, ha nem tartozik a harcosok közé,
nem dob be ablakot, nem tép föl uccaköveket?
Hová forduljon az ember, ha nem tartozik a harcosok közé
és nem elégedetlen, bár nem elégedett?

Hová forduljon az ember - ismétli megint az ismerős.
Borostás arca mintha látna, de szeme semmit se néz, akár a halé.
Milyen gyönge és bánatos! És bánata mily alapos, erős!
Meghalni semmiért sem tudna, de ha villamos ütné el,
bátran állna a halál elé.

Tudja mindazt, mit én tudok, de nem onnan tudja, ahonnan én.
Eszét külön, szivét külön szárnyalja be az egyröptü szó.
Madarat lát? - pihe suhan s a csontváz ott áll messzi
kopasz ág zörgő tetején - -
néki a fogalmak hideg vasak, miket csak messziről szemlélni jó.

Nézd! szólnék, de mit is mondjak? Meghallgat, de legbelül
egy öregre figyel
ki szomorúan mosolyogva őszi esőben lebontott hajjal bolyong
hűvös szelét már én is érzem s megrendülök.
El innen, el -
Ellenség ő, ellenségünk páralepte szemeivel -
nekünk vaskörmével kivül, a hideg kályhán csörömpöl, guggol a gond.

1932 [?]

TÉLI ÉJSZAKA

Légy fegyelmezett!

A nyár
ellobbant már.
A széles, szenes göröngyök felett
egy kevés könnyű hamu remeg.
Csendes vidék.
A lég
finom üvegét
megkarcolja pár hegyes cserjeág.
Szép embertelenség. Csak egy kis darab
vékony ezüstrongy - valami szalag -
csüng keményen a bokor oldalán,
mert annyi mosoly, ölelés fönnakad
a világ ág-bogán.

A távolban a bütykös vén hegyek,
mint elnehezült kezek,
meg-megrebbenve tartogatják
az alkonyi tüzet,
a párolgó tanyát,
völgy kerek csöndjét, pihegő mohát.

Hazatér a földmíves. Nehéz,
minden tagja a földre néz.
Cammog vállán a megrepedt kapa,
vérzik a nyele, vérzik a vasa.
Mintha a létből ballagna haza
egyre nehezebb tagjaival,
egyre nehezebb szerszámaival.

Már fölszáll az éj, mint kéményből a füst,
szikrázó csillagaival.

A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve
lassudad harangkondulás.
És mintha a szív örökről-örökre
állna s valami más,
talán a táj lüktetne, nem az elmulás.
Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc
volna harang
s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz.
S a szív a hang.

Csengés emléke száll. Az elme hallja:
Üllőt csapott a tél, hogy megvasalja
a pántos égbolt lógó ajtaját,
melyen a gyümölcs, a búza, fény és szalma,
csak dőlt a nyáron át.

Tündöklik, mint a gondolat maga,
a téli éjszaka.

Ezüst sötétség némasága
holdat lakatol a világra.

A hideg űrön holló repül át
s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet?
Összekoccannak a molekulák.

Milyen vitrinben csillognak
ily téli éjszakák?

A fagyra tőrt emel az ág
s a pusztaság
fekete sóhaja lebben - -
varjucsapat ing-leng a ködben.

Téli éjszaka. Benne,
mint külön kis téli éj,
egy tehervonat a síkságra ér.
Füstjében, tengve
egy ölnyi végtelenbe,
keringenek, kihúnynak csillagok.

A teherkocsik fagyos tetején,
mint kis egérke, surran át a fény,
a téli éjszaka fénye.

A városok fölött
a tél még gőzölög.
De villogó vágányokon,
városba fut a kék fagyon
a sárga éjszaka fénye.

A városban felüti műhelyét,
gyártja a kínok szúró fegyverét
a merev éjszaka fénye.

A város peremén,
mint lucskos szalma, hull a lámpafény,
kissé odább
a sarkon reszket egy zörgő kabát,
egy ember, üldögél,
összehúzódik, mint a föld, hiába,
rálép a lábára a tél...

Hol a homályból előhajol
egy rozsdalevelű fa,
mérem a téli éjszakát.
Mint birtokát
a tulajdonosa.

1933. január

REMÉNYTELENÜL

Lassan, tünődve

Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

Vas-színű égboltban...

Vas-színű égboltban forog
a lakkos, hűvös dinamó.
Óh, zajtalan csillagzatok!
Szikrát vet fogam közt a szó - -

Bennem a mult hull, mint a kő
az űrön által hangtalan.
Elleng a néma, kék idő.
Kard éle csillan: a hajam - -

Bajszom mint telt hernyó terül
elillant ízű számra szét.
Fáj a szívem, a szó kihül.
Dehát kinek is szólanék - -

1933. március

A VÁROS PEREMÉN

A város peremén, ahol élek,
beomló alkonyokon
mint pici denevérek, puha
szárnyakon száll a korom,
s lerakódik, mint a guanó,
keményen, vastagon.

Lelkünkre így ül ez a kor.
És mint nehéz esők
vastag rongyai mosogatják
a csorba pléhtetőt -
hiába törli a bú szivünkről
a rákövesedőt.

Moshatja vér is - ilyenek vagyunk.
Uj nép, másfajta raj.
Másként ejtjük a szót, fejünkön
másként tapad a haj.
Nem isten, nem is az ész, hanem
a szén, vas és olaj,

a való anyag teremtett minket
e szörnyű társadalom
öntőformáiba löttyintve
forrón és szilajon,
hogy helyt álljunk az emberiségért
az örök talajon.

Papok, katonák, polgárok után
igy lettünk végre mi hű
meghallói a törvényeknek;
minden emberi mű
értelme ezért búg mibennünk,
mint a mélyhegedű.

Elpusztíthatatlant annyian,
mióta kialakult
naprendszerünk, nem pusztítottak
eddig, bár sok a mult:
szállásainkon éhinség, fegyver,
vakhit és kolera dúlt.

Győzni fogó még annyira
meg nem aláztatott,
amennyire a csillagok alatt
ti megaláztatok:
a földre sütöttük szemünk. Kinyilt
a földbe zárt titok.

Csak nézzétek, a drága jószág
hogy elvadult, a gép!
Törékeny falvak reccsennek össze,
mint tócsán gyönge jég,
városok vakolata omlik,
ha szökken; s döng az ég.

Ki inti le - talán a földesúr? -
a juhász vad ebét?
Gyermekkora gyermekkorunk. Velünk
nevelkedett a gép.
Kezes állat. No, szóljatok rá!
Mi tudjuk a nevét.

És látjuk már, hogy nemsoká
mind térdre omlotok
s imádkoztok hozzá, ki pusztán
a tulajdonotok.
De ő csak ahhoz húz, ki néki
enni maga adott...

Im itt vagyunk, gyanakvón s együtt,
az anyag gyermekei.
Emeljétek föl szivünket! Azé,
aki fölemeli.
Ilyen erős csak az lehet,
ki velünk van teli.

Föl a szívvel, az üzemek fölé!
Ily kormos, nagy szivet
az látott-hallott, ki napot látott
füstjében fulladni meg,
ki lüktetését hallotta a föld
sok tárnás mélyeinek!

Föl, föl!... E fölosztott föld körül
sír, szédül és dülöng
a léckerités leheletünktől,
mint ha vihar dühöng.
Fujjunk rá! Föl a szivvel,
füstöljön odafönt!

Mig megvilágosúl gyönyörű
képességünk, a rend,
mellyel az elme tudomásul veszi
a véges végtelent,
a termelési erőket odakint s az
ösztönöket idebent...

A város peremén sivít e dal.
A költő, a rokon,
nézi, csak nézi, hull, csak hull a
kövér, puha korom,
s lerakódik, mint a guanó,
keményen, vastagon.

A költő - ajkán csörömpöl a szó,
de ő, (az adott világ
varázsainak mérnöke),
tudatos jövőbe lát
s megszerkeszti magában, mint ti
majd kint, a harmóniát.

1933 tavasza

ELÉGIA

Mint ólmos ég alatt lecsapódva, telten,
füst száll a szomorú táj felett,
úgy leng a lelkem,
alacsonyan.
Leng, nem suhan.

Te kemény lélek, te lágy képzelet!
A valóság nehéz nyomait követve
önnönmagadra, eredetedre
tekints alá itt!
Itt, hol a máskor oly híg ég alatt
szikárló tűzfalak
magányán a nyomor egykedvű csendje
fenyegetően és esengve
föloldja lassan a tömény
bánatot a tűnődők szivén
s elkeveri
milliókéval.

Az egész emberi
világ itt készül. Itt minden csupa rom.
Ernyőt nyit a kemény kutyatej
az elhagyott gyárudvaron.
Töredezett, apró ablakok
fakó lépcsein szállnak a napok
alá, a nyirkos homályba.
Felelj -
innen vagy?
Innen-e, hogy el soha nem hagy
a komor vágyakozás,
hogy olyan légy, mint a többi nyomorult,
kikbe e nagy kor beleszorult
s arcukon eltorzul minden vonás?

Itt pihensz, itt, hol e falánk
erkölcsi rendet a sánta palánk
rikácsolva
őrzi, óvja.
Magadra ismersz? Itt a lelkek
egy megszerkesztett, szép, szilárd jövőt
oly üresen várnak, mint ahogy a telkek
köröskörül mélán és komorlón
álmodoznak gyors zsibongást szövő
magas házakról. Kínlódó gyepüket
sárba száradt üvegcserepek
nézik fénytelen, merev szemmel.
A buckákról néha gyüszünyi homok
pereg alá... s olykor átcikkan, donog,
egy-egy kék, zöld, vagy fekete légy,
melyet az emberi hulladék,
meg a rongy,
rakottabb tájakról idevont.
A maga módján itt is megterít
a kamatra gyötört,
áldott anyaföld.
Egy vaslábasban sárga fű virít.

Tudod-e,
milyen öntudat kopár öröme
húz-vonz, hogy e táj nem enged és
miféle gazdag szenvedés
taszít ide?
Anyjához tér így az a gyermek,
kit idegenben löknek, vernek.
Igazán
csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz.
Magaddal is csak itt bírhatsz,
óh lélek! Ez a hazám.

1933 tavasza

ÓDA

1

Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.

Nézem a hegyek sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
- amint elfut a Szinva-patak -
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.

2

Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!

3

Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.

4

Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?

S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!...

Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját -
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!

Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!

Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong -
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.

5

Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.

De addig mind kiált -
Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcső, erős sír, eleven ágy,
fogadj magadba!...

(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)

6

(Mellékdal)

(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:

Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)

1933. június

(MAGAD EMÉSZTŐ...)

Magad emésztő, szikár alak!
Én megbántottalak.

Botot faragtál, ábrákkal tele,
beszélt a nyele,
aztán meguntad. Igy volt?
S eldobtad, ahogy az égbolt
az unt csillagot ejti le.
Én fölvettem és rádhuztam vele.

Igy volt?
Sajnálom, kár volt.

Világomon, mint üvegen át
hallgattam uj álmod madara dalát.
Azt hittem, annyi az ének,
amennyi a magány üvegének
vastag tábláin átszüremlik.

S hallottam, emlit
az a szó isteneket,
kik nem hajolnak ezután neked.
Pedig
te nem szolgálsz többé nekik.

Most már értelek.
Pörös felek
szemben álltunk, de te szintén
más ügyben, más talaj felett
tanuskodtál, mint én.

Már értelek. Mit érsz vele? A mult
tüntető menete elvonult,
a lomb lehullt
s a fájdalom ágai benned,
mint mindenkiben, elkövesednek
az aláomló évek, évadok,
rétegek, szintek és tagok
óriási nyomása alatt.

Akár egy halom hasitott fa,
hever egymáson a világ,
szoritja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s igy mindegyik determinált.
Igy él a gazdag is, szegény is,
igy szenvedünk te is meg én is
s még jó, ha az ember haragja
nem az embert magát harapja,
hanem valaki mást,
dudás a fuvolást,
én téged és engemet te, -
mert mi lenne, mi történhetne,
ha mindig magunkba marna
az értelem iszonyu karma?

S ha már szólok, hát elmesélem, -
villamoson
egy este a Széna téren
találkoztunk. Kalapot emeltem,
talán nyeltem,
köszöntem és te
csodálkozva vettél észre.

S még ottan
egy pillanatig szórakozottan
eltünődtem, - hiszen lehetnénk
jóbarátok, együtt mehetnénk
a kávéházba s teát kavarva,
szépet, jót, igazat akarva
beszélgethetnénk irodalomról,
vagy más ily fontos emberi lomról
és telt szavadra,
mit óvatosan vetnél a latra,
utalván a tapasztalatra,
indulatom messze ragadna,
te - hozzátéve: „Szivedre ne vedd” -
leintenél, mint az öregebb,
mint az apám
s én bosszankodnék, de nem mondanám.

1933 [?]

VIGASZ

Ne hadd el magad, öregem,
bőröd ne bízd kereskedőre,
ki elád felhőt az egen
s a földön telket vesz belőle.
Inkább segít a kutya szőre
a teríthető betegen,
semhogy magát miértünk törje,
aki sorsunktól idegen.

Magának rág mind, aki rág,
a fogacskák azért fogannak.
S mert éhes rongy vagy, a fogát
elkoldulhatod-e a kannak?
Fázol. Hát mondd, hihetsz-e annak,
ki fűtve lakik öt szobát,
falain havas tájak vannak,
meztelen nők meg almafák?

Hihetsz-e? Szagos kis dorong
édes szivarja s míg mi morgunk,
ő langyos vízben ül s borong,
hogy óh, mi mennyire nyomorgunk!
Ha pincéjébe szenet hordunk,
egy pakli „balkánt” is kibont!
Szivére veszi terhünk, gondunk.
Vállára venni nem bolond...

Bús jószág, ne vetéld magad!
Együtt vágunk a jeges télnek.
A jégből csak lucsok fakad,
de hű társ - éhezők kísérnek.
S ha most a tyúkszemünkre lépnek,
hogy lábunk cipőnkbe dagad,
rajtad is mult. Lásd, harc az élet,
ne tékozold bizalmadat.

1933. október 19.

ESZMÉLET

1

Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.

2

Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend -
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj - egy nap süt idebent.

3

Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölődzik sült lapocka
számhoz s szívemhez kisgyerek -
ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.

4

Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.

5

A teherpályaudvaron
úgy lapultam a fa tövéhez,
mint egy darab csönd; szürke gyom
ért számhoz, nyers, különös-édes.
Holtan lestem az őrt, mit érez,
s a hallgatag vagónokon
árnyát, mely ráugrott a fényes,
harmatos szénre konokon.

6

Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ - ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad -
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.

7

Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére -
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.

8

Fülelt a csend - egyet ütött.
Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot -
gondoltam. S hát amint fölállok,
a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött.

9

Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt -
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!

10

Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor - ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.

11

Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém -
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.

12

Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.

1933-1934 tele

ALKALMI VERS A SZOCIALIZMUS ÁLLÁSÁRÓL

Ignotusnak

1

Fák közt,
virág közt
ülök egy padon.
Kotyogok, mint elhagyott csolnak,
sok lágy levegő locsolgat -
a szabadság nagy csendjét hallgatom.
S valami furcsa módon
nyitott szemmel érzem,
hogy testként folytatódom
a külső világban -
nem a fűben, a fákban,
hanem az egészben.

2

Ahogy fölvetem boldog szememet,
mind följebb oszlanak az egek
s egyszerre elém suhannak itt
gólyákként lengő szavaid,
te hamvadthajú öreg.
És mint a tájon - mosolygok rajtad.

3

Nem érzem én, csak értem aggodalmad.
S azért tolom el a csendet, hogy belásd,
öreg vagy és nem az elmulást
siratod, mint helyedben én siratnám,
hanem a munkát, a fölszabadulást,
magát az emberi alkotást,
a láthatatlant, mert rátipornak hitvány
és látható hatalmak.

4

Ha beomlanak a bányát
vázazó oszlopok
a kincset azért a tárnák
őrzik és az lobog.
És mindig újra nyitnák
a bányászok az aknát,
amíg szivük dobog.

5

A dolgos test s az alkotó szellem,
mondd, hogy törhetne egymás ellen?
Az elme, ha megért, megbékül,
de nem nyughatik a szív nélkül.
S az indulat muló görcsökbe vész,
ha föl nem oldja eleve az ész.

Azt hiszem, fáj sok fölgyűlt éved és
azért a szerető tévedés.
S jobb is volna, ha most elnéznéd velem,
hogy’ köt hálót szellő faleveleken.

6

Már karcsú idomaira
pongyolát ölt a lég.
Az alkony a felhőn fésű...
Ülünk együtt, mint kedves és fia...

A fűben gyepként sarjad a sötét.
A homály pamutlombjai ingnak.

S mi várjuk, hogy mikor lesz
látható reszketésű
bennünk az első csillag.

1934. augusztus eleje

MAMA

Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.

Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő -
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.

1934. október

ISZONYAT

A szobakonyhán félhomály van.
Az alkóv mögött szendereg
csücsörgő szájjal, rongy pólyában
s fölnyög néha egy kisgyerek.

Rezeg, rándul, mint őszi szélben
tócsa a rideg köveken.
Egy kislány, gondolkodva mélyen,
ül a sarokban félszegen.

Csak ketten élnek az alkóvban,
kiket vágy éltet s gyűlölet.
Bundás kutyával, megkopottan,
Rákóczi-árny az ágy felett.

A kislány hétéves. Kiszökne
s itt benn ugrálni sem lehet.
A mama lelkére kötötte
ezt a dögöt, a gyermeket.

Futna!... Ám oly nagyon tünődik,
hogy majdnem elalszik bele.
Erőt is érez, hogy a földig
egy várost lerontson vele.

... Ám dagadt szemét nyitja s menten
fölsír a csöpp fiúgyerek.
A lányka végigméri; csendben
megmelegíti a tejet.

A kékülő arcú gyerekre
mereven néz és hallgatag.
Fakó haján, mint halott lepke,
lógatja szárnyát a szalag.

Majd az ordító szájba tolja
a tejes üveg cucliját.
A fiú köhög fuldokolva
s mint bot, ha törik, úgy kiált.

Mint tenger, ráng az apró termet;
a cucli csöpög, mint a csap;
a lány elveszi és a gyermek
nyel, vonít és utánakap.

Majd ismét a szájába nyomja,
mert már csak tátog és feszül
s mire az szopva megnyugodna,
kiveszi ajkai közül.

A gyermek nem tudja, örüljön,
vagy sírjon véghetetlenül;
haragja rázza. A tej följön
kis gyomrából s ajkára ül.

Akárha most született volna,
oly vörös; fején az erek,
mint pondrók, másznak vonagolva;
lába nagyujja megmered.

Üvölt és hápog; szopna s retteg.
Inyével a homályba kap.
Csak mikor istenek születtek,
szülőkben kélt ily iszonyat.

A gyermek irtózattól nyirkos, -
ha adja, miért veszi el?
A leány hideg, mint a gyilkos.
Az udvaron vak énekel.

Igy játszik egy félóra hosszat,
némán és mosolytalanul.
Mikor egy szomszéd nő kopogtat,
megrezzen, mégis válaszul

lágyan szól ki a hasadékon:
„Tán most kap szegényke fogat!”
Aztán az alkóvba ül s vékony
tíz kis ujjával játszogat.

Az anya este - hetek óta
így van ez - ölébe veszi
fiát, az őt marokra fogja
s az édes tejet nem eszi.

Az üveg láttán sírni kezd el;
csak az öl erős melegét
kéri s mint roskadt öregember,
reszketve húnyja le szemét.

Az anya nem tudja, mi lelte,
(kendőjét ekkor veti le).
A kisleánynak perg a nyelve:
„Időben adtam ennie.”

„Mama, engedjen főzni engem!”
Már frissen, vidoran nyafog.
A mama fáradtan, esetten
érzi, aludni volna jobb...

Éjjel a csillagok nem égnek,
évszakok sírnak és egek.
Álmában sír az anya s ébred,
azt hiszi, sír a kisgyerek.

Azon néma vinnyogás dermed.
Az anya ágyából kikel -
úgy látja, mosolyog a gyermek,
és megnyugodva alszik el...

Mikor munkába siet reggel,
készít egy kis tízórait
s indul. A kisleány is felkel
s míg ruhát ölt, fogadkozik.

De nyomja nagy magánya itt benn,
kín löki - játsszék odakint.
Ismét fölsír a gyermek s minden
előlről kezdődik megint.

1934. november

ALTATÓ

Lehunyja kék szemét az ég,
lehunyja sok szemét a ház,
dunna alatt alszik a rét -
aludj el szépen, kis Balázs.

Lábára lehajtja fejét,
alszik a bogár, a darázs,
velealszik a zümmögés -
aludj el szépen, kis Balázs.

A villamos is aluszik,
- s mig szendereg a robogás -
álmában csönget egy picit -
aludj el szépen, kis Balázs.

Alszik a széken a kabát,
szunnyadozik a szakadás,
máma már nem hasad tovább -
aludj el szépen, kis Balázs.

Szundít a lapda, meg a sip,
az erdő, a kirándulás,
a jó cukor is aluszik -
aludj el szépen, kis Balázs.

A távolságot, mint üveg
golyót, megkapod, óriás
leszel, csak hunyd le kis szemed, -
aludj el szépen, kis Balázs.

Tüzoltó leszel s katona!
Vadakat terelő juhász!
Látod, elalszik anyuka. -
Aludj el szépen, kis Balázs.

1935. február 2.

OSZTÁS UTÁN

A kártya ki van osztva. Reszketünk,
Észak, Kelet, Nyugat és Dél kezében,
bubik, királyok, dámák jelmezében
s szótlanul várjuk, mit tesz végzetünk.

Ki vagyunk osztva. Megvan helyzetünk.
Mit tehetnénk a szabály ellenében?!
Mint mozdulatlan csillagok az égen,
változhatatlan rajzunk, jellemünk.

Vörösek és feketék, vérben, gyászban,
fényesre lakkozottan, lámpalázban
így kell kinek-kinek sorsára várni,

hogy boldogságunkat, mit rejt szerelmünk,
a gyönyörű sikert, mely megvan bennünk,
ki tudja-e a végzet licitálni.

1935. április

LÉGY OSTOBA

Légy ostoba. Ne félj. A szép szabadság
csak ostobaság. Eszméink között
rabon ugrálunk, mint az üldözött
majom, ki tépi ketrecének rácsát.

Légy ostoba. A jóság és a béke
csak ostobaság. Ami rend lehet,
majd így ülepszik le szíved felett,
mint medrében a folyó söpredéke.

Légy ostoba. Hogy megszólnak, ne reszkess,
bár nem győzhetsz, nem is lehetsz te vesztes.
Légy oly ostoba, mint majd a halál.

Nem lehet soha nem igaz szavad -
jó leszel, erős, békés és szabad
vendég mult s jövő asztalainál.

1935. augusztus 6.

ÉN NEM TUDTAM

Én úgy hallgattam mindig, mint mesét
a bűnről szóló tanitást. Utána
nevettem is - mily ostoba beszéd!
Bűnről fecseg, ki cselekedni gyáva!

Én nem tudtam, hogy annyi szörnyüség
barlangja szivem. Azt hittem, mamája
ringatja úgy elalvó gyermekét,
ahogy dobogva álmait kinálja.

Most már tudom. E rebbentő igazság
nagy fényében az eredendő gazság
szivemben, mint ravatal, feketül.

S ha én nem szólnék, kinyögné a szájam:
bár lennétek ily bűnösök mindnyájan,
hogy ne maradjak egész egyedül.

1935. augusztus 7.

MINT GYERMEK...

Mint gyermek, aki bosszut esküdött
és felgyujtotta az apai házat
s most idegenség lepi, mint a köd,
s csak annak mellén, aki ellen lázadt,

tudná magát kisírni, elfödött
arcát mutatni szabad mosolyának, -
oly reménytelenűl erőlködök,
hogy könnyeimre: erényre találjak.

Világot hamvasztottam el szivemben
és nincs jó szó, mely megrikasson engem,
kuporogva csak várom a csodát,

hogy jöjjön el már az, ki megbocsát
és meg is mondja szépen, micsodát
bocsát meg nékem e farkasveremben!

1935. augusztus

A BŰN

Zord bűnös vagyok, azt hiszem,
de jól érzem magam.
Csak az zavar e semmiben,
mért nincs bűnöm, ha van.

Hogy bűnös vagyok, nem vitás.
De bármit gondolok,
az én bűnöm valami más.
Tán együgyű dolog.

Mint fösvény eltünt aranyát,
e bűnt keresem én;
elhagytam érte egy anyát,
bár szivem nem kemény.

És meg is lelem egy napon
az erény hősein;
s hogy gyónjak, kávézni hivom
meg ismerőseim.

Elmondom: Öltem. Nem tudom
kit, talán az apám -
elnéztem, amint vére folyt
egy alvadt éjszakán.

Késsel szúrtam. Nem szinezem,
hisz emberek vagyunk
s mint megdöföttek, hirtelen
majd mi is lerogyunk.

Elmondom. S várom (várni kell),
ki fut, hogy dolga van;
megnézem, ki tünődik el;
ki retteg boldogan.

És észreveszek valakit,
ki szemmel, melegen
jelez, csak ennyit: Vannak itt
s te nem vagy idegen...

Ám lehet, bűnöm gyermekes
és együgyű nagyon.
Akkor a világ kicsi lesz
s én játszani hagyom.

Én istent nem hiszek s ha van,
ne fáradjon velem;
majd én föloldozom magam;
ki él, segít nekem.

1935. augusztus

EGY IFJU PÁRRA

Úgy érzem, hogy mulik az idő, hogy bonyolultabb
örömök várnak reám és egyszerübb,
de nem disztelenebb szomoruság, mint a multak,
melyeknek lágy s erős szövedéke most kiterült

előttem, - im e zümmögő kávéházban várok reátok
óvatosan, lassan s figyelve (multba? jövőbe? nem tudom)
de vizsgán, mint a kutya, ki bár szemmel tartja a gyanusan nyüzsgő világot,
félig ügyel csak, mert másfelől gazdáját várja jelenni a néma uton -

ily félálomszerü figyelemben, mely egy, noha ketté irányul,
kifelé multra-jövőre, befelé rátok, kis asszony s te kedves barát,
érzem, hogy ti vagytok a gazdám (vagyis illő arányul
veszem e magányos várakozáshoz kettős mosolyotok sugarát)

érzem, hogy ti vagytok a gazdám, mert egyetlenegy vagytok ti ketten,
kikre várok e sanda jelen gyanus jelenései közt,
mig vöröshaju jellemszinészek kártyákat osztanak felettem,
mérgeket hordanak szerte-körül, nyelik a füstöt, a gőzt...

Lám-lám, nevetve jöttök, nem tudva, hogy ti vagytok Az, ki eligazitja
az üres keretekben a képeket, melyek hanyag
alakzatai alighogy élnek, máris tubusaikba
surrannának vissza a festékek, a nem-lett multba az ősi anyag.

Üljetek csak ide mellém, hadd legyünk együtt ujra a hármak,
viduljunk, vonjunk határokat a térben s az óra szerint -
ez a félálom visszahuzódik szivembe, máris ugy rémlik, mint az a gyarmat,
melyet nem láttam s amelynek partján a kenyérfa koronája lágyan meging.

1935. szeptember 23.

MAJD EMLÉKEZNI JÓ LESZ

Rimánkodik az éghez sok bolond,
hogy bújjanak beléjük hars erények.
De ők alattomosak és szerények,
suttyomban élnek, harangjuk kolomp.

Én ilyen gyermek nem vagyok. Fogamban
szaporodik az idegen anyag,
mint a halál is szívemben. Hanyag
társadalmunkra szabatos szavam van.

Mert hordtam téglát kínnal s jól tudom,
a kín teszi, hogy lett belőle börtön,
melyben időm oly egykedvűen töltöm,
mint fáradt utas pihen féluton.

De majd fölállok s zúgom nemsokára -
adjátok meg a munka örömét,
adjatok kedvet, nékem nem elég
a munkabér, a munkaerő ára!

Közeledik az én időm. Ha már
ennyi a kín, világot vált valóra -
én nem csalódom - minden szervem óra,
mely csillagokhoz igazítva jár.

Majd a kiontott vértócsa fakó lesz
s mosolyra fakaszt mind, ami ma bánt,
majd játszunk békés állatok gyanánt
és emlékezni s meghalni is jó lesz.

1935. október 24.

LEVEGŐT!

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.

Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem én.

Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
e táj oly elhagyott.
S im váratlan előbukkant egy férfi,
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
mig nyomorult vagyok.

Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.

És az országban a törékeny falvak
- anyám ott született -
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.

Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam - messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.

Felnőttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!

Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak -
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!

1935. november 21.

KÉSEI SIRATÓ

Harminchat fokos lázban égek mindig
s te nem ápolsz, anyám.
Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik,
kinyujtóztál a halál oldalán.
Lágy őszi tájból és sok kedves nőből
próbállak összeállitani téged;
de nem futja, már látom, az időből,
a tömény tűz eléget.

Utoljára Szabadszállásra mentem,
a hadak vége volt
s ez összekuszálódott Budapesten
kenyér nélkül, üresen állt a bolt.
A vonattetőn hasaltam keresztben,
hoztam krumplit; a zsákban köles volt már;
neked, én konok, csirkét is szereztem
s te már seholse voltál.

Tőlem elvetted, kukacoknak adtad
édes emlőd s magad.
Vigasztaltad fiad és pirongattad
s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad.
Levesem hütötted, fujtad, kavartad,
mondtad: Egyél, nekem nőssz nagyra, szentem!
Most zsiros nyirkot kóstol üres ajkad -
félrevezettél engem.

Ettelek volna meg!... Te vacsorádat
hoztad el - kértem én?
Mért görbitetted mosásnak a hátad?
Hogy egyengesd egy láda fenekén?
Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer!
Boldoggá tenne most, mert visszavágnék:
haszontalan vagy! nem-lenni igyekszel
s mindent elrontsz, te árnyék!

Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő,
ki csal és hiteget!
Suttyomban elhagytad szerelmeidből
jajongva szült, eleven hitedet.
Cigány vagy! Amit adtál hizelegve,
mind visszaloptad az utolsó órán!
A gyereknek kél káromkodni kedve -
nem hallod, mama? Szólj rám!

Világosodik lassacskán az elmém,
a legenda oda.
A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,
észreveszi, hogy milyen ostoba.
Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.

1935 / 1936. december

AMIT SZIVEDBE REJTESZ

Freud nyolcvanadik születésnapjára

Amit szivedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
sziveddel várd ki azt.

A szerelembe - mondják -
belehal, aki él.
De úgy kell a boldogság,
mint egy falat kenyér.

S aki él, mind-mind gyermek
és anyaölbe vágy.
Ölnek, ha nem ölelnek -
a harctér nászi ágy.

Légy, mint a Nyolcvan Éves,
akit pusztítanak
a növekvők s míg vérez,
nemz millió fiat.

Már nincs benned a régen
talpadba tört tövis.
És most szivedből szépen
kihull halálod is.

Amit szemeddel sejtesz,
kezeddel fogd meg azt.
Akit szivedbe rejtesz,
öld, vagy csókold meg azt!

1936. május

GYERMEKKÉ TETTÉL

Gyermekké tettél. Hiába növesztett
harminc csikorgó télen át a kín.
Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.
Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.

Számban tartalak, mint kutya a kölykét
s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.
Az éveket, mik sorsom összetörték,
reám zudítja minden pillanat.

Etess, nézd - éhezem. Takarj be - fázom.
Ostoba vagyok - foglalkozz velem.
Hiányod átjár, mint huzat a házon.
Mondd, - távozzon tőlem a félelem.

Reám néztél s én mindent elejtettem.
Meghallgattál és elakadt szavam.
Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;
hogy tudjak élni, halni egymagam!

Anyám kivert - a küszöbön feküdtem -
magamba bujtam volna, nem lehet -
alattam kő és üresség fölöttem.
Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.

Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
kinek szeméből mégis könny ered.
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.

1936. május

A DUNÁNÁL

1

A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.

És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt - néztem a határt:
egykedvü, örök eső módra hullt,
szintelenül, mi tarka volt, a mult.

A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők.

2

Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk - ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.

3

Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmulás. Ebből vagyok. „Meglásd,
ha majd nem leszünk!...” - megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős -
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!

A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel - mai magyarok!

... Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.

1936. június

EGY SPANYOL FÖLDMÍVES SÍRVERSE

Franco tábornok besorolt ádáz katonának,
nem szöktem meg, mert féltem, agyonlövet úgy.
Féltem - azért harcoltam a haddal a jog s a szabadság
ellen Irun falain. S így is elért a halál.

1936. augusztus vége

VILÁGOSÍTSD FÖL

Világosítsd föl gyermeked:
a haramiák emberek;
a boszorkák - kofák, kasok.
(Csahos kutyák nem farkasok!)
Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek,
de mind-mind pénzre vált reményt;
ki szenet árul, ki szerelmet,
ki pedig ilyen költeményt.

És vígasztald meg, ha vigasz
a gyermeknek, hogy így igaz.
Talán dünnyögj egy új mesét,
fasiszta kommunizmusét -
mivelhogy rend kell a világba,
a rend pedig arravaló,
hogy ne legyen a gyerek hiába
s ne legyen szabad, ami jó.

S ha száját tátja a gyerek
és fölnéz rád, vagy pityereg -
ne dőlj be néki, el ne hidd,
hogy elkábítják elveid!
Nézz a furfangos csecsemőre:
bömböl, hogy szánassa magát,
de míg mosolyog az emlőre,
növeszti körmét és fogát.

1936. július - október

AZ A SZÉP, RÉGI ASSZONY

Azt a szép, régi asszonyt szeretném látni ismét,
akiben elzárkózott a tünde, lágy kedvesség,
aki a mezők mellett, ha sétálgattunk hárman,
vidáman s komolyan lépett a könnyü sárban,
aki ha rám tekintett, nem tudtam nem remegni,
azt a szép, régi asszonyt szeretném nem szeretni.
Csak látni szeretném őt, nincs vele semmi tervem,
napozva, álmodozva amint ott ül a kertben
s mint ő maga, becsukva egy könyv van a kezében
s körül nagy, tömött lombok zúgnak az őszi szélben.
Elnézném, amint egyszer csak tétovázva, lassan,
mint aki gondol egyet a susogó lugasban,
föláll és szertepillant és hirtelen megindul
és nekivág az útnak, mely a kert bokrain túl
ott lappang, elvezetni a távolokon által,
két oldalán a búcsút integető fákkal.
Csak úgy szeretném látni, mint holt anyját a gyermek,
azt a szép, régi asszonyt, amint a fényben elmegy.

1936. július - október

... AKI SZERETNI GYÁVA VAGY

Te rongy, aki szeretni gyáva vagy,
akinek több a biztosító munka,
melyet a tetves ég taszít nyakunkba,
küldvén máris a külső fagyokat, -
fordított ringyó, ki a kötelesség
aranyát gyüjtöd élő nap alatt:
a gyermek rimánkodhat, hogy szeressék,
én nem tehetem; elpusztítalak.

Én férfi vagyok, nemes és konok,
nincs vigaszom s nem erényem a bánat.
Csak szenvedek, mint akit megnyomott
ásás közben a föld; káromkodok -
Ringyó! - hogy rólad ilyen szavam támad!
Rajtad a komolyság is kellemes,
nő létedre erős vagy s érdemes,
hogy lábod csámpás mivoltán nevess.
Én nem jártatom hiába a számat,
de kín sem űzhet hiába utánad.

Már elrebbent a férfias szemérem
nyoma orcámról, és csak sáppadok.
Dolgaim is úgy hallgatják személyem,
mint bolond tanárt az üres padok.
Nem éreznéd, mily veszély fenyeget
téged, életem s engem is, ki vágyom,
ha másra nem, hát hogy veled legyek
s ha másutt nem, hát a halálos ágyon?

Add kezembe e zárt világ kilincsét,
könnyü kezedet - vár kinn a szabad.
Gyülekező halottaimat intsd szét,
szólj s hízelegjen körül jószavad.
Ismersz engem, kit szemed megviselt,
lehetetlen, hogy ne szeressél, kedves!
Egykor egy sejt a tengerben kikelt,
hadd jusson el már örökös öledhez!

1936. október 23.

KOSZTOLÁNYI

A kínba még csak most fogunk, mi restek,
de te már aláírtad művedet.

Mint gondolatjel, vízszintes a tested.
Téged már csak a féreg fal, szeret,

mint mi a csirkét, bort... Senkim, barátom!
Testvérünk voltál és lettél apánk.

Gyémánt szavaid nem méred karáton -
nincs egyéb súly, ha föld zuhog reánk.

Ezt onnan tudom, hogy letörtem vágyva,
ahogy letört a halál tégedet.

Reméltél; én is. Tudtuk, hogy hiába,
mint tudja, ki halottat költöget.

1936. november eleje

NAGYON FÁJ

Kivül-belől
leselkedő halál elől
(mint lukba megriadt egérke)

amíg hevülsz,
az asszonyhoz ugy menekülsz,
hogy óvjon karja, öle, térde.

Nemcsak a lágy,
meleg öl csal, nemcsak a vágy,
de odataszit a muszáj is -

ezért ölel
minden, ami asszonyra lel,
mig el nem fehérül a száj is.

Kettős teher
s kettős kincs, hogy szeretni kell.
Ki szeret s párra nem találhat,

oly hontalan,
mint amilyen gyámoltalan
a szükségét végző vadállat.

Nincsen egyéb
menedékünk; a kés hegyét
bár anyádnak szegezd, te bátor!

És lásd, akadt
nő, ki érti e szavakat,
de mégis ellökött magától.

Nincsen helyem
így, élők közt. Zúg a fejem,
gondom s fájdalmam kicifrázva;

mint a gyerek
kezében a csörgő csereg,
ha magára hagyottan rázza.

Mit kellene
tenni érte és ellene?
Nem szégyenlem, ha kitalálom,

hisz kitaszit
a világ így is olyat, akit
kábít a nap, rettent az álom.

A kultura
ugy hull le rólam, mint ruha
másról a boldog szerelemben -

de az hol áll,
hogy nézze, mint dobál halál
s még egyedül kelljen szenvednem?

A csecsemő
is szenvedi, ha szül a nő.
Páros kínt enyhíthet alázat.

De énnekem
pénzt hoz fájdalmas énekem
s hozzám szegődik a gyalázat.

Segítsetek!
Ti kisfiuk, a szemetek
pattanjon meg ott, ő ahol jár.

Ártatlanok,
csizmák alatt sikongjatok
és mondjátok neki: Nagyon fáj.

Ti hű ebek,
kerék alá kerüljetek
s ugassátok neki: Nagyon fáj.

Nők, terhetek
viselők, elvetéljetek
és sirjátok neki: Nagyon fáj.

Ép emberek,
bukjatok, összetörjetek
s motyogjátok neki: Nagyon fáj.

Ti férfiak,
egymást megtépve nő miatt,
ne hallgassátok el: Nagyon fáj.

Lovak, bikák,
kiket, hogy húzzatok igát,
herélnek, rijjátok: Nagyon fáj.

Néma halak,
horgot kapjatok jég alatt
és tátogjatok rá: Nagyon fáj.

Elevenek,
minden, mi kíntól megremeg,
égjen, hol laktok, kert, vadon táj -

s ágya körül,
üszkösen, ha elszenderül,
vakogjatok velem: Nagyon fáj.

Hallja, mig él.
Azt tagadta meg, amit ér.
Elvonta puszta kénye végett

kivül-belől
menekülő élő elől
a legutolsó menedéket.

1936. október-november

KIRAKJÁK A FÁT

A pályaudvar hídja még remeg,
de már a kényes őszi dél dorombol
és kiszáradt hasábfák döngenek,
amint dobálják őket a vagonból.

Ha fordul is egy, a lehullt halom
néma... Mi bánt? Ugy érzem, mintha félnék,
menekülnék, hasáb a vállamon.
A kisgyerek, ki voltam, mégis él még.

A kis kölyök, ki voltam, ma is él
s a felnőttet a bánat fojtogatja;
de nem könnyezik, egy dalt zöngicsél
s ügyel, hogy el ne szálljon a kalapja.

Tőletek féltem, kemény emberek,
ti fadobálók, akiket csodáltam?
Most mint lopott fát, viszlek titeket
ez otthontalan, csupa-csősz világban.

1936. október

KÉT HEXAMETER

Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.

1936. november-december

MAGÁNY

Bogár lépjen nyitott szemedre. Zöldes
bársony-penész pihézze melledet.
Nézz a magányba, melybe engem küldesz.
Fogad morzsold szét; fald föl nyelvedet.

Száraz homokként peregjen szét arcod,
a kedves. S ha cirógatnál nagyon,
mert öled helyén a tiszta űrt tartod:
dolgos ujjaid kösse le a gyom.

Lásd, ez vagy, ez a förtelmes kivánság.
Meg se rebbennél, ha az emberek
némán körülkerülnének, hogy lássák:
ilyen gonosszá ki tett engemet.

Kit szorongatsz most? Ha szülsz, a fiadnak
öröme az lesz, hogy körbe forog,
te meg rápislogsz, míg körülhasalnak
telibendőjü aligátorok.

Mozdulatlan, hanyatt fekszem az ágyon,
látom a szemem: rám nézel vele.
Halj meg! Már olyan szótlanul kivánom,
hogy azt hihetném, meghalok bele.

1936. november-december

KI-BE UGRÁL...

Ki-be ugrál a két szemem, ugy érzem.
Ha megbolondulok, ne bántsatok.
Erős karokkal fogjatok le szépen;

ha majd egész valómmal kancsitok -
ne mutassatok öklöt, úgy se látom.
A semmiből vissza ne rántsatok.

Gondoljátok meg: Ezen a világon
nincs senkim, semmim. S mit úgy hivtam: én,
az sincsen. Utolsó morzsáit rágom,

amig elkészül ez a költemény...
Mint űrt a fényszóró, csupasz tekintet
kutatja bennem: Mit vétettem én,

hogy nem felelnek, akárhogyan intek,
hogy nem szeret, ki jog szerint enyém.
Ne higyjetek értetlen bűneimnek,

míg föl nem ment az odvas televény.

1936. november-december

KIÁLTOZÁS

Jaj, szeressetek szilajon,
hessentsétek el nagy bajom!
Eszméim közt, mint a majom
a rácsok közt le és föl,
vicsorgok és ugrándozom,
mert semmit nem hiszek s nagyon
félek a büntetéstől.

Halandó, hallod-e dalom,
vagy zúgod csak, mint a vadon?
Ölelj meg, ne bámulj vakon
a kifent rohamkéstől -
nincs halhatatlan oltalom,
akinek panaszolhatom:
félek a büntetéstől.

Mint fatutaj a folyamon,
mint méla tót a tutajon,
száll alá emberi fajom
némán a szenvedéstől -
de én sirok, kiáltozom:
szeress: ne legyek rossz nagyon -
félek a büntetéstől.

1936. november-december

AZT MONDJÁK

Mikor születtem, a kezemben kés volt -
azt mondják, ez költemény.
Biz tollat fogtam, mert a kés kevés volt:
embernek születtem én.

Kiben zokogva bolyong heves hűség,
azt mondják, hogy az szeret.
Óh hívj öledbe, könnyes egyszerűség!
Csupán játszom én veled.

Én nem emlékezem és nem felejtek.
Azt mondják, ez hogy lehet?
Ahogy e földön marad, mit elejtek, -
ha én nem, te megleled.

Eltöm a föld és elmorzsol a tenger:
azt mondják, hogy meghalok.
De annyi mindenfélét hall az ember,
hogy erre csak hallgatok.

1936. november-december

KÉSZ A LELTÁR

Magamban bíztam eleitől fogva -
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek. Semmiképp se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.
Ha féltem is, a helyemet megálltam -
születtem, elvegyültem és kiváltam.
Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,
ki ingyen adott, azt szerettem érte.
Asszony ha játszott velem hitegetve:
hittem igazán - hadd teljen a kedve!
Sikáltam hajót, rántottam az ampát.
Okos urak közt játszottam a bambát.
Árultam forgót, kenyeret és könyvet,
ujságot, verset - mikor mi volt könnyebb.
Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,
de ágyban végzem, néha ezt remélem.
Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem - és ebbe más is belehalt már.

1936. november-december

(NE LÉGY SZELES...)

Ne légy szeles.
Bár a munkádon más keres -
dolgozni csak pontosan, szépen,
ahogy a csillag megy az égen,
ugy érdemes.

1935-1937

THOMAS MANN ÜDVÖZLÉSE

Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” -
(igy nem szökik rá hirtelen az éj)
s mig kis szive nagyon szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kiván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
Párnás szavadon át nem üt a zaj -
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol -
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők - szabadok, kedvesek
- s mind ember, mert az egyre kevesebb...
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.

1937. január eleje

(ŐS PATKÁNY TERJESZT KÓRT...)

Ős patkány terjeszt kórt miköztünk,
a meg nem gondolt gondolat,
belezabál, amit kifőztünk,
s emberből emberbe szalad.
Miatta nem tudja a részeg,
ha kedvét pezsgőbe öli,
hogy iszonyodó kis szegények
üres levesét hörpöli.

S mert a nemzetekből a szellem
nem facsar nedves jogokat,
hát uj gyalázat egymás ellen
serkenti föl a fajokat.
Az elnyomás csapatban károg,
élő szívre mint dögre száll -
s a földgolyón nyomor szivárog,
mint hülyék orcáján a nyál.

Lógatják szárnyuk az ínségnek
gombostűjére szúrt nyarak.
Bemásszák lelkünket a gépek,
mint aluvót a bogarak.
Belsőnk odvába bútt a hálás
hűség, a könny lángba pereg -
űzi egymást a bosszuállás
vágya s a lelkiismeret.

S mint a sakál, mely csillagoknak
fordul kihányni hangjait,
egünkre, hol kinok ragyognak,
a költő hasztalan vonit...
Óh csillagok, ti. Rozsdás, durva
vastőrökül köröskörül
hányszor lelkembe vagytok szurva -
(itt csak meghalni sikerül.)

S mégis bizom. Könnyezve intlek,
szép jövőnk, ne légy ily sivár!...
Bizom, hisz mint elődeinket,
karóba nem húznak ma már.
Majd a szabadság békessége
is eljön, finomúl a kín -
s minket is elfelednek végre
lugasok csendes árnyain.

1937. január

(MÁR RÉGESRÉG...)

Már régesrég rájöttem én,
kétéltü vagyok, mint a béka.
A zúgó egek fenekén
lapulok most, e költemény
szorongó lelkem buboréka.

Gondos gazdáim nincsenek,
nem les a parancsomra féreg.
Mint a halak s az istenek,
tengerben és egekben élek.

Tengerem ölelő karok
meleg homályu, lágy világa.
Egem az ésszel fölfogott
emberiség világossága.

1937. január

ARS POETICA

Németh Andornak

Költő vagyok - mit érdekelne
engem a költészet maga?
Nem volna szép, ha égre kelne
az éji folyó csillaga.

Az idő lassan elszivárog,
nem lógok a mesék tején,
hörpintek valódi világot,
habzó éggel a tetején.

Szép a forrás - fürödni abban!
A nyugalom, a remegés
egymást öleli s kél a habban
kecsesen okos csevegés.

Más költők - mi gondom ezekkel?
Mocskolván magukat szegyig,
koholt képekkel és szeszekkel
mímeljen mámort mindegyik.

Én túllépek e mai kocsmán,
az értelemig és tovább!
Szabad ésszel nem adom ocsmány
módon a szolga ostobát.

Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
A mindenséggel mérd magad!
Sziszegve se szolgálok aljas,
nyomorító hatalmakat.

Nincs alku - én hadd legyek boldog!
Másként akárki meggyaláz
s megjelölnek pirosló foltok,
elissza nedveim a láz.

Én nem fogom be pörös számat.
A tudásnak teszek panaszt.
Rám tekint, pártfogón, e század:
rám gondol, szántván, a paraszt;

engem sejdít a munkás teste
két merev mozdulat között;
rám vár a mozi előtt este
suhanc, a rosszul öltözött.

S hol táborokba gyűlt bitangok
verseim rendjét üldözik,
fölindulnak testvéri tankok
szertedübögni rímeit.

Én mondom: Még nem nagy az ember.
De képzeli, hát szertelen.
Kisérje két szülője szemmel:
a szellem és a szerelem!

1937. február-március

EGY VAK EMBER SÍR

*

Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is!

*

1937. február-március

FLÓRA

1. Hexaméterek

Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már,
elfeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik,
buggyan a lé, a csatorna felé fodorul, csereg, árad.
Illan a könnyü derű, belereszket az égi magasság
s boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra.

Látod, mennyire, félve-ocsúdva szeretlek, Flóra!
E csevegő szép olvadozásban a gyászt a szivemről,
mint sebről a kötést, te leoldtad - ujra bizsergek.
Szól örökös neved árja, törékeny báju verőfény,
és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem.

2. Rejtelmek

Rejtelmek ha zengenek,
őrt állok, mint mesékbe’.
Bebujtattál engemet
talpig nehéz hűségbe.

Szól a szellő, szól a víz,
elpirulsz, ha megérted.
Szól a szem és szól a szív,
folyamodnak teérted.

Én is írom énekem:
ha már szeretlek téged,
tedd könnyüvé énnekem
ezt a nehéz hűséget.

3. Már két milliárd

Már két milliárd ember kötöz itt,
hogy belőlem hű állatuk legyen.
De világuktól délre költözik
a szép jóság s a szelid érzelem.
Mindenségüket tartani a fénybe,
mint orvos, ha néz az üvegedénybe,
már nem tudom, megadom magam kényre,
ha nem segítesz nékem, szerelem.

Ugy kellesz, mint a parasztnak a föld,
a csendes eső és a tiszta nap.
Ugy kellesz, mint a növénynek a zöld,
hogy levelei kiviruljanak.
Ugy kellesz, mint a dolgos tömegeknek,
kik daccal s tehetetlenül remegnek,
mert kínjukból jövőnk nem született meg,
munka, szabadság, kenyér s jószavak.

Ugy kellesz nekem Flóra, mint falun
villanyfény, kőház, iskolák, kutak;
mint gyermekeknek játék, oltalom,
munkásoknak emberi öntudat.
Mint minta, mint az erény a szegénybe,
s ez össze-vissza kusza szövevénybe,
társadalmunkba, elme kell, nagy fénybe’,
mely igazodni magára mutat.

4. Buzgóság

Ha olyan buzgó volnék, mint szerelmes
s megbékülne e háborús család,
az emberek, keresném engedelmes
szívvel
az örökös ifjuság italát.

Nehezülök már, lelkem akkor boldog,
ha pírban zöldel a fiatal ág -
bár búcsút int nekem... E fura dolgot
űzném,
az örökös ifjuság italát.

Fecseghetnének nyelves tudományok -
mind pártfogolna, ki szivébe lát:
legalább keressem, amire vágyok,
bár nincs,
az örökös ifjuság italát.

5. Megméressél!

Már nem képzelt ház üres telken,
csinosodik, épül a lelkem,
mivel az árnyakkal betelten
a nők között Flórára leltem.

Ő a mezőn a harmatosság,
kétes létben a bizonyosság,
lábai kígyóim tapossák,
gondjaim mosolyai mossák.

Ízét adja a tiszta víznek,
száját adja a tiszta íznek,
hazaszólít, amikor űznek,
szemében csikó legelészget.

Ő az okmány, kivel a kellem
a porráomlás ellen, a szellem
az ólálkodó semmi ellen
szól, pöröl szorongó szerelmem.

Érdekeimből megértettél,
bátorrá vakmerőből tettél,
kínlódtál, amig nem szerettél,
egész világom ege lettél, -

hát dícsértessél s hirdettessél,
minden korokon át szeressél
s nehogy bárkiben alább essél
mindig, mindenütt megméressél!

1937. február-március

NEM EMEL FÖL

Nem emel föl már senki sem,
belenehezültem a sárba.
Fogadj fiadnak, Istenem,
hogy ne legyek kegyetlen árva.

Fogj össze, formáló alak,
s amire kényszerítnek engem,
hogy valljalak, tagadjalak,
segíts meg mindkét szükségemben.

Tudod, szivem mily kisgyerek -
ne viszonozd a tagadásom;
ne vakítsd meg a lelkemet,
néha engedd, hogy mennybe lásson.

Kinek mindegy volt már a kín,
hisz gondjaid magamra vettem,
az árnyékvilág árkain
most már te őrködj énfelettem.

Intsd meg mind, kiket szeretek,
hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
Vizsgáld meg az én ügyemet,
mielőtt magam feláldoznám.

1938. február

BUKJ FÖL AZ ÁRBÓL

Ijessz meg engem, Istenem,
szükségem van a haragodra.
Bukj föl az árból hirtelen,
ne rántson el a semmi sodra.

Én, akit föltaszít a ló,
s a porból éppen hogy kilátszom,
nem ember szívébe való
nagy kínok késeivel játszom.

Gyulékony vagyok, s mint a nap,
oly lángot lobbantottam - vedd el!
Ordíts reám, hogy nem szabad!
Csapj a kezemre menyköveddel.

És verje bosszúd, vagy kegyed
belém: a bűntelenség vétek!
Hisz hogy ily ártatlan legyek,
az a pokolnál jobban éget.

Vad, habzó nyálú tengerek
falatjaként forgok, ha fekszem,
s egyedül. Már mindent merek,
de nincs értelme semminek sem.

Meghalni lélekzetemet
fojtom vissza, ha nem versz bottal
és úgy nézek farkasszemet,
emberarcú, a hiányoddal!

1937. március-április

FLÓRÁNAK

Most azon muszáj elmerengnem:
hogyha te nem szeretnél engem,
kiolthatnám drága szenem,
lehunyhatnám fáradt szemem.

Mert jó meghalni. Tán örülnék,
ha nem szeretnél így. Kiülnék
a fehérhabú zöld egek,
fecsegő csillagfellegek

mellé a nyugalom partjára,
a nem üres űr egy martjára,
szemlélni a világokat,
mint bokron a virágokat.

Hajósinas koromban, nyáron,
a zörgő, vontató Tatáron,
egy szép napon munkátlanul,
mint aki örömöt tanul,

bámultam a Dunát, megáradt,
libegtetett leveles ágat,
úgy kanyarított sok fodort,
deszkát harapdált és sodort

olyan sok szép villogó dinnyét
a sárga ár, hogy el se hinnéd
és én se hinném el talán,
ha nem tenéked mondanám.

Piros almák is ringatóztak,
zöld paprikák bicegve úsztak,
most ez, majd az lett volna jó.
S állt és bólintott a hajó.

Ilyen lenne az űri szemle.
Milyen szép! - bólintva mindenre,
meglátnám, milyen kéken ég
az ég, mely hozzád illenék.

Mert a mindenség ráadás csak,
az élet mint az áradás csap
a halál partszegélyein
túl, űrök, szívek mélyein

túl, túl a hallgatag határon,
akár a Duna akkor nyáron...
Mert szeretsz s nyugton alhatom,
neked én be is vallhatom

az elmulástól tetten érten,
hogy önmagamba én se fértem,
a lelkem azért közvagyon
s azért szeretlek ily nagyon.

1937. március

MEGHALT JUHÁSZ GYULA

Szól a telefón, fáj a hír,
hogy megölted magad, barátom,
hogy konokul fekszel az ágyon.
A bolondok között se bírt

szíved a sorssal. Sehol írt
nem leltél arra, hogy ne fájjon
a képzelt kín e földi tájon,
mely békén nyitja, lám, a sírt.

Mit mondjak most? Hogy ég veled?
Hogy rég megölt a képzelet?
Még nő szép szakállad s hajad.

Fölmondjuk sok szép versedet.
Mosdatnak most. Anyád sirat,
s társadtól jön egy sírirat.

1937. április 5.

SZÜLETÉSNAPOMRA

Harminckét éves lettem én -
meglepetés e költemény
csecse
becse:

ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.

Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
Az ám,
Hazám!

Lehettem volna oktató,
nem ily töltőtoll koptató
szegény
legény.

De nem lettem, mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem
fura
ura.

Intelme gyorsan, nyersen ért
a „Nincsen apám” versemért,
a hont
kivont

szablyával óvta ellenem.
Ideidézi szellemem
hevét
s nevét:

„Ön, amig szóból értek én,
nem lesz tanár e féltekén” -
gagyog
s ragyog.

Ha örül Horger Antal úr,
hogy költőnk nem nyelvtant tanul,
sekély
e kéj -

Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní-
tani!

1937. április 11.

HAZÁM

1

Az éjjel hazafelé mentem,
éreztem, bársony nesz inog,
a szellőzködő, lágy melegben
tapsikolnak a jázminok,

nagy, álmos dzsungel volt a lelkem
s háltak az uccán. Rám csapott,
amiből eszméltem, nyelvem
származik s táplálkozni fog,

a közösség, amely e részeg
ölbecsaló anyatermészet
férfitársaként él, komor

munkahelyeken káromkodva,
vagy itt töpreng az éj nagy odva
mélyén: a nemzeti nyomor.

2

Ezernyi fajta népbetegség,
szapora csecsemőhalál,
árvaság, korai öregség,
elmebaj, egyke és sivár

bűn, öngyilkosság, lelki restség,
mely, hitetlen, csodára vár,
nem elegendő, hogy kitessék:
föl kéne szabadulni már!

S a hozzáértő dolgozó
nép gyülekezetében
hányni-vetni meg száz bajunk.

Az erőszak bűvöletében
mint bánja sor törvényhozó,
hogy mint pusztul el szép fajunk!

3

A földesúr, akinek sérvig
emeltek tönköt, gabonát,
csákányosokkal puszta tért nyit,
szétveret falut és tanyát.

S a gondra bátor, okos férfit,
ki védte menthetlen honát,
mint állatot terelni értik,
hogy válasszon bölcs honatyát.

Cicáznak a szép csendőrtollak,
mosolyognak és szavatolnak,
megírják, ki lesz a követ,

hisz „nyiltan” dönt, ki ezer éve
magával kötve mint a kéve,
sunyít vagy parancsot követ.

4

Sok urunk nem volt rest, se kába,
birtokát óvni ellenünk
s kitántorgott Amerikába
másfél millió emberünk.

Szíve szorult, rezgett a lába,
acsargó habon tovatűnt,
emlékezően és okádva,
mint aki borba fojt be bűnt.

Volt, aki úgy vélte, kolomp szól
s társa, ki tudta, ily bolondtól
pénzt eztán se lát a család.

Multunk mind össze van torlódva
s mint szorongó kivándorlókra,
ránk is úgy vár az új világ.

5

A munkásnak nem több a bére,
mint amit maga kicsikart,
levesre telik és kenyérre
s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.

Az ország nem kérdi, mivégre
engedik meggyűlni a bajt
s mért nem a munkás védelmére
gyámolítják a gyáripart.

Szövőlány cukros ételekről
álmodik, nem tud kartelekről.
S ha szombaton kezébe nyomják

a pénzt s a büntetést levonják:
kuncog a krajcár: ennyiért
dolgoztál, nem épp semmiért.

6

Retteg a szegénytől a gazdag
s a gazdagtól fél a szegény.
Fortélyos félelem igazgat
minket s nem csalóka remény.

Nem adna jogot a parasztnak,
ki rág a paraszt kenyerén
s a summás sárgul, mint az asztag,
de követelni nem serény.

Ezer esztendő távolából,
hátán kis batyuval, kilábol
a népségből a nép fia.

Hol lehet altiszt, azt kutatja,
holott a sírt, hol nyugszik atyja,
kellene megbotoznia.

7

S mégis, magyarnak számkivetve,
lelkem sikoltva megriad -
édes Hazám, fogadj szivedbe,
hadd legyek hűséges fiad!

Totyogjon, aki buksi medve
láncon - nekem ezt nem szabad!
Költő vagyok - szólj ügyészedre,
ki ne tépje a tollamat!

Adtál földmívest a tengernek,
adj emberséget az embernek.
Adj magyarságot a magyarnak,

hogy mi ne legyünk német gyarmat.
Hadd írjak szépet, jót - nekem
add meg boldogabb énekem!

1937. május

(CSAK AZ OLVASSA...)

Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,

mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szivében néha elidőz
a tigris meg a szelid őz.

1937. május-június

SAS

Micsoda óriás sas
száll le a zengő mennybolt
szikláira. E szárnyas
a semmiből jött, nem volt.

A mindenséget falja
csilló azúri csőre.
Vaskarma tépi, marja
a meleg húst belőle.

S a fogoly világ hullat
könnyes üvegszemekkel
vércseppes pihetollat.
Ez a pirosló reggel.

E madár könnyű röpte
a létet elragadta.
Nincs magasság fölötte
és nincs mélység alatta.

Az egyik szárnya lelkem,
a másik szárnya Flóra.
Én őt váltom és engem
ő vált így új valóra.

1937. június

(CSAK MOST...)

Csak most értem meg az apámat,
aki a zengő tengeren
nekivágott Amerikának.

Utnak eredt - nem uj jelenség, -
hogy lefülelje bátoran
a természetes jószerencsét.

El is keserült, meg is csappant
érdeke itt, az óhazán,
unta főzni a szagos szappant.

Csak most értem meg az apámat,
aki az ingó tengeren
nekivágott Amerikának.

Az urak locsogtak fecsegtek,
ő batyut kötött. Odaszállt,
hol jó munkást szép pénz kecsegtet.

Az erdőn nem volt egy szál bokra,
egész uton emlékezett
és hányt a hempergő habokra.

Elhagyta bölcsen a családját -
azért, mert keményen keres,
a csemetéi őt ne áldják,

mert megátkozzák, ha felnőnek.
Nem volt erkölcsi példatár
s nem hűse hazugság-felhőnek.

Csak most értem meg az apámat,
aki a csalárd tengeren
nekivágott Amerikának.

Csak most, hogy uj világba tartok.
Flórám az én Amerikám.
Elenyésztek a régi partok,

nem ődöngök zajuk-bajukban:
az emberarcok mélyiről
uj értelem szegélye bukkan.

Ahogy az apám nekivágott -
ha százszor nincsen, akkor is
Istenre bizom a világot.

Én nem a tusától szabódom:
szerelmemért csalok, ölök -
bár lehetőleg korrekt módon.

1937. június

TUDOD, HOGY NINCS BOCSÁNAT

Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.

A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.
Hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed.

