tudományok egyvelege.
„Külön utálok és külön nem enyhülök” - írta Ady Endre a Mégsem, mégsem, mégsem című versében. Egyik szocialista értelmezője úgy találta, hogy a költő tömegiszonyának, gőgös elzárkózásának, elfogadhatatlan individualizmusának bizonyítéka ez. Az életrajz ismeretében tudni lehet, hogy Ady nem általánosságban vélekedett így, hanem konkrét történeti helyzetben: amikor kitört a világháború s az emberek ujjongva fogadták, a katonák vidáman masíroztak ki a frontra, akkor írta versét a költő, aki - szemben a tömegőrülettel, az össznépi eltévelyedéssel - pontosan érzékelte, hogy rettenetes katasztrófa készül. Tehát a vers keletkezésének időpontja és indítéka maga is nyilvánvaló módon orientál a szöveg jelentését illetően.
Illetve mégsem olyan nyilvánvaló ez. Helyezkedhetünk olyan álláspontra is, hogy a szövegnek jót kell állnia önmagáért, s nincs szükségünk külön „használati utasítás”-ra. A mű vagy rendelkezik számunkra érvényes jelentéssel, vagy nem. S miért ne érthetnénk egyet azzal, hogy a költő (akár háború nélkül is) megveti a tömeget; „Külön utálok és külön nem enyhülök”: ez egybecsenghet a legsajátabb véleményünkkel. A legtöbb esetben úgyis csak a mű szövegével van dolgunk, s nem lehet akadály, hogy keveset vagy semmit sem tudunk szerzőjéről, illetve a korról, amikor született.
Mindkét álláspont tartalmaz megfontolandó elemeket. De valójában nem egymással vitáznak, hanem egymás mellett. Mert merőben más típusú érdeklődést képviselnek. Az életrajzi ismereteket elhárító érvelést ki lehet terjeszteni bármilyen egyéb, a szövegen túlmutató tájékozódásra is - az ilyen olvasó kizárólag vagy elsősorban önmagát keresi a műalkotásokban. Vele szemben a másik olvasó a világra kíváncsi inkább, illetve a világhoz képest önmagára. Ez is, az is járhat együtt mély esztétikai élménnyel. De a vers jelentését nagyobb távlatba csak az tudja helyezni, aki nemcsak azonosulni képes vele, hanem fölmérni és mérlegelni is - a szöveg „hátterének” ismeretében.
Például az első században élt Plutarkhosz Párhuzamos életrajzok című, huszonkét könyvet kitevő műve, amely az újkori Európa egyik kedvence lett, meglehetősen szabadon bánik a történeti tényekkel, míg a következő nemzedékhez tartozó Suetonius Caesarok élete című alkotása tudatosan fölhasználja a korabeli dokumentumokat, adatai többnyire pontosak - igaz, ennek az az ára, hogy az egyes életrajzok felépítése kissé monoton: a császár származása, születésének körülményei, közéleti pályafutása, magánélete, halála. Prokopius bizánci történetíró két változatban is megörökítette Justinianus császár uralkodását: az elsőben hosszan méltatta győzelmes hadjáratait, művészetpártoló tevékenységét, a másodikban - amit asztalfiókjában őrzött s csak a halála után került napvilágra - letépte a babérkoszorút a császár fejéről, részletesen ecsetelve az uralkodópár léha, kicsapongó életét.
A Vallomások az ő megtérésének története - szemléletesen példázva, hogy az önéletrajz mindenekelőtt a keresztény lelkiismeret-vizsgálat, a gyónás gyakorlatából eredeztethető. Ágoston művében az életrajz teológiai célnak rendelődik alá s gyakorlatilag lezárul megtérésével; a személyiség legalább annyira médium, mint alany: élete kevésbé övé, mint Istené.
A trubadúrköltészet alkonyán, a XIII. és főként a XIV. században keletkeztek a trubadúrok életét elmesélő prózai szövegek (vidák) és a versekhez fűzött kommentárok (razók): ezek egy-egy trubadúr fennmaradt műveihez kapcsolódnak: a versekből próbálnak életrajzi következtetéseket levonni.
A Vergiliusról készült későantik életrajz nyomán három irodalmi stílust különböztettek meg a mű tárgya szerint: az alacsony stílust (ez a Bucolicának, a pásztori költeményeknek felel meg), a közepes stílust (Georgica, a földművelés tankölteménye) és végül a fenséges stílust (Aeneis, a római nép nemzeti eposza). Volt még egy másik csoport is, ahová kisebb, elegyes költemények tartoztak (Appendix Vergiliana - szó szerint: Vergiliusi függelék -, ezeket a műveket egykor Vergiliusnak tulajdonították). Úgy vélték, hogy a költő általában tréfás versikékkel kezdi pályafutását (Appendix Vergiliana), majd felhagy a gyermeki játszadozásokkal, és a férfikorba érve komoly, nagy munkákat kezd írni (Aeneis).
