Célszerűnek látszik, hogy programunkat, amely öt jelentős magyar költő - Balassi Bálint, Petőfi Sándor, Arany János, Ady Endre és József Attila - írói és emberi portréját tartalmazza, egy rövid elméleti óra vezesse be, amely bemutatja az alkotói portrénak mint műfajnak értelmét és jelentőségét, legfontosabb szempontjait és technikai eszközeit. Természetesen más célból is felhasználható az óra anyaga: az alkotói portré lehetőségeivel való számvetés nemcsak elindíthatja, hanem egyben le is zárhatja a feldolgozott írói életutak és pályaképek sorozatát; a megismert portrék alapján immár lehetőség nyílik az általánosabb összefüggések, tanulságok levonására.
Elméleti bevezetésünk három alapvető fogalomra épül: 1) az életrajzra, 2) a pályaképre és 3) a hatástörténetre. Annál inkább szükség van ezek fogalmi megkülönböztetésére, mert az elsőt és a másodikat gyakran összekeverik, a harmadik fontosságát pedig kevéssé tudatosítják. (Ez nem jelenti azt, hogy az életrajzot és a pályaképet kínai fal választaná el egymástól; a biografikus tényezők ihlető szerepe nemritkán indokolttá teszi együttes tárgyalásukat.)
Az ókori Athénban vagy Rómában nem tették volna fel így a kérdést, de a XVIII. századi Angliában vagy Franciaországban sem, a válasz annyira magától értetődően igenlő volt. Napjainkban más a helyzet. Korábban úgy gondolták, hogy a művészet is része az életnek, ma inkább hogy nem föltétlenül az. Régebben a műalkotás és szerzője kapcsolatát hangsúlyozták, ma inkább az olvasó és a mű összetartozását. Talán egy példa segít érzékeltetni a problémát.
Az életrajz ősi irodalmi műfaj: egy ember életének és működésének tanulságokkal járó leírása. Az ókori görögök két fő típusát művelték. Az első, a költő-életrajz az életmű és az élet közötti kölcsönhatások folyamatát mutatta be. A második, a filozófus-életrajz esetében a vizsgált életmű nem egyéb volt, mint magának a vizsgált embernek az élete; ugyanis Szókratésztól kezdődően a bölcsnek személyes magatartásával kellett igazolnia tanait. Az utóbbi típus mintáját követték később a vallásalapítók és szentek életrajzai, s ennek műfaji elágazása a hadvezérek, uralkodók, államférfiak életének elbeszélése. Míg a filozófus-életrajzok elsősorban erkölcsi elveket és tanulságokat emeltek ki, a közéleti nagyságokról szólók a hatalom megszerzését és megtartását szolgáló felismeréseket és tanításokat.
A műfaj változatossága a regényével vetekszik. Csak megalkotottsága és narratív (történetmondáson alapuló) szerkezete mondható állandó alkotóelemének. A történetmondás ütemezése vagy részletezése igen különböző lehet, ahogy a tisztán fiktív és dokumentatív elbeszélő részek aránya is.
A műfaj legkedveltebb középkori fajtája a keresztény hagiográfia: a szentek életének bemutatása, csodatevő tetteiket állítva a középpontba. 398 körül írta meg Szent Ágoston Vallomások című önéletrajzát, mellyel a műfaj új típusát teremtette meg. Ugyancsak kedvelt középkori életrajz-típus a trubadúrköltőké (amely Dante lírai önéletrajzának, az Új életnek is egyik mintája).
A reneszánsz humanistái szemében az írói életrajz nem annyira irodalmi, mint inkább értekező műfaj: a szöveg elrendezésében és megszerkesztésében a retorika szabályait követték. Egy humanista pályakép így épült fel: a szerző élete (vita), a mű címe és a cím értelme, a mű neme, hány könyvből áll a mű, elrendezése és annak okai, legvégül pedig a sorról sorra történő részletes kifejtés, az explanatio.
