Felnőtt fejjel megírt önéletrajzában (melyet 1937 februárjában, az Első Magyar Papíripari Részvénytársasághoz magántisztviselői állásért folyamodva készített s Curriculum vitae néven vált ismertté) József Attila humorral oldott megrendüléssel emlékezett vissza gyermekkora keserves élményeire: „A harmadikos olvasókönyvben... érdekes történeteket találtam Attila királyról és rávetettem magam az olvasásra. Nem csupán azért érdekeltek a hun királyról szóló mesék, mert az én nevem is Attila, hanem azért is, mert Öcsödön nevelőszüleim Pistának hívtak. A szomszédokkal való tanácskozás után a fülem hallatára megállapították, hogy Attila név nincsen. Ez nagyon megdöbbentett, úgy éreztem, hogy a létezésemet vonták kétségbe. Az Attila királyról szóló mesék fölfedezése azt hiszem döntően hatott ettől kezdve minden törekvésemre, végső soron talán ez az élményem vezetett el az irodalomhoz, ez az élmény tett gondolkodóvá, olyan emberré, aki meghallgatja mások véleményét, de magában fölülvizsgálja; azzá, aki hallgat a Pista névre, míg be nem igazolódik az, amit ő maga gondol, hogy Attilának hívják.”
Nővérének, József Jolánnak életrajzából (József Attila élete, 1940) szemléletes képet kapunk a család nélkülözéseiről.
„Kilenc éves koromban kitört a világháború, egyre rosszabbul ment a sorunk. - olvashatjuk önéletrajzában - Kivettem a részemet az üzletek előtt való álldogálásokból - volt úgy, hogy este kilenc órakor odaálltam az élelmiszerüzem előtt várakozó sorba és reggel fél nyolckor, mikor már sorra kerültem volna, jelentették ki az orrom előtt, hogy nincs több zsír. Úgy segítettem anyámnak, ahogyan tudtam. Vizet árultam a Világ moziban. Fát és szenet loptam a Ferencvárosi pályaudvarról, hogy legyen fűtenivalónk. Színes papírforgókat csináltam és árusítottam a jobb sorsban élő gyerekeknek. Kosarakat, csomagokat hordtam a vásárcsarnokban.”
Jolán 1914 augusztusában házasságot kötött Pászti Elemérrel, aki hamarosan a harctérre ment. Később Makai Ödön ügyvéd alkalmazottja lett, és szerelmi kapcsolat alakult ki közöttük. Elvált férjétől, a József család ügyeit ettől fogva Makai intézte.
Az iskolai szünet egy részét szabadszállási rokonainál töltötte. Jolán erre az időszakra teszi a költő zsengéinek, köztük első fennmaradt versének (Kedves Jocó!, 1916-17?) születését: „De szeretnék gazdag lenni, / Egyszer libasültet enni, / Jó ruhába járni kelni, / S öt forintér kuglert venni.”
„Utoljára Szabadszállásra mentem, / a hadak vége volt / s ez összekuszálódott Budapesten / kenyér nélkül, üresen állt a bolt. / A vonattetőn hasaltam keresztben, / hoztam krumplit; a zsákban köles volt már; / neked, én konok, csirkét is szereztem / s te már seholse voltál.” - emlékezett vissza Kései sirató című költeményében (1935-36) elárvulásának utóbb földolgozhatatlannak bizonyult pillanatára.
1920 október elején érkezett Makóra. Tanulmányait a gimnázium V. osztályával folytatta, ehhez különbözeti vizsgát kellett tennie. Előkészítő tanárával, Galamb Ödönnel, aki kollégiumi nevelője is volt, közelebbi, atyai baráti kapcsolatba került. A versek írása 1921-től válik folyamatossá. Az 1921-1922-es, VI. gimnáziumi tanévben már az osztályelsőségért versengett, s az önképzőkörben is sikeresen tevékenykedett. A tanév második felében iskolai lapot akart alapítani, de nem kapott rá engedélyt. Ekkor a helyi újságoknál próbálkozott versei megjelentetésével - egyelőre sikertelenül. 1922 tavaszán figyelt föl a tehetséges diákra a makói értelmiségi elit: egy radikális-köztársasági beállítottságú baráti kör. Legközelebb Espersit Jánoshoz került, a baloldali, művészet- és irodalombarát, mecénáskodó ügyvédhez, akinek lakása egyik központja volt a makói, szegedi íróknak, művészeknek. Itt mutatták be József Attilát Juhász Gyulának, egyik makói látogatása során. Az 1922-es év más szempontból is fontos József Attila életében: ekkor bontakozott ki szerelme volt kollégiumi igazgatójának lánya, Gebe Márta iránt, akihez egy sor szerelmi verset írt.
1922-ben felborult Makai Ödön és József Jolán házassága, Jolán Etával együtt elköltözött otthonról. A családi konfliktus is belejátszhatott abba, hogy a serdülő fiú 1922 júniusában újabb öngyilkosságot kísérelt meg. Kórházba került, majd néhány napra Budapestre utazott. Jolán kibékült Makaival, Attila viszont összeveszett vele és visszatért Makóra. A szünidőre kukoricacsősznek szegődött, hagymát szedett, diákokat korrepetált. Augusztus végén begyalogolt Kiszomborból Szegedre. Juhász Gyula ajánlásával elment a Színház és Társaság szerkesztőségébe. Megismerkedett néhány fiatal szegedi költővel, műfordítóval, akik éppen egy antológia összeállításán ügyködtek; az év végén megjelent Lírai antológia szegedi költők verseiből című kötet (1922) négy verset tartalmaz József Attilától, köztük a Fiatal életek indulóját. A látogatás eredményeitől föllelkesülve úgy folytatja tanulmányait a makói gimnáziumban, hogy már a maga lábára próbál állni: házitanítóskodást vállal, barátainál lakik. A Színház és Társaság 1922. november 1-én két versét közölte (Távol zongora mellett, Ősapám) és néhány mondatban bemutatta szerzőjüket. Ez első publikációja, melyet gyors iramban követnek az újabbak a Szegedi Híradóban és a makói újságokban.
A szegedi fiatalok három számot megért Csönd című folyóiratában publikálja első prózai szövegét. A Nyugat 1923. április 16-i száma lehozza három versét. Májusban ő is ott van Szegeden, a Juhász Gyula negyedszázados költői működését ünneplők között, ajándékként A Kozmosz éneke című szonettkoszorúját (1923) nyújtja át mesterének. Ekkor látja először személyesen Babits Mihályt, Kosztolányi Dezsőt és Szabó Lőrincet.
Barátai rábeszélésének engedve, József Attila 1923. júniusában összetett vizsgát tett a gimnázium két osztályának anyagából, decemberben pedig érettségizett a budapesti Werbőczy gimnáziumban. (Magyarból elégséges osztályzatot kapott.) Október 1-től a Kékmadár nevű folyóirat közgazdasági rovatvezetője lett, míg a Kékmadár meg nem szűnt az év végén.
Gyakran megfordul a Modern kávéházban (később a Japán kávéház lesz kedvenc tartózkodási helye). Balogh Vilma baráti köréhez csatlakozik, ekkor ismerkedik meg Ignotus Pállal is.
Ekkor ismerkedett meg az illegalitásban élő Rákosi Mátyással, a törvényen kívül helyezett magyar kommunista párt vezetőjével.
A tizennégy évvel idősebb, már a Galilei Körben szerepet játszó s a Tanácsköztársaságot követségi titkárként Bécsben képviselő, Kassák szerkesztőtársaként tevékenykedő, kifinomult és művelt Németh Andor barátsága különösen fontos volt József Attila számára: Németh elsőként ismerte föl jelentőségét és mindvégig kitartott mellette. Első dolga volt, hogy bevezesse őt Karinthy Frigyes Hadik kávéház-beli baráti körébe és elvigye Kosztolányi Dezsőhöz (1933-ban ő mutatta be a később világhírűvé vált, magyar származású Arthur Koestlernek is).
Gyakran megfordult a párizsi magyar emigránsok kedvenc kávéházaiban, így tett szert ismeretségre későbbi könyvkiadójával, Cserépfalvi Imrével is.
‘Új Szellem’. A folyóirat egyetlen száma, benne a költő francia nyelvű versével, az év tavaszán látott napvilágot.
Vágó Márta 1942-ben lejegyzett (de csak 1973-ban publikált) emlékezései pontos és érzékletes képet adnak a körülötte kialakult, fiatalokból álló társaság magas hőfokú intellektuális vitáiról. Az egyetemi stúdiumait ismételten megszakító költő természetesen nem volt egyenrangú vitapartnere a művelt Kecskeméti testvéreknek, de e kihívásra azzal válaszolt, hogy elméletileg próbálta megalapozni a maga költészeteszményét - ennek eredménye az az Ihlet és nemzet címmel tervezett, végül töredékesen maradt művészetbölcseleti munkája (1828-30?), amely legfontosabb esztétikai műve.
S bizarr módon ez annyiban „igazolódott”, hogy francia levelezői állását a költő három hónap után elveszítette, mert szakításukat követően idegösszeomlást kapott és munkaképtelenné vált.
Időközben radikális fordulatot vett Jolán házassága is. A Makai házaspár 1928 végén leköltözött Hódmezővásárhelyre és 1929 farsangján elváltak egymástól. Makai Ödön Jolán húgát, Etát vette el feleségül. Jolán pedig Bányai László pénzintézeti tisztviselőhöz ment feleségül, aki igen közel került József Attilához.
