- Arany János -
(...)
Egy 1989-ben kelt írásom hangsúlyozta Az el nem ért bizonyosság című kötet és a szerkesztő, Németh G. Béla érdemeit a magyar poétikai folytonosság megteremtésében. A szerkesztő és a kötet szerzői a korszerű poétikai tudat folytonosságkeresésével fordultak Aranyhoz és valósággal restaurálták lírájának máig és továbbmutató értékeit. Eközben nem ritkán az a poétikai tény bizonyosodott be, hogy költeményeinek menete, hangja rendre megbicsaklik, nem tud megfelelni az önmaga által felállított mércéknek. Nem autonóm szerkezetek az ilyen költemények, olyannyira nem, hogy Németh G. Bélának utóbb a „töredék” műfajában kellett megjelölnie - paradox módon - az Arany-líra autonóm teljességének és tökéletességének lehetőségét.
Ezt elfogadtam és a poétikai folytonosság - e szakadásos, újrakezdésekkel létrejövő folytonosság - kritikai, irodalomtörténeti feltárásának-megteremtésének példájává avattam. Fennakadtam azonban Németh G. Béla egyik észrevételén. Távolodás a romantikától egy összetettebb személyesség jegyében (1975) című tanulmányában állítja - teljes joggal -, hogy az Évek, ti még jövendő évek (1850. febr. 15.) ötödik és hatodik szakasza „esik”, mégpedig az allegorikus eszközök és szerkesztés következtében: „az ötödik versszakban nemcsak az gyengíti a vers addigi erélyét, hogy megmagyarázott, azaz allegorikussá tett jelképekkel él (Ott egy szakadt fonál: ez a hit; Egy csonka horgony: a remény), hanem az is, hogy Arany, általános szokásával ellentétben, itt oly jelképekhez nyúl, oly jelképekre játszik rá, amelyek viszonylag fiatalok voltak, főleg pedig túlságosan is egy meghatározott történeti-szellemi körhöz, az újabb kori katolikus hitélethez fűződtek, s egyetemes természeti-emberi vonatkozással kevéssé rendelkeztek. A hit-remény-szeretet együttes, hármas kultusza, bár korábban is fölmutatható, igazán a tridenti zsinat után, az új vallási bensőségességre, az óvatos allegorikus misztikára törekvő katolikus egyházban lett szokásossá. Az igazi nehézséget azonban mindezek fölött az jelenti, hogy míg többi öröklött, választott jelképét, metaforáját átalakította, ezt szinte áthasonítás nélkül vette versébe”.
Nos, a hármas együttes már Dante nagy költeményében kulcspozíciót foglal el, mégpedig kultikusan kifejtve. Ez persze messzire vezetne. Az azonban valószínű, s úgy éreztem, hogy a református Arany nem az újabb kori katolikus hitélethez fűződő viszonylag fiatal „jelképekre” játszott rá az ötödik és hatodik versszakban.
Ah! vén vagyok: tapasztalásom
Tárháza megtelt gazdagon:
Ott van, romok közt, életemnek
Vezére, széttört csillagom;
Ott egy szakadt fonál: ez a hit;
Egy csonka horgony: a remény;
Ily gyüjteménynek birtokában
Az ifju hogyne volna vén!
Szétnézek és többé körültem
Nincs a nehány kedves barát,
Aggódtatóan rám függeszti
Szemét egy könnyező család.
Eleget éltem, hogy utánam
Emlék maradjon itt alant:
Emlékül inséget hagyok s e
Két vagy három boldogtalant!
A bibliaolvasó kálvinista Pál apostoltól értesülhetett a hit-remény-szeretet együttességéről: „Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet” (1Kor. 13, 13). Jelképei a reformkor közkincsét alkották.
Megnevezve „e három” előfordul Vörösmartynál:
Te vagy-e a’ hit, reménység,
És a’ szeretet?
Adjon isten e’ hazának
Több illy hölgyeket.
(A’ szinház’ nemtője, 1837)
Petőfinél:
Közelg az éjfél. Fennvirrasztva várom.
Akkor kisértet látogat meg, három;
Szent háromság, mely egykor vezetett:
A hit, a remény és a szeretet.
(Téli éj, 1845)
S profán jelentéssel egyik utolsó levelében: „Higy! Remélj! Szeress! a sírig és a síron túl örökre hűséges férjed Sándor.” (Petőfi Sándornének, Maros-Vásárhely, júl. 22. 1849.)
