A XIX. századi pozitivizmus az embert a környezet és az öröklés által szigorúan meghatározott természeti lényként képzelte el, a társadalom megszerveződését és működését is a korabeli természettudomány zárt, egyértelmű okságfelfogása alapján magyarázta. Az irodalmat pedig a társadalmi tények egyik csoportjának tekintette, melynek körülményei - a mű forrásai, keletkezése és fogadtatása, alkotójának élete és pályája, az irodalmi élet és intézményei - egytől-egyig tudományosan, azaz értékmentesen leírhatók. Jóllehet a pozitivista felfogás kiinduló feltevései fölött már eljárt az idő, az életrajz és a pályakép koordináló tényezőinek (paramétereinek) kijelölésében mindmáig érvényes hagyományt teremtett: napjainkban is hasonló módon járunk el.
Az életrajzot mindenekelőtt társadalmi és kulturális tényezők révén tudjuk vizsgálni. A legfontosabb társadalmi paraméterek: a származás, a szocializáció (a társadalomban való létezéshez szükséges ismeretek elsajátítása), a meghatározó személyes kötődések (barátság, szerelem), az életmód (illetve életvezetési stratégia), a kapott és vállalt szerepek, a társadalmi hierarchiában betöltött pozíció és kivívott presztízs. A legfontosabb kulturális paraméterek: a nyelvi, nemzedéki, poétikai háttér (az irodalmi és szélesebb szellemi áramlatok, iskolák, irányzatok), az irodalmi és egyéb kulturális intézmények (ezek térbeli elhelyeződése - hiszen más lehetőségeket kínál az irodalmi élet centruma, mint a periféria), az ismertség és elismertség mértéke, a támogatók és ellenfelek száma és súlya stb.
Besorolásunk közelítő jellegű, azaz fölöttébb viszonylagos érvényű. Mindenekelőtt azért, mert a társadalmi és kulturális mező metszi egymást, s a legtöbb paraméter mindkettőhöz sorolható. Például a származás nemcsak a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyet jelenti (jelentheti), hanem a családi kultúra átörökítését is. A nyelvi háttér pedig egyszerre fejez(het) ki társadalmi és kulturális hovatartozást. Ezért nagyfokú óvatosságot igényel e paraméterek értelmezése; annak tudatában kell vizsgálni őket, hogy mindig többfelé kapcsolódnak, azaz több irányba vezet(het)nek minket.
A pályakép a művészi pálya alakulását, az életmű belső tagoltságát, az egyes pályaszakaszok változásait mutatja be. Fontos, jellegzetes paraméterei: a pályakezdés, az irodalmi minták, a művészi önállósulás, az ars poetica (a költői hitvallás: a saját művészi elvek összefoglalása) és a korszakolás (ezen belül a korszakolás alapjául szolgáló szempontok, a művek jelen- és utóidejűsége, a versek finomabb csoportosítása: az egyes verstípusok).
Az életrajz és a pályakép szorosan összetartozik, illetve összetartozhat: az alkotóművészeknek is egy életük van, írói teljesítményük számos motívuma rejtőzhet életrajzi eseményben, míg köznapi tevékenységüket, életüket nagymértékben meghatározhatja irodalmi működésük. Vannak alkotók, akiknek külső élete teljesen eseménytelen, elmondható róluk, hogy a „művészetük az életük”, és akadnak olyanok is, akiknek élete rendkívül mozgalmas, „valóságos regény”. Mindez fontos az életrajz szempontjából, de nem érinti írói teljesítményük értékét.
A pozitivista szellemű irodalomtudomány egyik nagy illúziója volt, hogy az életrajzot és a pályaképet a dokumentumokra, tényekre alapozott, teljesen értékmentes, „objektív” leírásnak gondolta. A tudományos igényű megközelítésnek természetesen törekednie kell a tárgyilagosságra, az elfogulatlanságra, de ez csak bizonyos határok között sikerülhet, senki sem szabadulhat saját meggyőződésének, érdeklődésének - azaz szubjektivitásának - árnyékától. (Még nyilvánvalóbb ez az önéletrajz esetében: a legnagyobb pontosságra törekedő önéletrajzíró is csak a szükségképpen szelektív emlékezetére hagyatkozhat; nem is beszélve arról, hogy életét valamilyen konkrét céllal, pályájának adott pontján, pillanatnyi vélekedésének, értékszempontjainak perspektívájából méri fel.)
