- József Attila -

Szöveggyűjtemény

IRODALOM ÉS SZOCIALIZMUS

Tisztelt Elvtársak!

Azt hiszem, mindnyájan tudjuk, mi a szocializmus, ki tudnók fejteni lényegében egyöntetüen. Azonban az irodalommal már bajok vannak, mert habár azt mondjuk róla, hogy nyelvi müvészet, amelynek anyaga a nyelv, ezzel még csak azt tudjuk róla, hogy mindenekelőtt a nyelv törvényeit kell figyelembe vennie. Mert hiszen minden müvészetet kötnek anyagának a törvényei. Az irodalmat pedig annál is inkább, mert anyaga, a nyelv, már önmagában is emberi, társadalmi közösséget tartalmaz; a közösségnek azzal a lelki kiállási módjával egyetemben, amellyel ez a közösség a világ viszonylatait fölfogja, tagadja, vagy elfogadja. Tehát a nyelv minőségéből adódik az irodalomnak nemzetiségi különös mozzanata és a közösséget jelentő nyelvi anyag törvényeinek értelmében kapják meg az egyes irodalmak nemzetiségi különös mivoltukat. Igy más anyaggal dolgozik a német és más anyaggal a magyar irodalom. Különbözésük tehát nem lényegi, hiszen azonosak abban, hogy az anyagból irodalmat csinálnak, hanem csak annyi, hogy bizonyos fokig másfajta anyagot kell megmintázniuk. Az osztályirodalmakra ugyanez áll. Minden társadalmi rétegnek megvan a maga nyelve, sőt egyes egyénnek is. Ez annyit tesz, hogy a társadalmi osztályok minősége szerint más lelki (müvészi és érzelmi) tartalmu maga a szó is; noha tárgyi fogalmi mozzanata egyugyanaz, már amennyiben logikailag helytelennek nem bizonyul. Vagyis a különböző nyelvü versekben ugyanazt a fogalmi szerepet játsza a „Tisch”, „table”, „asztal” szó, mert mindahárom ugyanaz a fogalom; azonban ugyanakkor eltérő müvészi, irodalmi eredmény létrehozására alkalmasak, mert mindegyik más szó, más anyag. Ugyanígy a „burzsoá” fogalma egy és ugyanaz kell legyen logikailag mindenki számára, azonban a „burzsoá” szó müvészi alkalmazása más a proletár számára és más a burzsoá számára. Utóbbi valószínüleg még müvészi létjogosultságát is megtagadja. Az ő fülében nem hangzik költemény gyanánt, mert nem tud proletárul és nem tud szocialistául; aminthogy a francia idegentől is távoláll a magyar vers müvészisége, ha nem tud magyarul.