Ne vádolj, ne fogadkozz,
ne légy komisz magadhoz,
ne hódolj és ne hódits,
ne csatlakozz a hadhoz.

Maradj fölöslegesnek,
a titkokat ne lesd meg.
S ezt az emberiséget,
hisz ember vagy, ne vesd meg.

Emlékezz, hogy hörögtél
s hiába könyörögtél.
Hamis tanúvá lettél
saját igaz pörödnél.

Atyát hivtál elesten,
embert, ha nincsen isten.
S romlott kölkökre leltél
pszichoanalizisben.

Hittél a könnyü szóknak,
fizetett pártfogóknak
s lásd, soha, soha senki
nem mondta, hogy te jó vagy.

Megcsaltak, úgy szerettek,
csaltál s igy nem szerethetsz.
Most hát a töltött fegyvert
szoritsd üres szivedhez.

Vagy vess el minden elvet
s még remélj hű szerelmet,
hisz mint a kutya hinnél
abban, ki bízna benned.

1937. július-augusztus

MAJD...

Majd eljön értem a halott,
ki szült, ki dajkált énekelve.
És elmulik szivem szerelme.
A hűség is eloldalog.
A csöndbe térnek a dalok,
kitágul, mint az űr, az elme.
Kitetszik, hogy üres dolog
s mint világ visszája, bolyog
bennem a lélek, a lét türelme.
Széthull a testem, mint a kelme,
mit összerágtak a molyok.
S majd összeszedi a halott,
ki élt, ki dajkált énekelve.

1937. június

GYÖNYÖRŰT LÁTTAM

Gyönyörűt láttam, édeset,
elképzeltem egy gyenge rózsát.
Elbámészkodtam s rám esett,
mint nagy darab kő, a valóság.

Ám ez a kő is képletes.
A legjobb, ha mindent kimondok.
Igy oktatnak ügyeletes
és tanulságos napi gondok.

Lám, ösztönöm helyes nyomon
járt, amikor bejött az ember.
„Kikapcsolja a villanyom” -
ez zúgott bennem, mint a tenger.

A kés ott volt az asztalon
- éppen a ceruzám hegyeztem -
ha ezt az embert leszurom,
tudom, mindennel kiegyeztem.

El voltam keseredve. Hát.
Minden sötét és szomorú lesz.
Állat védheti otthonát;
hanem másfajta háború ez.

Fegyvert ragadni gyengeség:
megöl az ellenség és megver
s elszáll rólam a kedves ég.
Jogállamban a pénz a fegyver.

A hadviselés itt ma más.
A hős a kardot ki se rántja.
Bankó a bombarobbanás
s mint fillér, száll szét a szilánkja.

Igy okoskodtam s jónapot
kivánva elhuzódtam oldalt
s este a nyájas csillagok
rámnevettek a teli holddal.

1937. július

EGY KÖLTŐRE

Téged szeretnek: könnyen értenek,
nem kérdezed, ha félni kell, hogy félj-e;
én tulmagasra vettem egemet
s nehéz vagyok, azért sülyedtem mélyre.

Lásd, öt és fél kilósnak szült anyám,
de elviselte. Azért kell kivárnom,
ki innen vesz föl s elvisel magán,
hogy szabad lélek legyek a világon.

Szerencséd volna? Én azt nem hiszem.
Majd előtűnik mögüle az érdem,
vagy összetörsz s a tél vizeiben
kemény szavakért könyörögsz majd térden.

Nekem sikerült (s ez is szégyenem,
hisz nem egyéb az ember-árulásnál)

hogy csupán száraz kenyeret egyem
az isten testén való osztozásnál.

1937. július

(AZ ISTEN ITT ÁLLT A HÁTAM MÖGÖTT...)

Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot
..................................
..................................

Négykézláb másztam. Álló Istenem
lenézett rám és nem emelt föl engem.
Ez a szabadság adta értenem,
hogy lesz még erő, lábraállni, bennem.

Ugy segitett, hogy nem segithetett.
Lehetett láng, de nem lehetett hamva.
Ahány igazság, annyi szeretet.
Ugy van velem, hogy itt hagyott magamra.

Gyönge a testem: óvja félelem!
De én a párom mosolyogva várom,
mert énvelem a hűség van jelen
az üres űrben tántorgó világon.

1937. október

(LE VAGYOK GYŐZVE...)

Le vagyok győzve, (győzelem ha van)
de nincs, akinek megadjam magam.
Úgy leszakadtam minden más világról,
ahogyan lehull a gyümölcs az ágról.

Szurkálnak, óvnak tudós orvosok,
irnak is nékem, én hát olvasok.
S „dolgozom”, imhol e papírhalom -
a működésben van a nyugalom.

Én állat volnék és szégyentelen,
nélkületek, kik játszotok velem -
Köztetek lettem bolond, én a véges.
Ember vagyok, így vagyok nevetséges.

1937. október

(TALÁN ELTŰNÖK HIRTELEN...)

Talán eltűnök hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne adnom.

Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön száritottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam.

Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt.
Most rezge megbánás fog át:
várhattam volna még tiz évet.

Dacból se fogtam föl soha
értelmét az anyai szónak.
Majd árva lettem, mostoha
s kiröhögtem az oktatómat.

Ifjúságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.

1937. november

(KARÓVAL JÖTTÉL...)

Karóval jöttél, nem virággal,
feleseltél a másvilággal,
aranyat igértél nagy zsákkal
anyádnak és most itt csücsülsz,

mint fák tövén a bolondgomba
(igy van rád, akinek van, gondja),
be vagy zárva a Hét Toronyba
és már sohasem menekülsz.

Tejfoggal kőbe mért haraptál?
Mért siettél, ha elmaradtál?
Miért nem éjszaka álmodtál?
Végre mi kellett volna, mondd?

Magadat mindig kitakartad,
sebedet mindig elvakartad,
híres vagy, hogyha ezt akartad.
S hány hét a világ? Te bolond.

Szerettél? Magához ki fűzött?
Bujdokoltál? Vajjon ki űzött?
Győzd, ami volt, ha ugyan győzöd,
se késed nincs, se kenyered.

Be vagy a Hét Toronyba zárva,
örülj, ha jut tüzelőfára,
örülj, itt van egy puha párna,
hajtsd le szépen a fejedet.

1937. október

(IME, HÁT MEGLELTEM HAZÁMAT...)

Ime, hát megleltem hazámat,
a földet, ahol nevemet
hibátlanul irják fölébem,
ha eltemet, ki eltemet.

E föld befogad, mint a persely.
Mert nem kell (mily sajnálatos!)
a háborúból visszamaradt
húszfillléres, a vashatos.

Sem a vasgyűrű, melybe vésve
a szép szó áll, hogy uj világ,
jog, föld. - Törvényünk háborús még
s szebbek az arany karikák.

Egyedül voltam én sokáig.
Majd eljöttek hozzám sokan.
Magad vagy, mondták; bár velük
voltam volna én boldogan.

Igy éltem s voltam én hiába,
megállapithatom magam.
Bolondot játszottak velem
s már halálom is hasztalan.

Mióta éltem, forgószélben
próbáltam állni helyemen.
Nagy nevetség, hogy nem vétettem
többet, mint vétettek nekem.

Szép a tavasz és szép a nyár is,
de szebb az ősz s legszebb a tél,
annak, ki tűzhelyet, családot,
már végképp másoknak remél.

1937. november

IHLET ÉS NEMZET

(részletek)

Valóság és igazság

Amikor a müvészetről szólunk közönségesen, mindig valamilyen sajátos tevékenységet értünk rajta, különösen akkor, amikor a tisztaság jelzőjével illetjük és fogalmunkat ezáltal igyekezünk elmélyiteni, a müvészet tényét pedig minden egyéb ténytől elkülöniteni. Igy tehát mig szemléletünk a maga valóságos lényegében ragadja meg a müvészi tényt, addig a müvészetről való fogalmaink zavarosak, hiszen ha müvészet és tiszta müvészet egymást nem födik, ugy mindkét kifejezésünk értelmetlen, ha pedig egymással azonos jelentéssel birnak, ugy az egyik értelmetlen és üres, amely azután tolakodó fölöslegességével csak arra jó, hogy a másik teljességét veszélyeztesse. A müvészet szükségképpen tiszta müvészet, aminthogy szellemiségek nem is keveredhetnek, habár alkothatnak egységet ellentétükben, amely azonban már az ellentettek egyik osztályába sem tartozik, hanem külön kategoriát alkot. Be kell ismerjük, hogy mindez elsősorban az olyan alkalmi bölcselkedőket illetheti, akiknek fogalmaival vitatkozni célunk nem lehet. Fejtegetésünket nem is azért kezdettük vélük, hogy rájuk pirithassunk, hanem ama gondos figyelemre méltó tény miatt, hogy a müvészet ez avatatlan bölcselőinek gondolkodása a szemlélettel szoros párhuzamban halad, amikor megokolásaikban bár zavarosan, zavarosan, de képzeteiknek megfelelően önálló tevékenységnek állitják a müvészetet.

(...)

5. Ihlet és világhiány

A világ mint a valóságelemek egységes teljessége, valóság mögötti tény. A világot a valóság elemei elnyelik: a világ nem szemlélhető, nem szemléleti, mert amint azt megállapitottuk, a lényegintuició a valóság különös lényegeinek az intuiciója, holott a világ a valóság különös lényegeinek egyetemes lényege, és csak mint ilyen, csak a többi különös lényeghez képest különös. Továbbá, mivel a fogalom mindig viszonyt jelöl, a világ mint olyan nincs a gondolat, a fogalom számára sem, a fogalom számára a világ mint viszony van. Ám a fogalom, amikor a világot mint viszonyt állitja, feltételezi, hogy a világ van ugyis, mint valóság: tehát a világ az a dolog, amelyet a fogalom feltételez, amelyet nem szemlélhet az intuició, mert elnyelik előle a valóságelemek, ám ugyanakkor van. Ha pedig meggondoljuk, hogy a gondolat és a szemlélet egyként az egész exisztenciát jelentik, habár más és más formájában, ugy azt látjuk, hogy világhiány van az exisztenciában, amely világhiány a legcsekélyebb gondját sem okozza a valóságelemekkel kielégülő intuiciónak, de a fogalomnak sem, hiszen a fogalom megelégszik annyival, hogy számára a világ mint viszony álljon fenn. Ám az előbbiekben mást se tettünk, mint kifejtettük és bizonyitottuk, hogy nem két, hanem három szellemiség az exisztencia, amely harmadik szellemiség az ihlet, másként a müvészetben nyilvánuló exisztenciális tevékenység. Ha tehát a világ az intuició számára egyáltalában nincs, a fogalom számára pedig csak mint viszony áll fenn, ugy azt kell megvizsgálni, hogy a világ mint olyan, továbbá a most emlitett világhiány és az ihlet miféle vonatkozásban állanak.

Legelső megállapitásunk az, hogy a világ és az ihlet egymás ellentettjei a valósághoz vonatkoztatott létükben. A valóság elnyeli a világot, mig az ihlet ugyanakkor, amikor a kiválasztott egyetlen valóságelemet teljes valóságnyivá növeszti azáltal, hogy véle minden más valóságelemet megsemmisit, elföd az exisztencia elől, - elnyeli a valóságot. De ha belülről vizsgáljuk a müalkotást, ugy azt a felfedezést tesszük, hogy a már teljes valóság-képpen szereplő valóságelem kisebb valóságelemei is elvesztik létüket, - de nemcsak hogy a müalkotás részletei nem birnak külön léttel, mint a világ valóságának elemei a szemlélet előtt, - hanem maga a müalkotás is megszünik valóságelemmé lenni, ami nem is lehet másként, hiszen csak kivülről nézve, csak a szemlélet számára valóságelem a többi valóságelemek között. De ha a müalkotás megszünteti a valóság minden elemének létét, hogy azután önnönmagának mint valóságnak a létét is megszüntesse, akkor a müalkotás tiszta szellemiségének, az ihletnek, dologbeli (müvészetbeli) léte megszünik dologbeli lét lenni, továbbra is az a dologelőtti lét marad mint tevékenység, amely a kiválasztott valóságrészből teljes valóságot alkotott, hogy azt azután, de csak azután, kitölthesse. A világ mint a valóságelemek egységes teljessége, valóságmögötti tény, az ihlet mint a teljes valóságnyivá növesztett valóságölő valóságelem részeinek egységes teljessége, valóság előtti tény. A valóság előtti tény: hiánytény, - az ihlet a világ hiányának ténye az exisztenciában. De ha az ihlet a világhiány ténye az exisztenciában és ugyanakkor teljes valóságot alkot, ugy a teljes valóságot nem alkothatja másért, minthogy amiként a világ elvész a valóságban, ugy vesszen el a világhiány a művészet valóságában. (...)

(1928-1930)

ADY-VÍZIÓ

Tisztelt Szerkesztőség!

Köt a kényszerű előzékenység kitünő írótársaimmal szemben s így bármi bánat ülepszik lelkemre, követem őket abban a divatját élő, tiszta „irodalmi kritikai”, de minden módon fordulatos kiállásban, amelyben Ady körül forogván, szó esik Ady művészetéről is, noha csak ritkán és elvétve, az elevenek élnivágyását mosolyogva jellemző felületességgel. Mert ugyan hallgatandó a bölcsek beszédje, mégis akad sürgősebb lelkű számadó a pesti Hortobágyon, akit - bocsánat, csupán pillanatnyilag - húsz egynéhány év után ezzel a kérdéssel kapcsolatosan is bosszant egy kicsinyég a következetes mellészólás. Méltóztassék Földessynek Ady ritmusával bíbelődő fáradságos munkáját leszámítani és elképedni azon, hogy a tengernyüzsgésű Ady-irodalom közepette talán csupán a Hatvany Lajos írta Ady Világa című füzetsorozat és Szabó Dezső néhány előadása (az Ady-ballada belső szerkezetéről stb.) az egyedüli kritikája a szóbanforgó költő művészetének. Semmi kétség, háborús dolog és közönségtelen veszteség előállani olyanképen, hogy az a szakasz gyönge ezért, ez a sor jó azért - ám kritikát írni másként nem lehet s a tapasztalat szerint magyarul nem is írnak. Hiszen módszernek ott az az áldott pszihologizmus, a köznapi ostya, amelybe kvarckristályokat, magyarul homokot pakolunk s azt a beteg lelkeknek beadván, úgy véljük, hogy kvarcfénykezelésben részesítjük őket. Vezető folyóirataink, teszem a Nyugat s a Színházi Élet nem esnek oly messze egymástól akkor sem, ha amaz Ady lelkén, ez pedig Tőkés Anna bokáján csügg-eseng, mert többnyire mind e két kiváló folyóiratunk egyetért abban, hogy a művész ilyen-olyan értékű, de embertelen teljesítményét, a művet, mellékesen kezelik annak külső vagy belső, természetesen történeti eredete mellett.

Mert hogy is állunk azzal a lélekkel? Minden emberi lélek egyívású, különben emberi lélek nem is volna. Így Kovács Gyurka barátom lelkénél semmivel sem szenzációsabb a tárgyalt lírikusé. Ám a költőt régebben krónikásnak is hívták, nyilvánvalóan azért, mert oly dolgokat mondott el, amelyeknek megtörténtekor jelen voltunk ugyan (hely: Kozmosz, idő: örökkévalóság), de éppen söröztünk, lövöldöztünk az oroszokra, vagy a Bethlen-Rassay esélyeket mérlegeltük, vagyis attól, amit csináltunk, nem vettük észre azt, ami történik s így csupán saját éles eszünkkel rekonstruált nézetünk lehet róla. A tudósoknak és bölcselőknek szakértői véleményük. S ha ügyes szóvetőhöz illően nem hagyjuk ugarnak azt, hogy a régebbi lovagi beszélyek helyén detektívregények nyüzsögnek, úgy készen áll a csinos metafora: az univerzum nem harc, hanem bűntény, az ember nem hős és nem rablólovag, hanem részben károsult, részben betörő, a költő pedig nem krónikás, hanem tanu, már amennyire szavahihető. De éppen itt áll a kritika feladata, mert a művész csak ott és annyiban művész, ahol és amennyiben a fentemlített univerzum szavahihető tanuja, a kritika pedig csak annyira az, amennyire a mű szavahihetőségéhez szól: tehát azt állapítja meg, hogy ez és ez a költemény stb. műalkotás-e vagy sem.

Említettem volt és könnyen ellenőrizhető tény, hogy vitatott szerzőnk kritikát alig kapott, amit kapott, arról szó sem esett. Bárminő kiadós ötlet volna hát fölvetni eszméjét egy Ady-Reviziós Liga megalakításának, amelynek elnöke történetesen szintazonképen Herczeg Ferenc lenne, még sem ragaszkodom hírnevem ilyetén fölneveléséhez, hiszen Ady-kritika nem igen lévén, nincs mit revideálni. Az egész Ady-kérdés, ahogyan most áll, pusztán társadalmi, Höfer, avagy Erdélyi Béla-szerű, minden jól nevelt polgárnak véleménye kell legyen róla, különben nem hivatik meg teára. Vészi Józsefnek igaza van, hogy tódulunk nézni, mint az üstököst, de úgy is tódulunk, mint a Buta Emberhez s a tódulásnak semminő kritikai jelentősége nincsen, nem tartozik ide, sózott szalonnám dacára nem érdekel. Ady lelke lebeg a vizek felett, Ady lelke lebeg a feketék fölött, nem elemezik Adyt, hanem halmozzák, nem revizió ez, de vizió, ahelyett, hogy úgy bánnának a verseivel, mint az ornythologus a kakadúval, saját sas- vagy pacsirtavoltukat víjjogják, csevetelik az egyes írástudók.

Kosztolányi Dezső tizenöt oldalas, Márai Sándor szerint, remekművéből hatot annak a megokolására fordít, hogy miért is fogott hozzá. A cikk befejezése két oldalra terjed s így ha eltekintünk az itt-ott felmerülő mellébeszélésektől (saját latin műveltség stb.) hét oldal maradna a dolog velejére. Ezek a számszerű adatok önmagukban is kétségessé teszik az írás remekmű-voltát és inkább elnagyoltságra vallanak. Ám a maradékban igaza maradéktalan, amikor lelki tényeket állapít meg: gondolatvilágának főtengelye a messianizmus, keleti miszticizmusát ellentmondó bölcseletté gyúrja stb. A kapiskált versek azonban ettől lehetnek még egyként gyönyörűek is, rosszak is. Ami pedig a politikai költészetet illeti, nem is kellene Tyrteust (Tyrtaiost) idéznie, Petőfi igen jó költeményekben és tiszta művészettel verselt meg reális programpontokat. Hogy Ady sokszor művészietlen (tehetetlen) sort kavart politikai verseibe, melyekből elég cifrákat idéz Kosztolányi, az a korunkbeli politikai költészet létjogosultságát a legkevésbé sem csökkenti, de Ady költővoltát sem. - „Petőfi a legmélyebb értelemben humoros is, Ady humortalan, száraz és izzó”. A számból vétetett ki, de ki sem mondtam volna. Hogy is állíthatnék olyant, hogy Dante ott, ahol és amiért humortalan, száraz és izzó, pitiáner? - „Petőfi bátor, lehorgadó, bohém, családias, zord, bájos, hetyke, meghitt, kitartó, szeles, sötét, vidor, bölcs, izgága, csüggedt, szilaj, tartózkodó, kandi, hű, csapodár, önérzetes, öngunyoló, egy élő, szeszélyes, örökké változó ember”. Idézetekkel bizonyítható, hogy a vidort leszámítva mindez áll Adyra is. De áll vagy nem áll, semmiképpen sem érinti művészetét. A mű mű, legyen vidor vagy lehorgadó s csak azért istenes vagy istentelen, mert kolbászt és almát kell együnk, magát a puszta életerőt, a művészetet nem kaphatjuk anyagtalanul, ezt Kosztolányi jól tudja, hiszen minden órában eszik. Shakespeare is ízléstelen, nemcsak Ady és általában mindenki az, jóllehet nem mindenki alkot műveket. De Kosztolányi szerint a költő lényege és értéke a modor - másként: a kukorica lényege és értéke a csutka, hiszen azon helyezkednek el a szemek. De éppen ebből az következnék, hogy Ady ott, ahol ízléstelen, éppen ízléstelensége miatt érték, noha ezt vérfertőző homoszekszualisták is csak legkimerültebb pillanataikban állítanák. Kosztolányi idéz és fölsikolt, hogy nem szép, de rút és ostoba. Nyelvünk mélypontja. Igaza van. De nem az ízléstelenség révén, hanem mert az idézetben nyoma sincsen a művészetnek. De mért nem gázol így végig Ady valamennyi versén és miért kezeskedik általánosságban, különösen említett és tökéletesen hamis föltételeinek értelmében?

Kosztolányi cikke is csak vízió, nem revízió, nem kritika. Ez azonban nem jelenti a „je vous jure que c’est beau” diadalát: a költő versei révén zseni, ha az, ezen nem változtat a népszavazás. De amennyiben Adynak harminc-negyven jó verse van, úgy azok nem férnek el Berzsenyi öt-hat költeménye mögött, a kuckóban.

Hadik Mihály gróf kétségbe vonja Kosztolányi kompetenciáját és arisztokratikus fölénnyel önmagát teszi kompetenssé. Halálra védi Adyt, t. i. Ady belehal. Megtudjuk, hogy Ady ivott („kocsmák gőzében”) Kosztolányi patikussegéd volt egy laboratóriumban, Ady manifesztumokat röpített világgá, mint Marinetti és általában végrendeletíró volt, noha közjegyzői irodában nem alkalmazták. Jegyben járt a fátummal, de közben nyugodtan viszonyozott a halállal; mindamellett fajának szerelmese volt (ennyi tevékenység közepette nem volt ideje verset írni).

Aczél Benő szerint Kosztolányi cikke Ady elkeseredett riválisáé. (Tehát Kosztolányi félre akar bennünket vezetni!) De jóhiszeműségét nem vonja kétségbe. (Ezt csak a sorok között teszi). Holott Kosztolányi nevű úr nincs, nem létezik, ellenben vannak Ady-versek, meg egy cikk, amelyek egymással való vonatkozásukban megvizsgálandók.

Babits Mihály azzal kezdi, hogy Kosztolányi kitünő értő. Nálunk szokás általánosságban magasztalni, ha konkrét kifogást akarunk tenni. Ez a szellem nem becsülése. Mert Kosztolányi tényleg kitünő értő, de az más lapra tartozik. Különösen, ha arra lyukadunk ki, mint Babits is, hogy ebben az esetben nem az. - Kosztolányit különben lélektani mozzanatokkal mentegeti és sértegeti. („A túlhurrogott kritika érthetően túlzó kirobbanása...” „Hangjának szenvedélyességét csupán az Ady körüli nagy lárma indokolja” - mintha az ellen, amit rossznak vélünk, nem lehetne temetői csöndben is szenvedélyesen kikelni!) - Tárgyi részében azt állítja nyilatkozónk, hogy „Adyt csak egészében lehet megítélni”. Ezt már többször hallottuk s innen logikusan jutunk oda, ahová Kosztolányi, aki ellentmondó bölcselete címén véli csökkenteni a huza-vona közepén köddé vált költő értékét. Valójában két vers feleselhet egymással, de önmagának egy se mondhat ellent sohasem, mert minden vers külön mű, különben nem volna művészet. - Azt mondja még Babits: „Ady nem üres költő (!), hanem egy hatalmas szimbolumépület alkotója, amely csak költészetének egészében bontakozik ki, úgy hogy az egyes versek, sőt gyakran egyes szavak is csak ennek az egésznek fényében kapják meg célukat, érdekességüket, szépségüket”. - A mondat második fele megállná helyét, ha egyes költeményre vonatkozna, mert a lezárt, befejezett egész meghatározza a részeket. De az oeuvre nem a műalkotást jelenti, hanem valaki munkásságának összességét. Kóser kritikus számára füstölt sertéscombot sólettel.

Piros hajnalok hosszú sorban
Suhannak el és részegen
Kopognak be az ablakon.

Nem tudom fölfogni, miért tenné ez jottányival is szebbé a Mákat, avagy a Tegnapokat, esetleg viszont. - „Röpülj hajóm, rajtad a Holnap hőse” - ez a holnap nyilván jövőt jelent és ha fölcseréljük ezzel, akkor látjuk, milyen leleménnyel kerülte el a szóbanforgó költő a kakofóniát; tiszta és könnyed lejtéssel, varázserővel peng a sor. De nem ád néki semmi „mélyebb értelmet”, hiszen a repülj hajóm ahelyett van, hogy ujjé, vagy ha jobban tetszik, bátorság!, a rajtad a Holnap hőse pedig annyit mond, hogy nagy költő leszek. A Holnapot nagy H-val írni gyerekesség, de a dolog művészi részéhez nem tartozik - végeredményben társalkodónő is felolvashatja. - A szimbolumépület is csak a lázas kritikus látománya, sehogyan sem áll fönn az ellentmondások miatt. De ha az ellenmondásokat Isten kegyelme elsikkasztaná is és az épület be volna tetőzve, akkor sem lenne művészi érték, mert csak únt ismétlések dróthálójából lelnénk sovány rabitzfalakat. Ha pedig az összes mellészólók által füstté fújt egyszerű, sőt szimpla művészetet szélnek engedjük, úgy a „hatalmas oeuvre”-ből szóra érdemes annyira nem marad, hogy Ady sincs, nemhogy Ady revizió. - Azt mondja még Babits: „Kosztolányi célzást tesz arra a féltékenységre, amivel Ady többek között az én költői pályámat is kisérte”. Ez „velem szemben nem volt hosszú életű s alig ismertem jobb olvasóját, igazabb megértőjét munkáimnak, mint Ady lett”. - A nem pletykáló, de dolgai után futkosó közvélemény előtt nincs e két költő úgy összenőve, ami a fönti kijelentést indokolná. Kosztolányi Adyról ír és az illetett mondatban nem Babits nagyságára céloz, hanem Ady kicsinyességére. Ez ellen pedig nem ád védelmet az idézett nyilatkozat, hiszen e féltékenység csak „vele szemben” nem volt hosszú életű.

Zilahy Lajos szerint Adyban csupán a pusztuló magyar kisnemesi osztály lelke szólal meg. Errenézve annyit, hogy Adyban Ady lelke szólal meg - ismerek egészen máslelkű magyar kisnemeseket. Ezt Zilahy ötnegyed oldalon ismerteti, anélkül, hogy bizonyítani próbálná. Szerinte nagyságának és hatásának „titka”: műveletlensége. Én pedig úgy vélem, nem is lehetett műveletlen, különben a műveltséget, a nyugatiasságot értékelni nem tudta volna. Másrészt meg akkor írta első tisztességes, számbavehető verseit - akkor kezdett „lávaszerűen kiömölni”, - amikor francia versek csengésére a műveletlenség nagyobb csípáit kidörgölte a szemiből.
„Ady - úgymond Zilahy - eladta magát a zsidóknak meg az anarchiának. Nemcsak önmagát, hanem költészetét is. Ebben sok igazság van. De nagyságának és hatásának az a másik titka, mert fajtája ugyanezekbe a bűnökbe esett”. - A tényállításon, amely szerint Ady csak akkor írt jó verseket, ha a zsidóknak írt, nem vitatkozom, de megjegyzem, hogy ellentmond a cikk egyéb állításainak. Mert vagy egyszerűen „saját kisnemesi fajtája hullájának szörnyű álomlátásában tépte fel mellét, hogy vér és genny ömlött belőle” és volt orgona „amelynek sípjain a pusztuló fajta már üveges szemmel, haldokolva hörög és fuldoklik” - vagy pedig okos ügynökhöz illően jó pénzért reklamírozta azt, amit a zsidók kitaláltak. - Én egyénileg azt sem értem, hogy „azért is nagy, mert fajtája ugyanezekbe a bűnökbe esett”. Mert: Kolompár tyúkot lop. Egész fajtája ugyanebbe a bűnbe esik. Ezért Kolompár zseniális zenész?

Márai Sándor óvatos eleganciával szombatoskodik Kosztolányi körül, a sólyom s a hiúz egybenőtt szemével figyeli, hol rajonghat és mennyire, hogy megbocsáttassék későbbi személyi támadása. „Nehéz vitatni, - úgymond - hogy Ady a világirodalom legnagyobb ripacsa”. - Nem is vitatja, feledvén, hogy Petőfi sem a Puszta télen révén énekelt telt ház előtt, holott ő a telt háznak különös jelentőséget tulajdonít. És ha igaz is, hogy Ady a tenorista pózában tetszelgett, azért nem sürgős, hogy mi is ilyeténképpen pergessük elsikkadt művészvoltának foszlányait, pláne, ha egy ügyes metafóra alkotásánál többre nem megyünk. Másfelől ítészi rátermettségére sem érv a nemzedékek, vagy Márai szavával a generációk trente et quarante játékára való hivatkozás, hiszen például én huszonegyest játszom s így esélyeim, vagy Márai szavával chance-aim e vitában nem igen lehetnének, ami képtelenség. A gondolat, mint jelenség, valóban lélektani tény, azonban valamikor olyan szelek is fújdogáltak, hogy a gondolat csupán az ítélet valósága, az ítéletet abban az elfeledett kertben is megvizsgálhatni, hogy nem fontos, ki gondolta, ám lényeges, hogy foglal-e magában érvényességet. Talán a technika haladásának tudható be, hogy minderre csak esernyőjüket elhagyó és megátalkodott öreg tanárok emlékeznek, de a következtetések érvénye még így is személytelen. Igy a Márai Sándor szerint is brutális, a logika szerint pedig kapásból sem idevaló ama horogütésnek, hogy „miért nincs Kosztolányi-kérdés”, minden erejét elveszi az, hogy százszázalékosan testi, fizikai ökölcsapás, mert nem Kosztolányi érveit zúzza pozdorjává, hanem az eleven, kilókat is nyomó írónak okoz fájdalmat. Ha ugyan nem egyszerüen azon való elbámultában esik le az álla, hogy mi köze ennek Ady verseihez. Mert a dolog úgy áll, ezt méltóztassék jól elképzelni, hogy előírásszerűen mennyei mennykövek kerek e világon mindenkit agyoncsaptak, habos vizek minden zeneakadémiai emléket elmostak, minden nyomtatott papirt megégettek lobogó tüzek és Ady versein kívül nem maradt meg más, mint Kosztolányi cikke, meg egyetlen magyar kritikus, mindig az, aki letette a garast. Ez a kritikus önmaga előtt nyilvánvalóan nevetségesnek találná abból következtetni Ady lángeszére, hogy ő tíz év óta újfent elolvasta a Halottak élén egynéhány darabját. Unalmában mégse ismételgetné a humanizmus hivalkodó alázatával, hogy én jónak találom, avagy én találom jónak, tehát jó. De megkísérelné, hogy miféle varázslat is rejtőzik abban a versben, ami őt arra kényszeríti, hogy jónak tartsa. Kosztolányi indokolni próbál, Márainak eszébe se jut.

Kassák Lajos - mint a legtöbben - lutheri pózban ágál, színes tíntásüvegeket vagdosván Kosztolányi ördögi fejéhez. Ettől eltekintve cikke nagyrészt kellemetlen igazságokat nyilvánít - ahol értem, ott majdnem egyetértek vele. Hogy miben írom alá megállapításait, az az eddigiekből kivehető. Sok tételét nem értem s ez nem gonoszkodás, hanem annak az eredménye, hogy Kassák kinyilatkoztatásszerűen állít s művészetbölcseleti állításait nem előzi meg következtetés. Ilyenek: „Kosztolányi törvényekre építi fel művészetét, Ady költészetéből törvényeket lehet kikövetkeztetni”. - „Az egyik rekonstruál, a másik konstruál. Az egyik versben rögzíti meg élményeit, a másik versélményeket produkál.” Poétikai kézikönyvek nyomán verset írni nem lehet. Ha jó versről van szó, úgy Ady épp úgy törvényekre építi fel költészetét, mint ahogy Kosztolányi művészetéből is törvényeket lehet kikövetkeztetni. Továbbá minden vers versélményt produkál, akár külső történeti élmény, akár a legbensőbb lelki mozzanat a vers lelkének apropója. Ha konstruál a költő, úgy valószínűleg verset ír, de ha rekonstruál, úgy zavarban vagyok, mert nem tudom, mit csinál. Nem sorokat vagy szakaszokat rekonstruál, ez csak pontatlan idézés volna. S minthogy a költemény sorokból, szakaszokból áll, úgy azt mégis csak meg kell konstruálnia. - Kassák cikkében több ilyen, érvényességére nézve nem tájékoztató tételre lelünk. Kosztolányinak valóban arról a harminc-negyven jó versről kellett volna beszélni. - Még egyet: Ha Adynak a közönségre tett hódító hatását el is ismerjük, azzal együtt költői nagyságát a kritikusnak elfogadnia nem szabad. (Lásd Courts-Mahler.) Csak magára a műre hivatkozhatunk, ha tévedéseinket a minimumra kívánjuk korlátozni. - Nagy baj, hogy Kassák is pszihologizál. Holott a lélektan csak lelki tényekről szolgáltat ismereteket, de véle értékelni nem tudok. Erre más, évezredes módszereink vannak. Olyasmit is kár mondania, hogy azért, mert az írástudók annakidején elárulták az írást, minden jogukat elvesztették, hogy most purifikátorok gyanánt lépjenek a porondra. A helyes az, hogy mindenki, aki okosat tud mondani, álljon elő és mondja el.

Fenyő Miksa nagyobbrészt arról szól, hogy milyen elsöprően lelkesül és tud rajongani Adyért, aki annakidején az ő ajánlatára olvasta el a Buda halálát. Ami a lelkesség hőfokát illeti, ahhoz gratulálok. Az érzés azonban csalóka, még az övé is. Például ott, ahol úgy érzi nem Ady, de Kosztolányi-problémáról van szó. Erre vonatkozólag már beszéltem. E tévedését (vagy haragját) még tetézi azzal, hogy Kosztolányi az írástudatlanokkal és belgyógyászokkal vitatkozik, holott ő mindezzel csak jogcím után kutatott, ahelyett, hogy minden további nélkül kiállott volna. Már említettem a maga helyén, hogy ez mennyire nem vált javára; de voltaképpen ő mégis csak Ady verseivel civódik. Hamarjában nem is értem, hogy miért kellene Osvát Ernő véleményét kikérnie, vagy gondolatait Schöpflin Aladár megállapításaihoz fűznie, habár ezt is megtehette volna. Továbbá Tóth Árpád és Goga Oktavian véleménye sem döntő érvényű, sőt maga az Úristen megzavarhatja eszemet, de amíg gondolkodni tudok, nem nyughatom, nem törődhetem egyszerűen bele akkor sem, ha ő jelenti ki zseniálisnak Adyt. Mert a műben orrunk előtt a csoda, a varázslat, hogyne markolnám hát föl az eszemmel is! Szolgál az néha ilyen megismerésre is, nemcsak sakkozásra, vagy tőzsdei játékra. Fenyő Miksa látja a csodát és hiszi. Én is hiszem és látom, de ő tovább menni nem hajlandó. - Ady-klerikális.

Ignotus írására inkább ráüthetné a remekmű bélyegzőjét Márai Sándor. Én magam még csak meg sem emelhetem a sajnos, sokáig nélkülözött vaskalapot, amelyet egyedül csaptam föl ama reményben, hogy alatta ezúttal koponya is lesz lelhető. Ignotus okfejtése Ady mellett világos, szabatos, mégsem helyeselhetem irodalompolitikai meggondolásai miatt. Helyt állni Adyért általánosságban ma már nem kell s a művészettől merőben idegen kisajátító törekvésekre való tekintettel nem is tanácsos. Gondos dajka azonban tisztába teszi a gyermeket a férgekre való eszmélés nélkül is és éppen Ignotus gondolatmenetének értelmében érdemes Ady, hogy a salaktól megtisztíttassék. Ha ez félő, úgy Ady nem sokat ér. De mondom, soha ilyen szükség és alkalom, hogy valahány Ady-vers van, az végigelemeztessék, amiből nemcsak a most ható és sarjadó nemzedékek nyernének értést és eleddig páratlan művészetbölcseleti, valamint konkrét kritikai kísérleti praktikumot, hanem azok a száz évek is, amelyek után jön el majd az igazi revízió. Honunkban nincs kritika, most az egész értelmiség figyelemmel fordulna kialakulása felé. Mert Ignotus cikke kétszer kettő négy, ám ha élni akarunk, szükségünk van a differenciál-számításra. Lám, Ignotusnak igaza van, amikor általában elfogadtatja a már bizonyt, meg a perszét, - de konkrét példán Kosztolányi ítél helyesen, nem azért, mert az nem buzdít, hanem mert az ott művészietlen.

- A kis tapintatlan: Dante korában Európában még nem volt luesz. Dante nem zseni?
Kedves Dutka Atyám, itt vannak a fiaink, mármint én. De látja, én nem merném a kizárólagos Ady-kritika jogát magamnak vagy magunknak követelni, holott ön ránk testálja. Azt sem értem, hogyan tér el ez az Ady-muzsika az irodalmi öncéluságtól vagyis attól, hogy csak csupán művészet:

Rózsafavonóként nagyzöngésű húrhoz,
Surlódjék ez írás Móricz Zsigmond úrhoz.

Bizony tudatlan vagyok az irányban is, hogy Kosztolányi, Ignotus, vagyis önök, multszázadbeli emberek is, miért ne tudnának okosan szólni Ady költeményeiről. És, Dutka Bátyám, nem szép arra hivatkoznia, hogy álljanak el az Ady-reviziótól, mert őket is átértékelhetik. Valószínűleg tudják ezt és rájuk is rákerül a sor; nem az átértékelés, hanem az értékelés. Hiszen, ahogy én látom, a néhány remekmű mellé kritika címén édeskeveset kaptunk mást, mint szennyiratot és halandzsát. - Ne haragudjék.

Szász Zoltán szerint Adynak vannak jó és rossz versei is, de leginkább csak villanásai. Igazolni elvileg nem próbálja. Koráról beszél, holott azzal Ady verseinek csak anyaga válik érthetővé. Másrészt nem is a kor jellemző a közepes költőre, hanem a jó költő jellemzi a kort. Az sem valószínű, hogy Ady „affektált s így fárasztó”, mert az olvasók egész tömegét nem fárasztja. Szász Ady szeretkezési lírájáért nem igen tud lelkesedni, istenes verseit únja, legjelentősebbnek politikai költeményeit tartja. Jobb szeretném, ha kimutatná azokat a törvényeket, amelyeknek következtében Ady istenes költeményeinek muszáj úntatniok, szeretkezési lírájának minden lelkesedést muszáj derékba törni, aminthogy a „néhány félig dadogó strófának” is igazolnia muszáj, akár akarom, akár nem, hogy „Ady igazi költő”.

*

Engedtessék meg, hogy végszavam ne kinyilatkoztatás legyen, hanem következtetés.

A költemény nem intuició, hiszen van róla intuiciónk, míg az intuicióról nincsen. Nem is érzés vagy érzelem kifejezése, mert úgy az ásítás s a hálószobák minden története műalkotás volna. Művészet nem is az, ami jellemző: csordultig vagyunk jellemző dolgokkal, amelyek még sem művek. A szépséghez sincs köze - szép vagy csúf csak annyira, mint bármi más. Minden forma tárgya az esztétikának, a művészi forma is, csak maga a „művészi” nem. Vannak nem-szép, sőt csúf, de tökéletes műalkotások, mint például Rodin munkája, La Belle Heaulmiźre, vagy akár maga a Villon-ballada. A játékösztön elméletéről itt ne is szóljunk.

A költemény nem is spekuláció, hiszen az értekezéssel ellentétben ragaszkodik az alakjához. Így azonban nem is az alakja teszi, (ami ismét intuició volna), hanem az alakjához való ragaszkodása.

Se nem intuició, se nem spekuláció - a művészet egy harmadik szellemiség, mondjunk egy nevet: ihlet.

A szellemiség minőség s az ihlet tehát legkisebb részében is az, a költemény legkisebb elemében is költemény. A költemény legkisebb eleme, része a szó, a szó tehát önmagában is költemény. De minthogy a költemény nem intuició, minden használt szó pedig az, nyilvánvaló, hogy a szó keletkezésekor volt költemény.

Az ihlet (költészet) az a szellemiség, amely a szavakat, a nyelvet megteremtette.

A nemzet nem azonos a nyelvet beszélők összességével, nem mennyiség, nem osztható. Két ember is alkothat nemzetet, egy is. Ha a nemzet külsőleg nyelvében jut kifejezésre, úgy belsőleg a nyelvet alkotó, tevékeny szellemiség. A nemzet közös ihlet.

Beszélnek a költemény zenéjéről is. A költeményben minden hang csak ama törvények értelmében lehet jelen, amelyek megszabják például, hogy a közelit magas hangzók jelöljék, a távolit mélyek. (Itt - ott, ez - az, im. Érdekes, hogy más nyelvekben is: ici - lę, hier - dort, ibi - ubi stb.) Ez nem zene, csak költészet. - Itt említem meg, hogy a rím olyan dolgokat fon össze, amelyeknek különben semmi közük egymáshoz. Éppen ezért sajátosan költői, mint az a következőkből mellékesen kitetszik.

Az Úr Illésként elviszi mind,
Kiket nagyon sujt és szeret.

Ha e két sort ítéletnek tekintem, észre kell vegyem, hogy több ítéletet foglal magában. Ez ítéletek azonban különbözőek és széthullanának, ha e két sor össze nem tartaná őket. De éppen ez összetartás által már nem különülnek el, nem különböznek s minthogy mint különböző ítéletekhez illik, különbözniök kellene, hogy legyenek, megszünnek ítéletek lenni. Azt mondhatni, hogy ezáltal csak egy ítélet van jelen. Igen ám, de a vers egész s ha egészében elolvassuk, azt látjuk, hogy ez az ítéletelemzés végig megismételhető. De - és ez fontos - így a végén az egész vers egyetlenegy ítélet volna - ha volna alanya és állítmánya. Azonban nincsen s így megint eljutottunk a szó keletkezéséhez. (Pl. a hajnal eredetileg nem szó volt, hanem ily kifejezésjelentés: az ég leánya. Vogul: chuj nalem). Már most, a költemény által megsemmisített ítéletek (bár lehetnek matematikaiak is, előfordulhat versben, hogy 2x2=4) nagyobbrészt valóságokra vonatkoznak s egymáshoz való kapcsolatukat jelentik. Miután azonban megszünnek ítélet lenni, az alany és állítmány is megsemmisül mint olyan, hiszen azokká, tehát egyben különvalókká, éppen az ítélet tette őket. Eggyé olvadnak, aminthogy a világegészben is egyek. A költemény pedig, minthogy a dolgokat nem a maguk valóságában tartalmazza mint esetleg a zsák, nem más, mint neve annak a dologi csoportnak, amelyet bontatlan egységbe foglal: névvarázs.

A költemény értékét ennélfogva méri az, hogy mennyiben nem intuició, azaz mennyiben új alkotás. Adyt már ez nagy költőnek jelenti. (Tévedés ne essék, ami új, az még nem művészet, de a művészet föltétele, hogy új legyen, mert különben intuició volna).

Méri továbbá az, hogy milyen karakterű ítéleteket semmisít meg, vagyis minő dolgokat állít, lényegít vissza a szellemiségben eredeti, univerzális (unus versus, universum) egységükbe.

Ady e két sora legbensőbb valóságokra vonatkozó. Szintetikus autothetikus ítéleteket pusztít össze, de ugyanakkor lényeges résznek mellékmondatba való foglalásával külsőleg is lódít az összeálláson. Ilyen Petőfi óta magyarul meg nem esett.

De ha többi versét e két sorhoz hasonlatosan végigelemezzük, amit itt természetesen meg nem tehetek, úgy a következő értékmegállapításokat szögezheti le mindenki, függetlenül attól, hogy tetszik-e néki a vers:
1. Szimbolizmusát, mint értéket, teljes egészében eldobhatni, hiszen elvi értékei nem őt, hanem kitalálóit illetik.
2. Adynak sok az úgynevezett teljesen egyszerű verse, ami önmagában nem sokat jelent, de ezek a versek eredetiek szerkezetükben, valóságuk belső, kapcsolódásaik igen sűrűn olyan távoli dolgokat kötnek egyetlen egészbe (lásd föntebb), hogy az nem csupán a korabeli fokonként épülő versektől különíti el munkáit kategórikusan, hanem Homerost, Shakespearet, Petőfit és Hugo Viktort leszámítva, a világirodalom minden más költőjétől is, mikor is Dante, valamint Goethe és Horatius önmagukban állítanak külön osztályt. (Történeti érték.)
3. Történeti ám ezenfölül önmagában érvényes értéke az is, hogy balladái („nem egyszerű versei”) oly irrealitásban játszódnak le, amelynek törvényei egyugyanazon költeményen belül a vers egészéhez képest homogenek, vagyis az alaprendszernek oly mozzanatai, amelyek egymást nem közvetlenül hanem a versegészen keresztül hangsúlyozzák; ellentétben a láncszerűen teljesülő, szokottabb művektől, amelyek úgy alkotnak egészet, hogy az utolsó szem külön belekapcsolódik valamelyik megelőzőbe, hogy „kerek” legyen. Erre durva külső példák a szívekben híres szakasz végén lógó sorok, amelyek, mintha a vers mögül, túlsó oldaláról kerültek volna kellős közepébe.
4. Sok verse ugyanakkor, amikor a vázolt módon teljesedik, egyszersmind láncmódszerűen is épül - (ezek a versek rendszerint az irodalmi konzervatívok tetszését is megnyerik).

Mindez természetesen magával hozza, hogy a költemény a tökéletességet nem csupán történetileg közelíti meg egyre jobban, hanem pusztán önmagában is.

Mármost, hogy zseni-e valaki, azt elragadtatásunkon kívül csak adott példák viszonyítása alapján állíthatjuk, ami kétségtelenül szórakoztató, de ellenőrizhetően döntő nem lehet. Egy „a maga nemében” tökéletes versnél azonban valóban előbbrevaló az a tökéletes vers, amely egyúttal új nemet alkot. A haladás hívői számára valószínűleg ebben a zsenialitás és ily értelemben Ady zsení.

Mindenesetre, nemcsak a szívek kertjében, de ime, a tiszta ész finnyássága előtt is tiszta költő, aki manapság páratlanul áll.

És még egyet. A nemzet: közös ihlet. A költészet a nemzet lelkében ható névvarázs. Nem mondhatok mást a politikusoknak, minthogy ő a legbensőbb magyarok egyike, amint az a fentiekből következik.

(1929)

AZ ISTENEK HALNAK, AZ EMBER ÉL

Tárgyi kritikai tanulmány Babits Mihály verseskötetéről

Az ember azért ir verset, mert a szó szoros értelmében sürgős szüksége van reá. Fölidézi a tárgyak lelkét, vagy az együgyü népekről szóló tudomány polynéziai müszavával élvén tondi-ját s ez sikerül is annak, akinek mana-ja, vagyis varázsereje van. A költő tehát a tudomány álláspontja szerint is vajákos, táltos, bübájos. De minthogy a müalkotás bontatlan egész, valóságos egység, nyilvánvaló, hogy a költő a fölidézett több tárgynak egy bizonyos közös lelkét inditja mennynek a poklok ellen. Mert a szellemre az anyag poklai tátognak mindenünnen, ezek fölött kell, mint Madách mondja, „glóriával általlépnie”. Az anyag végtelen, határtalan. És noha minden egyes dologban rábukkanunk a lélekre, a dolgok egyetemének lelke mégis elsikkad előlünk. Hiszen a dolgok egyetemét nem szemlélhetjük közvetlenül, mint teszem azt, egy cseresznyefát, hanem legföljebb elmélkedhetünk róla. A szellem igy bele is veszne az anyag végtelenségébe, ha egyáltalában beletörődnék abba, hogy kivüle is legyen valami, ami határtalan. Ez az elme számára őrület volna, a képzelet számára képtelenség, a lélek számára - ne tessék mosolyogni - világhiány. De éppen emiatt az ész addig serénykedett, mignem fölfedezte az arisztoteleszi „végtelen regresszus lehetetlenségének” elvét. A képzelet addig csapongott kép után a képtelenségben, mig meg nem teremtette a mithoszokat. A lélek pedig e legnagyobb szükség okából átlényegül ihletté, amely a szemlélhetetlen világegész helyébe szemlélhető müegészet alkot. Müalkotáson kivül egészet soha nem szemlélünk. Az ihlet tehát a szellemnek az a minősitő ereje, amely az anyagot végessé teszi. Ezek szerint a mü közvetlen egyetemesség, vagy szem előtt tartva, hogy belsejében kimerithetetlen, határolt végtelenségnek is mondhatjuk.

Korunk kritikai áramlataira való tekintettel meg kell jegyeznem, hogy az ihlet lévén igy a legelső szellemi és anyaggyőző tiszta akarat, nem esik az erkölcstan stb. birodalmába. A müvet megalkotja és ezzel szerepe teljesedik, de tevékenysége különben sem társadalmi. Azonban természetes, hogy a kész müvek csoportja fölosztható erkölcsösökre és erkölcstelenekre, amint hogy az anyagi világ is fölosztható például áttetsző és át nem tetsző tárgyakra. A müvek önértékét azonban az efféle csoportositás nem érinti. Hangsulyoznom kell, hogy mindez csak a valóban értékes alkotásokra áll, - a többi sem nem erkölcsös, sem nem erkölcstelen, hanem közömbös szemét. Másszóval a költő csakis akkor szavahihető, ha jó verset ir.

Ezeket a megfontolandó gondolatokat előre kellett bocsátanom, mert Babits Mihálynak szóbanforgó verseit ugy körülajnározták, mintha a kritika kisdedek majálisa volna. Hetet-havat összecsapadékoltak Babits lelkéről, miegyebéről, anélkül hogy sugarat vetettek volna a varázserőre, amely a lelket fölidézi. Pedig lélekről aligha beszélhetünk, oly bántóan rossz versek kötege ez a könyv.

Hogy az aprólékon kezdjem, két marékkal tömi belénk a zagyvaságot:

Orditsatok szerelmet
vagy pénzt még inkább, báva szeretői
a Pénz sin-karja közt doromboló
fiktiv arannyal pereces világnak
!

(Babylon egerei)

Ignotus után szabadon: akasszanak föl, ha értem, de nyelvünknek ennél rutabb, szutykosabb, tehetetlenebb és alantasabb mozdulatát még nem vettem fülembe. Holott a következő kétoldalas vers is igy megy elejétől végéig:

Szók deliriuma, nyügöző, nyüzsögő.
Játszanak, összefogóznak
benned,
cikáznak, tünnek,
bukfenceznek, s olykor megállnak fejen
s már mind megforgatod önkénytelen:
„Kultura!”
„A rut luk!”
Micsoda szimbolum!
Bum! Bum!

(Egyfajta kultura)

Ismeretes, hogy költők-irók szójátékkal szivesen szórakoznak. De hogy valaki ezt két oldalon komoly érdekü versben végigvigye oly izetlen szavu bölcselmi alapon, hogy „két véletlen szó nem ostobább, mint e világ vasakkal-füzött s gyilkos véletlene”, - arra példa csak azért nincsen, mert költőt ennyire még el nem hagyott a helikoni berkek honvágya. Nem érdekel Babits müvészi lelkiismerete, amelyet valószinüleg azzal csittit, hogy uttörő ott, ahová senki nem kivánkozik. De Babits Mihályt a köztudat formamüvészként emlegeti, nem tudni miért. Hiszen az irott forma tárgyi müvészete nem a mérték, ütem és rim kellékeinek kiállitásában, panorámájában, hanem a mü legbensőbb inditékai, mozzanatai helyzetének váltogatásában áll. Az első mozzanat uralmát fokozatosan átengedi a másodiknak s ez a harmadiknak. Majd az első mozzanat ujból kibontakozik, de gazdagabban és a szintén gazdagabban jelentkező második mozzanat mögé huzódik. És igy tovább, mindaddig, mig nem kész az irásmü, amikoris azt látjuk, hogy a motivumok tulajdonképpen átvették lassacskán egymás jelentését és jelentőségét, - a végire érvén már csak egyetlen egy mozzanat, motivum áll előttünk, ami nem más, mint maga a mü. Hasonlattal élvén, a formamüvész kézen fog egy ismeretlen tájon, egy ismeretlen hegy lábánál. Szallaguton vezet fölfelé, egyre szükülő körökben. Az első lépésre is tájat látunk. E tájra azonban a szallaguton fölfelé haladván észrevétlenül másik táj terül, hiszen közben északról keletnek, majd pedig délnek és nyugatnak megyünk. De igy visszajutunk ujra északra. Ekkor már föntebb vagyunk, de ugyanarra tágul szemünk, amire egy körrel lejjebb és mégis mást látunk. Most egyetlen pillantásra fölfogjuk mindazt, amit előbb északról és részben északkeletről meg északnyugatról szemléltünk. Fönn az ormon azután egyszerre nézhetünk a szelek minden iránya felé és ki-ki annyit lát, amennyi szeme van. A csupaszem utas egyetlen metszetlen kör közepén találja magát, egyivü éghajlat alatt. Csak maga az ösvény tünt el a növényzet között. Hát ez a formamüvészet. Kosztolányi igy irja a legszebb magyar prózát. De Babits Mihály ezekkel a versekkel formamüvész legyen? Még kellékei is rémségesek. (Ararat - madarat; komoly - agg a moly; ugatás és harangfoszlány foszlik el zajunkban osztán; stb.) A kellékes rendes ember, ha nem tolakodó. De itt ugy vagyunk vele, mint valami rim-ügynökkel, akit ha kidobunk az ajtón, bejön az ablakon, a példabeszédnek megfelelően. Hogy ez nem is fontos? Hát tele van képzavarral. A repülő bogár ráng. Helyes, de nála valami láthatatlan gummiszálon ráng. Holott gummiszálon nem rángana, hanem édesen emelkedne-sülyedne, hintás ritmusocskában, mint a búcsúbeli kis labdák. Aztán meg a lelke (Babitsé) a kedves csöpp füleinek labirintusában bujócskázik, - eszem a képzeletit. Még pedig abból a célból bujócskázik, hogy mérje, ám lehet, hogy más célból, de mindenesetre „mérve e végtelen véges kanyargás rózsaszin üreit” és „néha véletlen kicsuszik tangensben a halánték felett”. Ha már ily kigondolt kép előtt állunk, nézze meg jól a szemes olvasó szomszédja fülét és vegye fontolóra, vajjon annak rózsaszin üreiből vonhatunk-e a halántékhoz érintőt? Amely kicsuszik, tehát oly rendes érintőnek kellene lennie, aminő a parittyából kirepülő kőé. Ezt azonban Babits maga is tagadja, mert bár kicsuszik tangensben a halánték felett, mégis ezzel egyidejüleg „valami kék eret követ” a szegény lélek, amely nyilván kettészakad, hogy a zeg-zugos erecske meg az amugyis rosszul elgondolt érintők kivánalmának egyszerre megfeleljen. (Ketten, messze az ég alatt...) Ismét másutt vonatja szalad, mint bárka az özönben: két jármü menetét hasonlitja össze olyképpen, hogy ugy az egyik, mint a másik szaladásáról való képzetünk végleg elenyészik. (A huszéves Nyugat ünnepére.) Bus csavargó módján estig bukdosódik a buckán egyre lefelé. A buckán képtelenség késő estig egyre lefelé bukdosódni. Bukdosódni nem is lehet a buckán, azon legföljebb le- vagy elbukik az ember, egyszeriben. Ha a „bucka” buckás területet jelent, akkor sem egyre lefelé bukdosódunk, hanem föl-le. A buckának költői „halom” vagy „domb” értelme szóba sem jöhet, mert hiszen a bukdosódás oka itt maga a bucka. (Elég a kóstoló.)

Ugyanebben a végig zavaros versében:

Minden folyót vár a Styx.
Oh, megoldó biztos X!
De jaj neked, apadva s feledve
mint a pohár kiloccsantott alja,
lenni a földé vagy Istené!

A számtanban X-szel jelölik az ismeretlent. A második sor tehát értelmi utalás a számtanra. De itt is zavar van: az X nem megoldó, hanem megoldandó. A megoldó az, aki számit vele. De a zavartól eltekintve is hamisan hangzik: a költő mintha nem volna szavahihető. Oka ennek is formamüvészeti. Cseréljük csak föl az első két sort:

Oh, megoldó biztos X!
Minden folyót vár a Styx.

Miért hangzik igy jobbnak? A babitsi sorrendben az első sorban magyarázat áll, a másodikban pedig ujjongó felkiáltás. Holott is a hamisság nyilvánvaló: a valóság előbb kiált föl s csak utóbb, kitöréséért mintegy szégyenkezvén, teszi hozzá önmaga számára, hogy lelkesültsége nem tárgytalan, hanem a tények erejéből fakadó. Az igy második helyre kerülő sor éppen az X megoldásává válik.

A következő három sorral kapcsolatban mintha boszorkányság esne velünk. Az első pillanatra ugy látszik, minden rendben van, a szakasz a mondottaktól eltekintve értelmes. Közelebbről megvizsgálván azonban zavarba jön az ember, mert végzetes ellentmondásra lel az első két sor örömre bukkanó kitörése s a következők jajja között. Annál is inkább, mert ezt a jajt ellentétes kötőszó vezeti be. Irjuk csak ide az igy talált értelmet: Oh megoldó biztos X! De jaj neked, lenni a földé vagy Istené! Ám hátha mégsem áll itt fejetetejére az ész! És valóban előkerül az értelmes kapcsolat, az ördöngős rejtély nyitját leli, de hajh! mi lesz a müvészetből?! A három utolsó sor ugyanis ész szerint azt kell jelentse, hogy noha biztos a megoldás, mégis jaj abban az esetben, ha akár a földé, akár az Istené, apadtan s feledten lesz a költő. Vagyis a közbeeső, nyelvileg magyartalan, minősitő részeken van az értelmi hangsuly, ami mondattanilag abban jut kifejezésre, hogy az ige előtt állanak. A sorok ritmusa azonban egyenlő s belsőleg a fölcserélhetetlen végsor erejével zárulnak eggyé, az utolsó sor elején káplárkodó ige pedig a müvészi formában elfoglalt helyénél és hatalmánál fogva erős ráütést, iktust kap. Müvészileg nem birja meg, hogy különben sem magyar közlegényei nála fontosabbak legyenek, őrmesterré lépvén elő. A müvészi szerkezet teljes ellentmondásban van a mondat szerkezetével. Minthogy pedig a kötött beszéd fölött a müvészi forma országol, a mondattani tagozódás meglapul mögötte és értelme elvész szem elől. A tartalom hütlen elhagyás cimén perli a formát. És viszont, ahogy tetszik. De minthogy a házastársi életközösség fenn sem állott, nászról szó sincs, a házasság eleve érvénytelen, azaz müvészet nincsen.

Babitsnál a forma és a tartalom, a müvészi forma és a költői tartalom, ugy kerülik egymást, mint két hitvesgyilkos, akik egymásban Sherlock Holmesre gyanakszanak. A legjellemzőbb az, hogy költői mondandói mindig megtörnek a sorok végén (enjambement). Idegen sor közepéig hátrálnak, ott elhalnak, miután előbb hol nyegle, hol barbár sorvégek erőszakosságán szüzességüket elvesztették:

A csupasz fák csucsa mint tük hegye bök be
az égi flanellba:
Az Isten a földet hóba és ködökbe
puhán becsavarta,
hogy óvja azt a pár maradék plántáját,
amit az ember nem
irtott ki még, s amik a bus tavaszt várják
szabadon vagy kertben.

(Gondok kereplője)

Tessék megnézni az utolsó másfél sort és belátni, hogy ez a bottal esketett nász micsoda másfél üresfejü fattyat adott az életnek s micsoda másfél „müvészi formát” a magyarnak. Fattyat, mert a szakasz majdnem csecsemő-képzetet ád. De te jóságos ég! csecsemő, akiből tük merednek ki? No, próbáljunk jó szakaszt csinálni ebből a bölcselmi csendéletből, amely pedig a kötet legjobb szakaszainak egyike:

Az Isten a földet puhán becsavarta
égi flanellba,
ráfonta, kötötte havát, ködét,
hogy óvja azt a pár maradék plántáját,
amit az ember
nem irtott ki még.

Rossz ez igy is.

De „jó”-val jobb, hiszen legalább a szemetét kisöpörtük. A két utolsó sor igy kettőben nagyon vásárias, egynek pedig nehézkes volna s a többiektől eltérő stilusu. Más bajok is vannak, de akkor a vers belsejéhez kellene nyulnom, annál pedig gőgösebb vagyok. Tartalma ugyanis közhelyes, az eredeti benne csak a köd mint flanell.

Emlékszem, milyen édes hajcihőt kavart lelkemben, amikor megtudtam volt, hogy a hótakaró megóvja a földeket a kihüléstől. Hogy a köd is játszana ily szerepet a már hófödött tájon, az kétséges önmagában, de a versben amugyis megromlik. Addig ez is megáll, amig az Isten a földet ködbe, azaz flanellbe csavarja, tehát óvja, különben mért csavargatná be? Az óvás mozzanata a flanell-képzet kifejlése. Ugyanakkor azonban a hóréteg természettudományilag óvja a föld kérgét, valóságosan, a hó és a köd tehát az óváson belül egymásra acsarkodnak, ahelyett, hogy összeölelkeznének. Finom, Babits minden jobb versére jellemző stilustalanságot figyelhetünk meg itt. Azonfölül az emberek ellen áll az óvás, ami megint rendben volna, óvás és irtás kapcsolódnak, de flanellal óvni a kiirtó emberek ellen? Megint stilustalanság. Lehet, hogy a köd az emberek szeme ellen óv - de ez csak belemagyarázás volna, s a flanell ismét bajt okozna. Meg nem állhatom hát, hogy az egészet át ne irjam erre a mozzanatra a következőképpen:

Csupasz fák gémberedő ágát
puha gyolcs-ködbe csavarja, fedi:
az Isten megóvja világát;
az ember lelkét vaksággal veri.

A gyolcs egyenértékü a flanellal. Hogy az ember irtott és irt, azt fölösleges belevenni. Hiszen az Isten mindezt nem csinálná, ha az ember lelke nem volna a dolgokra veszedelmes - a költő szerint. Ez a négy sor sem tökéletes, de unom már és most különben is kritikus vagyok.