A műfaj kétfelé ágazott el az újkorban. Egyfelől a romantikus írók előszeretettel művelték a szubjektív válfaját, az önéletrajz különféle változatait (a vallomást, a naplót és az emlékiratot). Rousseau úgy gondolta, hogy minden szépítés nélkül olvasói elé tárhatja egy ember - önmaga - életútját, mert aligha lehet érdekesebb és magasztosabb tárgy ennél. Maguk a költői művek is immár szerzőjükről szóltak, illetve így lehetett értelmezni őket: Byron körülhordozta Európában „vérző szívének látványát”, Goethe „egy nagy vallomás töredékeinek” fogta fel a maga életművét. Másfelől a szakszerű értelmezés igénye életre hívta a műfaj objektív válfaját, a tudományos életrajzot.
A romantika találmánya a fejlődés eszméje is, melyre mint minden történettudomány, az irodalomtörténet is épül. A német Herder történelemfölfogását tette magáévá Kazinczy, Kölcsey és az az egész nemzedék, amely a modern magyar irodalmi életet alapjait lerakta a XIX. század elején. Míg a romantikus-historicista felfogás a nemzeti kultúra, addig a pozitivista az egyetemes kultúra fejlődésének kimutatását tűzte ki célul az irodalomtörténet-írás elé.
A szerves fejlődés mintájára értelmezték az egyes írók szemléleti változásait is. A pályakép voltaképp az életmű belső tagolása. A korszakok az idő dimenziójában elhatárolt szellemi egységek: ezeket a legfontosabbnak felismert és elismert eredmények alapján különböztetik meg egymástól. Az egyes pályaszakaszok nem mechanikusan követik egymást, hanem valamely új célt valósítanak meg. Vagyis az alkotóművész mindig valami mást, lehetőleg valami újat ér el egy-egy korszakában, ami jelentőségét veszti vagy teljesen eltűnik a következőben stb.
A szerves fejlődés zárt rendszert föltételez, következésképp a hatástörténetben nem az átadó, hanem a befogadó a tevékenyebb: nem kerülhet be semmi az ő világába, amit nem fogad magába.
A XIX. századi pozitivizmus az embert a környezet és az öröklés által szigorúan meghatározott természeti lényként képzelte el, a társadalom megszerveződését és működését is a korabeli természettudomány zárt, egyértelmű okságfelfogása alapján magyarázta. Az irodalmat pedig a társadalmi tények egyik csoportjának tekintette, melynek körülményei - a mű forrásai, keletkezése és fogadtatása, alkotójának élete és pályája, az irodalmi élet és intézményei - egytől-egyig tudományosan, azaz értékmentesen leírhatók. Jóllehet a pozitivista felfogás kiinduló feltevései fölött már eljárt az idő, az életrajz és a pályakép koordináló tényezőinek (paramétereinek) kijelölésében mindmáig érvényes hagyományt teremtett: napjainkban is hasonló módon járunk el.
Az életrajzot mindenekelőtt társadalmi és kulturális tényezők révén tudjuk vizsgálni. A legfontosabb társadalmi paraméterek: a származás, a szocializáció (a társadalomban való létezéshez szükséges ismeretek elsajátítása), a meghatározó személyes kötődések (barátság, szerelem), az életmód (illetve életvezetési stratégia), a kapott és vállalt szerepek, a társadalmi hierarchiában betöltött pozíció és kivívott presztízs. A legfontosabb kulturális paraméterek: a nyelvi, nemzedéki, poétikai háttér (az irodalmi és szélesebb szellemi áramlatok, iskolák, irányzatok), az irodalmi és egyéb kulturális intézmények (ezek térbeli elhelyeződése - hiszen más lehetőségeket kínál az irodalmi élet centruma, mint a periféria), az ismertség és elismertség mértéke, a támogatók és ellenfelek száma és súlya stb.
Besorolásunk közelítő jellegű, azaz fölöttébb viszonylagos érvényű. Mindenekelőtt azért, mert a társadalmi és kulturális mező metszi egymást, s a legtöbb paraméter mindkettőhöz sorolható. Például a származás nemcsak a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyet jelenti (jelentheti), hanem a családi kultúra átörökítését is. A nyelvi háttér pedig egyszerre fejez(het) ki társadalmi és kulturális hovatartozást. Ezért nagyfokú óvatosságot igényel e paraméterek értelmezése; annak tudatában kell vizsgálni őket, hogy mindig többfelé kapcsolódnak, azaz több irányba vezet(het)nek minket.