Szocialisták lévén, alapelvünk értelmében tudjuk azt is, hogy a müvészet minden körben más és más, sőt hogy egyes korszakokon belül is ellentétes müvészeti irányzatok küzdenek egymás ellen, amelyek küzdelmükkel akaratlanul is a müvészet általános haladását, avagy visszafejlődését szolgálják. Azonban észre kell vennünk, hogy ezeket a korokat jelentő és korszakon belüli müvészeti irányzatok együtt teszik a müvészetet, - azaz mindegyikben van egy a többivel lényegében közös mozzanat, ami miatt mindegyiket megkülönböztetjük az élet egyéb dolgaitól, ami miatt müvészetnek hivjuk és elkülönitjük mindezeket az irányzatokat a nem-müvészettől. Tehát a müvészetnek minden változása és ellentétes megnyilvánulása dacára van egy általános és állandó mozzanata, a müvésziség, - minthogy a társadalmi és történelmi életnek minden változása és belső ellentéte dacára van egy állandó mozzanata, maga a társadalmiság. És ezzel már a dialektikus felfogás mélysége előtt állunk. Mert ez csak ugy lehetséges, hogy: ami változik, az egyben állandó is. Magyarázatul szolgál, hogy változni csak az változhat, ami van; ami van, az pedig önmagával azonos. Álljunk meg kissé itt, álljunk meg az azonosság elvénél. „Minden dolog azonos önmagával”. Figyeljük meg, hogy ez a végső logikai alapelv csak csupán logikai alapelv, vagyis csak annyit jelent, hogy minden gondolati tárgyat annak kell elgondolnunk, ami. Ezért esik véle egybe a másik logikai alapelv, az ellenmondás elve. T.i. csak akkor gondolkodunk helyesen, logikusan, ha egyik állításunk nem mond ellent a másiknak. Ez a logika alapelv tehát nincs ellenmondásban a mi alapbölcseleti alapelvünkel, hogy t.i. a fejlődés ellentétekben történik, hogy a dolgok ellentéteket tartalmaznak. Sőt, ha ezt a logikai alapelvet, hogy minden dolog azonos önmagával, mint itéletet, szintén dolognak tekintjük, a formai elemezés megint csak bennünket igazol. Mert kimomdván, hogy minden dolog azonos önmagával, a dolgot két más dolog ellentétének összefüggéseként fogtuk föl: az azonosság meg a dologiság ellentétének összefüggéseként. Tehát amikor azt állitjuk, hogy ami változik, az egyben állandó is, nem mondunk ellent önmagunknak a logika szempontjából, hanem pusztán a dolog mélyén rejlő valóságos ellentétet emeljük a felszinre. Állításunk nem formai, hanem tartalmi. Igy a valóság természetesen igazol bennünket. Mert az emberi történelem folyamán állandó a társadalmiság és éppen ez az állandó társadalmiság változik. Ugyis megközelithetjük állitásunkat, hogy ami változik, az hordozója a változásnak. Tehát mint hordozó, mindig ugyanaz marad, minthogy pedig a változást hordozza, egyben mindig más és más. Idézzük a természet logikáját, (nem a természettudományét!) látjuk, hogy a fajok azért hasonulnak a környezethez, azért alakulnak át, mert meg akarnak maradni. És valóban, az élet bármennyit változik, bárhány alakot vett is föl, élet maradt. Mert ha a változó nem volna egyben változatlan is, akkor a változás eredménye nem változás, hanem megszünés volna.

Mindezt előre meg kellett állapitanom, nehogy nem-dialektikusnak tünjék föl első kérdésem, amely a következő: mi a müvészet? Ezzel a bevezetéssel már a maga mélységében elkülönitettük kérdésünket minden polgári kérdés föltevésétől, mert hiszen a polgári mübölcselők is föltették a kérdést szóról szóra úgy, hogy mi a müvészet. Azonban más értelemmel tették föl, de mindenestre oly módon, hogy a dialektikus tartalma elsikkadt. Ebből aztán rengeteg ostobaság keletkezett, amelyet esztétikai gyüjtőnévvel foglaltak össze. Nem arra a sok páratlan badarságra és polgári maszlagra gondolunk, amelyet a közelmúlt izmusai mutatnak és amelyek értelmében igen sürün megtagadták a szavaktól az értelmet, nem törődvén azzal, hogy éppen a szó az egyetlen dolog, amelynek közvetlen és nemcsak teleologikus (céljában való) értelme van, mint például valamely szerszámnak, közvetlen és nemcsak metafizikai értelme, mint például az életnek. Nem kell ezekre az apró szamárságokra gondolnunk, elég, ha az u.n. nagy rendszereket vesszük figyelembe. Ezeknek nagyobb része beleesik a lélektanosságba (pszihologizmusba) és a lélekkel magyarázza a müvészetet, holott legföljebb a müvészi alkotások ha szolgálhatnának a lélek magyarázatául. Igen ám, de mi ád felvilágositást affelől, hogy mi a müvészi alkotás? Jellemző, hogy minduntalan összevétették a szépet a müvészivel, holott egymáshoz semmi közük. Hiszen egyként szépek lehetnek a legkülönbözőbb dolgok: csendes füzesek, magas és alacsony leányok, lovak, egy könyv kiállitása, futballmérközés. Mert minden, ami formában való, az vagy tetszik, vagy nem tetszik. Tehát a müalkotás is vagy tetszik, vagy nem tetszik, mint bármimás, - azaz a szépség elméletével attól jutottunk a legtávolabb, amit meg akartunk közeliteni, t.i. attól, hogy mi a müvészet. Keresték a müvészet magyarázatát az élményben meg az érzelemben is. Holott minden, amivel csak találkozik az ember, élményt és érzelmet kelt benne, éppugy mint a székrekedés. Ez az érzelmes esztétika különösen elképesztő. A mü mibenlétét az alkotást meg a szemlélést szükségképpen kisérő érzelmekből próbálja kihámozni, ami éppolyan badarság, mintha a másodfoku egyenlet mibenlétét az elgondolást szintén szükségképpen kisérő érzelmekből és élményekkel akarnók megmagyarázni. Aki a másodfoku egyenlet elméletét megalkotta, annak valószinüleg jóleső érzést nyujtott a probléma megfejtése, gyönyörüsége telt munkájának eredményében, mintahogy bizonyosan boldog az a gyerek az iskolában, aki a másodfoku egyenletet, hogy ennél maradjak, szabatosan megoldja és levezeti. De hol az a hülye matematikus, aki ugy próbálná megértetni a gyerekkel a másodfoku egyenletet, hogy azt állitaná, hogy a másodfoku egyenlet célja a gyönyörködtetés!! Már pedig a müvészetre vonatkozóan ez az általános felfogás, ezt tanitják az elemi iskolában éppugy, mint az egyetemen. Kautsky is ezt tálalja föl a munkásoknak. A munkások pedig joggal kérdik, hogy hát minek a müvészet, amikor mi éhezünk, vérzünk, szenvedünk. Hiszen ha a müvészet célja a gyönyörködtetés, akkor ez a cél a polgári osztály gyönyörködtetése, akkor csak burzsoá müvészet lehetséges. Mert a munkásnak, különösen az öntudatosnak, a napi tiz-tizenkét órai robot után éppenhogy mozgalomra meg tanulásra marad ideje, de nem a gyönyörködésre. Az öntudatlan munkás meg egészen más módon, nem irodalomban, müvészetben keresi gyönyörködtetését. Öntudatos társa pedig ha irodalmat olvas, éppen ellenkező céllal teszi, - azért, hogy tanuljon.