Ismétlem, az idézett szakasz a legjobbak közül való. Lesznek is, akik szerint szőrszálhasogató volnék. Dehát a tudomány - tessék rábólintani - szőrszálhasogatásból áll. Hol volna enélkül akár Szokratesz, akár Newton, akár Einstein, vagy pl. valamely történész? A mükritikus pedig költészettudós. S ha minden gyakorlati szakembertől, mérnöktől, katonától, szülésznőtől, péktől, borbélytól is szabatos, tiszta munkát követelünk, a költővel kivételt tegyünk? Hiszen a költő éppen az alkotó szellem tisztaságának nagymestere! Ha egy könyvelő a tartozikat és a követelt, a pénztárkönyvet és az árutételt, a mérleget és az előleget nemcsak lázálmaiban vétené össze, de mindig olyan munkát végezne, amilyen formamüvészetet Babits csinál, bizony minden szatócs kihajitaná.

Vannak esetek, amikor Babits szemmelláthatólag finom formai mutatványt tüz müsorra. Ilyenkor aztán vérfagyasztó dolgok derülnek ki. Egy helyt például Isten gyertyája ő s négy szakaszon át csupán a szakaszvégen visszatérő Isten szóval rimel össze. Finom ötletnek tartanám, ha müvészetben ötletnek egyáltalában volna valami értéke. Hát még ha szentségtöréssel párosul! Mert hivő alkotó szive és elméje minek tartsa azt az akarnok vakmerőséget, amely egy rokonszenves gondolat festett ablakait otromba forma féltégláival zuzza be. Ő Isten gyertyája s minthogy nem tud magáról tartalmasat mondani, ő az Isten nagy világ-szelek elé emelt, hős, vak, kicsi gyertyája. A hős, vak, kicsi - ejh! - szóra méltatlan. A nagy világ-szeleket látszólag érdemes volna vitorlámba fogni, mégsem teszem, hiszen még a hős, vak, kicsi gyertyát „sem tudták e nagy világ-szelek eloltani”. Bár erejük az van. T. i. a második szakaszból megtudjuk, hogy a láng már inog. Istenhez fordul hát Babits, megjegyezvén, hogy „tövig ég bölcs, szent, konok kezeidben”. Az olvasó azonban nem érti, hogy miért nem szólitja nevén azt a hindu istenséget, amelyhez fohászkodik. Hiszen itt nyilvánvalóan sokkezü istenségről van szó. De nagyon ügyetlen lehet, hiszen ezt a kicsi gyertyát több kézzel tartja a nagy világ-szelek elé. De ha csak a sorok közt ügyetlen, vagy félős, óvatos, akkor meg nem isten. És mi az, hogy bölcs, szent, konok? Vagy vagy. Dehát, ha egy istenség már gyertyát tart és Babitsot tartja gyertyának, akkor az olvasó maga is választhat a jelzők között, hiszen a konok helyénvaló, a bölcs pedig annál kevésbé. A bölcset tehát ezennel érvénytelenitem s igy, noha kerülő uton, mégis sikerül a bölcs és konok szavak tartalmának hatásköri összeütközését eltüntetnem. Még csak annyit, hogy ez a hindu istenség meggondolja magát s az olvasó tudta és beleegyezése nélkül helyzetet változtat, mert váratlanul már csak nagy tenyere tartja magasra a kicsi gyertyát. Valószinüleg, bár ez tudtunkra nem adatik, néhány csepp viasszal oda is fagyasztotta, mert hiszen a tenyér sik felület s a hős, vak, kicsi gyertya a nagy világ-szelekben különben lepottyanna róla.

Ennek a versnek az elemezése nem is mütét volt már, hanem hullaboncolás. De találunk itt olyanra is, amelyet illetni kényesebb, mert már világrajöttekor oszlásnak indult. Mit! indult? Ment, futott, rohant. Megérkezett. Révbe ért, amint az illik is a következő vizi stilushoz:

Hol év, perc, bor, barátság fölszakad,
engem különös gátak zsilipelnek
és hallgatok, mintha gondolatom
szédülne meredek hidján a nyelvnek:
de belül, lassan, fészken, titkosan
a szavak mégis gyülnek, gyülnek;
kiket rimek tollával tollazok,
hogy ki ne hüljenek, ha kirepülnek.
(Im az én tollas, késett tósztom).

(Az elmaradt tószt, Fenyő Miksának)

Nem érdekel, hogy a költőnek gátlásai vannak Fenyő Miksával szemben, inkább azon a leleményes nyári üdülésen felejtem sanda tekintetem, amely szerint a költő tollaz, különös gátaktól zsilipeltetve. De bah! mindegy, a szavak mégis gyülnek, gyülnek. Ugyanebből a versből pusztán az érdekesség kedvéért adom a következő Ady-ejtésü, bár gyönge sorokat:

„tudok a nemes mámor poharából
inni,
és tudok hinni
(amihez ma is kell a mámor.)
És poharam beszéde: csengés.”

Még a különben önmagukban jó részek is széthullanak. Az egyes szavak, kifejezések, sorok, szakaszok külön életre, ellenséges szabadságra törnek, mint valami kegyetlenségéről hirhedt fegyház fellázadt, félőrült fegyencei. Mert ime öt sor, Babits irásmüvészetének teteje, egy gyöngécske vers kellős közepén:

Prémes mezőkön, mint a füst, márványzik át a szél.
Nem füst az, csak a halkezüst
borzongás a Föld fürte közt,
mely elhal s ujra kél,
ahova csak az égi Est altató csókja ér.

Ez az öt sor majdnem remekirókhoz méltó. Ám a föntebb elemezett finom stilustalanságot itt is megfigyelhetjük: prémes mezőkön - szép, jó; mint a füst márványzik át a szél - nagyon szép, nagyon jó. A stilustalanság a prémes meg a márványzik egymást rontó voltában rejlik. Azonban ennek az öt sornak párját sehogyan sem lelem. Akadnak a könyvben egyes szép sorok (Próbálkozik a nagy harang a ködben, - melyet kásásan kavar a madár; vakarcs-poklok), de kétséges, hogy esik-e minden sürü oldalra egy. Égi kalácsba való, szüken mért mazsolaszemek ezek, valami undoritó kulimászban.

Hogyan lépett e primitiv Madonna
e volutás, barokk párkányra? Olyan
magas a párkány, hogy amint az évek
malma csikar, ki béna földön ülök,
romló szemem nem éri már a márvány
unt diszein tul ama boldog arcot.

Tessék csak nyugodtan elképzelni a költőt, amint béna földön ül és az évek malma csikarja! Ezen fölül pedig az a megjegyzésem, hogyha az évek malma nem is csikarná, akkor sem ülhetne béna földön. Ilyen szóösszetételt gondolati költészet stilusa nem tür meg. Ez a kapcsolat csak olyan költeményben szerepelhetne, amely a maga egészének minőségében is ezt a fogalom melletti tartalmat kihangsulyozó mondandót képviseli. Ebben az esetben a szavak nem mint a fogalmak hordozói jutnak levegőhöz, hanem a maguk csak szóbeli értékében. Az itéletalkotás távolról alig-alig neszelő logikummal kisér. Jelenlétét ugyszólván észre sem venni, de amennyiben a szavak logikai szempontból összemarakodnak, kitünik, hogy puszta létük mennyire fontos. De miért ez az egész eszelős cécó?

Mit keres ott a földön? Tán a rímet,
mint leejtett pléh-csörgőjét a gyermek,
keresi gyermekessen. A cselédek
kisöpörték? vagy ott csörög a táncban
perecnek kötve egy frivol bokára?
vagy legurult a terraszról a sárba?

(A Madonna fakirja)

Ezért! ezért az ocsmány ürességért, hogy a tartalmatlanságnak ez a pléh-csörgője kihallassék! Mert eltekintve attól, hogy minden szakasz üti a másikat, külön-külön is irtóztatóan üresek, mint valami dögszagu árok, amelyben még szennyviz sincsen, csak a nyirkosság emlékeztet rá. És mindenütt, mindenütt:

(állnak) a gatyás jegenyék,
őrnek, e nagy, marcona, délceg
strázsa-legények:
hogy elrémüljenek a Rémek.

Hogy elrémüljenek az olvasók. Ugyanitt:

félsz, mint piros-szemü, ravasz
hipnotizőrtől, hogy elaltat?
Lesed a holdat?
És remegsz, hogy mit hoz a Holnap?

(Miért lázadsz az Este ellen?)

Pedig itt is akad különálló, szép sor.

Akinek ilyen nyákos, üres odu a lelke, lehet-e formamüvész. Ady a forma fagyasztó ormain ökölrement Istennel, anyaggal, Kosztolányi fontos stratégiai magaslatokon siklik hótalpakon, üzi friss téli sportját; ritkán veszi elő a nagyágyut, de éppen az a Kosztolányi csodálatossága, hogy hólabdákkal is megvédi érzékeny hadászati pontjait az alaktalan és együttesében tartalmatlan anyag alattomos támadásai ellen. Még a vihar sem mer elébe lépni - maga csinál hát vihart, mint egy isten, pusztán azért, hogy arca a hempergésben kipiruljon. Juhász Gyula bérci váromladék fokán mereng, füzesekre és meleg alföldi tavakra - az ellenség mintha más tájakra vonulna előle. Babits szemétdombról pislog fölfelé, de nem is föl, hanem le, le, egyre lefelé. Ahol egyéni. Mert másrészt Babits formája, ahol az valóban forma, afféle gyári áru, kész öltöny, amely mindenkin s igy Babitson is jól áll. Csak a hozzáértő veszi észre, hogy a derék lötyög, vagy a szivarzseb félig a hóna alá esik, az ujj tulhosszu, a nyak pedig alacsony és eláll. Ady állatbőrökben járt. Nem szabta azokat semmiféle szabó - mégis mind királyi volt. És mielőtt meglátogatta volna istenét, mindig uj vadállatot ejtett el, ugy járult eléje. Juhász Gyula többnyire lomposnak látszik, de az értő tudja, hogy milyen értékes háziszőttes van rajta. Kosztolányi pedig elegáns, pompás, és nem kinosan, hanem fesztelenül, elképpesztő-természetesen. Annyira, hogy ugy jár köztünk, mint a meztelen gyerek a kavicsos tengerparton.

Az eddigiekből egy költészetbölcseleti formatan bontakozik ki nagy vonásokban. A mü nem is való a széptan (aesthetika) kezeügyébe - a lényeg nem az, hogy szép-e, vagy sem, hanem hogy valóban müalkotás-e? Pl. a polynéziai hadisten faszobra gyerekriasztóan ronda, de tökéletes mü. Az óriási szájon, fogakon, lapos, apró, kapzsi és bandzsa szemeken, hülyén ferde állon és az egész félrecsapott, vigyorogva rémitő ábrázaton minden porcikán, minden négyzetmilliméternyi helyen ott a müvész ujjanyoma. Más példák is vannak: Baudelaire, Villon, Rodin, Shakespeare, Móricz Zsigmond stb. A széptan tételei minden valóságos alakra vonatkoznak, tehát a müre is, azonban csak a mü lényegtelen tulajdonságára vetnek világot. T. i. a müforma magának az emberi ihletnek tárgyasult ereje, a valóság-alak pedig az isteni ihleté. Mármost ha tulmegyünk a fölületes tetszésen és nem azt vizsgáljuk, hogy ocsmány-e az édesanyánk bele, fönséges-e a téli vihar a Kárpátokban, hanem tökéletes-e, miféle forma ez, tehát mifajta szellem gyurta itt rettenthetetlenül az anyagot, - akkor valóságbölcseletet (metafizikát) csinálunk; és csinál naponta mindenki, bármennyire is szitkozódjanak ellene a bambák, az elme öngyilkosai. A valóságot elemezvén Istenhez jutunk, a münél az ihlethez, az észen kivül az egyetlenhez, ami az állattal szemben emberré tesz. A lelki kultura bizonyos fokán már nem is keltik bennünk a tárgyak sem a szép, sem a rut érzését. Gondoljunk csak a foltos-lompos festőkre, borotválatlan, kócos költőkre, Archimedeszre, Diogeneszre, sőt a lövészárkok tetves bakáira. Széptani itélet nem kritika, tárgyi értékelés, hanem az olvasó tájékoztatása affelől, hogy a mü miféle tetszés inditója lehet. Igy pl. az emlitett polynéziai hadisten szobrát nem ajánlhatom könnyen utálkozó, érzékeny lánykáknak, akik elájulnak disznóöléskor s a még fürösztetlen ujszülött láttán reszketve undorodnak. De a kolbászt megeszik s a szöszke babáért rajonganak, Baudelairere keresztet vetnek, Farkas Imrét pad alatt falják a kereskedelmiben. Égen és földön minden ami van, ád széptani (aesthetikai) élményt, de müélményt nem. A mü tetszésbeli hatása voltaképpen kettős: az anyagé és a szellemé. A müvész vagy derüs tájakon, vagy inkább rettegtető őserdőkben vezet s mi lélegzetfojtva követjük. Ady megy előre, megállás nélkül, komoran és annyira rettenthetetlenül, hogy elfelejtjük, hol is járunk. Nagy hatásának ez a titka: észre sem vesszük az ellenséges, rontó és mérges tájat, anyagot, annyira rajta felejtjük szemünket ezen a suhogó, ragyogó lelken. Kosztolányi kemény ingben, nevetgélve, cigarettázva, fölényesen vezet s ezért nem szeretik sokan, mert a legtöbben meg akarnak hatódni, holott a kisgyermek panaszai óta erre nem igen van alkalom. Pedig ez a magatartás a bámulatos. Ám akik ezt nem szeretik, azoknak ott van Juhász Gyula, aki maga is megilletődik és közben imákat mormol, de mégis megy, megy előre. Babitsnak ugyszólván anyaga sincsen. Ha van, megáll az erdő szélén s a fejét vakarja és hol peplonban, hol meg darócban próbálja széles taglejtésekkel elhitetni, hogy ojjé, ő már unja az egészet, annyit barangolt erre. De nem is kell szembesitenünk az igazi müvészettel, elég, ha keresztkérdéseket teszünk föl a mellverő verseknek, kiderül, hogy hazudnak, sohasem jártak az anyag rejtelmeinél. Amit tud, azt is azért tudja, mert néha az unatkozó anyag maga jött el hozzá, hogy leköpje.

Mondom, müalkotásnál harmadrendü az aesthetikai szépség, amit inkább tetszősségnek mondanék. Sohasem beszélünk csunya versről, csak rosszról, mért szólnánk hát szépről? Azonkivül is kettős a mü tetszőssége: - tetszik vagy nem tetszik az anyag és tetszik vagy nem tetszik a költői magatartás. Lehet eset (pl. Villonnál), amikor mind a kettő visszatetszést szül, a mü mégis érvényes értékü alkotás. Babits magatartása hol „szép”, hol rut, anyaga hol tetsző, hol visszatetsző. Van ugy is, hogy mind a kettő szép, azaz tetszetős, s ugy is, hogy az egyik undok, a másik ronda. Mindez persze kinek-kinek az izlése szerint. De a mindenkire egyformán érvényes értékü tárgyi müvésziségre csak az emlitett néhány sorban bukkanunk. Mindenesetre, hagyományainkhoz hiven ideirom, bár ez nem értékitélet, hanem közömbös ténymegállapitás, hogy a könyv nagyobbrészt visszatetszést kelt.

A lélektani szempont rokon a széptanival. Még a tárgyi elvü tetszettanok is a lélektan területén cövekelik ki fele birodalmuk határát. Mármost ha lélektanos ökör, avagy elaljasulóbb szellem volnék, valahogy igy kiáltottam volna el igazsága ellenére csaló, hamis, mert csalfán beállitott mondókámat. Természetesen a zárójeles részek nélkül:

Egy nagykulturáju költő áll előttünk. (A költő ember is, nemcsak alkotó. Ha hát a primitiv Madonna, volutás, barokk, Dante stb. szavak jelentésének fogalmi ismeretét föltételezzük, ami kötelező, akkor Babits, a költő mint ember, valóban müvelt. Csak Babits, a költő mint anyagformáló müveletlen.) Rezzenő, érzékeny lélek, Isten világ-szelektől riogatott gyertyája, amely az Ember magosra törő szándékainak ünnepére ég. (Hát persze.) Egyszerre tud durva és finom lenni - rekedt orditása és halk zsonogása egyként egy tiszta ember közelségét árulják el. (Természetesen. A legrosszabb verseket irja manapság, de azért tisztára ember.) Fájdalma az emberiség fájdalma, de babitsi nyilalásokkal, öröme a kultura s az emberiség legjobbjainak végzetes derüje, de Babits különös artisztikus mosolyával. (Szóról-szóra áll. Hogy Babits különös müvészisége, artisticuma micsoda, azt láttuk.) Nagyságára vall, hogy midőn immár az elmulás folyójának partján áll és elméjében a megoldó biztos X, a nagy Ismeretlen motoz, még akkor is azon mereng és jajdul kétségesen, hogy adott-e vajjon eleget, megmaradt-e talpig embernek, vagy kiloccsant-e a Nagy Pohárból? (Stb.) Lángját szégyen-szelek fujják. Arcátlan, beteg korunkban ő szégyenkezik mindenki helyett. (Ez nincs benne a versekben, de jól hangzik. Különben is ráfér Babitsra.) Egyszerü, ha egyszerüen akar szólni, raffinált, ha ugy kivánkozik, de mindig őszintén tárul. Félős még, de már lelke legrejtettebb titkait is elárulja. (Pl. hogy nagyon rossz költő)....... (Ide irjon bárki bármit, akármiről szóló, akármilyen tárgyu (csak nem szinházi) sajtókritikákból, beleértve a Nyugatot is, egészen addig, hogy:) Gyönyörü meglepetés ez a könyv mindazok kisded csapatának, akik hivőn kitartanak a tiszta müvészet s ami ezzel egyértelmü, az emberi kultura, a haladás mellett. (Szabadelvü lap.) Kétszeresen gyönyörü meglepetés nékünk, magyaroknak, akiket az igazságtalanságban csak kulturánk ereje támogat. (Klebelsberger-sajtó.) Gyönyörü meglepetés ez nékünk, akik a nyugatról ész nélkül, formátlanul behozott kultura sajátos, magyar jellegének kibontakozását várjuk. (Nemzeti radikális.) Bodóné másról beszél, mikor a bor árát kérik. Olvassuk csak össze az aláhuzott részeket!

Hát gyönyörü meglepetés, mondhatom.

Ha kezdő költő volna Babits Mihály s ez volna az első könyve, akkor meg azt irnám, hogy néhány sora kétségtelenül tehetségre vall. De a könyv egésze mégis kétségessé teszi e tehetség kifejlődhetését. Sokat kell még tanulnia. Verseit pedig tartsa hét esztendeig az asztalfiában és ne adja ki barátai unszolására sem. Hogy hozzáértőkkel való érintkezése mégis legyen, egyik-egyik kisérletét be-beküldheti módjával valamilyen kisebb igényü lapnak.

De elég a szóból. Az Istenek halnak, az ember él.

(1930)

IRODALOM ÉS SZOCIALIZMUS

Müvészetbölcseleti alapelemek.

Tisztelt Elvtársak!

Azt hiszem, mindnyájan tudjuk, mi a szocializmus, ki tudnók fejteni lényegében egyöntetüen. Azonban az irodalommal már bajok vannak, mert habár azt mondjuk róla, hogy nyelvi müvészet, amelynek anyaga a nyelv, ezzel még csak azt tudjuk róla, hogy mindenekelőtt a nyelv törvényeit kell figyelembe vennie. Mert hiszen minden müvészetet kötnek anyagának a törvényei. Az irodalmat pedig annál is inkább, mert anyaga, a nyelv, már önmagában is emberi, társadalmi közösséget tartalmaz; a közösségnek azzal a lelki kiállási módjával egyetemben, amellyel ez a közösség a világ viszonylatait fölfogja, tagadja, vagy elfogadja. Tehát a nyelv minőségéből adódik az irodalomnak nemzetiségi különös mozzanata és a közösséget jelentő nyelvi anyag törvényeinek értelmében kapják meg az egyes irodalmak nemzetiségi különös mivoltukat. Igy más anyaggal dolgozik a német és más anyaggal a magyar irodalom. Különbözésük tehát nem lényegi, hiszen azonosak abban, hogy az anyagból irodalmat csinálnak, hanem csak annyi, hogy bizonyos fokig másfajta anyagot kell megmintázniuk. Az osztályirodalmakra ugyanez áll. Minden társadalmi rétegnek megvan a maga nyelve, sőt egyes egyénnek is. Ez annyit tesz, hogy a társadalmi osztályok minősége szerint más lelki (müvészi és érzelmi) tartalmu maga a szó is; noha tárgyi fogalmi mozzanata egyugyanaz, már amennyiben logikailag helytelennek nem bizonyul. Vagyis a különböző nyelvü versekben ugyanazt a fogalmi szerepet játsza a „Tisch”, „table”, „asztal” szó, mert mindahárom ugyanaz a fogalom; azonban ugyanakkor eltérő müvészi, irodalmi eredmény létrehozására alkalmasak, mert mindegyik más szó, más anyag. Ugyanígy a „burzsoá” fogalma egy és ugyanaz kell legyen logikailag mindenki számára, azonban a „burzsoá” szó müvészi alkalmazása más a proletár számára és más a burzsoá számára. Utóbbi valószínüleg még müvészi létjogosultságát is megtagadja. Az ő fülében nem hangzik költemény gyanánt, mert nem tud proletárul és nem tud szocialistául; aminthogy a francia idegentől is távoláll a magyar vers müvészisége, ha nem tud magyarul.

Szocialisták lévén, alapelvünk értelmében tudjuk azt is, hogy a müvészet minden körben más és más, sőt hogy egyes korszakokon belül is ellentétes müvészeti irányzatok küzdenek egymás ellen, amelyek küzdelmükkel akaratlanul is a müvészet általános haladását, avagy visszafejlődését szolgálják. Azonban észre kell vennünk, hogy ezeket a korokat jelentő és korszakon belüli müvészeti irányzatok együtt teszik a müvészetet, - azaz mindegyikben van egy a többivel lényegében közös mozzanat, ami miatt mindegyiket megkülönböztetjük az élet egyéb dolgaitól, ami miatt müvészetnek hivjuk és elkülönitjük mindezeket az irányzatokat a nem-müvészettől. Tehát a müvészetnek minden változása és ellentétes megnyilvánulása dacára van egy általános és állandó mozzanata, a müvésziség, - minthogy a társadalmi és történelmi életnek minden változása és belső ellentéte dacára van egy állandó mozzanata, maga a társadalmiság. És ezzel már a dialektikus felfogás mélysége előtt állunk. Mert ez csak ugy lehetséges, hogy: ami változik, az egyben állandó is. Magyarázatul szolgál, hogy változni csak az változhat, ami van; ami van, az pedig önmagával azonos. Álljunk meg kissé itt, álljunk meg az azonosság elvénél. „Minden dolog azonos önmagával”. Figyeljük meg, hogy ez a végső logikai alapelv csak csupán logikai alapelv, vagyis csak annyit jelent, hogy minden gondolati tárgyat annak kell elgondolnunk, ami. Ezért esik véle egybe a másik logikai alapelv, az ellenmondás elve. T.i. csak akkor gondolkodunk helyesen, logikusan, ha egyik állításunk nem mond ellent a másiknak. Ez a logika alapelv tehát nincs ellenmondásban a mi alapbölcseleti alapelvünkel, hogy t.i. a fejlődés ellentétekben történik, hogy a dolgok ellentéteket tartalmaznak. Sőt, ha ezt a logikai alapelvet, hogy minden dolog azonos önmagával, mint itéletet, szintén dolognak tekintjük, a formai elemezés megint csak bennünket igazol. Mert kimomdván, hogy minden dolog azonos önmagával, a dolgot két más dolog ellentétének összefüggéseként fogtuk föl: az azonosság meg a dologiság ellentétének összefüggéseként. Tehát amikor azt állitjuk, hogy ami változik, az egyben állandó is, nem mondunk ellent önmagunknak a logika szempontjából, hanem pusztán a dolog mélyén rejlő valóságos ellentétet emeljük a felszinre. Állításunk nem formai, hanem tartalmi. Igy a valóság természetesen igazol bennünket. Mert az emberi történelem folyamán állandó a társadalmiság és éppen ez az állandó társadalmiság változik. Ugyis megközelithetjük állitásunkat, hogy ami változik, az hordozója a változásnak. Tehát mint hordozó, mindig ugyanaz marad, minthogy pedig a változást hordozza, egyben mindig más és más. Idézzük a természet logikáját, (nem a természettudományét!) látjuk, hogy a fajok azért hasonulnak a környezethez, azért alakulnak át, mert meg akarnak maradni. És valóban, az élet bármennyit változik, bárhány alakot vett is föl, élet maradt. Mert ha a változó nem volna egyben változatlan is, akkor a változás eredménye nem változás, hanem megszünés volna.

Mindezt előre meg kellett állapitanom, nehogy nem-dialektikusnak tünjék föl első kérdésem, amely a következő: mi a müvészet? Ezzel a bevezetéssel már a maga mélységében elkülönitettük kérdésünket minden polgári kérdés föltevésétől, mert hiszen a polgári mübölcselők is föltették a kérdést szóról szóra úgy, hogy mi a müvészet. Azonban más értelemmel tették föl, de mindenestre oly módon, hogy a dialektikus tartalma elsikkadt. Ebből aztán rengeteg ostobaság keletkezett, amelyet esztétikai gyüjtőnévvel foglaltak össze. Nem arra a sok páratlan badarságra és polgári maszlagra gondolunk, amelyet a közelmúlt izmusai mutatnak és amelyek értelmében igen sürün megtagadták a szavaktól az értelmet, nem törődvén azzal, hogy éppen a szó az egyetlen dolog, amelynek közvetlen és nemcsak teleologikus (céljában való) értelme van, mint például valamely szerszámnak, közvetlen és nemcsak metafizikai értelme, mint például az életnek. Nem kell ezekre az apró szamárságokra gondolnunk, elég, ha az u.n. nagy rendszereket vesszük figyelembe. Ezeknek nagyobb része beleesik a lélektanosságba (pszihologizmusba) és a lélekkel magyarázza a müvészetet, holott legföljebb a müvészi alkotások ha szolgálhatnának a lélek magyarázatául. Igen ám, de mi ád felvilágositást affelől, hogy mi a müvészi alkotás? Jellemző, hogy minduntalan összevétették a szépet a müvészivel, holott egymáshoz semmi közük. Hiszen egyként szépek lehetnek a legkülönbözőbb dolgok: csendes füzesek, magas és alacsony leányok, lovak, egy könyv kiállitása, futballmérközés. Mert minden, ami formában való, az vagy tetszik, vagy nem tetszik. Tehát a müalkotás is vagy tetszik, vagy nem tetszik, mint bármimás, - azaz a szépség elméletével attól jutottunk a legtávolabb, amit meg akartunk közeliteni, t.i. attól, hogy mi a müvészet. Keresték a müvészet magyarázatát az élményben meg az érzelemben is. Holott minden, amivel csak találkozik az ember, élményt és érzelmet kelt benne, éppugy mint a székrekedés. Ez az érzelmes esztétika különösen elképesztő. A mü mibenlétét az alkotást meg a szemlélést szükségképpen kisérő érzelmekből próbálja kihámozni, ami éppolyan badarság, mintha a másodfoku egyenlet mibenlétét az elgondolást szintén szükségképpen kisérő érzelmekből és élményekkel akarnók megmagyarázni. Aki a másodfoku egyenlet elméletét megalkotta, annak valószinüleg jóleső érzést nyujtott a probléma megfejtése, gyönyörüsége telt munkájának eredményében, mintahogy bizonyosan boldog az a gyerek az iskolában, aki a másodfoku egyenletet, hogy ennél maradjak, szabatosan megoldja és levezeti. De hol az a hülye matematikus, aki ugy próbálná megértetni a gyerekkel a másodfoku egyenletet, hogy azt állitaná, hogy a másodfoku egyenlet célja a gyönyörködtetés!! Már pedig a müvészetre vonatkozóan ez az általános felfogás, ezt tanitják az elemi iskolában éppugy, mint az egyetemen. Kautsky is ezt tálalja föl a munkásoknak. A munkások pedig joggal kérdik, hogy hát minek a müvészet, amikor mi éhezünk, vérzünk, szenvedünk. Hiszen ha a müvészet célja a gyönyörködtetés, akkor ez a cél a polgári osztály gyönyörködtetése, akkor csak burzsoá müvészet lehetséges. Mert a munkásnak, különösen az öntudatosnak, a napi tiz-tizenkét órai robot után éppenhogy mozgalomra meg tanulásra marad ideje, de nem a gyönyörködésre. Az öntudatlan munkás meg egészen más módon, nem irodalomban, müvészetben keresi gyönyörködtetését. Öntudatos társa pedig ha irodalmat olvas, éppen ellenkező céllal teszi, - azért, hogy tanuljon.

Azt is mondták az irodalomról, müvészetről, hogy érzelem kifejezése. Ebben aztán az u.n. komolyabb felfogások is egyetértenek. Holott a müvészet legalább annyira különbözik az érzelem kifejezésétől, mint a sirás meg az ásitás a szinpadi sirástól, ásitástól. A sirás valóban érzelem kifejezése, de a szinpadi sirás a szinpadi érzelemé. A szinpadi érzelem pedig nem valóságos, azért szinpadi. Ha meg nem valóságos, hát nem is érzelem. Ám összekotorhatna valaki olyasmit, hogy a sirás közvetlen érzelmi kifejezés, a szinpadi sirás meg közvetett. Nos jó. Ebben az esetben ám ha valaki sir a szinpadon, az nem azt jelenti, hogy a szinésznek bánata van, mert hisz akkor közvetlen kifejezés volna. Sőt, a szinésszel madarat lehetne fogatni, ha jól adja a bánatosat. Hát nem is érzelem kifejezéséről forog ott szó. Éppen megforditva, a bánat, az érzelem a forma, azaz formai elem, amely valami másnak a kifejezése végett szerepel.

Tartja magát az a fölfogás is, amely a müvészetet játékos hajlamból, játékösztönből, (spieltrieb) magyarázza. Ennek semmi értelme nincsen, mert éppigy állithatná bárki, hogy játék a bölcselet, játék a tudomány, játék az élet. Hát muszáj élni? Muszáj gondolkodni? Nyilvánvaló, hogy nekem nem és neked sem. De az életnek muszáj, de az elmének muszáj, különben nem volna semmi az, ami. Nem szükséges, hogy én irjak verset, de ugylátszik, szükséges, hogy vers irassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye. Azonfölül meg játék többféle van. A fogócska hasznos és kedves, a rummy haszontalan és undok. Én legalább a sakkot jobban kedveltem. A játékban éppugy szerepet játszik a megismerés, mint minden másban, amit emberek csinálnak. A különbség mindössze az a jelentős tény, hogy a játék szelleme gyakorlati, a gyermek előkészülete a felnőttek életformáira. A müvészetről pedig ez igazán nem állitható. Ami meg a felnőttek játékait illeti, remélhetőleg nem veszik a játékösztön hivei egy kalap alá a pókert a költeménnyel. Noha a pókernak is vannak „szabályai”. Azonban a szórakoztató játék minden szabálya megállapodás dolga, mig a müvészetre vonatkozó normákat magából a müvészetből kell kikutatnunk.

A müvészet körüli zürzavar különösen teljes, ha az alkalmazott elméleteket, a kritikát veszzük szemügyre. A kritikus első célja, föladata volna annak a megállapitása, hogy a szóban forgó vers, kép stb. valóban müalkotás-e vagy sem. Ezeknek a polgári esztétikáknak az értelmében azonban minden kritikának egyetlen mondatból kellene állania. Vagy abból, hogy az előttem álló mü valóban müalkotás, mert nekem tetszik; vagy abból, hogy nem müalkotás, mert nekem nem tetszik. És több értelmük nincs is e kritikáknak, mert igazán nem a müről, hanem a müvész tehetségéről meg lelkéről beszélnek. És a tehetség kérdése sem attól függ itt, hogy a müvész valóban alkotott-e, hanem attól, hogy az, amit csinált, hogyan tetszik a kritikusnak. A kérdés tárgyi részét a legraffináltabb módon kerülik ki és annál nagyobb a kritikus, mennél raffináltabb a lényeg elkenésében. Mert a kérdés tárgyi részéhez érvén, olyasmiket irnak, hogy: „finom megoldás”; „hajlékony toll”; „kerek szerkezet, amely gazdag lelket ölel magába”; „élc-impulzusait próbálja költészetté leszerelni”. De, hogy mi az a finom megoldás, arról bölcsen hallgatnak. A ravaszabbak mindjárt a kritikában megelőzik ezt a kérdést, igy fogalmazván: „valami megmagyarázhatatlanul édes lobogás heviti”. Vagy: „de nem lehet elmondani, ezt olvasni kell”. Püff neki! Minden sorban azt ösmerik be, hogy ők csak a levegőben beszélnek. És elméleti felelősségre vonáskor a legkomolyabban hangoztatnak olyan zöld vicceket, hogy „a kritikus akkor objektiv, ha szubjektiv”. Ami persze csak légből kapott, mennyei dialektika, mert nem valóságos ellentétről lebbenti föl a fátylat, hanem egyszerü lokigaki ellenmondást foglal magába. És beszélnek arról, hogy a költő hogyan látja a világot (!), holott a világot csak vagy jól, vagy rosszul lehet látni. És teszik ezt a vers stb „tartalmának” a vizsgálata közben. Amivel megint arról tesznek tanuságot, hogy a forma s a tartalom dialektikus viszonyáról a leghalványabb sejtelmük sincsen.

A forma s a tartalom dialektikus viszonyát emlitettem, amivel már jeleztem is, hogy a tartalomból értjük meg a formát és a formából a tartalmat. Állapitsuk meg, hogy minden, amit kimondunk, forma. Mert a forma az a tevékenység, amely szemléletileg folyik, amely szemléletünknek elébe áll. A tartalom pedig az a jelentés, amelyet a szemlélet számára szükséges forma a szemléleten át az értelemnek nyujt. Tehát a forma minőségét tartalma szabja meg. Ugyis mondhatnám, hogy a formának kettős minősége van: minősiti az a tartalom, amely kitölti és minősiti, visszaminősiti tartalmává szemléletünk. Az esztétikánk - általában - ezt a szemlélettől visszaminősitett formát vették elsődlegesnek, sőt egyedüli minőségnek, az ördög tudja miért. És beszéltek az alak ragyogásáról, mint amaz Aquinói Tamás, aki szerint „Pulchritudo... consistit... inresplendentia foemae. (A szépség a forma ragyogásában áll.) Minthogy pedig a forma már Arisztotelesz szerint is tevékenység, ez az Aquinói Szent bölcsesség mai nyelven annyit tesz: Gyönyörü, mert ragyogóan van megcsinálva. (Polgári kritikusaink nem is tudják, hogy ők még mindig egy középkori szent hatása alatt irdogálnak!). Nos, hogy a formának, tehát a szemléletilog golyó tevékenységnek a minőségét a tartalma, vagyis az a jelentés szabja meg, amelyet a szemlélet szánára szükséges forma a szemléleten át az értelemnek nyujt, azt a következő példákon közvetlenül megpillanthatjuk. Példánk egyszerü mondat, majd vers, majd meg vaskos regény.

A mondat igy hangzik: Éhes vagyok.

Ha ezt ebédidőben mondom odahaza, olyasmit jelent a szemléleten át az értelem számára, az a tartalma, hogy „mi lesz az ebéddel”. Ha koldus mondja az uccán, ugy olyasmit jelent az a tartalma, hogy „tessék adni néhány fillért”. Ezt a mondatot tehát mindkét esetben éppen a tartalma, adott jelentése utalja mint formát és mint stilust a közbeszéd formájának és stilusának kategóriájába.

Ha ezt a mondatot, hogy Éhes vagyok, versben irom le, egyáltalában nem azt jelenti, hogy „mért nem hozzátok már azt az ebédet”; és nem is azt teszi, hogy „csak egy fillért, könyörgöm alássan”. Mert (eltekintve attól a szimbólikus tartalomtól, hogy nem vagyik megelégedve ezzel a világgal,) ennek a mondatnak versben mindenesetre az a tartalma, a valóságos jelentése, hogy éhség egyáltalában van és, hogy az éhségnek, valamint az éhség létének társadalmi jelentősége van. Már csak azért is, mert ha ez a mondat, hogy Éhes vagyok, nem birna jelentéssel mindenki számára, függetlenül attól, hogy valóban éhes vagyok-e, vagy sem, akkor társadalmilag értelmetlen volna, - senki sem volna rá kivácsi. Mert mi értelme is volna annak, hogy orrára kötöm az ismeretlen szegedi kubikusnak, aki a nyomda stb. közbejöttével ugyis csak évek multán tudná meg, hogy éhes vagyok. De külömben is, ha ebéd előtt vagyok éhes, az se nem müvészi, se nem érdekes. Azaz nem társadalmilag érdekes. Amit tehát versben irok le, annak társadalmi és egyetemes jelentősége kell hogy legyen, annak társadalmi értelme van. Egyszóval a müvészi forma tartalma mindig egyetemes és társadalmi. És az ilyen tartalom föltétele a forma müvésziségének.

Ki ne ismerné ezt a két gyönyörü verssort:

Fölszállott a páva a vármegyeházára,
Sok szegény legénynek szabadulására.

Mért valóságos müvészet ez? Mert egy madárnak a helyváltoztatását társadalmi tartalommal teliti. A hely ahová a diszes madár, a páva száll, már önmagában is társadalmi és politikai értelmü, ez a társadalmi tartalom azonban csak a második sorban minősül. Ha ezt a társadalmi tartalmat elvonjuk és tényként megállapitjuk, hogy egy páva a házra szállott, - akkor viszont éppen a müvészi mivoltjától fosztottuk meg a képet. Viszont ha itéletként egyszerüen leszögezzük, hogy sok szegény legény kiszabadul, akkor azért nem áll előttünk müalkotás, mert olyan állitást kaptunk, amely egyetlen logikai mozzanat, tehát igy önmagában müvészet nem lehet. Ez is forma, de nem müvészi. Mert mint később kiderül, a müvészi forma elemeinek összefüggése nem pusztán logikai, mint ezé, hanem egyben tények rendszerének szemléleti összefüggése.

Két másik sort is vehetünk, egy megiratlan költeményből:

A történelem levese
már emelgeti a fedőt.

„A leves emelgeti a fedőt”, - ennek nincsen társadalmi jelentése, tartalma, tehát nem is müvészet. „A történelem levese - emelgeti a fedőt”. Itt a társadalmi tartalom csak látszólagos, mert nem meghatározott. Ezért nem müvésszet. Azonban a „már” időhatároző szócskával a társadalmi tartalom határozottá válik, adott korunkat és a kort megelőző, sőt létrehoző történelmi társadalmi folyamatokat idézi, tartalmába fogja és igy a két sor müvészivé válik. Nyilvánvalóan forradalmár szemléletéből fakad. Ellenforradalmivá ugy tehetjük, ha a „már” helyett azt mondjuk, hogy „még”.

A történelem levese
még emelgeti a fedőt.

Miért gyöngécske igy és miért nem érezzük müvészinek? Mert ha az időhatározó szócska nélkül az előbb a társadalmi tartalom határozatlansága miatt vesztette el müvészi mivoltát, ugy most a társadalmi tartalom hazugsága fosztja meg a müvészettől. Sőt, ha jobban belenézünk, azt látjuk, hogy egyáltalán nem rendelkezik valóságos társadalmi jelentéssel, mert hiszen éppen a valóságos társadalmi vonatkozást akarja eltakarni. Müvészi tartalom tehát nem lehet társadalmilag hazug. Amit nem kell azzal a bolondsággal összekeverni, amely a müvésztől őszinteséget kiván. Hiszen őszinte és ellenforradalmár lehet valaki azért is, mert szellemileg korlátolt és ostoba és mégsem alkothat müvet, éppugy mint a sürün őszinte nénikék sem alkothatnak.

„Éhes vagyok”, ezt a mondatot elemeztük. Vizsgáltuk közbeszédi és müvészi mivoltában. Közben tudományos vizsgálódás tárgyává, elemévé tettük, tehát tudományos forma szerepát játszotta. Vagyis közben adódott egy harmadik eset is, mert közben az volt a tartalma, hogy többféle tartalma van. Egyszóval ennek a mondatnak, hogy „Éhes vagyok” éppen a lehetséges jelentései alkották azt a formát, amelynek a tartalmát elemeztük. Ez a tudományos forma.

Látjuk hát, hogy a forma müvészi, tudományos stb. minősége a tartalmától, vagyis attól a jelenéstől függ, amelyet a szemlélet számára szükséges forma a szemléleten át az értelemnek nyujt. Hiszen másként elgondolhatatlan volna, hogy ez egyetlen fejtegetett mondat miért tudományos példa itt, miért példa a müvészetre ott és miért példázza közbeszédet amott.

Croce Benedetto intuicionista esztétikája szerint a müvészet semmi más, mint intuicó. Intuició? Mindenki ezt mondja, holott idegen szavakat csak akkor szabad használnunk, ha magunk is értjük. A „poeta doctusnak” (tudós költőnek) csufolt Babits Mihály irja azt a hülyeséget, hogy: „mi volna más az Intuició, mint ösztön”? És irja azt az Irástudók Árulása (!) c. „tanulmányában”.

Intuició t.i, magyarul se többet se kevesebbet nem jelent, mint szabatosan annyit, hogy szemlélet. Vagyis az a tudat, hogy bármiféle dolgot is közvetlenül ad. Persze ezek az „intuiciót” abajgatók igen megrökönyödnének állitásuk következményeitől, mindattól, amit, Croce kimondani és vállalni kénytelen. A müvészet szemlélet, mondja Croce és ő maga beismeri ugyanott, hogy igy tehát nem tudunk minőségbeli különbséget tenni a papi meg Dante Isteni Szinjátéka között. Mert valóban, ez is szemlélet, az is. Hiszen a dolog mindkét esetben közvetlenül adatik. És itt tünik ki különösen, hogy a formának kettős minősége van. Hogy a formát minősiti az a tartalom, amely kitölti és minősiti, visszaminősiti tartalmává, szemléletünk. Mert Croce idealista bölcselő, szerinte csak az van, ami szellemileg van. Már most ez a papir is forma, az Isteni Szinjáték is az. Tehát idealista módon hogyan tevékenykedik ez a papir? Ugy, hogy kép. Aminthogy kép Dante Játéka is. Croce tehát nem veheti észre azt a tartalmat, amely a formát minősiti és amelynek értelmében más tevékenység ez a papir és más tevékenység a szóbanforgó költemény. Ö a saját szemléletével minősitett tartalomnál, közvetlenül adott formánál nem lát egyebet, fütyül a valóság meg az értelem dialektikájára éppugy, mint a formáéra. És kimondja, hogy minőségbeli különbség nincsen e papir meg valamely müalkotás között. Legföljebb annyi (ezek az ő szavai), hogy az egyik „gazdag” a másik pedig „szegény” szemlélet. De, hogy miért, arra már feleletet adni nem tud, de nem is tudhat, mert eredménye, kutatása már idealista alapelvénél fogva elhibázott. Szemrevaló, hogy éppen a szemlélettel kerül ellenmondásba, mert csak rá kell pillantanom ugy az egyikre, mint a másikra, erre a papirra meg Dante Poklára és már be is láttam, hogy milyen szédületes minőségbeli különbség van e két forma között. De nem folytatom. Csak megemlitem még röviden a beigért regénypéldát, Dos Passos Nagyvárosát.

A regény esetében különösen meglázszik, hogy mennyire összetévesztik a formát a tartalommal; pedig eddig is kitünt, hogy mennyire fontos velük tisztában lennünk. Ha azt kéri valaki, hogy mondjam el egy regény tartalmát, akkor tulajdonképpen azt akarja, hogy mondjam el, mi történik a regényben. Már pedig ami történik a regényben, az nem a tartalma a regénynek, hanem a formája. Tehát ahol Dos Passos regényében dőzsölnek a bankárok, a pincérek meg alázatosan kiszolgálják őket, nemcsak kényszerüségből, hanem azért is, hogy ez jól van igy, hiszen „fordulhat a szerencse” és ős lehetnek bankárok, akik éppen ilyen undoritóan dőzsölhetnek, - az nem tartalom, hanem forma, amelynek tartalma, a szemléleten át az értelemnek nyujtott jelentése az, többek között, hogy a new-yorki proletáriátus ideológiailag nagyon zavaros, nincsen tisztában a saját jelentőségével és mivoltával; továbbá, hogy az amerikai tőkésség olyan ideologiát termelt ki a munkásság buzditására és osztályuralma védelmére, amely valóban igen hatásos eszköznek bizonyul a munkássággal szemben. És valóban, részben ez a regény tartalma, mert ahol a regényben nem hat a polgári, azaz tőkés gondolkodás a regény valamelyik alakjára, ott azonnal megjelenik a regénybeli rendőr. Lám a tőkés gondolkodás new-yorki változatát könnyen kivonhatjuk a regényből ugy, hogy minden vonatkozásban látván könnyebben küzdhetnek ellene ottani elvtársaink. Különben az én felfogásom szerint rövid tartalmát kb. igy lehetne előadni: Az amerikai társadakom ellentétei a legfinomabb vonatkozásban is megértek a nyilt kirobbanásra, ahonban a proletáriátus csak szenvedőlegesen (passziv) és nem öntudatosan, azaz nem cselekvőlegesen (aktive) alkot osztályt. Ezért forradalmisága csak egyéni és egyes esetekben robban, azazhogy puffog ki; társadalmi forradalom helyett egyéni lázadozássá korcsosul. Pl. egy háziszolga aljas bankár gazdája meghal: a szolga a halottat szembeköpi, majd, minthogy igy egyéni vágya és érzelme, tehát nem osztályöntudatos akarata kielégült, a köpést zsebkendőjével letörli - hiszen nem hagyhatja ott, mert kidobják. Tartalmát tehát el tudnám mondani, de a formáját, vagyis hogy „mi történik benne”, nem. Mert közel ötszáz oldalon minden sorban történik valami, ami jelent valamit. Főhőse, mellesleg nincs is, azazhogy főhőse a new-yorki társadalom. És már ennek a formai mozzanatnak, hogy nem egyén a regény hőse, hanem társadalom, a tartalma szocializmus. Irója szocialista. Nem tudom, hogy gyakorlatban igy van-e, könyvéből ezt kell kiolvasnom. Egyben azonban azt is kiolvasom, hogy bizonyos fokig mechanisztikusan materialista módon fogja föl a szocializmushoz való eljutását a társadalomnak. De ha irója nem szocialista, ugy mindez azt mutatja, hogy a polgári felfogásu iró is arra kényszerül, hogy szocialista módon szemlélődjön, ha valóban érvényes müvet akar alkotni. Tehát amig ir, polgári osztályszempontjait - a tehetségéhez képest - felfüggeszti. Hogy ez mennyire lehetséges, az más lapra tartozik.

Vagy vegyük a regénynek egyetlen jelenetét. Egy lányba szerelmes egy szocialista agitátor. Kitör a sztrájk, a nő is sztrájkol, noha öntudata csak annyi, hogy csunya zsidóleány. Ezt időközönként tükör előtt állapitja meg magáról. Rendesen megkapja a sztrájk-segélyt, ám anyja szidalmazása miatt mégis sztrájktörő lesz. Kispolgár, - egyéni, családi inditékai vitték sztrájktörésbe. Munkája közben kigyul a munkaanyag és a leány összeég. Miért ég össze? Miért nem veszi észre a tüzet? Mert másutt jár az esze. Hol? Min gondolkodik? Hát mire gondol egy kispolgári lány?! Arra gondol, hogy most férjhezmegy, tehát eddigi viszonyait meg kell szakitani. Mi mutatja, hogy olyan mélyen belemerül ebbe a tervezgetésbe, hogy a tüzet nem is veheti észre? Az, hogy még azt sem veszi észre, hogy nemcsak ő, a lány akar férfihoz jutni, hanem ő, a sztrájktörő akar férjhezmenni a valóságos szocialistához. Megég, összeég. Ez a kis történetke forma, amelynek az a tartalma, a szemléleten át az értelemnek nyujtott jelentése, hogy a kispolgári gondolkodás a munkást egyénenként is tönkreteszi. Ez nem belemagyarázás, elvtársak, mert ha ez nem állana, akkor semmi értelme nem volna annak, hogy a leány megég. Ez a tartalom tehát nyilvánvalóan mai társadalmi jelentőségü. Mi, szemlélvén a formát, ésszel is fölfogtuk annak tartalmát, mig más valaki szemléli ugyan, elolvassa ezt a könyvet, de tartalmára esetleg nem bukkan reá. Ez a valaki azonban nem is tud különbséget tenni a szóban forgó regényrészlet meg Courths Mahler irányának ütemei között, - csak szemlélődik a vak világba s a müvészet meg a nem-müvészet az ő szeme előtt összefolyik. De nézzük csak tovább. A vitatott történetkének a tartalma társadalmi, nos - éppen ezért nem véletlem a leány balesete a müvön belül. Igy azt is megtanultuk, hogy a véletlen mint inditóok, mint valamely müvésszi történésnek mozzanatnak alapoka azért nem szerepelhet, mert a véletlennek társadalmi tartalma, értelme nincsen. A későbbiekből, persze csak a sorok között, majd az is kitünik, hogy a véletlen egyáltalában nem lehet müvészi mozzanat, mert egyáltalában nem lehet forma, hiszen semmiféle tartalma nincsen. Ez természetesen nem vonatkozik a véletlen tudatára. Már most, hogy ezzel a történetkével végezzünk, csak annyit, hogy ezt a megégési mozzanatot, amelyet mi nem osztályozunk, régebben költői igazságszolgáltatásnak nevezték volna. Idealista munkában az ilyen kivégzése a hősnek valóban költői igaszságszolgáltatás. Itt azonban nem a költő oszt igazságot, ő csak az előbb elmondott tartalmat állitja tudományos szemlélettel ellenőrizhető formába, hiszen a leány cselekedetei kispolgári gondolkodási módjából folynak, ezt a kispolgári gondolkodást pedig a burzsoázia oltotta beléje (családján stbin át) és kispolgári tette miatt kerül oda, ahol kiüt a tüz és ismét kispolgári tervezgetése miatt nem veszi észre a veszedelmet, a tüzet. Ennek a leánynak tehát müvészileg, azaz egyetemes jelentősséggel és társadalmi osztálytartalommal kellett megégnie, mert nem véletlen, hanem lelkének, gondolkodásának, cselekedetének és osztály körülményeinek dialektikus összevágása okozta egyéni tragédiáját.

IRODALOM ÉS SZOCIALIZMUS

Hányszor kimondtam eddig a szót, hogy müvészet, müvészi, müvészileg! Hát mi is az a müvészet? - hiszen ez volt első kérdésünk, amelyre ezideig nem is igen feleltünk. Eddig főként a forma meg a tartalom viszonyát vitattuk és ugy tünhetett föl, hogy a formát meg a tartalmat éppen azzal magyarázom, amit meg akarunk érteni, t.i. a müvészettel. Azonban nem egészen igy van. Mert megtudtuk, hogy a müvészetet valóban a forma teszi, azonban ennek a formának a müvészi mivoltát a jelentése, a tartalma adja. És megtudtuk azt is, hogy a müvészi forma tartalma általános, és társadalmi, még pedig nem hazug társadalmi tartalom, hanem tudományos szemlélettel ellenőrizhető. Vagyis: Költő, mondj igazat, de rajt ne fogjanak, csak akkor, ha elemeznek. Mindezzel pedig már arra is feleltünk, hogy mi az az állandó mozzanat a müvészetben, amely a társadalommal együtt változik. Tehát a müvészi állandónak a változó mozzanatáról szólottam és most ennek a változónak az állandó mozzanatáról kell a hét fátylat fellebbentenünk. Azaz most azt kell kikutatnunk, hogy mi az a müvészi állandó, amelynek értelmében egyáltalában lehetséges, hogy legyen müvészi változó. Ez a kérdés természetesen összefügg azzal a másikkal, hogy miért van egyáltalában müvészet? Ilyen formában azonban mégsem tehetem föl, mert ez viszont a müvészet történeti keletkezésének a kérdését hozná magával, ezzel azonban most nem akarunk foglalkozni. Mindenesetre látnivaló, hogy eddig a müvészi változóval bibelődtünk és igy értettük meg bizonyos fokig a müvészi állandót, tehát most majd a müvészi állandó mivoltát feszegetjük, hogy megérthessük bizonyos fokig a müvészi változót. És igy tovább, - én itt és most ennek a dialektikus elgondolásnak csupán az alapgörbéjét próbálom erőmtől telő szabatossággal megrajzolni. Vegyük figyelembe, hogy eddig a formát magyaráztuk a tartalommal, jóllehet a tartalom meg csak a formával magyarázható. Tehát most a formát, a szemléletileg folyó tevékenységet kell megragadnunk, hogy ezáltal minősitsük a müvészi alkotás tudományos próbára tehető tartalmának a társadalmi mivoltát is. Egyszóval meg kell találnunk azt a mozzanatot, hogy miképpen folyik szemléletileg az a tevékenység, amely ezt az egyetemes jelentésü társadalmi tartalmat értelmünk tudomására adja. Tehát most majd, amikor a formáról beszélünk, tulajdonképpen a müalkotás társadalmi mivoltának a mélyebb megértéséhöz is közeledünk.

Minthogy a valósággal való összeköttetésünk már megvan, elméleti tétel nyomában is elindulhatunk. Látjuk, hogy gondolatunk testes, fölemelkedhetünk, - nem kell félnünk, hogy a valóság gravitációja cserben hagyja. E tétel Arisztotelesz nevéhöz füződik és mint a végtelen regresszus lehetetlenségének elve ismeretes. Ezt az elvet én elfogadom, noha kimondója igen lényeges vonatkozásokban hibásan alkalmazza. Kettős a hiba; egyike a másikból fakad. Nevezetesen 1.) annak föl nem ismeréséből, hogy a dolgok önmagukon belül is ellentéteket tartalmaznak, (V.ö. Arisztotelesz alapbölcseletével); 2.) annak a (hallgatólagos) tagadásából, hogy a valóság olyan, amilyen (V.ö. Arisztotelesz esztétikájával).

Arisztotelesznek egész rendszere ezen az alapelven épül föl. Igy a logikában minden logikai funkció bizonyos végső, már tovább nem igazolható logikai alapelvek érvényét teszi föl. Az első ilyen logikai alapelv az azonosság elve: minden dolog azonos önmagával. Csak ennek a tételnek értelmében és föltételezésével tudunk gondolkodni. De a végtelen regresszus lehetetlenségének elvén alkotja Arisztotelesz Metafizikáját is. Kimondja alapjában, hogy a létező világban is kell legyenek olyan végső mozzanatok, amelyekből az egész megérthető. E mozzanatok szerinte és az én felfogásomnak megfelelően is: a matéria és a forma; a matéria mint potencia és a forma mint aktus. Arisztotelesznél a forma hol aktiv, hol meg aktus; hol tevékeny, hol meg tevékenység. Már most 1.) Ha tevékenység, akkor nyilvánvalóan nem alany, hanem valaminek, tehát valamilyen alanynak a tevékenysége. Ez az alany az anyag, - a forma alapbölcseleti értelmében ás anyag tevékenysége. Tehát a forma a valóságban mindig anyagnak a formája. Másrészt azonban olyan anyag nincsen, amely ne tevékenykednék. Tehát az anyag a valóságban mindig valamilyen tevékenységnek az alanya. Egyszóval nem mondhatunk olyan sekélyes és dialektikátlan, a józan észt meghazudtoló állitásokat, amilyeneket bizonyos materialisták (köztük Raste is) tételeznek, hogy t.i. „nem a szellem teremtette az anyagot, hanem az anyag teremtette a szellemet”. Az egyiknek éppoly kevéssé van értelme, mint a másiknak. És nem is beszélhetünk anyagról meg formáról másképpen, minthogy a forma anyagnak a formája, az anyag pedig formának az anyaga. 2.) Arisztotelesznél azonban a forma mint tevékeny szerepel. Igy adódik nála a forma mint öntevékeny principium. Ennek semmi értelme nincsen. Mert éppen a létezőt bontja formára és anyagra, mint végső mozzanatokra. A létező dolog valóban öntevékeny, azonban minthogy ugy a forma, mint az anyag a létező dolognak csupán mozzanata, közülük egyik sem lehet öntevékeny. A létező dolog öntevékeny, igy tehát egyik mozzanata (a forma) öntevékeny nem lehet, mert akkor a valóságban létező dolog nem volna, akkor a valóságban csak forma volna. Márpedig a forma csak mozzanata a létező dolognak, tehát a valóságban puszta forma nincs, hanem csak létező dolog van. A létező dolog öntevékenysége éppen a formának meg az anyagnak a dialektikus, egymáson belüli viszonyában áll. Látjuk tehát, hogy Arisztotelesznél nagy a zavar. Ennek alapja pedig a logika és az alapbölcselet viszonyának a tisztázatlansága. Ö ugy a formát, mint az anyagot principiumnak, a valóság principiumának veszi föl, s aztán - hopp! - e principiumok egyikét azonositja magával a létező valósággal. Igy aztán öntevékeny nála a forma, - és hol tevékeny, hol meg tevékenység, anélkül, hogy ennek a két ellenkező irányu fogalomnak, a tevékenynek meg a tevékenységnek a vonatkozását fogalmilag tisztázná is. Mondom, minden a logika meg az alapbölcselet viszonyának a tisztázatlanságából kerekedik. De, hogy mekkora a zavar nála e két bölcseleti tárgykör vonatkozásást illetően, azt a következő is mutatja. A forma szerint nem más, mint a létező végső alanya, amely tisztára szellemi. (Szellemi? Összetéveszti azzal, hogy mi a formát nem érzékeljük, hanem csak szemléljük!) Végső alanyon pedig olyan dolgot ért Arisztotelesz, amely logikai itéleteinkben állitmányként nem szerepelhet. Pl. Szokrateszről bármit állithatunk, de Szokrateszt nem állithatjuk semmiről. Ö a logikai itéletalkotást vizsgálja és abból következtet - igen bátran,- de nem helyesen - a valóságra. Következtetése azonban még a formális logika szerint sem állja meg a helyét, mert Szokratesz igenis szerepelhet állitmányként: „Az az ember, akiről szó van, Szokratesz”. Logikailag tehát helytelen a kiindulása. Alapbölcseletileg meg különösen. Mert a végső alany nem Szokratesz, hanem azok a történelmi, társadalmi és kozmikus vonatkozások, amelyek együttesen Szokratesz voltak. (Figyeljük meg, hogy ebben az itéletben kétszer is állitmányként szerepel Szokratesz!) Megjegyzem, hogy éppen a logika meg az alapbölcselet viszonyainak tisztázatlanságán bukik el minden polgári filozófia. Arisztotelesz azonban, mint mondutk, eltér a helyes állásponttól és azt állitja, hogy a matéria meg a forma feltételeznek egy végső mozgatót, amely nem más, mint az isten. A hiba a dialektika hiányában rejlik. Mert a létező világ végső mozzanata, amelyből minden megérthető, nem az isten, amellyel semmi sem érthető meg, hanem a matériának meg a formának egymásban valósága, a potenciának meg az aktusnak az egymásban léte, vagyis a létező tevékenykedőnek a saját tevékenységével való dialektikus azonossága, - végső fokon a világegész. A végtelen regresszus lehetetlenségének elve tehát nemcsak a logikában, hanem az alapbölcseletben, a metafizikában is helyesen forgatható, azonban nem a theologia, hanem a dialektika értelmében. Az arisztoteleszi esztétikának szintén ez az elv az alapja. Azt állitja hibásan ennek a helyes elvnek az értelmében, hogy kell lennie egy végső tárgynak, amely már önmagánál fogva szép és amelynek a megjelenése tesz bármit széppé. Ime, tagadja, hogy a valóság olyan, amilyen! Én csak azt vetem ellene, hogy egyáltalában nincsen szépség, mint valóság, csak dolgok vannak, amelyek tetszenek, vagy nem tetszenek, és aszerint mondjuk őket szépnek, nem szépnek. Azonban ha Arisztotelesz nem tudta elvét ezuttal sem helyesen alkalmazni, mégis hozzásegit véle a müvészi állandó kulcsához. Csak szem előtt kell tartani, hogy miképpen helyesbült ez az elv alapbölcseleti vonatkozásban, hogy t.i. a létező világ véső mozzanata nem az isten, a matériának meg a formának az egymásban valósága, a potenciának meg az aktusnak az egymásban léte, a létezőnek a saját tevékenységében való nem logikai, hanem dialektikus azonossága. Ez a tétel különben eddigi fejtegetéseink során is végigkisért, noha ezideig csak hallgatólagosan. A forma s a tartalom viszonyát éppen ezen a módon magyaráztuk.

Megállapitottuk, hogy a müvészet nem szemlélet, mint Croce beszéli. De szemléleti, hiszen formában való, márpedig a forma szemléletileg folyó tevékenység. Nos, azt állitom és igazolom, hogy kell lennie végső szemléleti mozzanatnak. És ez a müalkotás.

Nézzük csak meg a szemlélet munkája közepette: a valóság formájára irányul. Márpedig a valóság nem más, mint a matériának meg a formának az egymásban léte, végső fokon a világegész. Hát éppen a világegészet nem szemlélhetjük. Szemléletünk számára csak a világegész mozzanatai adottak - a mozzanatok elnyelik szemléletünk elől az egészet, amelyet azonban éppen a mozzanatok alapján értelmünk állit. Szemléletünk átlép az egyik mozzanatról a másikra és igy tovább. Tehát benne volna a végtelen regresszusban, ha nem volna valami, ami megállitaná. Ez a végső a világegész kellene legyen, a világegész azonban nem szemléleti. Tehát azt tételezem, hogy a müvészet nem más, mint nem szemléleti világegész helyére való teremtése egy végső szemléleti egésznek. Egyrészt azért, mert mi más volna ez a szükséges végső szemléleti, ha nem müalkotás? Másrészt, hogy a valóságnál maradjunk, a következő, szorosan a mü alkotásához tapadó elgondolás miatt.

