- József Attila -
Ekkor már olyan méretű lett a megosztottság, hogy nem volt megvalósítható az irodalmi életben a Petőfiéhez vagy Adyéhoz mérhető, tehát az írótársadalom többsége vagy akár csak a progresszív tábor által támogatott vezető szerep. A háború után indult nemzedék legjobbjai sem kerülhették el, hogy az egymással versengő csoportok és mozgalmak egyikének-másikának tagjai legyenek, sőt olykor akár többnek is. Volt akinek ez nem esett nehezére és olyan is, aki nem kis ellenérzéssel szánta rá magát. Példaképpen Illyés Gyula és Németh László pályájára hivatkozunk.
Kettejükhöz képest József Attila útja nemcsak változatosabbnak, hanem rendhagyónak is mutatkozik. Hol az anarchista mozgalomban vesz részt, hol a népi orientációjú Bartha Miklós Társaságban, előbb az illegalitásban tevékenykedő kommunista párt tagja, utóbb a Szocializmus nevű folyóirat szociáldemokrata körében tevékenykedik, végül az általa alapított Szép Szó urbánus táborában, ahol „felekezeten kívüli”, baloldali-liberális platformot foglal el, s Marx és Freud összebékítésén fáradozik. Hihetetlenül mozgalmas életút; hirtelen fordulatok, kitárulkozások és bezárulások sorozata, melyek nyugtalan hősét a megtapasztalás és próbatétel szinte kényszeres szomja hajtja. Tehát a kor mélyen megosztott politikai és irodalmi viszonyai mellett a költő szellemi-lelki alkata is okolható azért, hogy nem válhatott a két háború közötti korszak magyar irodalmi életének főszereplőjévé.
„József Attila karakán, gyöngéd, izgága, emberi, mérges, ellágyuló, komoly és humoros lélek” - írta róla szeretettel Kosztolányi. Az egyetemista hallgatót társai különcnek tartották, a húszas évek végén íróbarátai elbűvölő kamasznak látták, a munkásmozgalomban konok, zavaros embernek ismerték. Nem akármilyen indulást mondhatott magáénak: tizenhét évesen verseskönyve jelent meg, a Szépség koldusa, melyhez előszót nem akárki, Juhász Gyula írt. A következő évben már a Nyugat hozta le verseit, s a Lázadó Krisztus miatt lefolytatott istengyalázási per szélesebb körben tette ismertté nevét. 1924 karácsonya után már a második verseskötete jelent meg. Bécsi tanulmányútja során felfigyelt rá a magyar emigráció sok neves személyisége, köztük Ignotus is, aki a Nyugat 1926. szeptemberi számában leközölte és méltatta Tiszta szívvel című költeményét, Hatvany Lajos pedig azt nyilatkozta, hogy ebből „fogják megismerni a kései korok, hogy mi történt az összeomlás utáni szerencsétlen nemzedékkel”. (Maga József Attila később a Curriculum vitae címen ismertté vált önéletrajzában büszkén hivatkozott erre, s a sors iróniájának nevezte, hogy éppen ez a vers vetett véget Szegeden bölcsészhallgató pályafutásának.)
A húszas évek végén és a harmincas évek elején olyan, különböző felfogású és pártállású emberek támogatását élvezte, mint a liberális Hatvany Lajos és Hatvany Bertalan, a polgári radikális Vágó József, a nemzeti radikális Bajcsy-Zsilinszky Endre, a szociáldemokrata Mónus Illés, a Nyugat első nemzedékének neves tagjai közül pedig Ignotus és Hatvany mellett Kosztolányi Dezső és Móricz Zsigmond. Igaz, nem lebecsülhető ellenfeleket, sőt ellenségeket is szerzett magának; a különféle irodalmi és politikai mozgalmakba és küzdelmekbe belebonyolódva ezt nem is lehetett elkerülni. Elsőként és legnagyobb feltűnést keltve Babits Mihályt sértette meg, amikor - Ignotus iránti szolidaritásból és Németh Lászlónak a Nyugatban megjelent vállveregető bírálatára válaszképpen - közreadta hírhedtté vált kritikáját 1930 januárjában. Később hasonló élességgel kelt ki, bár kevésbé látványosan Kassák Lajos, illetve a Gömbös-kormány reform-szólamainak felülő, Új Szellemi Frontot meghirdető Zilahy Lajos és a hozzá csatlakozó népi írók ellen.