Azt is mondták az irodalomról, müvészetről, hogy érzelem kifejezése. Ebben aztán az u.n. komolyabb felfogások is egyetértenek. Holott a müvészet legalább annyira különbözik az érzelem kifejezésétől, mint a sirás meg az ásitás a szinpadi sirástól, ásitástól. A sirás valóban érzelem kifejezése, de a szinpadi sirás a szinpadi érzelemé. A szinpadi érzelem pedig nem valóságos, azért szinpadi. Ha meg nem valóságos, hát nem is érzelem. Ám összekotorhatna valaki olyasmit, hogy a sirás közvetlen érzelmi kifejezés, a szinpadi sirás meg közvetett. Nos jó. Ebben az esetben ám ha valaki sir a szinpadon, az nem azt jelenti, hogy a szinésznek bánata van, mert hisz akkor közvetlen kifejezés volna. Sőt, a szinésszel madarat lehetne fogatni, ha jól adja a bánatosat. Hát nem is érzelem kifejezéséről forog ott szó. Éppen megforditva, a bánat, az érzelem a forma, azaz formai elem, amely valami másnak a kifejezése végett szerepel.

Tartja magát az a fölfogás is, amely a müvészetet játékos hajlamból, játékösztönből, (spieltrieb) magyarázza. Ennek semmi értelme nincsen, mert éppigy állithatná bárki, hogy játék a bölcselet, játék a tudomány, játék az élet. Hát muszáj élni? Muszáj gondolkodni? Nyilvánvaló, hogy nekem nem és neked sem. De az életnek muszáj, de az elmének muszáj, különben nem volna semmi az, ami. Nem szükséges, hogy én irjak verset, de ugylátszik, szükséges, hogy vers irassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye. Azonfölül meg játék többféle van. A fogócska hasznos és kedves, a rummy haszontalan és undok. Én legalább a sakkot jobban kedveltem. A játékban éppugy szerepet játszik a megismerés, mint minden másban, amit emberek csinálnak. A különbség mindössze az a jelentős tény, hogy a játék szelleme gyakorlati, a gyermek előkészülete a felnőttek életformáira. A müvészetről pedig ez igazán nem állitható. Ami meg a felnőttek játékait illeti, remélhetőleg nem veszik a játékösztön hivei egy kalap alá a pókert a költeménnyel. Noha a pókernak is vannak „szabályai”. Azonban a szórakoztató játék minden szabálya megállapodás dolga, mig a müvészetre vonatkozó normákat magából a müvészetből kell kikutatnunk.