Hogyan alakul a mü? A müvészi cselekedet, nevezzük ihletnek, először is két részre osztja a valóságot azáltal, hogy kiválasztja azt a részt, ama valóságelemeket, amelyekből müvét majd megalkotja. Ez persze nem ugy történik, hogy fog egy csomó szót és elhatározza, hogy azokból alkot verset. De ugy értendő, hogy a vers egy-két sora a kölcsönösen függő kapcsolódás folytán eleve meghatározza a többit, - vagyis a mü világának minden pontja archimedeszi pont. S a szóban forgó egy-két kort elfogadván, a müvész elméletileg már ki is választotta a valóság egyik részét, - ezt minden jó mü alkotása igazolja. Ezekkel a kiválasztott valóságelemekkel azután az ihlet, a müvészi cselekedet, elfödi szemléletünk elől az összes többit, a ki nem választottat. Már most világos, hogy a valóság kiválasztott részét az ihlet megrögziti. Az ihlet rögzitette valóság csak része a valóságnak. Tehát : mi történik ezzel e megrögzitett valóságrésszel?

Ha belépünk az ihlet rögzitette valóságba, a müalkotásba, ha átadódunk a müvésziségének, ugy a valóság kivül rekedt elemei elvesztik létüket, létük formáját. Nem tevékenykednek, - egyszerüen nincsenek szemléletünk számára. Az ihlet tehát megragad bizonyos valóságelemeket, a többiek és a szemléletünk közé helyezi és eltakarja a valóság egyéb részét, mint a teli hold a napot napfogyatkozáskor. Azaz szemléletileg teljes valóságnyivá növeli a kiválasztott valóságelemeket.

Igen ám, de a kiválasztott, megrögzitett és teljes valóságnyivá emelt valóságrésznek is vannak részei! Nos, ha belülről vizsgáljuk a müalkotást, azt a felfedezést tesszük, hogy a már teljes valóságképpen szereplő, azaz müvészi valóságrész elemei is elvesztik létüket, nem tevékenykednek külön, hanem együttesen, - a jó mü elemeiben csak az él, ami bennük közös. Tehát a mü mint puszta, résztelen egész áll szemléletünk előtt. Ugy, hogy az végre megpihenhet. (V.ö. „gyönyörködtetés”.)

De menjünk tovább. Látjuk, hogy a müalkotás befelé résztelen egész, kifelé pedig a többi valóság elfödője. Tehát a kiválasztott valóságrész, amikor a müvésziség mozzanatába jut, megszünik a valóság része lenni, mert a valóság egészévé válik. És itt a szépség elmélete ujabb aknára fut. Mert eszerint a müalkotás csak kivülről nézve, azaz csak éppen müvészi mivoltától megfosztottan szerepelhet valóságok között való valóság gyanánt. Tehát amikor egyéb valóságok közé gondoljuk el és szépnek mondjuk, mint a lányokat meg az esti réteket, akkor egyben müvészi mivoltát is megtagadtuk. Müalkotás elé jelzőt nem rakhatunk, mintahogy a világegészet sem mondhatjuk sem rutnak, sem szépnek. Még csak annyit sem állithatunk következetesen, hogy az jó vers, az meg rossz regény, - értékelésük pusztán arra szoritkozhat, hogy ez mü, ez nem mü. Semmi mást nem mondhatunk anélkül, hogy egyéb dolgokkal egy kategóriába ne soroznók, tehát anélkül, hogy éppen müalkotásbeli mivoltát meg ne ölnők. Aki ezt mélyebben kivánja megpillantani, az gondolja meg a következőket: A világot elnyelik elemei; a világegész nem szemléleti, hanem, mint a valóságelemeknek egységes teljessége, a valóság mögötti tény. Amikor szemlélünk, lényegeket szemlélünk. Nos a lényegszemlélet a valóság különös lényegeinek szemlélete; a világegész pedig a valóság különös lényegeinek egyetemes lényege és csak mint ilyen, csak az összes többi különös lényegéhez képest különös. Tehát a világegészet képviselő müalkotásról csak az összes többi nem-müvészethez és a világegészhez képest alkothatunk magunknak fogalmi kategóriát. Igy mindazoknak az állitásoknak a nagyrészét, amelyet eddig a világra vonatkoztattak az emberek, a müalkotásra értelmesen alkalmazhatjuk. Pl. hogy minden dolognak megvan a maga célja és a szerepe, a föladata és szükségessége a világban, ezt igy mondhatjuk: a müvészi alkotásban minden elemnek megvan a célja és a szerepe, a föladata és a szükségessége. A müalkotás tehát nemcsak szemléleti helyettese a világnak, hanem egyben értelmes világ is. Viszont ha a müalkotáshoz jelzőt nem rakhatunk, olyat sem mondhatunk, hogy ez vagy az polgári müvészet. Ilyen nincs, csak müvészet van. Ami ma polgári müvészet, az már nem müvészet. A polgári müvészetet müvészetnek tartja a polgárság, azaz szubjektive müvészet, de objektive nem, azaz egyáltalán nem müvészet. A proletármüvészet objektive is müvészet, tehát valóságos müvészet. Az legföljebb „polgári kisétlet a müalkotásra.” Egy esetben mágis illik a müalkotáshoz jelző, a történeti elhatárolás jelzője. Ha a mü a történelem folyamán egykor valóban müalkotás, tehát végső szemléleti volt, akkor a kor jelzőjét nemcsak szabad, hanem szükséges is hozzáillesztenünk. „Keresztény müvészet”, „primitiv müvészet” stb, - mindez azonban nem értékelés, hanem a már valóságos münek értékelt mü történeti helyének a kijelölése. A „proletár müvészet” ma „tiszta müvészet”. Ezt a mai tiszta müvészetet „proletár” müvészetnek csak akkor hivhatja majd müvészettörténet, ha a mai müvész változó meghaladott, s a proletár társadalom teljesen kiforrott és bizonyos fokig meghaladott lesz.

Azt mondjuk, hogy a mü mint puszta, résztelen egész áll szemléletünk előtt. Ez ellen egyáltalában nem szól, sőt éppen ezt igazolja az, hogy egyes versekből igen sürün csak egyes sorok maradnak fejünkben, amelyeket aztán különösen szép soroknak mondunk. Mert ennek a két sornak:

„Boldog órák szép emlékeképpen
Rózsafelhők usztak át az égen.”
(Petőfi)

szintén vannak részei - a vers szavakból áll. Ezeknek különvalósága azonban végképpen megsemmisül és csak összefüggésük a maga felbonthatatlan (mert különben müvészileg megsemmisülő) egészében él szemléletünkben. Ez inkább arra utal, hogy a müalkotás a legkisebb elemében is müalkotás, aminthogy az értekezésnek, amely voltaképpen egyetlen fogalom, a legkisebb eleme is fogalom. Viszont ez annyit jelent, hogy a az önmagában is müalkotás, hiszen a szó a müalkotás legkisebb elelme. Másfelől azonban a szó szemlélet, a müalkotás pedig fejtegetéseink szerint nem az. Hogyan lehetséges ez? Ugy, hogy a szó tulajdonképpen csak mint használt szó, tehát mint meglévő szó szemlélet. Gondoljunk csak a forma kettős minőségére! S igy kiutat ád az a megfontolás, hogy: ha a szó müalkotás; a használt, a meglévő szó pedig nem az; akkor nyilvánvaló, hogy a nemmeglévő szó müalkotás. Minthogy pedig kifejezésünk szerint nemmeglévő és mégis szóról beszéltünk, - a keletkező szót kell értenünk rajta. Vagyis a szó a használatban szemlélet, keletkezésének szerepét játssza, még pedig olyan módon, hogy a költeményben lévő összes többi szóval egyszerre keletkezik. A költeményt eszerint ugy is fölfoghatjuk, hogy egyetlen keletkező szó, hogy a keletkező neve annak a dologi csoportnak, amelyet bontatlan egységbe és végső egészbe foglal.

A müalkotás folyamata tehát azt mutatja, hogy a szemlélet számára alkot egészet, szemléleti végsőt a nem szemléleti, de valóságos világegész helyébe. Ez ellen nem vethető, hogy végeredményben a tudományos értekezés is olyan forma, amely egyetlen mozzanatban, t.i., érvényes igazságában függ össze, szintén mint az egész. Mert hiszen ott az összefüggés logikai, vagyis ugy áll fenn, hogy a valóságra csak vonatkozik. A müalkotásban pedig az összefüggés kizárólagosan szemléleti valóság. Azaz nem pusztán logikai, hanem metafizikai; nemcsak fogalmi összetétel, hanem szemléleti folyamatosság, egész és végső szemléleti, amelyből éppen megforditva, fogalmi felbontás és logikai elemzés utján olyan igazságokra következtethetünk és olyan fogalmat vonhatunk el, amilyenekre csupán az elrejtőző világegész elemzése utján tehetünk szert. Dos Passos regényét mindössze néhány szóval boncolgattuk és mégis miket tudtunk meg belőle! Hiszen itt a szemléletünk elől elsikkadó valóság áll összefogottan rendelkezésünkre! Mégcsak arra a különbözésre utalok, röviden, hogy a müalkotás ragaszkodik szemléleti alakjához, ellentétben pl. az értekezésnek szintén szemléleti formájával. A müalkotás formáján változás nem eshetik anélkül, hogy éppen a müvésziség el ne illanjon belőle. Az értekezés formáját azonban számtalan módon szabhatom meg anélkül, hogy logikai egész mivoltán, érvényes igazságában való összefüggésén, fogalmiságán a legkisebb csorba esnék.

A müvészi állandó mozzanata ezek szerint azt jelenti, hogy minden korban minden egyes müalkotás mint a világegészet képviselő szemléleti egész jelenik meg. A müvészi változó mozzanata pedig az az adott általános és adott társadalmi, amely a korral együtt változik és amelyből alakul ki az egész. Tehát a változó alkotja az állandót és az állandó érvényesiti a változót. A változó szabja meg az állandó valóságát s az állandó adja meg a változó érvényét. Példaszerüenkifejezve: müvet csak ugy alkothatunk, ha az alkotás pillanatában fennálló formájuk társadalomnak valóságos összefüggéseiből alkotjuk. Viszont ezek az összefüggések csak ugy érvényesek a müvön (regényen stbin) belül, ha egyetlen szemléleti egészet alkotnak és mint végső szemléleti jelennek meg. A müalkotás tehát mindig a szemlélet határán jár. Szükséges, hogy minden egyes vonatkozása elbirja a vonatkozó tudomány, mesterség, szakma stb. képviselőjének kritikáját. És valóban - Balzac César Birotteau c. regényének kereskedelmi, illatszerészeti stb. vonatkozásai szakszerüség szempontjából kifogástalanok a kereskedelem képviselőjének a szemében. Lelki vonatkozásai ellen a lélekbuvár kifogást nem igen emelhet. A társadalomtudós szinte forrásnak használhatja. S a bámészkodó elbámészkodhatik eseményeinek folytásán.

Mindebből következik, hogy akár a müvészi állandó, akár a müvészi változó mozzanata legyen hibás, a mü rossz, azazhogy nen müalkotás. Pl. minden ma irt polgári ideológiáju regény azért rossz, mert nem a valóságos társadalmi, világi összefüggésekből alkotódik, - ilyen vonatkozásai a tudományos kritikát legföljebb csak részben ha kiállják (pl. nemi lélektani folyamatok a polgári regényekben társadalmi vonatkozásaitól elvonatkoztatottan, tehát nem valóságosan szerepelnek s igy nem alkotnak önmagukban (mint forma) szemléleti végsőt, hanem csak viszonylagosan, csak a korlátolt szemlélet számára jelenhetnek meg szemléleti végsőként.) Ezért nem is lehet a polgári ideológiáju munkákból végső szemléleti egész sem, mert hiszen minden öntudatos munkás szemlélete mélyebbre, végsőbbre hatol a polgári ideológiánál. Rossz a müvészi változó s a kölcsönös függés folytán rossz a müvészi állandó is. A müvészi változó nem adja meg a müvészi állandó valóságát, tehát müveszi állandó létre nem jöhet, - nem müalkotás áll előttünk. A ma irt szocialista irányzatu müvek nagyrésze pedig azért nem müalkotás, mert az észrevett, illetve tudott és felhasznált összefüggésekből, ellentétekből nem alkotnak szemléleti végső egészet és igy a felhasznált összefüggések érvénye elsikkad. Mert a dolgok összefüggése ugy valóságos, ahogyan a világegészet alkotják és minthogy a müegész nem a szemléleti világegésznek szellemi helyettese, az összefüggések a müvön belül is csak ugy érvényesek, ha szemléleti egészet és végsőt alkotnak. A szóban forgó szocialista iránymüveknél nagyobb részt hibás a müvészi állandó és a kölcsönös összefüggés folytán a müvészi állandó hibája érvényteleniti a müvészi változót.

Érdekes példa a müvészi állandó változójára valamely népmese elemezése. A táltosparipa parazsat abrakol. Ez olyan tényállitás, amelynek semmiféle valóságos tény a megfelelője nem lehet. A mü egész. Egész pedig az, ami meghatározzy a részeket. Nos, ha ez a rész nem valóságos ténynek az állitása, ugy az egésznek a többi része sem lehet az. Igy a táltos ha parazsat abrakol, akkor a patáján sem lehet nyolcvan filléres, szögekkel kovácsolt patkó. Szükséges, hogy a patkó szege gyémánt legyen. Azaz értéke nem mérhető valóságos életünkben használatos értékmérőkkel. A táj, ahol a táltosló megjelenik, csakis selyem füvel lehet benőtt. Már most akinek ilyen a lova, az bizony nem közönséges ember. De a nem közönséges embernek a dolga, a cselekedete, a története, a kalandja, egyszóval semmiféle vonatkozása sem lehet közönséges. Tehát ebből az állitásból, hogy ez a táltos paripa parazsat uzsonnázik, müvészileg szükségszerüen egész, önmagában lezárt világ keletkezik, - világ, amelynek minden pontja archimedeszi pont. Ennek a világnak a tényei nem valóságos tények, amelynek minden pontja archimedeszi pont. Ennek a világnak a tényei nem valóságos tények, azonban - és ez a fontos - e nem valóságos tények összefüggése valóságos és teljesen megfelel a valóságos világ összefüggéseinek. Tehát éppugy szemlélhetjük rajta a valóságos világ összefüggéseit, mint a valóságos tények állitásából szármzó müvön.

A valóság ellentétei a müben ritmusként szerepelnek. A versköltők élnek a legfeltünőbb ritmussal, - a versköltők használják a legfeltünőbb ellentéteket. (Egy hattyu száll fölöttem magasan, Az zengi ezt az édes éneket, Oh lassan szállj és hosszan énekelj, haldokló hattyum, szép emlékezet! - Petőfi.) Miért? Mert a valóság formás, tehát a valóságnak is kettős minősége van. A formás valóság különbözőnemüek folytonossága. Különbözőnemü mivoltára irányul alakitó értelmünk és folytonosságához tapad szemléletünk. Ez dialektikusan történik. Mert noha szemléletünk tapad a folytonossághoz és nem az értelmünk, mégis a folytonosságot értjük; és jóllehet nem a szemlélet, hanem értelmünk irányul a különbözőnemüekre, mégis a különbözőnemüeket szemléljük. Tehát 1.) a valóság folytonossága szemléleti, de mint szemléleti folytonosság, értelmi; 2.) a valóság különbözőnemüsége értelmi (kategórikus), de mint értelmi különbözőnemüség, szemlélteti. Ez a mi esetünkben azt jelenti, hogy a müben, amely végső szemléleti egész, a valóság ellentéteinek, összefüggéseinek ritmust kell adniok, mert különben az összefüggések, ellentétek szemléletisége elsikkad. És más oldalról - a mü ritmusának ellentétet kell az értelem tudomására hoznia, mert különben a ritmus nem valóságos, hanem csak káprázatféle. Már pedig ha a ritmus nem valóságos, ugy a mü nem lehet egész. Hiszen több dolognak (hangnak stbnek) egyetlen egészként való szemlélete csak ritmusosan lehetséges. (V.ö.: Wundt: Bevezetés a pszihológiába.) Már pedig minden eddigi tételünk értelmében szükséges, hogy a müben több dolog alkosson egyetlen egészet. De szükséges ez azért is, mert a valóságnak egyszerü egységekre való bontása fikciókhoz vezet, a szemléletet, amelynek jegye a folytonosság, szépszerével megöli és az elmét a formális ismétlés taposómalmába fogja. Az összetett egész azonban megadja a szemléletnek s az elmének egyaránt, ami az övé, azazhogy csekket ád róla : amannak a folytonosság fejében ritmust, emennek minőségre szóló ellentétet.

A müvészi változónak meg a müvészi állandónak az összevetéséből értjük meg mindazt a müvészetre vonatkozó sok rejtélyt, megokolatla állitást és tudománytalanságában is helyességgel kacérkodó elvet, amilyenekkel uton-utfélen találkozhatunk. Ilyen pl. az a követelmény, hogy a münek ujnak kell lennie; noha Petőfiről tudjuk, hogy nem uj és mégis, hogy idézőjelet használjak, „gyönyörködünk” benne. Ez a követelmény bizony mindaddig érvénytelen, amig a müvészi állandónak s a müvészi változónak a dialektikus viszonyát nem ismerjük. Ám ezzel az ismerettel érthetővé válik, hogy Petőfi iránti elragadtatásunkban miért dobjuk ki mosolyogva azt, aki ma Petőfiszerü versekkel kedveskedik. Hogy e sorokat „Szentegyház keblem belseje, Oltára képed”, miért csepülnök le, ha ugy tudnók, hogy ma irta le valaki. S hogy miért müvészi mindjárt, ha rájövünk, hogy Petőfi alkotta. Hát először is: e két sor összefüggése teljes. A hiba, ha ma iródik az, hogy ma már nem végső szemléleti, mert a szemlélet meghaladta azt a fölfogást, amely szerint a legnagyobb s a legmagasztosabb dolgok egyike a lélek számára a templom meg az oltár. Pedig e két sorban magasztosak e dolgok, mert magasztos dologról, a honszerelemről akar beszélni. De a mi szemléletünkben már a honszerelem sem magasztos, mert ismerjük ugy a nép, mint a haza; a lakósság meg az állam; az elnyomott osztályok meg az uralkodó osztályok összefüggésétt. Ez a két sor megszabja a vers többi sorát (a mü világának minden pontja archimedeszi pont) és a verset el is fogadjuk versnek, mert akkor, amikor iródott, valóban a szemlélet határán járt. Tudjuk, hogy valóban a szemlélet határán járt, hiszen minden porcikájában benneleljük a polgári átalakulással együtt haladó forradalmár ideológiáját. Mert - polgári forradalomról lévén szó - ne feledjük e két sor dialektikáját sem. Azért hasonlitja Petőfi a keblét templomhoz s a haza képét a bennevaló oltárhoz, mert ugy a templom, mint az oltár egyidejüleg magasztos és alantas a polgári ideológiában. A két sor dialektikus értelme ugyanis a következő: Ha valamit magasztalni akarok, akkor magasztoshoz kell hasonlitanom. A templom meg az oltár mint hasonlat valami másnak a magasztosságát akarja idézni és nem a sajátját. Általuk éppen e más dolog válik magasztossá velük szemben. És a más dolog velük mért magasztosságu lesz, ugyhogy a templom meg az oltár elveszti magasztosságából a föltétlen mozzanatot. Hallgassuk csak meg a vers első három szakaszát:

Tied vagyok, tied Hazám!
E sziv, e lélek;
Kit szeretnék, ha tégedet
Nem szeretnélek.

Szentegyház keblem belseje,
Oltára képed.
Te állj s ha kell: a templomot
Eldöntöm érted.

S az összeroskadó kebel
Végső imája:
Áldás a honra, istenem,
Áldás reája!

Már most melyik a magasztosabb, a haza-e, vagy az egyház? Bármelyiket vegyük is versből, a másikra kell reáfognunk. És valóban, a haza meg az egyház képzetét tekintve, áll ez az egész polgári ideológiára. A feudális keresztény társadalomban ezek a sorok még profánok lettek volna. Szemléleti egészként való összefüggésük föl sem ismerődött volna, nem is volt volna szemléleti végső egész, mert hiszen a szemléleti egésznek, mint müvészi állandónak a valóságát a müvészi változó adja meg, az pedig a társadalmi változóval együtt alakul. Ma pedig költő ezt azért nem költheti, mert a társadalmi változóval együtt a müvészi változó is megváltozott s igy ha egészként függne is össze, nem volna meg mégsem a valósága. Ma nem a polgári társadalom kezdetén, hanem a végén s egyben a proletár társadalom kezdetén vagyunk és ehhez képest alakult a müvészi állandó valósága és a proletár társadalom mivoltának mozzanata nélkül többé mü nem alkotható.

Egyszóval a müalkotással szemben való értelmes követelmény nem az, hogy uj legyen, hanem, hogy valóságos világi (kozmikus) összefüggésekből, társadalmi ellentétekből alkotódjék, még pedig mint ritmusosan szemléleti végső egész, a nem szemléleti, de valóságos és szintén változó világegész helyébe. Hogy a müvészi állandónak meg legyen a valósága és a müvészi változónak fennálljon az érvényessége. Aki a müvészi allandót, amely a müvészi változót érvényesiti, megtalálja, ihletett ember. Ihletett ember azonban mindenki lehet, - a kimondott müvész csak abban különbözik tőle, hogy ő sürübben és többször ihletett. Viszont a mai és eztánvaló müvészi változót, amelyből a müvészi állandót meg kellene alkotni; a mai és eztánvaló müvészi formát, amely a tartalomtól függ; a mai és eztánvaló szemléleti végsőt, amelynek értelme a tudományos szemlélettel ellenőrizhető, - csak osztályharcos szocialista ideológiával lehet megtalálni. Valóságos müvet, amely majd fönn is marad, ma bárki csak osztályharcos proletár szemlélettel alkothat. De annak is, aki ma müalkotást akar megérteni és megbirálni, s aki nem akarja Dos Passost Courths Mahlerral egy kalap alá venni, annak is szocialista módon kell szemlélődnie.

Jól tudom, hogy ebben az előadásomban a legfontosabb kérdésekre is csak futtába vesztegettem a szót. De nem is lehetene másként. Látnivaló, hogy nem egyetlen kérdést, hanem egész problémakört vetettünk fől. Meg kell hát elégednünk azzal, hogy ha nem is értettünk meg mindent végérvényesen, mégis megpillantottuk a müvészetre vonatkozó kérdések összefüggését. És fontoljuk meg, hogy e kérdések nem csupán összefüggésükben, hanem önmagukban is haladást képviselnek ezen a kutatási területen. Az elvégzendő feladatok közé tartozik még az ihlet meg az értelem formai vonatkozásának elmélyitése is. Ezek azonban csak a főbb feladatok, elannyira, hogy nélkülük a többi, különösen az apróbb és gyakorlatibb kérdések fölvetése is lehetetlen. Ugy vélem mégis, hogy a müvészet körüli évezredes herce-hurcát és tarka zürzavart már ezzel a válasszal is nyugalomra sikerül intenünk.

(1931)

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

Ifjuságom elején az élet bántó, morális korlátait feledtető kalandorregényt olvastam végig oly hamarjában, értelmetlennek látszó, apró kötelességeimről elfelejtkezve, mint most Kosztolányi Dezső összegyüjtött költeményeit. Hatása, mely itt rezeg bennem, szintén a kalandorregények olvasása után visszamaradó tétovaságra emlékeztet, mely oly hasonló a gyermek mosdás előtti, az álom különös szabadságához ragaszkodó, de az éberség világába lassan már beilleszkedő állapotához. Ki teszi ezt - Kosztolányi-e, a költő, vagy én, az olvasó? A költeményt, a valóságosat, melyet a nyomtatott betüjel, a szavakká formált anyagi hangok zörejrendszere egyszerre idéz fel a szívben és az elmében, a tudattalanban meg a tudatban, költő és olvasó együtt alkotják. A költő irás közben olvasó is s a költemény tudatformáját, az izlést, az esztétikai szabályt a költő az olvasóból vonja el. Ha a mü formájáról, magáról a müről szólunk, nem is beszélünk egyébről, mint arról, hogy a költő, mielőtt tollat vett volna kezébe, milyennek fogta föl az olvasót. A költő igazi véleménye rólunk, olvasókról (s mint embernek - a világról) nem csak abban rejlik, amit mond, hanem abban is, főleg abban, ahogyan mondja. Mi a véleménye Kosztolányinak rólunk?

A Kosztolányi-versekből itélve mi hallatlanul világosak, szabatosak és szigoruak vagyunk. De valami titkot, valami édes érzékiséget rejtegetünk, valamit, amit a szegény kis gyermeknek nevén sem szabad neveznie. Megengedjük a játékot, de feltételként kikötünk valami komoly borongást; csak akkor öleljük keblünkre a költőt, a gyermeket, ha panaszkodik. „A szegény kis gyermek panaszai”-ban nincs semmi megfogható tárgyi sérelem - olyan enyhe borzongás melege fülleszti át sorait, amilyet a gyermek, ki az anyagi természethez közel áll, érez a legkevésbé s amelyet mégis gyermekinek itél költő is, olvasó is. Mi oly tökéletesek és oly titokzatosak vagyunk, hogy puszta létünkkel elvárjuk, - legyen ő is tökéletes és titokzatos. Mi csodálatos módon meghalunk s ezért - csodálatos módon - megkivánjuk, hogy meghaljon ő is. Vagy nem a halál a mi rejtélyünk, hanem a szerelem? Vagy mind a két szó ugyanannak a titoknak tokja? Akárhogy is áll a dolog, az élet, az embereknek, az olvasóknak, a felnőtteknek világa, olyan világos és olyan rejtélyes, mint az álom. Mert Kosztolányi képei álomszerüek, jóllehet világosak és szabatosak és nagyon távolállanak például Vörösmarty képalkotásától. Igy ir: (Asszonyarckép):

csodálatosan érett, mint a kajszin-
barack s mosolya ugy ragyog le dúsan,
mint cukrozott gyümölcsre sürü tejszin.

vagy (Mézes kenyér):

Külvárosi kapuban kisgyerek
száraz kenyeret majszol, ám - igézet -
az édes, ikrás napfény rápereg
s ő nyalni kezdi ezt az égi mézet.

És olvassuk el ezt a kis remeket (Őszi reggeli):

Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
Vizcsöpp iramlik a kövér bogyóról
és elgurul, akár a brilliáns.
A pompa ez, részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem.

A pompa ez, részvéttelen, derült - igen, de a Kosztolányi-vers az és nem az ősz gyümölcse. Mi tehát azt kivánjuk a költőtől, szerinte, hogy pompás, részvéttelen és derült legyen - mintha az ötven éves Kosztolányiban is a szegény kis gyermek panaszkodnék. Vagy nem jelenti ki részvéttelenségét, illetve erretörő akaratát azzal, hogy néki már a fák aranykezükkel, az elmulás pózában integetnek? És nem derült-e, mikor hatalmas, jáspisfényü körtéről, nehéz, sötétsmaragd szőlőről beszél? És nem mi kivánjuk-e tőle ezt a pompát, ezt a részvétlenséget és ezt a derüt, mi, akik csak ugy vagyunk képesek megérteni a gyümölcsök gazdagságát, ha fölidézi bennünk a jáspis, a brilliáns, az ékszerek képzetét? Pedig jobb volna a gyümölcs, a körte, a szőlő - jobb volna élni.

Hatalmas jáspisfényü körte! Nehéz, sötét-smaragd szőlő! Érzi-e olvasóm, hogy a szót, sötét-smaragd szőlő, nem oly könnyü kiejteni, mint azokat a szavakat, amelyekkel közönségesen élünk? Már csak a mássalhangzók torlódása miatt sem. Igy hát a szőlő - nehéz. Pedig ha valaki hozzányulna, megfogná, fölemelné azt a szőlőt, mindjárt meggyőződne róla, - nem oly nehéz, hogy emlitésre érdemes volna. Ez a valaki persze meg is enné a szőlőt. Márpedig Kosztolányi nem a szőlőnek, a körtének, hanem önnön magának végzetét sejteti. De ő nem is sajátmagát, hanem a körtét mondja hatalmasnak s nem önmagát erőtlennek, hanem a szőlőt nehéznek. Jobb volna élni - jobb volna enni a gyümölcsöt, de nem lehet. Nem a szőlő nehéz tehát és nem a körte hatalmas, hanem a vágy, a teljesítetlen vágy. Ebben csak az a feltünő, hogy nem az ékszer a teljesületlen vágy tárgya, hanem a gyümölcs; a teljesületlen vágy nem szociális, hanem animális, nem felnőtté, hanem gyereké. Itt a Kosztolányi-versek álomszerüségének kulcsa: ha ir, ötven esztendős korában is oly sóvárogva nézi az immár elérhetővé vált tárgyakat és az egész világot, mint gyermek a tiltott gyümölcsöt. És a tárgyaknak, melyeket ma már önként, vagy ha ugy tetszik: belső kényszerből tesz a maga számára elérhetetlenné, képeit latin világosságu, kristályos rendbe foglalja, ahogy az álomban is annyira helyén valónak látszik minden, éber szemmel nézve különös, rendkívüli elem.

„Jobb volna élni. Ámde...” Kosztolányi világában (melyet ez is közelit az álom szinvonalához) alig van cselekvés. Itt minden történik. Kosztolányi homo aestheticusnak, vagyis az érzéki alapu szépségek emberének tartja magát és ezt a homo aestheticust szembeállitja a homo oeconomicussal, vagyis a gazdálkodó és a homo moralissal, tehát az erkölcsi, szociális jóra törő emberrel. A szemlélőt a cselekvő ellen veti. A költő föladata szemlélődni az élet és halál kérdésein, vallotta egyszer, - pedig hát a költő föladata, melyet Kosztolányi oly hallatlan biztonsággal teljesit is a maga módján, - a versirás. Ez azonban mégis csak cselekvés, - hozzá egyszerre erkölcsi és gazdasági cselekvés.

Ezzel az elméletével Kosztolányi az ő külön álomvilágához való jogát védte ma, a másfajta, szociális természetü álmodozások idejében. De az elmélet éppen a Kosztolányi-versek álomszerüségét is jobban megérteti. Homo aestheticusnak csak az az ember vallhatja magát, megfeledkezve az estheticai tárgy gazdasági és erkölcsi jelentőségéről, ki nem érzi át, hogy léte a társadalmi életbe, viszonyokba ereszti gyökereit; az, ki nem tudja azonositani magát a társadalmi létet szabályozó, alapvető elvekkel. Végső soron az a gyermek, ki ösztönös tekintetével értelmetlennek látja a felnőtteknek ezt az erkölcsi világát; ki, felnövekedvén, kénytelenségből beléhelyezkedik ugyan a világ rendjébe, szive mélyén azonban megtagadja. Az ilyen emberből adandó alkalommal kibúvik a nihilista, az izlésnek az a megszállottja, ki az izlés nevében tagadja meg az izlés forrását, a homo socialist. Kosztolányi huszonhárom évvel ezelőtt irta meg „a szegény kis gyermek panaszait”, de ma is „pajtásához” (akkor ugy látszott, nincs, kit pajtásának nevezzen!) intézi ezeket a könyve-záró szép sorokat:

Pajtás, dalolj hát, mondd utánam:
Mi volt a mi bajunk korábban,
hogy nem jártunk a föld porában?
Mi fájt szivednek és szivemnek
Caesar, Napoleon korában?
(Ének a semmiről.)

Kosztolányi egész költészete egy kicsit ének a semmiről. Kissé e szociális nihilizmus fejlődésének filmje összegyüjtött költeményeinek vaskos kötete s azt hiszem, költeményeinek álomszerüségét végső fokon ez a szociális nihilizmus határozza meg, mely képalkotását is szabályozza. Kezdetben még az impreszionizmus virágzó fájaként tünik elénk, a végén már egy öntudatos felfogás emelvényeként áll előttünk.

Kosztolányi költészetének vannak „szociális” elemei, ezek azonban láthatóan egy társadalmon kivüli, azazhogy a társadalmi elvbe beléhelyezkedni nem tudó, ösztönös társiasságból fakadnak. Tud együtt érezni szenvedőkkel, szenvedőn természeti és nem társadalmi szenvedőt értve, nem is embert, hanem zoologiailag fölfogott emberi lényt, ki az operáló kés alá fekszik. (Pedig az operáló késben is benne van a gazdaság és az erkölcsiség, aminthogy a szegény kis gyermek panaszai sem animalisak, hanem szocialisak s ezért jelentkeztek annyira csak hangulatként.) Igy végül Kosztolányi, ki a Dayka-féle „homályos bánat” közvetitésével kezdte, eljut, nihilizmusából ki nem lépve, a testi fájdalmak zengő énekéig.

Kosztolányi gazdag müvészete azonban mégis társadalom-alkotó erővé válik. E korban, a szociális törekvések mögött meglapul a társadalmi üresség érzése is. Azok azonban, kik már bele mernek tekinteni ebbe az ürességbe, ha el is dobják „ezt a nagy világot, mint a dióhéjt”, bizonyára nem vetik el maguktól a lehető világot is, amelyhez - hiszen alkot - Kosztolányi is ragaszkodik. A nihilizmus, ha tudatossá lett, nem folytatható. Talán Kosztolányit is elvezéreli latin világosságu értelme a társadalmi elvben fölfogott igazságig, mely a gyermeklelkü költőt férfivá avatja napjainkban.

(1935)

SZERKESZTŐI ÜZENET

Kedves Uram, a SZÉP SZÓ első számának első és második kiadása közt kelt megtisztelő szemrehányásaira van szerencsém a következőkben válaszolni:

1. Azt állítja, hogy célkitüzésünk a hitetlenség terjesztése. Téved, Ön a hitetlen. Ön hangsúlyozza, hogy katolikus. Tehát nem hisz a buddhizmusban, a mohamedanizmusban, a protestantizmusban, a pogány mithologiákban, nem hisz a szociálizmusban és a természettudományokban, nem hisz a demokráciában, s így valójában nem hisz a tekintélyekben sem. Ezenkívül, mint leveléből látható, nem hisz azoknak a katolikusoknak elgondolásában sem, akik Belgiumban, Németországban, Angliában és másutt kifejezetten demokratikus és a mi „hitetlen” humanizmusunkhoz nagyon hasonló szellemű társadalmi átalakulástól várják erkölcsi felfogásuk érvényesülését. Csak véget nem érő felsorolással lehetne néven nevezni, hogy mi mindenben nem hisz - Ön. Én hiszek. Marx azt írja: a vallás az emberi lényeg megvalósítása - képzeletben, mert e földi siralomvölgyében, (melynek katonai térképe az osztályok, népek, fajok, nemek és nemzedékek elnyomását és kizsákmányolását tünteti föl), az emberek nem fejthetik ki igazi mivoltukat s mert nem fejthetik ki, nem is eszmélhetnek rá közvetlenül. Látja, ilyen „hitetlen” alapon hihetek én az összes vallásokban, az Önében is, anélkül, hogy ellenmondásba kerülnék magammal s az értelem megvetésével önmagamat és Önt lebecsülném. Mert, ugye, Önt is becsmérelném az értelem tagadásával, hiszen Ön természetesnek tartja, hogy értelmes mondatokban szóljon hozzám s én értelmes mondatokban válaszoljak. Azt hiszem, megsértődne, ha röviden értelmetlen fickónak nevezném - miért kívánja hát, hogy értelmetlen fickónak jelentsem ki filozófiai terminus technikusokkal?

2. Ön azt írja, örömmel olvasta néhány olyan versemet, melyekben megnyilatkozik az igazi bűntudat, s most mégis megmaradtam hitetlennek. Kedves Uram, én hiszek az eredendő bűnben és ezért vagyok híve a tudományos szocializmusnak. Mert kétféle bűn van. Az egyik fajta bűn csak azért bűn, mert büntetés jár érte az uralkodó földi hatalmak különös gondoskodása folytán. A gyermek sír, mert fáj a hasa - megfenyegetik tehát, hogy ne nyafogjon örökké. A földtelen parasztság, a munkanélküliek milliói szervezkedni próbálnak, hogy sorsukon javítsanak, mert képtelen nyomorban élnek - megfenyegetik tehát diktatúrával őket, hogy ne zavarják a rendet. Az ilyen fajta bűnök igen könnyen megszüntethetők pl. azzal, hogy nem jár büntetés értük. Az ilyen bűnök ellen lehet és kell küzdenünk - mégpedig a büntetlenség biztosításával, az intézményes szabadsággal. Az emberiség, egész történelme folyamán, ilyen módon küzdött e bűnök ellen. A rabszolgaszökés, a jobbágyköltözés bűnét azzal szüntette meg a társadalom, hogy nem büntette; azzal, hogy megszüntette a rabszolgaságot és a jobbágyságot. A másikfajta az a bűn, melyet akaratlanúl elkövet az ember és akkor is megbán elkövetője, ha nem büntetik érte. Ez az eredendő bűn. Bűn az ellen, akit szeretünk. Az ilyen bűn ellen nem elég nem-büntetéssel küzdeni, az ilyen bűnt kifejezetten meg kell bocsátanunk egymásnak. Az ilyen bűnt meg nem bocsátani, maga is bűn. A diktatúrákban, az osztályelnyomatáson és idegen munkaerő kizsákmányolásán alapuló társadalmakban a meg-nem-bocsátás bűnében is szenved az emberiség. Ez ellen a bűn ellen bizony nem lehet másként cselekedni, mint küzdeni egy olyan társadalmi rendért, termelési módért és elosztási szervezetért, melyben az emberek könnyebben megbocsátanak egymásnak. Ne feledkezzék meg arról sem, hogy az osztálytársadalmakban azoknak a bűnöknek a tudata, melyek csak azért bűnök, mert büntetés jár értük, homályosítja el az eredendő bűnnek, a szeretet ellen elkövetett bűnnek tudatát (ha ugyan egyáltalában engedi létrejönni) és ez teszi lehetetlenné, hogy megbocsátásra képesek és alkalmasak legyenek az ember fiai.

3. Ön a rend eszményéért lelkesedik, de valójában a rendi államra gondol. Önnek azonban, ki az erkölcsi szabadság álláspontjáról szemlélődik, tudnia kell, hogy a rend csupán a szabadságból és a szabadságban fejtheti ki magát. Ön - általában - azt veti szememre, hogy megfeledkezem az örök eszményekről. Ezt a tévedését is helyre kell igazítanom. - Az örök eszményekről Ön feledkezik meg. A rendi állam bizonyára nem örök eszmények megvalósítása - hiszen nem sok köze van az emberi szabadság, egyenlőség és testvériség eszményeihez. Ön persze abban a hitben él, hogy ezek az eszmények az észt istenítő francia polgári forradalomnak bálványai. Felhívom a figyelmét arra, hogy a szabadság, egyenlőség és testvériség fő eszményei a kereszténységnek. Isten előtt mindenki szabad, egyenlő és testvér. A polgári forradalom csak földközelbe hozta ezeket az eszményeket, amikor elvvé tette, hogy az állam törvényei előtt is szabad, egyenlő és testvér minden ember. Gondoljon arra, amit föntebb mondottam, hogy a vallás az emberi lényeg megvalósítása képzeletben. Én, mint „hitetlen materialista” azon iparkodom, hogy ez a lényeg, ezek az eszmények, ha másként nem, hát fokról-fokra, de megvalósuljanak mindennapi életünkben is, hogy pl. a közigazgatás és a termelési mód irányító elvévé legyenek. S ha Ön isteni eredetűnek tekinti a magántulajdont, nevezetesen a termelési eszközök magántulajdonát, arra kell figyelmeztetnem, hogy a magántulajdon megszüntetése is isteni eredetre vall. Az egész emberi történelem valójában a magántulajdon megszüntetésének folyamata, - hiszen valamikor az apának magántulajdonai voltak gyermekei és gyermekeinek anyja egyaránt.

4. Végül Ön e lap címét kifogásolja. SZÉP SZÓ - e kifejezés az Ön szemében játékká „alacsonyítja” gondolatainkat az „erkölcsi megújhodás korában”. Nem értem, hogy miért volna alacsonyrendű a játék, a gyermekek öröme. Én boldog pillanataimban gyermeknek érzem magamat és akkor derűs a szívem, ha munkámban játékot fedezek föl. Félek a játszani nem tudó emberektől és mindig azon leszek, hogy az emberek játékos kedve el ne lankadjon, hogy azok a szűkös életföltételek, melyek a játék kedvét és lehetőségét szegik, megszűnjenek. A diktatúrák légkörében divat „szép szónak” becsmérelni a szellemi humanizmusnak mindama megnyilatkozásait, amelyeket rengeteg szenvedés és erőfeszítés hozott napvilágra s amelyek művelődésünk elveiként lebegnek előttünk. Mi, amikor szép szóval akarjuk kifejteni azt az emberi öntudatot, amelyet a világszerte föllépő erőszak a lelkek mélyére kényszerít, nem ismerhetjük el az erőszak szellemi fölényét azzal, hogy az általa kigúnyolt szép szótól megfutamodunk. Mi vállaljuk a becsmérlést. „Szép szó” magyarul nem fölcicomázott kifejezést, hanem testet öltött érvet jelent. A szép szó nemcsak eszközünk, hanem célunk is. Célunk az a társadalmi és állami életforma, melyben a szép szó, a meggyőzés, az emberi érdekek kölcsönös elismerése, megvitatása, az egymásrautaltság eszmélete érvényesül. Fellépésünkkel, írásainkkal, gondolatainkkal, értelmességre hivatkozó hitünkkel az emberi egység igényét próbáljuk ismét életre hívni, a réginél fejlettebb egységre tartó haladottabb igényt, a modern, maga-magát fegyelmező, rendbefoglaló szabadságot.

Fogadja köszönetemet, amiért mindezek elmondására alkalmat adott.

(1936)

CURRICULUM VITAE

1905-ben születtem, Budapesten, görög-keleti vallású vagyok. Apám - néhai József Áron - három esztendős koromban kivándorolt, engem pedig az Országos Gyermekvédő Liga Öcsödre adott nevelőszülőkhöz. Itt éltem hét éves koromig, már ekkor dolgoztam, mint általában a falusi szegénygyerekek - disznópásztorkodtam. Hét esztendős koromban anyám - néhai Pőcze Borbála - visszahozott Budapestre s beiratott az elemi iskola II. osztályába. Anyám mosással és takarítással tartott el bennünket, engem és két nővéremet. Házaknál dolgozott, odajárt reggeltől estig s én szülői felügyelet nélkül iskolát kerültem, csibészkedtem. A harmadikos olvasókönyvben azonban érdekes történeteket találtam Attila királyról és rávetettem magam az olvasásra. Nem csupán azért érdekeltek a hun királyról szóló mesék, mert az én nevem is Attila, hanem azért is, mert Öcsödön nevelőszüleim Pistának hívtak. A szomszédokkal való tanácskozás után a fülem hallatára megállapították, hogy Attila név nincsen. Ez nagyon megdöbbentett, úgy éreztem, hogy a létezésemet vonták kétségbe. Az Attila királyról szóló mesék fölfedezése azt hiszem döntően hatott ettől kezdve minden törekvésemre, végső soron talán ez az élményem vezetett el az irodalomhoz, ez az élmény tett gondolkodóvá, olyan emberré, aki meghallgatja mások véleményét, de magában fölülvizsgálja; azzá, aki hallgat a Pista névre, míg be nem igazolódik az, amit ő maga gondol, hogy Attilának hívják.

Kilenc éves koromban kitört a világháború, egyre rosszabbul ment a sorunk. Kivettem a részemet az üzletek előtt való álldogálásokból, - volt úgy, hogy este kilenc órakor odaálltam az élelmiszerüzem előtt várakozó sorba és reggel fél nyolckor, mikor már sorrakerültem volna, jelentették ki az orrom előtt, hogy nincs több zsír. Úgy segítettem anyámnak, ahogyan tudtam. Vizet árultam a Világ moziban. Fát és szenet loptam a Ferencvárosi pályaudvarról, hogy legyen fűtenivalónk. Színes papírforgókat csináltam és árusítottam a jobb sorsban élő gyerekeknek. Kosarakat, csomagokat hordtam a vásárcsarnokban stb. 1918 nyarán Abbáziában üdültem a Károly király féle gyermeknyaraltatási akció jóvoltából. Anyám már betegeskedett, méhdaganata támadt s ekkor én magam jelentkeztem a Gyermekvédő Ligánál - így rövid időre Monorra kerültem. Visszatérvén Budapestre újságot árultam, bélyegekkel, majd kék, fehér és postapénzzel kereskedtem, mint egy kis bankár. A román megszállás alatt kenyeresfiú voltam az Emke kávéházban. Közben - öt elemi elvégzése után - polgári iskolába jártam.

1919 karácsonyán meghalt anyám. Gyámommá az árvaszék sógoromat, a most elhunyt Makai Ödön doktort nevezte ki. Egy tavaszon és nyáron át az Atlantica Tengerhajózási Rt. Vihar, Török és Tatár nevű vontatógőzösein szolgáltam. Ekkor vizsgáztam magánúton a polgári negyedik osztályából. Ezután gyámom és Giesswein Sándor dr. Nyergesújfalura küldtek kispapnak a szaléziánusokhoz. Itt csak két hetet töltöttem, hiszen görög keleti vagyok és nem katolikus. Innen Makóra kerültem, a Demke internátusba, ahol rövidesen ingyenes helyet kaptam. Nyáron lakásért és ellátásért tanítottam Mezőhegyesen. A gimnázium VI. osztályát színjelesen végeztem, jóllehet pubertáskori zavarok miatt több ízben öngyilkosságot kíséreltem meg, hiszen valójában sem akkor, sem előzőleg nem állott fölvilágosító barátként mellettem senkisem. Már megjelentek első verseim is, 17 éves koromban írt költeményeimet a Nyugat publikálta. Csodagyereknek tartottak, pedig csak árva voltam.

A VI. osztály elvégzése után ott hagytam a gimnáziumot meg az internátust, mert elhagyatottságomban nagyon tétlennek éreztem magamat: nem tanultam, mert a tanárok magyarázata után is tudtam a leckét, hiszen erről jeles bizonyítványom is tanúskodott. Kukoricacsősznek, mezei napszámosnak mentem Kiszomborra és házitanítónak szegődtem el. Két kedves tanárom kérésére mégis elhatároztam, hogy érettségizem. A VII. és a VIII. osztályból összevont vizsgát tettem s így egy évvel előbb végeztem, mint volt osztálytársaim. Tanulásra azonban mindössze három hónap állt rendelkezésemre s így történt, hogy a hetedikből tiszta jó, a nyolcadikból pedig tiszta elégséges osztályzatot kaptam. Érettségi bizonyítványom már jobb a nyolcadikosnál: csak magyarból és történelemből kaptam elégségest. Ekkor már egy versemért Istenkáromlás miatt pörbefogtak. A Kúria fölmentett.

Ezután egy ideig könyvügynök voltam itt Budapesten, majd az infláció idején hivatalnokoskodtam a Mauthner féle magánbankházban. A Hintz-rendszer bevezetése után itt a könyvelőségbe osztottak be s nem sokkal utóbb idősebb kollégáim bosszúságára engem bíztak meg annak ellenőrzésével, hogy kasszanapkor milyen értékek adhatók ki. Iparkodásomat itt egy kissé kikezdte az, hogy saját munkámon kivül önnön dolgaik egy részét is nyakamba varrták idősebb kollégáim, kik nem mulasztották el különben sem, hogy bosszúságot okozzanak nekem a lapokban megjelenő verseim miatt. „Ilyen idős koromban én is írtam verseket” - mondogatta mindegyikük. A bankház később megbukott.

Elhatároztam, hogy végképpen író leszek és szert teszek olyan polgári foglalkozásra is, amely szoros kapcsolatban áll az irodalommal. Magyar-francia-filozófiai szakra iratkoztam a szegedi egyetem bölcsészeti karán. Fölvettem heti 52 órát és 20 órából kollokváltam kitűnően. Napokat ettem, verseim honoráriumából fizettem lakásomat. Nagyon büszkévé tett, hogy Dézsi Lajos professzorom önálló kutatásra érdemesnek nyilvánított. De minden kedvemet elszegte az, hogy Horger Antal professzor, kinél magyar nyelvészetből kellett volna vizsgáznom, magához hívatott s két tanú előtt - ma is tudom a nevüket, ők már tanárok - kijelentette, hogy belőlem, míg ő megvan, soha nem lesz középiskolai tanár, mert „olyan emberre - úgymond - ki ilyen verseket ír” s ezzel elém tárta a Szeged c. lap egyik példányát, „nem bízhatjuk a jövő generáció nevelését”. Sokszor emlegetik a sors iróniáját s itt valóban arról van szó: ez a versem, Tiszta szívvel a címe, igen nevezetessé vált, hét cikket írtak róla, Hatvany Lajos az egész háború utáni nemzedék dokumentumának nyilvánította nem egy ízben „a kései korok számára”, Ignotus pedig „lelkében dédelgette, simogatta, dünnyögte és mormolgatta” ezt a „gyönyörűszép” verset, ahogy a Nyugatba írta róla és ezt a verset tette Ars poeticájában az új költészet mintadarabjává.

A következő évben - húsz éves voltam ekkor - Bécsbe mentem, beiratkoztam az egyetemre s abból éltem, hogy a Rathaus Keller bejáratánál újságot árultam és a Bécsi Magyar Akadémikusok helyiségeit takarítottam. Lábán Antal igazgató, mikor tudomást szerzett rólam, ezt megszüntette, ebédet adott a Collegium Hungaricumban s tanítványokhoz juttatott: Hajdu Zoltánnak, az Angol-Osztrák Bank vezérigazgatójának két fiát tanítottam. Bécsből - egy szörnyű nyomortanyáról, ahol négy hónapig lepedőm sem volt - egyenesen a Hatvany Kastélyba kerültem vendégnek, Hatvanba, majd a ház asszonya, Hirsch Albertné ellátott útiköltséggel és a nyár végeztével Párizsba utaztam. Itt beiratkoztam a Sorbonnera. A nyarat a délfranciaországi tengerparton töltöttem egy halászfaluban.

Ezután Pestre jöttem. Két szemesztert hallgattam a pesti egyetemen. Tanári vizsgát mégsem tettem, mert - Horger Antal fenyegetésére gondolva - azt hittem, úgysem kapnék állást. Majd a Külkereskedelmi Intézet magyar-francia levelezőnek alkalmazott, megalakulásakor, - referenciával azt hiszem szívesen szolgál Kóródi Sándor úr, volt vezérigazgatóm. Ekkor azonban olyan váratlan csapások értek, hogy bármennyit edzett az élet, nem bírtam ki - az OTI előbb szanatóriumba, majd táppénzállományba utalt neuraszténia gravisszal. Hivatalomtól megváltam, beláttam, hogy nem lehetek tehertétel egy fiatal intézmény nyakán. Ezóta írásaimból élek. Szerkesztője vagyok a SZÉP SZÓ c. irodalmi és kritikai lapnak. Magyar anyanyelvemen kívül írok és olvasok franciául és németül, levelezek magyarul és franciául, perfekt gépíró vagyok. Tudtam gyorsírni is, - egy havi gyakorlattal ezt a tudásomat fölfrissíthetem. Értek a sajtó nyomdatechnikájához, tudok szabatosan fogalmazni. Becsületesnek tartom magam, azt hiszem, hogy fölfogásom gyors és hogy munkában szívós vagyok.

(1937)

Szakirodalom

Németh László: Nincsen anyám, se apám. József Attila versei

Az a gyanúm, hogy a dalnak ez az apátlan-anyátlan Kakuk Marcija szívesen elálldogál a tükör előtt - s elébb költötte meg József Attilát, a szappanfőző és kefés asszony gazdátlan árváját, mint az itt közölt költeményeket. Ritkul a költő, aki mint egy készülő világ Istene, a tulajdon verseiből látja földerengeni magát. Okosabb és hiúbb Istenek vagyunk mi, akik elébe vágunk a magunk teremtésének, előre tudjuk, kik vagyunk s kevés helyet hagyunk a teremtődés Isten-csináló véletlenének, mint ez a József Attila is, aki olyan jellegzetes, jó zamatú, rögtön felismerhető, soha el nem felejthető József Attilát faragott a versei elé, hogy a kritikusnak is ezt kell kezébe vennie, mielőtt őhozzá nyúlna.

Nem, ennek a figurának igazán nem kell félnie a népszerűtlenségtől! Vegyétek elő Tersánszky valamelyik csavargóját, szoktassátok le a bagózásról s itt van József Attila. Mert a bagóban érettség van, flegma, fatalizmus. József Attila azonban még innen van a bagón, az ő társadalmonkívülisége még újkeletű és hangsúlyozott. Túlsokat emlegeti az öles kondérban fővő babot és a lyukas nadrágot, amelyet a tenyerével kell takarnia. Van benne valami (pökhendiség-e? mélabú-e?), ami oda dörgölteti a maga csavargó voltát a társadalom orra alá és sírversében is jogot formáltat rá, hogy „egyben másban Istenhez is hasonlított.”

Kamasz még ez a mi csavargónk s a ki nem irtott Rousseau ki-kidobog a zsidó orvostól kapott kabátja alól. De árthat-e ennek a bagótlan Kakuk Marcinak az a kis Rousseau, aki belé szorult? Sőt éppen ez teszi őt ifjúvá és rokonszenvessé. Enélkül kinek a fejébe csapna mennyköves, virágos kalapot a förgeteg s ki akarna kertész lenni, hogy „ha már elpusztul a világ, legyen a sírjára virág.” E Rousseau nélkül csak a gazdátlanság száraz humora marad. „Ha fa volnék, hát fészket igazán a varjú is szükségből rakna rám.” Annak a cinizmusa, aki „a görögkeleti vallásban nyugalmat nem lelt csak papot” s a „hosszú az Úristen, rövid a szalonna” mottó egykedvűségei. Ez a Rousseau megnyújtja őt a szerelmi ellágyulás s a forradalmár lelkesültség felé. „Rotyogó mérget, engem főzz nagy üst és fordíts a világra” biztatja a vihart s ebből is látszik, hogy kár lett volna a bagózásra rászoknia.

Bizonyosan nem ennyi azoknak a szavaknak a száma, amelyeket erről a Landbursch Attiláról elmondhatunk s magam is még soká forgatnám őt, ha nem hajtana a sanda vágy, hogy kibontsam: mi van belül. Mert bizony, akármilyen jóízű, eredeti figura vagy, ilyet hármat is farag napjában, akit megszorítanak s csak annyit ér ez a te bábud, amennyire hasonlítasz hozzá. Mert végre is nem arra vagyunk kíváncsiak, mihez kötötted oda magad, hanem hogy ki vagy.

Ami József Attilában a legjobb s bizonyos fokig a bábujáért is jót áll, az képzeletének humoros és mégis költői vágása. „Öreg itt minden. A vén vihar görbe villámra támaszkodva jár” írja egy helyütt. „A körmeim egyre keményebbek, de a rózsái fehérebbek” másutt. A hasonlat az élc mechanizmusa szerint jön; mélyről és váratlanul, mint metán a mocsárból s tudatalatti gondolatsorok fejeződnek be benne, de fölfelé szökőben a tudat felsőbb rétegei is hozzáadnak valami metaforaszerűt, az élc éle letompul és költészet tapad hozzá. Mintha valaki a kényszerű fintorát az ihletett szépmondás arcjátékába mímelné át. Olykor a költői elem az erősebb. („A békességet szétosztja az este, meleg kenyeréből egy karaj vagyok.” „Az apókkal és az anyókkal, akik ráncaim tervét hordják.” „S a kenyerek erősen, bízva kelnek.”) Máskor az élc élesedik ki esetleg egész a kínosságig. („Óriási korsó sör a nyár, habok rajt a pufók fellegek.” „Ha volna kollektív iparosfa, téli cipőjét megteremné.”) De a szellemnek ez az állandó élcgyártó kényszere, amelyet a tudat költészetté iparkodik leszerelni, minden verséből kiérezhető.

Rokon jelenség ezzel a szellem szilaj s ugyanakkor felelőtlen nyugtalansága, amely a képzettársítás hézagosságában mutatkozik. A szellemi folyamat nála nem folytonos, hanem lökésszerű. Minden impulzus megkapja a maga mondatát, de a mondatok közt rések maradnak, amelyeket kiegészíteni olykor érdekes és mulattató, máskor bántó és elkedvetlenítő. („S ha megrándul még bőröm, az egek - hátamról minden hasamra pereg - hemzsegnek majd az apró zsírosok, - a csillagok, kis fehér kukacok”). Ez a hézagosság érthető következménye a képzelet élc-impulzusainak. Az élc váratlanul jön s az élcet leszerelő verselemek hézagai megőrzik ezt a váratlanságot. Valami a benzinmotor puffogásának a szakaszosságából.

Találhat-e az ilyen költő megfelelőbb formát a dalnál? Aki azzal állít be, hogy „Kinek verséért a halál öles kondérban főz babot, - hejh, burzsoa! hejh, proletár! én, József Attila itt vagyok!” az már hetykeségében sem méltathatja többre egy maga elé dúdolt dalnál a világot. De ennek az agyunkban működő benzinmotornak is megfelel a dal beosztása, hiszen a népdal például épp ennek a hézagos képzettársításnak a klasszikus formája. Van is József Attilának néhány szép verse, amely közel kerül a népdalhoz. (Megfáradt ember, Gyöngy) többnyire azonban a groteszk és az intellektuálisan-játékos felé eltolt népdal az övé, egy sajátos szellemi berendezés számára profanizált népdal, amelynek az adekvát volta ellen mit sem bizonyít az a néhány gyönge, utánzat-ízű szabadvers, amely a kötetbe bekerült...

Ennyiből is nyilvánvaló, hogy ez a József Attila, aki e kötet elé faragtatott, nem idegen attól a József Attilától, aki a könyv kvalitásából bontakozik elénk. A póz egyirányú a tehetséggel, legföllebb a póz-választó sietséget kell kárhoztatnunk. De ezt a sietséget is megmagyarázza József Attilának néhány egész rossz, éretlen verse (pl. a Medáliák sorozat). Ez a Kakuk Marci, ha nem is jutott el a bagó lelki egyensúlyáig, beszedett valamit a kor széllel-bélelt akarnokságából, amely nem ér rá bevárni önmagát, hanem most akar nagyot szólni, ha kell, maga elé tolt figurákon át. A nagyotmondásnak, képerőszakolásnak az a hajlama, amelyre e könyv egyharmadát idézhetnők, azonos pszichológiájú az ő eleve-kifaragottságával.

Amondó vagyok tehát, hogy ezt az eredeti költői egyéniséget nem ártana az alkotó alázat javára revideálni. Az ember odaköti magát egy ilyen bábuhoz; egy ideig minden jól megy, az olvasók is hamarabb összebarátkoznak a bábukkal, mint a költőkkel, de egyszerre csak nehezedik a bábu, elébb fakölönc lesz, aztán vas, ólom s olyan közel húzza a fejedet a földhöz, hogy nem nézhetsz többé vonítás nélkül a csillagokra.

Nyugat, 1929. december 1.

Kosztolányi Dezső: Ezerkilencszázharminchárom

Szememre vetik, - mondotta Esti Kornél - hogy történeteimet többnyire a fiatalságomból hozom, abból a korból, melyet ma már némi joggal „történelmi előidőknek” is lehet nevezni. Hát ez természetes. Ott keresek, ahol találok. Mindnyájan csak egy-két évtizedig élünk igazán, az életünk első évtizedeiben. Akkor rakódnak lelkünkbe a kincsek, mély rétegekben. Ezeket egy életen át se tudjuk kibányászni.

Nekem az élet mindörökre a gyermekségem s a fiatalságom egy része, amikor vidéken tanultam s a csodálatos, tündöklő pesti körutakon csavarogtam, melyekre még a béke vetette viharos fényét. Bizonyos idő múltán fogékonyságunk, befogadóképességünk csökken. Akárki tapasztalhatta ezt, aki már elmúlt harminc éves. A tavasz, vagy a tél lassanként naptári adattá zsugorodik. Mindig kevesebbet veszünk észre belőlük. Képünk végérvényesen kialakult bennünk, s ehhez a következő évek alig tudnak valamit hozzáadni. Most már hiába látnám egy amerikai felhőkarcoló égését. Számomra a tűzvész annak az alföldi putrinak az égése, melyet mint gyermek figyeltem meg, öntudatlanul. Ha le kellene írnom az amerikai felhőkarcolónak az égését, bizonyára ebből a jelentéktelen élményemből lopkodnék szikrát és színt. Így vagyok az emberekkel is. Új ismerőseim talán tartalmasabbak, mint a régiek, de azért a régiek maradnak az igaziak. Ők jelképezik nekem az embert, amint a régi tárgyak jelképezik nekem a világot.

Azt is mondják, hogy nem élek a jelenben, hogy elfordulok tőle. Ez szamárság. Én éppúgy a jelenben élek s a jelenben halok majd meg, mint mindenki. De mit tehetek a lélek örök törvénye ellen, hogy élményeink korszaka egy ponton lezárul? Nem én fordulok el a jelentől. A jelen fordul el tőlem. Meresztgethetem rá a szemem, nem látok benne semmit, csak tényeket és idegeneket. Az élményeket nem lehet hajszolni. A buzgalom semmit sem ér. A fény nem kívülről jön, hanem belülről.

Azért nem állítom, hogy ezután már semmi meglepetés se vár rám. Néha még akad egy esemény, egy arc, mely sokáig foglalkoztat. Igaz ugyan, ha a végükre járnék, legtöbbször kideríthetném, hogy csak azért ragadtak meg annyira, mert véletlenül össze voltak hangolva egy emlékemmel s együtt zengtek vele. Ilyesmihez most már szerencse is kell.

Képzeljétek, múltkor szerencsém volt. A Szíriusz-kávéházban olyasmit éltem át, amit érdemes elmondani. Szinte tegnap történt, most, a legjelenebb jelenben, fiatal barátommal Jancsi Jánossal.