A pályakép a művészi pálya alakulását, az életmű belső tagoltságát, az egyes pályaszakaszok változásait mutatja be. Fontos, jellegzetes paraméterei: a pályakezdés, az irodalmi minták, a művészi önállósulás, az ars poetica (a költői hitvallás: a saját művészi elvek összefoglalása) és a korszakolás (ezen belül a korszakolás alapjául szolgáló szempontok, a művek jelen- és utóidejűsége, a versek finomabb csoportosítása: az egyes verstípusok).
Az életrajz és a pályakép szorosan összetartozik, illetve összetartozhat: az alkotóművészeknek is egy életük van, írói teljesítményük számos motívuma rejtőzhet életrajzi eseményben, míg köznapi tevékenységüket, életüket nagymértékben meghatározhatja irodalmi működésük. Vannak alkotók, akiknek külső élete teljesen eseménytelen, elmondható róluk, hogy a „művészetük az életük”, és akadnak olyanok is, akiknek élete rendkívül mozgalmas, „valóságos regény”. Mindez fontos az életrajz szempontjából, de nem érinti írói teljesítményük értékét.
A pozitivista szellemű irodalomtudomány egyik nagy illúziója volt, hogy az életrajzot és a pályaképet a dokumentumokra, tényekre alapozott, teljesen értékmentes, „objektív” leírásnak gondolta. A tudományos igényű megközelítésnek természetesen törekednie kell a tárgyilagosságra, az elfogulatlanságra, de ez csak bizonyos határok között sikerülhet, senki sem szabadulhat saját meggyőződésének, érdeklődésének - azaz szubjektivitásának - árnyékától. (Még nyilvánvalóbb ez az önéletrajz esetében: a legnagyobb pontosságra törekedő önéletrajzíró is csak a szükségképpen szelektív emlékezetére hagyatkozhat; nem is beszélve arról, hogy életét valamilyen konkrét céllal, pályájának adott pontján, pillanatnyi vélekedésének, értékszempontjainak perspektívájából méri fel.)
Az életrajz is, a pályakép is megalkotott szöveg: az egyes életesemények kiemelésétől a korszakok megállapításáig szinte minden részében értékszemponto(ka)t föltételez.
Technikai szempontok is szerepet játszanak az életrajz és pályakép megírásában. Nyilván merőben más lehetőségekkel rendelkezik Balassi Bálint életrajzírója, mint Petőfié vagy Adyé. A korai irodalmiság esetében csak ritkán számolhatunk olyan magánjellegű dokumentumokkal, amelyek a modern irodalom kutatásában magától értetődőek. Csupán oklevelek, anyakönyvi bejegyzések, házasságlevelek, bírósági akták és más hasonló iratok találhatók, s azonfelül még a művek tanúsága. Minél kevesebb adatunk van, annál nagyobb tere nyílik a spekulációnak; a művekből kiolvasott életrajz pedig eleve értelmezett (többé-kevésbé fiktívnek minősíthető) információkat jelent.
Elsőként a századunk tízes-húszas éveiben működő nagyhatású irodalomtudományos iskola tagjai, az orosz formalisták szakítottak látványosan az életrajz művelésével, abból a meggondolásból, hogy az életrajz elvezet a műtől és az irodalmiságtól, tehát mindattól, ami az irodalom lényegét adja. Századunk legjelentősebb irodalomértelmező irányzatai vagy kifejezetten életrajzellenesek voltak, vagy nem volt érdemleges mondanivalójuk az életrajz műfajáról. Például René Wellek és Austin Warren nagysikerű kézikönyvében, Az irodalom elméletében (1948) az életrajz csak mint az irodalom tanulmányozásának „külsőleges megközelítése” szerepel. A hetvenes évek amerikai dekonstruktivizmusának egyik vezéralakja, Paul de Man pedig az önéletrajzról írt esszéjében (Az önéletrajz mint arcrongálás) arra hivatkozva veti el irodalmi műfajjá nyilvánítását, hogy „az önéletrajz nemigen vethető alá műfaji behatárolásnak; minden egyes esete kivételnek tűnik a szabály alól; maguk a művek mindig áthajlanak szomszédos vagy akár gyökeresen eltérő műfajokba”. Nem járható az az út sem, mondja de Man, hogy az önéletrajzot a fikcióval szembeállítva határozzuk meg, mert a kettő közti különbség eldönthetetlen.