A müvészet körüli zürzavar különösen teljes, ha az alkalmazott elméleteket, a kritikát veszzük szemügyre. A kritikus első célja, föladata volna annak a megállapitása, hogy a szóban forgó vers, kép stb. valóban müalkotás-e vagy sem. Ezeknek a polgári esztétikáknak az értelmében azonban minden kritikának egyetlen mondatból kellene állania. Vagy abból, hogy az előttem álló mü valóban müalkotás, mert nekem tetszik; vagy abból, hogy nem müalkotás, mert nekem nem tetszik. És több értelmük nincs is e kritikáknak, mert igazán nem a müről, hanem a müvész tehetségéről meg lelkéről beszélnek. És a tehetség kérdése sem attól függ itt, hogy a müvész valóban alkotott-e, hanem attól, hogy az, amit csinált, hogyan tetszik a kritikusnak. A kérdés tárgyi részét a legraffináltabb módon kerülik ki és annál nagyobb a kritikus, mennél raffináltabb a lényeg elkenésében. Mert a kérdés tárgyi részéhez érvén, olyasmiket irnak, hogy: „finom megoldás”; „hajlékony toll”; „kerek szerkezet, amely gazdag lelket ölel magába”; „élc-impulzusait próbálja költészetté leszerelni”. De, hogy mi az a finom megoldás, arról bölcsen hallgatnak. A ravaszabbak mindjárt a kritikában megelőzik ezt a kérdést, igy fogalmazván: „valami megmagyarázhatatlanul édes lobogás heviti”. Vagy: „de nem lehet elmondani, ezt olvasni kell”. Püff neki! Minden sorban azt ösmerik be, hogy ők csak a levegőben beszélnek. És elméleti felelősségre vonáskor a legkomolyabban hangoztatnak olyan zöld vicceket, hogy „a kritikus akkor objektiv, ha szubjektiv”. Ami persze csak légből kapott, mennyei dialektika, mert nem valóságos ellentétről lebbenti föl a fátylat, hanem egyszerü lokigaki ellenmondást foglal magába. És beszélnek arról, hogy a költő hogyan látja a világot (!), holott a világot csak vagy jól, vagy rosszul lehet látni. És teszik ezt a vers stb „tartalmának” a vizsgálata közben. Amivel megint arról tesznek tanuságot, hogy a forma s a tartalom dialektikus viszonyáról a leghalványabb sejtelmük sincsen.

A forma s a tartalom dialektikus viszonyát emlitettem, amivel már jeleztem is, hogy a tartalomból értjük meg a formát és a formából a tartalmat. Állapitsuk meg, hogy minden, amit kimondunk, forma. Mert a forma az a tevékenység, amely szemléletileg folyik, amely szemléletünknek elébe áll. A tartalom pedig az a jelentés, amelyet a szemlélet számára szükséges forma a szemléleten át az értelemnek nyujt. Tehát a forma minőségét tartalma szabja meg. Ugyis mondhatnám, hogy a formának kettős minősége van: minősiti az a tartalom, amely kitölti és minősiti, visszaminősiti tartalmává szemléletünk. Az esztétikánk - általában - ezt a szemlélettől visszaminősitett formát vették elsődlegesnek, sőt egyedüli minőségnek, az ördög tudja miért. És beszéltek az alak ragyogásáról, mint amaz Aquinói Tamás, aki szerint „Pulchritudo... consistit... inresplendentia foemae. (A szépség a forma ragyogásában áll.) Minthogy pedig a forma már Arisztotelesz szerint is tevékenység, ez az Aquinói Szent bölcsesség mai nyelven annyit tesz: Gyönyörü, mert ragyogóan van megcsinálva. (Polgári kritikusaink nem is tudják, hogy ők még mindig egy középkori szent hatása alatt irdogálnak!). Nos, hogy a formának, tehát a szemléletilog golyó tevékenységnek a minőségét a tartalma, vagyis az a jelentés szabja meg, amelyet a szemlélet szánára szükséges forma a szemléleten át az értelemnek nyujt, azt a következő példákon közvetlenül megpillanthatjuk. Példánk egyszerü mondat, majd vers, majd meg vaskos regény.