Talán Kosztolányi Dezső fejezte ki legplasztikusabban a két nemzedék - az övé és József Attiláé - közti különbséget az eredetileg Ezerkilencszázharminchárom címmel megjelent elbeszélésében (1933, - később Barkohba címen vette föl Kosztolányi a Tengerszem című kötetébe), melynek Jancsi János nevű hősét József Attiláról mintázta:
„Ezek a fiatalemberek nem csalódottak. Csalódni csak az tud, aki valaha hitt. Nekik erre nem engedtek időt. Első elemis korukban az utcasárban heverő újságokból betűzgették ki, hogy az emberek puskatussal verik egymást agyon s a betegekre rágyújtják a kórházat. Őnekik nem volt miből kiábrándulniok. Sohasem érezték azt, amit mi, hogy a felnőttek okosabbak, vagy becsületesebbek. (...) Két nemzedék még nem különbözött annyira egymástól, mint a miénk, meg az övék. Nekünk az apánk húsz éves korunkban irónnal kezében kiszámította, hogy mennyit kereshetünk ezen, vagy azon a pályán, ha serényen dolgozunk, hogy milyen nyugdíjjal, korpótlékkal vonulhatunk majd vissza pihenni s e biztos tudatban könnyű volt elrugaszkodnunk a »rendes« élettől. Őnekik ez a rendes élet a kaland volt, mert körülöttük mindenki csak rendetlenkedett. Mi a korunk sivár eseménytelenségében felnagyítottuk a kis eseményeket, hogy meg ne semmisüljenek. Ők, szegények, a nagy eseményeket voltak kénytelenek lekicsinyíteni, ugyanebből a célból. Mi folyton cigarettáztunk, rontottuk magunkat, szép és rút szerelmek lázában éltünk. Ők nem dohányoznak, tornáznak, korán megnősülnek. Mi naponta ötször-hatszor meg akartunk halni. Ők inkább élni szeretnének, ha lehetne.”
De Kosztolányi fényképfelvétele 1933-ban, a nagyralátó tervek időleges megfeneklésének időpontjában született - a húszas-harmincas évek fordulója még a reményteljes tervezgetések és politikai próbálkozások ideje.
Nem József Attila az egyetlen, akinek közösségszomja, politikai orientáció-keresése látványos vargabetűkön át vezetett. Illyés Gyulával is lehetne példálózni, aki hosszú párizsi emigrációval, baloldali és avantgárd múlttal a háta mögött indult, s nemcsak részt vett a Bartha Miklós Társaság tevékenységében, de ott maradt annak jobboldali fordulata után is, sőt tagja lett a rövid életű Magyar Nemzeti Szocialista Pártnak, később Babits és a Nyugat előzékeny támogatását élvezte, mégis egyik kezdeményezője a népi írók mozgalmának. A háború után indult nemzedék legjobbjai nemigen kerülhették el, hogy az egymással versengő csoportok és mozgalmak egyikének-másikának tagjai legyenek, sőt olykor akár többnek is.
Illyés Gyula 1935-ben egyik naplójegyzetében így rögzítette a maga társadalmi krédóját: „Egy célom volt mindig. A zsellérség és a cselédség sorsán javítani. E célból mindenkivel társulok.” József Attila esetében bonyolultabb feladat megfogalmazni. Alighanem Ignotus Pál jellemzése a helytálló, amikor ezt írta: „József Attila mindig ellenzéki volt a szó legszorosabb értelmében; mindig baloldali volt, még az Előörs-kiruccanást is beleértve, s mindig szocialista, tágabb értelemben. Ezen a kereten belül azonban többször változott (...) Kezdte volt mint a bolsevizmussal rokonszenvező forradalmi szocialista, szigorúbb pártpolitikai kötelékek és, tudtommal, pártpolitikai viaskodások nélkül. Azután csuszamlott jobbra-balra-szélsőbalra, bölcseleti és zsurnalisztikai lejtőkön, világszövetkezeti álomképből anarchoszindikalizmusba, intuicionizmusból fenomenológiába, végletes kollektivizmusból végletes individualizmusba és a kettőnek különféle elegyes változataiba.”
Így lett például modellje Nagy Lajos Budapest nagykávéház című szatirikus regénye (1936) Gerlei nevű szereplőjének, aki egyszer liberális, másszor szélsőjobboldali, végül demokratikus lapok alapításában segédkezik, és verseit minden alkalommal a kívánt célnak megfelelve alakítja át. Féja Géza pedig, aki cikkek sorában állt ki József Attila mellett (amikor mindketten az Előörshöz tartoztak), s 1930 augusztusában mint „igazán nem osztálypoétát” védte meg Babits Mihály hívei ellenében, méltán háborodott fel néhány hónappal később, amikor kézhez kapta a vélekedésére rácáfoló Döntsd a tőkét, ne siránkozz kötetet, s nevezte a verseit osztályharcossá átíró József Attilát „szélkakas-költő”-nek. (Később viszont - a mozgalmi frazeológiától megszabaduló Medvetánc kötet megjelenésekor - elégtétellel nyugtázta az ellentétes irányú változást.) Nagy Lajos emlékezése szerint e gyors irányváltások is szerepet játszottak abban, hogy József Attila nem kapott meghívót az 1934-es szovjet írókongresszusra.
Babits a harmincas években már a magyar irodalmi élet nem hivatalos vezető posztját töltötte be. 1927-től a Baumgarten-alapítvány kurátoraként az ő tiszte lett, hogy eldöntse, kik kapják az évente odaítélt díjakat. A Nyugat szerkesztése pedig (1929-től) közvetlen beleszólást jelentett az ország kulturális arculatának alakításába.
Babits ugyanis, amikor Osvát Ernő öngyilkossága után átvette a Nyugat szerkesztését, levette a folyóirat impresszumáról az 1919 óta emigrációban élő Ignotus (mindaddig kegyeletből feltüntetett) nevét.
1932-ben levélben verssel kereste meg s próbálta kiengesztelni Babitsot. 1933-ban segélyért folyamodott hozzá, amit meg is kapott. 1935-ben és 1936-ban Baumgarten-jutalomban részesült, de a költői rangját megillető fődíj odaítéléséhez Babits csak József Attila halála után járult hozzá.
Heves viták folytak például arról, hogy kizárták-e vagy sem (így jött létre eufemikus változatként, hogy nem zárták ki, csupán „kihagyták”), másfelől viszont a moszkvai emigráció számlájára írták, hogy József Attilát kiebrudalta a párt. Öngyilkosságba torkolló életútjáért is sokan a pártot hibáztatták.
Az előbb kommunista, majd a kommunistákkal radikálisan szakító Arthur Koestler kései, 1939-ben írt nekrológjában (amely a legszebb valamennyi József Attila-nekrológ közül) saját lélekállapotát vetítette vissza a költőébe: „József Attila - nemzedékének legjobbjaihoz hasonlóan - kommunista volt. De elfordult a mozgalomtól, amelynek rothadása épp a legjobbak közül sokaknak az életébe vagy a józan eszébe került. Amint a legjobbak közül sokan, ő sem volt rá képes soha, hogy csalódottságán úrrá legyen. Soha nem tudott megszabadulni a gyűlöletnek és a szeretetnek attól a keverékétől, amely a párthoz fűződő érzelmeit jellemezte, ahogy senki sem volt képes erre közülünk, ha ebbe az érzésbe belekóstolt. Mert a párt volt az a kártya, amelyre mindenünket föltettük, és amelyen mindenünket elvesztettük.”
A marxi történelemfelfogás nemcsak az igazságtalanságban és erőszakban elmerülő világ magyarázatát kívánta adni, hanem célul tűzte ki annak megváltoztatását is, cselekvési programot kínált. Ez utóbbi teszi érthetővé, hogy az 1929-től kibontakozó gazdasági világválság körülményei között miért vonzotta inkább József Attilát a forradalmat kirobbantó bolsevikok, mint a reformokat óhajtó szociáldemokraták politikája. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy az ifjú Marx Gazdasági-filozófiai kézirataiból és az Engelsszel közösen írt, ugyancsak korai Német ideológiájából tájékozódó költő merőben más elméleti pozíciót foglalt el, mint a legtöbb párttag, aki a Tőke leegyszerűsített sémáin nevelkedett. Nem véletlen, hogy József Attila szemináriumi előadásait elvontnak, érthetetlennek találták.
A platformtervezet készítői föltehetően Haraszti Sándornak a kolozsvári Korunk 1930. októberi számában megjelent súlyosan elítélő cikke nyomán alakították ki negatív véleményüket. (Moszkvában a Korunk hozzáférhető volt, szemben a magyarországi lapok jórészével.) Az ominózus Magyar eszerek című írásában Haraszti - az ő (kommunista) nézőpontjából korántsem alaptalanul - éles bírálatban részesítette a parasztkérdést a magyar faj védelmével azonosító Ki a faluba című, József Attila és Fábián Dániel által közösen írt röpiratot, s nevezte (a korabeli mozgalmi zsargont használva) „fasiszta szellemű”-nek, aminek jelentése akkor, Hitler előtt, nem egészen az volt, mint napjainkban. Más kérdés, hogy mire cikke Moszkvába eljutott s ott ebből levonták következtetéseiket, már egy olyan szöveg alapján ítélték meg a költőt, amit ő meghaladott.
Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a költőt korábban becsülő Gergely Sándornak - aki 1931 őszén elhagyta Magyarországot és Moszkvába utazott - sikerült elérnie: a Sarló és Kalapács 1932. januári számában „hozzászólás” jelenjen meg, amely korrigálta a korábbi megítélést, József Attilát a proletárirodalommal „rokonszenvező író”-ként értékelve. (A platformtervezetet aláírók közül kettőnek, Hidas Antalnak és Illés Bélának itt is szerepel a neve.)
Gyanakodva fogadták József Attilának a megszokottól eltérő eszmefuttatásait, a marxizmust a freudizmussal ötvözni kívánó igyekezetét, „anarchistának”, politikailag zavarosnak tartották. A Társadalmi Szemle 1933. februári számában megjelent Pákozdy Ferenc ledorongoló kritikája a Külvárosi éj című kötetről, amit felsőbb pártutasításra írt. Ebben az olvasható József Attiláról, hogy „nem proletárköltő, nem tudja marxista meggyőződését verseibe beolvasztani (...) nem él benne a munkásmozgalom eleven sodrában”. József Attila népfrontos elképzeléseit pedig egyenesen árulásnak, „jobboldali elhajlás”-nak minősítették. Az Új Harcos egyik cikke 1933 júniusában durván megtámadta, a Téglás Ferenc álnév mögé bújó szerző nem kevesebbet állított róla, mint hogy „baloldali mozgalmi frazeológiába burkolva szociálfasiszta ideológiát árul”. Garai Jánostól pedig gúnyverset rendeltek ellene. 1933-ban már nem vezethetett szemináriumokat és a kommunisták sem szavalhatták a verseit.