Többszöri sikertelen próbálkozás és egy-két kérészéletű vállalkozás után 1935 őszén József Attila végre saját lapot alapíthatott, Ignotus Pál és Fejtő Ferenc társaságában, Hatvany Bertalan és a még párizsi útján megismert Cserépfalvi Imre könyvkiadó támogatásával. Az elkötelezetten antifasiszta, baloldali szellemű Szép Szó szerkesztése igazi szívügye volt, s a folyóirat belső köre egyszerre volt számára baráti társaság, irodalmi műhely és eszmei közösség. Ignotus, Fejtő, s mellettük Németh Andor, Remenyik Zsigmond és a többiek nemcsak vállalták őt, hanem zászlót is bontottak mellette, úgy tekintettek rá, mint a világháború utáni időszak legnagyobb költőjére.
Kétségtelen, a Szép Szó kiállása nemcsak segítette, hanem - a rivális irodalmi folyóiratoktól, társulásoktól elválasztva - korlátozta is József Attila elismerését. De fontosabb ennél, hogy megváltozott a pozíciója önmaga előtt s az irodalmi életben: többé nem lehetett nem számolni vele. Nagy kár, hogy e kedvező fordulat túl későn következett be, akkor, amikor betegsége súlyossá, majd végzetessé vált. S az is igaz, hogy már nem érte be a lelkes baráti kör dicséretével, várta a szélesebb, meggyőzőbb visszhangot. Hiába várta.
1987-ben jelent meg a Kortársak József Attiláról (1922-1945) című, három kötetes gyűjtemény, amiből pontos képet nyerhetünk korabeli fogadtatásáról. Könnyű az utókor fölényével ostorozni a kortársak vakságát, a korabeli szektás kommunisták, Babitsék és a népi írók fejére olvasni „süketségüket”, ahogy elmentek József Attila költői teljesítménye mellett.
83. Új korszak kezdődött a háborúval, a gazdasági és politikai élet nagyfokú militarizálásával, ami folytatódott a háború után is. A forradalmak (főként a kommün) tapasztalataitól megrettent és a történelmi Magyarország széteséséért (amit Trianon szimbolizál) revánsra készülő politikai és társadalmi erők igyekeztek kitölteni az időközben leszűkült mozgásteret. A húszas évek politikáját az újkonzervativizmus, irodalmát pedig a bizonytalanság uralja. Az avantgárd lendülete megtört (legfőbb képviselői, mint Kassák Lajos, emigrációba kényszerültek); a Nyugat is a vádlottak padjára került (a Károlyi Mihály-féle polgári forradalom szellemi előkészítőjét látták benne), s bár továbbra is a legtekintélyesebb irodalmi fórumunk, az újabb nemzedékek integrálása akadozik, s már a húszas évek elején jelentkezik (elsőként Erdélyi József verseskötetével, az Ibolyalevéllel) a Nyugat forradalmára ellenhatást jelentő újnépies irányzat.
A harmincas évek változást hozott a politikában is, az irodalomban is. Az újkonzervativizmusról kiderült, hogy nem eléggé új; az olasz és a német fasizmus látványos sikereinek hatására a magyar politika gondolkodás is radikalizálódott: elsőként Gömbös Gyula miniszterelnök hirdetett meg jobboldali reform-politikát; a nem hivatalos szférában pedig gomba módra szaporodtak el a kisebb politikai csoportocskák, amelyek vigyázó szemeiket mindenekelőtt a nemzetiszocialista Berlinre vagy a bolsevik Moszkvára vetették. Az irodalomban viszont a harmincas évek a klasszicizálódás évtizede: még az emigrációból hazatérő Kassák Lajos is kötött formájú verseket ír. A társadalmi-politikai érzékenység súlyát mutatja, hogy hódít az ún. tényirodalom. Az irodalmi-szellemi életben jelentkező irányzatok legalább olyan hévvel hadakoznak egymás, mint a hatalom ellen. Mi sem jellemzőbb a kialakult helyzetre, mint az, hogy József Attila nemzedékének legjelentősebb írói csoportosulása, a harmincas években zászlót bontó újnépies mozgalom olyan kizárólagossággal igényelte magának a magyar nép ügyének képviseletét, mintha rajta kívül nem létezne más vállalkozó erre a szerepre.