A mondat igy hangzik: Éhes vagyok.

Ha ezt ebédidőben mondom odahaza, olyasmit jelent a szemléleten át az értelem számára, az a tartalma, hogy „mi lesz az ebéddel”. Ha koldus mondja az uccán, ugy olyasmit jelent az a tartalma, hogy „tessék adni néhány fillért”. Ezt a mondatot tehát mindkét esetben éppen a tartalma, adott jelentése utalja mint formát és mint stilust a közbeszéd formájának és stilusának kategóriájába.

Ha ezt a mondatot, hogy Éhes vagyok, versben irom le, egyáltalában nem azt jelenti, hogy „mért nem hozzátok már azt az ebédet”; és nem is azt teszi, hogy „csak egy fillért, könyörgöm alássan”. Mert (eltekintve attól a szimbólikus tartalomtól, hogy nem vagyik megelégedve ezzel a világgal,) ennek a mondatnak versben mindenesetre az a tartalma, a valóságos jelentése, hogy éhség egyáltalában van és, hogy az éhségnek, valamint az éhség létének társadalmi jelentősége van. Már csak azért is, mert ha ez a mondat, hogy Éhes vagyok, nem birna jelentéssel mindenki számára, függetlenül attól, hogy valóban éhes vagyok-e, vagy sem, akkor társadalmilag értelmetlen volna, - senki sem volna rá kivácsi. Mert mi értelme is volna annak, hogy orrára kötöm az ismeretlen szegedi kubikusnak, aki a nyomda stb. közbejöttével ugyis csak évek multán tudná meg, hogy éhes vagyok. De külömben is, ha ebéd előtt vagyok éhes, az se nem müvészi, se nem érdekes. Azaz nem társadalmilag érdekes. Amit tehát versben irok le, annak társadalmi és egyetemes jelentősége kell hogy legyen, annak társadalmi értelme van. Egyszóval a müvészi forma tartalma mindig egyetemes és társadalmi. És az ilyen tartalom föltétele a forma müvésziségének.

Ki ne ismerné ezt a két gyönyörü verssort:

Fölszállott a páva a vármegyeházára,
Sok szegény legénynek szabadulására.

Mért valóságos müvészet ez? Mert egy madárnak a helyváltoztatását társadalmi tartalommal teliti. A hely ahová a diszes madár, a páva száll, már önmagában is társadalmi és politikai értelmü, ez a társadalmi tartalom azonban csak a második sorban minősül. Ha ezt a társadalmi tartalmat elvonjuk és tényként megállapitjuk, hogy egy páva a házra szállott, - akkor viszont éppen a müvészi mivoltjától fosztottuk meg a képet. Viszont ha itéletként egyszerüen leszögezzük, hogy sok szegény legény kiszabadul, akkor azért nem áll előttünk müalkotás, mert olyan állitást kaptunk, amely egyetlen logikai mozzanat, tehát igy önmagában müvészet nem lehet. Ez is forma, de nem müvészi. Mert mint később kiderül, a müvészi forma elemeinek összefüggése nem pusztán logikai, mint ezé, hanem egyben tények rendszerének szemléleti összefüggése.

Két másik sort is vehetünk, egy megiratlan költeményből:

A történelem levese
már emelgeti a fedőt.

„A leves emelgeti a fedőt”, - ennek nincsen társadalmi jelentése, tartalma, tehát nem is müvészet. „A történelem levese - emelgeti a fedőt”. Itt a társadalmi tartalom csak látszólagos, mert nem meghatározott. Ezért nem müvésszet. Azonban a „már” időhatároző szócskával a társadalmi tartalom határozottá válik, adott korunkat és a kort megelőző, sőt létrehoző történelmi társadalmi folyamatokat idézi, tartalmába fogja és igy a két sor müvészivé válik. Nyilvánvalóan forradalmár szemléletéből fakad. Ellenforradalmivá ugy tehetjük, ha a „már” helyett azt mondjuk, hogy „még”.