A kapcsolat megromlásának már csak „utójátéka” volt, hogy 1934 nyarán Illyés Gyulát és Nagy Lajost hívták meg a szovjet írókongresszusra, nem őt - ami József Attila szemében az utolsó csepp volt a pohárban. Első felindulásában nyilvánosságra akarta hozni szakítását a párttal (erről sikerült lebeszélni), majd megírta a Miért nem én? című, azóta elveszett vagy lappangó cikkét, melyben föltehetően azt próbálta bizonyítani, hogy még mindig inkább kommunista ő, mint akik pálcát törnek fölötte. Egyúttal erőteljesen támadta Illyés Gyulát, ami a két hajdani barát kölcsönös elhidegüléséhez vezetett.
Egy 1934-es kéziratos töredékében a Szovjetunióban történt „szörnyű szenvedések”-ről is szól, melyeket a rendszer „tizenhét esztendeje napról napra szült”, s hogy „egy hasonló arányú kapitalista iparosítás sem halmozta volna föl a borzalmaknak azt a tömegét, amely a kommunizmusnak... a »hősi« korszakát jellemzi”.
Mindezt figyelembe véve megállapítható, hogy betegségének súlyosbodásában és öngyilkosságában a kommunista mozgalomnak (ahogy a pszichiátereknek és a többi bűnbaknak kikiáltott szereplőnek is) csak csekély szerepe lehetett. József Attila oly mértékben jutott túl e korszakán, hogy bizalmas pszichoanalitikus feljegyzéseiben alig-alig említi a párt részéről kapott sebeket.
Részben az eltávolodást és áttételességet dokumentálja a költőnek az a Halász Gáborhoz írt, ismert levélrészlete, ahol azt fejtegeti, hogy ő a proletárságot nem tartalomnak, hanem formának tekinti: „Én a proletárságot is formának látom, úgy a versben, mint a társadalmi életben és ilyen értelemben élek motívumaival. Pl.: Nagyon sűrűn visszatérő érzésem a sivárságé s kifejező szándékom, rontó-bontó, alakító vágyam számára csupán »jóljön« az elhagyott telkeknek az a vidéke, amely korunkban a kapitalizmus fogalmával teszi értelmessé önnön sivár állapotát, jóllehet engem, a költőt csak önnön sivársági érzésemnek formába állása érdekel. Ezért - sajnos - baloldalon sem lelem költő létemre a helyemet - ők tartalomnak látják - s félig-meddig maga is - azt, amit én a rokontalanságban egyre nyomasztóbb öntudattal formaként vetek papírra.”
Részben pedig azt az esztétikai meggyőződését konkretizálja, melyet még a marxista korszaka előtt írt művészetbölcseleti munkájában dolgozott ki. Eszerint az irodalmi alkotás többrétegű képződmény: részben szemléleti, részben fogalmi s a kettő között a forma közvetít, illetve a forma fogja egységbe őket. A művészet lényeges vonása a szemléletiség (ami mindig egyéni, ezért lefordíthatatlan - szemben az általános fogalommal), ugyanakkor a költészet lehetőségeit messzemenően meghatározza a nyelvben megalkotott közösség („a nemzet: közös ihlet”, mint József Attila mondja). A művészet szemléletileg tesz hozzáférhetővé társadalmi és egyetemes érvényű jelentéseket, tartalmakat; a formának „kettős minősége” van: „minősíti az a tartalom, amely kitölti és minősíti, visszaminősíti tartalmává, szemléletünk”. Éppen e kettősség - gondolat és szemlélet ellentmondásos egysége - biztosítja azt, hogy a műélvezetben egyszerre érvényesüljön a társadalmiság és az individualitás (illetve a „szubjektivitás” - a költő inkább él ezzel a terminussal), egyszerre kapjon kifejezést az emberi létezés szükségszerűsége és szabadsága.
Az orvos fokozatosan ismerte fel, hogy betegén nem tud segíteni, ezért előbb barátság felé terelte kapcsolatukat, majd véget vetett a kezelésnek. József Attila fizetség gyanánt Rapaport Ideges gyomor- és bélbajok keletkezése és gyógyítása című szakkönyvét (1931) dolgozta át nyelvileg, s mint azt a kutatás tisztázta, nemcsak stilárisan avatkozott bele a szövegbe, hanem helyenként saját ismeretei alapján ki is egészítette azt.
Egy 1932-ben írt, végül nem publikált recenziójában (Az ifjúság nemi problémái) egyenesen így fogalmaz: „A marxizmus az elnyomott proletáriátus fölszabadításának, a pszichoanalízis az elfojtásokkal teli lélek gyógyításának a tudománya”. Míg az analitikus terápiába egyéni problémái vitték bele a költőt, addig Marx és Freud összekapcsolása ideologikus keretül szolgált ahhoz, hogy az önmagáról szerzett új tapasztalatokat, az önismeret új dimenzióit összeegyeztesse kollektivista eszméivel. Ahogy ezt legplasztikusabban A város peremén (1933) sokat idézett versszakában fejezte ki: „Míg megvilágosúl gyönyörű / képességünk, a rend, / mellyel az elme tudomásul veszi / a véges végtelent, / a termelési erőket odakint s az / ösztönöket idebent.”
Már Szántó Judit (1984-ben publikált) naplójában szó esik a költő megingásáról és a Nemzeti Kommunista Párt alapítását tervező Rátz Kálmán befolyásáról. Azóta előkerült A nemzeti szocializmus című programszöveg kézirata (1933) - ezt József Attila Rátz kérésére írta -, melynek az az alapgondolata, hogy a szocialisták által vallott nemzetköziség eszméje megbukott a német dolgozók nemzetiszocialistává válása miatt. Szántó Judit kérésére a költő elállt a cikk közlésétől.
A történetet először Németh Andor beszélte el; Kosztolányi annyira jellemzőnek találta, hogy feldolgozta Ezerkilencszázharminchárom című elbeszélésében, később Koestler is említi megemlékezésében.
Az ő kórtani leírása meg is jelent a Szép Szó 1938-as emlékszámában.
Ha így lett volna, a költő betegségének előrehaladott állapotában nem tudott volna megírni olyan kötött formájú, szonettekből álló ciklust, mint a Hazám (1937). Az orvosok és barátok által leírt tünetek alapján ma a szakértők ún. borderline személyiségzavarként diagnosztizálják József Attila betegségét, ami napjainkban már gyógyítható, de amit akkor még nem ismertek.
Nemcsak az olyan versek tanúsítják ezt, ahol tematizálja a freudi tanítást, mint az 1935-ös Én nem tudtam című művében, hanem az anya alakját eltávolító-mitizáló, az áttétel különböző szintjein álló költemények is.
A lapalapítás előzménye, hogy Gömbös Gyula miniszterelnök demagóg jobboldali reformprogramja megtévesztette a népi írók egy részét, s „Új Szellemi Front” néven csoportosulva, cikkek sorában biztosították a támogatásukról azt. József Attila is, Ignotus Pál is élesen támadta ezt a (később hamvában holt) irodalmi-politikai kezdeményezést. Bár ők ketten a húszas években barátkoztak, később eltávolodtak egymástól, s most tapogatózó tárgyalások után újították meg barátságukat s állapodtak meg tervezett folyóiratuk részletkérdéseiben. Tervezgetésükbe később bevonták Fejtő Ferencet és Hatvany Bertalant, s a költő ajánlatára Cserépfalvi Imrét kérték fel kiadónak.
A 2. számban megjelent híres Szerkesztői üzenetében a költő a címadást ekképpen védte meg a különféle ellenvetésekkel szemben: „A diktatúrák légkörében divat »szép szónak« becsmérelni a szellemi humanizmusnak mindama megnyilatkozásait, amelyeket rengeteg szenvedés és erőfeszítés hozott napvilágra s amelyek művelődésünk elveiként lebegnek előttünk. Mi, amikor szép szóval akarjuk kifejteni azt az emberi öntudatot, amelyet a világszerte föllépő erőszak a lelkek mélyére kényszerít, nem ismerhetjük el az erőszak szellemi fölényét azzal, hogy az általa kigúnyolt szép szótól megfutamodunk. Mi vállaljuk a becsmérlést. »Szép szó« magyarul nem fölcicomázott kifejezést, hanem testet öltött érvet jelent. A szép szó nemcsak eszközünk, hanem célunk is.”
A népi írók (Illyés Gyula, Féja Géza, Kodolányi János, Németh László és mások) a magyarság sorsát mindenekelőtt a parasztságéval azonosították, s a megoldást a jogfosztott nép öntudatosodásától és felemelkedésétől remélték. Jóllehet a riasztó társadalmi állapotokért a vezető szerepet betöltő történelmi osztályokat tették felelőssé, a kibontakozás lehetőségét keresve (ha nem is mindannyian, de többségükben) elutasították a városiasodásnak mind a liberális, mind a szociáldemokrata módon elképzelt útját.
A velük szemben állók - mindenekelőtt a Szép Szó köre - nem alaptalanul vetették szemükre, hogy a parasztságra korlátozódó horizontból inkább a múltra lehet rálátni, mint a jövőre. Nemcsak irritáló, hanem abszurd is volt a népi íróknak az az ambíciója, hogy elérjék mind a politikai, mind a kulturális elit, sőt a kultúrát elsősorban fenntartó polgári (főként zsidó) közönség „leváltását” is.
Egy interjú során, amikor erről faggatták, válaszul Ignotus Pált idézte: „Azon, hogy polgári baloldali legyek-e, szocialista, kommunista vagy akár anarchista, gondolkozhatom. De azon, hogy baloldali legyek-e, pillanatig sem.”
A kétségbeejtően fonák helyzetet mi sem jellemzi jobban, mint hogy a kitűnő kritikus, - József Attila értő és megértő csodálója, a későbbi 1940-es összkiadás sajtó alá rendezője - a kommunista Bálint György a Nagyon fáj című kötetről, a XX. századi magyar irodalom e páratlan teljesítményéről írt bírálatában szükségesnek érezte „megvédeni” a költőt önmaga ellenében, s szelíd tapintattal előre- vagy inkább visszaterelni igyekezett egy „közösségi” költészet felé.
