GépeskönyvCímlapNyitólapSzövegekTárlóForrásokNévjegy

Vissza az előző fejezetekre:

Az alkotói portré (Bevezetés)

Van-e értelmük az életrajzi ismereteknek?

Az életrajz antik és középkori hagyománya

A fejlődés-gondolat és az életrajz újkori elágazása

A tudományos életrajz és pályakép legfőbb paraméterei

Kritikai vélemények az életrajz (önéletrajz) értelméről

Elsőként a századunk tízes-húszas éveiben működő nagyhatású irodalomtudományos iskola tagjai, az orosz formalisták szakítottak látványosan az életrajz művelésével, abból a meggondolásból, hogy az életrajz elvezet a műtől és az irodalmiságtól, tehát mindattól, ami az irodalom lényegét adja. Századunk legjelentősebb irodalomértelmező irányzatai vagy kifejezetten életrajzellenesek voltak, vagy nem volt érdemleges mondanivalójuk az életrajz műfajáról. Például René Wellek és Austin Warren nagysikerű kézikönyvében, Az irodalom elméletében (1948) az életrajz csak mint az irodalom tanulmányozásának „külsőleges megközelítése” szerepel. A hetvenes évek amerikai dekonstruktivizmusának egyik vezéralakja, Paul de Man pedig az önéletrajzról írt esszéjében (Az önéletrajz mint arcrongálás) arra hivatkozva veti el irodalmi műfajjá nyilvánítását, hogy „az önéletrajz nemigen vethető alá műfaji behatárolásnak; minden egyes esete kivételnek tűnik a szabály alól; maguk a művek mindig áthajlanak szomszédos vagy akár gyökeresen eltérő műfajokba”. Nem járható az az út sem, mondja de Man, hogy az önéletrajzot a fikcióval szembeállítva határozzuk meg, mert a kettő közti különbség eldönthetetlen.

Kétségtelen, hogy az életrajz (és az önéletrajz) - mint már szó volt róla - érintkezik a tisztán fiktív narratív szerkezetekkel, sajátos nézőponttal rendelkező, megalkotott elbeszélésfajta, ugyanakkor a nem fiktív, történeti dokumentumok hitelességére tart igényt. De még ha elfogadnánk is, hogy az irodalom s történelem közti térben „lebeg”, és eldönthetetlen, hogy hová soroljuk, abból sem következne, hogy „megbízhatatlan” vagy haszontalan volna. Nem is beszélve arról, hogy de Man hivatkozása nem látszik perdöntőnek: az irodalom s történelem közt húzódó határ ma már nem látszik átjárhatatlannak.

Más kérdés, hogy - mivel az utóbbi évtizedek irodalomtudománya mellőzte - a műfaj nem alakult át, nem igazodott hozzá korunk irodalomtudományi követelményeihez. Akár azt is mondhatjuk, hogy viszonylag „konzervatív” műfajjá lett. De ma sem tagadható hatalmas pedagógiai és információs értéke; az irodalommal és az irodalom történetével ismerkedő számára most is nélkülözhetetlen, megbízható kalauz.

A hatástörténet jelentése és haszna

A pozitivista irodalomtudomány az életrajzzal egyenrangúként törekedett az ún. utóélet vizsgálatára: annak fölmérésére, hogy az alkotó halálával befejezetté vált életmű megítélése hogyan alakul később. Különösen fontos ez olyan esetekben, amikor az írói teljesítmény elismerése az utódokra marad. Pl. József Attila költészetének valódi nagyságával igen kevesen voltak tisztában kortársai közül, s távolról sem ritka az effajta kortársi vakság. Másfelől az alkotóművész rendkívüli hatást válthat ki fellépése idején, valóságos kultusz alakulhat ki körülötte (Ady Endre lehet jó példa erre), később azonban a köré font glória fénye elhalványul és bekövetkezik a felejtés időszaka. Fontos irodalomszociológiai megfigyelés, hogy legtöbbször a pálya lezárulását követő húsz-harminc év az a „kritikus” időszak, amikor eldől, hogy az alkotó életében megszerzett elismertsége tartósnak bizonyul-e.

Az „utóélet” terminus helyett mi itt a hatástörténet fogalmával élünk, azt hangsúlyozva ezzel, hogy az életmű megítélésében a későbbi korok szükségletei a meghatározók, az utódok érdeklődése emelheti újra a jelen horizontjába az elfeledett művet, mint ahogy az ő érdeklődésük hiánya ítélhet sikeres műveket arra, hogy kihulljanak onnan. Csak a legjobb alkotások bizonyulnak annyira maradandónak, hogy valamiképp függetlenedni képesek a történelmi távolság erejétől: a „klasszikus” mű egyfajta időtlen jelent képvisel, amely minden jelen számára egyidejűséget jelent. Sokszor az alkotó klasszikus rangját éppen az biztosítja, hogy az életmű más és más része válik érdekessé; pl. a kortársak hajlottak rá, hogy kizárólag a Toldi költőjét lássák Aranyban, később elismerték balladaköltészetét is, a Nyugat nemzedékére várt az Őszikék lírájának felfedezése, míg századunk hatvanas-hetvenes éveire a nagykőrösi korszak lírájának méltányolása.