A történelem levese
még emelgeti a fedőt.

Miért gyöngécske igy és miért nem érezzük müvészinek? Mert ha az időhatározó szócska nélkül az előbb a társadalmi tartalom határozatlansága miatt vesztette el müvészi mivoltát, ugy most a társadalmi tartalom hazugsága fosztja meg a müvészettől. Sőt, ha jobban belenézünk, azt látjuk, hogy egyáltalán nem rendelkezik valóságos társadalmi jelentéssel, mert hiszen éppen a valóságos társadalmi vonatkozást akarja eltakarni. Müvészi tartalom tehát nem lehet társadalmilag hazug. Amit nem kell azzal a bolondsággal összekeverni, amely a müvésztől őszinteséget kiván. Hiszen őszinte és ellenforradalmár lehet valaki azért is, mert szellemileg korlátolt és ostoba és mégsem alkothat müvet, éppugy mint a sürün őszinte nénikék sem alkothatnak.

„Éhes vagyok”, ezt a mondatot elemeztük. Vizsgáltuk közbeszédi és müvészi mivoltában. Közben tudományos vizsgálódás tárgyává, elemévé tettük, tehát tudományos forma szerepát játszotta. Vagyis közben adódott egy harmadik eset is, mert közben az volt a tartalma, hogy többféle tartalma van. Egyszóval ennek a mondatnak, hogy „Éhes vagyok” éppen a lehetséges jelentései alkották azt a formát, amelynek a tartalmát elemeztük. Ez a tudományos forma.

Látjuk hát, hogy a forma müvészi, tudományos stb. minősége a tartalmától, vagyis attól a jelenéstől függ, amelyet a szemlélet számára szükséges forma a szemléleten át az értelemnek nyujt. Hiszen másként elgondolhatatlan volna, hogy ez egyetlen fejtegetett mondat miért tudományos példa itt, miért példa a müvészetre ott és miért példázza közbeszédet amott.

Croce Benedetto intuicionista esztétikája szerint a müvészet semmi más, mint intuicó. Intuició? Mindenki ezt mondja, holott idegen szavakat csak akkor szabad használnunk, ha magunk is értjük. A „poeta doctusnak” (tudós költőnek) csufolt Babits Mihály irja azt a hülyeséget, hogy: „mi volna más az Intuició, mint ösztön”? És irja azt az Irástudók Árulása (!) c. „tanulmányában”.

Intuició t.i, magyarul se többet se kevesebbet nem jelent, mint szabatosan annyit, hogy szemlélet. Vagyis az a tudat, hogy bármiféle dolgot is közvetlenül ad. Persze ezek az „intuiciót” abajgatók igen megrökönyödnének állitásuk következményeitől, mindattól, amit, Croce kimondani és vállalni kénytelen. A müvészet szemlélet, mondja Croce és ő maga beismeri ugyanott, hogy igy tehát nem tudunk minőségbeli különbséget tenni a papi meg Dante Isteni Szinjátéka között. Mert valóban, ez is szemlélet, az is. Hiszen a dolog mindkét esetben közvetlenül adatik. És itt tünik ki különösen, hogy a formának kettős minősége van. Hogy a formát minősiti az a tartalom, amely kitölti és minősiti, visszaminősiti tartalmává, szemléletünk. Mert Croce idealista bölcselő, szerinte csak az van, ami szellemileg van. Már most ez a papir is forma, az Isteni Szinjáték is az. Tehát idealista módon hogyan tevékenykedik ez a papir? Ugy, hogy kép. Aminthogy kép Dante Játéka is. Croce tehát nem veheti észre azt a tartalmat, amely a formát minősiti és amelynek értelmében más tevékenység ez a papir és más tevékenység a szóbanforgó költemény. Ö a saját szemléletével minősitett tartalomnál, közvetlenül adott formánál nem lát egyebet, fütyül a valóság meg az értelem dialektikájára éppugy, mint a formáéra. És kimondja, hogy minőségbeli különbség nincsen e papir meg valamely müalkotás között. Legföljebb annyi (ezek az ő szavai), hogy az egyik „gazdag” a másik pedig „szegény” szemlélet. De, hogy miért, arra már feleletet adni nem tud, de nem is tudhat, mert eredménye, kutatása már idealista alapelvénél fogva elhibázott. Szemrevaló, hogy éppen a szemlélettel kerül ellenmondásba, mert csak rá kell pillantanom ugy az egyikre, mint a másikra, erre a papirra meg Dante Poklára és már be is láttam, hogy milyen szédületes minőségbeli különbség van e két forma között. De nem folytatom. Csak megemlitem még röviden a beigért regénypéldát, Dos Passos Nagyvárosát.