84. Illyés Gyula hosszú párizsi emigrációval, baloldali és avantgárd múlttal a háta mögött kezdte pályáját itthon, később pedig Babits és a Nyugat előzékeny támogatását élvezte, mégis kezdeményezője lett a népi írók mozgalmának. Németh László egész nemzedékének szószólója kívánt lenni, ezért igyekezett megőrizni szellemi függetlenségét mindegyik irányzattal, a vele rokonszenvező Babitscsal szemben is, így vágott bele példátlan vállalkozásába, az egyedül írt és szerkesztett Tanú című folyóiratba, ám később - nem vállalva tovább a teljes magányt - csatlakozott a népi írók mozgalmához, az elveinek leginkább megfelelő társuláshoz.
85. Arthur Koestler, a magyar származású világhírű író, József Attila őszinte csodálója így emlékszik vissza az 1933-as találkozásukról őrzött képre: „Mindketten huszonhét évesek voltunk, amikor megismertem Attilát. Tősgyökeres, tiszta fajú magyar ember volt; középmagas, vékony és inas; testtartása, mint egy honvéd törzsőrmesteré. Keskeny arca volt, magas homloka, nyugodt, barna szeme, és tiszta, szabályos vonásai, melyeknek a nyírott, hegyes bajusz bizonyos merész lendületességet kölcsönzött.”
86. Koestlernek, aki maga is félelmetes vitázó volt, aligha okozott gondot, de a pesti irodalmi életben annál inkább, hogy József Attila eltökélt rendíthetetlenséggel képviselte éppen vallott politikai (vagy egyéb) álláspontját, miközben nézeteit (legalábbis kortársai így látták) túl gyorsan, illetve gyakran változtatta. Váratlan politikai fordulatai, olykor pálfordulásai nem egy korábbi szövetségesét, elvtársát, barátját idegenítették el tőle. Kivált az illegális kommunista párthoz fűződő kapcsolata fordított ellene sokakat: először amikor tagja lett, másodszor mikor eltávolodott tőle.
87.1936 decemberében jelent meg a Nagyon fáj című verseskötete (melynek még a tipográfiáját is ő tervezte), s a könyve iránt mutatkozó érdektelenséget soha nem tudta kiheverni. Nagy megrázkódtatás volt számára az is, hogy a Szép Szó által szervezett esten nem olvashatta fel a Thomas Mannt üdvözlő ódáját a rendőrség betiltása miatt.
88. Életében mintegy négyszáz kisebb-nagyobb cikk foglalkozott József Attilával, és ezek nem kis hányada politikai „botrányokról” adott hírt. Hét verskötetéről hetvenhat írás jelent meg, túlnyomó részük bírálat, de akad közöttük figyelemfelhívó ismertetés is. Legkedvezőbb fogadtatása az 1934-es Medvetánc című válogatott versgyűjteménynek volt. Ha nemzedéktársai műveinek korabeli sajtóvisszhangjával hasonlítjuk össze az övét, nem rossz az arány. Akkor ennyi elegendő volt ahhoz, hogy ismertté váljon; az utókor ítélete felől nézve természetesen szégyenletesen kevés.
A róla írók között sok neves szerző található, Németh Andortól és Komlós Aladártól Veres Péteren és Féja Gézán át Remenyik Zsigmondig és Illyés Gyuláig. Kétségtelen, volt aki alábecsülte tehetségét. Mint az őt „bagótlan Kakuk Marci”-nak látó Németh László, a „hidegségét” szemére vető Füst Milán vagy Kassák Lajos, aki a Munka című folyóirat szerkesztőjeként beavatkozott a nála megjelenő, Zelk Zoltán által írt kritika szövegébe, és - Vas István visszaemlékezése szerint - „a határozottabb elismerést kihúzta, s beletétetett néhány komolyabb fenntartást”. Akad példa arra is, hogy a bíráló álláspontja változott az idők folyamán: a liberális Komlós Aladár és a radikális nézeteket valló Féja Géza egyaránt üdvözölte József Attila korai köteteit, majd kifogásolta az 1931-es Döntsd a tőkét, ne siránkozz kötet körüli szövegeit, a Medvetánc (1934) megjelenése után azonban ismét a legnagyobb elismeréssel szólt költészetéről.
89. Valójában például Németh Lászlónak a Nincsen apám, se anyám című kötetről megjelent elmarasztaló kritikája koncepciózus írás, Németh László-i színvonalú, még ha nem is ismerte fel a versek értékeit. A Szabó Dezső nyomdokain induló és a szellemtörténet felé még csak tájékozódó Németh László felfogásába sok minden nem fért bele - pl. nem vette észre Babits és Kosztolányi háború utáni lírájának megújulását sem. S hasonló mondható el Kassákról és másokról is.