Horváth Iván ezt írta 1982-es Balassi-könyvében az újvidéki Balassi-kiadásról:
„Az új kiadás [...] a költő saját koncepcióját kívánja jogaiba visszhelyezni, azt a koncepciót, amely szerint a költő maga megszerkesztette verseskötetét, pontosabban megszerkesztette volna, ha feltehető szándéka valóra válik. De nem vált valóra. 1589 őszén elkészült ugyan egy 2x33-as, magában is megálló gyűjtemény, ám az a külön, vallásos liber, amelyet talán e 2x33 elé szánt volna a költő, nem gyarapodott még 10 tagúnál nagyobbra, és ezért nem volt a többivel együtt közzétehető. Itt mindenesetre feltételezhetünk egy múlékony kötettervet, amelyet Balassi nyilván csakhamar feladott, hiszen már ekkoriban mag kellett, hogy írja a Valahány török bejt sorozatát, amely még a 2x33-as csoportba sem fért volna bele. A később elkészült Celia-gyűjtemény vagy még későbbi Cím nélküli gyűjtemény idejéből már semmi nyoma annak, hogy Balassi – kéziratban vagy nyomtatásban terjesztendő – kötetet tervezett volna összeállítani.”
Horváth Iván Az eszményítő Balassi-kiadások ellen című 1997-es tanulmányában így ír a második 33-as sorozatról az újonnan felismert kötetkompozícióban:
„A második harminchármas sorozat a beékelések által el van ugyan rejtve, de, épp a beékelések szervetlenségének hála, nem fölismerhetetlenül. Az 58. ének záróversszakában, tudjuk, a költő véget vet a Julia-sorozatnak:
Hideg lévén kívöl, égvén penig belöl Julia szerelmétűl,
Jó hamar lovakért járván Erdély földét nem nagy fáradság nélkül,
Ezt öszve rendelém, többé nem említvén Juliát immár versül.
S még prózában is hozzáteszi: „Ez az Juliáról szerzett énekeknek a vége.” S annál nagyobb nyomatékul mindjárt ott a következő, az 59. vers: Következik más. Zsófi nevére. Majd a 60.: Bécsi Zsuzsannáról s Anna-Máriáról szerzette, aztán a 61., a Juliára is ráérthető költői kérdéssel: Vitézek, mi lehet e széles föld felett szebb dolog a végeknél?
Nos, ez a három, mondjuk így, poszt-Julia vers (59–61) afféle Balassi-sor-szerű, AAB szerkezetet ad ki egy tekintetben: abban, hogy a versek két elsője keltezett, a harmadik nem. A két első szorosabban illeszkedik a Julia-ciklus ál-önéletrajzi elvű, történetmondó szerkezetéhez, a harmadik kevésbé szorosan, inkább általánosabban. Akkor jön az irdatlanul hosszú prózai magyarázat s a kilenc istenes vers, majd megintcsak három poszt-Julia (a Margit nevű szűzről, a költőtársakról, aztán a De mit gyötresz engem most keserves lelkem (71–73, vagy, ha a beékelt istenes versek számozatlanok voltak: 62–64). Nos, ez a három is az előbb látott AAB szerkezetet adja ki: keltezett, keltezett, keltezetlen. Most a – megintcsak – kilenc szerelmesvers következik, a bejtek, beékelve, számozatlanul. Aztán már csak két poszt-Julia: a második harminchármas záródarabjai, egy keltezett és egy keltezetlen, AB szerkezetben.
Továbbra is minden jogunk megvan tehát arra, hogy megkomponált verskötetről beszéljünk, jóllehet a szerkezet jóval többrétű, bonyolultabb annál, amilyennek egykor véltük.
Hogy állunk ezek után a 3*33-as szerkesztménnyel, a 99 vagy 100 vers Gerézdi-féle ábrándjával? Nos, talán ettől sem kell minden tekintetben elbúcsúznunk.
Az első sorozat tényleges. Valóban 33 megszámozott költeményből áll.
A második 33-as sorozat olyan, miként most láttuk, hogy az alapsorozatot megszakító, abba szervetlenül beékelt, eredetileg talán számozatlan szövegek mögött világosan látszik a jól megszerkesztett 33-as ciklus.
A harmadik 33-ast csak az a bizonyos prózai megjegyzés említi és csupán tervként, s nem is nyíltan 33-as sorozatról beszél, hanem csak annyit mond, hogy dicséretekből és zsoltárokból most még csak 10 van, s az a tervezett kiadáshoz nem elég. Persze biztosra vehető, hogy az állítólagos szerzői szándékról szóló terjedelmes prózai szöveg részletekbe bocsátkozott. Ennek a harmadik 33-as sorozatnak viszont akkor is csupán az olvasó képzeletében kell létrejönnie. Virtuális marad.
Van tehát egy tényleges 33-asunk, egy rejtetten 33-as és egy olyan, amely tisztára képzetes.”