Tessék? Kifogásoljátok a nevét? Keresettnek találjátok? Sajnálom, de csakugyan így hívják. Az élet valószínűtlen. A nevei is azok. Figyelmeztetlek benneteket, akik regényeket és elbeszéléseket írtok, hogy sohase nevezzetek egy nyárspolgárt Kovács Jánosnak s egy világhírű gordonkaművészt Timoránszky Titusznak. Az olvasó ezt nem hiszi el nektek, mert a valószínűség valószínűtlenségét érzi benne. Megfordítva talán inkább elhiszi, mert abban a valószínűtlenség valószínűségét érzi. Jó lesz ezt el nem felejteni.

Tehát Jancsi, vagy János - amint parancsoljátok - huszonkilenc éves és költő. Rövid életének hosszú éveit azzal töltötte el, hogy várakozott. Várt arra, hogy a nap feljöjjön, aztán arra várt, hogy a nap lenyugodjék. De hogy miért várt arra, vagy erre, azt maga se tudta volna megmagyarázni. A várakozástól voltaképp semmit se várt. Olykor várt a villamosokra és a társaskocsikra is. Beült a megállóhelyek üvegkalitkájába. Nézte, hogy halad el az orra előtt tíz-tizenöt kocsi. Aztán, mint aki valamit elintézett, fölkelt és tovább ballagott egy céltalan cél felé. Végül rendszerint a Szíriusz zátonyán feneklett meg, ahol barátai tanyáztak, a háborúutáni nemzedék tagjai, akik feleslegessé vált életükkel fizetnek hadisarcot azért a véres dáridóért, melyet annakidején tudtuk és beleegyezésük nélkül rendezett egy másik korosztály. A számlát - végzetes tévedésből - nekik nyújtották át.

Ezek a fiatalemberek nem csalódottak. Csalódni csak az tud, aki valaha hitt. Nekik erre nem engedtek időt. Első elemis korukban az utcasárban heverő újságokból betűzgették ki, hogy az emberek puskatussal verik egymást agyon s a betegekre rágyújtják a kórházat. Őnekik nem volt miből kiábrándulniok. Sohasem érezték azt, amit mi, hogy a felnőttek okosabbak, vagy becsületesebbek. Ők a világtörténelmet s a belőle levonandó tanulságot a hírlapok vastag címbetűiből tanulták meg. Még pedig alaposan. Nem is felejtették el soha. Így, ha most összejönnek, csak üldögélnek. Nem panaszkodnak ezek, nem gúnyolódnak, nem lázonganak. Ehhez is elfogultság kell, hit és erő. Csak egymásra néznek, bólintanak egyet és már mindent tudnak.

Sokáig magam sem értettem őket. Két nemzedék még nem különbözött annyira egymástól, mint a miénk, meg az övék. Nekünk az apánk húsz éves korunkban irónnal kezében kiszámította, hogy mennyit kereshetünk ezen, vagy azon a pályán, ha serényen dolgozunk, hogy milyen nyugdíjjal, korpótlékkal vonulhatunk majd vissza pihenni s e biztos tudatban könnyű volt elrugaszkodnunk a „rendes” élettől. Őnekik ez a rendes élet a kaland volt, mert körülöttük mindenki csak rendetlenkedett. Mi a korunk sivár eseménytelenségében felnagyítottuk a kis eseményeket, hogy meg ne semmisüljenek. Ők, szegények, a nagy eseményeket voltak kénytelenek lekicsinyíteni, ugyanebből a célból. Mi folyton cigarettáztunk, rontottuk magunkat, szép és rút szerelmek lázában éltünk. Ők nem dohányoznak, tornáznak, korán megnősülnek. Mi naponta ötször-hatszor meg akartunk halni. Ők inkább élni szeretnének, ha lehetne.

E méltányosnak nevezhető vágyuk elé megannyi akadály tornyosul. Pedig megpróbáltak mindent, így is, úgy is, hetykén, dacosan, alázatosan. Nem lehet őket kishitűséggel, tunyasággal vádolni. Jancsi is megpróbált mindent a világon. Dolgozott, tanult is, de miután kéziratai éveken át nem találtak gazdát, megértette, hogy nincs rá szükség és félreállt. Most a Szíriusz kávéházba jár. Ebből áll társadalmi élete. Itt találkozik kitűnő kortársaival, Hernáddal, a nagytehetségű regényíróval, aki regényeit nem tudja kiadni. Ullmannal, a nagytehetségű könyvbírálóval, akinek egy könyve sem akadt, hogy megbírálhassa, Baltazárral, a nagytehetségű lapszerkesztővel, akinek nincs lapja, Bolváryval, Kerner Gézával meg a többiekkel.

Mit csinálnak a munkanélküli írók? Hát azt, amit a többiek. A munkanélküli asztalosok kényszerű tétlenségük első korszakában bizonyára mindent összeenyveznek, megszegecselnek házuk táján, kijavítják a sánta asztalokat, a bicegő székeket, sőt talán bölcs előrelátásból kiszabják, elkészítik a maguk és családtagjaik koporsóját is. A munkanélküli bűvészek azon igyekeznek, hogy varázsvesszőjükkel eltüntessék sötét gondolataikat és pénzt teremtsenek elő a semmiből. A munkanélküli tanítók - legalább én úgy képzelem - tulajdon gyermekeiket szedik ráncba s kutyájukat fogják betűvetésre. Egy darabig még ki-ki a maga mesterségét folytatja. A munkanélküli írók is. Kitartóságuk folytán a régi végsebességgel haladnak. Mozognak bennük a szavak, melyek egyébként nagy alkotásokat szolgálhattak volna, túlburjánoznak az érzésen, a gondolaton s egy központi irányító és fékező erő híján kitörnek szokott pályájukból, föllázadnak, követelik a maguk jogát. Ezek a szavak önálló életet kezdenek élni, akár a sokáig hevertetett szerszámok, az unatkozó kalapácsok, melyek egyszerre csak kiugranak szerszámládájukból és összevissza kalapálnak mindent, vagy az érdemtelenül mellőzött gyaluk, melyek kétségbeesésükben a mester keze nélkül ide-oda futkosnak és siklanak s őrjöngve gyalulgatják a falat, a szőnyeget, a tükröt, amit érnek. Kísérteties ez, barátaim.

Jancsin is ezt tapasztaltam. Egyre kevesebbet írt. Utóbb már csak a költeményeinek címét, vagy rímeit írta meg, mint a legszükségesebbet, megmentve belőlük a forma mozgatóerejét, a lényeget. A többit elvetélte. Így jött létre a földrengésről szóló, kifejező, de bőbeszédűnek éppen nem nevezhető verse, melyben a földet tartó titánról csak ezt a megállapítást teszi:

Atlasz:
Hanyatlasz.

s így jött létre az ehhez hasonló Tout comprendre c’est tout pardonner című verse is, melyben egy bódítókkal élő szerencsétlen barátját igyekezett igazolni, vagy mentegetni a következőképpen:

Ne ámulj e kokainistán,
Gondolkozz az okain is tán -
s megérted.

Ezek az alkotások, melyektől én nem tudnám teljesen megtagadni az érdekesség varázsát, művészetének már ferdülését és csenevészesedését mutatják s azt bizonyítják, hova juthatnak a legnagyobb istenáldotta tehetségek, ha képességüknek nem adnak kellő teret.

De ők valamennyien ilyenek voltak, parlagon hevertek, ugaroltak, a végtelenségig. Mit tehettek? Hát játszottak. Játszottak velük a szavak, ennélfogva ők maguk is játszottak. Vagy minthogy az író munkája a velejében játék, „dolgoztak”. Játszottak és dolgoztak, hiábavaló mesterségük hiábavaló eszközeivel. Játszottak a magánhangzókkal és a mássalhangzókkal, folyékonyan beszéltek csupán e-vel, amikor is a katonaság egyszerűen „fegyverekkel felszerelt emberek fegyelmezett serege” volt. Játszottak barkohbát, a tökély elképzelhetetlen fokára emelve ezt az elmemozdító tornát s a fogalmak körét szűkítve, a felelgető igen-jeiből és nem-jeiből a legrövidebb idő alatt kitaláltak minden lehető és lehetetlen dolgot, például Poincaré legelső öngyújtójának tűzkövét, vagy magának Oedipusnak jól megtermett, izmos Oedipus-komplexumát. Játszottak „keretes mondatokat”, a magyar szövegbe művészien beleszőve, beleötvözve, belemunkálva a legképtelenebb idegen neveket. Rabindranath Tagore, vagy gróf Oxenstierna Axel nevét. Játszottak a tulajdonnevek kezdőbetűivel is. Kapásból fújtak minden Ü-vel, vagy W-vel kezdődő költőt, tudóst, bölcselőt s legalább ilyenkor és ilyen módon láthatták hasznát széleskörű műveltségüknek, a facér írók világirodalmi tájékozottságuknak, a facér nyelvészek évekig tartó fáradságos búvárkodásuknak, a facér gépészmérnökök, a facér csecsemőorvosok természettudományos iskolázottságuknak és több egyetemüknek, mert miután vagy egy félóráig sorolgatták fel a különféle jeleseket s már mindenki elcsigázódott és kudarcot vallott, valaki az utolsó pillanatban homlokára ütött, kiejtette egy alig ismert lengyel biológus nevét, mely szintén Ü-vel, vagy W-vel kezdődik s ezzel megnyerte a játszmát, a díjat, mindnyájunk elismerését és bámulatát. Játszottak pedig főképp magukkal a szavakkal, a nyelv e rejtélyes parányaival, a nyelv e felbonthatatlannak vélt elemeivel, állandóan hevítették és fűtötték őket görebjeikben, mint a középkori aranycsinálók s munka közben diadalmasan fedezték fel, hogy a rőt rezeda visszafelé olvasva: a dezertőr, vagy az ingovány visszafelé olvasva: nyávogni, a kiválóbbak pedig közülük nemsokára hosszú verseket és elbeszéléseket tudtak írni, melyek elölről hátrafelé olvasva, majdnem olyan értelmesek, mint hátulról előre olvasva. Így kattogtak-zakatoltak szegények, anyag és tárgy nélkül, üresen, mint a malmok, melyek a levegőt, a semmit őrlik.

Elég az hozzá, múltkor estefelé, hét órakor én is közöttük üldögélek a Szíriusz hosszú márvány asztalánál s pocsolok ebben a lanyha semmiben. Bejön Jancsi. Köszönés nélkül letelepszik az asztalhoz, felkönyököl. Egy szót se szól, hallgat.

Kissé sápadtnak látszik. De az ő arcszíne, tudjátok, mindig fakó, mint a deszka, a sok régibb és újabb koplalása miatt. Mintha izgatott volna egy kicsit. Ezt észreveszik a többiek is. Valami rendkívüli történt vele. Ennek valami baja van. Kérdezgetik, hogy mi a baja?

Ő csak vonogatja a vállát.

Ugyan mi baja lehet? Baj az, hogy a világra születtünk és élünk. Baj az is, hogy elmegyünk innen és meghalunk. Baj, hogy egészségesek vagyunk, ennélfogva ennünk kell. Baj az, hogy betegek vagyunk, ennélfogva nem tudunk enni. Így is, úgy is sok baj van a földön. Na, annyi baj legyen.

- Mégis, mi bajod? Na, mondd már. Mi lelt téged?

- Jancsi tapsikálja fölfelé fésült, göndör haját. Pödöríti kis bajuszkáját. Hetyke fickó ez, karakán legény. Vékonydongájú, de roppant férfias. Nem hasonlít a költőkhöz. Ez is arra vall, hogy igazi költő.

- Talán elvesztetted az állásod? Fizetésképtelen lettél? Teljesen tönkrementél?

Az efféle gúnyorkák és humorkák már régóta nem hatnak itten. Se a tréfacsinálók nem mulatnak rajta, se a megtréfáltak.

Odasiet hozzája Lalojka, a pincér. Udvariasan, bizalmasan hozzáhajol:

- A szokott nagyobbarányú cehhelés következik?

Jancsi bólint.

Lalojka két pohár vízzel tér vissza s eléje teszi egy tálcán. Jancsi egymásután kiissza mind a kettőt. Ni, milyen szomjas.

Baltazár, Ullmann, Kellner tovább vallatja:

- Miért nem beszélsz, te majom?

Azért nem beszél, mert nem tartja érdemesnek. Úgyis hiába. Odaveti:

- Találjátok ki.

- Ez a dolog ma történt?

- Igen.

- Ma délelőtt?

- Nem.

- Ma délután?

- Igen.

- Tegnap még nem is sejtetted?

- Nem.

Így félvállról felelget. Kisebb gondja is nagyobb, mint hogy kitalálják.

Az asztal végén egy elhízott, fekete fiatalember mind a két tenyerével betapasztja fülét, s a Daily Mail keresztrejtvényére mered. Minden áldott nap megfejti az összes hazai és külföldi keresztrejtvényeket. Már nyolc éve a görög és a latin nyelv okleveles tanára s nyolc éve nincs állása. Unalmában megtanult arabul, perzsául és törökül is. Dr. Scholznak hívják. Barátai az éles esze és pompás vitatkozóképessége miatt eleinte Szokratesznek is hívták. Később, amikor a lóversenyeken hajszolta a szerencsét s minden lóra feltett egy-egy pengőt, a szép görög nevét „Sokratesz”-re változtatták. Legutóbb pedig, mióta ruházatát feltűnően elhanyagolja s inget csak legritkább alkalmakkor vált, sem az egyik, sem a másik nevét nem használják, hanem „Piszokratesz”-nek nevezik, a háta mögött és szemben, az írók éppúgy, mint Lalojka s a többi pincér, amit ő egy bölcshöz illő megértéssel vesz tudomásul.

A keresztrejtvény kockáiba villámgyorsan beírja az odavaló angol szavakat, - egy ausztráliai folyót, egy indián vadállatot, vagy egy amerikai államférfit - aztán, mint aki teljesítette napi kötelességét, elégedetten felsóhajt. Ásít egyet. Leveszi piszkos szemüvegét, törölgeti a piszkos zsebkendőjével, amitől a szemüveg még piszkosabb lesz, de a zsebkendő nem lesz tisztább. Hallgatja, hogy ostromolják Jancsit. Fáradt tekintetét ráemeli.

Azt hiszi, hogy ezek most barkohbáznak. De téved. Még nem barkohbáznak, legalább is ők még nem tudják. Az ösztönösen kíváncsi kérdések és az ösztönösen kurta feleletek lassan, észrevétlenül billennek át a valóságból a játékba, mint amikor a repülőgép felemelkedik a földről és felette lebeg, de egyelőre csak pár arasszal.

Scholz mosolyog a műkedvelő, kontár játékon. Ő ebben igazán mester. Már tudja is, mi a feladat, kipuhatolni, mi történt Jancsival és mi az oka szomorúságának. Csupa szánalomból átveszi a játszmát. Kérdéseit tudományos módszerrel szegzi Jancsi mellének, aki közönyösen válaszolgat.

- Tárgy?

- Igen.

- Csak?

- Nem.

- Fogalom is?

- Nem.

Scholz elbiggyeszti száját, mert a feladatot, „elvont fogalom” nélkül magához méltatlannak tartja.

- Tárgy és személy együtt?

- Igen.

- Képzelt személy?

- Nem.

- Élő?

- Erre nem felelhetek.

- Nem él? Meghalt?

- Erre sem felelhetek.

- Hogyhogy? Se él, se hal? Talán élőhalott?

- Nem.

- Ahá, már értem - mondja Scholz. - Te ebben a pillanatban nem tudod, hogy él-e az illető - teszi hozzá, de érzi, hogy valami nincs egészen rendben.

Életének nehéz és szép játszmáira gondol. Arra gondol, hogy tavaly farsangkor megfejtette a színvakságot és azt a lyukat is, melyet egy szög üt a falba s arra gondol, hogy nemrég kitalálta Kund Abigél anyai öreganyját, szóval egy költött és nemlétező személy költött és nemlétező hozzátartozóját, akit a költő se tartott érdemesnek megálmodni s éppígy kitalálta azt a pusztán feltételezett elmeorvost, aki esetleg megállapította, vagy megállapíthatta volna ugyancsak Kund Abigél őrültségét.

Zsebéből előkotorássza egyetlen értéktárgyát, egy lapos ezüstszelencét, melyben zöld gumicukrok vannak. Szokása szerint körülkínálja, de a társaság szokása szerint visszautasítja, mint mindent, amihez hozzáér. Csak ő vesz belőle egyet. Rágcsálja a zöld gumicukrot, fekete fogaival.

- Gyerünk - biztatja magát. - Tehát ez a személy olyan ember, mint én vagy te? Férfi? Nő? Húsz és harminc közt? A feleséged?

- Igen.

- Marika - szól maga elé Scholz eltűnődve, orra nyergén megigazítja a szemüvegét és Jancsira mered.

A többiek is rámerednek.

- Ez a tárgy - folytatja Scholz -, amelyikről itt szó van, a fejedhez repült? Összevesztetek?

- Nem - válaszol Jancsi keményen s ezzel a nemmel egyszerre eltiporja a nevetést, mely már sisteregni kezd körötte.

- Nem? - kérdezi Scholz és úgy érzi, hogy elveszti a fonalat. - Na jó. De ez a tárgy ugyebár mégis összefüggésben van a te mostani lelkiállapotoddal?

- Igen.

- Ez a tárgy nagy? Ez a tárgy akkora, mint a fejem? Ez a tárgy akkora, mint az öklöm? - és mutatja szennyes öklét. - Ez a tárgy nálad van most? Ez a tárgy a feleségednél van most? Talán rajta van? A fején van? A fülén van? A kezén van? Mellette van a földön?

- Nem, nem, nem, nem, nem, nem.

Néhány perc múlva, amikor a játék már előre halad, Scholz felkiált:

- Tehát ez a tárgy a feleséged gyomrában van, vagy volt. Mindegy. Élelmiszer? Nem az? - mondja és leengedi felvont szemöldökeit. - Szerves, szervetlen? Szervetlen ipari cikk, gyógyszer, de sem én, sem te nem vettük még be? Méreg? - kérdezi gyorsan.

- Igen - feleli Jancsi.

A társaság előrehajolva figyel, de minden nagyobb izgalom nélkül, mert az izgalom testvériesen megoszlik Jancsi között, aki úgy látszik, egy házassági tragédia hőse és Scholz között, aki ezt kitalálja.

- Méreg - ismétli Scholz - helyes, méreg.

Valaki dúdolni kezd:

- „A csizmámon nincsen kéreg” ...

- Csendet kérek! - kiabál Scholz. - Ne zavarjatok. Tekintettel, hogy szervetlen, talán szublimát?

- Igen.

- Hydragilium bichloratum corrosivum - szól egy hang. - HgCl2.

- Nem ide tartozik - inti le Scholz a hangot s most egyenesen rohan a cél felé.

Nem folytatom, barátaim. Csak annyit, hogy én már sok mindent mellre szívtam, de ilyent még soha. Scholz pár percnyi szócsata és közelharc után kivette belőle, hogy Marika, a felesége, a kedves és jó Marika, alig egy órával ezelőtt ismeretlen okból, de öngyilkossági szándékból szublimátkockát nyelt, a mentők a kórházba szállították és most ott van.

Isten úgyse, a hideg verejték gyöngyözött homlokomon. Ti természetesen arra gondoltatok volna, hogy az egész csak ugratás, éretlen tréfa, maszlag. Én azonban nem erre gondoltam. Ismerem azokat a fiúkat, akik 1933-ban élnek. Ezek nem színészkednek, mint mi, nem hazudnak soha, se maguknak, se másoknak. Mi regényesek voltunk. Ők tárgyilagosak. Jancsi a barkohba legszigorúbb szabályai szerint tárgyilagosan közölte a tényállást, ők pedig ezt éppily tárgyilagosan fogadták. Egyikőjüknek se jutott eszébe, hogy egy pillanatig is kétkedjék benne. Nem is nagyon csodálkoztak rajta. Ezek semmin sem tudnak nagyon csodálkozni.

Hogy miért ment bele Jancsi ebbe a kétes ízlésű játékba, tudja Isten. Talán fáradtságból, talán idegességből. Ártani senkinek se ártott vele. Marikát ezalatt a kórházban szakszerűen kezelték, kimosták a gyomrát, hánytatták, tejet itattak vele és sok-sok liter vizet csorgattak át rajta. Jancsit elküldték onnan, hogy ne lábatlankodjék, csak egy óra múlva mehetett vissza. Ő tehát ebben a percben nem segíthetett rajta. Legalább magán akart segíteni. Valahogy agyon kellett ütnie az időt, amíg ismét nem láthatja.

Én nem ítélem el őt. Szerette ezt az asszonyt és most is szereti. Emlékszem, házassága első idejében állandóan zsebében tartott [egy] nagy darab pogácsát és boldogan mutogatta mindenkinek, hogy azt a felesége sütötte. Mit bizonyít ez? Nem azt, amint állítjátok, hogy a pogácsák ehetetlenek voltak, mert különben kidobta volna a zsebéből, nem tartotta volna magánál hónapokig, mint ereklyét. Szóval szereti a feleségét.

A barkohba után fölhajtott még két pohár vizet, aztán átrohant a kórházba. Csak órák múlva tért vissza, késő éjjel. Újságolta, hogy Marika túl van az életveszélyen, megmentették, jól érzi magát, az orvosok bizakodnak abban, hogy semmi utóbaja se lesz.

A Szíriuszban recsegni kezdtek az orosz zenészek, tudjátok, azok, akik még hadifogságukból rekedtek itthon. Egy darabig nemzeti viseletben játszottak orosz dalokat, aztán hogy elrongyolódott a rubacskájuk, az orosz dalokat elfelejtették és most úgyszólván kizárólag magyar nótákat muzsikálnak, szláv véralkatuknak megfelelőleg, álmosan, vontatottan s többnyire hamisan is. Hát menekültünk.

Jancsit hazakísértem a Hungária-körútra. Ott lakik egy hónapos szobában. Leült a szűk dívánra, ahol máskor együtt szoktak aludni. Megállapította, hogy ma egyedül fog aludni. Fájdalma tárgyilagos volt. Fölkelt, a dívánra dobott egy tarka vánkost meg egy vékony paplant. Aztán hátratett kezekkel le-föl sétált, anélkül, hogy egy szót szólt volna. Meg-megállt az ablak előtt. Kitekintett a körútra. Úgy tetszett, hogy valamit vár. Említettem nektek, hogy ez a fiú mindig várt valamit. Most éjszaka volt, felleges, sötét nyári éjszaka. Nyilván arra várt, hogy megvirradjon.

Pesti Hírlap Vasárnapja, 1933. szept. 10.

Garai János: Ha a költő jobbra tér...

József Attilának küldöm, azok nevében, akik ittmaradtunk.

Mondd, mit érlel annak sorsa
akivel egyszer megesett,
egy verse homlokára írta:
„Tőke s fasizmus jegyesek”,
hatalmat, húst a dolgozóknak
követel s vasban osztályharcot,
strófákra boncolja Engelst
és rímekbe foglalja Marxot,

mondd, mit érlel ennek sorsa,
ha balról egy nap jobbra tér,
mert rájött arra, hogy a készpénz
az osztályharcnál többet ér
s harcolni szép, de élni
(„józan előtt ez nem vitás”)
és felbecsülhetetlenebb
mindennél a - legalitás?

Mondd, mit érlel annak sorsa
ki Kosztolányért lelkesül,
habár a tőkét döntögette
pár év előtt még, jelesül,
ki előtt már csak líra számít,
fanyargós nyáltól duzzadó,
„ha vers - így szól - hát hadd legyen szép
s ne forrongásra izgató”?

... Dalolj, dalolj, Attila szaktárs,
„Háló”-ról, „Fák”-ról bús danát.
Hűvös halomba gyűjtsd a pengőt
s fényesre nyald a burzsoát!
Rossz perceidben hiába írnál
„elvtárs”-sal spékelt, dühös sorokat:
egy osztályharcos pöcegödörben
megannyi versed elrohad.

(1934)

Nagy Lajos: Budapest Nagykávéház

(részletek)

8.

(...) Hát a lap, az Északi Fény, havonta egyszer fog megjelenni. Pontosabban évenként tízszer, mert tulajdonképpen röpirat lesz, mivel hogy lapengedélyt a lapalapítók nem szereztek, ilyesmivel meg sem próbálkoztak. Persze, baloldali lapnak nem adnak engedélyt, még talán utcai árusítási jogot sem, de bezzeg ha egy új szennyes riportlapot akar valaki indítani, vagy sportlapot, színházi lapot, akkor nincs előtte akadály, akkor tessék, mehet, ha már harminc hasonló fut is előtte. Hát ez az a híres sajtószabadság. Igen, mert a sajtószabadság fikció, sőt Halas szerint „merőben” fikció.

(...) - Először is programmot kell adnunk. Tehát, kell egy bevezető cikk. Azt majd én megírom - jelenti ki Terebes.

- Miért éppen te? - ámul el Halas. - A programmcikket közösen kell megbeszélnünk.

- Én megírom a cikket és megmutatom. Mindenki hozzászólhat.

- Én is írok egyet. Amelyik jobb lesz, az jön.

- Rendben van. Csak nem képzeled, hogy a tied lesz jobb?

Gerlei közbevág:

- Szerintem programmcikkre nincs szükség. Aki kezébe veszi a lapot, az úgyis látja, mit akarunk. Elég programm a lap címe, a mi nevünk és a címkép. Bár a címképet nem helyeslem. Én a körültekintő taktikának vagyok a híve. Szerintem cikkekre egyáltalán nincs szükség. Csak szépirodalom kell.

Feldheim felkacag:

- Szépirodalom! Már ez az elnevezés is tisztára polgári mentalitásra vall. Szé-épirodalom. Hervad már ligetünk, díszei hullanak.

Meisler csatlakozik Feldheimhez:

- Akár szép, akár nem szép irodalom, az irodalom különben sem érdekli a proletáriátust. A proletáriátusnak a taktikázás sem kell. A proletáriátus nyílt kiállást kíván. Ha a lap nem áll nyíltan és kifejezetten a forradalom alapján, akkor a proletáriátusnak nem kell, a lapot elveti. És igaza lesz a proletáriátusnak.

(...)

Nagy vita indul. Mindenki beszél és senki sem hallgat a többire. Terebes csaknem ordít:

- Elvtársak, hallgassuk meg egymást türelemmel.

De a saját hangjától megrémülve szétnéz a kávéházban. Erre mindnyájan elhallgatnak s ugyancsak szétnéznek. Hát pincér, főpincér, trafikos, telefonos és takarítóasszony mind ott állnak körülöttük s érdeklődve hallgatják, mit beszélnek. Terebes leszállítja a hangját:

- Uraim!

(Már későn).

- Uraim, legyünk komolyak és megfontoltak. A proletáriátus tekintete függ rajtunk.

Ebben van valami ünnepélyes, valami megható. Egy percnyi csend következik, mind az öten elmerengenek. A személyzet elszállingózik.

Gerlei megragadja az alkalmat. Kéziratot húz elő a zsebéből s így szól:

- Ezt a verset írtam a lapnak, hallgassátok meg.

Mindnyájukat kétségbeesés önti el, de reménytelennek látják, hogy ellenkezzenek. Gerlei halkan, tagolva olvassa a verset:

„Afrika fölött már bősz eroplán száguld...”

És így tovább. Mindegyik szakasz végén a refrén:

„Uralkodó osztályt fennen fenyegetem,
A csizmámat olykor
Burzsujszemmel kenegetem.”

Mélységes csöndben hallgatták végig a verset. Mikor a felolvasás véget ért, Gerlei dacosan ütötte fel a fejét. Várta a hozzászólásokat, s mintegy előre felborzolta magát az értelmetlenek és kishitűek ellenvetéseivel szemben. Először is a tetszés nyilvánult meg a négyfőnyi hallgatóság körében, bár ez sem zavartalanul:

- Szép vers.

Ezt az elismerést fokozta egy másik vélemény:

- Nagyon szép vers. Igazán nagyon szép.

A többiek fejbólintással csatlakoztak az előttük szólóhoz. De megtörtént máris az első ellenvetés, Feldheim részéről, ha még nem is a verssel szemben.

- Hogy szép lenne, azt tagadom. Szép, ilyesmi nálam nem létezik. Ez polgári ideológia. Szerintem nem szép a vers, hanem jó. Mert egy vers, akár csak egy asztal, vagy jó, vagy rossz. Ez a vers jó. Jó, mert célszerű.

- Azonban... - ezzel Terebes kezdett egy mondatba, de Gerlei közbe vágott:

- Mi az, hogy azonban? Van valami kifogásod a vers ellen?

- Kifogásom nincs. De azt hiszem, hogy ezt a verset nem lehet közölni. Túl erős.

Gerlei elsápadt.

- Nekem is van ilyen érzésem, - segített Halas Terebesnek. - Az a burzsujszemmel kenegetem, az nem fog menni.

Gerlei méltóságán alulinak tartotta, hogy ezekre a megjegyzésekre bármit is mondjon. Az ő dolguk, hogy mit akarnak, hogy forradalmi proletárlapot akarnak-e, vagy valami gyáva polgári magazint.

(...)

Hatan tárgyalnak az új lapról, Gerlei, Mertz, Petur, Kaluzsay, Kompanek és Csurtos. Szóval a lap meg fog indulni. De nem Kelevéz lesz a címe. A kelevéz fegyver. Márpedig a lap...

Itt Kaluzsay így fejezte ki magát:

- Az emberi értelemre apellál ebben a mai kegyetlen, harcias világban.

- És a jóságra, - tette hozzá Kompanek.

- Hát az meg mi? - csodálkozott el Petur.

- Maga nem hisz a jóságban?

- Nem.

- Különös.

- Hiszek, de csak a jók jóságában.

- Nincsenek jók és rosszak. Minden ember jóból és rosszból van megalkotva. Mi, hogy úgy mondjam, minden emberhez szólunk, még pedig az embereknek a jobbik feléhez.

(...) Gerlei is zavart érzett. Eredetileg az ő eszméje volt a lap és most nemcsak, hogy nem főszerkesztő, nemcsak, hogy nem szerkesztő, de még szerkesztőtárs sem. Kibukott emiatt a sült paraszt miatt, a Petur miatt. De mindegy, most már nem hátrál. A realitáshoz alkalmazkodni kell. Valami verset fog írni a lapnak.

Afrika fölött már bősz eroplán száguld...

Kezdősornak ez maradhat. Az egész első versszak maradhat, persze a refrént, hogy uralkodó osztályt fennen fenyegetem... - ezt el kell vetni. Nem baj, más lesz a refrén. Valahogy így:

Az emberiséget én is csak szeretem... (...)

(1936)

Bálint György: József Attila: Nagyon fáj

(részlet)

Olcsó szellemesség volna összevetni egy régebbi kötetének és a mostaninak a címét és megállapítani, hogy ő, aki valamikor azt hirdette: „Döntsd a tőkét, ne siránkozz”, most nem nagyon döntögeti a tőkét, de annál többet siránkozik. Ez nyilván igaz, de az is igaz, hogy a tőkedöntésre nem a vers a legalkalmasabb szerszám, és a siránkozás - legalább időnként - a költők természetes megnyilvánulása. Gyanús az olyan költő, aki minden versében szabatosan és félreérthetetlenül döntőgeti a tőkét és ha siránkozhatnékja van, gyorsan leteszi a tollat és félrevonul. Az ilyen költőknek nemcsak művészi, hanem emberi és szocialista őszintesége is fölötte gyanús. Nem igazi harcos az, aki soha egy pillanatra sem csügged, és nem igazi költő, aki ezt a pillanatnyi csüggedést nem meri bevallani. Őszinteség nélkül nincs költészet és nincs harc sem.

Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy tekintsük József Attilát most is ugyanolyan baloldali költőnek, mint amilyen néhány verskötettel ezelőtt volt. Ez túlzás volna - de ugyanilyen túlzás volna, ha azt mondanánk, hogy végkép eltávozott a tömegek ügyétől, a szocializmus gondolatától. Tekintsük egyszerűen költőnek, még hozzá igen nagyjelentőségű költőnek, aki szocialista elveit fenntartva a gyakorlatban befelé fordult. Nem jobbra fordult - csak befelé. Ez lényeges különbség. Nem veszett ki a munkásszolidaritás abból, aki ma is így ír:

... - ilyenek vagyunk.
Uj nép, másfajta faj.
Másként ejtjük a szót, fejünkön
másként tapad a haj.
Nem isten, nem is az ész, hanem
a szén, vas és olaj,
a való anyag teremtett minket
e szörnyű társadalom
öntőformáiba löttyintve
forrón és szilajon,
hogy helyt álljunk az emberiségért
az örök talajon.

Nem veszett ki a népfront-lendület abból a magyar költőből, aki napjainkban ezzel a kiáltással fejezi be versét:

Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak -
elmék vagyunk! Szívünk míg vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép komoly fiadat!

Nem, József Attila nem fordult jobbra. De befelé fordult. És mikor azt írja:

Míg megvilágosul gyönyőrű
képességünk, a rend,
mellyel az elme tudomásul veszi
a véges végtelent,
a termelési erőket odakint s az
ösztönöket idebent...

- kétségtelen, hogy az ösztönök titka jobban érdekli a termelési erők titkánál; a maga rejtett világa jobban foglalkoztatja, mint a társadalom.

Amit szivedbe rejtesz
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
sziveddel várd ki azt

- írja egy versében, melyet Freudnak dedikál. A tudattalan tudatosítása: ez most költészetének főcélja. Mind mélyebb és mélyebb rétegekbe ereszkedik le önmagában. Legtöbb versében egykori gyermekénje sír fel és ősi sérelmek kísértenek a tudat-küszöb alól. Minden társadalmi sérelemnél, minden osztálybántalomnál erősebben fájnak neki most a gyerekkori verések. A régi szorongások újult erővel fojtogatják, harminc év semlegesítő közegén keresztül is. Rejtelmes okú bűntudatban vergődik és ismeretlen büntetéstől retteg. Igen, leásta magát egészen a mélybe, a kezdet kezdetéig. Freudi munka ez, elméleti munka és ugyanakkor a leggyötrelmesebb személyes élmény. József Attila egyik legnagyobb művészi ereje és sajátossága mindig az volt, hogy elmélet és élmény dialektikus egységbe olvadt verseiben. Elvont fejtegetések szikrázó és forró fényt kapnak nála az érzések hevétől.

És mégis reméljük - a költő érdekében is -, hogy lírájának ez az irányzata, ez a nagy befelénézés nem marad állandó. Emberi és művészi szempontból egyaránt meddő volna sokáig itt időzni. Még húsz-harminc ilyen vers - és a legszebben hangszerelt, legőszintébben átélt pszichoanalitikus felismerések is szárazzá válnak, személyes ügy helyett egyszerűen csak magánügy lesz belőlük. A búvár részéről megrázó és nagyjelentőségű teljesítmény, ha lemegy az óceán fenekére - de sem az ő, sem az emberiség szempontjából nem volna értelme, hogy végkép lenn is maradjon. Ismétlem, nem tartom sem kisiklásnak, sem „árulásnak”, hogy József Attila egy időre hátat fordított az emberi közösségnek. Nyilván tudta, miért kutatta lázas önkínzással „az ösztönöket idebent”. Az elfordulás és elvonulás korszaka néhány nagyszerű értéket teremtett és jótékonyan fokozta a költő belső érési folyamatát. De most majd ismét fel kell fedeznie a világot, az emberi kapcsolatokat, „a termelési erőket odakint”. És költészetével ismét segítenie kell azokat, akik e termelési erőket az egész emberiség érdekeinek szolgálatába akarják állítani, egy kis csoport szolgálata helyett.

(1937)

Fejtő Ferenc: József Attila költészete

I.

„Aki dudás akar lenni / pokolra kell annak menni / ott kell annak megtanulni / hogyan kell a dudát fújni.” Ezt a különös varázsú, megejtően édes mérgű népi strófát először a Külvárosi éj című kötet élére tette József Attila, aztán a Medvetánc válogatott verseinek lett a mottója, s ha valaki összegyűjti - mint ahogy fogja - József Attilának összes műveit, illessze majd kegyelettel a minden versek elé, halálosan szép jelmondatul.

„Aki dudás akar lenni” - recitálta egyszer elrévedezve, mikor megírtam róla, hogy „jobb mottót, igazabbat s jellemzőbbet nem választhatott volna” - „pokolra kell annak menni” ... Félrehajtotta fejét, s jobb keze mutatóujját az ajkára tette: „Mintha én írtam volna; de mit is jelent tulajdonképpen?” Tűnődtünk a zuglói estében; mit jelent e „pokol”, miféle sorsot, ígéretet, balvégzetet, hiányt; a proletáréletet-e, s az éhséget, az elnyomatást-e, a szegénységet, a külvárosi éjszakák nehéz és tömör ürességét, miféle tömény tüzet, a léleknek mely járatlan tájait és sivár világát? „A vers papírpénz - mondta váratlanul -, s a szenvedés az aranyfedezete.” Homályban gubbasztottunk, abban a barna, langyos alkonyi homályban, ahol a lélek ágyában érezheti magát, s kinyújtózik. A két ujjával megtámasztotta fejét. „Nekem van fedezetem - mondta aztán büszkélkedve, komolykodva, kedvesen. - Színarany.” S ennek örült.

Most mondogatom magamban, szorongva s kihagyó lélegzettel: mintha valóban ő írta volna! Művészi szabályul és életszabályul, mintha csak ő költötte volna a kérlelhetetlen s mégis önkényes törvényt („szabály szerint költi kényem”) - kihíva fejére a végzetet -, játékosan, felelőtlenül dúdolva, dudázva azt, amit tilalmas, ártatlan-könnyedén játszadozva, „mint gyermek” a pusztító elemekkel, míg komolyra, csintalan dallamból komor gyászénekké nem fordult a szó, és szigorú angyalok rá nem koppantottak fehéredő körmeire.

Ebben a négysoros strófában látom összefoglalva életének és költészetének értelmét. Az „átkozott költő” romantikus pátoszához, a baudelaire-i költő dacosan rafinált hivatástudatához -

„Soyez béni, mon Dieu, qui donnez la souffrance
Comme un divin remčde ŕ nos impuretés
Et comme la meilleure et la plus pure essence
Qui prépare les forts aux saintes voluptés!...”

- mi köze van ennek a pásztori együgyűségű gyermeki dallamnak? Köze van hozzá tragikus voltában, kétszeresen tragikus voltában! Mert Baudelaire vagy Ady életérzése egyértelműen volt tragikus és pesszimista. A költő átkozott próféta, aki önnönmagát égeti el, tragikus hős, aki a pátosz koturnusában járkál és ágál, komor fenséggel, sátáni gőggel, a bukott s elítélt angyalok dacával... Az effajta élet igenli az önmaga bomlását-romlását, segít magát taposni, mint szőlőt a kádban, s hiába énekli néha, hogy „én vagyok az úr” - menthetetlenül érzi és tudja, hogy a vers az úr, a költői halhatatlan szépség, s az emberi test és idegzet a „cifra szolga”... Az élet pesszimumát kell vállalnia a vers optimumáért. Pokolra kell mennie... de nem dudával, hanem wagneri nagyzenekarral. Pusztulni kell, de hangosan s tüneményesen. Sírni, de Jeremiás módjára, s még hallgatni is nyomatékkal. „Elhatároztam, hogy átkozott leszek...”

József Attila költészete - most egyben látva az egészet - azért tűnik kétszeresen tragikusnak, mert benne a gyanútlanság bukott el és magasztaltatott fel - az ártatlanul, hetykén, vidáman fütyürészett dallam alig értett, szigorú szövege teljesedett be. A dallam csupa játék, kihívó gyengédség, büntetni való szeretetvágy, az élet idilli igenlése, csupa lágy kedvesség; s a szöveg, a versek szövege s az életé, komoly, nyers, emberi méltóságba gázoló, XX. századi magyar és költői pokol. Egy költő, aki a tájak és falvak, alkonyok s állatok idilli, édes, boldog dalolójának született - oly természetes előkelőséggel ízlésében, aminőt nem láttam kívüle senkiben -, tiszta, üde, tavaszi dallamokban, ez a pásztorénekes, ahogy Németh Andor is látta: csokonaisan rokokó kecsességű suhanc hiába próbálta hősies kedvességgel felmutatni s fenntartani magában az „áramló könnyűségű rétek” látomásait, japáni finomságú karcait az aluvó hangyákról, kényszerű győzelmet aratott felette a túlerős külvárosi éj. A drámában, amelynek hőse a „költő és kora” volt, a költőnek kellett vesznie, a szenvedés, amelyre - mint a halhatatlanság garancialevelére - még büszke volt, „mint gyermek” a vakbélgyulladására, végül elhatalmasodott, s nem is lehetett másként. Az ellenséges erők, amelyeket dudaszóval akart megszelídíteni, majd az emberi elmére, a belátásra hivatkozva utasítgatott rendre, alattomosan, álöltözékben belészivárogtak, szövetségesekre akadtak benne, hogy aztán puccsszerűen elfoglalják, az ösztönök államcsínytechnikája szerint, lelkének minden stratégiai pontját. Kétszeres, mert gyermektragédia, egy harminckét éves gyermeké; mert a bűntudat mozdonya egy ártatlan lelket tépett szét. József Attila költészete a tragikus párbajnak, a dallam és szöveg, a lélek s a külvilág, a költő és kora egyenlőtlen mérkőzésének példázata.

II.
Nem én kiáltok

Nagyon korán, de nem azonnal találta meg a hangját. Csodagyerekként, friss, elragadó suhancként tört be az irodalomba, de a „csodát”: a Nincsen apám, se anyám kötet szabad, természetes, és finom eredetiségét sok-sok munka, tanulmány, gyakorlatozás, kétkötetnyi vers előzte meg. Az elsőnek (még gimnazista korában jelentette meg), a Szépség koldusának már a címe is a dekadens költészet felé mutat, a másik kötet címe, a Nem én kiáltok, a háború utáni kozmikus-expresszionisztikus irányzatokra utal. „Nem én kiáltok, a föld dübörög”: nem ő kiáltott még, hanem az irodalmi friss hagyományok és divatok szóltak rajta keresztül. József Attila ügyesen és gráciával próbálgatta magára a használatból kimenő vagy még használatos költői öltözékeket, egy-egy mozdulata, elszólása, hangsúlya sejteti, hol bő a ruha néki, hol meg szűk, és sejteti az igényt, hogy majdan nem készen kapott, hanem testére-lelkére szabott ruhában járjon. Olyan ez időben - s talán tudatosan -, mint a zeneszerző-növendék, aki mielőtt „magát próbálná”, módszeresen, kötelességszerűen végiggyakorlatozza nemcsak a régi korok, hanem egyes régi mesterek stílusát külön is, elsajátítva fortélyaikat, utánzással ellesegetve titkaikat, tanulva hibáikon, okulva modorosságaikon. Sokszor beszélgettünk arról, hogy a költészetet is sok kisikamlástól, kárba veszett fáradságtól, ízlésficamtól és stílusbeli műveletlenségtől szabadítaná meg a zeneakadémiák mintájára alapított költőakadémia, a rendszeresített utánzásban rejlő erőpróba. Hogy József Attila Nincs itt egy henye szó sem. A négy kezdősorban tökéletes tájhangulat: a földeken hazainduló komoly és hallgatag parasztok, a folyóparton hever a költő. A mondanivalója a versnek a fáradtság határtalan gyengédsége és szeretetvágya. „Egymás mellett fekszünk: a folyó meg én”: egyszerre fejezi ki a természettel való testvéresülést (mint a következő: „gyenge füvek alusznak”) s egyben a hiányt, a magányosságot; hiszen „a folyó meg én” kapcsolat nem nélkülözi a szomorkás iróniát. A fáradtság valóban egyszerre teljes elmagányosodás s lemeztelenülés: „se férfi, se gyerek, se magyar, se testvér”, s ugyanakkor beleilleszkedés a természet békés, pihentető, regeneráló rendjébe. Ez a kettősség: a magány, elbújtatott s csak közvetve kitörő s áthárítható vágyaival, s a béke, az esti csönd enyhülete csodálatos kifejezést nyer az utolsó strófában, ahol „a békességet szétosztja az este”, mint...? A versből hiányzik, de bennünk okvetlenül megrezdül már az asszociáció: mint az apa, családi vacsorán, a kenyeret. - S a „gyengébbek” kedvéért a versképző ösztön hasonlatátugrással erősíti fel a rejtett célzást: „meleg kenyeréből [ti. a békességnek] egy karaj vagyok”. Mert hiába van itt a békesség kenyeréről szó, bennünk az elfojtott hasonlat rezg tovább, s a békében bánatot, a nyugalomban fájdalmat érzünk sajogni. „Harmattá vált bennem a gond és teher”, énekli, s mi fordítva érezzük: a gond és teher vált benne harmattá. A természettel, a gyógyító, nagyszerű tájjal és magas éggel való azonosulásban zeng ki, hatalmasan s mégis csöndesen, a vers:

pihen most az ég is, a nyugodt Marosra
s homlokomra kiülnek a csillagok.

Az első tökéletes József Attila-vers... Nem is volna való a Nem én kiáltokba, s a költő be is fogadta a Nincsen apám-versek társaságába. Itt kell megjegyeznem azt is, hogy József Attila kötetei nem felelnek meg egészen pontosan költői fejlődése szakaszainak. Nem a periódus lezáródása, rendszerint kívülálló szempontok határozták meg a kötetei megjelenését. A Nem én kiáltok néhány verse azt a lelkiállapotot s modort fejezi ki, amely a Nincsen apám sűrűjére jellemző, mint ahogy a Nincsen apám-korszak még belefolytatódott a Döntsd a tőkétbe, ez a Külvárosi éjbe és így tovább. Másrészt nem is voltak egészen zárt periódusai. Még legutóbb is (Születésnapomra) fölelevenítette a húszesztendős fiú suhanchetykeségét, más versben meg a huszonnégy évesnek (habár elmélyítve) kimondottan népi dallamhasználatát. Miközben új periódusát dolgozta ki, visszanyúlt a már „kész” kifejezési módokhoz, s egyben mindig tudott előre is utalni. S mégis - kivéve a Medvetáncot - már a kötetcímek is kitűnően jelzik fő szakaszait: a Nincsen apám, se anyám annak a versnek kezdősora, amely az első periódus lélek- és formakészségét szimbolikusan összegezi, a Döntsd a tőkét a marxista forradalmárság „Sturm und Drang”-korszakát, a Külvárosi éj már részleges lehiggadását, elégiásodását jelenti, a válogatott Medvetánc után a Nagyon fáj pedig „a szorongatott teremtmény sikolya”.

III.

Nincsen apám, se anyám

A Nincsen apám, se anyám (tulajdonképpeni címe Tiszta szívvel) egymagában halhatatlanná tenné József Attilát, ha nem tanúskodna még vagy száz hibátlan tökéletességű vers az ő naggyá avató pörében. „Miért szép?” - kérdem magamtól. Ugyanazért, amiért az „Aki dudás akar lenni...” feledhetetlen. A haláltáncok bizarr bűbája kísért benne. Ősi nyolcas, csárdásritmusban (kettőt jobbra, kettőt balra) táncol elénk a legnagyobb emberi nyomorúság és elhagyatottság, anyátlan-apátlan árvaság és nincsesség - de nem a sírva vigadás vidékies csattintásaival, romantikus hujrázásával, hanem - s ez teszi igazán megrázóvá - ártatlan, kis durcás derűvel, pátosztalanul, a végletekig leegyszerűsített táncossággal! Hencegés, hivalkodás is rezdül itt, gyermeki együgyűséggel; egy nemzedék cinikus szamárfül-mutogatása az elődök nagy pátosza felé; villonos csavargósság, csibészes erkölcsi nihilizmus. Van-e bonyolultabb hát, mint ez az egyszerűség? Van-e rafináltabb, mint ez a könnyedség? Mert hogy a cinizmus nem a lélek sivárságából, hogy a nihilizmus nem rosszaságból vagy übermenschi fönnhéjázásból fakad, hogy a hencegés és hivalkodás nem igazán az, hogy az egész ritmus, tónus nem őszinte, azt maga a vers leplezi le. A nihilizmus gyermeki fenyegetőzés, a cinizmus és jókedv fitogtatott dac lehet csak, hiszen a húszéves fiú szíve „tiszta”, sőt szíve „gyönyörűszép”, s a föld, amellyel elfödik, „áldott”. Itt magára hajló gyöngédség van jelen a hetyke fenyegetőzésben. De mit keres az utolsó strófa fölengedettségében a „halált hozó fű” bosszús képzete? Mindig éreztem, hogy ez a jelző itt nem egészen önmaga jelentéséért áll a helyén. A halálhozó, mérges fű különös kontrasztban áll a „gyönyörűszép” szívvel, amelyből fakadnia kell, s az „áldott földdel”, amely e szívet elfödi, viszont rokon a megelőző szakok cinizmusával. Az „áldott” s a „gyönyörűszép” kisiklást jelentenek a gyengédség kifejezésének irányában, s a „halált hozó” jelző ezt a kisiklást billentené helyre. De épp a kisiklás, az elérzékenyülés feltörő mozzanatai teszik a verset azzá, ami. Ha a szív nem lenne tiszta és gyönyörű szép, s a föld áldott, akkor a vers egyhangúbb volna, s nem keveredne anyagához panasz, ki nem mondott kívánság és sóhajtás.

De ne időzzünk oly soká e versnél. Az érzések kezelésének e magaleplező s mégis önleleplező technikája (amely technika nemcsak a hangban, ritmikában nyilvánul meg, hanem jelzőkben, képekben is) egységes jelleget ád József Attila első periódusának. A törvény: légy cinikus, magadhoz kegyetlen, jókedvű, kemény; a valóság: árva, friss, szemérmes, botor, idegérzékeny fiatalember vagy... József Attila ez első szakasza színészi teljesítmény, amellyel legtöbb kritikusát s főleg olvasóját is sikerült becsapnia. Némiképp persze önnönmagát is. A hetyke, hányaveti, kamaszos hang jól állt neki, s csak később látta be, hogy művészi értéket e stílusú költeményeiben nem is annyira az életvidámság ad, hanem annak vegyülése páratlan gyöngédségével; s hogy cinizmusa, amellyel azt énekli szülőanyjáról, Pőcze Borcsáról, hogy „megették a fenék”, hogy a durva „fene” szó használata csak a sírni kívánkozó s nem akaró kamasz meghatott krákogása... Különös eset: hogy verseket a tudatos és elárult őszinteség, őszintétlenségük tegyen naggyá! Az önnön következetlenségük! Mert gondoljunk csak a Szeretnénekre, amelyben négy strófán át becsmérli magát: fának, földnek, víznek, tűznek hogy utolsó volna,

- S ha én volnék az úr, az úr helyett -

ugye, most azt várnánk, s teljes joggal, hogy önmagát becsmérelné ilyformán: „nem is szeretnének az emberek...” De meglepetésszerűen azt olvassuk:

nagyon szeretnének az emberek.

Tehát az utolsó sor rácáfol az egész vers hangulati szerkezetére, de nem bántómód, logikátlanul, mert átláttat a „tréfán”, a játékos szemérmen, s megmutatja a meggátolhatatlanul kikívánkozó vágyat a szeretet és megbecsülés után... Vagy nézzük a Dalt, a háromszor ismételt sorával:

Derüs vagyok és hallgatag.

Ez az állító mondat a törvény, a „kell”, a jelmez; de már a „hallgatag” kissé, érzelmileg gyöngíti a „derű” igazát, mert a hallgatagságban komolyság van, s a többi sor? -

Derüs vagyok és hallgatag,
pipám is, bicskám is elhagytam.
Derüs vagyok és hallgatag.

Hopp, szél, fúdd szét e dalomat!
Nincs senki, akire rámondjam:
„Örömét lelte nyomoromban.”
Felhő valék, már süt a nap.
Derüs vagyok és hallgatag.

A többi sor felvilágosít arról, hogy ha van itt szó egyáltalán derűről, akkor csak nagyon elkeseredett, a minden mindegy derűjéről lehet szó! Bravúros ennek a versnek a kétértelműsége! Az „elhagytam” jelentheti, hogy elvesztettem, de jelentheti (s inkább) az elhajítást. S hogy senki se lelte örömét nyomorában? Ez vigasztaló tudat is lehetne: az emberek hiszen nem is rosszak igazában; de valójában lesújtó tudat, mert még haragudnia sem lehet nyomorúságáért, nem lévén kire. S végül a „felhő valék” sor ugyancsak kétértelmű, mert ő, ha felhő „vala”, most lehet a kisütő nap, s akkor a vers a derű győzelmét jelentené a nyomor és bánat fölött, de lehet, hogy a felhőt, aki ő volt, a nap úgy szétfújta, mint a szél a dalt... Kétértelmű, helyesebben kétérzelmű, ambivalens ez a vers, az elhagyatottság és az életerő szinte egyenlő arányban keveredett benne, bár talán, egy árnyalattal, a bánat van fölényben.

A pap mosolyog (Engem temetnek) című versében figyeljük még meg József Attila költészetének e saját, belső formai törvényét.

A pap mosolyog és derűsen
gondtalan üdvű istent dícsér.
Darazsak dongnak s poros úton
végig zümmögő gyásznép kísér.

Amily kegyetlenséggel fosztja meg magát előbb taglalt versében még attól a „vigasztól” is, hogy legyen, akire haragudjék, oly kegyetlenül, maga iránt közömbösen írja le önnön temetését e versben. A második szakasz tréfájával csak növeli a hangulat kísérteties cinizmusát: egy kislánynak, aki „ablakhoz nyomja orrocskáját”, papája „megveregeti farocskáját”. Aztán:

S harmatos füvek gyenge ízzel
A fákon hajnali pirosság.

Az élet tovább él, a gyásznép is zümmög, könnyről szó sem esik, a sajnálkozás s meghatottság önmagán „csak” a képek válogatott gyengédségében s leheletes finomságában szüremlik át:

A pókok hálójuk foltozzák.

S most meglepetésszerűen: „Emlékem egyre merevebb lesz.” Tárgyilagos, állító mondat. „Egy spicli rábök homlokára, / síromig setteng s jó kutyámat / nem uszíthatom többé rája.” Érzik mi ebben a csak - József Attila-i? Hogy az önsajnálat, a fájdalom az egész elvesztett életért, amit nem akar vagy csak visszájával akar kifejezni, egy egészen jelentéktelen s gunyoros sajnálkozásba sűrűsödik össze.

Új költészettani belső formát talált-teremtett József Attila, amelyet - freudi terminológia segítségével - indulatbehelyettesítésnek vagy áttételnek nevezhetnénk. Az őszinteség a hamisságra, az igazság a színlelésre, a nagyság az apróságra épül itt, a szöveg a logikátlanság logikája révén önmaga ellenkezőjének válik kifejezőjévé, vagy más, igen távol eső jelentéstartalmakra utal. A gyász s halál rémületét a derű, harmatos fű, egy könnyed humoreszk-sóhaj sugározza ki, a szeretetvágyat az önbecsmérlés, a jóságot a rosszasággal való hivalkodás, a gyengédséget a cinizmus jelzi. Biztató című verse jellegzetesen így kezdődik: „Kínában lóg a mandarin.” „Országos volt a pusztulásban” - írja magáról egy más versében, majd hirtelen: „No dehát ne búsuljatok” - vigasztal minket, s ezzel a negatív felszólítással kényszerít búsulásra. S a Hangyában, amelyről már megírtam, hogy egyik legszebb szerelmi verse, szó sincs szerelemről, a kedves velelétét is csak többes szám első személy (jobb, ha már indulunk haza) árulja el; de a kicsorduló nemes gyöngédség:

A bábok között elaludt a hangya.
Szél, a bábokat most el ne fúdd!

- a gyöngédség, amelynek bensőségét a szél tegezése is növeli, másnak szól, nem a hangyának. Honnan tudom? - kérdezheti az olvasó, aki az esztéta analíziseiben mindig belemagyarázásra gyanakszik. A következő sorból tudom:

Különben jó az is.

Az „értelem” hirtelen észreveszi, hogy gyengédségének a bábok iránt s a szélhez intézett kérelemnek önmagában nincs jelentősége; sőt egy szalmaszállal föl is keltené már a hangyát, elszégyellve magát a gyöngédségéért! Aztán: „erősen beborult” -

A bábok között elaludt egy hangya
és - hopp - egy csöpp már a kezemre hullt.

A lélek feszült telítettsége ez a kibuggyanó szerelemmel, féltő gondoskodással (azért induljunk haza, mert beborult), mondhatatlan bánattal és boldogsággal. Ebbe a keretbe tartozik a Megfáradt ember honvágya, ebbe a két népszerű Isten-verse is, amelyekben az apaszeretet és apavágy át sem öltözködik ahhoz, hogy hiteles istenesség legyen... Proletárapa ez az isten, golyózó gyerekek közt ténfereg, lányok arcát pirosítja, illedelmes, tiszta, jó modorú, eszményi proletárapa, aki még a zsákhordásban is, látatlan, segít a fiának... Az Istenem címűben viszont ő ajánlkozik szolgálatra: „Ha rikkancs volna mesterséged, / segítnék kiabálni néked” - itt a legnyíltabb, legüdébb a fiúi érzés benne, a vallás csatornáján le meri vezetni vágyát. A Hangyában egy végtelenül pici lényre „tette át” a lány, itt egy végtelenül nagy, képzelt lényre az apa iránt érzett gyöngédségét. Mindkettőnek csak eszközi, antropomorf jelentősége volt. A vallásos élmény sosem jelentkezett benne transzcendens méltóságával. Későbbi, betlehemi versei a karácsony profán-népi hangulatát, Mária „kismamaságát” ragadják meg. József Attila a szó pozitív értelmében, istenes versei ellenére nem volt vallásos költő, bár a szó határozott és harcos értelmében nem volt ateista sem. A világot a teremtő költő szemével látta, a természet- és társadalomtudományos gondolkodó fogalmaival magyarázta. Az adott világ költője volt.

A Nincsen apám, se anyámban van néhány remekmű, amelyekben a fiatal vérmérséklet minden érzelmi bonyodalom nélkül, ragyogó üdeséggel nyilatkozik meg. A Fiatalasszonyok éneke tele van elragadó bájjal, huncutsággal, életörömmel, a Dalocska tökéletes szerelmi humoreszk, az Áldalak búval, vigalommal a boldogság tiszta s panteisztikus kizengésű önkívületét szólaltatja meg:

Mindegy, szeretsz-e, nem szeretsz-e,
szívemhez szívvel keveredsz-e,
látlak, hallak és énekellek,
Istennek tégedet felellek.

Hajnalban nyujtózik az erdő,
ezer ölelő karja megnő,
az égről a fényt leszakítja,
szerelmes szívére borítja.

A Medáliáknak groteszk, egzotikus faunával benépesített látomásairól - a magyar szürrealizmus egyedüli remekeiről - külön tanulmányt kellenék írni...

Fejtő Ferenc: József Attila költészete

IV.

Döntsd a tőkét, ne siránkozz

A Döntsd a tőkét, ne siránkozz című elkobzott kötet jelzi József Attila „proletárköltői”, vagy ha úgy tetszik, „ortodox marxista” korszakát. A marxizmus eszmekörével már jóval korábban megismerkedett, a Nem én kiáltokban az „ucca és a föld fiának” nevezte magát, „emberibb világot” énekelt, a „szegényember” dicsőségét hirdette, s arra, hogy „elveszett az ezerév”, a csavargó akasztófahumorával vágta rá, „ha elveszett, elveszett...” de a harmincas évek elején belemerült a marxizmus elméletébe s gyakorlatába, a munkások költője akart lenni, fegyelmezni próbálta nyugtalan látomásait, s egyben egész művészetét a forradalmi eszme szolgálatába szerette volna állítani. Megható igyekezettel, naivnak ható s később maga megmosolyogta sikertelenséggel rontott az „eszme” nevében néhány igen szép költeményén. Ő, a született „szegény ember” költő lehetőleg minden versébe, ha másképp nem ment, erőszakkal begyömöszölt valami „proletárit”. „Itt kuksolok a szilvafák között, / kakukkolgat a hamvas szerelem, / kakukkolgat. A berekháti köd / pamutpapucsban lépked szívemen” - kezdi egy csodálatosan erőteljes táj- és szerelemi versét, amelyből egyetlen sor ütött ki példátlanul: „tőkés világ kamatja életem.” Mintha Van Gogh egy margarétás mezejének sarkába számológépet festett volna! A Medvetáncban már kijavította a strófát. Vessük össze a kettőt:

Tégla a boglyán, öklöm fejemen, -
egy margarétán búsulnék magam,
tőkés világ kamatja életem - már pára hátán illan életem
s - vén görbe bú! - munkám még lombtalan.
(Margaréta)

Vagy vegyük a Füstöt, e finom példázatot, ahol az „égi hűvösség” rajta akár a füstön áttetszik majd:

Elszállok, de vad vörös remegés
az életért, világot ringat és
áttetszik rajtad, égi hűvösség.

A Medvetáncban a „vad vörös”-ből - ami mennyire kirí a hűvös, ezüstös hangulatból! - igen jellemzően „lágy remegés” lett... És ott a Nyár, tömör táj- és évszaktörténetével, áramló könnyűségű, réti tavaszától „vörös, de karcsú nyáron át” az őszi buggyanásokig:

Ily gyorsan betelik nyaram!
Ördögszekéren hord a szél -
Csattan a menny és megvillan,

félek leírni a régi utolsó sort:

elvtársaim: a kaszaél!

Mennyivel illőbb az új:

kék, tünde fénnyel fönn a tél...

Ezek a versek jellemzőek ideológiai túlbuzgalmára, amely kevés időre még oly erős ízlését is el tudja homályosítani. Későbbi javításai nagyrészt helyeselhetők; csak a Haszon balladájának új refrénje: „Itt állsz és ott ül a haszon” kevésbé erőteljes talán a szókimondó réginél: „a tőkéseké a haszon”.

A költő költészetén kívüli kívánalmaknak akart eleget tenni. Az érzelem kifejezéséért, az önmaga kiteljesítéséért való szépséget - amelyre hajlama vonta -, az „integrális” költészetet polgári művészetként utasította el a „proletárköltészet” doktrínája, s a költő, ki e tanba öltözött, magának és új közösségének, amelyet szolgált, szinte minden versében demonstrálni akarta hithűségét. A Bánat kalevalás-balladás, megejtő szakaszaiban rögzíti meg e tudatos fegyelmű átváltozás törvényét:

Szarvas voltam hajdanán,
Farkas leszek, azt bánom.