1936 májusában már „önszorgalomból” teleírt egy füzetet asszociációival, hogy így hozza felszínre tudattalanja tartalmait: ez az utóbb hírhedtté vált Szabad-ötletek jegyzéke két ülésben, melynek műfajáról és publikusságáról ma is vita folyik az értelmezők között.
Talán van alapja annak, amit Kodolányi János írt utolsó, „kísérteties” találkozásukról, mikor is a költő hozzá és a Válaszhoz (azaz a konkurenciához) fordult volna segítségért.
Jellemző megismerkedésük körülményeire, hogy Flóra a költővel Rorschach-tesztet (az egyik legismertebb személyiségvizsgálatot) készített, amit nem sikerült befejezniük.
nagyközség Békés megye legészakibb csücskében.
minden erkölcsi törvényt tagadónak.
Például Ady viszonylag nehezen talált rá saját hangjára, két sikertelen kötet után jelentkezett az Új versekkel, míg Petőfi vagy Kassák Lajos tüneményesen gyors pályakezdést mondhat magáénak.
Félelmetes imitáló képessége volt. Nemcsak saját verseit írta át szívesen újra meg újra, hanem a kortársaiét is - Babitsot alighanem éppen azzal sértette meg legmélyebben, hogy a verseire „korrigált” változatokat ajánlott. (Lehet, hogy éppen ez az imitáló képes-ség vezetett betegsége elhatalmasodásához is.) Nemcsak a legkorábbi verseiből lehetne összeállítani egy kis magyar líratörténetet, melyben Petőfitől (Arany kalásztól..., 1922) és Arany Jánostól (Bús magyar éneke, 1922) Adyn (Keresek valakit, 1921, Lovas a temetőben, Fiatal életek indulója, 1922, A legutolsó harcos, 1923) és Kosztolányin át (Akkor, 1921, A bánat, Tél, 1922) Babitsig (Petőfi tüze, 1923), Füst Milánig (Csöndes estéli zsoltár, 1922) és Kassák Lajosig (Proletárok!, 1922) mindenki képviselve van. Később is szívesen hasonult kortársaihoz: „szegényember”-verseiben (Lopók között szegényember, Szegényember balladája, Szegényember szeretője, Aki szegény, az a legszegényebb, 1924) Erdélyi József újnépies stílusát követi, a kötetcímnek is választott Nem én kiáltokban (1924) az induló Szabó Lőrinc expresszionista hangvételét, szabadverseiben pedig (Magyarok, Tüntetés, 1924, Nagy városokról beszélt a messzi vándor, 1925, Beteg vagyok..., 1926) Kassák konstruktivista képeit, szillepszisz-alakzatait.
Holott már igen korán meg-megszólal saját hangján: olykor csak dekonstruálva a kiinduló mintát - még szikárabbá egyszerűsítve az újrealista beállítású pillanatképet (Éhség, 1922) vagy szimbolikus perspektívába állítva az újnépies motívumot (Minden rendű emberi dolgokhoz, 1924) -, olykor viszont teljesen eredeti módon: mintegy külső tájként jelenítve meg a megnyugvás lélekállapotát (Megfáradt ember, 1923) vagy kényszerű-kényszerítő vallomásként idézve meg egy tökéletesen kilátástalan emberi sorsot (Tiszta szívvel, 1925). A fiatalon elhunyt költő néhány év alatt hihetetlen nagy utat tett meg művészi fejlődésében. Egy-két évvel agitációs célzattal írt politikai versei után komor, impozáns tájképekben már - bölcseleti érvényű elvonatkoztatással - úgy volt képes visszaadni a proletársors nyomorúságát, hogy egyúttal azt is érzékelteti: az emberi létezés jövője forog kockán. Némelyik verse, mint az 1933-as Reménytelenül, az egzisztencializmussal mutat rokonságot. Eszmélet című nagy gondolati költeménye, illetve versciklusa (1934) példátlan összetettséggel fejezi ki a disszonáns világállapotot. Utolsó kötete, a Nagyon fáj (1936) XX. századi líránk kimagasló teljesítménye: az egyik kilátópont, ahonnan fölmérhető egész irodalmunk.
„József Attila kötetei nem felelnek meg egészen pontosan költői fejlődése szakaszainak. Nem a periódus lezáródása, rendszerint kívülálló szempontok határozták meg a kötetei megjelenését. A Nem én kiáltok néhány verse azt a lelkiállapotot s modort fejezi ki, amely a Nincsen apám sűrűjére jellemző, mint ahogy a Nincsen apám-korszak még belefolytatódott a Döntsd a tőkétbe, ez a Külvárosi éjbe és így tovább. Másrészt nem is voltak egészen zárt periódusai. Még legutóbb is (Születésnapomra) fölelevenítette a húszesztendős fiú suhanchetykeségét, más versben meg a huszonnégy évesnek (habár elmélyítve) kimondottan népi dallamhasználatát. Miközben új periódusát dolgozta ki, visszanyúlt a már »kész« kifejezési módokhoz, s egyben mindig tudott előre is utalni. S mégis - kivéve a Medvetáncot - már a kötetcímek is kitűnően jelzik fő szakaszait: a Nincsen apám, se anyám annak a versnek kezdősora, amely az első periódus lélek- és formakészségét szimbolikusan összegezi, a Döntsd a tőkét a marxista forradalmárság »Sturm und Drang«-korszakát, a Külvárosi éj már részleges lehiggadását, elégiásodását jelenti, a válogatott Medvetánc után a Nagyon fáj pedig »a szorongatott teremtmény sikolya«.”
„Csodagyerekként, friss, elragadó suhancként tört be az irodalomba, de a »csodát«: a Nincsen apám, se anyám kötet szabad, természetes, és finom eredetiségét sok-sok munka, tanulmány, gyakorlatozás, kétkötetnyi vers előzte meg. Az elsőnek (még gimnazista korában jelentette meg), a Szépség koldusának már a címe is a dekadens költészet felé mutat, a másik kötet címe, a Nem én kiáltok, a háború utáni kozmikus-expresszionisztikus irányzatokra utal. »Nem én kiáltok, a föld dübörög«: nem ő kiáltott még, hanem az irodalmi friss hagyományok és divatok szóltak rajta keresztül.”
A „szegényember” kifejezés a kor fiatal magyar költészetének kedvelt szava volt, így pl. Szabó Lőrinc Idegenek című versében: „A szegény ember minek él? / Ha jó, se jobb a többinél.” József Attila Lopók között szegényember (1924) című versének sorai mintha erre válaszolnának: „A világot megkapálni, / szegényember annak él.” S nemcsak a „szegényember”-versek imitálják a népköltészetet, hanem az 1925 derekán született istenes versei is: „Hogyha golyóznak a gyerekek, / Az Isten köztük ott ténfereg. / S ha egy a szemét nagyra nyitja, / Golyóját ő lyukba guritja.” (Isten). Az istenes versek szomszédságában írt Kertész leszek (1925) énje hasonló egykedvűséggel fogadja el a rá mért sorsot, mint a Tiszta szívvel hőse; igaz, neki „jóhíre” van s nem lebecsülhető kertészi hivatása: „ha már elpusztul a világ, / legyen a sírjára virág”.
A „tiszta költészet” kifejezés egy olyan irányzat összefoglaló neve, amelyet Edgar Allan Poe-tól, illetve az angolszász költő francia fordítójától, propagátorától, Baudelaire-től származtatnak, s egyik legfőbb klasszikusaként Stéphane Mallarmét tartják számon. A húszas években, amikor programszerűen és polemikusan megfogalmazzák, Paul Valéry és Paul Claudel számít legfőbb képviselőjének. Legfontosabb követelménye minden olyan szál elszakítása, amely a költeményt közvetlenül az élethez köti: a tiszta költészet nem érzelem kifejezése, nem akar elmesélni egy prózában is elmondható történetet, nem akar meggyőzni valamilyen gondolat igazságáról, nem akarja megváltoztatni a valóságot. A politizáló szándék megnyilvánulását mint üres retorikát utasítja el. A tiszta költő legfőbb feladatának a tisztán költői elemek tömény koncentrálását tekinti.
Az avantgárd formabontásával ellentétben megbecsüli a költői hagyomány minden olyan eszközét, amelyet felhasználhat: a szabályos prozódiai formákat tiszteletben tartja, nem üldözi a rímet, nem tartja szükségesnek a műfaji szabályok széttörését. S a tiszta költészet programját megvalósító művek mégsem keltenek kevésbé modern benyomást, mint a tudatosság szándékos kikapcsolásával vagy háttérbe szorításával létrehozott szürrealista alkotások. Mert a logikai kapcsolatok, eligazító mondattani szabályok, a konvencionális képek kiküszöbölése, az olvasó könnyebb tájékozódását szolgáló, költőietlennek tekintett elemek kiszűrése, a tudatos és módszeres nyelvi-poétikai redukció révén a tiszta költészet hasonlóképp új feszültségek, megvillanások kihordója. Ha a szürrealizmus „innen” van a tudatosságon, a tiszta költészet „túl” van rajta.
(Itt Tverdota György felfogást követjük.)
Németh Andor, aki közelről ismerte József Attila műhelygondjait, a Medáliákban is megvalósított verseszmény hátteréről ezt írta: „Ezekben az években nagyjából már lezajlott a költői konvenciók háború utáni revíziója, az aktivisták és a szürrealisták kidolgozták - néha egészen a képtelenségig elméletüket. A számtalan költői iskola egy tételben egyezett meg: a költészet a szellem öncélú funkciója, ellentéte a közlésnek. Ezt a tételt József Attila is magáévá tette. Mint... Valérytől Tristan Tzaráig, ő is ki akarta küszöbölni verseiből... a melldöntögető szószátyárkodást, a giccses érzelgőséget s általában mindazt, amit a filiszter a régi értelemben vett költészet kifejező eszközeinek vélt. A közlés technikája a kifejtés, hirdettük, a költészeté a kifejezés. Valamennyiünk ideálja a komprimált vers volt, amelyben nem a költői van felhigítva, hanem melynek az élvezőben kell feloldódnia. Mert minden eleme tiszta poézis, még a betűk rendje és egymásutánja is. Visszatekintve úgy látom, hogy ezt az eszményt egyedül József Attila tudta közülünk majdnem hiánytalanul megvalósítani. (...) 1927-ben vagyunk, a Medáliáknál. Ez az év az abszolút költészet éve József Attilánál, minden mellékcél és mellékgondolat nélkül. Ideálja, mint ebben az időben mindannyiunké, a varázsige, a szavakba boszorkányozott bűverő és sajátosan a népdal ártatlan, együgyű bája.”