Aranynál csak egy olyan helyet találtam, ahol - igei alakban - együttesen, noha nem a hagyományos sorrendben, következik egymásra „e három”:
Jelennek ír, ki a jelenben él,
- Mondom - közöttünk hisz, szeret, remél,
Küzd, vágy, remeg, örvend, szomorkodik:
Mért élne visszább, vagy húsz századig?
(Vojtina Ars Poétikája, 1861)
S persze utána a többi is, a hitéletileg nem kitüntetett helyzetben levő igesor. S ez minősíti profán, nem hitéleti jelentésűvé az első hármat.
(...)
A létösszegező poétikai magatartás, mint itt láthattuk, a kollektív narratívához, a nemzetsors-mítoszhoz való viszonyként született. Az erkölcsi emlékezet, a bűnök-büntetés, erény-jutalom, kétségbeesés-reménység vagy a tétlenség-küzdés, tétlenség-munkálkodás ellentételezésével állandó könyvelést vezetett, mindenkor elszámoltatásra szólította fel a nemzetet. Egyebek között Kölcsey Hymnusa, a Zrínyi dala, a Zrínyi második éneke című költeményei, Vörösmarty Szózata, Petőfi Nemzeti dala mind-mind nullszaldós egyenlegre épült. A „számvető ész” „a lélek csodás ösztönével” folytatja az elszámolást, elszámoltatást. Arany későbbi költészetében soha, egy pillanatra sem csak az egyéni lét problémája a „létösszegezés”. Ha a „sejtelem” - a nemzeti lét vonatkozásában - egyértelmű, csak allegorikus tudás, s így az olyan retorikusan adhortatív feladat, mint amilyennek terméke A rodostói temető vagy a Széchenyi emlékezete, a transzcendenciára utaló kategóriarendszert a didaktikus költői formák és formulák mezsgyéire szorítja, vagy fel kell adni, vagy el kell mélyíteni a misztériumot. Az egyik lehetséges megoldás, a modern individualizmus etikai problémáival rendezi át a nemzetvallás poétikai kategóriarendszerét. Arany lírájának legmélyebb, legtitkosabb telérei utóbb épp az átrendeződés folytán létrejött vetődések, törésvonalak mentén kutathatók.
Vagyis a nyelvképzeleti kategóriarendszer felfedezésében nem az a legizgalmasabb eredmény, ami könnyen, közérthetően megmutatható. Nem az etikai és emocionális entitások mint „géniuszok” - ilyen entitások a kereszténység előtt is léteztek. A nyelvképzeleti entitások Pál apostol által oly ragyogó irodalmisággal példázott lehetősége a magyar reformkor számára is a továbblépés formája lett. Míg a klasszicista és a vallásos szimbólumkészlet tekintélyelvű támogatást nyújtott, s nyelvileg is a nyelvképzeleti entitások bölcsője lehetett, önállósulásuk kifejezte, hogy megszűnt a nyers, primitív viszony e közhelyekhez, kiüresedett az ikonikus szimbolizmus megkövült rendszerként való alkalmazása, hogy a hit mindig horgony legyen, lajtorja vagy fonál, illetve hogy az emocionális, affektív entitás mindig csak fáklyás géniuszként léphessen fel. Persze a rendszer dramatizálása, vagy egyéb módon történő poétizálása továbbra is elengedhetetlen feltétele volt a rendszer működőképességének, elevenségének. A remény és emlékezet szavak csak akkor poétikai-hitbéli kategóriák, ha a szöveg képes megőrizni, feltámasztani a beléjük vetett hit komolyságát, mélységét, szükségszerűségét. Ha csak odavetett cicomák, mint a biedermeier költészet nagyobb részében, ebből a távlatból nézve maga a kategóriarendszer is üres formalizmusnak, sematikus, holt díszlettárnak tetszik, szó sem lehet transzcendencia-élményről. De ha a „remény” vagy a „hit” szavak szövegkörnyezete meggyőz arról, hogy „Koldulni járnék ily remény-hitért, / Megvenném azt velőm- és véremen...” (Vörösmarty Mihály: Emlékkönyvbe), akkor értéke önléte és e lét evidenciája.
Az Évek, ti még jövendő évek létösszegzésének végigviteléből ez az evidencia hiányzik. A „leltár”, melynek a nullszaldós egyenlegben volna szerepe, hibádzik, erőtlenné válik. Szétfoszlik az avítt, megkövesedett szimbolika és a nem eléggé karakterisztikus zsánerképek - vagy egyáltalán a zsánerképek - folytán. Mire visszatér a számvetés keményebb gesztusa, hanghordozása, már késő. (...)
(...)