Az életrajz is, a pályakép is megalkotott szöveg: az egyes életesemények kiemelésétől a korszakok megállapításáig szinte minden részében értékszemponto(ka)t föltételez.
Technikai szempontok is szerepet játszanak az életrajz és pályakép megírásában. Nyilván merőben más lehetőségekkel rendelkezik Balassi Bálint életrajzírója, mint Petőfié vagy Adyé. A korai irodalmiság esetében csak ritkán számolhatunk olyan magánjellegű dokumentumokkal, amelyek a modern irodalom kutatásában magától értetődőek. Csupán oklevelek, anyakönyvi bejegyzések, házasságlevelek, bírósági akták és más hasonló iratok találhatók, s azonfelül még a művek tanúsága. Minél kevesebb adatunk van, annál nagyobb tere nyílik a spekulációnak; a művekből kiolvasott életrajz pedig eleve értelmezett (többé-kevésbé fiktívnek minősíthető) információkat jelent.
A nemzedéki összetartozás jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni; a meghatározó élmények közössége nemcsak az alkotókat fűzi össze, hanem az írókat és a közönségüket is. A szocializációs és egzisztenciális lehetőségek is gyakran nemzedéki bontásban írhatók le. Pl. a 19. század végén a magyar író általában jogot végzett vagy jogi tanulmányokba belekezdett újságíró (mint Ady is) - szemben a többi művészeti pályával, amelyek már „szakosítottak”: a zenész zeneakadémiát végez, a festő valamelyik befutott mester iskolájában tanul. Az 1906 körül jelentkező írónemzedék már nem a jogon kezdi tanulmányait, hanem a bölcsészeten. A pesti bölcsészkaron Négyesy László stílusgyakorlati szemináriumán került össze először Babits Mihály, Juhász Gyula és Kosztolányi Dezső, a bölcsészhallgatók számára létesített Eötvös Kollégiumban pedig Szabó Dezső, Kodály Zoltán és Horváth János, a kiváló irodalomtörténész. Ekkori fejlemény - ami óhatatlanul összefügg a női emancipáció igényének megjelenésével - a nagyszámú nőíró (Erdős Renée, Kaffka Margit, Lesznai Anna és mások) jelentkezése.
A csoportkötelék nem mindig jelent közös poétikai vagy művészetideológiai elveket, sokszor csak a művészi indulás nehézségeit hivatott leküzdeni. Éppen ezért van megkülönböztetett súlya az irányzatos összetartozásnak - még akkor is, ha az igazán nagy alkotókat sohasem lehet maradéktalanul besorolni az akár általuk feltalált irányzatba sem. Külön értelmezést igényel a vezető szerep problémája az irodalmi életben, amelynek olykor politikai jelentősége is lehet - mint Petőfi vagy Ady esetében volt.
Már a saját nyelv, illetve látásmód megtalálása is igen eltérő ritmusban történhet. Ismeretes, hogy pl. Ady viszonylag nehezen talált rá saját hangjára (két sikertelen kötet után jelentkezett az Új versekkel), míg Petőfi vagy Kassák Lajos tüneményesen gyors pályakezdést mondhat magáénak. József Attila pedig - szemben azokkal, akik hosszabb-rövidebb tanulóidő után elszakadnak a követett mintáktól - bár korán rálelt saját hangjára, később sem hagyott fel a kortársait áthasonító kísérleteivel. A pályakép jól érzékelteti az életmű irányváltásait is: azt a belső - gyakran válsággal járó - elbizonytalanodást, amely jó esetben az író művészetének megújulásához vezet. Nemritkán megváltozik a domináns műfaj vagy műnem is. Pl. az epikus költőként induló Arany János az ötvenes években már mint lírikus remekel; a kilencszázas évek elején elsősorban lírikus Kosztolányi Dezső a húszas évek elején-derekán regényíróként, a harmincas években viszont verseivel és kisprózájával jut új magaslatokra.
A XIX. század végén, XX. század elején fellépő értelmező irányzatok saját értékszempontjaiknak vetették alá mindkét műfajt: az életfilozófiai-pszichologista beállítottságú életrajzok egy „nagy élet”, illetve személyiség dokumentumait keresték az életműben; a szellemtörténeti érdeklődésűek egy nagy világkép (világszemlélet) megformálását; a marxisták az emberiség történelmi haladását segítő-képviselő állásfoglalást.