Vágó Márta így rekonstruálta a költőt 1928-ban foglalkoztató dilemmát: „csak költő legyek-e, és akkor politizáljak-e, vagy csak a tiszta költészetre szorítkozzak... Értsd meg, nagyon könnyen menne... tiszta költészet ironikussá torzítva, miért ne?... A tiszta költészetet szeretem legjobban, és a groteszk nekem nagyon fekszik.” Az emlékezés önmagában mindig bizonytalan hitelű adatait igazolja a két fiatal levelezése, amelynek során József Attila Vágó Márta szemére vetette ízlésbeli fogyatékosságát, hogy „téged nem elégít ki a tiszta költészet gyönyörűsége”. Az Erdélyi Helikon számára küldött önvallomásában a költő nyilvánosan is hitet tett a poésie pure elve mellett: „Hiszek... a tiszta költészetben, mert ő teremtette meg azt a közösséget, amely a társadalom antagonizmusa fölött derűs erő, valóságos egész és mennyei egészség.”
Olykor nem akármilyen nyomozói képességeket igényel egy-egy kézirat felkutatása s nem kevesebb találékonyságot a meglelt töredékes szövegek összefüggéseinek kiderítése. Minthogy az Ihlet és nemzet ránk maradt részletei alapján nyilvánvaló, hogy ismételten félbehagyott és újrakezdett műről van szó, csak helyeselhető az 1995-ös kritikai kiadás eljárása, hogy - szakítva a nálunk meggyökeresedett textológiai konvencióval - valamennyi főváltozatot közreadja s nem próbálja meg egyesíteni őket. Így valóban hiteles betekintést nyerhetünk József Attila értekező műhelyébe.
Croce egyik alaptétele ugyanis az, hogy a művészet: intuició, azaz benyomásokon alapuló szemléleti kép, amely minden fogalmi viszonyítástól mentes s nem is a valóságot tükrözi, hanem önálló szellemi forma, amely az egyediség közvetlen megragadására irányul, hogy azonnal kifejezéssé is váljék. Croce csak mennyiségi különbséget ismert el a zseni és az átlagember között, úgy vélte, hogy minden ember költő.
Később az Irodalom és szocializmus című előadásszövegében (1931) József Attila még szemléletesebben mutatta be az ihlet szerepét: „megragad bizonyos valóságelemeket, a többiek és szemléletünk közé helyezi és eltakarja a valóság egyéb részét, mint a telihold a napot napfogyatkozáskor (...) A kiválasztott valóságrész, amikor a művésziség mozzanatába jut, megszűnik a valóság része lenni, mert a valóság egészévé válik”, ezért „a műalkotás csak kívülről nézve, azaz csak éppen művészi mivoltától megfosztottan szerepelhet valóságok között való valóság gyanánt”. Művet csak úgy alkothatunk, ha a társadalom valóságos összefüggéseinek megfelelően alkotjuk meg, de az összefüggések a művön belül csak akkor és annyiban érvényesek, ha egyetlen (és „végső”) szemléleti egészet alkotnak. Így pl. egy népmese tényei nem valóságos tények, de összefüggésük valóságos, teljesen megfelel a valóságos világ összefüggéseinek; ugyanakkor a művön belül teljesen egyéni, önálló egységet alkotnak. (E meglátás érvényességét azután Németh Andor a költő több versének elemzésével próbálta bizonyítani.)
„Ami pedig a politikai költészetet illeti... - érvel Kosztolányival szemben - Petőfi igen jó költeményekben és tiszta művészettel verselt meg reális programpontokat. Hogy Ady sokszor művészietlen (tehetetlen) sort kavart politikai verseibe... az a korunkbeli politikai költészet létjogosultságát a legkevésbé sem csökkenti, de Ady költővoltát sem.” A kettő egyidejű fenntartásának lehetősége magyarázza meg az Irodalom és szocializmusban található paradox megfogalmazást, mely szerint „A »proletár művészet« ma »tiszta művészet«.”
A kettő összeegyeztethetőségét bizonyítják József Attila szocialista tájkölteményei. Ezt látva és belátva írta Németh Andor a költőről, hogy „Később tágított” a tiszta költészet elméletén, „visszahelyezte jogaiba az értelmet, sőt a retorikát is, de verstechnikája nem változott. Ami másnál közlés, nála mindig kifejezés maradt. S hogy programverseivel is sikerült a közlést kifejezéssé integrálnia, a legnagyobb intellektuális teljesítmények egyike.”
A gróf Bethlen István miniszterelnök nevével fémjelzett háború utáni konszolidáció világa végzetes léket kapott, s a begyűrűző világgazdasági válság bár jelentős, de csak egyik oka volt a kialakult katasztrofális helyzetnek. Az uralmi pozícióban levő régivágású konzervatív liberalizmusnak balról és főként jobbról erős vetélytársai támadtak, s a húszas-harmincas évek fordulóján nyilvánvalóvá vált, hogy radikális változásokra van szükség.
Különösen sérelmesnek találtattak a Szocialisták című vers (1931) alábbi sorai:
Le a kapitalizmussal! Hatalmat, húst a dolgozóknak!...
A tőke szennyében gázolunk, kedves fegyverünk böködi tomporunkat -
Böködj, böködj csak szüntelenül, kedves fegyverünk,
hadd tudjuk meg újra és újra, hogy véletlenül, tusa nélkül csatát nem nyerünk.
(...)
Vers, eredj, légy osztályharcos! a tömeggel együtt majd felszállsz!...
A költő gyors politikai irányváltása készületlenül érte a maga mögött hagyott társakat, akiket fölháborított e „pálfordulás”. Utóbb, a kommunista mozgalomtól való eltávolodása után, a későbbi fejlemények felől visszatekintve, a Szép Szó köre átmeneti kisiklásnak látta és bagatellizálni próbálta József Attila proletárköltő-korszakát. „Megható igyekezettel, naivnak ható s később maga megmosolyogta sikertelenséggel rontott az »eszme« nevében néhány igen szép költeményén. - írta Fejtő Ferenc. - Ő, a született »szegény ember« költő lehetőleg minden versébe, ha másképp nem ment, erőszakkal begyömöszölt valami »proletárit«. (...) Mintha Van Gogh egy margarétás mezejének sarkába számológépet festett volna!” 1948 után viszont, a kommunista párt hatalomra kerülését követően mértéktelenül eltúlozták e korszakának jelentőségét, egész pályájának csúcsaként értékelték.
A kötet nyitányaként az Anyám (1931) című vers áll, amely példázatosságával személyes dimenziót ad a társadalmi méretű küzdelemnek. A kötetet záró Végül (amely ugyancsak jobb, mint az 1926-os változat) hasonlóképp személyes vallomás, a költő sorsának tanulságait foglalja össze, ami általános érvényű konklúzióként hat a kötet végén. A Tömeg és a Szocialisták agitprop szólamai, felkiáltójeles indulatkitörései a Nem én kiáltok hangját idézik vissza, egyúttal a kor szavaló- és mozgáskórusainak technikáját. A munkásmozgalmi témájú versek kisebbségben vannak a paraszt témájúakhoz (pl. Tiszazug, Betlehemi királyok, mindkettő 1929-es) képest, s - mint azt a kötetről írt kritikájában Dsida Jenő megfigyelte - József Attila „a proletárságot paraszt-nyelven beszélteti”. A függelékként közreadott Villon-fordítások a távoli múlt szegényei felé tágítják (mintegy „történelmiesítik”) a kötet horizontját.
Pl. a Munkások első szakaszában a kiinduló tételt (tehát azt, hogy az imperializmus korában a tőkés rendszer kiterjeszti pusztító befolyását az egész világra) a költő egyrészt ijesztően monumentális képpé növelve érzékelteti (a „tőkés birodalmak” méreteihez képest még a kontinensek és a tenger is jelentéktelenek, a „kis falu” pedig liliputivá zsugorodik); másrészt a képanyagot a ragadozó nagyvadak zsákmányszerzése szolgáltatja: csattogó fogak, a zsákmány szétmarcangolása, tátott száj jelzi a tőke feneketlen étvágyát. A metaforika az emésztés fiziológiájának József Attilára jellemző, szinte naturalista, de egyben hiperbolikusan torzító megidézésében csúcsosodik ki: „Egy nyál a tenger! Termelő zabálás, - / kis, búvó országokra rálehel / a tátott tőke sárga szája. Párás / büdösség-felhő lep bennünket el”.
„Már hosszú évek óta pesti lakos, kávéházjáró ember, kirándulni csak akkor jár, ha muszáj; s még mindig, ha képet keres, csak falusi-mezei képre talál magában. A Külvárosi éj jelzi a fordulatot. Fölfedezi a város tájait, tárgyait, s nagy szakértelemmel dolgozza bele költészetébe. Kísérteties realizmussal, minden hatásvadászástól ment, nyomasztó döbbenettel mutatja fel a komor föltámadás titkát őrző üzemeket, az éji tömör csöndet és sötétet, a hűvös fényű, bogárhátú dinamókat. Ez a vers már nagy kompozíció; látszólag rapszodikus, strófaszerkezete szeszélyes, de nagyszerű érzékkel s benső törvények szerint rendezett, s ahol elhallgat, félelmetes a csönd. Busoni írja, ha jól emlékszem, hogy a zenében a szünetek csöndjét szolgálják a hangok. Itt is: vonatfütty, babonás éjjeliőr, röpcédulás elvtárs, csattogó vizek, s a szél, a kóbor kutya, az uralkodó »ó« betű komorsága, a szegények nehéz éjszakája, az elnyúló leírás nagy és sokatmondó szünetekkel feszíti a türelmet s idegzetet, míg a költő áriája nem harsan a nyomott táj fölé”.
