Laudatores Temporis Acti: Egy 17. századi portugál tengerészkapitány, Luiz de Silveira az Ázsia népeiről és szokásairól (Lisszabon, 1669) című művében kissé homályosan szól egy keleti szektáról – nem árulja el, hogy indiai-e, avagy kínai –, amelyet latin kifejezéssel Laudatores Temporis Acti-nak nevez. E jóravaló kapitány nem ért ugyan a metafizikához, se a teológiához, de azt világosan kifejti, hogy miképp fogják fel ama Hívők a múlt fogalmát. Számukra a múlt csupán egy olyan időszak, vagy időszakok sora, amely egykor jelen volt, s most az emlékezet vagy a történelem útján többé-kevésbé felidézhető. Persze mind az emlékezet, mind a történelem a jelenbe olvasztja ezeket az időszakokat. A szekta hívőinek abszolút érvényű a múlt; sosem volt az jelen, nem lehet felidézni, sőt még kitalálni sem. Se egységesnek, se plurálisnak nem nevezhető, hiszen ezek a jelen attribútumai. Ugyanez mondható el lakóinak természetéről, súlyáról, alakjáról, stb. Semmi sem állítható, s nem is tagadható Sosem-Volt-Egykoron lényeiről.
Silveira megemlíti, hogy teljes reménytelenség jellemzi a szektát; a múlt, mint olyan, nem is gyaníthatja, hogy hívei vannak, s nem nyújthat nekik támogatást vagy vigaszt. Könnyebben folytathatnánk a kutatást, ha kapitányunk közölte volna a szekta bennszülött nevét, vagy valamilyen más kulcsot adott volna ehhez a különös közösséghez. Azt tudjuk, hogy nem voltak templomaik, se szent könyveik. Vajon élnek még ilyen hívők – vagy talán tudják, hogy komor hitükkel egyetemben immár a múlthoz tartoznak?