Nyugat-Európa főúri udvaraiban a 12. században alakult ki a szerelemnek az udvarló formája, amelyet udvari szerelemnek nevezünk, s mely Európa nyugati felében évszázadokon keresztül hatással volt az irodalomra. Korai szerelmesverseiben Balassi még nem a nyugati típusú szerelmi költészet mintájára udvarol.
A versszakok kezdőbetűi (akrosztichon) gyakran kiadják a hölgy nevét, (pl. Christina, Morgai Kata, Csák Borbála stb.) ez pedig a lovagi szerelemben súlyos tapintatlanságnak minősül, hiszen a szerelem az úrhölgy és a lovag titka.
Persze nem csak a kegyes nevét rejtheti a költő az akrosztichonba. Hosszabb szövegek is kerülhetnek ide, vagy éppen magának a szerzőnek a neve. Régen nem létezett az a mai értelemben vett szerzői jog, amely büntette mások szellemi termékének eltulajdonítását. A költők persze már akkor is megpróbáltak védekezni a más tollaival ékeskedők ellen. Gyakori eljárás volt a régi magyar költészetben, hogy a szerző úgy biztosította versének elidegeníthetetlenségét, hogy nevét a versfőkbe rejtette.
A nők nevében írt szerelmes verseket (ilyen például a Csák Borbála nevére szerzett ének) női dalnak nevezzük. Az udvari költészet előtti középkori versek gyakran női dalok, pl. gallego-portugál cantiga de amigo-k. A Balassi-gyűjtemény első részében található női dalok mindenképpen archaikusabb irodalmi formát jelentenek, mint a gyűjtemény további részeiben uralkodóvá váló udvari darabok. Balassi előtt nem is találunk olyan magyar nyelvű verseket, amelyek az udvari szerelem jegyében íródtak volna, ezért Balassit tartjuk a magyar udvari költészet megteremtőjének.
Az első rész verseiben gyakran maga a szöveg is olyan, hogy nem illik a finom udvari stílusba, ilyen például a szókimondó 28., a Minap múlatni mentemben... kezdetű, melyben két kegyessel azaz két hölggyel való találkozását meséli el. Ezek a kegyesek azonban nem valami jóféle nők, hiszen egyikük így szól a férfihoz:
„...Kérdlek téged,
Melyinket vennéd inkább meg?
Melyinkért adnád több pénzed?”
Mire az így válaszol:
„Szömölcsöt visel mellyén az;
Azki legszebb, kisebbik az.”
Ez a tréfa, mely azt mutatja, hogy az egyik kegyessel korábban már valamiféle ismeretségbe került, inkább illik a ma ismert népmesék kiskondásainak szájába, s nem udvarló lovaghoz.