- Arany János -

Szakirodalom

Kemény Zsigmond: Arany Toldi-ja
Gyulai Pál: Szépirodalmi Szemle: Toldi estéje
Gyulai Pál: Emlékbeszéd Arany János fölött
Erdélyi János: Arany János kisebb költeményei
Riedl Frigyes: Arany János
Péterfy Jenő: Arany János Őszikéi
Babits Mihály: Arany Jánoshoz
Ady Endre: Kétféle velszi bárdok
Kosztolányi Dezső: Arany János
Horváth János: A nemzeti klasszicizmus irodalmi ízlése
Móricz Zsigmond: Arany János írói bátorsága
Kosztolányi Dezső: Író és bátorság
Németh László: Arany János
Szerb Antal: Arany János
Lukács György: A százéves Toldi
Komlós Aladár: A magyar költészet Petőfitől Adyig
Sőtér István: Nemzet és haladás. Irodalmunk Világos után
Németh G. Béla: Arany János

Veres András: Elbizonytalanodó moralitás, ironikus életkép (Kertben)

(részletek)

Részben a szokatlan megszólítás-spektrumával (hogy viszonylag kevesebb az embereket, emberek feltételezett közösségét megszólító), részben az egyszerű, megszűrt szóanyaggal függ össze, hogy már a kortársak Arany lírájában a retorika hiányát magasztalták. „Szónok nemzet a magyar; a szónokiasság nagyon átment a költészetünkbe is, mely általában véve rethorikus jellemű... Aranyban nincs rethorika, ő csupa kedély” - állapítja meg elsők között Greguss Ágost, de véleményét osztja az Arany-irodalom jelentékeny része is. A patetikus Vörösmarty- és az „egzaltált” Petőfi-kép hátterével és ellenében kialakult az intim, bensőséges, visszafogott, tárgyilagos Arany mítosza.

(...)

Valójában azonban Arany egyike a legretorikusabb nyelvű költőinknek. Nemcsak azáltal, hogy bőven él retorikai alakzattal, hanem azáltal is, hogy igen jellemző sajátja a retorikai tagoltság. Ahogy lírájának legszebb darabjaiban a stilisztikai forma szembesítő-érvelő, úgy a retorikai forma jól kivehetően elkülönül propozícióra (tétel), argumentációra, particióra (érvelés, részletezés) és konklúzióra (következtetés). Igy a Letészem a lantot első szakasza a tétel (tulajdonképpen azonos a címmel); az utolsó a tétel variációja, amely a közbülső szakaszok érvelése nyomán következtetéssé válik. Hasonlóképp a Visszatekintés tétellel nyit, következtetéssel zár, a többi az érvek részletezése.

(...)

Elsősorban az bonyolítja a Kertben megoldását, hogy a szorosan vett retorikai formán kívüli elem is jelen van, amely mintegy keretet ad neki: a kertészkedő-szemlélődő fiktív én pozíciója. Maga a fiktív én a retorikai forma alanya, mivel a retorikai forma a fiktív én állítmánya. Ez a sajátos szerkezet szubjektív jelleget ad a retorikus tagoltságnak, mindenekelőtt azáltal, hogy megcseréli a sorrendet. In medias res kezdi: az érveléssel, részletezéssel. Az életkép-struktúra voltaképp annak a tételnek kifejtése, hogy „nékem ahhoz mi közöm!”, és annak a következtetésnek a bizonyítása, hogy „közönyös a világ”. Tehát a részletezés-érvelés (2-4. szakasz) megelőzi a tételt (5. versszak), amelyet így közvetlenül követ a konklúzió.

A Kertben retorikus felépítése a következő:

1. vsz. Keret/1
2-4. vsz. Érvelés - részletezés
5. vsz. Tétel/1, Keret/2
6-7. vsz. Tétel/2: következtetés

Az ötödik versszak egyrészt megfeleltethető a retorikai formán kívüli keretnek (mint a fiktív én pozíciója); másrészt a retorikai forma egyik tagjának (tételnek, amelyet a következtetés, a zárótétel variál). Az utolsó két szakasz az ötödik állítását ismétli, de más szemléleti szinten: a Letészemhez hasonlóan a tétel a személyes énre, a szubjektumra vonatkozik: „nékem ahhoz mi közöm”, a következtetés az univerzumra, vagyis az objektumra: „közönyös a világ”. Természetesen a „nékem ahhoz mi közöm” állítás kétértelmű, azonban ennek értelmezése már túlvezet a retorikai felépítés vizsgálatán.