Az érzelmi ambivalencia, az árnyalatokba zsúfolt szépségek helyébe egyértelmű, famardosó indulatokat akart váltani. Milyen szerencse, hogy ez nem sikerült egészen! De sikerült néhány „osztályharcos” verset írnia, amelyben az ideológia nem ráerőszakolt vörös posztó, hanem a lélekállapot természetes és hiteles kifejezése. Ilyen a Favágó, ez az osztályharcban gyönyörűségét lelő, férfias erőtől duzzadó, kemény hangú, allegóriás költemény; az Esik, amelyben a „magántulajdon” szó éppúgy helyén van, mint a „püspök dombja” vagy „egy jámbor meszelő”, s ahol az „országos eső” hullásába sűríti egy ország szegényeinek panaszát; s amilyen rossz versek a vezércikkszerűen nekivadult Tömeg és Szocialisták, oly példaszerűen jó a Regős ének és a Farsangi lakodalom, amelyekben népi káromkodó s szitokkedvét újdonsült fő haragosai ellen tölti ki, vagy az Egy költőre, ez a tán nem egészen igazságos, de akkor is édes szemtelenséggel igazságtalan gúnyköltemény egy igen előkelő költőnkre... S a Végül, egyike önéletrajzverseinek, nagyszerűen fejezi ki a harmincas évek türelmetlen, messiási hangulatát:

Rongy ceruzámat inkább leteszem
s köszörülöm a kasza élit,
mert földünkön az idő érik,
zajtalanul és félelmesen.

V.

Külvárosi éj, Medvetánc

Már hosszú évek óta pesti lakos, kávéházjáró ember, kirándulni csak akkor jár, ha muszáj; s még mindig, ha képet keres, csak falusi-mezei képre talál magában. A Külvárosi éj jelzi a fordulatot. Fölfedezi a város tájait, tárgyait, s nagy szakértelemmel dolgozza bele költészetébe. Kísérteties realizmussal, minden hatásvadászástól ment, nyomasztó döbbenettel mutatja fel a komor föltámadás titkát őrző üzemeket, az éji tömör csöndet és sötétet, a hűvös fényű, bogárhátú dinamókat. Ez a vers már nagy kompozíció; látszólag rapszodikus, strófaszerkezete szeszélyes, de nagyszerű érzékkel s benső törvények szerint rendezett, s ahol elhallgat, félelmetes a csönd. Busoni írja, ha jól emlékszem, hogy a zenében a szünetek csöndjét szolgálják a hangok. Itt is: vonatfütty, babonás éjjeliőr, röpcédulás elvtárs, csattogó vizek, s a szél, a kóbor kutya, az uralkodó „ó” betű komorsága, a szegények nehéz éjszakája, az elnyúló leírás nagy és sokatmondó szünetekkel feszíti a türelmet s idegzetet, míg a költő áriája nem harsan a nyomott táj fölé:

Szegények éje! Légy szenem,
füstölögj itt a szívemen,
olvaszd ki bennem a vasat,
álló üllőt, mely nem hasad,
kalapácsot, mely cikkan pengve,
- sikló pengét a győzelemre,
óh éj!

Az összeesküvő fohásza ez! Milyen olajos, nyugtalan, másfajta romantika! A kiáltás (talán csak hallucináltunk?) suttogássá válik:

Az éj komoly, az éj nehéz,
Alszom hát én is, testvérek.
Ne üljön lelkünkre szenvedés.
Ne csipje testünket féreg.

Hatalmas vers... Újfajta látás. A kis füzetben a Holt vidék, a Mondd, mit érlel vagy a brummogó, bartókos Medvetánc, a bájosan incselkedő Kanász az előbbi korszakok népi formanyelvét folytatja még; a Külvárosi éj hangja, tartása, szerkezete, nyelve más. Az szólal meg benne, ami a Munkásokban, ez egyébként igen szép költeményben, hangosabban, durvábban és felszínesebben kiált. Egy felelősségteljesebb, kissé tán - minden önbiztató fohászkodása ellenére - összhangulatában reménytelenebb hang. Komoly hang, férfiasodó: „Légy fegyelmezett!” - szól magához a Téli éjszakában, amely a Külvárosi éj pandanja. „Légy fegyelmezett” - kívülről reccsenő parancs vagy már belülről szóló intés? A jókedv megritkul, a forradalmi hév megcsappan, József Attila hozzábarátkozik az éjszakához, a dallam a szöveghez kezd idomulni:

Hol a homályból előhajol
egy rozsdalevelű fa,
mérem a téli éjszakát.
Mint birtokát
a tulajdonosa.
(Téli éjszaka)

Tudod-e,
milyen öntudat kopár öröme
húz-vonz, hogy e táj nem enged és
miféle gazdag szenvedés
taszít ide?
Anyjához tér így az a gyermek,
kit idegenben löknek, vernek.
Igazán csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz.
Magaddal is csak itt bírhatsz
óh lélek! Ez a hazám.
(Elégia)

A Medvetánc külön újsága e néhány új, nagy vers volt, a Külvárosi éjnek társai és folytatásai hangban - csak annak összeesküvő-romantikája nélkül. E nagy lendületű s szerkesztésű versek mélyén fáradtság bújt meg, s rezignáció, „alig oldódó szomorúság”... De az éjszaka és szomorúság e versei nemcsak egymással fognak össze, hanem az Ódával, az Eszmélettel, a Város pereménnel, költészetének e központi csúcsaival is. Az Óda csendje mi más, mint a Téli éjszakáé vagy Külvárosi éjé! Mi más, bár rokon is vele! Az első strófában még „a fej lehajlik és lecsüng a kéz”, még készül a csüggedés, s emlékszerűen lebben a jelenvalóság, de aztán még frissen-komolyan, szemérmesen, erősen, naivul-férfiul kitör a roppant, robbanó vallomás, egyre lüktetőbben és hevesebben, a szökőkút szökkenésének kettős, szökő és hulló, fellobbanó és visszahajló ritmusával, hasonlattal hasonlítva, majd rácsapó ellentéttel:

A pillanatok zörögve elvonulnak
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.

Japános finomságok s modern természettudomány, szerelmi őrület és csöndes könyörgés, a halál sejtelme s a vágy fájó édessége ömlik, kavarog itt; csak a Varázshegy Hans Castorpjának anatómiatanulmányában tudok analógiát erre a vonagló, izzó tárgyilagosságra. A leghatalmasabb magyar szerelmi költemény.

A Város peremén a Nagyon fájban jelent meg, de ugyancsak e korszakban készült; itt már a tisztultan szocialista költő szól, az „adott világ varázsainak mérnöke”, aki a termelési erők és ösztönök elemeiből új összhangot készül építeni. S a páratlan Eszmélet, amelynek tizenkét mozaikjában gyermekemlékek, idilli hangulatok, végzetes, sejtelmes képek keverednek bergsoni filozófiás példázatokkal! Nem tudok választani, melyiket idézzem, szeressem inkább: az elsőt, amelyben „Földtől eloldja az eget / a hajnal s tiszta, lágy szavára / a bogarak, a gyerekek / kipörögnek a napvilágra...”, vagy a harmadiknak elegáns, megrendítő panaszát:

Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.

Nem is panasz ez, csak méltóságteljes, sztoikus helyzetkép. A bergsoni „csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra” finom fogalmiságát szeressem-e, a „vagónokon-konokon” rím komoly szépségét az ötödikben, a hetediknek determinációtagadását, a nyolcadik rabérzését, a kilencedik békevágyát, a tizedik dacos, ateista humanizmusát, a következő mediális humorát? Az utolsót idézem végül is, emlékezésül a zuglói estékre a Mexikói úti sínpár s vonatfüttyök közelében, s buddhai varázslatáért... Ismerik a legendát Buddháról bizonyosan; hogy mikor egy folyóhoz ért, a folyónak száz hídja volt, s mind a száz kérni kezdte Buddhát: rajta menjen át. Buddha egyiket sem akarván megsérteni, száz Buddhává vált, és átment mind a száz hídon...

Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyökölök és hallgatok.

S két vers a Medvetáncban már az utolsó korszakra utal. A dermesztő, észbontó Iszonyat s a Mama, a legszebb anyavers talán irodalmunkban, amelyben a proletáranya a monumentális utolsó strófában mennyei hatalmassággá emelkedve old kékítőt az éj vizében...

VI.

Nagyon fáj - Utolsó versek

A Nagyon fáj verseire - s a következőkre - igen jellemző, hogy a leggyakoribb hasonlata: „Mint gyermek, aki...” A kuplészerű, vérfagyasztóan cinikus ritmusú első versben elmondja, hogy kávézni hívja ismerőseit, s meggyónja: ölt. Megölte az apját. Van valami e vers hangjában, ami távolról a Nincsen apámra emlékeztet. Ami ott húszesztendős fenyegetés volt: „ha kell, embert is ölök”, az itt a harmincegy évesnek nyomasztó bűntudata. A Nagyon fáj egy megnyomott és veszendő ember sikolya, kapálózása, terápiája, mérge, dühöngése, csitulása, felsírása, önelemzése, betegségértelmezése. A pszichoanalízis fordította figyelmét a gyermekségére, hogy ott, az árvaságban, s még előbb keresse szövevényes bajának okát. Az Iszonyat méltó párját teremti meg a „világrecsegés” ijedt irtózatában. Hűvös, örökkévaló dolgok közt „őgyeleg”... Ez József Attila maga: a chaplinesen őgyelgő, eltévedt árva gyerek. A verse most puritánosul, a játéknak vége van, a dallam már csak a szöveget szolgálja. A hasonlat, a jelző, a kép kevés, de ami van, feledhetetlen. „A harag tüzet kér s ellép” - írja a férfibarátság gyönyörű versében, a Haragban. „A bánat / jön aztán, kémlel és velünk marad.” A szókép merész, majdnem lehetetlen, s mégis azonnal meggyőző. „És elkezdett az eső cseperészni / de mintha mindegy volna, el is állt” - vagy fordítva, máshol: „Nyafog a táj, de néha némaság / jut az eszébe s új derűt lel abban.” A Dunánál, a Levegőt a politikai költészetnek egy új, Csokonai komoly hangjával s Arany Széchenyi-ódájával rokon, elmélkedő és elmés, higgadt, felelős, felnőttes stílusát alapítja meg. Észre is alig vettük, amikor a Kirakják a fátban egyik legszebb szocialista költeményét ajándékozza oda. Érett és kellemes, katartikus komolyság, előkelő tárgyilagosság jellemzi ezt a hangot. Utolsó nagy erőfeszítésében, a felnőtt, a „nemes és konok” férfi szerepében szeretem leginkább József Attilát; amily megejtő volt gyermeki dudázása, oly erőteljes és méltóságos most mélyhegedűjátéka. A vászonruhát félretette, s komoly szövetbe öltözött. A hűvösség, az őszi árnyékok hűvössége lett az eleme; csillagjai, amik egyszer meleg fénnyel ültek homlokára, elhidegültek. A „pokol”, amelyet fejére hívott, tömény tűzzel égette már belülről, a tárgyak elüresedtek körülötte.

Dolgaim is úgy hallgatják személyem,
mint bolond tanárt az üres padok.
(... Aki szeretni gyáva vagy)

Még élt, s már halálhozó fű sarjadt belőle. A híreket, amelyeket verseiben magáról kapott, remegő izgalommal adta tovább. A Nagyon fájt a telefonba olvasta fel, amikor egy éjszakai virrasztás után elkészült vele. Erre az animális ösztöniségű, meztelen, szemérmetlen, sikoltó panaszra és kozmikus uszításra azt mondtam akkor, élveteg döbbenéssel: Nagyon, nagyon szép. S ő azt felelte a telefonba, boldogan-boldogtalanul: „Nagyon, nagyon fáj.” De nem tréfásan vagy patetikusan: inkább letargikusan. A halál árnyékozta be, s ő feszülten figyelte a híreket, miket mélyéből önszava hozott.

Eltöm a föld és elmorzsol a tenger:
azt mondják, hogy meghalok.
De annyi mindenfélét hall az ember,
hogy erre csak hallgatok.
(Azt mondják)

A föld és a haragos tenger szólították, s még egyszer megpróbált „könnyű, fehér ruhában” indulni az istenek ellen. „Világosodik lassacskán az elmém” - merte hinni, mikor egészen beborult már fölötte, mert még egy utolsó szerelmet, s a halálos szorongása, riadtsága s roppant vágyódása a Rejtelmek rejtelmes s legmélyebb zengésű strófáiban folyamodott a szél és a vizek arcpirító nyelvén, a szerelmi kérés ősi dallamával egy nő kegyéért. Az ólálkodó semmi ellen pörölt, a tudásnak tett halhatatlan panaszt, az ősi rettenet ült rajta, amely Adyt is megdadogtatta, lemeztelenítette. Megpróbált játszani is még, de a „k” betűk kemény és kerge koppanásától a halál nyugalmas „l” betűjéhez kívánkozott:

Piros vérben áll a tarló
S ameddig a lanka nyúl,
kéken alvad. Sír az apró
gyenge gyep és lekonyúl.
Lágyan ülnek ki a boldog
halmokon a hullafoltok.
Alkonyúl.
(„Költőnk és kora”)

Illik kortársnak ítéletet mondani kortárs műve fölött? Egyszer a Medvetánc megjelenése után tréfálkozott velem, hogy tanáros-pedánsan osztályozom a költőket. Igen, mondtam, öt jegyem van: rossz költő, jobb költő, jó költő, kitűnő és nagy költő. - Engem minek tartasz? - kérdezte hamiskásan, elismerésre szomjasan. - Már több vagy mint kitűnő, de még nem vagy nagy - feleltem félig tréfálkozva, félig meggyőződéssel. - Ohó - csapott rám -, nem úgy van ám. Én már most, még ha itt e helyben meghalok is, nagy költő vagyok. (Ne higgyék, hogy hencegve, öntelten mondta ezt; tárgyilagosan, ahogy verseit írta és előadta. Gyakran kiabált, sohasem szavalt; utálta a fejhangot és a színészies, hangfestő versmondást. A verseit nem is szabad szavalni, csak csendesen, mint aki vall, „felolvasni”, recitálni.) Vitába szálltam akkor vele, a műítész pedantériájával: hogy vannak még hiányok, feladatok művében, hogy - mint meg is írtam: - „szerelmi költéseztében van valami befejezetlenség... az Ódában új hangot pendít meg, férfihangot, de csak egyetlenegyszer, holott többször szeretnénk hallani mély búgását...” S hogy a végső kérdésekhez, a lét értelméhez, a halál rettenetéhez még nem is nyúlt. Ragaszkodtam sémámhoz a „nagy” költészetről; tudálékosan közöltem vele a nagyság pályázati feltételeit. Remegve és tehetetlenül láttam aztán, amint e „feltételeket” hamar s önvesztére, természetének, sorsának irgalmatlan törvénye szerint teljesíteni kezdte. Irtózatos árat fizetett a nagyságért! De semmivel se maradt adós. Alig vigasztal most más, mint hogy megmondhattam neki ezt, hogy hódoltam neki. Ki látta meg őt? Néhány barát, a munkás, aki azt írta részvétlevelében, hogy úgy szerette verseit, „mint a gyerek az anyja tejét”, a villamoskalauzok, üzemi dolgozók, vidéki orvosok, sofőrök, utódállami diákok, névtelenek, akik elárasztották a Szép Szó szerkesztőségét részvétleveleikkel. Többen látták meg s zárták szívükbe, mint ő hitte, és hittük. S a babonát, hogy kortárs nem, csupán az idő ítélhet ügyében, elvetjük, József Attila igaza nem kétséges. Az egyetlen volt Adyék generációja után, akinek megadatott a tökéletesség képessége, s akinek nem néhány verse, hanem egész műve megérdemli az örökkévalóságot.

(1938)

Bak Róbert: József Attila betegsége

(részletek)

Betegségének rohamos fejlődése 1936 telén indult meg. Aki közvetlenül megfigyelhette, annak talán nem is lehetett olyan váratlan. A pszichotikus tendenciákat egy irreális körülmények között fogant és realizálhatatlan szerelem juttatta érvényre. A szeretett asszonyban, aki betegekkel foglalkozott, önállóságot, erőt érzett és anyát visszasíró lelke megint támaszt keresett. A gyermek ősi belekapaszkodásának ösztönével görcsösen ragaszkodott ehhez az asszonyhoz, elvakultan, belátástalanul, erőszakosan. A helyzet teljes irrealitását egyre csökkenő valóság-érzéke nem láttatta vele. A pszichózis szélén tántorgó költő szerelmében a szeretésre, gyöngédségre, táplálásra váró sírós gyermek színvonalára esett vissza. A simogató, belekapaszkodó kézben azonban már ott lappangott a támadás, a gyűlölet, ami rövidesen pszichotikus méreteket öltött. Egyre inkább kellett látnia, hogy vágya nem valósulhat meg, ismét becsapottnak érezte magát, mert nem lehet „felnőtt” társa az asszonynak, s a simogató kéz fojtogató ökölbe rándult a vetélytárs megjelenésekor. Az asszonyt és a hozzátartozó férfit meg akarta ölni. Tömeges denunciáló, perlekedő és gyilkolási fantáziák töltötték be képzeletvilágát. De nem is állt meg a fantáziánál, két ízben megtámadta az asszonyt, veszedelmes szerszámokkal, fenyegető, sötét dühvel, majd lefegyverezve, a gyermek kifogyhatatlan könnyeivel zokogott. Ebben az időben írott versei a pszichózis áttörését már a be nem avatottak számára is nyilvánvalóvá tehették. Az indulatok démonikus erővel és már alig belátható mélységből törnek elő verseiben. Az idegenszerűség, az „unheimlich” érzése árad szét, a képek éppen rendkívüli plasztikusságuknál fogva riasztóak; talán senkinek sem sikerült még az őrület meginduló zavartságát, szorongását és páni félelmét, tanácstalanságát olyan realisztikus sorokba zárni, mint József Attilának „Kiáltozás” c. versében.

Jaj szeressetek szilajon
Hessentsétek el nagy bajom!
Eszméim közt mint a majom
A rácsok közt le és föl
Vicsorgok és ugrándozom...

„Ki-be ugrál” c. versében a schizophrenia kezdetén oly sokszor észlelt „fenyegetettség érzése”, „katasztrófa félelem”, - amikor a betegségből származó introspekciós képességgel érzi, hogy az Én gyengül és nem fog tudni megküzdeni a pszichózis örvényének egyre gyorsuló sodrával, - megrendítő leírásban jelenik meg. A megőrülést jellemzően bizarr képben fejezi ki, - „ha majd egész valómmal kacsintok” - s jósolja az űr, a schizophren sivárság, a semmi fenyegető ráborulását, még művészi formában összefogva azt, ami később a „kiszáradt üres test”, „felpuffadt üres belek” schizophren hypochondriás téveszméiben megjelent. A fenyegetettség állapotában az anyához próbál visszamenekülni. A „Kései sirató”-ban az aktuálkonfliktus felidézi az anya örökké élőségének illúziójából fakadó csalódás és becsapottság érzését. A vers lágy befejezése csak kevéssé enyhíti egyes sorok érdességét. Az érzések konkréten, a maguk meztelenségében mutatkoznak. A költő Énje a pszichózisnak ebben a fázisában nem mindig elég érintetlen, hogy a mélységbe leszállva, a nyers indulatot, emléket, élményt, újból magasabb szintre emelkedve, művészivé alakítsa át. Az elmebetegségnek költészetére gyakorolt romboló hatása részben ezekben a jelenségekben ismerhető fel. Ez azonban még ebben a nehéz fázisban sem általános. „Nagyon fáj” című versének egy-egy szakasza mögött bizarr gondolatfűzések, a schizophren gondolkodás-zavarnak előfutárjai húzódnak meg, de a tökéletes művészi átdolgozás teljesen eltakarja azokat.

(...)

A szanatórium elhagyása óta tovább soványodott. Külsejében nemesen férfiasabb, szinte átszellemült. Mikor négyszemközti beszélgetésre félrevontam, első kérdése, hogy köztem és Flóra között távozása óta sem vált-e intenzívebbé a viszony. Kérdezgetésemre kissé szomorúan megjegyzi: „azt hittem, hogy baráti látogatásra jön”. A biztatást, hogy lesz majd Pesten állása, ami működési körének megfelelő lesz és anyagilag is biztosítja, - közömbös lehangoltsággal fogadja. „Emlékszik, a SZÉP SZÓ tördelésére... Én dolgoztam... Aztán engem tördeltek. Nem megy a munka, nem lehet társ nélkül, egyedül. Csak úgy tudom elképzelni, hogy együtt dolgozunk. Semmi értelme a versírásnak. Valami megfoghatóbbat kellene csinálni.” De ugyanekkor a megfogható, a valóság, számára már csak látszat. Nem hiszi el, hogy a SZÉP SZÓ Csehszlovákiában felolvasó körúton volt, bár olvasta a beszámolót és a híreket az újságban. „Az is meg lehetett rendezve”, - mondja dacos arccal. Bár megígéri részvételét, de nem hisz a tervbevett Szeged - Miskolci előadásokban sem. Elmereng - „Szeged - ezt mondta egyszer súgva az ápolónő is, meg kámfor s mikor kinéztem, egy férfi volt a folyosón, aki egyszerre elment, eltűnt, mint a kámfor, amikor ezt elmondtam, az egyik orvos elpirult, ez is tévedés volt, ugye?” - kérdi gúnyosan. Később szorongva, óvatosan kérdezi, hogy „nem értem, hogy lehetséges, észrevettem, hogy az újságárus itt, Szárszón, tudja a gondolataimat. De nemcsak ez, hanem Pesten is tudják, hogy mit gondolok.” Az Én-határok elmosódtak, az Én tágul és beolvadása a kollektívbe előrehalad, realizálva érzését, hogy

a világ vagyok - minden, ami volt s van;

Érezhető, hogy tartózkodó és csak egy töredékét mondja el annak, ami betölti. Egész viselkedésében feltűnően, szinte etikusan fegyelmezett. Látszik, hogy szeretne mindent elhallgatni, de annyi mégis kitör belőle, hogy esténként nyugtalan, határozatlan félelmi érzései vannak, aggódik sorsa miatt. Naphosszat kutatja az újságokat és rengeteg reá vonatkozó célzást talál. Fél, hogy bekerül az elmegyógyintézetbe, „a fordított világba”. Egyszerre minden átmenet nélkül megkérdi: „Doktor úr balkezes?” - Miért? „Láttam, hogy azt a széket arrébbtolta”. Később az öngyilkosság után döbbentem reá e sorokra

Ezt a széket odább tolni,
Vonat elé leguggolni,

Nővérétől hallottam, hogy közvetlen halála előtt az asztalon egy Victor Hugo kötet feküdt s kis húga egyikre rámutatott „Attila verse”, „Ultima verba” volt a címe. Ilyen „jelek”, „figyelmeztetések” ösztönözték a szörnyű leszámolásra, vagy a teljes megőrüléstől való félelem, a tébolyda fenyegető közeledése, a teljes hiábavalóság érzése? Nem tudhatjuk. Öngyilkossága napjáról keltezett levelében azt írta nekem: „Hiába kísértette meg a lehetetlent”. Érezhette, hogy elszakadt a valóságtól, hogy a „teljes” gyógyulást, amit annyira óhajtott, nem érheti el, hogy nincsen kiút számára a kaotikus világból. Búcsúzásunkkor kis öccsét kézenfogva állott magányosan, szomorúan, távolian. Nem volt már közöttünk.

Szép Szó, 1938. január-február

Halász Gábor: József Attila Összes versei megjelenése alkalmából

(részletek)

Harminchárom éves lenne, mai fogalmak szerint egészen ifjú költő, akinek az indulását tartják számon és a fejlődését várják, ha idegbaja össze nem sűríti sorsát néhány lázasan robbanó esztendőbe, ha öngyilkossága, ez a rettenetes stilizálás, teljessé nem teszi hányt-vetett életét. Élt és ebbe más is belehalt már, de oly mohón, egész fiatal erejének megfeszítésével senki sem rohant a pusztulás felé, mint ő. Mint másban a friss izmok, a nyíló képzelet, a szárnyaló gondolat ifjúi elragadtatása, sötét tűzzel lobogott benne a csalódás, az elkeseredés, a halálraszántság; soha ilyen fiatalos dacot a pusztulásban! Nem pesszimizmus volt ez a szó szokott értelmében, nem lemondás és fáradt szomorúság; erőszakos követése a rossznak, türelmetlen dörömbözés az alvilág kapuján, lefelé vivő szenvedély. Nem az élete volt elviselhetetlen, csak a róla magában kiformált szégyenítő, kínzó gondolatok, ahogy koponyája szétroncsolódását is megelőzte az agy bomlása; teste végül engedelmesen nyúlt el a tehervonat előtt, amely képzeletben már annyiszor eldübörgött felette. Képzelete mérgezte meg ifjúságát, nem a valódi viszontagságok. Hiszen a legküzdelmesebb években, a hányódás, éhezés időszakában áhítatos szonettek születtek a keze alatt, a Nyugat formaművészei ihlették, koldus volt, de hivalkodón a szépség koldusa; csak később a relatív nyugalom napjaiban szakadt fel és hatalmasodott el a megalázottság érzése, borult lelkére a külvárosi éj, a jelennél kínzóbb, mert legyűrhetetlen emlék.

(...)

A fiú lelke az anyjával vajúdott, mint egykor az anyai test vele, hordozta magában meg nem szülhető képét; nőtt, terebélyesedett a fantom, magába szívta tápláló erejét, mint követelő magzat. Az idegek neki robotoltak, mint egykor munkás kezei a fiának, a világ vele volt tele, az elboruló értelem már csak az ő titkos parancsszavának engedett. „Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is!” - tör fel a meggyötört sikoly egyik utolsó töredékében; hexameteres sikoly, a költő ünnepélyes erőfeszítése a végveszedelem pillanatában is. Mi más a költés értelme, mint ez a formált sikoltás, az ösztönök sűrűjéből kitörő tiszta hang, a megváltódás a szó ereje által? Pőcze Borbála nemcsak a válság felé sodorta vergődő gyermekét; a verset, az utolsó lucidum intervallumot is ő erőszakolta ki belőle, megszállottá tette a szó művészi értelmében is.

Az ősfélelmek között didergő lélek szenvedélye a tisztánlátás. Minél vonzóbb a mélység csábítása, annál merészebb egyensúlyjátékokkal tesz bizonyságot fölötte szelleme erejéről. A rend a zűrzavarban megvalósítható, csak makacsul hinni kell a lehetőségében és még akkor sem ábrándulni ke belőle, ha tömegmutatványként kínálják az egyén régi álmait. József Attila egy kiábrándult és fanatikus világban is hű tudott maradni az egyszerű meggyőződéshez, mert a társadalmi törvényeket éppenúgy magában hordozta, magából vonta el, mint felháborodásait és panaszát. Az ő igazságtalan és egyensúlytalan, elnyomatással, küzdelemmel és kétségekkel teli történelmi valósága a lelke volt, minden külső történés csak a belső sivárságnak felerősített, durvává nagyított képe; a külváros ő maga volt és jöhetett-e olyan forradalmi megoldás, amely ezen a sorson, alkaton, elrendeltségen segíteni tudott volna? Egy régebbi kritikámban szemére hánytam egyes, túlságosan propagandaízű verseit. Hozzám írt levele ekkor csodálatos önismerettel világosított fel tévedésemről: „Én a proletárságot is formának látom, úgy a versben, mint a társadalmi életben és ilyen értelemben élek motívumaival. Pl.: Nagyon sűrűn visszatérő érzésem a sivárságé s kifejező szándékom, rontó-bontó, alakító vágyam számára csupán „jóljön” az elhagyott telkeknek az a vidéke, amely korunkban a kapitalizmus fogalmával teszi értelmessé önnön sivár állapotát, jóllehet engem, a költőt csak önnön sivársági érzésemnek formába állása érdekel. Ezért - sajnos - baloldalon sem lelem költő létemre a helyemet - ők tartalomnak látják - s félig-meddig maga is - azt, amit én a rokontalanságban egyre nyomasztóbb öntudattal formaként vetek papírra.”

Éppen mert kivetítésről van szó, uralkodik „proletár” verseiben a tájkép, a részletes és gondos terepfelvétel, az érzékeny ráeszmélés a jellegzetes színfoltokra, melyek uralkodó hangulatát igazolhatják. A metszetek acélosszürke tónusára emlékeztetnek ezek a pontosságukban kísérteties képek, kedvenc időszakuk az alkony, „az éles, tiszta szürkület”, vagy az éj, „a kék, vas éjszaka”, „az ezüst sötétség”, kedvenc évszakuk az ősz és még inkább a tél, amikor kiterített fagyos háló az ég, a csönd kihűl, a fagyra tőrt emel az ág és a szomorú táj felett csak leng a lélek, „alacsonyan - leng, nem suhan”. Ilyenkor járkál a város peremén és a mocsok felett villanó fényekből, a nyomor mélyéből ütköző hangokból, rongyokból és csillagokból megalkotja hallucinatív erejű képét. „Idegein elmerítem - mint a hálót” - jelöli meg a „módszerét”, szívét fájdítja, mint külön fájdalomkeltő szerrel, a látvánnyal, míg elgyötörten rendbe sorakoznak a kikívánkozó szavak. Persze a kelleténél csak egy kevéssel több rácsodálkozás és már hígulnak a színek, romantikába fordul át a kemény szorongás; ha más nem, ezeknek a verseknek elnyúló alaktalansága, a szívlökésszerűen kihagyó, újuló érzelemhullámokkal, figyelmeztet a veszedelmes határra. Nem fogja össze őket más, mint az érzés; nagyon mélyről jöttnek kell lennie, hogy erejéből végig fusson. De a legszétterültebben is felszikrázik néhány felejthetetlen sor, kép, vagy nyelvi ötlet, ami kárpótol a lanyhulásért.

(1938)

Arthur Koestler: Egy halott Budapesten

Az északi szélesség 47. és a keleti hosszúság 18. fokán fekvő magyar faluban, Balatonszabadoson József Attila 33 éves költő őrültségi rohamában vonat alá vetette magát. A falu bolondja volt az esemény szemtanúja, ő hozta meg a családnak boldog izgalommal a hírt.

A magyar reakció most épp a költő szentté avatásával foglalkozik. Amíg élt, rühes kutyaként bánt azzal az emberrel, akiről nemsokára a magyar irodalom egy egész korszakát fogják elnevezni. Mivel reakcióról, méghozzá magyar reakcióról van szó, a dolog, ebből a szemszögből tekintve, úgyszólván menetrendszerű, és szóra sem volna érdemes. Inkább a szemben álló oldal magatartásáról kívánok beszélni.

József Attila - nemzedékének legjobbjaihoz hasonlóan - kommunista volt. De elfordult a mozgalomtól, amelynek torzulása épp a legjobbak közül sokaknak az életébe vagy a józan eszébe került. Amint a legjobbak közül sokan, ő sem volt rá képes soha, hogy csalódottságán úrrá legyen. Soha nem tudott megszabadulni a gyűlöletnek és a szeretetnek attól a keverékétől, amely a párthoz fűződő érzelmeit jellemezte, ahogy senki sem volt képes erre közülünk, ha ebbe az érzésbe belekóstolt. Mert a párt volt az a kártya, amelyre mindenünket föltettük, és amelyen mindenünket elvesztettük. Röviddel azelőtt, hogy kitört rajta az elmebaj, ismét közeledett a párthoz, illúziótlanul, viszolyogva, szeretettel, rezignáltan - taszítás és nem vonzás nyomán, annak a fölismerésnek végzetes kényszere által, hogy az ellentábor torz vonásai még szörnyűbbek. Fejlődése tehát mindvégig tökéletesen logikus volt, a vonat csak a pontot tette föl az i-re.

Barátom volt, vagyis az íróknak és újságíróknak ahhoz a csoportjához tartozott, ahová én is tartoztam. Barátai voltunk, és bőségesen hozzásegítettük, hogy a vonat alá kerüljön, most aztán mind nekrológot írunk róla. A már elmondotton kívül még egy oka van, hogy ennek a magyar költőnek az esetét a német emigráns olvasók elé viszem, akiknek látszólag semmi közük hozzá: olyan tipikus ez az eset, hogy tipikusabb már nem is lehetne.

Banális volna, ha emberünk félreismert zseni lenne, akit a halála után fedeznek föl - ez, mondhatni, klasszikus séma volna, és úgyszólván rendben lenne. A dolog azonban úgy áll, hogy József Attilát már 17 éves korában nagy költőként tartották számon, és mi mind tudtuk, hogy zseni, mégis engedtük szemünk láttára szép lassan tönkremenni. Mielőtt ugyanis szentté avatták volna, azaz amíg élt, veszekedős, önfejű és nehezen elviselhető volt. Persze mindnyájan tudtuk az irodalom történetéből, hogy a legtöbb zseni veszekedős, önfejű és nehezen elviselhető. Esszéket és nekrológokat írván készségesen megengedtük a zseninek, hogy ilyen legyen, a valóságos kávéházi asztaloknál azonban az idegeinkre mentek ezek a jellemvonások. Én magam, bár tudtam, hogy József Attila istenáldott zseni, megszakítottam vele az érintkezést, amikor több évi távollét után a szülővárosában meglátogattam, de ő nem volt hajlandó a kedvemért fölállni a kártyaasztaltól.

Többnyire kedvesek és türelmesek voltuk vele, valamelyest segítettük is, és azzal a diszkréten leereszkedő elnézéssel kezeltük, ami az érzékenyeket jóval biztosabban tönkreteszi, mint a patkányméreg. Meg lehetett volna menteni, ha alaposan gondját viselték volna. Ám az ilyen akciók roppant nagy és megerőltető energia- meg időráfordítást igényelnek. Lehangoló tapasztalatokra lehet szert tenni az efféle szertelen mentési művelet során. Senki sem óhajt a lélekmentés Don Quijotéje lenni, inkább megmarad a filantrópia Sancho Panzájának. Az ilyen esetek döbbentenek rá az irodalom és a valóság, az eszmei és a társadalmi lét közt tátongó szörnyűséges szakadékra. Hirtelen megvilágosodik, hogy a humanista értékek, noha szóban és írásban méltó helyükre állítjuk őket, nem illeszthetők bele civilizációnk hétköznapi gyakorlatába, és egyebek közt ezért is el kell pusztulnia ennek a civilizációnak.

Azért beszélek erről az ügyről, mert tipikus a maga kiélezettségében. Az egzotikus Magyarországon történt, annak a hétmilliós kis népnek a körében, amelynek Európában egyedül nincs faj- és nyelvrokona, amely így a legmagányosabb ezen a földrészen. Ez a kivételes magányosság talán megmagyarázza létezésének különleges intenzitását és azt a gyakoriságot, amivel efféle vadzseniket produkál ez a nép. Lövedékekként robbannak föl a zsenik e nép szűk horizontján, és aztán összeszedik a repeszeiket. A nemzet reménytelen magányossága növeszti nagyra tehetségüket, érvényesülni akarásukat és hisztériájukat. Magyarnak lenni kollektív neurózis. Európa többi része csak az ország exportszemetét ismeri: revolverező zsurnalisztáit, talmi filmcsillagait, Molnár Ferenceit. Zsenijei, a Csokonaik, Adyk, József Attilák, süketnémán születtek a külvilág számára. Ezért csak habozva és küszködve merem kimondani - egyrészt mert szertelenségnek tűnik, másrészt mert az olvasó nem ellenőrizheti -, hogy ez a József Attila, akiről sose hallott eddig a világ, és ezután sem fog valami sokat hallani, aki a 47. szélességi fok alatt a vonat alá vetette magát, ez a József Attila Európának legnagyobb lírikusa volt. Ostoba kötelességtudat kényszerít kimondani ezt a meggyőződésemet, bár semmi haszna sincs, a halott versei ettől még némák maradnak, és a vonat sem áll meg.

Mint mondtam, azért szólok róla, mert esete, szerényebb méretekben, folyvást ismétlődik a sorainkban. Közös erővel pusztítottuk el őt, mi kommunisták és antikommunisták, frakciós társak, széplelkek, dialektikusok, materialisták, idealisták, intellektuellek, mindnyájan elvontak és alantasok. Folyton a humanista Don Quijotét játsszuk, de a kávéházi teraszok derék Sanchói vagyunk csupán. A szerencsétlen Tucholskyt sem annyira az üldözők, mint inkább az üldözöttek megvetése tette tönkre. Ehhez a megállapításhoz kívántam eljutni ebből a szimbolikus esetből.

Az értelmiségnek egy egész nemzedéke mered Moszkvára hipnotikusan - a szeretet vagy a gyűlölet, többnyire azonban a kettő keverékének hipnózisában -, de senki sem meri kimondani, hogy „Moszkva” fogalma, mindazzal együtt, amit beleértünk, történelmileg sohasem lenne lehetséges „Jasznaja Poljana” fogalma, e fogalom valamennyi tartalmi árnyalata nélkül. (Az újsütetű oroszszakértők kedvéért: Jasznaja Poljanában van Tolsztoj eltemetve.) Nos, úgy tetszik - néhányan érzik ezt már, kimondani azonban még nem merik -, az értelmiség következő nemzedékének létkérdése az lesz, hogy vagy meg tudja alkotni e két fogalom szintézisét, vagy - a mi legjobbjainkhoz hasonlóan - a tehervonat alá fog kerülni.

Persze a vasúti síneknél nyájasabb helyre is vetheti az ember az ágyát. A szellemi prostitúció lehetőségei soha nem voltak sokoldalúbbak és finomabbak, mint manapság. Soha máskor nem lehetett a sértetlen jóhiszeműség szubjektív tudatában ekkora aljasságokat elkövetni; a gyalázatossághoz megkapni a tiszta lelkiismeret dialektikus jutalmát is. Soha nem tudta magát az ember oly könnyűszerrel meggyőzni, hogy tiszta szerelemből fekszik le.

A mi szimbolikus esetünk abban az egzotikus országban szintén értett a dialektikához, sőt, tanulmányokat írt Hegelről, mégis inkább a sínekre vetette az ágyát. A falu bolondján kívül egyéb tanúi is voltak az eseménynek: egy ügynök és az állomásfőnök, ők vettek föl róla jegyzőkönyvet. Leírásuk szerint így halt meg József Attila: Az állomás épületétől némileg távol, hosszan elgondolkozva állott a vonat mellett. Amikor aztán lassan megindult a szerelvény, letérdelt a sínek mellett a töltésre, előrehajolt, mintha patak fölé hajolna, és rátette kezét a sínre, akárha vízbe akarná mártani. A kerék levágta a kezét, az egyik féktuskó pedig a fejét zúzta szét.

Őrült volt, talán tényleg pataknak vélte a síneket. Mindenesetre róla el kell hinnünk, hogy tiszta lelkiismerettel feküdt le.

(1939, Schweitzer Pál fordítása)

Hankiss János: Mégegyszer az édesanya

Ennek a kötetnek utolsó verse is az édesanyáé, mint a legelső volt. Jelképet keressen benne, aki szereti a föld alatt, mélyen lappangó, vagy a levegőben szivárványszálként húzódó összefüggéseket.

Mi inkább keressünk benne szellemi gyakorlatot.

József Attila, az emelt fejű nyomor költője írta az édesanyjáról:

Mama

Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.

Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő -
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.

Sok olyan verset ismerünk, amely ilyenféle ötlet kedvéért íródott: a halott mosónő kékítője a kék ég, szürke haja a szürke felhő. S ez szép, de önmagában mégsem volna elég, hogy nagy verset adjon.

Szerencsére mindjárt ebben a „csattanóban” van egy-két vonás, ami fölfigyeltet bennünket: nem szellemes hasonlatról van itt szó, hanem sokkal többről. Az óriás és a szürke haj ilyen jelek. Az anya édessége helyett gigászi nagysága és ősz haja, - ami a régi hallgatag és tökéletes munkásra mutat. Nem szellemült át a képe, csak megfelelőbb távlatot kapott s most látszik, milyen nagy. Nem fiatalodott meg, nem könnyebbült meg a költő emlékezetében. Dolgozik most is, mint Móra Ferenc vidéki kenyérsütő édesanyja az égben. De a mosónő-anyát boldogtalan fia nem becézheti körül a mese simogató cifráival. És nem beszéltetheti olyan jóízűen, mert az ő édesanyja mindig dolgozott és hallgatott. Még a kisfiának sem felelt. És nem vitte játékból a padlásra. Az idejét s az erejét jól beosztotta a nehéz munkára. Másra nem jutott.

Ennek megfelelően a költő-fiú sem tárhatja ki előttünk a szívét. Neki sem szabad tovább mennie annál, hogy „most már késő”; most már nem nyafogna, ha édesanyja mégegyszer visszajöhetne. S csak gondol rá „már egy hete”.

Hogy ennek az egyszerű pár szónak olyan mély hatása van ránk, mint az adomázva haladó, megható elbeszélésnek is alig, az a dolgok természetéből folyik. A költő is hallgatag és bizalmatlan irántuk, mint az édesanyja, s ez megdöbbent és megindít.

Csakugyan egyszerű-e mindez? Aligha. A költő emlékei találó és ritka jelzőkkel mutatják, mennyire eleven benne az élet. A kosár „nyikorgó”, a ruha „dagadt”; de mikor a mosónő túl van a cipelés nehezén s elérte célját, akkor valami tündöklő szép történik: a célban megszépül a munka, teherből diadallá válik. A „dagadt” ruha most már „fényesen, keringve” száll a magasba. Talán azt is jelenti ez, hogy a mosónő munkájában volt elégtétel is; némasága nem a robotnak a következménye, hanem az eredmény nem egészen boldogtalan várásáé?

József Attila egész költészetének rúgója: kifejezni a nyomort, úgy, ahogy az ember följelenti a tudomására jutott bűnt vagy a fenyegető veszélyt. De zokszó nélkül, a költő emberfölötti magányából. Édesanyja lebeghet előtte mint példakép, mert dolgozott s odafönt is bizonyosan dolgozik. A gyáváké és a gyöngéké a sirámok.

Önállóságának föltétele az is, hogy ne lágyuljon el, ne szoruljon arra, hogy sajnálják. Az is, hogy úgy érezze: sokat tapasztalt, sok illúziótól szabadult: „Én még őszinte ember voltam...” (De hiszen mindvégig az maradt!) S az is, hogy ne csilingeltesse rímeit, mint a körhinta. A XX. század költői, akik pedig, mint ő, tökéletesen tudnak verselni, nem egyszer szándékosan szegényítik el rímeiket, hogy versük nyersebben s erőteljesebben hasson. Jules Romains nevet is adott az ilyen akarattal csökkentett rímeknek. Itt főképp ez a - döntő fontosságú - két sor kap külön hangsúlyt érdekes rímével:

Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő...

Henye betétnek látszik a „ment serényen” félsor is, pedig ugyanebből az elgondolásból fakad: a parnasszista jambusok és rímek orgiái nem illenének a szürkehajú, munkába temetkezett, hallgatag szegényasszonyhoz...

A louvaini Mária-siralomban az örök édesanya siratta édes kis urát. A XX. század ifjan elhunyt költője édesanyját siratja hangtalan vágyakozással. A két vers között olyan távolság van, mint az isteni s az emberi dolgok között, s ezt a szakadékot tiszteletben kell tartani. De mind a kettőben anya és fiú áll egymás mellett: az egyik hallgat, a másik beszél, legalábbis magában. Isten Fia az emberi megnemértés áldozta; a mai költő úgy érzi, hogy a szegényasszony is az. Hasztalan nő a földi anya képe fia szemében mítoszi óriássá, akinek az égben is megtisztelő herkulesi munkát szánt Isten, mi, akik nem érünk föl a Golgota keresztjéig, de még talán a munkás szegényasszony teregető padlásáig sem, mi mégis úgy érezzük, hogy az ilyen versből kötelesség fakad. Az Üdvözítő világosan megmondta, hogy milyen kötelesség s ezt a szegény asszonyra, az ő dolgos szolgálóleányára is alkalmaznunk kell.

S ha ezt a kötelességünket jószívvel teljesítjük, akkor minden édesanyánk elé nyugodtabban járulhatunk; akkor mindegyik tele szívvel mosolyoghat ránk: a zászlainkon ékeskedő Istenanya, vérszerinti anyánk, a melegkeblű Múzsa és pikkelyes vértű édesanyánk: Hungária.

(1942)

Ignotus Pál: Csipkerózsa

(részletek)

(...)

József Attila mindig ellenzéki volt a szó legszorosabb értelmében; mindig baloldali volt, még az Előörs-kiruccanást is beleértve, s mindig szocialista, tágabb értelemben. Ezen a kereten belül azonban többször változott, és egy hosszabb átmeneti korszakában, mely az Előörs-hónapokat is magába foglalta, sokat ingadozott és cikázott a véleménye. Kezdte volt mint a bolsevizmussal rokonszenvező forradalmi szocialista, szigorúbb pártpolitikai kötelékek és, tudtommal, pártpolitikai viaskodások nélkül. Azután csuszamlott jobbra-balra-szélsőbalra, bölcseleti és zsurnalisztikai lejtőkön, világszövetkezeti álomképből anarchoszindikalizmusba, intuicionizmusból fenomenológiába, végletes kollektivizmusból végletes individualizmusba és a kettőnek különféle elegyes változataiba.

(...)

Nem tagadom, hogy annak idején, az Előörs-hónapokban a politikai csalódás József Attila költészetétől is elhidegített. Némi okot erre időnként ő mint költő is adott - nekem is, másnak is, aki bármely okból elhidegülőben volt tőle. Nagy költő volt, de egyenetlen. Alig volt esztendeje, hogy ne mondhatta volna rá az ember egyik vagy másik verse alkalmából, amit ilyenkor általában mondani szokás: „hanyatlik”. Abban maradtam magammal, hogy amióta érzésben eltávolodtunk egymástól, költőnek is megfeneklett. Gyakori önáltatása ez az egyik íróembernek, ha a másik íróemberrel összeveszett. De önáltatónak én, szerencsére, nagyon tehetségtelen vagyok. Akarva sem tudok olvasónak vak lenni. Valahányszor kimondtam Attiláról az elmarasztaló szentenciát, megjelent egy újabb költeménye vagy legalább néhány olyan sora egy-egy újabb költeményben, amelynek olvastára be kellett látnom, hogy esze ágában sincs hanyatlania. Valósággal lesújtott a gyönyörűségem.

De meg is vigasztalt. Majdnem fölmelegített. Emlékszem, amikor egyszer éppen egy „hanyatló” időszakában az Óda című költeménye került kezembe; akkor jelent meg a Nyugatban. Amint ránéztem, meg voltam győződve, hogy csak elhibázott írás lehet. Hosszú volt, és metafizikai terminusok vibráltak benne - biztosan ugyanolyan zavaros világnézeti vallomás, mint némely cikke, gondoltam; csak, hogy még kínosabb legyen, versben elbeszélve. Aztán elolvastam. Tündéri volt. Forró sodrú és kápráztató, és nemcsak látomásnak remek, nemcsak szerelmi vallomásnak lenyűgöző, hanem emberi megnyilatkozásnak is együttérzést parancsolóan szép. Virgonc puli-e az én Attilám, vagy csahos dakszli - nem mindegy? Élőlény, hajszolt és megalázott és szeretetre vágyó élőlény, kivert kuvasz, ha már az ebészeti párhuzamnál maradunk, tehát emberebb az embernél. Az Óda utolsó soraihoz érve, az oldódó hangulatú sorokhoz, ahol elzsibbasztja tagjait az éberálom, hogy

talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:

Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!...

de ráismertem szerencsétlen barátomra! Elborult nézésére, meleget és közelséget szomjazó szikkadtságára! Szerettem volna abban a pillanatban átkarolni keskeny vállát, megropogtatni sovány lapockáit. Elhatároztam, hogy megírom neki, mennyire tetszett a verse. Napról napra halogattam az írást. Aztán beleszaladtam az utcán, nyelvem hegyén volt a gratuláció, de ő azonnal rázendített valami fárasztó elméletre, a maga legagresszívebb modorában. „Szervusz, rohannom kell” - feleltem. A vers szóba sem került.

(...)

- Ülj le! - parancsolt rám legfelnőttködőbb basszusában, amikor egyszer megpillantott a Japán kávéházban. Hiába szabadkoztam, hogy „fáradt vagyok”, hogy csak „benéztem”, hogy „majd máskor”. 1934-ben vagy 35-ben lehetett, java Gömbös-féle reform-handabanda idején, egy locspocsos, hódarás, sötétszürke téli délután, amint hazafelé menet, készülődve a munkára, amelyet egyik napról a másikra toltam, a kávéház előtt hirtelen kedvem támadt valami rövid és közömbös beszélgetésre, hogy időt nyerjek a nyomasztó nappali kábulat eloszlatására. Abban a hangulatban voltam, amikor az ember a sokaságba húzódik, és ismerős arcokat kémlel, de lehetőleg úgy tesz, mintha másutt volna sürgős dolga, ha történetesen meglát egyet; amikor fel akarja függeszteni az egyedüllétet, de akarva sem tudná megmondani, kinek a társaságában. Csak azt az egyet mondhattam volna, ha megkérdeznek, hogy József Attila társaságában nem. Ő mindenre inkább volt való, mint arra, hogy saját létét elfeledtesse. „Én József Attila itt vagyok” - ez jól hatott versben, de túlméretezve jelent meg a kávéházban, amikor az emberi életkedvből még a halálvágyra sem telt. De ott volt, nem tehettem róla. S olyan fáradt voltam, hogy még ellenkezni sem volt erőm, amikor asztalához ültetett.

- Vesd le a kabátod! - dörgött második számú parancsa. Olyan meleg téli nap volt, hogy kinn is csak naptári illemből viselt az ember télikabátot. Majd megsültem benne a kávéházban. De nem akartam levetni, hadd higgyem, hogy nem maradok sokáig. Hanem megadtam magam ebben is. Jó, hát iszom egy feketét.

- Beszélni akarok veled - szólt harmadik napiparancsa, és most már nemcsak erőm, de kedvem sem volt tiltakozni. A kabát le volt vetve, a kocka el volt vetve, leszámoltam vele, hogy rámegy a délutánom, életem nagy művének megírásához csak másnap fogok hozzálátni.

Életem nagy művéből semmi sem lett, hacsak nem az volt életem nagy műve, hogy József Attilával aznap délután - irónia nélkül használom a szót - összeesküdtem. Kivert kutyák voltunk mind a ketten, szegények, elszigeteltek, elvadultak, eszméink miatt megbélyegzettek és erkölcsi halálraítéltek; ő ráadásul nyomorgott, én pedig zsidó voltam. (Felekezet szerint nem - mint erről már beszámoltam -, de a fajvédő kordivat szempontjából ez nem számított.) Ha egy parányi önfenntartási ösztön dolgozik bennünk, akkor szövetkezésünk pillanatában az lett volna legfőbb gondunk, hogy magunkon és egymáson hogyan segítsünk. Szégyenünkre mondom, hogy ez alig fordult meg a fejünkben; őt mentheti emiatt elmebaja, mely világos pillanataiban az erkölcsi bátorság betegesen túlméretezett formáit öltötte, de a magam számára csak azt a mentséget tudom, hogy - mint a följegyzések elején már kifejtettem - végletesen utáltam a fehér uralmi rendszert, annak is legkivált gömbösi ezredév-alapító változatát, s törődni is alig voltam képes egyéni sérelmeimmel másképpen, mint az uralkodó közszellem szerves megnyilvánulásaival. „Ceterum censeo”: Gömbös és Co. takarodjanak a fenébe, a többit majd meglátjuk - lelkemben ez volt a válaszom még arra is, ha a laptulajdonos vonakodott kifizetni a költségszámlámat, vagy ha a villanyoson valami bugris rám ripakodott.

(...)

Aki Feszty-körképet kíván a közelmúltról, regéket a „magyar ellenállás” daliás éveiről, az ne fáradjon jegyzeteim olvasásával. Annak írok, akit az igazság érdekel. Aki nem tudja, hogy a triviális pillanat híven megrögzítve miért érdekes, az nem tudja azt sem, hogy a költészet miért szép, és a költő mitől nagy. Én azt tanultam József Attilától, hogy

... a költő sose lódít:
az igazat írd, ne csak a valódit

- igen, ezt az útmutatást tanultam tőle, ezt, amelyet eléggé konfidens volt egy általa alázatos áhítattal tisztelt nagy íróművészhez, Thomas Mannhoz intézni, s amelyen Thomas Mann nem sértődött meg, csak a Magy. Kir. Államrendőrség sértődött meg rajta, menten betiltva a költemény előadását is. Igen, igen, az igazat írd, a teljes igazat és csakis az igazat, mindig az igazat, mindenről és mindenkiről az igazat: ez az egyedüli, amivel az író ember méltóan róhatja le kegyeletét és ragaszkodását Őiránta. Nem vitatom most, hogy korunknak s korunk tömegeinek szüksége van-e egy vörös mázas Gyóni Gézára, s szüksége van-e valamely modern Petőfi olajnyomatos képmására, aki a „Hazám!” helyett az „Osztályom!” sóhajt írja hulló vérével a porba. De keressenek erre mást. József Attila nem volt Petőfi, mert az egyik lángelme nem olyan, mint a másik lángelme; és József Attila nem volt Gyóni Géza sem, mert az egyik lángelme nem olyan, mint a másik középszerűség. A hősi olajnyomat igen hasznos és üdvös lehet, a maga helyén kedves és megható lehet, de József Attila, ha csak egyetlenegy szónyi értelme épen marad élete mondanivalójának, kiválóan alkalmatlan lesz az olajnyomatos hős szerepére, majdnem olyan alkalmatlan, mint arra, hogy leventeköltővé mázoltassék, amin csak tegnap fáradozott a sírhalmán írói rangra hágott rokonság, vagy hogy vörösre mázoltassék, mint ma vélik ildomosnak. Hiábavaló leventére mázolni azt, ki minden volt, csak levente nem; és hiábavaló vörösre mázolni azt, aki máz nélkül volt vörös. József Attila nem azért lett vörös, mert a vörös szín jobban tetszett neki, mint a fehér vagy a zöld, vagy a piros-fehér-zöld, hanem mert az igazat kutatta, a teljes igazat és csakis az igazat, mindig az igazat, mindenről és mindenkiről az igazat, s mert olthatatlan igazságkutató szomja a forradalmi szocializmus útjára, s valóban: pályája egy jelentős és termékeny, bár nem befejező szakaszán a kommunista mozgalom szolgálatába kényszerítette. Baloldali költő volt, mindvégig híve a népfrontnak, a kommunistákkal való összefogásnak. Marxista költő volt, eleven cáfolata annak a babonának, hogy igazi költő nem lehet „-ista”; a proletárok költője volt, testestől-lelkestől. Ezt nem látni benne vakság volna; egyedül ezt látni benne színvakság. A politikát kilúgozni belőle halottgyalázás volna, de alakját egy politikai riadó illusztrációjává sekélyesíteni szintén nem a legkegyeletesebb eljárás - még akkor sem, ha a sekélyesítést a rajongó hódolat kifejezéseinek kíséretében végzik el. Olyannak lássuk alakját, amilyen volt. Kibírja. Sőt: megköveteli.

(1947-1948)

Hankiss Elemér: József Attila komplex képei

(részletek)

(...)

Komplex képeknek nevezem azokat a többszörös metaforákat és azokat a más stilisztikai alakzatokkal kombinált metaforákat, melyek kezdetleges formában már József Attila korai verseiben is fel-felbukkannak, majd 1928-29-től fogva teljes gazdagságukban kibontakoznak, és a költő életművének egyik meghatározó stílusjegyévé emelkednek.

Az első, már tökéletesen megszerkesztett komplex kép egy 1927 végén megfogalmazott, majd 1929-ben, a Nem Én Kiáltok című kötetben végleges formáját elnyert versben található. A Németh Andor-hoz írt vers harmadik strófájában:

Vad ágyúszóval vágtatott
gyöngyház-korán a tenger át,
két fürtjén őrzi a leölt
halacskák szürke sóhaját.

Két komplex kép van itt tulajdonképpen egybeszőve. Az első két sorban található kép a következő fontosabb stiláris mozzanatokból épül föl:

1. A kiinduló mozzanat egy metafora, vagy pontosabban egy metaforikus jelző: „gyöngyház-korán... át” - ami ahelyett állhat itt, hogy „gyerekkorán”, „ifjúkorán” át, s az összekötő kapocs a kép és a jelentés közt valószínűleg az, hogy a gyerekkor - a költő s az olvasó képzeletében - éppolyan érzékeny, sebezhető, éppoly gyöngyösen fénylő, mint a kagyló.

2. E metaforikus jelzőtől egy újabb metafora függ, a „tenger”, mely úgy veszi körül, s úgy rejti magában a gyöngyházkagylót, mint az élet, a világ, a társadalom, a korszak a növekvő gyermeket.

3. Illetve ez a tenger, ahelyett hogy rejtette, óvta, táplálta volna a kagylót, „átvágtatott” rajta - s ez egy újabb metaforával kombinált megszemélyesítés, mert a tenger, élettelen tárgy lévén, önmagában nem, csak megszemélyesítve, és mondjuk: egy paripához, méneshez, csordához hasonlítva „vágtathat át” valamin. S nem vágtathat, legfeljebb csak metaforikusan és megszemélyesítve, a tenger-metafora másik tagja: a korszak, a világ, a társadalom sem.

4. S metafora az is, hogy „vad ágyúszóval” vágtatott a tenger, s a helyett áll itt, mondjuk, hogy: dübörögve. De míg eddig mindig a tengerről volt szó, itt hirtelen a metafora másik tagja, a „korszak”, az „élet”, a „társadalom” kerül az előtérbe, mert ezek már nem metaforikusan, de a szó szoros értelmében átvágtathattak „ágyúszóval” a gyerek ifjú évein. Ebben az esetben a „vad ágyúszóval”.

5. Metonímia, mert a résszel vagy az okozattal utal az egészre, illetve az okra, vagyis az ágyúszóval a háborúra, mely átdübörgött a vers hősének ifjúkorán.

(...)

Gyakori József Attilánál az is, hogy nem így egyszerre villantja föl, hanem lépésről lépésre, egymást követő hullámokban építi föl egy-egy többszörös metaforáját. Mint például a Klárisok harmadik és negyedik strófájában, ahol a lány ringó „szoknyás lábá”-nak vizuális képére előbb a „harangnyelvek ingásá”-nak, aztán a folyóvízben hajlongó „jegenyék”-nek s végül a folyóvízbe hulló „lombok”-nak metaforikus képei mosódnak rá. De így rétegeződnek egymásra A város peremén híres kezdősoraiban a várost ellepő denevérek, a várost ellepő korom, a földet ellepő guanó és a lelkeket ellepő kor egymást követő képei, s rögtön utána a pléhtetőt mosó esők, a pléhtetőt mosogató rongyok, a lelkeket mosó bú, s a lelkeket mosó vér konkrét s metaforikus képei. S ilyen többszörös metafora József Attila egyik legszebb komplex képe is, a Külvárosi éj zárósoraiban:

Nedves, tapadós szeled mása
szennyes lepedők lobogása,
óh éj!
Csüngsz az égen, mint kötelen
foszló perkál s az életen
a bú, óh éj!

- ahol is öt kép, öt sík mosódik egymásra, s van köztük nagyon is köznapi és magasztos, kézzelfogható és elvont, emberméretű és kozmikus, vizuális és metaforikus: a tapadós szél, a lobogó, szennyes lepedők, az égen csüngő éj, a kötelen csüngő perkál s az életen csüngő bú képei.

S ugyanilyen gazdag belső szerkezete, belső dinamizmusa van a Téli éjszaka egyik komplex képének is:

A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve
lassúdad harangkondulás.
És mintha a szív örökről-örökre
állna s valami más,
talán a táj lüktetne, nem az elmúlás.
Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc
volna harang
s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz.
S a szív a hang.

Itt előbb a harang kondul (külső, akusztikai sík) - aztán hirtelen a belső, érzelmi síkra váltunk át: mintha a szív lüktetne, aztán újra egy külső, vizuális sík villan: a táj lüktet - aztán egy elvont, fogalmi sík: az elmúlás lüktet - aztán hirtelen kozmikussá tágul a kép: a téli ég a harang, s benne a föld a kongó harangnyelv - s végül újra a belső, érzelmi sík sejlik föl: mintha a szív dobogása a külső, kozmikus harang visszhangja volna.

(...)

A síkváltással rokon, s különösen József Attila késői verseiben játszik nagy szerepet az a versbeli mozzanat, melyet magatartásváltásnak nevezhetnénk. József Attila magatartás- és hangulatskálája, tudjuk, szokatlanul nagy: hol játékos, hol irónikus, hol szenvedő, kínlódó, sértett, tiltakozó, vádoló, kétségbeesett, lázongó, nosztalgikus, áhítatos, boldog, szelíd, elcsendesedő, töprengő, tétova, cinikus, tudatos, harcos - s egy-egy versen belül is gyakran átvált egyik síkról a másikra. Legjellemzőbbek talán versvégi, a keserű kijózanodás és leszámolás „de hát”-os váltásai, mint:

no de hát ne búsuljatok. I/260/11
dehát ez is csak hallomás. II/2/12
Dehát kinek is szólanék - II/52/12

S gyakori az ellenkező irányú váltás is: a kétségbeesés és a kétség percei után az adott valóság fegyelmezett vállalása, mint például a Hazám utolsó szonettjének kezdősorában: „S mégis, magyarnak számkivetve...”

(...)

(1966)

Németh G. Béla: Az önmegszólító verstípusról

(részletek)

(...)

3.

A verstípus Arany korától lett általános, s Babitséban korjellemző. Az az élmény, az a lélektani helyzet, amelyben a verstípus fogant, s amely korábban csupán szórványos és esetenkénti volt, előbb általánossá, aztán korjellemzővé lett. Ez az élmény, ez a helyzet, kimondható immár, a személyiségnek szerepválságban összegződő krízise, illetőleg a válság legyőzésének akarása, legyőzhetésének hite. De a személyiség válsága a 20. század késő polgári társadalmában nemcsak korjellemzővé lett, hanem központi mozzanattá is emelkedett. Személyiségének kibontakoztatása lehetetlenné vált: ebben összpontosult az etikus intellektuális ember helyzete e történeti szakaszban.

(...)

5.

(...)