Mintha a költő tudatosan a Babits-kritikában kifejtett „szalagút”-technikával írta volna őket: a láncszerűen kapcsolódó részek a perspektívaváltások következtében újra meg újra átértelmeződnek; a leíró és gondolati elemek szerves egységet alkotnak; a táj (és a tárgyi környezet) egyszerre külső és ugyanakkor belső, metaforikus táj. A költő a legköznapibb látványokhoz is filozófiai érvényű jelentéseket társít. „Az egész emberi / világ itt készül. Itt minden csupa rom. / Ernyőt nyit a kemény kutyatej / az elhagyott gyárudvaron” - olvashatjuk az Elégiában. Az „Itt minden csupa rom” állítás két értelmezési lehetősége közül az átvitt, történelembölcseleti jelentést erősíti az előtte álló mondat, a konkrétat, lokálisat az utána következő.
József Attila tája szemléletet meghatározó erő: a külváros, a „város pereme”, elhagyott, üres telkek vidéke, s benne a hajléktalan, ugyanakkor szemlélődve járó ember is ennek a tájnak a szülötte: proletár, aki számára nem múlékony színfolt, hangulatos kép a tél, hanem legmélyebb elevenébe vágó valóság. Ebben a világban kitörölhetetlen élességgel vésődnek a tudatba a látványok és élmények. S a költő célja sem más, mint hűvös, metszően éles tekintettel megfigyelni, kutatni, ellátni a dolgok lényegéig, szerkezetéig, a törvényekig. Felismerni, hogy a külvárosok kietlen világában ugyanazok a törvények érvényesülnek, mint a mindenségben s a költői tudatban is. S ha tudja azt, hogy körülötte „a vas világ a rend”, azt is tudja, hogyan kell ezt elviselni, majd pedig emberivé formálni.
Halász Gáborhoz írt, híressé vált levélrészletében József Attila kifejtette, hogy ő a proletárságot nem tartalomnak, hanem formának tekinti: „Én a proletárságot is formának látom, úgy a versben, mint a társadalmi életben és ilyen értelemben élek motívumaival. Pl.: Nagyon sűrűn visszatérő érzésem a sivárságé s kifejező szándékom, rontó-bontó, alakító vágyam számára csupán »jóljön« az elhagyott telkeknek az a vidéke, amely korunkban a kapitalizmus fogalmával teszi értelmessé önnön sivár állapotát, jóllehet engem, a költőt csak önnön sivársági érzésemnek formába állása érdekel. Ezért - sajnos - baloldalon sem lelem költő létemre a helyemet - ők tartalomnak látják - s félig-meddig maga is - azt, amit én a rokontalanságban egyre nyomasztóbb öntudattal formaként vetek papírra.” Itt is azt az esztétikai meggyőződését konkretizálja, melyet még marxista korszaka előtt írt művészetbölcseleti munkájában dolgozott ki. Eszerint a művészet szemléletileg tesz hozzáférhetővé társadalmi és egyetemes érvényű jelentéseket, tartalmakat; a formának „kettős minősége” van: „minősíti az a tartalom, amely kitölti és minősíti, visszaminősíti tartalmává, szemléletünk”. Éppen e kettősség - gondolat és szemlélet ellentmondásos egysége - biztosítja azt, hogy a műélvezetben egyszerre érvényesüljön a társadalmiság és az individualitás (illetve a „szubjektivitás” - a költő inkább él ezzel a terminussal), egyszerre kapjon kifejezést az emberi létezés szükségszerűsége és szabadsága.
A Medvetánc a papírgyáros Herz Henrik segítségével jelent meg, aki azzal a feltétellel adott ingyenpapírt a könyv kinyomtatásához, hogy az ne jusson a Döntsd a tőkét, ne siránkozz kötet sorsára, azaz nem hívhatja ki a hatóság haragját. Ezért a költőnek ki kellett hagynia a túl radikálisnak ítélt politikai verseit (így maradt ki újabb költeményei közül A város peremén), sőt a korábbi szövegeket is újraírta: rezignált, elégikus hangulatú sorokra cserélt ki nem egy osztályharcos, optimista változatot. Barátai, tisztelői közül sokan fogadták örömmel ezeket a javításokat és visszajavításokat, kommunista részről viszont árulással vádolták József Attilát, a pártállami érában pedig azzal mentegették, hogy csak a kényszernek engedett. Valójában 1934 elejére, amikor a Medvetánc összeállítását megkezdte, már eltávolodott a kommunista párttól, s a mozgalomban csalódott költő nem az elvei ellenére egyezett meg a papírgyárossal.
Itt ugyanis a lírai én könyörtelenül leszámol céltalannak, fölöslegesnek érzett életével s megoldásként vet számot a halállal: „Én is így próbálok csalás / nélkül szétnézni könnyedén. / Ezüstös fejszesuhanás / játszik a nyárfa levelén.” Figyelemre méltó, hogy a halált tárgyiasítva, azaz eltávolítva és egyúttal átesztétizálva, megszépítve jeleníti meg. A vers legdöbbenetesebb képe a harmadik szakaszban található: „A semmi ágán ül szivem, / kis teste hangtalan vacog, / köréje gyűlnek szeliden / s nézik, nézik a csillagok.” A „semmi ága” szókapcsolat már Csokonai egyik versében is előfordult (Dr. Földiről egy töredék), föltehetően József Attila is ismerte. Az ágon vacogó kis test a riadt, védtelen madár képét asszociálhatja. A köréje gyűlő csillagok azt jelképezik, hogy (a Téli éjszaka című vers alaphelyzetével ellentétben) a világmindenség szolidáris a reménytelen, szorongó, halálra szánt emberrel. Az életről lemondó gesztus nem kevés önsajnálattal keveredik.
Egy alkalommal, Hatvany Bertalan estélyéről hazatérve a költőn ismét úrrá lett a tehetetlen, vak indulat: „»Nagyon gazdag akarok lenni« - szólt sürgetően. (...) »Nem viccelek, gazdag akarok lenni és tudod-e miért? Emlékszel, amikor a mama eltörte rajtam a seprőt, miért kaptam? Arra felelj!« »Azért, mert anyád munkából jött, beteg is volt és téged káposztáért küldött és fonnyadt, puhát hoztál...« »De mégis eltörte rajtam a seprőt - szólt Attila felcsattanva -, és most azért akarok gazdag lenni, hogy kimenjek a temetőbe és kiássam a sírt körmömmel és szétverjem a koponyáját.« »Menj innen Attila, menj az asztalhoz, hogy ne is lássalak. Szégyelld magad. Hatvanyéktól jössz, Hatvanynak a barátnője legalább egy estére többet kap, mint amit a te édesanyád egy hónapi munkával keresett, amiből azt a három ronda kölykét tartotta, amelyből az egyik te vagy« - és falnak fordultam. Még odaszóltam: »És nem szeretlek.« És sírni kezdtem. És lapulva figyeltem: mi lesz most, Istenem, mi lesz most. Csönd. Egy nehéz sóhaj. És sírás, sírás, keserű, megállíthatatlan. Így sírtunk ketten. (...) Azután a papíron, ahogy végigfut a ceruza, ez a megnyugtató szerszám újból gyógyított.”
„A louvaini Mária-siralomban az örök édesanya siratta édes kis urát. A XX. század ifjan elhunyt költője édesanyját siratja hangtalan vágyakozással. - írja Hankiss János - A két vers között olyan távolság van, mint az isteni s az emberi dolgok között, s ezt a szakadékot tiszteletben kell tartani. De mind a kettőben anya és fiú áll egymás mellett: az egyik hallgat, a másik beszél, legalábbis magában. Isten Fia az emberi megnemértés áldozata; a mai költő úgy érzi, hogy a szegényasszony is az. Hasztalan nő a földi anya képe fia szemében mítoszi óriássá, akinek az égben is megtisztelő herkulesi munkát szánt Isten, mi, akik nem érünk föl a Golgota keresztjéig, de még talán a munkás szegényasszony teregető padlásáig sem, mi mégis úgy érezzük, hogy az ilyen versből kötelesség fakad.”
A kutatás nemrég tisztázta az 1935 augusztusában bekövetkezett újabb szemléleti fordulatát, mikor is a költő számára a katolikus Barta István barátsága és a vele folytatott eszmecsere azért vált annyira fontossá, mert az őt foglalkoztató „bűntelen bűnösség” problémájához az eredendő bűn keresztény doktrinája is inspirációkat adott. Tehát szellemi helyzete késztette arra, hogy a tőle egyébként távol álló gondolkodás iránt nyitottá váljon. Az eredendő, „szeretet ellen elkövetett bűn”-nek föltételezésével (ahogy később, 1936-ban írt híres Szerkesztői üzenetében megfogalmazza) és ennek a kizsákmányolás világához kötésével József Attila voltaképpen két „hagyományos” szellemiséget kapcsolt össze: a tradicionális katolicizmust és az átliberalizált tudományos szocializmust. Azaz József Attila a maga, utólag méltán egzisztencialistának nevezhető életérzése, léttapasztalata megjelenítéséhez úgy keresett fogalmi kapaszkodót, hogy hagyományos értelmezések ütköztetéséből küzdötte ki azt és nem az egzisztencialista filozófiából vette át (mint azt a szakirodalom korábban hitte).
Felszabadulnak az elfojtott gyerekkori emlékek, vágyak, a felnőtt azt kívánja, hogy mint gyermeket szeressék, oltalomra vágyik, gyermeki védettségre. Ezt az állapotot kínzó és szégyenletes állapotnak érzi, meg akarja szűntetni, túl akar lépni rajta, tudja, hogy felnőtté kellene válnia. Harminc évesen döbben rá az anyai gyöngédség hiányára is, anyja elvesztésében az egész világ elvesztése, értelmetlenné válása sűrűsödik össze. A Kései siratóban (1935) ezért zúdítja vádjait elkeseredetten anyjára, míg rá nem ébred arra: ő teremtett magának legendát a Mama alakjáról, valójában reménytelenül és jóvátehetetlenül egyedül van.