Ezért a hatástörténet is hozzátartozik a műalkotáshoz és az életműhöz; a művek jelentése és presztízse ismételten változik az utókor értelmezésének és ítélkezésének függvényében. Maga az irodalom is szívesen értékeli át az elődök teljesítményét - gyakori, hogy az újabb nemzedék az őt megelőzőn átnyúlva keresi a maga előzményeit. A bonyolultabb művek különösen kedvelt célpontjai utóbb az értelmezőknek; pl. Madách Imre drámai költeményének, Az ember tragédiájának értelmezéstörténete kis híján kiteszi a fél magyar irodalomtörténet-írást. Minthogy az irodalomnak nálunk a közelmúltig (de talán azután is) több-kevesebb politikai jelentősége volt, hatástörténeti összefoglalóinkban foglalkozunk ennek következményeivel s a művészi önelvűségért és önállóságért folytatott küzdelem legfontosabb momentumaival is.


Jegyzetek

13.

Igaz, nemcsak az életrajzot utasították el; a korábbi irányzatokkal való elégedetlenségüket Roman Jakobson így foglalta össze: „Az irodalomtudomány tárgya nem az irodalom, hanem az irodalmiasság, vagyis az, ami az adott műalkotást irodalmivá teszi. Az irodalomtörténészek eddig leginkább a rendőrségre hasonlítottak, amelynek az a célja, hogy egy bizonyos személyt letartóztasson, s ezért mindenesetre elfog mindenkit és lefoglal mindent, aki és ami csak a lakásban volt, sőt az utcán véletlenül arra járókat is. Így az irodalomtörténészeknek is minden kapóra jött: a lét, a pszichológia, a politika, a filozófia. Irodalomtudomány helyett a maguk gyártotta diszciplínák konglomerátuma jött létre. Mintha elfelejtették volna, hogy ezek mindegyike a megfelelő tudományokhoz (a filozófiatörténethez, a kultúrtörténethez, a pszichológiához stb.) tartozik, ezek pedig - mint hiányos másodrendű dokumentumokat - természetesen az irodalmi emlékeket is felhasználják.”(Vissza)

14.

„Az önéletrajz tehát nem műfaj vagy beszédmód - vonja le a következtetést -, hanem az olvasás vagy a megértés [retorikai] figurája, ami bizonyos mértékig minden szövegben megjelenik.”.(Vissza)

15.

Korunk egyik nagyhatású amerikai történésze, Hayden White például a történettudomány leírásait is „verbális fikciónak” fogja fel, „amelynek tartalma legalább annyira kitalált, mint talált, formája pedig közelebb áll az irodalomban, mint a [természet]tudományokban előforduló megfelelőihez”. „Azon a véleményen vagyok - írja White -, hogy a történelmek magyarázó hatásukat részben annak köszönhetik, hogy puszta krónikákat történetekké képesek alakítani; krónikákból történetek pedig azon művelet által keletkeznek, amelyet más helyütt cselekményesítésnek neveztem. Cselekményesítésen pedig egyszerűen a krónika tartalmazta tények különféle cselekményszerkezetek alkotóelemeiként való kódolását értem, pontosan úgy, ahogyan... a »fikciókkal« történik.”(Vissza)

16.

A hatástörténet fogalmát Hans-Georg Gadamer német filozófus, a hermeneutika (megértéselmélet) XX. századi - Heidegger mellett legnagyobb hatású - megújítója állította előtérbe az Igazság és módszer című könyvében (1960). Gadamer is elveti a pozitivista objektivitásigényt: az eredeti szövegjelentés (a szerzői szándék) nem rekonstruálható, mert az időbeli távolság nem küszöbölhető ki, a jelentést az értelmező történeti helyzete is meghatározza, következésképp a rekonstrukció csakis „művi”, ha tetszik, torzító lehet. Hasonló okból veti el az irodalomtörténet gyámkodását is, amely abból fakad, hogy úgy véli: jobban érti a régi idők alkotóját, mint az önmagát. Valójában nem jobban, hanem másképpen értjük, mást értünk rajta, mert kizárólag saját kulturális jelenünknek van, illetve lehet hiteles közvetlensége számunkra. A megértés nem reproduktív, hanem produktív tevékenység; a műalkotás és a befogadó párbeszédében Gadamer a „felek” közel azonos súlyát tartja kívánatosnak, ilyenkor érvényesül az ún. „hatástörténeti elv”.

Az utóbbi azt jelenti, hogy történeti helyzetünk (és korlátaink) tudatában kezdeményezünk dialógust a hagyománnyal, melynek mi magunk is részesei vagyunk. Azaz a mű és az olvasó találkozásában valójában a múlt és a jelen folytat párbeszédet, a tapasztalat tárgya ekkor a hagyomány, amely nem személy ugyan, mint a másik ember, de épp úgy kommunikációs partnerként viselkedik. A hagyomány ki van szolgáltatva nekünk: csak általunk kelhet életre, s mert általunk, sohasem ugyanaz, ami volt, hanem mindig más, benne vagyunk mi is, a hagyományba állítva önmagunkat akarjuk megismerni. S mert önmagunkat, nem lehet és nem is szükséges az előítéleteket kiküszöbölni, hanem éppen a megértés előzetes feltételeiként kell érvényesíteni őket. S a hagyomány mégsincs kiszolgáltatva nekünk: ha nem adjuk át neki magunkat, nem érhetjük el őt, nem válik tapasztalatunkká...(Vissza)

17.

Diszciplínák konglomerátuma: tudományok egyvelege.(Vissza)