Ez a vers szerzője legmélyebb s végső válsága idején, élete utolsó hónapjaiban keletkezett. Költője s kora élmény- és gondolatvilágának megfelelően élménye fölötte bonyolult. Értelmezésének eszközei közül ezért azt a kettőt, amely különleges szerephez jut majd, előre tanácsos kiemelni. Az ún. alapmondat az egyik, a zérómorféma a másik.

(Két elemző eszköz: az alapmondat és a szilencium)

A jeles dán nyelvész, Jespersen azt a műelemzés, különösen pedig a verselemzés számára termékeny gondolatot pendítette meg, amely szerint minden egyihletű autonóm beszéd egy mondatból nőtt ki, s teljes mondatorganizmusa rendeltségi viszonyban, függésben áll ezzel. Minél tudatosabban, „logikusabban” formált a nyelvi megnyilvánulás, annál erősebb e függés, s annál termékenyebben hasznosítható az értelmezésben. Ez esetben hát termékeny lehet: az autonóm zártság, a tudatos formáltság e versben rendkívüli: sajátja a költőnek, és sajátja, látható volt, a verstípusnak is.

A másik eszköz a szilenciumoké. A mai stilisztikában, különösen a versmondattanban nagy figyelem fordul a szilencium, az ún. zérómorféma szerepére. A jelentést hordozó hangszünetére, szó- vagy mondatközi csendére, illetőleg elhallgatáséra. Fajtái és funkciói változatosak és gazdagok. Közülük egyike a legfontosabbaknak az, amely itt is nagy szerepet játszik majd: a lényegi logikai viszonyítást, illetőleg a lényegi grammatikai rendeltséget rejtő, illetőleg kifejező funkció.

Azért oly fontos ez, különösen itt, mert a kifejezett (kötőszavas) viszonyításoknál, rendeltségeknél sokkal erőteljesebb, evidenciaszerűen sugallja a logikum jelenlétét, miközben tartalmát, minőségét viszont tisztázatlanul hagyja, kényszerítve így az olvasót, hogy figyelmét a tartalomra, minőségre összpontosítsa. Másrészt azért, mert a rendeltség többféle kiindulásához, értelmezéséhez, mondhatnánk: policentrizmusához ad lehetőséget. S így a pontosan kifejezett, a jelzett viszonyítással szemben, amely a szöveget egyetlen hálóba fogja, egyetlen hálóval tartja össze, egymást keresztező, átfonó és erősítő hálórendszerek segítségével szövi, hurkolja eltéphetetlenül egybe. Az élmény igazságának sokoldalú, minden oldalú evidenciasugalma, a versszöveg rendkívüli stabilitása - a prózaversé is - nem utolsósorban ebből fakad. Ime, ebből a versből egy példa. Az első versszak harmadik sora (Légy, ami lennél: férfi) az előzőkhöz kapcsolható következtető, de ellentétes módon is: ezért légy, ami lennél: férfi; - ennek ellenére légy, ami lennél: férfi. De el lehet indulni a harmadik sorból is, s akkor magyarázó vagy okhatározó viszony jön létre: légy, ami lennél: férfi, hiszen úgyis, mert úgyis tudod, hogy nincs bocsánat.

Ezek a jelöletlen viszonyítások természetesen megnehezítik s bonyolítják az alapmondat meghatározását, amitől elemzésük különben elválaszthatatlan, s amihez elemzésüknek el kell vezetnie. Számolni velük e verstípusnál, amelyben az intellektualitás oly nagy szerepet játszik, s e költőnél, aki szerint „a líra logika”, elsőrangú feladat.

Mi tehát itt az alapmondat? Ez: „Légy, ami lennél: férfi.”

(Egzisztencialista döntés?)

Az alapmondat képlete tehát azonos Kosztolányi Számadás-áéval: felszólító mondat, véghatározós-jelzős vegyületű alanyi mellékmondattal. S nemcsak a mondatképlet, azonos a mondat alanya s állítmánya is: „Légy, ami vagy: boldogtalan” - olvasható ott, „Légy, ami lennél: férfi” - olvashatni itt.

Azonos tehát a két költő gondolatélményi, kérdő és felelő: szembenéző pozíciója?

Nem. A Kosztolányi-versben jelentő módot találunk a mellékmondatban. A választás, a döntés, a felszólítás egzisztencialista értelmű: az ember önmaga lényegét választhatja, azt, ami már van, ami már eleve, sorsszerűen adva van. A választást, a döntést, a lehetőséget így, az erkölcsi személyiség megalkotása szempontjából, idézőjelesen kellene használni. József Attilánál viszont a létigének a feltételese áll: azzá légy, ami nem vagy, ami akkor lennél, ha külső-belső helyzeted önmegalkotásodat, személyiséged megalkotását megengedné.

(...)

(A felszólítás tartalma)

Az első és alapkérdés: mi az önfelszólítás, a didaxis tartalma, mit jelent: „légy férfi”? Indirekt módon kell haladni a felelethez: mi nem az, azaz mivel van szembeállítva ez a követelmény. Kosztolányinál ez világos: azzal a magatartással, szereppel, mely az „örök komor kisebbséggel” szemben a többségre, a „többi”-re, a „szokott”-ra, az „átlag”-ra jellemző, s melyet ez ideig a költő is magára vett: „boldog akartál lenni”.

Milyen szerepet utasít el József Attila?

A nyolcadik strófa harmadik sora következtető mondat: „Most hát a töltött fegyvert, / szorítsd üres szívedhez”. Minek következtében? Az előző három strófában a költő azokat az alapmeghatározásokat sorolja föl, melyeket élete során végigpróbált, tapasztalt, hogy általuk kibontakoztassa, megtartsa, megmentse életét, személyiségét. Mindegyik hamis szerepnek bizonyult, mindegyik olyan szerepnek, amely nem vágott egybe személyiségével, amelyben személyisége lényege sohasem nyilvánulhatott meg, sohasem juthatott érvényre, amelyben soha nem láthatta meg senki, ki ő. „Soha, soha nem mondta senki, hogy te jó vagy”. Azaz annak következtében, hogy nem talált olyan szerepet, amelyben személyisége lényegét megtarthatná, kibontakoztathatná, megnyilatkoztathatná.

Két további mozzanat megerősíti, bizonyossá teszi ezt az értelmezést.

(A felszólítás magyarázata)

Az egyik a következő. Az említett három strófa (5--6--7.) nemcsak első része, előtagja egy következő mondatnak („most hát a töltött fegyvert...”), hanem egyben második része, utótagja egy magyarázó mondatnak; nemcsak premisszája egy konklúziónak („a töltött fegyvert szorítsd üres szívedhez”), hanem argumentuma egy tézisnek. E magyarázó mondatnak az első felét, az argumentált tézist a harmadik-negyedik strófa foglalja magába. Egy sor negatív értelmű állítást: tiltást találni ezekben. Mégpedig egy sor alapvető, általános emberi-társadalmi magatartásnak, szerepnek a tiltását: ne vádolj; ne fogadkozz; ne légy komisz magadhoz (ne vádold a társadalom oldaláról magadat sem); ne csatlakozz. S végül állító összegezésüket: maradj fölöslegesnek.

(...)

Ideje azonban visszatérni az alapkérdéshez. Az eddigiek nyomán, úgy tűnik föl, megokoltan lehet immár kimondani, hogy az önfelszólítás tartalma valóban ez: „Most hát a töltött fegyvert / szorítsd üres szívedhez”.

(A befejezettség elfogadása)

Öngyilkossága elhatározásának tényét jelenti tehát e két sor? Talán -: igen. De ezt - biológiai értelemben is véve a szót - határozottan állítani, bizonyítani nem lehet. Határozottan csak azt lehet kimondani, hogy a költő erkölcsi személyisége fenntartása föltételeinek megszűntét, totális hiányát s így egyéni emberi élete végének szükségszerűségét is konstatálja. Az utolsó versszakban foglalt (animális) alternatíva ugyanis, mint erről fönt szó volt, eleve elesik. Funkciója, a szerkezet szempontjából, az, hogy aláhúzza e döntés szükségszerű voltát, s ugyanakkor kiemelje választáson alapuló, erkölcsi jellegét.

Véletlenül hullott-e József Attila a szárszói vonat kerekei közé, vagy szántszándékkal vetette magát oda, beszámíthatatlan idegállapotban tette-e, vagy keserűen józanul, e vers szempontjából tökéletesen mellékes. A vers megalkotásának élményfolyamatában, élményében intellektusa számára élete végének ténye befejezetté, elkerülhetetlenné és elfogadottá lett. S a bűn mozzanata éppen ebben rejlik. S ebben a vele járó érték mozzanata is.

(A bűn)

A bűn kérdésének tisztázása alapvető kérdése e vers értelmezésének (s a költő s az egzisztencializmus viszonyának is). A szó, a fogalom, a probléma fontosságát a költő sokszorosan kiemelte. Először is szilenciummal. Pontos, jelzett interpunkciója e sornak ez volna: A bűn - az nem lesz könnyebb: vagy ez: A bűn! az nem lesz könnyebb; vagy ez: A bűn?! - az nem lesz könnyebb. Másodszor: az élre dobással. Harmadszor: a mondatalany értelmező jellegű duplázásával. A bűn, az nem lesz könnyebb. Negyedszer: a névmási alany (az) nyomatékosításával: ennek ejtésideje és ereje jóval hosszabb az átlag névmásénál. Ötödször: a jambikus jelleg erős érvényesítésével. Hatodszor: a határozott névelővel. Nem egy bűn, nem ez vagy az a bűn lesz könnyebb, hanem a bűn. De nemcsak nyomatékosító szerepe van az a névelőnek. Jelzi azt is, hogy a versen belül adva van a bűn mibenléte.

Ezért először is tisztázni kell a szó, a fogalom viszonyát az alapgondolattal, az alapmondat tartalmával. E második versszak összetartozó mondatkomplexusában tárgyas alárendelésről van szó. A főmondat: „köszönjed”. Ez értékjelenlét konstatálása. A következő kérdés, tárgyas alárendelésről lévén szó, mit köszönj? s a felelet: hogy bizonyság vagy. Ez az értékmozzanat megjelölése. Ez a mondat azonban csak formális-grammatikai szempontból ennyi. Lélektanilag-logikailag szilenciumos kötéssel, hozzátartozik az előző: mire nézve vagy bizonyság? hogy hiába hull a könnyed. Ez az értékmozzanatnak formális tartalomhatározása, amely azonban éppen formálisságánál fogva további kérdést követel meg a konkrét erkölcsi tartalom iránt: miért hull hiába a könnyed? Mert: a bűn, az nem lesz könnyebb. A bűn tehát mondatszövevény magja, központja.

A bűn szót magában foglaló mondat azonban grammatikai-logikai továbbkérdezést követel. Kérdése lehet ez: milyen, melyik bűn nem lesz könnyebb? - azaz jelzői mellékmondat felelhet rá; vagy ez: mikor, hogyan nem lesz könnyebb a bűn? azaz módhatározói, időhatározói, feltételes mellékmondatról lehet szó. A mondat pedig, amelyhez a két kérdés bármelyikét kapcsolni lehet, kizárólag ez: „Légy, ami lennél: férfi.” Vagyis az alapmondat. A két mondat között az összetartozást, különben, a szilenciumos viszonyításon túl, a létige azonos logikai jövő ideje is nyilvánvalóvá teszi.

Természetesen, az említett policentrizmus következtében, a vers első sora főmondatának is alá lehet rendelni a bűn szót tartalmazó mondatot. Ámde végül akkor is a „Légy, ami lennél”-hez jutunk el, csakhogy kerülővel. Ami viszont alapmondat volta mellett is bizonyíték. A dolog tehát így áll: az önfelszólító alapmondat tartalmának realizálása (Légy, ami lennél: férfi) bűn-nel van föloldhatatlan viszonyban, bűn-t von maga után. Ugyanakkor azonban e bűn teljesedése, illetőleg jelenlétének végleges bizonysága értékmozzanatot is rejt, amely viszont csak az önfelszólítás tartalmának realizálásával érvényesülhet.

(1967)

Hankiss Elemér: Hogyan fér bele egy táj egy háromsoros versbe?

(részlet)

(...)

Azt, hogy az emberi tudat a verset alkotó jelrendszer legkisebb mozzanatára is érzékenyen reagál, nem kell különösebben bizonyítanunk. Legkézzelfoghatóbban talán néhány versátdolgozás példáján mutatható be (s példáinkat itt József Attila versátdolgozásaiból vesszük), hogy a jelsor legparányibb megváltoztatása is milyen erőteljesen kihat a vers vezérlő funkciójára, az olvasóban kialakuló gondolati-érzelmi erőjátékra. Akár csak egyetlen írásjel megváltoztatása is:

KORUNK, 1933. júl.-aug. MEDVETÁNC, 1934.
Mint ólmos ég alatt lecsapódva telten, ..........................
füst száll a szomoru táj felett, ..........................
ugy leng a lelkem, ..........................
alacsonyan. ...........................
Leng, nem suhan... Leng, nem suhan.

A korábbi változat mélább, lebegőbb, melankóliába mosódó befejezését az írásjelváltozás egyszeriben fegyelmezettebbé alakítja át. A három pont még enged valamicske „suhanást” a léleknek; a második változat egyetlen pontja már véglegesen földhöz szögezi. A Medvetánc című kötetben egyébként, s általában a későbbi versátdolgozásokban, lépten-nyomon találkozni az ehhez hasonló fegyelmeződéssel: a megváltoztatott központozás csökkenti a túl erős hangsúlyokat vagy költőies effektusokat, s általában puritánabbra, rezignáltabbra, prózaibbra hangszereli át a verseket:

KÉZIRAT, 1936. november előtt NAGYON FÁJ, 1936. december
s még egyedül kelljen szenvednem?! ..... kelljen szenvednem?
óh pattanjon meg - ott ahol jár! ..... ahol jár.
... Nagyon fáj! ..... Nagyon fáj.
... Nagyon fáj! ..... Nagyon fáj.
... Nagyon fáj! ..... Nagyon fáj.

A túlzott költői, vagy például szentimentális hatást a jelsor egy-egy szavának kicserélésével is vissza lehet fogni:

KÉZIRAT, 1924. MEDVETÁNC, 1934.
Te az én szivemet elkérnéd pipámat egy kicsit elkérnéd

S néhány nagy kezdőbetű eltüntetésével könnyedén ki lehet szűrni a sorból a mitikus-misztikus felhangokat:

NÉPSZAVA, 1933. NAGYON FÁJ, 1936.
Nem a Sors, nem is az Ész hanem Nem isten, nem is az ész hanem
...... ......
a Való Anyag teremtett minket a való anyag teremtett minket

Az eredeti hatás a jelsor viszonylag csekély módosításával gyökeresen átalakítható, az eredetivel ellentétes gondolati-érzelmi erőrendszer létrehozására s vezérlésére kényszeríthető:

KÉZIRAT, 1937. SZÉP SZÓ, 1937.
Ezt az emberiséget S ezt az emberiséget,
magaddal együtt vesd meg hisz ember vagy, ne vesd meg.

Vagy újra és újra áthangszerelhető, durvából szelídebbé:

KÉZIRAT, 1936.
Mint
utolsó ringyó, ha odaintik

GÉPIRAT, 1936.
Mint senki lánya, ha odaintik

NAGYON FÁJ, 1936.
Mint
lenge, könnyü lány, ha odaintik

- vagy közösségi, forradalmi öntudatot sugárzóból magányossá, befelé fordulóvá, egyre szűkebb közösséghez, aztán már csak egyetlen baráthoz, s végül csak önmagához szóló vallomássá lehet alakítani:

KÉZIRAT
Proletár! folytatnám, de unnád

KORUNK, 1933.
Testvérem, folytatnám, de unnád

GÉPIRAT
Öregem, folytatnám, de unnád

MEDVETÁNC, 1934.
Attila, folytatnám, de unnád

- vagy az élmény kifejezésére egyre alkalmasabbá, tökéletesebbé lehet formálni:

TOLL, 1930. február
még karcsu száron ing a nyár.
De megvastagszik s hadonász

GÉPIRAT, 1930.
még karcsu száron ing a nyár.
De egyre több a buggyanás

PÁSZTORTÜZ, 1930. július
még karcsu száron ing a nyár.
De egyre több lágy buggyanás

DÖNTSD A TŐKÉT, 1931.
vörös, de karcsu még a nyár.
Ám egyre több lágy buggyanás

- ahol is előbb a csikorgó, suta, az olvasói élmény kialakulását zavaró második sor alakul át kifejező, a vers egészébe beleillő képpé, aztán ez az átalakult sor gazdagszik egy újabb, kifejező, érzéki impresszióval („lágy” a töltelékszó „a” helyett), majd a De - Ám cserével gazdagabb hangjáték, hangasszociáció indul meg az olvasóban (nyár - Ám - lágy - buggyanás), s végül az első sor is átalakul, nemcsak egy vizuális impulzussal és egy logikai impulzussal, ellentéttel gazdagodva („vörös, de karcsú”), hanem még tovább gazdagítva a hangok asszociációs játékát is, és tovább gazdagítva a jelkombinációkat, amelyek szükségesek e komplex emberi élmény rögzítéséhez.

(...)

(1970)

Vágó Márta: József Attila

(részletek)

Másnap, a Magyar Színház bejáratánál, Fejtőéktől tudtam meg, hogy betiltották Attila versének előadását. Jöttek Hatvanyék, az ő páholyukban ültem Mann feleségével együtt. Előbb fölmentünk a titkár szobájába. Ott súgtak-búgtak egy sarokban mindnyájan. Attila halálsápadtan odament az íróasztalhoz, a karosszékbe vágta magát, fölemelte a telefonkagylót, és beleszólt: - Kérem a belügyminisztériumot! - Későn este! - Ekkor gondoltam először komolyan, hogy bolond. Letette a kagylót. Az ajtóban álltam, szembe vele, dühösen meredt rám. Farkasszemet néztünk. A szeme izzott a gyűlölettől, és izgalomtól, a kialudatlanságtól és ki tudja, mi mindentől még. Éreztem, hogy még rám is haragszik, az előző napi dolgok miatt, és talán méltán. Nagyon készülhetett a szavalásra a nagy színpadon, a közvetlen kontaktusra a közönséggel, a sikerre. Egész éjjel dolgozott a kávéházban. Ott akadt egy fiú, aki mindjárt le is fordította - igen jól - németre, és a fordítást átadták Thomas Mann-nak, aki meghökkent, szomorú arccal olvasta a fal mellé húzódva éppen. Nagyon tetszett neki. De nem kerülte el figyelmét a telefonjelenet sem. Ismertem őt, Hatvanban töltöttünk együtt egy napot két évvel ezelőtt. Odalépett hozzám, és halkan, gyorsan Attila felé mutatva mondta:

- Er gehört zu Ihnen (Magához tartozik) - gyors gesztus, kis mosoly - Sie müssen auf ihn achtgeben, aber heiraten dürfen Sie ihn nicht! (Vigyázni kell rá, de nem szabad hozzámennie!) Ich glaube, er ist manisch-depressiv, oder noch ärger. (Azt hiszem, mániás vagy még rosszabb.) Hatvan meint, er ist nur meschuge - mosolygott - aber ich fürchte, es ist eine ganz ernste Sache. (De én attól tartok, hogy egészen komoly dolog.) Er muss in ärztliche Behandlung... (Orvosi kezelésre van szüksége) - mondta nagyon komolyan. - Er ist in Psychoanalyse - mondtam. (Pszichoanalízisben van.) - Rám nézett: - Glauben sie daran? (Hisz ebben?) - Ja (Igen) - mondtam határozottan. - Sie sind auch in Analyse? - kérdezte rögtön. (Maga is analízisban van?) - Bólintottam, és kérdőn kutatva néztem rá. - Széjjeltárta karját, mint egy rezignált, szkeptikus tudós, és mindjárt újra le is ejtette: - Vielleicht, vielleicht kann das noch helfen ... ich glaube kaum!... (Talán, talán ez még használhat, alig hiszem!) Das Gedicht ist dabei wunderschön... - mondta, és ráütött a kezében tartott papírlapra, bele is nézett, nála volt a fordítás mellett az eredeti is. (A vers amellett gyönyörű szép...)

Kezdődött az előadás. Lementünk a páholyba. Simán ment minden. Utána Mannék Hatvanyékkal hazamentek. Mi kávéházba mentünk Fejtő Rózsival és a fiúkkal. Attila le volt törve, de megnyugodott kissé. A Szép Szó következő számában megjelenhetett a vers, más cenzortól függött, mint az előadás engedélye. Ez mindnyájunkat lecsillapított némileg.

Másnap szomorúan jött el hozzám. Valamit mondott, hogy elintézte magával ezt a dolgot. Leült, és szomorúan üldögélt egy darabig. - Megint egyszer kifosztottak abból a kevésből, amim lehetne - mondta. - Tudom, hogy ha nem leszek, sokan fognak velem foglalkozni. Különösen te sokat fogsz velem foglalkozni, emlékszem, hogy Adyval is hogy foglalkoztál. Németh Bandi is, sokan. De mégis, szörnyű ezt magammal elintézni, hogy életemben nem kerülhetek fel. Hogy semmit, semmit sem érhetek el! - Csöndesen üldögélt, és aztán ezt mondta: - Gondolkoztam, hogy mi lesz belőled. Most csinálod ezt az analízist, láttam, hogy Thomas Mann-nal hogy beszéltél. Rájöttem, hogy biztosan írni fogsz. Gondolkoztam, hogy mit adhatnék neked, és elhatároztam, hogy megtanítlak verset írni. Neked pontosan ugyanaz fontos, mint nekem, csak még nem tartasz ott. Most csinálod az analízist, és el fogsz oda jutni. Akkor majd eszedbe jut, amit most mondok neked. Sok szamárnak mondtam már azt, amit most neked fogok, de azok nem értették meg, oly buták, hogy nem tudtak belőle tanulni - mondta keserűen -, de te tanulsz majd valamit. (Észrevette előző este, hogy el akarom lesni titkát?!) Mozdulatlanul figyeltem, de most hirtelen kitörtem: - De a versírástól én félek! - Rám nézett. - Rettenetes, milyen neurotikus vagy! - Kicsit nevetett: - Mint a szerelemtől! Mindentől, ami igazán kell! - Mélyértelműen bólintott. - Miért? Mitől félsz? - Elgondolkoztam: - A megrázkódtatástól - mondtam végül.

(...)

Még egyszer eljött, és meghatóan őszinte közlékenységgel, de dacosan és kihívóan is magyarázta, hogy Istenre megint szüksége van verseiben, hiába „épült le” az analízisben. Fölolvasta a Nem emel föl néhány sorát, még nem volt készen. Annyira ijesztően hatott rám, hogy észrevette és megharagudott. Óriási teljesítménynek érezte, különösen azt, amit tudatosított benne, úgy érezte, hogy nagyon mélyre ment le. Igy is volt. Fogadj fiadnak, istenem, hogy ne legyek kegyetlen árva. Fogj össze, formáló alak, s amire kényszerítnek engem, hogy valljalak, tagadjalak, segíts meg mindkét szükségemben.

Az ellentmondás a Fogj össze, formáló alak és a segíts meg mindkét szükségemben között, ennek (az ellentmondásnak, ambivalenciának) öntudatlansága a túlságos tudatosság mellett más tekintetben, ijesztő volt számomra. Megdöbbentett, hogy értelmével belátja, hogy két ellentétes szükséglet dolgozik benne egyforma erővel, és ezt egyszerűen elfogadja, nem kíván rajta változtatni. A kívánság: kapaszkodni a nem létező hatalomba és az is, hogy kifejezze annak nemlétéről való meggyőződöttségét. A nem létező hatalom szerepe létező hiányok pótlása volna, „vallása” és „tagadása” azonban sok mindenre vonatkozhat, amit nevével csak eltakar, befed. Fogj össze, könyörög hozzá először, azután pedig azért, hogy az ellentétes, széthúzó tendenciák megmaradhassanak. Olyan előrehaladott lehetett már a hasadás, a széthúzás benne, hogy ő maga képtelennek érezte magát az összefogásra, a koncentrálódásra, kívülről várta, kérte először, majd már ezt is soknak, talán túl megerőltetőnek érezhette ösztönforrásainak szétzilált erőivel szemben, és már csak a kettősség megmaradásáért könyörgött legalább!

Az Eszmélet első szakaszában a falevelek tavasszal kívülről szállnak rá a fákra. Aki nem érzi belül a kifelé törekvő megújhodás hajtóerőit, az képzelheti ezt így el. Már akkor, jó néhány évvel előbb is érzett tehát ilyesmit. Most azonban, a Nem emel föl-ben a pusztító erőket annyival erősebbnek érezhette már magában a megújhodásra, gyógyulásra való törekvéseknél, hogy a maga egységének összefogását csak úgy vélte teljesnek, ha a „valló” és „tagadó” elemeket egyenlő mértékben meghagyják benne. Milyen ellentéteket foglalnak magukba ezek a sorok? A „vallás” a hitet jelentheti, hogy jöhet kívülről segítség, ugyanakkor azonban, ha a „tagadás”-t lázadásnak fogjuk fel a külvilági hatalmakkal szemben, a „vallás” megadást jelentene ugyanebben az irányban. Tehát a vallásos érzés áttörése, a kapaszkodás egy kívüle álló hatalomba, ebben az értelemben egészséges tendenciával kérne lehetőséget mégis, a tagadásra is, az önálló értelemnek legalábbis egyenlő jogára a külső-belső „természet”: a külső adottságok és az ösztönök hatalmával, erejével szemben. De csak a „vallás”-sal egyenlő jogot kér erre. Tehát ha hisz a kívülről jövő segítségben, ami esetleg az orvos, esetleg barátok útján érhetne el hozzá, fenn akarja tartani a „tagadás”, a kétely erejét is velük szemben, ami a segítséget nehezíti, végül lehetetlenné teszi, mert elfordítja a segítő kéztől, gátat vet bizalmának. Ott, ahol a tagadás volna az egészséges tendencia, meg akarja tartani a „vallás” ellentétes, a „tagadás”-t gyöngítő törekvését, ott pedig, ahol bizalomra volna szükség, hogy a kéz, amelybe kapaszkodik, segíthessen, ott a kétely, a hitetlenség, bizalmatlanság, „tagadás” pusztító hatású tendenciáját engedi át. Aki nem érzi ijesztőnek ezt a kettősséget magában, aki nem akar küzdeni ellene, illetve nem érez erőt hozzá, az adja meg magát így sorsának, halvány kis reménysugárral, hogy tőle, belső törekvéseitől függetlenül is jöhet talán segítség: Tudod, szívem mily kisgyerek - ne viszonozd a tagadásom: ne vakítsd meg a lelkemet, néha engedd, hogy mennybe lásson. És: Vizsgáld meg az én ügyemet, mielőtt magam feláldoznám. Tehát ő maga már nem tud vizsgálni és dönteni, a pusztító tendenciák ellen állást foglalni, ha kívülről nem akadályozzák, feláldozza magát. Tragikus gyorsasággal közeledett a vonat elé leguggolni megvalósításához. Új analitikusával nem tudta a szükséges indulatáttételt létrehozni. Lelkének azokban a rejtett zugaiban, ahol a férfianalitikus az apát reprezentálhatta, bizonyára túl sok harag húzódott meg az apa iránt, aki kiskorában elhagyta. Nőanalitikusával szemben viszont még előbb megszűnt a bizalma, az analízis kereteit áttörő indulatáttételt mégis azon belül igyekezett értelmezni és feloldani. Ott „tagadott”, kétkedett, ahol az káros volt számára, és ott engedett... a lokomotív előtt. A melankólia ördöge vezette. Nem tudott szembefordulni vele, bármilyen csodálatos erejű intellektus is volt.

Szenvedett amiatt, hogy elvont dolgokat magyarul nehéz kifejezni. Úgy érezte, hogy ez akadályozza abban, hogy tisztázzon dolgokat, amelyeket tisztázni életkérdés számára. Mikor az „aromatikus” szó „ellenállása” irracionálisan elementáris erővel kirobbantotta ezt a kínlódást belőle, nem is elvont fogalomról volt szó. De hiszen a rettenetes feszültség, amit a kifejezés nehézségei jelentettek számára, sem elvont fogalmakból táplálkozott. Sebed a világ - írta az Eszmélet-ben. A konok, ellenálló világgal nem tudott „elkészülni”, a gyerekkori sérüléseket és az adott világhelyzetből származó reális problémákat nem tudta feldolgozni és legyőzni. Túl sok, túl nehéz teher alatt görnyedt. Mért is nem tudtuk életben tartani!

(1942)

Németh G. Béla: A kimondás törvénye (A kései József Attila világképe és poétikája)

(részlet)

(...)

Az egzisztencia: szintézis - vallotta költőnk. Az egzisztencia szintézisének pedig legvalódibb megjelenítő realizálása a műalkotás. Ezek a felütő, kijelentéses beszédfajtában realizálódó, sorsminőséggé sűrűsödött, egzisztenciális szintézissé lett tragikus summázatok adják ama magjait, ama nucleusait e verseknek, amelyek aztán a vers egészében magatartásfajtává, magatartáskényszerré bontakoznak ki. A láncszerű kapcsolással fejlődő versszerkezettel szemben költőnk mint eszményt a versmag, a nucleus köré gerezdszerűen növő szerkezetet állította. S valóban, ezek az intuíciós versmagok (többnyire felütések) mintegy gömbszerű belső tágulással nőnek verstestté, versegésszé. Mintegy a versmagokból lövellő rádiuszok asszociációs előre- s visszacsapó mozgásvonalán feszülnek s telítődnek teljessé. Az intuíció heurisztikus eleme így valóban végtelen számúra osztódva foglaltatik a versegész minden részében. A „Már régesrég rájöttem én”, a „Le vagyok győzve, / győzelem ha van/”, az „Ime, hát megleltem hazámat” megvilágosodás magjához a versegész minden állítása kérdés és felelet viszonylatában közvetlenül is kapcsolódik: „Mire jöttem rá régesrég én?”, „Miként s miért vagyok legyőzve én?”, „Hol s hogyan leltem meg hazámat én?”

A kimondás, a kijelentés, az Aussage apriorisztikus hitele az intuíciós mag radioláris tágulású asszociációs soraira is rávetül; annál is inkább, mert a rádiusz vonalán elhelyezkedő asszociációs sorok maguk is kijelentésszerűek, gnóma-, axióma-, szentencia-karakterűek. Ez a hitel biztosítja e versek ama föltűnő eljárásának, sajátságának esztétikai érvényét, hogy gazdag metaforikájukban közvetlen, elvonatkoztatás nélküli biografikus, közvetlen, elvonatkoztatás nélküli miliőrajzos szcenikával alig élnek, s szcenikájuk többnyire szimbollogikai jellegűvé lett, utalásokra szűkült, tömörült; rendesen létvonatkozású utalásokra, létszimbolikájú történeti, természeti, gondolati őselemekre.

Gonosz gondos gazdáim nincsenek,
nem les a parancsomra féreg.
Mint a halak s az istenek,
tengerben és egekben élek.

* * *

Úgy segített, hogy nem segíthetett.
Lehetett láng, de nem lehetett hamva.
Ahány igazság, annyi szeretet.
Úgy van velem, hogy itt hagyott magamra.

* * *

Fogj össze, formáló alak,
s amire kényszerítnek engem,
hogy valljalak, tagadjalak,
segíts meg mindkét szükségemben.

Szorosan belesímul ebbe a kijelentéses beszédfajtába, s emeli apriorisztikus megnyilatkozási hitelét, pregnánsra mintázza ki ítéleti s egyben konkrét sorsösszegző jellegét e versek ritmuskezelése, soralkotása, strófaépítése éppen úgy, mint minden egyéb versstilisztikai, versretorikai, verspoétikai eljárása is. (A dolgot persze fordítva is mondhatnánk. Sőt, fordítva kellene mondanunk: e beszéd-, e megnyilatkozás-, e közlésfajtából s mögötte: e magatartásfajtából érthetően, szükségszerűen következnek e költemények versstilisztikai, versretorikai, verspoétikai eljárásai.)

A biológiai ritmus, a beszédritmus s a mértékritmus oly páratlan egybevágása jön létre e súlyos filozofikus lírával telt versekben, amilyet csak kijelentésre érett, kijelentésre kényszerítő ítélet, „meggondolt gondolat” szóláskényszere teremthet meg:

Kinek mindegy volt már a kín,
hisz gondjaid magamra vettem,
az árnyékvilág árkain
most már te őrködj énfelettem.

Az előkészítő első sor várakozó, emelkedő végére ez idézett strófában a második sor kiegészítő, magyarázó, ereszkedő félzárása üt; hogy a harmadik sor - pillanat szünet után - ismét emelkedő, de immár alacsonyabbra emelkedő határozós szerkezetére a negyedik sor végére a periódus hangmagassága a legalacsonyabb szintjéig, hangvalőrje legtompább színéig, hangegysége legtördeltebb menetéig essék:

Kinek mindegy volt már a kín,
hisz gondjaid magamra vettem,
az árnyékvilág árkain
most már te őrködj énfelettem.

Sor- és mondathatár többnyire azonos e versekben. Szorosan függő mondatrészátvitelt, szintagmaátvitelt ritkán tapasztalunk. S ha mégis előfordul - nem kihívóan ugyan, de érzékelhetően -, akkor rendesen kiemelő szerepe van:

Egyedül voltam én sokáig.
Majd eljöttek hozzám sokan.
Magad vagy, mondták; bár velük
voltam volna én
boldogan.
(Mi emeltük ki)

A szószerkezet határa s a sorközi cezúra is egybeesik rendszerint, de majd mindig annyi közbeszőtt lazításával e határoknak, hogy a gépies egyhangúság kísértése, a személytelen szentenciázás veszélye elenyészik.

Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére -
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a múlt szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindig fölfeslik valahol.

S tán még fontosabb az a tény, hogy a lélegzés növő, majd fogyó kifutása, a mondásszándék emelkedő majd eső kifáradása, a beszédméret terülő kinyílása, majd záruló kiérése s az értelem egésszé, egységgé kerekedése fedik egymást. Különösen kedveli az ősi, főleg kétsoros, még inkább a négysoros vagy a kétszer négysoros mondás- és jelentésegységeket.

Talán eltűnök hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.

* * *

Ifjúságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.

* * *

Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ - ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad -
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.

E sokszoros, egymást moduláló egybevágások következtében a hanghordozás, a beszédlejtés, a mondathangzat egészen különleges természetessége és teljessége, tisztasága és telítettsége áll elő. Amit fokoz rímelhelyezéseinek és rímfajtáinak magától értetődő, nem hangsúlyos, diszkrét egyszerűsége. Többnyire páros-, kereszt- vagy félrímet használ; mégpedig rendesen a tiszta rímhez közelítő széphangzatú, de nem feltűnő, főleg pedig nem keresett asszonáncot. Szonoritását dúsítja az időmérték s a hangsúly finoman érzékelhető, de mutatottá szinte sohasem tett gyakori egybejátszatása.

Ijessz meg engem, istenem,
szükségem van a haragodra.
Bukj föl az árból hirtelen,
ne rántson el a semmi sodra.

Ezekben a kijelentés jegyében született versekben a felkiáltó, a kérdő mondat éppenúgy ritka, mint a mondatok várt periódusrendjét különlegesen bontó vagy szokatlanul szövő eljárás is. (Jellemző, hogy az első fogalmazvány további korrekciós variációiban a felkiáltójelet, s többnyire a kérdőt is pontra vagy vesszőre változtatja.)

Nem utolsósorban épp ez a tiszta kijelentéshez való ragaszkodás szerzi meg képzettársításainak hitelét. Nem az a jellemző ezekre, nem elsősorban az, hogy bennük nagy távú íveket meglepő biztonsággal ránt egybe a költő; mégcsak nem is az, hogy társításainak keretéül, hátteréül végtelenül tömör szcenikát, utalásrendszert használ, hanem az, hogy a személyest és az egyetemest, a konkrétat és az elvontat, az érzelmit és az értelmit magától értetődő természetességgel forrasztja egyetlen szóképbe, metaforába, periódusba össze.

Folyton hangoztatta a versegész s a versrész egységének dialektikáját, azaz hogy csak a versegésznek van teljes jelentése, de ugyanezt a jelentést hordozza és sugározza ki más-más oldaláról minden részegység is. S csakugyan, mondatainak egymásra sorjázása adja ki teljes jelentését, de szakaszai, periódusai, mondatai többnyire maguk is viselik az enigmatikus, a szentenciózus, az axiomatikus kijelentés és ítélet bélyegét.

(1980)

Tverdota György: Mi a tétje az időrendnek József Attila gondolkodástörténetében?

(részletek)

A húszas évek utolsó harmadában József Attila egy költészetbölcseleti teória kialakításán fáradozott. Egyidejűleg írott terjedelmes cikkei: az Ady-vízió, Az Istenek halnak, az Ember él című Babits-pamflet, a Magyar Mű és Labanc Szemle és az Irodalom és szocializmus elegendő anyagot szolgáltatnak ahhoz, hogy a körvonalazódó gondolatrendszert rekonstruáljuk, sőt, hogy a költő eszmevilágának alakulását is nyomon kövessük pályájának ezen a rövid szakaszán.

Van azonban egy zavaró tényező, amely számos ponton összekuszálja a lassanként kitisztuló képet: az (Esztétikai töredékek) című értekezés. A bonyodalom abból származik, hogy ez a keltezetlen írás, amely csak a költő halála után látott napvilágot, nem kész tanulmány, hanem egymást részben fedő, variáló, kiegészítő fogalmazványok együttese. Mivel az Esztétikai töredékekben az évtizedfordulón megjelent, fentebb említett cikkek nem egy passzusa szó szerint „megismétlődött”, a gépirat születésének kezdőpontját a József Attila Összes Művei III. kötetének, az 1958-ban közzétett kritikai kiadásnak a sajtó alá rendezője 1929-ben jelölte meg. Mivel ugyanakkor e posztumusz művészetbölcselet gondolatmenete jelentősen elkanyarodik az Ady-vízióban és társaiban foglaltaktól és az egyaránt érintett problémákat bővebben taglalja ezeknél, a kritikai kiadás jegyzete az újabb szövegvariánsok keletkezésének időpontját egészen 1936-ig meghosszabbítja: „Kétségtelen, hogy e feljegyzések 1929-1936 között különböző időszakokban íródtak”: „különösen az Irodalom és szocializmus című nagy tanulmányának egyes gondolatait fejleszti tovább, néha szószerint is átvéve onnan egyes részeket.”

Vajon melyek azok a szövegrészek az Esztétikai töredékekben, amelyek az Irodalom és szocializmus megírásával egyidejűleg vagy azt megelőzően születtek? - erre a kérdésre kell választ adnia annak, aki a húszas évek vége József Attilájának művészetbölcseletét elemzi. Az elmondottak alapján azokat a szövegrészeket, amelyek az említett cikkekben is olvashatók, az évtizedfordulóra datálhatjuk, mindazt pedig, ami ettől eltér, a későbbi fejlődés hozadékának kell tekintenünk.

Az Esztétikai töredékek értelmezésére kísérletet tevő kutatók egész sora ebben a szellemben járt el. Elfogadták a kritikai kiadás jegyzete által sugallt megoldást, és a posztumusz értekezést a költő legérettebb esztétikai fejtegetéseként, a harmincas évek József Attilájának műveként fogták föl. Holott maga a kritikai kiadás figyelmeztet arra, hogy „az Esztétikai töredékeknek - s József Attila esztétikai nézeteinek - rendszeres feldolgozása, értékelése, bírálata még nem történt meg”, és így a szöveg keltezése, a benne foglalt gondolatok elhelyezése a költő szellemi fejlődésének folyamatában csak előzetes, ideiglenes és globális lehetett.

Magát az utólagos címadást: Esztétikai töredékek - is csak provizórikusnak fogadhatjuk el. Olyan néven kellene emlegetnünk az írást, amely figyelembe veszi a költői intenciót és a jelenleginél pontosabban jellemzi a szöveg sajátosságait. József Attila a Töredékek szövegében maga tett ajánlatot írásművének elnevezésére, élesen tiltakozva az ellen, hogy művét bárki is esztétikának nevezze: „kutatásunkat az ihletről való tan, avagy a művészet metafizikája jelöléssel illethetjük, nem csupán azért mert az „aesthetika” etimológiai jelentése ránk nem illik, hanem azért is, mert eme csak a művészet szellemiségével foglalkozó tan számára a művészeten kívülit is tárgyául tekintő esztétika mint elnevezés, történeti okoknál fogva rosszhangzású”. (Kiemelések tőlem - TGy)

Szükségesnek tartottuk tehát a régi és a kritikai kiadás megjelenése után közzétett újabb források körültekintő elemzése alapján újragondolni az Esztétikai töredékek keltezését, viszonyát a húszas évek végén megjelent értekezésekhez. A hipotézis, amelyhez vizsgálódásaink eredményeképpen eljutottunk, épp az ellenkezője annak, amit a fentebb ismertetett közfelfogás tartalmaz. Az írás szerintünk a költő húszas évek végén született cikkeivel nagyjából egyidejüleg, még az Irodalom és szocializmus megírása előtt keletkezett, s nem a Töredékek táplálkoznak a szabadelőadás szövegéből, hanem fordítva: már elkészült gépiratos művészetbölcseletét aknázta ki a költő, amikor a Jaurčs-munkaközösségben alkalma nyílott nézetei kifejtésére. Sőt, hajlunk arra a feltételezésre, hogy a szóbanforgó mű még az első nagyobb terjedelmű értekezés, az Ady-vízió előtt keletkezett, tehát nem egy fejlődési sor végére, hanem elejére helyezhető. Még azt is megkockáztatjuk, hogy az Esztétikai töredékek törzsanyaga valamikor 1928 második felében, legkésőbb 1929 első hónapjaiban, félévvel az Ady-vízió megjelenését megelőzően íródott le. Tehát az írás terjedelmében beletartozik egy olyan vizsgálódás kereteibe, amelynek célja feltárni az ihletről való tant, ahogyan azt a költő a húszas évek utolsó harmadában elgondolta.

Említett írásaiban József Attila a művészetnek mint szellemi tevékenységnek a meghatározására törekszik. Vitába száll azokkal a nézetekkel, amelyek a művészetet a játékkal, a szépséggel, gyönyörködéssel, tetszéssel, érzelemmel, az érzelem kifejezésével hozták összefüggésbe. Élesen szembefordul minden olyan törekvéssel, amely pszichológiai nézőpontból közelít az alkotó munkájához. Háromféle szellemi tevékenységet ismer el: az intuíciót (vagy szemléletet), a spekulációt és az ihletet. A művészet szellemiségének ez utóbbit tekinti, és elhatárolja ezt az előbbi kettőtől, szembeállítja velük. Nagy erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy megkeresse az ihlet rendszertani helyét a szellemi tevékenységek e hármasságában. Fejtegetéseiben persze elsősorban a költészetet tartja szem előtt, az ihletre vonatkozó meghatározásait különös gonddal mélyíti el azokon a pontokon, amelyeken nyelv és költészet viszonyának problémaköre előtérbe kerül.

A Töredékek és a rákövetkező értekezések gondolatmenetének egyöntetűsége rövidebb-hosszabb szövegszerű átfedésekben konkretizálódik, s a szempontoknak ez a mély belső rokonsága első pillantásra azzal a veszéllyel fenyegeti az elemzőt, hogy vállalkozása lényegi megkülönböztető jegyek keresésére az Esztétikai töredékek és az évtizedforduló más írásai között, kudarcba fullad. Alaposabb olvasás után kiviláglik, hogy vannak ilyen differencia specifikák. Melyek ezek?

Az egyik megkülönböztető jegy az az alapelv, amelyre a költő az Irodalom és szocializmusban az ihlet meghatározását és az ihlet tanát építi: „Minthogy a valósággal való összeköttetésünk már megvan, elméleti tétel nyomában is elindulhatunk ... Ez a tétel így hangzik: a feltételek száma nem lehet végtelen. E tétel Arisztotelész nevéhez fűződik, és mint a végtelen regresszus lehetetlenségének elve ismeretes. Ezt az elvet én elfogadom.” A gondolatmenet, amely erre az elvre épül, abba a tételbe torkollik, amely szerint az ihlet megszünteti az intuíciók végtelen regresszusát, s a szemlélhetetlen világegész helyére végső szemléleti egészként megteremti a művet. Egy másik tanulmányban kimutattuk, hogy az Arisztotelészre történt hivatkozás ellenére a végtelen regresszus lehetetlenségének elvét József Attila Pauler Ákostól tanulta. Ugyanitt mutattuk ki, hogy az Irodalom és szocializmus-ban kifejtett elmélet már egy évvel előbb, Az Istenek halnak, az Ember él című írásban is készen volt.

(...)

S ami még figyelemre méltóbb: a harmincas évek elejére datált írásműből hiányzik minden olyan elem, amely a költő szocialista világnézetére, marxista filozófiai inspirációjára vallana. Ha József Attila összehangolta költészetbölcseleti nézeteit szocialista világnézetével, mint Németh Andor állítja, s ah a Töredékek 1932 táján keletkezett, akkor ennek éppúgy tükröződnie kellett volna ebben az írásban, mint más, akkortájt megjelent cikkeiben. Ha az Esztétika töredékek valóban az Irodalom és szocializmus folytatásának készült, akkor miért nélkülözi az osztályharcos elkötelezettségnek a szabadelőadásban tapasztalható nyílt és határozott megnyilvánulásait, miért nem ismerhető fel szövegében az Irodalom és szocializmus koncepcióját átható dialektikus materialista célzatú felfogás, miért nem egészítik ki filozófiai fejtegetéseit az „előzményéhez” hasonló szociológiai szempontú elemzések?

Egy konkrét példát is felhozhatunk a kérdéseinkben rejlő, az Esztétikai töredékek marxista hangoltságát tagadó álláspontunk igazolására. József Attila a húszas évek végén több írásában úgy határozta meg az ihletet, mint közös szellemiséget. A közösséget, amelyben az ihlet tevékenykedik, nemzetnek nevezte. Ezt a felfogást az Irodalom és szocializmus megírása idején úgy igyekezett szocialista módon továbbfejleszteni, hogy a nyelv és a költészet nemzetek szerinti tagolásának mintájára különbséget tett az osztályok lelki kiállási módja, azaz nyelve és költészete között: a proletariátus nyelvét, ihletét megkülönböztette a burzsoáziáétól. A Töredékek Ihlet és nemzet című fejezetében (amelyet az exisztencia fogalom jelenléte folytán a kézirat törzsanyagához sorolunk), ez a különbségtétel még hiányzik, csak az ihlet és a nemzet közösségéről esik szó. A tanulmánynak ez a részlete tehát még olyan tudatállapotról tanúskodik, amely a költőt legkésőbb az Ady-vízió és a Magyar Mű és Labanc Szemle megírása idején vagy azt megelőzően jellemezte.

Fölmerül annak lehetősége, hogy az Esztétikai töredékek nem 1932 körül, hanem a későbbiekben keletkezett, hogy nem harcosan kommunista, hanem ú.n. kései művészetbölcseletről van szó, amelynek írása során a költő már túllépett a közvetlen, agitatív, a marxi terminológiát mindenáron erőltető korszakán. Németh G. Béla értelmezése alapjául lényegében ez a felfogás szolgál. Ha ezt elfogadnánk, akkor egy további nehézséggel kellene szembenéznünk: miért nincs a szövegben semmi jele a költő erősödő (és már a harmincas évek elején megjelent írásokban is érzékelhető) vonzalmának a freudi világ- és ezen belül művészetmagyarázathoz? Több jel utal arra, hogy a költészetről alkotott koncepcióját élete utolsó éveiben egyre inkább befolyásolta a pszichoanalízis. Miért éppen a Töredékek képezne kivételt? A posztumusz művészetbölcselet nem egy pontján éles kirohanásokat olvashatunk minden olyan törekvés ellen, amelyek a művészet lényegét pszichológiai módszerrel kísérelték megmagyarázni: „ahelyett hogy a művészi alkotás műhelyéből a lélektani szemét kisöpörtetett volna, hogy az alkotás folyamatáról tiszta kép adassék, szőrös ecsetekkel olyan idegen lényeket festettek a művészetre (szépség stb.), amelyek a nem művészetben is bennevalók.” - olvassuk például egyik helyen. Lehetne erre azt válaszolni, hogy József Attila itt nem a freudizmust, hanem a hagyományos, Freud előtti pszichológiai álláspontokat támadta, de akkor vajon miért nem határolta el egymástól a kettőt legalább egy utalás erejéig? S miért nem folyamodott akkor annál inkább e modern „nem-pszichologizáló” lélektan eredményeihez?

Az elmondottakból azt a negatív konklúziót vonhatjuk le, hogy a tanulmány szövegében nem találtunk olyan jegyeket, amelyek alapján rokonítható lenne a harmincas évek más írásaival. Az Esztétikai töredékek nem fér rá e korszak József Attilájának szellemi térképére.

Annál több okunk van feltételezni, hogy az írásmű a „sor elejére” illik. Azon túl, hogy az Ady-vízió vagy a Babits-pamflet filozófiai fejtegetései semmivel sem kezdetlegesebbek, mint a szóban forgó művészetbölcseleti töredék spekulációi, s azon túl, hogy a közöttük felismerhető szövegszerű átfedések is a fogantatásuk időbeli közelségére utalnak, egy sor apró adalék ugyancsak az 1928 végi, 1929 eleji keletkezési időpont mellett szól.

Arról, hogy a költő ilyen nagy teoretikus vállalkozásba kezdett nincs közvetlen adatunk. A Vágó Mártával folytatott levelezésében azonban történnek célzások arra, hogy műhelyében művészetbölcseleti rendszerezés van készülőben. Márta 1928. júl. 29-én hozzá írott levelében kritikai észrevételt fűz a költőnek valamilyen szövegéhez. „Irásodra én is megtehetném kisded megjegyzéseimet, de éretlenségéhez képest minden egyéb formai és más hiánya annyira eltörpül, hogy szóra sem érdemes.” A mondatból nem derül ki, versre vagy prózai szövegre utal itt a levélíró. 1928. szept. 17-én írott levelében azonban újra szóbakerül egy szöveg, s a kontextusból nyilvánvalóvá válik, hogy nem versről van szó: „Irásodtól is el voltak ragadtatva a jelenlevő szakértők, Julis és Béla (Mannheimné és Halasi)”.

(...)

Ha írt is valamilyen filozófiai-esztétikai fejtegetést, ha építgette is rendszerét a költő, miből gondoljuk, hogy ez épp az Esztétikai töredékek lett volna? Azokból a kisebb-nagyobb tartalmi egyezésekből, amelyek a Töredékek és a levelezések között kimutathatók. A legterjedelmesebb és ezért talán legmeggyőzőbb közülük az eposz és történetírás párhuzamba állítása a festménnyel és tapétával.

József Attila annak érdekében, hogy szemléltesse a művészi kompozíciójú próza és az értekező próza lényegbevágó különbségét, képzőművészeti példához: a festmény és a tapéta alapvető kompozícionális eltéréséhez folyamodik 1928. okt. 11-én kelt levelében: „az intelligencia tényei kívül vannak az időn, egyszerre csak egy áll fenn tehát, illetőleg egy foglalkoztat, hat és alkot, míg a történeti tények mind egyszerre vannak az időben. Dózsa forradalma mint történeti tény ma is hat, ma is munkát, determináló munkát végez, míg a szép vers vagy kép, vagy gondolat önmagában lezárt világ, kompozíció. Tehát az eposz úgy viszonylik a történelemhez, mint a festmény a tapétához: az előbbiekhez semmit se tenni, se tőlük elvenni nem lehet, míg az utóbbiak előre-hátra a végtelenségig folytathatók, növelhetők, vagy kisebbíthetők, keskenyíthetők, rövidíthetők.”

Vágó Márta a levélnek ehhez a passzusához könyvében azt a megjegyzést fűzi, hogy József Attila „később kifejtette egy cikkében, hogy a mű lehet tökéletes, a társadalom soha. Ezek talán az első nyomai annak a cikknek.” Melyik cikkre gondolhatott az emlékező? Egyetlen olyan írást ismerünk, amelyre ez a megjegyzés vonatkozhat: a Töredékeket. Úgy véljük, hogy a költő levelezőpartnerének készülő művészetbölcselete egyik formálódó eszméjéről számol be levelében.

A gondolat az értekezésben a következő változatban szerepel: „hasonlítsuk csak össze az eposzt a történettel és a tapétát a festménnyel. Az eposznak van eleje és van vége, a történetnek nincsen. (...) A tapétát is növelhetem föl-le, bevonhatom vele a kínai falat, szabdalhatom, - a tapétakereskedő örömében dörzsölgeti óvatos kezét, de a tapéta lényegében nem változik. De ha így elköltöttük jövedelmünket és keresni akarván beállítunk a szépművészeti múzeumba, hogy ott a kész festmények „gazdagítására” ecsettel kezünkben vállalkozzunk, alighanem hamarosan fölszedhetnők sátorfánkat, holott a tapétán és a festményen minden rózsabimbó után beiktathatunk még egy-egy ibolyát. A műalkotáshoz sem hozzátenni, sem belőle elvenni nem lehet, ha az valóban műalkotás, anélkül, hogy annak művészi volta meg ne változna, meg ne szűnne. A tapéta rózsájához és leveleihez puszpángbokrokat és malackörmöket egyként illeszthetek, esetleg nem fog tetszeni, nem lesz szép, de tapéta marad, holott a műalkotás esetleg nem szép, ám ha változtatok rajta, hogy széppé tegyem, megszűnik műalkotás lenni.”

Az analógia felbukkan a Töredékek egy másik helyén is:

„A történetet éppúgy nem tévesztjük össze az eposszal, amint hogy a faldekorációt nem tévesztjük össze a festménnyel. Hiszen az előbbiek végtelenek, bármeddig is folytathatóak, utóbbiak pedig zárt és elemeikben sem nem szaporítható, sem nem növelhető egységek, úgyhogy külön kategóriába kívánkoznak.”

A levélrészlet és az értekezésből vett idézetek összehasonlítása alapján könnyen belátható, hogy a Töredékekben kifejtett gondolat már 1928 őszén készen volt. Ha a töredékes művészetbölcselet 1932-ben vagy később született, akkor a levelezésben fölmerült ötlet legalább négy esztendeig raktáron volt, míg a költő újra elővette. Ezt a lehetőséget természetesen nem lehet teljesen kizárni, de meggondolandó, hogy az eposz-történetírás - festmény-tapéta párhuzam kizárólag az 1928 őszi levélben és az értekezésben fordul elő. Figyelmet érdemel az a körülmény is, hogy ez a párhuzam a töredékek törzsanyagában, az exisztencia fogalmával szoros összefüggésben szerepel. Ha tehát nem is teljes bizonyossággal, de nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy József Attila művészetbölcseletének törzsanyaga és az említett levél születése között nem évek, legfeljebb hónapok teltek el.

(...)

Mivel tehát „a végtelen regresszus lehetetlensége” és az „exisztencia dialektikája” elveinek összeférhetetlensége, rivalizálása folytán a Töredékek nem keletkezhetett az Ady-vízióval, a Magyar Mű és Labanc Szemlével, a Babits-pamflettel és az Irodalom és szocializmussal egyidejüleg; mivel másfelől a harmincas évek József Attilájának szellemi térképére nem fér rá egy ilyen értekezés; mivel harmadrészt a fogalmazvány törzsanyaga több okból is keletkezhetett az Ady-vízió születése előtt, ezért József Attila töredékes művészetbölcseletének születését a József Attila - Vágó Márta levelezés hónapjaira, 1928 végére és 1929 elejére keltezzük.

Ha a kutatás elfogadná az Esztétikai töredékek kronologizálására tett módosítási-pontosítási javaslatunkat, ez meglehetősen nagy mértékben megváltoztatná a gondolkodó és értekező József Attiláról alkotott képünket. Sokkal gazdagabb anyag állna annak rendelkezésére, aki a Párizsból hazatért fiatal költő világképének, esztétikai gondolkodásának és költői gyakorlatának jellemzésére vállalkozik. Aki viszont az érett József Attila művészetbölcseleti rendszerét szeretné rekonstruálni, aki a költő marxista és/vagy freudi ihletésű esztétikai elveiről kíván tájékozódni, annak igen szegényes anyaggal kellene beérnie. Ez a „veszteség” azonban valójában nyereségnek könyvelhető el, hiszen így egy olyan tényezőt iktathatnánk ki a harmincas évekre datált anyagok közül, amely - mivel nem odavaló volt - csak zavarokat okozott a József Attila-kutatásban.

Ha az általunk kifejtett hipotézis igaz, akkor József Attila csak egyetlenegyszer alakított ki művészetbölcseleti rendszert élete során: a húszas évek utolsó harmadában. Ez a rendszer alapjában véve nem marxista, még csak nem is hegeliánus ihletésű. Ebben az összefüggésben szemlélve az Irodalom és szocializmus sem tekinthető József Attila marxista esztétikai főművének, hanem határesetnek, átmeneti jellegű gondolatrendszernek minősül. A költő a korszerű polgári filozófiai iskoláktól tanult szempontok szerint felépített művészetbölcseletét akarta marxista módon továbbfejleszteni, amikor csatlakozott az illegális kommunista párthoz és a Jaurčs-munkaközösség felkérte előadása megtartására: ez a kettősség nyomja rá bélyegét a szabadelőadás gondolatmenetére.

Egész sor adatunk van, amelyek azt bizonyítják, hogy ez az átmeneti gondolatrendszer a későbbiekben továbbfejlődött. Fejtő Ferenc emlékezése szerint például barátja a harmincas évek elején elmélyülten tanulmányozta Hegel Esztétikáját. Egyik-másik későbbi művészetelméleti írásán meglátszik a marxista szociológia mélyebb hatása is (pl. a művészet - árutermelés tétel megfogalmazásában és kifejtésében). A kor marxista művészeti teoretikusainak munkásságával is alaposabban megismerkedhetett a harmincas években (Lukács György egyik cikkét például közölte az általa szerkesztett Valóság című folyóiratban). Arról is tudunk, hogy a freudi szublimáció-tan komoly szerepet játszott költészetesztétikai nézeteinek továbbfejlődésében. De mindez az Esztétikai töredékekben a leghalványabb formában sincs még jelen.

A költő gondolati fejlődése töretlenül ível a Töredékektől az évtizedvégi értekezéseken keresztül az Irodalom és szocializmusig. A költészetbölcseleti formatan, amely a töredékes fogalmazványban körvonalazódik, közvetlenül, módosítás nélkül a Klárisok és Medáliák-típusú költői gyakorlat, a József Attila-i tiszta költészet, tömény vers, varázsének-költészet elméleti megalapozására, megindoklására alkalmas. Ebből a pozícióból mozdul el a költő egyfajta népi-plebejus elkötelezettség vállalása felé, s ezzel párhuzamosan az Ady-vízióban, a Magyar Mű és Labanc Szemlében és a Babits-pamfletben az elméletet is hozzáigazítja az orientációjában jelentkező változáshoz. Az újabb politikai-világnézeti pályamódosítás a paraszt-szocializmustól a forradalmi munkásmozgalom felé az évtizedforduló verseiben és teoretikus szinten az Irodalom és szocializmusban érhető tetten. Figyelemre méltó azonban, hogy a Töredékekben kialakított alapképlet a módosítások ellenére mindvégig változatlan marad. További nehéz feladat annak kimutatása, mi maradt meg ebből a művészetbölcseletből a harmincas évek nagy változásai során és mi módosult a költő gondolkodásában „érett” költészetének kibontakozása idején.

Új Írás, 1985

Szabolcsi Miklós: Nyár

(részletek)

(...)

A Nyár ennek a tájköltészetnek, de József Attila egész életművének is egyik legérettebb, legfeszültebben egyensúlyozott darabja, egy egész költői nemzedék fontos vallomása. Sok, különböző módszerű elemzésnek lehetett «MDUL»tárgya.

(...)

A Nyár voltaképpen három-egy vers: háromfajta befejezése ismert és mind a három más-más irodalomtörténeti környezetbe helyezi. Az első változat 1930 első felében jelent meg, először A Tollban, február 7-én, majd a Makói Friss Újságban, végül Dsida Jenő lapjában, az Erdélyi Pásztortűzben, június 29-én. Ez a „nemzedéki” változat.

Hadd jegyezzük meg: bár 1930 eleji a legelső megjelenés, tárgyi élményalapja, sőt hangja alapján keletkezhetett már 1929 késő nyarán is, erre azonban nincs filológiai bizonyítékunk. A második változat a „forradalmi”, a Döntsd a tőkét, ne siránkozz szövege, 1930 szeptembere és 1931 eleje között keletkezhetett, míg a harmadik, az „ontológiai” változat a Medvetáncba került.

A Nyár mindhárom formájában a feszültség verse, egész szerkezetében és részleteiben is. A békés idilltől, a nyugalomból a pusztító viharig, térben pedig a lapálytól az égig feszül a vers íve. Időben kettős a mozgás: a mozdulatlan kezdettől a vihar lassú készülődésén át a kitörésig, illetőleg a nyártól a valódi vagy kozmikus télig. Igaz: már kezdetben baljóslatú az idill, mert bár a könnyed, suhanó mozgás jellemző rá, az „áramló” jelző már utal az idill aláaknázott voltára. Megjelenik a baljóslatú víz, nedvesség képzete. És megjelenik a mozgás első jele is, a „szellőcske”. A fokozatosság, a lassan kibomló változás, a fenyegetés, az apró mozzanatok egymásra halmozásából előálló változás gyakori témája, nyugtalanító képzete irodalomnak és zenének, minden műnek, mely időbeni előrehaladást képes ábrázolni. Az őskép talán a Bibliáé: a lassú esőből özönvíz lesz, a csendes szélből vihar. A romantikus zenében és irodalomban is számtalan változata jelenik meg az ősélménynek.

A Nyárban József Attila ezt a nagyon általános és örök témát konkrét helyhez köti, két tárgyi elemmel (a „gólyahír”-rel és a „nyír”-rel) a magyar környezetet idézi fel. A vers arany és ezüst színezésére már többen felfigyeltek. (Régebben magam figyelmeztettem Derkovits Gyula ezüstszíneivel való párhuzamra is.)

(...)