A regény esetében különösen meglázszik, hogy mennyire összetévesztik a formát a tartalommal; pedig eddig is kitünt, hogy mennyire fontos velük tisztában lennünk. Ha azt kéri valaki, hogy mondjam el egy regény tartalmát, akkor tulajdonképpen azt akarja, hogy mondjam el, mi történik a regényben. Már pedig ami történik a regényben, az nem a tartalma a regénynek, hanem a formája. Tehát ahol Dos Passos regényében dőzsölnek a bankárok, a pincérek meg alázatosan kiszolgálják őket, nemcsak kényszerüségből, hanem azért is, hogy ez jól van igy, hiszen „fordulhat a szerencse” és ős lehetnek bankárok, akik éppen ilyen undoritóan dőzsölhetnek, - az nem tartalom, hanem forma, amelynek tartalma, a szemléleten át az értelemnek nyujtott jelentése az, többek között, hogy a new-yorki proletáriátus ideológiailag nagyon zavaros, nincsen tisztában a saját jelentőségével és mivoltával; továbbá, hogy az amerikai tőkésség olyan ideologiát termelt ki a munkásság buzditására és osztályuralma védelmére, amely valóban igen hatásos eszköznek bizonyul a munkássággal szemben. És valóban, részben ez a regény tartalma, mert ahol a regényben nem hat a polgári, azaz tőkés gondolkodás a regény valamelyik alakjára, ott azonnal megjelenik a regénybeli rendőr. Lám a tőkés gondolkodás new-yorki változatát könnyen kivonhatjuk a regényből ugy, hogy minden vonatkozásban látván könnyebben küzdhetnek ellene ottani elvtársaink. Különben az én felfogásom szerint rövid tartalmát kb. igy lehetne előadni: Az amerikai társadakom ellentétei a legfinomabb vonatkozásban is megértek a nyilt kirobbanásra, ahonban a proletáriátus csak szenvedőlegesen (passziv) és nem öntudatosan, azaz nem cselekvőlegesen (aktive) alkot osztályt. Ezért forradalmisága csak egyéni és egyes esetekben robban, azazhogy puffog ki; társadalmi forradalom helyett egyéni lázadozássá korcsosul. Pl. egy háziszolga aljas bankár gazdája meghal: a szolga a halottat szembeköpi, majd, minthogy igy egyéni vágya és érzelme, tehát nem osztályöntudatos akarata kielégült, a köpést zsebkendőjével letörli - hiszen nem hagyhatja ott, mert kidobják. Tartalmát tehát el tudnám mondani, de a formáját, vagyis hogy „mi történik benne”, nem. Mert közel ötszáz oldalon minden sorban történik valami, ami jelent valamit. Főhőse, mellesleg nincs is, azazhogy főhőse a new-yorki társadalom. És már ennek a formai mozzanatnak, hogy nem egyén a regény hőse, hanem társadalom, a tartalma szocializmus. Irója szocialista. Nem tudom, hogy gyakorlatban igy van-e, könyvéből ezt kell kiolvasnom. Egyben azonban azt is kiolvasom, hogy bizonyos fokig mechanisztikusan materialista módon fogja föl a szocializmushoz való eljutását a társadalomnak. De ha irója nem szocialista, ugy mindez azt mutatja, hogy a polgári felfogásu iró is arra kényszerül, hogy szocialista módon szemlélődjön, ha valóban érvényes müvet akar alkotni. Tehát amig ir, polgári osztályszempontjait - a tehetségéhez képest - felfüggeszti. Hogy ez mennyire lehetséges, az más lapra tartozik.