Míg a középkori irodalomtörténet időrendben csoportosított katalógus, addig az újkori a fejlődés elvének érvényesülését keresi mindenütt: az élővilág (s az egyes ember) szerves fejlődésének mintájára a „keletkezés - érés - virágzás - hervadás - elmúlás” fogalmait kiterjeszti a társadalomra, a szellemi életre, az irodalmi korszakra és az irodalom egészére. (Thienemann Tivadar 1931-ben publikált, Irodalomtörténeti alapfogalmak című, kitűnő könyvében egyenesen arról beszél, hogy az életrajz kategóriáit alkalmazták valamennyi területre.)
Például Kölcsey Nemzeti hagyományok című értekezésében (1826) ezt olvashatjuk: „Egész nemzeteknek szintúgy, mint egyes embereknek megvannak az ő különböző koraik. Gyermekkorból virul fel ifjúságok, ifjúból érnek férfivá és férfikoroknak erejét az öregségnek lankadása váltja fel.”
A hatás az egyezéseknek, a recepció a különbözőségnek fölismerésére vezet. Például a modern irodalom sohasem változhat át antik klasszikussá, bármennyire utánozná is a görög-római mintákat, bármennyire is „hatnak” azok. Nem válhat göröggé vagy rómaivá, mert önmaga mivoltából ki nem léphet, mert minden megnyilatkozása a modern lélekből fakad: az utánzás eredménye csak modern klasszicizmus lehet. Tehát az antikvitás mint hagyomány elsősorban a jelen látószögétől nyeri kontúrjait, nem a múlt emlékeitől.
A nemzedéki összetartozás jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni; a meghatározó élmények közössége nemcsak az alkotókat fűzi össze, hanem az írókat és a közönségüket is. A szocializációs és egzisztenciális lehetőségek is gyakran nemzedéki bontásban írhatók le. Pl. a 19. század végén a magyar író általában jogot végzett vagy jogi tanulmányokba belekezdett újságíró (mint Ady is) - szemben a többi művészeti pályával, amelyek már „szakosítottak”: a zenész zeneakadémiát végez, a festő valamelyik befutott mester iskolájában tanul. Az 1906 körül jelentkező írónemzedék már nem a jogon kezdi tanulmányait, hanem a bölcsészeten. A pesti bölcsészkaron Négyesy László stílusgyakorlati szemináriumán került össze először Babits Mihály, Juhász Gyula és Kosztolányi Dezső, a bölcsészhallgatók számára létesített Eötvös Kollégiumban pedig Szabó Dezső, Kodály Zoltán és Horváth János, a kiváló irodalomtörténész. Ekkori fejlemény - ami óhatatlanul összefügg a női emancipáció igényének megjelenésével - a nagyszámú nőíró (Erdős Renée, Kaffka Margit, Lesznai Anna és mások) jelentkezése.
A csoportkötelék nem mindig jelent közös poétikai vagy művészetideológiai elveket, sokszor csak a művészi indulás nehézségeit hivatott leküzdeni. Éppen ezért van megkülönböztetett súlya az irányzatos összetartozásnak - még akkor is, ha az igazán nagy alkotókat sohasem lehet maradéktalanul besorolni az akár általuk feltalált irányzatba sem. Külön értelmezést igényel a vezető szerep problémája az irodalmi életben, amelynek olykor politikai jelentősége is lehet - mint Petőfi vagy Ady esetében volt.
Már a saját nyelv, illetve látásmód megtalálása is igen eltérő ritmusban történhet. Ismeretes, hogy pl. Ady viszonylag nehezen talált rá saját hangjára (két sikertelen kötet után jelentkezett az Új versekkel), míg Petőfi vagy Kassák Lajos tüneményesen gyors pályakezdést mondhat magáénak. József Attila pedig - szemben azokkal, akik hosszabb-rövidebb tanulóidő után elszakadnak a követett mintáktól - bár korán rálelt saját hangjára, később sem hagyott fel a kortársait áthasonító kísérleteivel. A pályakép jól érzékelteti az életmű irányváltásait is: azt a belső - gyakran válsággal járó - elbizonytalanodást, amely jó esetben az író művészetének megújulásához vezet. Nemritkán megváltozik a domináns műfaj vagy műnem is. Pl. az epikus költőként induló Arany János az ötvenes években már mint lírikus remekel; a kilencszázas évek elején elsősorban lírikus Kosztolányi Dezső a húszas évek elején-derekán regényíróként, a harmincas években viszont verseivel és kisprózájával jut új magaslatokra.