Arany költészetét tehát az erős retorizáltság jellemzi, e tekintetben éppen ellentéte Petőfinek; kettejük közül ugyanis az intimebb, bensőségesebb hang nem Aranyé, hanem Petőfié. Csak röviden utalhatunk példaként A puszta, télen c. versre, amely - akár a Kertben - látványlíra. Az összehasonlításhoz elég az intonáció, az első szakasz:

Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondatlan rossz gazda;
Amit a kikelet
És a nyár gyűjtöget,
Ez nagy könnyelműen mind elfecséreli,
A sok kincsnek a tél csak hűlt helyét leli.

Petőfi csodálatosan szép verse tulajdonképpen a téli puszta látványáról számol be. A tréfás-meseszerű hangvétel forrása egyszerűen az, hogy a beszámoló - a zord, hideg télről - a tűzhely mellett, a védett szoba melegében történik. E sajátos beszédhelyzet magyarázza a csúfolódóan körülményeskedő (mostan, ám, igazán, mert az az ősz) és a meseszerűen távolságot teremtő előadásmódot (az ősz rossz gazda, könnyelműen fecsérel, a sok kincsnek a tél csak hűlt helyét leli). A látvány és a látványt szemlélő távolság teremti meg az előadó és hallgató közelségét. A Kertben esetében éppen fordítva, a látvány és a látványt szemlélő közelsége az előadót és (a feltételezett) hallgatót távol tartja egymástól.

A Petőfi-versben a negatív látvánnyal szemben ellenszer a beszédhelyzet, annyira, hogy a látvány átértékelődik: a tél, amely minket nem fenyeget, elveszíti minden fenyegető jellegét. Más költeményeiben, ha a beszédhelyzet nem ilyen típusú, Petőfi egyáltalán nem fegyelmezi indulatait; a befogadó figyelmét éppen arra irányítja, hogy a megoldás csak a poétikai közegen kívül valósulhat meg. Aranynál a beszédhelyzet sohasem ellenszer, kétségbeesését és indulatát azonban fegyelmezi - ha már más nem, akkor is - a szigorú retorikai felépítés.

(...)

Ha Petőfinél a népdalforma személytelensége és - Pándi Pál szavával - a személyesség vele való birkózása teremti meg a költészetnek azt az objektivitását, amely az egyéniség kifejezést szolgálja; úgy Aranynál ennek a személyességnek bizonyos visszavétele következik be, de a népköltészeti fogantatáshoz képest újabb áttétel, a szigorú retorizáltság-retorikus formaépítés révén. E klasszicista tendencia sajátos kontrasztot alkot lírájának romantikus élményanyagával. A múlt és jelen, én és környezet, álom és való, élet és halál ellentétes pólusaira szakadt világot megpróbálja legalább poétikailag egységbe fogni, rendezni - bár kevesebb illúzióval és több kétellyel, mint a nagy reformkori nemzedék.

(...)

Az irónia az utolsó három versszakban dominál. Az ötödik versszak úgy tünteti fel, mintha a fiktív én maga is azonosulna a közöny és önzés egyetemes rendjével, „nékem ahhoz mi közöm” szemléletével. A „világ”-ra való hivatkozás pedig, az utolsó két szakaszban, általános érvényűnek mutatja és ismeri el az emberi viszonyok eltorzulását; de mindig tudatában annak, hogy az egyetemes rend negatív, a viszonyok eltorzultak. A szövegben külön írásjelek (pontozás, gondolatjel, kurzív kiemelés) jelölik, hogy más reakció (illetve helyzet) következik, mint amit a fiktív én (és a feltételezett hallgató) várna:

Magános gerle a szomszédban - Idill (eleme)
S ifjú nő, szemfödél alatt. Halál

Nem nyit be hozzá enyhe részvét, Részvét helyett
Legföljebb... a kiváncsiság. kiváncsiság.

„Sirj no, igazán sirj!” kiált rá, Részvét helyett
S megveri, hogy oka legyen. durvaság.

Halotti ének csap fülembe... Részvét helyett
Eh, nékem ahhoz mi közöm! közöny.

Nagy részvétel, ha némelyikünk Részvétnek számít a
Az ismerőst... megismeri. természetes kapcsolat.

Mikép a hernyó, telhetetlen, A törekvés törtetéssé
Mindég előre mász s - harap. torzul.

Azaz mindig olyan reakció következik be, ami nem várható. Az első példát leszámítva, mindig olyan reakció, ami emberileg nem várható: tolakodás, közöny, durvaság. E reakciók azért váratlanok a kertészkedő-szemlélődő én számára, mert morálisan negatívak; s ez következetes erkölcsi tartást, erényes álláspontot jelez.