Az utolsó versszak ezután teljesen személyesre vált, nemzedéki, társadalmi összképig jut el. A negyedik versszak első sora a maga lezárt véglegességével, tömör pontosságával és a sokat jelentő birtokos személyjellel („nyaram”) egyike a költő életet-sorsot-világot összefogó nagy mondatainak.

A versépítés felől nézve pedig a feszültség előkészítése, a visszafojtott szenvedély érzékeltetése után a negyedik szakasz kicsattan: egy megint „kiszóló”, szubjektív sor lassítja, fogja vissza az eseményeket a crescendo előtt, majd szél, dörgés, villámlás és a tisztító vihar kitörésével tetőzik a vers.

A 14. sornak is több megoldása volt:

ördögszekéren jár a szél -

majd a Döntsd a tőkét, ne siránkozz kötetben:

bogáncsfejeken jár a szél -

Mindkét esetben erős, plasztikus viharkép, Petőfi tájképeinek modorában. A Medvetánc szövege:

Ördögszekéren hord a szél -

azonban többféleképpen értelmezhető. A „hord” az engemet foglalja magában, így groteszk, furcsa, mesei elem keveredik a versbe, hiszen az „ördögszekér” „merevszárú, szúrós gyomnövény, melynek száraz kóróját az őszi szél a földből kitépve tovagörgeti.” Vagy egyszerűen a szél sodorja az ördögszekeret, s az igealak szokatlan használata azt sugallja, hogy „sok mindent”, „szemetet, piszkot”. Vagy éppen a kettős értelem lehetősége vonzotta a költőt?

És végül a pointe, a szó szoros értelmében csattanó vég. Az első változatban, amely 1930-ban A Tollban, a Makói Friss Újságban és az erdélyi Pásztortűzben jelent meg, még nem szerepelt a villám képe:

egy pillanat és odavan,
amit egy nemzedék remél.

A 13. sorral együtt ez a felnőtté válás élményét és kínját, de a fiatal intellektuelek - a barthások éppúgy mint liberálisok - reményeinek meghiúsulását is jelenti. Az 1929-30-as versek egy része, az Ákácokhoz, a Favágó ennek a gárdának reményeit és törekvéseit hordozza.

1931-ben a Döntsd a tőkét, ne siránkozz kötetben egyértelműbb, szinte kihívóan mozgalmi, „marxizáló” ez a befejezés:

elvtársaim: a kaszaél

Egyébként az „elvtársaim”, e birtokos személyjeles formában, ettől az évtől sok szövegében szerepel így, mintegy jelzéseként az én mozgalmi odatartozásának. A változtatást 1930 vége, 1931 eleje közt hajtotta végre, amikor a Döntsd a tőkét kötete számára átírta korábbi verseit.

1934 nyarán, amikor a Medvetánc kötetet kezdte összeállítani, „enyhítette” a sort, de még benne hagyta a „kaszaél”-t, s megjelenik a villám és mennydörgés:

csattan a menny és megvillan
- dől a zápor - a kaszaél.

Itt még a társadalmi és természeti képsorozat együttesen jelez feszültség-kicsattanást, a „kaszaél”-lel még egyértelműleg utalva paraszti forradalomra.

Végül: kétségtelenül a legszebb, ugyanakkor a legfélelmetesebb és legreménytelenebb változat:

... megvillan
kék, tünde fénnyel fönn a tél

Félelmetes, reménytelen - nemcsak azért, mert ekkor, 1934-ben a tél számára már a Téli éjszaka kozmikus tele is, hanem azért is, mert a vers időíve így szinte az irreálisig feszült: a vérbő nyártól a tünde télig, és a tél konnotációja itt a „kék, tünde” jelzőkkel együtt a túlvilág, a halál. Mint ahogy a Téli éjszakában „Szép embertelenség”-ről beszélt.

(...)

Összességében tehát: a Nyár mind a három formájában a tájba transzponált feszültség és a feszültség feloldásának verse, a feloldás itt elsősorban robbanás és ütközés. A táj és lét egységének verse is. A második jelentésréteg egy nemzedék sorsa, a forradalom érlelődése és várása, illetőleg az egyéni lét és elmúlás. A táj itt elválaszthatatlanul több funkciójú: egyszerre objektív, önmagának való, egyszerre hordoz társadalmi, történeti jelentést, és egyszerre válik lelki tájjá. (A problémáról l. Angyalosi Gergely A költői szubjektum változatai József Attila lírájában című tanulmányát: Literatura, 1985. De szerinte „az ilyen jellegű szövegrészekben a lírai szubjektum és a természeti viszonya tisztázatlan... önálló, az én-től független létezőként van jelen (a táj)”.) A feszültséget ellentétek sorával, síkváltó képekkel fokozza, teljes hangulati és poétikai egységet teremtő feszes szerkezetbe és formába zárva az indulatot. Ennek a versnek valóban minden egyes szava arkhimédészi pont, az ezüst-vörös-kék színezés, a nyár és vihar jelentésteli megterhelése, hangutánzás, hangulatfestés, szóritmus, versmondatok feszes egysége teszi egyedülállóan tömörré mind a három változatot. A Nyár ezért is vált modellé költőgenerációk számára. A József Attila-műben pedig a Holt vidék a folytatása - a „lapály” szó is összeköti a két verset.

(1992)

Lengyel András: „... Saját szemem láttára átalakulok”. József Attila 1935 augusztusi fordulatáról

(részletek)

Babits Mihálynak írott, 1935. augusztus 18-i levelében József Attila önmaga mély, benső átalakulását konstatálta: „Az a különös dolog történt, azaz történik velem, hogy a saját szemem láttára átalakulok s ennek az átalakulásnak a valódiságát még alig tudom megfogni. Igy nem is igen írtam, inkább csak »fogásom« ellenőrzése végett próbálkoztam, mint gyermek, aki hallgat ugyan a szóra, hogy éget a tüzes kályha, de azért kísérletet tesz, hogy megérintse, megismerje. Ezek a versek is, amelyeket itt küldök, ilyen próbálkozások. Szeretném, ha Önnek tetszenének, én nem vagyok egészen biztos bennük.” (JAVL 313.) Nem kétséges, figyelemre méltó vallomás ez, s érdekességét csak fokozza, hogy - mintegy implicite ráerősítve a változás tényére - címzettje éppen az a Babits Mihály, akit korábban József Attila meglehetősen éles hangú pamfletben (JAÖM 3:48-60.) megtámadott. Az átalakulás azonban aligha állott ennyiből, ti. a Babitshoz való közeledésből. Babitsot József Attila önmagában már korábban megkövette, megírva a kapcsolatukat revideáló Magad emésztő kezdetű versét. Sőt, a kérdés éppen az: ha ez az átalakulás elsődlegesen nem a Babitshoz való viszony megváltozását takarja, akkor mi áll mögötte? S ami még fontosabb: tulajdonképpen miben érhető tetten ez az átalakulás?

Az életrajzi adatok, amelyek ez időből nem túl bőségesek, s főleg nem összefüggőek, három irányba mutatnak.

1. Bár részletei egyelőre nem ismeretesek, tudjuk, valamikor ekkor formálódott ki József Attila utolsó éveinek egyik központi jelentőségű személyi kapcsolata, ekkor újította föl évekre megszakadt barátságát Ignotus Pállal. Az illegális kommunista párttal már korábban megszűnt minden szervezeti kapcsolata, véglegesen kívül került a „mozgalmon”, de csak ekkoriban, az Új Szellemi Front körüli harcokba bekapcsolódva csatlakozott azokhoz, akik e harcokat, mint irányzatképző és csoportokat teremtő folyamatot fogták föl.

(...)

2. Minden jel szerint ekkoriban alakult át a pszichoanalízishez való viszonya is. Nem tudjuk ugyan, hogy pontosan mikor lett Gyömrői Edit „betege”, de az bizonyos, hogy az 1935 tavaszi konfliktus - a kezelés időleges megszakadása? - után éppen ekkor, 1935 augusztusában mélyült el a kettejük közötti viszony. (Vö. JAVL 310., 313-314.) A Gyömrői Edittel folytatott levelezéséből arra következtethetünk, hogy számára Gyömrői, mint analitikus ekkoriban lett igazán fontos. Ennek a kezelésnek az 1935 augusztusi aktuális tartalmáról azonban, érthetően, szinte semmit nem tudunk. A Gyömrői Edithez köthető nevezetes analítikus dokumentumok későbbiek, a következő év tavaszáról valók.

3. Az életrajz átalakulást sejttető szála a Barta Istvánnal (1900-1967) való különös, a József Attila-életrajzba máig kellően bele nem illesztett barátság is. Ez, mint Stoll Béla úttörő tanulmányokban kiderítette, 1935-ben kulminált.

(...)

De miért lehetett Bartának bármi köze a költő átalakulásához? Mi lehetett az ő - József Attila számára fontos - újdonsága, baráti hozadéka? Stoll Béla jól vette észre, hogy Barta világnézeti beállítottsága (mély konzervativizmusa, katolicizmusa), amely a rá emlékezők szövegéből egyértelműen kiderül, nehezen illeszthető be a hagyományos József Attila-képbe. A Bartával való barátság legalábbis meglepő.

(...)

A magyarázat kulcsverse kétségkívül az Én nem tudtam című vers. Ez a mindössze tizennégy soros szonett in statu nascendi mutatja meg az átalakulást, azt a pillanatot rögzítve meg, amikor két, különben ellentétes törekvés egymásravonatkoztatásával József Attila egy gyökeresen új gondolkodástörténeti pozíciót hozott létre. E vers ugyanis a keresztény bűnértelmezés és a pszichoanalitikus önelemzés egyesítése, ütköztetve „továbbfejlesztése”. A keresztény - katolikus - bűnértelmezés jelenlétéről az első versszak explicit formában is tudósít. „Én úgy hallgattam mindig, mint mesét / a bűnről szóló tanítást” - kezdte versét a költő. S hogy itt valóban egy vallásos tanról volt szó, elárulja az a tény, hogy a Bűnről Szóló Tanítás három szövegváltozatban is nagy kezdőbetűkkel íródott, sőt a harmadik kézirat ezt még inkább kiemeli, mert ez csak a Bűn és a Tanítás szót rögzítette nagy kezdőbetűvel. E - vallásos genézisről árulkodó - kéziratok egyike volt meg Barta Istvánnak; a vallásos - teológiai - eredet így eléggé nyilvánvaló. Ez azonban csak az egyik szál, József Attila nemcsak egykori (immár föladott) distanciáját jelzi (a bűnről szóló tanítást korábban „ostoba beszédnek” tartotta), de belépteti az ellentétes előjelű gyakorlat eredményét is: „Én nem tudtam, hogy annyi szörnyűség / barlangja szívem.” Ez a negatív eredményű önismeret, nem lehet kétséges, csakis a pszichoanalizis következménye lehet. Az akkor már több éve tartó, s egyre intenzívebbé, szubjektíve egyre fontosabbá váló pszichoanalitikus órák önföltáró, önmagát, lelki életét tudatosító gyakorlata kellett hozzá. Az az érzés szólal meg benne, amit korábban Ady - más történelmi időben élve, más személyiségképlet birtokában - is meglepően hasonlóan fogalmazott meg: „lelkem alatt egy nagy mocsár: a förtelem” (Az ős Kaján). Itt, a „szívben” lakozó szörnyűségek fölismerésénél és diagnosztizálásánál azonban egy pillanatra meg kell állnunk. A lelki jelenségek ilyen minősítése ugyanis ellentétes a pszichoanalitikus intenciókkal; az analitikus kezelés a „szörnyűségnek” vélt lelki jelenségek tudatosításával mintegy mentesíteni, fölmenteni igyekszik a bűntudat alól. Természetessé, kezelhetővé tenni igyekszik azt, amit a beteg egy homályos bűntudat jelenléte következtében elfojtani, tudattalanná tenni igyekszik. A pszichoanalizis mintegy relativizálja, föloldja a bűnt, „természetes emberinek” minősíti azt, amit a maga szociális miliője által erkölcsileg is szocializált beteg csak elfojtva képes elviselni. Ahogy maga Freud írta Leonardo da Vinci-tanulmányában: „Senki sem lehet olyan nagy, hogy szégyellnie kellene, ha alá van vetve azoknak a törvényeknek, melyek egészséges és kóros cselekvésen egyforma szigorral uralkodnak.” (Freud, Sigmund 1982. 255.) Nem véletlen, hogy a katolicizmus ma is kritikával viszonyul a pszichoanalízishez, nem fogadja el az analízistől kapható erkölcsi fölmentést, és, bár a teljes elutasítás már a múlté, az ellenszenv ma is eleven. (Vö. Nyíri Tamás 1994. 25-26.) József Attila azonban, mint e verse (s egy sor későbbi műve is) mutatja, a maga számára nem a pszichoanalizis fölmentő, egyént visszaigazoló elveit fogadta el. Az önfölmentés helyett egy szilárd erkölcsi-morális elveket föltételező, az egyént adott esetben bűnössé is minősítő, de mindenképpen az egyén fölött álló morális princípiumot vonatkoztatott magára. Ez mindenképpen a pszichoanalízist elutasító Barta István „hatása”, aki, mint Bóka megírta róla, nemcsak vallásos hitet, de jelentős teológiai tudást is képviselt.

(...)

A bűn [I.], amelyik a Babitsnak küldött másik vers volt, a Mint gyermek logikai végkövetkeztetését bontja ki és rögzíti újra. Ennek nemcsak az a gondolkodástörténeti hozadéka, hogy a költői én beismeri: „Zord bűnös vagyok, azt hiszem”. Ez még csak egy szubjektíve átélt állapot rögzítése lenne. A lényegesebb az, hogy a bűn, az egyéntől függetlenül, mint negatív bizonyosság is megjelenik („Tudom, hogy a bűn nem vitás”), s az egész vers tendenciáját tulajdonképpen e negatív bizonyosság keresése adja meg. József Attila átalakulásának lényege, centruma itt van. A bizonyosság, amelyet fölnőtt életében, tehát tudatos gondolkodása egész idejében keresett (vö. Lengyel András 1994.) számára immár csak negatívumként, mint negatív tartalmú bizonyosság képzelhető el. Számára az ember nembeli lényege (Marx) immár nem valamiféle pozitív entitás; csak mint negatívum, mint bűn képzelhető el.

(...) a Szerkesztői üzenet bizonyos értelemben az 1935-ös fordulat gondolkodástörténeti hozadékának összefoglalása. Szinte tételesen, pontokba foglalva tárgyalja benne a költő a hit, a bűn, a rend és a szabadság problémáját; prózában értekező formában reflektál arra, ami addig „csak” verseiben jelent meg. Ez a cikk mutatja meg, hogy számára miért volt fontos a vallás („a vallás az emberi lényeg megvalósítása - képzeletben” [JAÖM 3:184.]); hogyan értelmezi saját bűntudatát; s hogy mi szerinte a rend és a szabadság viszonya. A sokféle tanulságot rejtő írásból szempontunkból most ez utóbbi két kérdéskör látszik fontosnak. E kettőben mutatkozik meg ugyanis a maga teljességében az a kihívásra válaszoló, a kiindulási alapot átértelmező gyakorlat, amely József Attilának Barta gondolkodásához való viszonyát jellemezte. A bűntudat kapcsán pl. elismeri, hogy hisz „az eredendő bűnben” (ami a katolikus vallás egyik tana), de ebből - sajátos logikával - számára nem valamiféle vallásos hit következik, hanem a „tudományos szocializmus” vállalása. „Mert - szerinte - kétféle bűn van. Az egyik fajta bűn csak azért bűn, mert büntetés jár érte az uralkodó földi hatalmak különös gondolkodása folytán”. Ez ellen, szerinte, „a büntetlenség biztosításával, az intézményes szabadsággal” lehet küzdeni; célját, mint a tudományos szocializmus híve e küzdelemben látja. De szerinte van egy másikfajta bűn is, „az a bűn, amelyet akaratlanul elkövet az ember és akkor is megbán elkövetője, ha nem büntetik érte. Ez az eredendő bűn. Bűn az ellen, akit szeretünk.” Ez a második fajta bűn, legalábbis elnevezésében, azonos a katolicizmus bűnértelmezésével, az ún. eredendő bűnnel. De lényegét tekintve József Attila itt is átértelmezte a katolikus intenciókat. Őt emberként ez a bűn töltötte el bűntudattal, verseiben ez a fajta bűntudat nyilatkozik meg - megfoghatatlan szorongásként, bűntelen bűnként. De itt sem a kereszténység egyik dogmájával azonosította magát, sőt ezt a bűntudatot, deklarált logikájának megfelelően, visszavezette társadalmi eredetére. Szerinte ugyanis „az osztálytársadalmakban azoknak a bűnöknek a tudata, melyek csak azért bűnök, mert büntetés jár értük, homályosítja el az eredendő bűnnek, a szeretet ellen elkövetett bűnnek tudatát (ha ugyan egyáltalán engedi létrejönni) és ez teszi lehetetlenné, hogy megbocsátásra képesek és alkalmasak legyenek az emberek fiai.” (JAÖM 3:184-185.) Az emberek ugyanis „e földi siralomvölgyben”, a kizsákmányolás viszonyai közepette „nem fejthetik ki igazi mivoltukat, s mert nem fejthetik ki, nem is eszmélhetnek rá közvetlenül” (JAÖM 3:184.). A bűnversek tehát, József Attila implicite megfogalmazott szándékai szerint, a bűn, illetve a bűntudat megjelenítésével az embernek „igazi mivoltára” való „eszméltetését” szolgálták. Úgy fejeznek ki tehát bizonyos „egzisztencialista” (valójában a modernitás kiürülő, kései szakaszára jellemző) léttapasztalatot és életérzést, hogy eközben genetikusan elsősorban egy átliberalizált „tudományos szocializmushoz” és egy folyamatosan vitatott hagyományos katolicizmushoz kapcsolódnak. Álláspontját tehát - birkózva saját benső szorongásával is - két „hagyományos” irányzat ütköztetéséből küzdötte ki, s nem az egzisztencialista filozófiából dedukálta.

Ez a kettős eredet mutatható ki a rend és szabadság viszonyáról mondottakban is. Figyelemreméltó, hogy a Szerkesztői üzenet fölhívja a figyelmet (történetileg teljesen helytállóan) „arra, hogy a szabadság, egyenlőség és testvériség fő eszményei a kereszténységnek. Isten előtt mindenki szabad, egyenlő és testvér. A polgári forradalom csak földközelbe hozta ezeket az eszményeket, amikor elvvé tette, hogy az állam törvényei előtt is szabad, egyenlő és testvér minden ember.” (JAÖM 3:185.) Ugyanakkor, vállalva szabadságelvei keresztény eredetét, elutasítja a konzervatív katolicizmus rend-eszményét kifejező rendi államot. Mert - meggyőződése szerint - „a rend csupán a szabadságból és a szabadságban fejtheti ki magát” (JAÖM 3:185.). S e cikk végén a szabadságot megintcsak a rendhez való viszonyában határozta meg: „Fellépésünkkel, írásainkkal, gondolatainkkal, értelmességre hivatkozó hitünkkel az emberi egység igényét próbáljuk ismét életre hívni, a réginél fejlettebb egységre tartó haladottabb igényt, a modern, magamagát fegyelmező, rendbefoglaló szabadságot.” (JAÖM 3:186.) Ez a szabadságértelmezés nyilvánvalóan nem egyezik meg a konzervatív katolicizmus szabadság fölött diadalmaskodó rend-eszményével; ez elsődlegesen a liberális szabadságértelmezés egyik, erősen egyénített változatának tekinthető. De a kereszténység genetikus hatása át meg átszövi az egész szöveget, és hatását: erejét mutatja, hogy a „tudományos szocializmus híve” itt bizony már nem az osztályokra szakadt emberiség osztályharcát szorgalmazza, hanem - elismerve a szeretet egzisztenciális fontosságát - „az emberi egység igényét” fogalmazza újra.

Minden vitájuk ellenére tehát József Attila sokat magába olvasztott Barta István nézeteiből, törekvéseiből.

(1995)

Tárló


Képek

Hangzó anyagok

Képek

Hangzó anyagok


Tiszta szívvel

Kertész leszek

Légy ostoba

(Csak az olvassa...)

(Talán eltűnök hirtelen...)

Tanári kézikönyv


Válogatott irodalomjegyzék

Óravázlat-javaslatok

Feladatok

Válogatott irodalomjegyzék

Németh László: Nincsen anyám, se apám. Nyugat, 1929. (Kötetben:) Kortársak József Attiláról. Budapest 1987. A „bagótlan Kakuk Marci”-ként aposztrofált költőnek mindenekelőtt azt veti szemére, hogy „a kor széllel-bélelt akarnokságát” képviseli. Németh László Nyugatban megjelent vállveregető bírálata volt az egyik kiváltója a költő Babitsot támadó cikkének. Németh László még többször írt József Attiláról, mindig lebecsülve őt; csak a költő halála után változott a véleménye.

Pákozdy Ferenc: Külvárosi éj. Társadalmi Szemle, 1933. (Kötetben:) Kortársak József Attiláról. Budapest 1987. Vádló és vádlott is én vagyok. Budapest 1984. Az első ledorongoló kritika, amit szerzője felsőbb pártutasításra írt. Ebben az olvasható József Attiláról, hogy „nem proletárköltő, nem tudja marxista meggyőződését verseibe beolvasztani (...) nem él benne a munkásmozgalom eleven sodrában”. A második kései emlékezés, amely megvilágítja a kritika megszületésének hátterét.

Kosztolányi Dezső: Ezerkilencszázharminchárom. Pesti Hírlap Vasárnapja, 1933. (Kötetben:) Kortársak József Attiláról. Budapest 1987. Az egyik legemlékezetesebb Esti Kornél-történet; Jancsi János nevű hősét Kosztolányi József Attiláról mintázta.

Garai János: Ha a költő jobbra tér... Nyárutó, 1934. (Kötetben:) Kortársak József Attiláról. Budapest 1987. József Attila ellen írt gúnyvers, a Mondd, mit érlel... című vers kifordítása. A szerző felsőbb pártutasításra írta.

Nagy Lajos: Budapest Nagykávéház. Budapest 1936. Szatirikus regény. József Attila a modellje Gerlei nevű szereplőjének, aki egyszer liberális, másszor szélsőjobboldali, végül demokratikus lapok alapításában segédkezik, és verseit minden alkalommal a kívánt célnak megfelelve alakítja át.

Bálint György: József Attila: Nagyon fáj. Gondolat, 1937. (Kötetben:) Kortársak József Attiláról. Budapest 1987. A kitűnő kritikus - József Attila értő és megértő csodálója, a későbbi 1940-es összkiadás sajtó alá rendezője - a Nagyon fáj című kötetről írva szükségesnek érzi „megvédeni” a költőt önmaga ellenében, s szelíd tapintattal előre- vagy inkább visszaterelni igyekszik egy „közösségi” költészet felé.

Fejtő Ferenc: József Attila költészete. Szép Szó, 1938. (Kötetben:) Kortársak József Attiláról. Budapest 1987. József Attila, az útmutató. Budapest 1948. (Újabb kiadás:) Fejtő Ferenc: Szép szóval. Budapest 1992. Az 1938-as tanulmány a Szép Szó József Attila-emlékszámában jelent meg, az első és mindmáig az egyik legjobb pályakép. A második tanulmány a költő jelentőségét próbálja fölmérni; érdeme, hogy utal József Attila értekező munkásságára is.

Bak Róbert: József Attila betegsége. Szép Szó, 1938. (Kötetben:) Kortársak József Attiláról. Budapest 1987. A költő patográfiája, kórképe; ugyancsak a Szép Szó József Attila-emlékszámában jelent meg.

Halász Gábor: József Attila. Összes versei megjelenése alkalmából. Nyugat, 1938. (Kötetben:) Halász Gábor: Válogatott írásai. Budapest 1977. és Kortársak József Attiláról. Budapest 1987. Halász Gábor többször is írt József Attiláról. Ez a cikke arról nevezetes, hogy idéz egy részletet a költő hozzá írt leveléből, melyben József Attila azt a fontos gondolatát fejti ki: a proletárságot nem tartalomnak, hanem formának tekinti. Mivel a levél szövege lappang, e hivatkozás az egyetlen forrás.

Arthur Koestler: Egy halott Budapesten. Das Neue Tage-Buch (Paris-Amsterdam), 1939. (Kötetben:) Kortársak József Attiláról. Budapest 1987. Költői közjáték. (Kötetben:) Arthur Koestler: A láthatatlan írás. (1954) Budapest 1997. Az első szöveg nekrológ, talán a legszebb valamennyi József Attila-nekrológ közül. A második Koestler önéletrajzi írásának az a fejezete, ahol többek között József Attilával való megismerkedését beszéli el. „Egyfajta huszadik századi Villon volt - írja a költőről -, kinek mind élete, mind pedig költészete korának két csalfa pólusa: Marx és Freud körül forgott, s halálában mindkettő áldozatának is tekinthető.”

József Jolán: József Attila élete. Budapest 1940. Fontos forrásmunka, plasztikus képet rajzol öccse gyermek- és ifjúkoráról.

Galamb Ödön: Makói évek. Budapest 1941. A szerző előkészítő tanára, majd kollégiumi nevelője volt József Attilának, s közelebbi, atyai baráti kapcsolatba került vele. A könyv az emlékezés mellett a függelékben számos ifjúkori verset is közread.

Hankiss János: Mégegyszer az édesanya. (Kötetben:) A magyar irodalom közelről. Budapest 1942. és Kortársak József Attiláról. Budapest 1987. A Mama című vers érzékeny értelmezése.

Bányai László: Négyszemközt József Attilával. Budapest 1943. Bányai László második férje volt József Jolánnak, a költővel jó barátságban volt. Könyve csak erős forráskritikával használható.

Németh Andor: József Attila. Budapest 1944. József Attila és kora. Csillag, 1947. (Kötetben:) Németh Andor: József Attiláról. Budapest 1989. Fölbecsülhetetlen fontosságú epizódokat tartalmaz barátja Medáliák-korszakáról, a költő húszas évek végi tájékozódásáról.

József Attila. Két előadás [Lukács György, Horváth Márton] Budapest 1946. A költő kommunista átértékelése 1945 decemberében. Lukács azt tekintette feladatának, hogy rehabilitálja az „engedetlen” József Attilát, ennek érdekében az elhíresült partizán-metaforával élt: „a pártköltő sohasem vezér vagy sorkatona, hanem mindig partizán”. Horváth Márton nem bajlódott efféle finomkodással, s kinyilvánította, hogy az illegális kommunista párt politikája és József Attila költészete egy tőről fakadt (még az Eszmélet X. szakaszában, a „meglett ember” eszményébe is a harcos antifasisztát látta bele). Később, a kommunista hatalomátvételt követően Horváth értékelése emelkedett hivatalos rangra s vált az „egységes” József Attila-kép alapjává.

Ignotus Pál: Csipkerózsa. Haladás, 1947-1948. (Kötetben:) Ignotus Pál: Csipkerózsa. Budapest 1989. József Attila szerkesztőtársa, utolsó éveiben bensőséges barátja és hűséges támasza 1945 és 1948 között vetette papírra emlékezését, amely folytatásokban jelent meg és végül töredékben maradt. A cím arra utal, hogy a szerző varázsigéktől elbódult, hosszú népi-nemzeti álomból és amnéziából akarja fölrázni olvasóit, az országot. Vágó Márta mellett Ignotus Pál a legmegbízhatóbb emlékező, pl. József Attila politikai ingadozásairól ő adta a legpontosabb képet.

Sík Sándor: József Attila Isten-élménye. Vigilia, 1948. (Kötetben:) Sík Sándor: Kereszténység és irodalom. Budapest 1989. A költő szeretetvágyából vezeti le Isten-élményét; rámutat Ady és József Attila istenes verseinek különbségére.

József Attila Emlékkönyv. Szerk. Szabolcsi Miklós. Budapest 1957. [Forgalomba került: 1989] A költő halálának 20. évfordulója alkalmából készült emlékezésgyűjtemény nem kerülhetett az olvasók kezébe, azt követően, hogy Marosán György államminiszter, az egykori szociáldemokrata bejelentette: az egykori kommunista párt nem zárta ki József Attilát. Fontos életrajzi forrásmunka, a szakirodalom sűrűn hivatkozik rá.

József Attila Összes Művei 3. kötet: Cikkek, tanulmányok, vázlatok. S.a.r. Szabolcsi Miklós. Budapest 1958. A költő értekező prózájának első kritikai igényű, gyűjteményes kiadása, amely jegyzeteiben elsőként adta közzé a Moszkvában megjelent „Platformtervezet” szövegét és József Attila válaszát. Gazdag dokumentumanyagában megtalálhatók az Új Szellemi Frontot meghirdető írások is. A kötet csodával határos módon megjelenhetett 1958-ban, s rendkívüli hatása volt a magyar szellemi életre. A politikai szempontból kényes dokumentumok mellett az esztétikai tárgyú írások közreadásával keltett széles körű visszhangot.

Bori Imre: Változatok József Attila-versekhez. Híd (Jugoszlávia), 1957. József Attila tanulmányai. Híd, 1960. Tabudöntögető cikkek, amelyek elsőként hangsúlyozták, hogy „filozófus költő”-ről van szó, akinek állítólagos „zavarossága” valójában azt jelenti, hogy József Attila nem a doktriner marxizmushoz, hanem a fiatal Marx humanizmusához és elidegenedés-kritikájához kapcsolódott.

Révai József: József Attila-problémák. (1958) (Kötetben:) Révai József: Válogatott irodalmi tanulmányok. Budapest 1960. Révai József az ötvenes években a kulturális élet diktátora volt, aki József Attilát sem tartotta eléggé jónak „dekadens” vonásai miatt. 1956 utáni írásaiban megértőbbnek mutatkozik, bár a költő freudizmusát továbbra is eszmei tévútnak minősíti. Révai vetette fel először, hogy József Attila megbélyegzése a „Platformtervezet”-ben a Fábián Dániellel közösen írt Ki a faluba! című röpirattal függ össze.

Gyertyán Ervin: Költőnk és kora. József Attila költészete és esztétikája. Budapest 1963. Egyik első, az életmű egészét elismerő pályakép a hatvanas évek elején. A költő értekező prózáját kevésbé kedveli, „szőrszálhasogatóan túlkomplikált”-nak tartja.

Szabolcsi Miklós: Fiatal életek indulója. József Attila pályakezdése. Budapest 1963. Érik a fény. József Attila élete és pályája 1923-1927. Budapest 1977. „Kemény a menny”. József Attila élete és pályája 1927-1930. Budapest 1992. Többkötetes monográfia; a befejező, negyedik kötet megjelenése a közeljövőben várható. Megkerülhetetlen alapmű. Az első két kötet jelentős mértékben hozzájárult életrajzi ismereteinkhez, a művek értelmezésében pedig saját kutatásai mellett bő áttekintést ad a kimeríthetetlen szakirodalomról.

Tamás Attila: Költői világképek fejlődése Arany Jánostól József Attiláig. Budapest 1964. József Attila. (Kötetben:) A magyar irodalom története 1919-től napjainkig. Szerk. Szabolcsi Miklós. Budapest 1966. Az 1964-ben publikált könyv Arany János, Ady Endre, Illyés Gyula és József Attila költői világképét értelmezi és veti egybe, figyelemre méltó jelenségnek tartva, hogy „a világ egészével bátran és modernül szembenéző” Téli éjszaka és Elégia ott született, ahol néhány évtizeddel korábban A puszta, télen vagy a Kiskunság. Az akadémiai kézikönyvbe írt pályakép a hatvanas évek József Attila-képét reprezentálja, részletesen értelmezi a Téli éjszakát és az Eszméletet, a kései korszakkal nem sokat tud kezdeni.

Hankiss Elemér: József Attila komplex képei. Kritika, 1966. (Kötetben:) Hankiss Elemér: A népdaltól az abszurd drámáig. Budapest 1969. A költői képek bonyolult jelentésszerkezetében mutatja ki e költészet szemléleti összetettségét. A tanulmány merőben újszerűen hatott megjelenése idején elfogulatlanságával és megvesztegetően világos kommentárjaival.

Németh G. Béla: Az önmegszólító verstípusról (Babits, Kosztolányi, József Attila versei alapján). Irodalomtörténeti Közlemények, 1967. Még, már, most (József Attila egy kései verstípusáról). Alföld, 1969. (Kötetben:) Németh G. Béla: Mű és személyiség. Budapest 1970. és Uő: 7 kísérlet a kései József Attiláról. Budapest 1982. A kései korszak verseinek szó-, kép- és gesztuskincsét elemezve bizonyítják e válságköltészet egyedülálló jelentőségét mind József Attila életművében, mind pedig a magyar líratörténet egészében. A szerzőnek véleménye, mely szerint a kései költészet áll az életmű csúcsán s az ide sorolható versek eszmeisége az egzisztencializmus kategóriáival (válság, számvetés, szerep, szorongás, felhívás, bűn) írhatók le, már nem volt beépíthető a hivatalos József Attila-kép legtoleránsabb változatába sem.

Török Gábor: A líra: logika (József Attila költői nyelve). Budapest 1968. A nyelvészeti és irodalmi stilisztika szempontjait alkalmazó kötet merőben szokatlan volt a túlpolitizált és agyonideologizált József Attila-értelmezések hagyománya után. Török Gábor könyve elsőként mutatott rá a költő versgrammatikájának sajátosságaira, mini elemzése a Klárisokról élményszámba megy.

Szabolcsi Miklós: A verselemzés kérdéseihez (József Attila: Eszmélet). Budapest 1968. A strukturalista irányzat eredményeiből merítve, de valójában annak alternatíváját kívánja nyújtani a szerző, s a szöveg valamennyi rétegét megkísérli bemutatni, oly mértékben önállónak tekintve ezeket, hogy azután nem képes egységes egésszé integrálni őket.

Hankiss Elemér: Hogyan fér bele egy táj egy háromsoros versbe? [Eredeti cím: Az irodalmi mű: struktúra vagy modell?] Valóság, 1969. (Kötetben:) Hankiss Elemér: Érték és társadalom. Budapest 1977. József Attila különböző versváltozatait veti egybe, s a jelentés átalakulását értelmezi. A változatok nagy száma ugyan ismert volt a szakértők, de nem a szélesebb olvasóközönség előtt, így általános meglepetést keltett Hankiss írása.

Tornai József: József Attila egyik varázséneke. Irodalomtörténet, 1969. A Klárisok elemzése kapcsán elsőként vetette föl a varázsének problémáját, melynek jelentősége az életmű és a költő lírafelfogása szempontjából is alapvető.

Vágó Márta: József Attila. (1942) Budapest 1975. Az 1942-ben papírra vetett mű folyóiratközlésére csak 1973-ban került sor, a teljes levélanyagot tartalmazó könyvkiadására pedig 1975-ben. Vágó Márta volt az, aki József Attila szellemi tájékozódásának fontos területeiről (pl. az egzisztencializmus iránti érdeklődéséről) elsőként adott hírt. Könyve nemcsak nagyszerű emberi dokumentum, de forrásértékét tekintve is fölbecsülhetetlen jelentőségű: nem egy állítását utólag erősítették meg az előkerült tárgyi bizonyítékok. Az íróinkról szóló emlékirodalomban egyedül Kosztolányi Dezsőnének a férjéről írt könyve hasonlítható hozzá.

Fodor Géza: Az Eszmélet gondolati felépítése. Pór Péter: Az Eszmélet verstípusa. Várady Szabolcs: Az Eszmélet előzményei. Irodalomtörténeti Közlemények, 1975. Egy baráti-alkotói társaság tagjainak párhuzamosan készített tanulmánya, mindegyik fontos megállapításokat tartalmaz az Eszméletről. Fodor Géza írása mindmáig a vers eszmei pozíciójának legalaposabb elemzése.

József Attila útjain. Szerk. Szabolcsi Miklós és Erdődy Edit. Budapest 1980. A tanulmánygyűjtemény tisztelgés a költő emlékének, születésének 75. évfordulóján. Több fontos verselemzés található benne, így Vas Istváné a „Költőnk és Korá”- ról, Sárközy Péteré a Kései siratóról, Beney Zsuzsáé két késői vers Isten-képéről.

Németh G. Béla: A kimondás törvénye (A kései József Attila világképe és poétikája). Új Írás, 1980. A klasszikus óda megújításának mesterpéldája (József Attila: A Dunánál). (Kötetben:) Németh G. Béla: 7 kísérlet a kései József Attiláról. Budapest 1982. és „A mindenséggel mérd magad!” Tanulmányok József Attiláról. Budapest 1983. Az első tanulmány a szerző álláspontjának összefoglalása a költő kései korszakáról, a második A Dunánál egyik legsikerültebb elemzése.

Cserépfalvi Imre: Egy könyvkiadó feljegyzései. Budapest 1982. Fontos adalékokat tartalmaz a költő életrajzához.

Bókay Antal-Jádi Ferenc-Stark Antal: „Köztetek lettem én bolond...” Sors és vers József Attila utolsó éveiben. Budapest 1982. A szerzők álláspontja szerint a költő nem tudathasadásban, hanem a pszichózisnak csupán határán járó, határeseti neurózisban szenvedett. József Attila betegségének elhatalmasodásában szerepet játszott a „stigmatizáció” is, tehát hogy környezete bolondként kezelte őt.

„A mindenséggel mérd magad!” Tanulmányok József Attiláról. Szerk. B. Csáky Edit. Budapest 1983. A költő születésének 75. évfordulója alkalmából tartott tudományos ülésszak anyaga, kiegészítve néhány később született tanulmánnyal.

Illyés Gyuláné: József Attila utolsó hónapjairól. (1984) Budapest 1987. Apologetikus célzattal megírt emlékezés, melyet József Attila Flórához írt levelei egészítenek ki. Flórának ugyanis József Attilával egyidejűleg Illyés Gyula is udvarolt, s József Attila ekkor már nem volt olyan egészségi állapotban, hogy fölvehette volna a versenyt vetélytársával. A különös háromszög elhallgatásoktól sem mentes krónikája a könyv. Illyés Gyulát méltatlan vádakat illették, Flóra pedig szükségesnek véli, hogy megvédje velük szemben. Fejtő Ferenc epés megjegyzése Flóra - József Attila és Illyés Gyula között című esszéjéből: „Illyés Gyula nem szorul Flóra védelmére, jól tudta ő védeni saját magát”.

Tverdota György: Mi a tétje az időrendnek József Attila gondolkodástörténetében? Új Írás, 1985. Ihlet és eszmélet. József Attila, a teremtő gondolkodás költője. Budapest 1987. Magyarázatok József Attila tanulmányaihoz és cikkeihez (1923-1930). Budapest 1995. Az 1985-ös tanulmány fordulópontot jelent a költő művészetbölcseleti munkájának értelmezésében: Tverdota meggyőző érveket hozott fel amellett, hogy ifjúkori próbálkozásról van szó, s nyoma sincs benne marxista hatásnak. Az 1987-es tanulmánykötet olyan fontos írásokat tartalmaz, mint melyik a költő névszemléletét értelmezi; fölméri legfőbb mestereivel és pályatársaival való kapcsolatát; elemzi több fontos versét (Klárisok, Születésnapomra) és az Eszmélet Bergsontól származtatott gondolati pilléreit. A harmadikként szereplő Magyarázatok a prózai szövegek első részének új kritikai kiadása számára készültek: nemcsak az Ihlet és nemzet címen tervezett költészetbölcseleti mű keletkezésének valószínűsíthető időpontjáról adnak igen alapos áttekintést, hanem az alapfogalmak (mint „szellemiség”, „ihlet”, „alak”, „exisztencia”) eszmetörténeti hátteréről, forrásairól is. Jól érzékeltetik az elméleti meggondolások összefüggését József Attila korabeli költői gyakorlatával, a párizsi tartózkodása idején megismert „tiszta költészet” eszmény inspiráló szerepét.

Garai László: „Kiterítenek úgyis”. József Attila tragikus paradoxonai. Világosság, 1986. (Kötetben:) „... Elvegyültem és kiváltam”. Társadalomlélektani esszé az identitásról. Budapest 1993. Azt az álláspontot képviseli, hogy a kommunista pártból való kizárásával nem kapcsolatainak egyikét veszítette el József Attila, hanem „társadalmi én-azonosságának építményében a közvetítőt az általános emberi értékeknek - erénynek és bűnnek - ahhoz a végső közvetítőjéhez, mely az ő számára a munkásosztály volt”.

Kortársak József Attiláról (1922-1945). I-III. Szerk. Bokor László. S.a.r. Tverdota György. Budapest 1987. Egy korszak teljes József Attila-recepciója. Nemcsak a költő, hanem a korabeli magyar irodalom iránt érdeklődő számára is megkerülhetetlen, tanulságos olvasmány.

Szigeti Lajos Sándor: A József Attila-i teljességigény. Budapest 1988. A könyv mindenekelőtt az anya- és apa-hiány motívumának alakulását értelmezi József Attila életművében. Részletesen értelmezi a költő pszichoanalitikus hátterét is. Önálló fejezetet szentel József Attila Kosztolányi-bírálatának.

Fábián Dániel: József Attiláról. (1974) Budapest 1989. József Attila egykori társszerzőjének, barátjának különösen a Bartha Miklós Társaság körüli időkkel kapcsolatos emlékei fontosak.

Horváth Iván: József Attila és a párt. 2000, 1989. (Kötetben:) „Miért fáj ma is?” Az ismeretlen József Attila. Budapest 1992. Szöveg. 2000, 1994. Az első tanulmány azt bizonyítja be (többek közt egy fontos, először publikált 1934-es kéziratos töredékre hivatkozva), hogy József Attila is szakított a kommunista párttal, nemcsak a párt vele, s a szociáldemokraták felé közeledő költőnek volt egy súlytalan jobboldali próbálkozása is. A második tanulmány a Nyár szövegváltozataival érzékelteti, hogy az olyan mértékű változtatások esetében, mint amilyeneket József Attila eszközölt, kérdésessé válik: ugyanannak a versnek javításáról van-e szó. Arra a következtetésre jut, hogy a hasonló, de mégis alapvető különbségeket mutató variánsokat egyaránt hiteles, egymással azonos értékű verseknek kell tekintenünk. „Miért fáj ma is?” Az ismeretlen József Attila. Szerk. Horváth Iván, Tverdota György. Budapest 1992. Nemcsak a költő kiadatlan pszichoanalitikus följegyzéseit tartalmazza, szakszerű kommentárok kíséretében, hanem a Flóra által végzett s félbeszakadt Rorschach-teszt utólagos elemzését is. Cserne István tanulmánya szól arról, hogy a költő orvosai és barátai által leírt tünetek alapján ma ún. borderline személyiségzavart kellene diagnosztizálni (semmiképp sem tudathasadást), ami napjainkban már gyógyítható, de amit akkor még nem ismertek. Valachi Anna tanulmánya pedig azt a hipotézist fejti ki részletesen, hogy a költő stilizálta Rapaport Samu második könyvét is, ahol bőven olvashatott a freudi halálösztön öngyilkosságra késztető hatásáról, s a könyv tünetleírásaival oly mértékben azonosult, hogy idővel tökéletesen produkálta e tüneteket. Még más fontos írások is találhatók a könyvben a költő „freudomarxizmusá”-ról, az elveszett vagy kallódó Miért nem én című írása hátteréről, a pszichoanalitikus szövegek és a versek összefüggéseiről.

Szőke György: „Űr a lelkem”. A kései József Attila. Budapest 1992. A pszichológusi képzettséggel is rendelkező irodalomtörténész vetette fel elsőként az anyakép és apakép különleges szerepét József Attila költészetében. Évtizedek munkáját foglalja magában e karcsú kötet. Szőkének az az álláspontja, hogy bár orvosai félre diagnosztizálták a költőt, nem szabad megtenni őket bűnbaknak, mert a tényleges betegséget akkor még nem ismerték.

„A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról. Szerk. Tasi József. Budapest 1995. Olyan fontos írások találhatók a kötetben, mint Fejtő Ferenc „levélesszéje”, Szabolcsi Miklós összefoglalója az 1930-31-es időszak kutatási dilemmáiról, Beney Zsuzsa Flóra és Németh G. Béla Petőfi-Ady-József Attila? című tanulmánya.

Lengyel András: A modernitás antinómiái. József Attila-tanulmányok. Budapest 1996. Abból indul ki, hogy József Attilának személyes élménye volt a fő esztétikai művében „világhiány”-nak nevezett állapot megélése: apátlan-anyátlan árvaként elveszítette saját, eredeti világát, az új pedig (ahová szociálisan emelkedett) számára mindvégig földolgozhatatlan maradt. Lengyel előszeretettel veszi bonckés alá az olyan, kényesnek számító kérdéseket, mint amilyenek József Attila gyakori politikai pálfordulásai, közöttük a (rövid és súlytalan) „nemzeti szocialista” epizóddal. Elsőként elemezte a költő 1935 augusztusában bekövetkezett szemléleti fordulatát, rámutatva, hogy az egzisztencializmussal rokon látásmódot József Attila a tradicionális katolicizmus és az átliberalizált tudományos szocializmus összeházasításával alakította ki.

Tasi József: Illyés Gyula és József Attila. Irodalomtörténeti Közlemények, 1996. A téma legjobb összefoglalása. Akár paradigmatikusnak is felfogható a két költő - barát, majd vetélytárs - kapcsolatának alakulása a húszas-harmincas évek magyar irodalmi élete szempontjából.

Szántó Judit: Napló és visszaemlékezés. S.a.r. Murányi Gábor. (1986) Budapest 1997. Szántó Judit naplója a harmincas évek fontos eseményeiről ad hírt. Emlékirata csak erős szövegkritikával használható.

Óravázlat-javaslatok

1) Bevezetés József Attila költészetébe I. A „tiszta költészet” eszménye és gyakorlata

2) Bevezetés József Attila költészetébe II. Szocialista költészete

3) Bevezetés József Attila költészetébe III. Kései költészete

4) József Attila szerelmes versei

5) József Attila „számvetés”-versei

6) József Attila szemléleti fordulatai

Feladatok


1) Életrajzi feladatok

1.1 Képzelje el, hogy 1930 és 1937 között Pesten élt.

a) Milyen jelentősebb magyar írók és művészek nevével találkozhatott ekkor? (Öt nevet kérünk.)

b) Milyen jelentősebb új magyar irodalmi alkotások jelentek meg ebben az időszakban? (Három címet kérünk.)

c) Milyen kulturális és politikai lapokat olvashatott? (Két címet kérünk.)

1.2 Az alábbi földrajzi helyszínek közül melyek játszottak fontos szerepet József Attila életében?

Bécs
Budapest
Csucsa
Debrecen
Kolozsvár
Lillafüred
London
Makó
Nagykanizsa
Nagyvárad
Öcsöd
Párizs
Pécs
Szeged
Szolnok
Szekszárd

1.3 Aláhúzással jelölje, hogy az alább felsorolt politikai pártok közül melyeknek volt tagja József Attila!

Egyesült Kisgazda- és Földműves Párt
Keresztény Gazdasági és Szociális Párt
Keresztény Kisgazda Földműves és Polgári Párt
Kommunisták Magyarországi Pártja
Magyar Nemzeti Függetlenségi (Fajvédő) Párt
Magyar Radikális Párt
Magyarországi Szociáldemokrata Párt
Magyarországi Szocialista Munkáspárt
Nemzet Akaratának Pártja
Nemzeti Demokrata Polgári Párt
Nemzeti Egyesülés Pártja
Nemzeti Egység Pártja
Nemzeti Radikális Párt
Nemzeti Szocialista Párt
Szabadelvű Párt

1.4 Fejtse ki röviden, hogy József Attilával milyen kapcsolatban álltak az alább felsorolt személyiségek!

a) Horger Antal

b) Gyömrői Edit

c) Hatvany Lajos

d) Babits Mihály

e) Juhász Gyula

f) Vágó Márta

g) Kosztolányi Dezső

h) Illyés Gyula

i) Mónus Illés

1.5 Válaszoljon a következő kérdésekre!

a) Megjelenése után elkobozta a hatóság József Attila egyik verseskötetét. Mi a címe a kötetnek? Mi volt a vád ellene?

b) Milyen fontos esemény történt Pesten 1930. szeptember 1-én? Miért volt fontos József Attila számára?

c) Ki volt a szerzőtársa József Attilának a Ki a faluba című röpirat megírásában?

d) „Most azon muszáj elmerengnem: / hogy ha te nem szeretnél engem” - így kezdődik a költő egyik 1937 márciusában írt verse. Kinek címezte?

e) Mi volt a költő véleménye Az istenek halnak, az ember él című verseskönyvről? Milyen következményekkel járt ez?

f) Kik voltak a Szép Szó legfőbb munkatársai?

g) Ki volt az a világhírű német író, akinek tiszteletére József Attila verset írt? Miért nem olvashatta fel a nyilvános ünnepségen?



2) A pályaképre vonatkozó feladatok

2.1 Olvassa el figyelmesen az alábbi pályaképet! Milyen téves, illetve pontatlan ismereteket tartalmaz?

József Attila pályáján három (esetleg négy) szakasz különböztethető meg. Az első - viszonylag hosszú - periódus (a pályakezdéstől 1928/29-ig) mindvégig az útkeresés jegyében folyt. Adytól és Kosztolányitól az avantgárd szabadversen át az újnépies költészetig József Attila mindent kipróbált. De a részben tudatos imitációk mellett saját kamaszos hangját is megtalálta (pl. Tiszta szívvel, Mikor az uccán átment a kedves, 1925, Klárisok, Medáliák, 1928). A Tiszta szívvel című versével kivívta nyelvész professzora, Horger Antal elismerését is. A második alkotói korszak a közvetlenül pártpolitikus, osztályharcos időszak (kötetei: Külvárosi éj, 1932, Medvetánc, 1934). 1933-tól bontakozott ki nagy gondolati költészete (olyan versek, mint a Téli éjszaka, 1932, Elégia, Óda, 1933, Eszmélet, 1934). Verseiben meghatározó szerepet kap a változatos és színes külvárosi táj. Jelentős a kritikusi munkássága is; sikerül vele Babits Mihály nagyrabecsülését kivívnia. A Nagyon fáj című kötet (1936) a politikai szerep megnövekedett súlyát jelzi. 1936 márciusától Ignotus Pállal közösen szerkesztik a Sarló és Kalapács nevű folyóiratot. Ebben az időszakban egyre inkább elhatalmasodik rajta mentális betegsége, a skizofrénia. A pszichoanalitikus kezelés is közrejátszik abban, hogy a bűn és a bűnhődés lesz az egyik legfőbb motívuma költészetének. Pályájának újabb csúcsát jelentik a kései versek (Tudod, hogy nincs bocsánat, Talán eltünök hirtelen stb.). Harminckét éves, amikor betegsége végez vele.

2.2 A következő kérdések a Tiszta szívvel című versre vonatkoznak.

a) Bizonyítsa be, hogy a vers 1) lázadást, 2) szeretetvágyat fejez ki!

b) Milyen eszközök érzékeltetik a 4. versszakban az ellágyulást? Vizsgálja a jelzőket, az alliterációkat, a belső betűrímeket! Milyen mássalhangzók uralkodnak ezekben a sorokban?

c) „Halált hozó fű”: mi a jelentése?

2.3 A következő kérdések a Ringató és a Klárisok című versekre vonatkoznak.

a) Értelmezze a „holott” szó jelentését a Ringató című versben!

b) Milyen ellentét uralja a Klárisok első két versszakát és milyen a másik kettőt?

c) Mely szófajták fordulnak elő sűrűn a Klárisokban? Melyek hiányoznak belőle? Mi ennek a funkciója?

d) Bizonyítsa, hogy József Attila a „tiszta költészet” követelményeinek kívánt eleget tenni ebben a két versében!

2.4 A következő kérdések a Nyár című versre vonatkoznak.

a) Hány változata van a versnek? Hogyan módosul az utolsó versszak jelentése?

b) Van-e poétikai összefüggés a Nyár és a harmincas évek nagy tájversei (Téli éjszaka, Elégia) között? Indokolja válaszát!

2.5 A következő kérdések A város peremén című versre vonatkoznak.

a) Ki a versben az „én” és ki a „mi”? Milyen kapcsolat van közöttük?

b) Kik következnek a „papok, katonák, polgárok” után? Mivel indokolja a vers, hogy most már rajtuk a sor?

c) „Emeljétek föl szivünket! azé, / aki fölemeli.”: mi ennek a jelentése?

d) Értelmezze az alábbi versszakot!

Míg megvilágosúl gyönyörű
képességünk, a rend,
mellyel az elme tudomásul veszi
a véges végtelent,
a termelési erőket odakint s az
ösztönöket idebent.

e) Mi a szerepe a költőnek? Keressen ettől eltérő ars poeticát József Attila kortársainak költészetében!

2.6 Jellemezze József Attila szocialista tájköltészetét!

a) Hogyan kell értelmezni a költő alábbi nyilatkozatát: „Én a proletárságot is formának látom, úgy a versben, mint a társadalmi életben és ilyen értelemben élek motívumaival. Pl.: Nagyon sűrűn visszatérő érzésem a sivárságé s kifejező szándékom, rontó-bontó, alakító vágyam számára csupán »jóljön« az elhagyott telkeknek az a vidéke, amely korunkban a kapitalizmus fogalmával teszi értelmessé önnön sivár állapotát, jóllehet engem, a költőt csak önnön sivársági érzésemnek formába állása érdekel. Ezért - sajnos - baloldalon sem lelem költő létemre a helyemet - ők tartalomnak látják - s félig-meddig maga is - azt, amit én a rokontalanságban egyre nyomasztóbb öntudattal formaként vetek papírra.”

b) Milyen a Téli éjszaka című vers felépítése? Mi a vers mélypontja? Hányszor szólal meg közvetlenül a lírai én? Mit tudunk meg a versből a külvárosi tájról? Ki és minek a „tulajdonosa” a versben?

c) Olvassa el a Külvárosi éj című verset (1932)! Írja le a fény, a homály, a víz (nedvesség) és a csönd motívumainak megjelenéseit a versben! Hogyan érzékelteti a költő az 5. versszak látomásának könnyű lebegését zenei eszközökkel? Mi a rímek szerepe?

2.7 A következő kérdések az Óda című versre vonatkoznak.

a) Kísérje végig a vers ívét: hogyan emelkedik a látszólag nyugodt szemlélődés állapotától a lélegzetelállító megrendülés eksztázisának magaslatáig!

b) A szerelem milyen biológiai, pszichológiai és társadalmi törvényeit fogalmazza meg a költemény?

c) Hogyan jelenik meg a versben a világ egészével való eggyéválás vágya és a vágy be nem teljesülése miatt érzett megriadás?

d) Milyen létállapotot rögzít a 2. rész? Hogyan fonódik össze az 5. részben a szerelem- és a halálmotívum?

e) Milyen ritmus érvényesül a Mellékdalban?

2.8 A következő feladatok az Altató és a Születésnapomra című versekre vonatkoznak.

a) Kit szólít meg az Altató? Milyen a vers beszédhelyzete? Milyen „érveket” sorol fel a lírai én? Érvényesül-e fokozás vagy ellentét az érvek sorrendjében?

b) Mennyiben „alkalmi” vers az Altató és mennyiben a Születésnapomra?

c) Melyik sérelem a súlyosabb a Születésnapomra lírai én-je számára: amit a haza vagy amit Horger Antal részéről kellett elszenvednie? Milyen a vers hangneme? Milyen verstani játék segíti ezt a hatást?

2.9 A következő kérdések A Dunánál című versre vonatkoznak.

a) Hogyan játssza át az I. rész a fizikai folyamatot lelki történésbe, hogyan kapcsolja össze a külső és belső történést? Hogyan válik a Duna az „idő árjá”-vá?

b) Hogyan idézi fel az I. rész képanyaga és asszociációs ereje az emberi történelembe, sorsba való elmerülés folyamatát?

c) Mi a szerepe az I. részben a hasonlító mint, mintha kötőszavak sorozatos ismétlésének?

d) Hogyan jut kifejezésre az eszmélődés és cselekvés elkülönülése és összetartozása az I. és II. részben? Mennyiben kapcsolódik a II. rész a bergsoni emlékezet-felfogáshoz?

e) A III. részben a költemény hangja ünnepélyes és emelkedett. Milyen eszközök révén éri el ezt?

2.10 Értelmezze József Attila kései költészetét!

a) Mi a meghatározó gesztus a Gyömrői Edithez és mi a Flórához írt versekben? Miért hasonlítja Flórát Amerikához?

b) Milyen Isten-kép jellemzi kései istenes verseit?

c) Hogyan változott Kosztolányihoz való szemléleti pozíciója?

d) Milyen sajátosságok jellemzik az önmegszólító verseket? Válasszon egy példát és szemléltesse azon!



3) Hatástörténeti feladatok

3.1 Folytassa a következő megállapításokat oly módon, hogy (a tárgytól függően) 2-3 helytálló adatot, tényt, állítást tartalmazzon a kiegészítés is!

a) József Attila pályája kezdetén Babits Mihály hangnemében is írt verseket. Később azonban...

b) Kosztolányi Dezső hatása a pályakezdettől az utolsó versekig mindvégig jelentősnek mondható, mert...

c) József Attila szocialista költészetéből a negyvenes-ötvenes évek fordulóján az agitprop verseket értékelték elsősorban, míg a hatvanas évek derekán már...

d) Németh G. Béla nagyhatású tanulmányai óta sokan elfogadják azt, hogy a kései versek az életmű...

3.2 Az alább felsorolt személyiségek hogyan fogadták József Attila költészetét?

a) Ignotus

b) Illyés Gyula

c) Pilinszky János

d) Révai József

3.3 Milyen okai voltak annak, hogy 1945 után több párt is magának akarta kisajátítani József Attila örökségét?

3.4 Az alábbiakban részleteket idézünk Bálint Györgynek József Attila Nagyon fáj című kötetéről írt bírálatából. Mivel ért egyet és mivel nem? Véleményét indokolja!

„Olcsó szellemesség volna összevetni egy régebbi kötetének és a mostaninak a címét és megállapítani, hogy ő, aki valamikor azt hirdette: »Döntsd a tőkét, ne siránkozz«, most nem nagyon döntögeti a tőkét, de annál többet siránkozik. Ez nyilván igaz, de az is igaz, hogy a tőkedöntésre nem a vers a legalkalmasabb szerszám, és a siránkozás - legalább időnként - a költők természetes megnyilvánulása. Gyanús az olyan költő, aki minden versében szabatosan és félreérthetetlenül döntögeti a tőkét és ha siránkozhatnékja van, gyorsan leteszi a tollat és félrevonul. Az ilyen költőknek nemcsak művészi, hanem emberi és szocialista őszintesége is fölötte gyanús. Nem igazi harcos az, aki soha egy pillanatra sem csügged, és nem igazi költő, aki ezt a pillanatnyi csüggedést nem meri bevallani. Őszinteség nélkül nincs költészet és nincs harc sem.

Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy tekintsük József Attilát most is ugyanolyan baloldali költőnek, mint amilyen néhány verskötettel ezelőtt volt. Ez túlzás volna - de ugyanilyen túlzás volna, ha azt mondanánk, hogy végképp eltávozott a tömegek ügyétől, a szocializmus gondolatától. (...) Nem, József Attila nem fordult jobbra. De befelé fordult. És mikor azt írja:

Míg megvilágosúl gyönyörű
képességünk, a rend,
mellyel az elme tudomásul veszi
a véges végtelent,
a termelési erőket odakint s az
ösztönöket idebent.

- kétségtelen, hogy az ösztönök titka jobban érdekli a termelési erők titkánál; a maga rejtett világa jobban foglalkoztatja, mint a társadalom.

Amit szivedbe rejtesz
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
sziveddel várd ki azt

- írja egy versében, melyet Freudnak dedikál. A tudattalan tudatosítása: ez most költészetének főcélja. Mind mélyebb és mélyebb rétegekbe ereszkedik le önmagában. Legtöbb versében egykori gyermekénje sír fel és ősi sérelmek kísértenek a tudat-küszöb alól. Minden társadalmi sérelemnél, minden osztálybántalomnál erősebben fájnak neki most a gyerekkori verések. A régi szorongások újult erővel fojtogatják, harminc év semlegesítő közegén keresztül is. Rejtelmes okú bűntudatban vergődik és ismeretlen büntetéstől retteg. Igen, leásta magát egészen a mélybe, a kezdet kezdetéig. Freudi munka ez, elméleti munka és ugyanakkor a leggyötrelmesebb személyes élmény. József Attila egyik legnagyobb művészi ereje és sajátossága mindig az volt, hogy elmélet és élmény dialektikus egységbe olvadt verseiben. Elvont fejtegetések szikrázó és forró fényt kapnak nála az érzések hevétől.

És mégis reméljük - a költő érdekében is -, hogy lírájának ez az irányzata, ez a nagy befelénézés nem marad állandó. Emberi és művészi szemponttól egyaránt meddő volna sokáig itt időzni. Még húsz-harminc ilyen vers - és a legszebben hangszerelt, legőszintébben átélt pszichoanalitikus felismerések is szárazzá válnak, személyes ügy helyett egyszerűen csak magánügy lesz belőlük. A búvár részéről megrázó és nagyjelentőségű teljesítmény, ha lemegy az óceán fenekére - de sem az ő, sem az emberiség szempontjából nem volna értelme, hogy végkép lenn is maradjon. Ismétlem, nem tartom sem kisiklásnak, sem »árulásnak«, hogy József Attila egy időre hátat fordított az emberi közösségnek. Nyilván tudta, miért kutatta lázas önkínzással »az ösztönöket idebent«. Az elfordulás és elvonulás korszaka néhány nagyszerű értéket teremtett és jótékonyan fokozta a költő belső érési folyamatát. De most majd ismét fel kell fedeznie a világot, az emberi kapcsolatokat, »a termelési erőket odakint«. És költészetével ismét segítenie kell azokat, akik e termelési erőket az egész emberiség érdekeinek szolgálatába akarják állítani, egy kis csoport szolgálata helyett.”

3.5 Egyetért-e Arthur Koestler véleményével? Ő ugyanis ezt mondta József Attiláról:

„Egyfajta huszadik századi Villon volt, kinek mind élete, mind pedig költészete korának két csalfa pólusa: Marx és Freud körül forgott, s halálában mindkettő áldozatának is tekinthető.”

Álláspontját indokolja!