A Kiáltozás (1936) például bemutatja tehetetlen vergődését: „Eszméim közt, mint a majom / a rácsok közt le és föl, / vicsorgok és ugrándozom”. (Nem véletlenül hivatkozik Bak Róbert a költő betegségéről adott kórtani leírásában erre a versre.) A Nagyon fáj kötet verseire igen jellemző - állapítja meg Fejtő Ferenc -, hogy „a leggyakoribb hasonlata: »Mint gyermek, aki...« A kuplészerű, vérfagyasztóan cinikus ritmusú első versben elmondja, hogy kávézni hívja ismerőseit, s meggyónja: ölt. Megölte az apját. Van valami e vers hangjában, ami távolról a Nincsen apámra emlékeztet. Ami ott húszesztendős fenyegetés volt: »ha kell, embert is ölök«, az itt a harmincegy évesnek nyomasztó bűntudata. A Nagyon fáj egy megnyomott és veszendő ember sikolya, kapálózása, terápiája, mérge, dühöngése, csitulása, felsírása, önelemzése, betegségértelmezése. A pszichoanalízis fordította figyelmét a gyermekségére, hogy ott, az árvaságban, s még előbb keresse szövevényes bajának okát.” Arthur Koestler A bűn című verset találóan „freudi népdal”-nak nevezte.
itt: forrongó.
Blaise Pascal, XVII. századi francia filozófus, híres nádszál-hasonlatával világította meg az ember fölényét a természettel szemben: „Az ember csak egy nádszál, a természet legtörékenyebbje, hanem egy gondolkodó nádszál. (...) De ha a mindenség eltiporná is, akkor is az ember maradna nemesebb annál, aki eltiporta, mert ő tudja is, hogy meghal, míg a mindenség semmit sem tud arról az előnyről, amivel az ember fölött áll.”.
visszaemlékezés. Platón ókori görög filozófus szerint az egyes dolgok ismeretének előfeltétele az idea, az őskép ismerete. Erre földi életünkben nem tehettünk szert, így csak azt föltételezhetjük, hogy ez az ismeret lelkünknek már születésünk előtt tulajdona volt, ám testi életünk kezdeti zavaraiban megfeledkeztünk róla. A megismerés voltaképpen visszaemlékezés, amelyet a földi tapasztalat vált ki, de amely végső soron az ideára irányul..
olyan retorikai alakzat, mely egyazon szóhoz kétféle, átvitt és eredeti értelmű használatot rendel.
nyárspolgár.
sűrített.
nyíltan, közvetlenül agitáló, propagandista.
A reformkorban alakultak ki tulajdonképpen a folyamatos irodalmi élet keretei; a „korlátlan lehetőségek” ideje volt ez, amikor a szépliteratúra tájékozódási és vonzási köre kicsi és könnyen áttekinthető volt; a hazai nyelv és irodalom művelése nem csupán kulturális ügynek, hanem hazafias tettnek is számított; a klasszicista ízlés uralmát megtörő romantikus áramlatok rohamosan növekvő társadalmi-politikai érdeklődést tudhattak maguk mögött; a népiesség pedig viszonylag széles körű társadalmi-irodalmi mozgalom volt, amely Petőfit országos szinten tette ismertté és népszerűvé. Ady fellépése a századelőn már a nagy hagyománnyal dicsekvő és megújulásra képtelen népies ízléseszménnyel szemben történt, s nem lebecsülhető ellenállásba ütközött; de éppen a konzervatív fenyegetés tartotta össze a progresszió kicsi táborát, tompítva és leplezve a belső ellentéteket; ha nem is azonnal, de tíz-tizenöt év alatt az új városi polgárság fölismerte összetartozását az új irodalommal, és csak „a régi és az új harcát” volt hajlandó benne látni; még a radikális eszmék hívei (mint Ady) is élhettek az általánosan elfogadott - későbbi korok felől csupán nosztalgiával szemlélhető - liberális játékszabályokkal.
Új korszak kezdődött a háborúval, a gazdasági és politikai élet nagyfokú militarizálásával, ami folytatódott a háború után is. A forradalmak (főként a kommün) tapasztalataitól megrettent és a történelmi Magyarország széteséséért (amit Trianon szimbolizál) revánsra készülő politikai és társadalmi erők igyekeztek kitölteni az időközben leszűkült mozgásteret. A húszas évek politikáját az újkonzervativizmus, irodalmát pedig a bizonytalanság uralja. Az avantgárd lendülete megtört (legfőbb képviselői, mint Kassák Lajos, emigrációba kényszerültek); a Nyugat is a vádlottak padjára került (a Károlyi Mihály-féle polgári forradalom szellemi előkészítőjét látták benne), s bár továbbra is a legtekintélyesebb irodalmi fórumunk, az újabb nemzedékek integrálása akadozik, s már a húszas évek elején jelentkezik (elsőként Erdélyi József verseskötetével, az Ibolyalevéllel) a Nyugat forradalmára ellenhatást jelentő újnépies irányzat.
A harmincas évek változást hozott a politikában is, az irodalomban is. Az újkonzervativizmusról kiderült, hogy nem eléggé új; az olasz és a német fasizmus látványos sikereinek hatására a magyar politika gondolkodás is radikalizálódott: elsőként Gömbös Gyula miniszterelnök hirdetett meg jobboldali reform-politikát; a nem hivatalos szférában pedig gomba módra szaporodtak el a kisebb politikai csoportocskák, amelyek vigyázó szemeiket mindenekelőtt a nemzetiszocialista Berlinre vagy a bolsevik Moszkvára vetették. Az irodalomban viszont a harmincas évek a klasszicizálódás évtizede: még az emigrációból hazatérő Kassák Lajos is kötött formájú verseket ír. A társadalmi-politikai érzékenység súlyát mutatja, hogy hódít az ún. tényirodalom. Az irodalmi-szellemi életben jelentkező irányzatok legalább olyan hévvel hadakoznak egymás, mint a hatalom ellen. Mi sem jellemzőbb a kialakult helyzetre, mint az, hogy József Attila nemzedékének legjelentősebb írói csoportosulása, a harmincas években zászlót bontó újnépies mozgalom olyan kizárólagossággal igényelte magának a magyar nép ügyének képviseletét, mintha rajta kívül nem létezne más vállalkozó erre a szerepre.
Illyés Gyula hosszú párizsi emigrációval, baloldali és avantgárd múlttal a háta mögött kezdte pályáját itthon, később pedig Babits és a Nyugat előzékeny támogatását élvezte, mégis kezdeményezője lett a népi írók mozgalmának. Németh László egész nemzedékének szószólója kívánt lenni, ezért igyekezett megőrizni szellemi függetlenségét mindegyik irányzattal, a vele rokonszenvező Babitscsal szemben is, így vágott bele példátlan vállalkozásába, az egyedül írt és szerkesztett Tanú című folyóiratba, ám később - nem vállalva tovább a teljes magányt - csatlakozott a népi írók mozgalmához, az elveinek leginkább megfelelő társuláshoz.
Arthur Koestler, a magyar származású világhírű író, József Attila őszinte csodálója így emlékszik vissza az 1933-as találkozásukról őrzött képre: „Mindketten huszonhét évesek voltunk, amikor megismertem Attilát. Tősgyökeres, tiszta fajú magyar ember volt; középmagas, vékony és inas; testtartása, mint egy honvéd törzsőrmesteré. Keskeny arca volt, magas homloka, nyugodt, barna szeme, és tiszta, szabályos vonásai, melyeknek a nyírott, hegyes bajusz bizonyos merész lendületességet kölcsönzött.”
Koestlernek, aki maga is félelmetes vitázó volt, aligha okozott gondot, de a pesti irodalmi életben annál inkább, hogy József Attila eltökélt rendíthetetlenséggel képviselte éppen vallott politikai (vagy egyéb) álláspontját, miközben nézeteit (legalábbis kortársai így látták) túl gyorsan, illetve gyakran változtatta. Váratlan politikai fordulatai, olykor pálfordulásai nem egy korábbi szövetségesét, elvtársát, barátját idegenítették el tőle. Kivált az illegális kommunista párthoz fűződő kapcsolata fordított ellene sokakat: először amikor tagja lett, másodszor mikor eltávolodott tőle.
1936 decemberében jelent meg a Nagyon fáj című verseskötete (melynek még a tipográfiáját is ő tervezte), s a könyve iránt mutatkozó érdektelenséget soha nem tudta kiheverni. Nagy megrázkódtatás volt számára az is, hogy a Szép Szó által szervezett esten nem olvashatta fel a Thomas Mannt üdvözlő ódáját a rendőrség betiltása miatt.
Életében mintegy négyszáz kisebb-nagyobb cikk foglalkozott József Attilával, és ezek nem kis hányada politikai „botrányokról” adott hírt. Hét verskötetéről hetvenhat írás jelent meg, túlnyomó részük bírálat, de akad közöttük figyelemfelhívó ismertetés is. Legkedvezőbb fogadtatása az 1934-es Medvetánc című válogatott versgyűjteménynek volt. Ha nemzedéktársai műveinek korabeli sajtóvisszhangjával hasonlítjuk össze az övét, nem rossz az arány. Akkor ennyi elegendő volt ahhoz, hogy ismertté váljon; az utókor ítélete felől nézve természetesen szégyenletesen kevés.
A róla írók között sok neves szerző található, Németh Andortól és Komlós Aladártól Veres Péteren és Féja Gézán át Remenyik Zsigmondig és Illyés Gyuláig. Kétségtelen, volt aki alábecsülte tehetségét. Mint az őt „bagótlan Kakuk Marci”-nak látó Németh László, a „hidegségét” szemére vető Füst Milán vagy Kassák Lajos, aki a Munka című folyóirat szerkesztőjeként beavatkozott a nála megjelenő, Zelk Zoltán által írt kritika szövegébe, és - Vas István visszaemlékezése szerint - „a határozottabb elismerést kihúzta, s beletétetett néhány komolyabb fenntartást”. Akad példa arra is, hogy a bíráló álláspontja változott az idők folyamán: a liberális Komlós Aladár és a radikális nézeteket valló Féja Géza egyaránt üdvözölte József Attila korai köteteit, majd kifogásolta az 1931-es Döntsd a tőkét, ne siránkozz kötet körüli szövegeit, a Medvetánc (1934) megjelenése után azonban ismét a legnagyobb elismeréssel szólt költészetéről.