Kétségtelen, hogy az életrajz (és az önéletrajz) - mint már szó volt róla - érintkezik a tisztán fiktív narratív szerkezetekkel, sajátos nézőponttal rendelkező, megalkotott elbeszélésfajta, ugyanakkor a nem fiktív, történeti dokumentumok hitelességére tart igényt. De még ha elfogadnánk is, hogy az irodalom s történelem közti térben „lebeg”, és eldönthetetlen, hogy hová soroljuk, abból sem következne, hogy „megbízhatatlan” vagy haszontalan volna. Nem is beszélve arról, hogy de Man hivatkozása nem látszik perdöntőnek: az irodalom s történelem közt húzódó határ ma már nem látszik átjárhatatlannak.
Más kérdés, hogy - mivel az utóbbi évtizedek irodalomtudománya mellőzte - a műfaj nem alakult át, nem igazodott hozzá korunk irodalomtudományi követelményeihez. Akár azt is mondhatjuk, hogy viszonylag „konzervatív” műfajjá lett. De ma sem tagadható hatalmas pedagógiai és információs értéke; az irodalommal és az irodalom történetével ismerkedő számára most is nélkülözhetetlen, megbízható kalauz.
A pozitivista irodalomtudomány az életrajzzal egyenrangúként törekedett az ún. utóélet vizsgálatára: annak fölmérésére, hogy az alkotó halálával befejezetté vált életmű megítélése hogyan alakul később. Különösen fontos ez olyan esetekben, amikor az írói teljesítmény elismerése az utódokra marad. Pl. József Attila költészetének valódi nagyságával igen kevesen voltak tisztában kortársai közül, s távolról sem ritka az effajta kortársi vakság. Másfelől az alkotóművész rendkívüli hatást válthat ki fellépése idején, valóságos kultusz alakulhat ki körülötte (Ady Endre lehet jó példa erre), később azonban a köré font glória fénye elhalványul és bekövetkezik a felejtés időszaka. Fontos irodalomszociológiai megfigyelés, hogy legtöbbször a pálya lezárulását követő húsz-harminc év az a „kritikus” időszak, amikor eldől, hogy az alkotó életében megszerzett elismertsége tartósnak bizonyul-e.
Az „utóélet” terminus helyett mi itt a hatástörténet fogalmával élünk, azt hangsúlyozva ezzel, hogy az életmű megítélésében a későbbi korok szükségletei a meghatározók, az utódok érdeklődése emelheti újra a jelen horizontjába az elfeledett művet, mint ahogy az ő érdeklődésük hiánya ítélhet sikeres műveket arra, hogy kihulljanak onnan. Csak a legjobb alkotások bizonyulnak annyira maradandónak, hogy valamiképp függetlenedni képesek a történelmi távolság erejétől: a „klasszikus” mű egyfajta időtlen jelent képvisel, amely minden jelen számára egyidejűséget jelent. Sokszor az alkotó klasszikus rangját éppen az biztosítja, hogy az életmű más és más része válik érdekessé; pl. a kortársak hajlottak rá, hogy kizárólag a Toldi költőjét lássák Aranyban, később elismerték balladaköltészetét is, a Nyugat nemzedékére várt az Őszikék lírájának felfedezése, míg századunk hatvanas-hetvenes éveire a nagykőrösi korszak lírájának méltányolása.
Ezért a hatástörténet is hozzátartozik a műalkotáshoz és az életműhöz; a művek jelentése és presztízse ismételten változik az utókor értelmezésének és ítélkezésének függvényében. Maga az irodalom is szívesen értékeli át az elődök teljesítményét - gyakori, hogy az újabb nemzedék az őt megelőzőn átnyúlva keresi a maga előzményeit. A bonyolultabb művek különösen kedvelt célpontjai utóbb az értelmezőknek; pl. Madách Imre drámai költeményének, Az ember tragédiájának értelmezéstörténete kis híján kiteszi a fél magyar irodalomtörténet-írást. Minthogy az irodalomnak nálunk a közelmúltig (de talán azután is) több-kevesebb politikai jelentősége volt, hatástörténeti összefoglalóinkban foglalkozunk ennek következményeivel s a művészi önelvűségért és önállóságért folytatott küzdelem legfontosabb momentumaival is.