Vagy vegyük a regénynek egyetlen jelenetét. Egy lányba szerelmes egy szocialista agitátor. Kitör a sztrájk, a nő is sztrájkol, noha öntudata csak annyi, hogy csunya zsidóleány. Ezt időközönként tükör előtt állapitja meg magáról. Rendesen megkapja a sztrájk-segélyt, ám anyja szidalmazása miatt mégis sztrájktörő lesz. Kispolgár, - egyéni, családi inditékai vitték sztrájktörésbe. Munkája közben kigyul a munkaanyag és a leány összeég. Miért ég össze? Miért nem veszi észre a tüzet? Mert másutt jár az esze. Hol? Min gondolkodik? Hát mire gondol egy kispolgári lány?! Arra gondol, hogy most férjhezmegy, tehát eddigi viszonyait meg kell szakitani. Mi mutatja, hogy olyan mélyen belemerül ebbe a tervezgetésbe, hogy a tüzet nem is veheti észre? Az, hogy még azt sem veszi észre, hogy nemcsak ő, a lány akar férfihoz jutni, hanem ő, a sztrájktörő akar férjhezmenni a valóságos szocialistához. Megég, összeég. Ez a kis történetke forma, amelynek az a tartalma, a szemléleten át az értelemnek nyujtott jelentése, hogy a kispolgári gondolkodás a munkást egyénenként is tönkreteszi. Ez nem belemagyarázás, elvtársak, mert ha ez nem állana, akkor semmi értelme nem volna annak, hogy a leány megég. Ez a tartalom tehát nyilvánvalóan mai társadalmi jelentőségü. Mi, szemlélvén a formát, ésszel is fölfogtuk annak tartalmát, mig más valaki szemléli ugyan, elolvassa ezt a könyvet, de tartalmára esetleg nem bukkan reá. Ez a valaki azonban nem is tud különbséget tenni a szóban forgó regényrészlet meg Courths Mahler irányának ütemei között, - csak szemlélődik a vak világba s a müvészet meg a nem-müvészet az ő szeme előtt összefolyik. De nézzük csak tovább. A vitatott történetkének a tartalma társadalmi, nos - éppen ezért nem véletlem a leány balesete a müvön belül. Igy azt is megtanultuk, hogy a véletlen mint inditóok, mint valamely müvésszi történésnek mozzanatnak alapoka azért nem szerepelhet, mert a véletlennek társadalmi tartalma, értelme nincsen. A későbbiekből, persze csak a sorok között, majd az is kitünik, hogy a véletlen egyáltalában nem lehet müvészi mozzanat, mert egyáltalában nem lehet forma, hiszen semmiféle tartalma nincsen. Ez természetesen nem vonatkozik a véletlen tudatára. Már most, hogy ezzel a történetkével végezzünk, csak annyit, hogy ezt a megégési mozzanatot, amelyet mi nem osztályozunk, régebben költői igazságszolgáltatásnak nevezték volna. Idealista munkában az ilyen kivégzése a hősnek valóban költői igaszságszolgáltatás. Itt azonban nem a költő oszt igazságot, ő csak az előbb elmondott tartalmat állitja tudományos szemlélettel ellenőrizhető formába, hiszen a leány cselekedetei kispolgári gondolkodási módjából folynak, ezt a kispolgári gondolkodást pedig a burzsoázia oltotta beléje (családján stbin át) és kispolgári tette miatt kerül oda, ahol kiüt a tüz és ismét kispolgári tervezgetése miatt nem veszi észre a veszedelmet, a tüzet. Ennek a leánynak tehát müvészileg, azaz egyetemes jelentősséggel és társadalmi osztálytartalommal kellett megégnie, mert nem véletlen, hanem lelkének, gondolkodásának, cselekedetének és osztály körülményeinek dialektikus összevágása okozta egyéni tragédiáját.


Életrajz
Pályakép
Értelmezések
Hatástörténet

Szöveggyűjtemény

Szakirodalom
Tárló
Tanári kézikönyv