A XIX. század végén, XX. század elején fellépő értelmező irányzatok saját értékszempontjaiknak vetették alá mindkét műfajt: az életfilozófiai-pszichologista beállítottságú életrajzok egy „nagy élet”, illetve személyiség dokumentumait keresték az életműben; a szellemtörténeti érdeklődésűek egy nagy világkép (világszemlélet) megformálását; a marxisták az emberiség történelmi haladását segítő-képviselő állásfoglalást.
Igaz, nemcsak az életrajzot utasították el; a korábbi irányzatokkal való elégedetlenségüket Roman Jakobson így foglalta össze: „Az irodalomtudomány tárgya nem az irodalom, hanem az irodalmiasság, vagyis az, ami az adott műalkotást irodalmivá teszi. Az irodalomtörténészek eddig leginkább a rendőrségre hasonlítottak, amelynek az a célja, hogy egy bizonyos személyt letartóztasson, s ezért mindenesetre elfog mindenkit és lefoglal mindent, aki és ami csak a lakásban volt, sőt az utcán véletlenül arra járókat is. Így az irodalomtörténészeknek is minden kapóra jött: a lét, a pszichológia, a politika, a filozófia. Irodalomtudomány helyett a maguk gyártotta diszciplínák konglomerátuma jött létre. Mintha elfelejtették volna, hogy ezek mindegyike a megfelelő tudományokhoz (a filozófiatörténethez, a kultúrtörténethez, a pszichológiához stb.) tartozik, ezek pedig - mint hiányos másodrendű dokumentumokat - természetesen az irodalmi emlékeket is felhasználják.”
„Az önéletrajz tehát nem műfaj vagy beszédmód - vonja le a következtetést -, hanem az olvasás vagy a megértés [retorikai] figurája, ami bizonyos mértékig minden szövegben megjelenik.”.
Korunk egyik nagyhatású amerikai történésze, Hayden White például a történettudomány leírásait is „verbális fikciónak” fogja fel, „amelynek tartalma legalább annyira kitalált, mint talált, formája pedig közelebb áll az irodalomban, mint a [természet]tudományokban előforduló megfelelőihez”. „Azon a véleményen vagyok - írja White -, hogy a történelmek magyarázó hatásukat részben annak köszönhetik, hogy puszta krónikákat történetekké képesek alakítani; krónikákból történetek pedig azon művelet által keletkeznek, amelyet más helyütt cselekményesítésnek neveztem. Cselekményesítésen pedig egyszerűen a krónika tartalmazta tények különféle cselekményszerkezetek alkotóelemeiként való kódolását értem, pontosan úgy, ahogyan... a »fikciókkal« történik.”
A hatástörténet fogalmát Hans-Georg Gadamer német filozófus, a hermeneutika (megértéselmélet) XX. századi - Heidegger mellett legnagyobb hatású - megújítója állította előtérbe az Igazság és módszer című könyvében (1960). Gadamer is elveti a pozitivista objektivitásigényt: az eredeti szövegjelentés (a szerzői szándék) nem rekonstruálható, mert az időbeli távolság nem küszöbölhető ki, a jelentést az értelmező történeti helyzete is meghatározza, következésképp a rekonstrukció csakis „művi”, ha tetszik, torzító lehet. Hasonló okból veti el az irodalomtörténet gyámkodását is, amely abból fakad, hogy úgy véli: jobban érti a régi idők alkotóját, mint az önmagát. Valójában nem jobban, hanem másképpen értjük, mást értünk rajta, mert kizárólag saját kulturális jelenünknek van, illetve lehet hiteles közvetlensége számunkra. A megértés nem reproduktív, hanem produktív tevékenység; a műalkotás és a befogadó párbeszédében Gadamer a „felek” közel azonos súlyát tartja kívánatosnak, ilyenkor érvényesül az ún. „hatástörténeti elv”.
Az utóbbi azt jelenti, hogy történeti helyzetünk (és korlátaink) tudatában kezdeményezünk dialógust a hagyománnyal, melynek mi magunk is részesei vagyunk. Azaz a mű és az olvasó találkozásában valójában a múlt és a jelen folytat párbeszédet, a tapasztalat tárgya ekkor a hagyomány, amely nem személy ugyan, mint a másik ember, de épp úgy kommunikációs partnerként viselkedik. A hagyomány ki van szolgáltatva nekünk: csak általunk kelhet életre, s mert általunk, sohasem ugyanaz, ami volt, hanem mindig más, benne vagyunk mi is, a hagyományba állítva önmagunkat akarjuk megismerni. S mert önmagunkat, nem lehet és nem is szükséges az előítéleteket kiküszöbölni, hanem éppen a megértés előzetes feltételeiként kell érvényesíteni őket. S a hagyomány mégsincs kiszolgáltatva nekünk: ha nem adjuk át neki magunkat, nem érhetjük el őt, nem válik tapasztalatunkká..