Frye elgondolása értelmében közel járunk Arany lírai vénájának lényegileg lírai karakteréhez, midőn a hangalakzatokhoz kapcsolódó, sőt belőlük kifejlő verbális asszociációkig hatolunk. Amikor is a hangalak nemcsak akármilyen, pusztán hangalakjával asszociálódó rímet hív elő, hanem mintegy értelmez is, s egyszersmind értelmet ad a pusztán a hangalakkal asszociált szónak vagy szavaknak, vagyis értelmet teremt egy olyan összefüggés számára, amelynek korábban, e nélkül az asszociáció nélkül, nem volt értelme. Ez nem „hangfestés” vagy „hangutánzás”, nem is rímtechnikai kérdés, s a ritmusok, rímek absztrakciós célú elemzésében (verstani elemzésekben) legfeljebb illusztrációként, érdekes példaként, határesetként, nemegyszer a költői licencia megnyilvánulásaként játszik szerepet. Az olyan funkcionális elemzések, mint Fónagy Iván elemzései, felhívták a figyelmet a hangtani alakzatok értelemteremtő lehetőségeire. A verselemzésekben ilyen jellegű megfigyelések mindig is előfordultak. De talán nem abban a mélységben, mint amilyenben célszerűnek látszik erőltetése az Arany-líra esetében. Igaz, a példák elszórtan vannak jelen. Mint Frye is megjegyzi, ez „lényegileg diszkontinuus ritmus”. S olykor ilyen egyszerű és természetes:
Szív, örömtől elszokott szív,
Multak gyászos özvegye!
Meghervadtál, meghajoltál -
Az vagy-é még, aki voltál,
Árva szívem, az vagy-e?
Az „özvegye” és „az vagy-e” az első pillanatban csak érdekes rím. Ha visszaidézzük a mondat elejét, akkor vesszük észre, hogy a gondolat ötlete is belőle származik, s szinte nincs benne más, mint a rímelő szavak.
A Toldi szerelmében bukkanunk rá a következő anagrammaszerű jelenségekre:
Toldi névjeleként:
„Menj, kapus, e tollat sisakomról vidd el...” (VI, 52)
Tar Lőrinc gyanútlanságában:
Toldi bosszújától sok ideig nem tart;
Jő hát le vidáman, még dúdol is egy dalt. (VI, 63)
S a dúdolat teli a Toldi név hangzóival.
Piroska Toldira gondol, de
Nem tudja, hogy amit szerelemből vétett,
Az fordult fejére, mint alacsony bűn-tett,
Átkát hogy az egyház mennyire megtoldta. -
Szegény Toldi Miklós, hol lehet azolta? (VIII, 35)
Piroska levele a királyhoz:
Kegyelemből Toldi lovagot feloldja,
- Ne legyen hős kardján alacsony bűn foltja. (X, 109)
Örzse neve:
Az nap, egész estig, titkát meg is őrzé,
Szeretni Piroskát Örzse alig győzé... (V, 22)
Ő, kicsi néptörzsök s fejedelem lyánya... (V, 23)
Maga ült az elsőn s Örzsike mélázva,
Feketében, mint már leendő apáca;
Ősz érsek utána, mint képe királynak... (XII, 89)
Jegyezzük meg a „mint képe királynak” (!) fekete humorát. De nem kell feltétlenül szándékolt anagrammákra gyanakodni. Annál inkább arra, hogy a melosztermő nyelvérzék működik, mint itt is:
Múlatja panasszal a bosznai bán-lány... (VIII, 33)
Nem rím, nem anagramma, nem alliteráció. Csak ugyanazokra a hangokra szűkül a hangképzés - ahogyan a bánlány panaszának mindig ugyanaz a motívuma. (...)
(1996)
591.„az ötödik versszakban... versébe”: Németh G. Béla: Távolodás a romantikától egy összetettebb személyesség jegyében (1975). In: Uő. i.m. 76. (Szili József jegyzete)
592.állandó könyvelést...: Ennek a költői „könyvelésnek” Arany költészetében nemegyszer kifejezetten közgazdasági a szókincse. (Szili József jegyzete)
593.... kategóriarendszerét: „... tizenkét évvel Mohács után, János király uralkodásakor, Farkas András költeményben is megfogalmazta a magyarságban »az zsidó és magyar nemzetről« élő felfogást...” Nemeskürty István: A bibliai örökség. A magyar küldetéstudat története. Bp. 1991. 121. (Szili József jegyzete)
594.... is léteztek: l. pl. Arisztotelész Rétorikájának az érzelmekről szóló fejezeteit (I. könyv 9-11., II. könyv 2-11. fejezet). (Szili József jegyzete)