Valójában például Németh Lászlónak a Nincsen apám, se anyám című kötetről megjelent elmarasztaló kritikája koncepciózus írás, Németh László-i színvonalú, még ha nem is ismerte fel a versek értékeit. A Szabó Dezső nyomdokain induló és a szellemtörténet felé még csak tájékozódó Németh László felfogásába sok minden nem fért bele - pl. nem vette észre Babits és Kosztolányi háború utáni lírájának megújulását sem. S hasonló mondható el Kassákról és másokról is.
Hiszen nem az ő öngyilkossága volt az első, amely a nyomorúsággal és betegséggel szemben alulmaradó írósors jelképévé magasodhatott. Talán elég, ha Cholnoky László vagy egykori pártfogója, Juhász Gyula példájára hivatkozunk (akiknek öngyilkossága magát József Attilát erősen foglalkoztatta): egyik sem rázta meg ilyen mértékben a közvéleményt.
„Talán nem túlzás azt mondanom - írja emlékiratában Cserépfalvi Imre -, hogy fennállása óta ez volt a kiadó legnagyobb könyvsikere. Egyáltalán, a magyar költészet egésze sem dicsekedhet sok olyan művel, amely ilyen rövid idő alatt teljesen elfogyott volna. A harmadik napon már nem volt belőle; azonnal utána kellett nyomni ezer vagy kétezer példányt, mert az érdeklődés folyamatossá vált.”
Erdélyi Józsefnek az a legfőbb érve (a Virradat nevű lap 1943. január 17-i számában publikált cikkében) az egykori költőtárs „tehet-ségtelensége” mellett, hogy félzsidó volt. Heves sajtóvita támadt, a családtagok jogi elégtételt vettek (bírósági ítélet marasztalta el Erdélyit rágalmazás miatt), ám ez mit sem változtat a helyzet képtelenségén, ami ellen Radnóti Miklós méltán fakadt ki naplójában: „Attila nem volt félzsidó. De ha az lett volna?! Kisebbítené ez? A Mű menten veszítene értékéből, sőt nemzeti értékéből?”
Ignotus Pálnak a Haladás című polgári radikális lapba írt emlékezését használva fel ürügyként a kommunista Horváth Márton A kommunista József Attila című cikkében (1947) nem kevesebbet állított, mint hogy a költő magányos, idegen maradt a Szép Szó körében, egyetlen valódi közössége a kommunista párt volt. Ekkor még Ignotus Pál visszaszólhatott: „Marxista költő volt... a proletárok költője volt testestől-lelkestől. Ezt nem látni benne vakság volna; egyedül azt látni benne színvakság. A politikát kilúgozni belőle hullagyalázás volna, de alakját egy politikai riadó illusztrációjává sekélyesíteni szintén nem volna legkegyeletesebb eljárás... Olyannak lássuk alakját, amilyen volt. Kibírja. Sőt: megköveteli.”
Lukács György és Horváth Márton előadásainak szövegét önálló füzetként is megjelentették. Lukács azt tekintette feladatának, hogy rehabilitálja az „engedetlen” József Attilát, ennek érdekében az elhíresült partizán-metaforával élt: „a pártköltő sohasem vezér vagy sorkatona, hanem mindig partizán”. Horváth Márton nem bajlódott efféle finomkodással, s kinyilvánította, hogy az illegális kommunista párt politikája és József Attila költészete egy tőről fakadt (még az Eszmélet X. szakaszában, a „meglett ember” eszményébe is a harcos antifasisztát látta bele).
József Jolán is újraírta ebben a szellemben öccse életrajzát: könyvében már nem a nővér beszélt, hanem a Párt (így, nagy P-vel) agitátora, nem mulasztva el rámutatni arra, hogy a költőt személyesen Rákosi Mátyás vezette az igaz útra.
1952-ben, az önkényuralom tetőződésének idején, Révai József világosan megmondta: „Zavarná fejlődésünket, ha nem viszonyulnánk kritikusan a magyar kultúra olyan óriásaihoz, mint Bartók Béla, Ady Endre, Derkovits Gyula - és ide kell bizonyos fokig sorolni még József Attila művének egy részét is. Hatalmas mű az ő művük, örök kincse a magyar kultúrának. De nem véletlen, hogy például a magyar költészet nem Ady és nem is József Attila útját folytatja, hanem - az alkotási módszer, a stílus demokratizmusában - visszakanyarodik Petőfi Sándorhoz. Ezeknek a nagy lázadóknak kivétel nélkül az volt a gyengéjük, hogy bár gyűlölték a régi világot és kívánták az újat, többé vagy kevésbé el voltak szigetelve koruk forradalmi népmozgalmától, vagy nem voltak vele eléggé összeforrva.”
1958-ban külön tudományos tanácskozást tartottak a költő és az avantgárd kapcsolatáról, s nem utasították el sommásan, mint ahogy korábban szokás volt. A József Attila-kép átalakulásában nem kis szerepet játszottak az újvidéki Bori Imre tabudöntögető cikkei, amelyek elsőként hangsúlyozták, hogy „filozófus költő”-ről van szó, akinek állítólagos „zavarossága” valójában azt jelenti, hogy József Attila kilógott a sorból: nem a doktriner marxizmushoz, hanem a fiatal Marx humanizmusához és elidegenedés-kritikájához kapcsolódott. A hatvanas évek elején már a Téli éjszaka és az Elégia került szocialista költészetének élére.
Végre hitelt kapott Fejtő Ferenc 1947-es írásának (József Attila, az útmutató) figyelmeztetése: József Attila „senkire sem haragudott inkább, mint azokra, akik dilettáns kirándulásoknak minősítették elméleti kísérleteit, s csupán mint költőt voltak hajlandó elismerni”. A politikai szempontból érdekes és korábban elhallgatott dokumentumok mellett éppen az esztétikai tárgyú szövegek váltottak ki nagy visszhangot. Mivel ezek közül soknak nem sikerült keletkezési időpontját kielégítően tisztázni, tág tere maradt a spekulációnak. A hatvanas évek derekán-végén (a korábbi helyzet ellenhatásaként) általánossá vált az a vélekedés, hogy József Attila félbehagyott költészetbölcseleti tanulmánya érett mű, pályájának kései szakaszából való, s figyelemre méltó kísérlet egy koherens marxista esztétika megalkotására.
Az 1968 tavaszán alakult írói csoportosulás, az Eszmélet Kör József Attila nagy gondolati költeményéről kapta nevét, nyilvános előadóestjének meghívóján pedig az Ars poetica két sora szerepelt mottóként: „Én túllépek e mai kocsmán, / az értelemig és tovább!” A politikai vezetés értett a szóból, és betiltotta a Kör további szereplését.
1935 augusztusában azért vált annyira fontossá József Attila számára a katolikus Barta István barátsága s a vele folytatott eszmecsere , mert az őt foglalkoztató „bűntelen bűnösség” problémájához az eredendő bűn doktrinája is inspirációkat adott. Tehát egy konkrét probléma, illetve szellemi kihívás késztette arra, hogy a tőle egyébként távol álló gondolkodás iránt nyitottá váljon. Az eredendő, „szeretet ellen elkövetett bűn”-nek tételezésével s ennek a kizsákmányolás világához kötésével József Attila voltaképpen két „hagyományos” szellemiséget kapcsolt össze: a tradicionális katolicizmust és az átliberalizált tudományos szocializmust. Lengyel András megállapításának súlyát csak növeli, hogy ezzel új megvilágításba kerül a költő eszmetörténeti pozíciója - hiszen nem kevesebbről van szó, mint arról, hogy József Attila a maga, utólag méltán egzisztencialistának nevezhető életérzése, léttapasztalata megjelenítéséhez úgy keresett fogalmi kapaszkodót, hogy azt hagyományos értelmezések ütköztetéséből küzdötte ki, s nem az egzisztencialista filozófiából vette át (mint azt a szakirodalom hajlamos volt feltételezni).
kibékíthetetlen ellentétessége.
túlzóan.
.
.
.
Légy áldott Istenem, ki a fájdalmat adtad,
mint piszkosságaink legjobb orvosszerét,
legjobb Esszenciát, és leghatékonyabbat,
szent kéjre edzeni erősek erejét!”
Charles Baudelaire versei. Európa, 1973, 13. o. Babits Mihály fordítása.
Szó volt arról, hogy a nagyközönség és a költőinasok számára modern verstant írjon, s már megállapodást is kötött - két éve ennek - egy kisebb kiadóval, s igen nagy becsvággyal kezdett a munkához, mikor a kiadó hirtelen megszüntette működését, s a munka abbamaradt. (Fejtő Ferenc jegyzete)
az 1984-es kritikai kiadás szerint: Valaki.
Szép Szó. 10. szám.
Ennek a rímnek hatását emeli az utolsó magánhangzót (ő) megelőző két hang párhuzamossága (nem egyezése): -ás és -és a mi tudatunkban megfelelnek egymásnak (noha itt nem az -ás, -és képzőről van szó!). (Hankiss János jegyzete)
az Óda a Nyugat 1933. augusztusi számában jelent meg.
E találkozásra inkább 1935 telén kerülhetett sor, hiszen - amint azt I. P. az előző fejezet zárómondatában megjegyzi - az Új Szellemi Front csatározásai idején még úgy vélte, a költőre nem lehet számítani.
helyesen: „az igazat mondd, ne csak a valódit,”; idézet a Thomas Mann üdvözlése c. versből.
Gyóni Géza (1884-1917) költő, verseiben eljutott a háború igenlésétől a teljes tagadásáig. Hadifogságban halt meg.
Hatvany szerint „mesüge”.
a Szép Szó 1937. februári száma közölte.
idézet az 1926-ban írott Ülni, állni, ölni, halni című versből.
Bak Róberttel.
Ért. Sz. (338) V. 490. Kevésbé valószínű, hogy a más helyütt (Ért. Sz. (338) III. 33.) említett ’kerékpár’, vagy ’mezőgazdasági vontatóeszköz’ jelentéssel kell esetleg értenünk a mondatot.
Illyés Gyula naplójegyzeteiben 1930. nov. 23-a előtt írja: „József át fogja írni eddigi verseit forradalmiakká, és kiadja Üsd! a tőkét ne siránkozz címmel (Illyés Gyula: Naplójegyzetek, 1986. 26.). Az adatra Péter László figyelmeztetett.