Összhangban a gyászoló család iránt mutatott részvéttel. Az életkép-részben ugyanis a látványhoz fűzött reflexiók - a későbbi reakcióval, az ötödik szakaszban vállalt azonosulással szemben - egyértelműen a halott családjával való együttérzésről vallanak. A konvencionálisan eufémisztikus jelzők (szegény halott, enyhe részvét, árva kisded, - aki „ha nő szegény”); a szembesítő-kiemelő mondatszerkezet („Amaz talán bölcső leendett, / Menyegzős ágy eme darab: / Belőlük elhunyt hitvesének / Most, íme, koporsót farag”); az állítások és feltételezések váltakozó, eltérő ritmusa, el-elcsukló előadásmódja stb.

A „világ”-ra való hivatkozás így - az utolsó két szakaszban - egyrészt indokolja, másrészt megbélyegzi jelzőivel-metaforáival a saját közönyét. A „nékem ahhoz mi közöm” gesztusa kétértelműnek bizonyul: az én valójában nem vállalja - magára kényszerített álarca csupán. A kertészkedő közönye éppúgy irónia, mint a halál gyógyító kertészként.

(1970)

Szegedy-Maszák Mihály: Az átlényegített dal (A lejtőn)
Szili József: Arany hogy istenül. Az Arany-líra posztmodernsége
Dávidházi Péter: Hunyt mesterünk. Arany János kritikusi öröksége

Életrajz
Pályakép
Értelmezések
Hatástörténet

Szöveggyűjtemény

Szakirodalom
Tárló
Tanári kézikönyv

Jegyzetek

579.... állapítja meg...: l. Greguss Ágost: Arany János Kisebb költeményei. Pesti Napló, 1856. máj. 31., jún. 4., 10., 15., 22. (Veres András jegyzete)(Vissza)

580.bőven él retorikai alakzattal: pl. a Kertben esetében: Gemináció: „a halott szegény volt, szegény”, „elég egy szívnek... elég”; fél sorra vagy egész sorra terjedő: „közönyös a világ...”, „kertészkedem mélán, nyugodtan”. Gradáció: „siránkozik a kisded... amott sir öntudatlanul”, „sirj no, igazán sirj”. Inverzió: „kisded árva” - bár a „kisded” melléknévként is használatos (pl. „kisded hajlék, hol születtem”). Poliptóton: „rokonait, ha van rokonja”. Zeugma, több sorra kiterjedő: „a fák sebeit kötözöm... kit érdekel a más sebe? elég egy szívnek a magáé... csak azt köthesse be.” Szinonímia: „mélán, nyugodtan”, „szegény s amellett idegen”, „nem volt rokon, jó ismerős sem”. Antitézis: „kevés ember ... az is csak elmegy”. Izokólon: „Hozzám a tiszta kék magasból / Egyes daruszó tévelyeg; / Felém a kert gyepűin által / Egy gerlice búgása hat”. Chiazmusz: „Amaz talán bölcső leendett, / Menyegzős ágy eme darab”, „Nem volt rokon, jó ismerős sem” stb. (Veres András jegyzete)(Vissza)

581.... szavával...: l. Pándi Pál: Petőfi. Bp. 1961. 203. (Veres András jegyzete)(Vissza)

582.szigorú retorizáltság-retorikus formaépítés: maga Arany is tudatában volt költői programjának klasszicista jellegével: az irodalmi nyersanyagot hol építész által használt téglához és mészhez, hol a szobrász által megmunkált márványhoz hasonlította. (Vö. Arany János Levelezése író-barátaival. Bp. 1888-89. I. 248., II. 40. Krk. XI. Bp. 1968. 129.) A megformálást fontosabbnak tartotta az eredetiségnél; a nagy példaképről írta egyik tanulmányában: „Shakespeare-ről már tudjuk, hogy teremtő szelleme gyakran fordult kész anyaghoz, ha mesére volt szüksége..., ereje nem annyira feltalálásban, mint rendezésben nyilvánult.” (Krk. X. Bp. 1962. 331-32.) Programjában egyébként - az eredetiség visszaszorításában - szerepet játszott mind a klasszicista, mind a népköltészet eszménye. A kérdés bővebb tárgyalására itt nincs mód. (Veres András jegyzete)(Vissza)

583.több kétellyel...: talán ez az oka annak, hogy Babits, Kosztolányi és József Attila kései költészetükben újra (vagy egyáltalán) felfedezik a maguk számára Aranyt. (Veres András jegyzete)(Vissza)

584.más reakció...: kivéve a „Közönyös a világ...” esetében (41. és 49. sor), amikor a pontozás (a szakaszon belül) a minősítést és a kifejtést, a tételt és az érvelést választja el egymástól. (Veres András jegyzete)(Vissza)