- Arany János -
(...)
Arany János, a legmagyarabb költő, talán épp képességének és szerepteremtő erőnek ebben az aránytalanságában a legmagyarabb. Nincs irodalmunknak nagyobb költői erőkészlete nála. Sosem álltunk közelebb ahhoz, hogy egy elsőrangú összegezőt, egy Cervantest, Shakespeare-t, Arisztophanészt adjunk a világnak, mint mikor a kvietált színészfiú tollat fogott, s egy magyar író sorsa sem példázza úgy népünk gyógyíthatatlan alkati betegségét, mint az a hosszú szenvedés, mely alatt ez az órjás erő Arany ismert munkásságába szorult.
(...)
Nincs lehetetlen az akarata számára, csak az akarata bénul el hónapokra, évekre, évtizedekre. Ha felbuzdul, minden a rendelkezésére áll, nincs olyan vállalkozás, melyben készletei kimerülnének - csak épp a felbuzdulás képessége akadozik. „Nem dolgozom, csak ha valami hajt. Egyébkor lusta mélabú temet, Mely elefántnak néz szúnyognyi bajt.”
Mi ez a mélabú, melyre Arany se talál magyarázatot anyagi és testi bajokon, a „sors szemverésén” kívül? Ha a mesterség nehézségei felől nézem: a kísértetek könnyűségével dolgozik, mintha a kakasszót érezné a háta mögött; ha a lelke felől: csodálatos nehezen, belső gátlások éjfele és hajnala közt. Amikor meglódul, régi építészre emlékeztet, aki munkászászlóaljakat mozgat a márványbánya és a dóm közt; amikor elernyed, van benne valami a keleti fejedelemből, aki bánatosan gubbaszt palotájában, s szinte nem is tudja micsoda országnak, micsoda kincsnek az ura. Megértettünk valamit Aranyból, amíg ezt nem érjük?
(...)
Petőfi kétségkívül kevesebbet töprengett a mesterségen és önmagán, tehetségének mégis jobban ura; a versébe tóduló elemek magasabbra szöknek, de nem jönnek olyan mélyről, nem abból a vegetatív homályból, mint Aranynál. Petőfit nem nyugtalanítja a saját tehetsége, Aranyt igen.
Olvasóit persze megtéveszti az ő csodálatos intelligenciája. Mestere a szerkesztésnek, hatalmas a műfaji alakítóereje. Érdemét a régibb írókkal szemben ő maga is a „belső forma” készségében látta. Testet adott a műnek, és a testnek megvolt a biológiai hitele, az alaknak a természeti igazsága. Pszichológusnak is következetesebb elődeinél. Alakjai egy biztos belső terv szerint nőnek, s ő minden mozdulatukban érvényesíti egyéniségük logikáját. Mindez igaz, tehetsége mégis intelligencia alatti, kiömlését az értelem fékezheti, de forrásait nem érinti. Arany tehetsége féktelenebb, hatalmasabb, zavarosabb, azt merném mondani, anarchikusabb, mint az értelme. Felejtsük el egy pillanatra a tankönyvek s a versekbe rejtett önarckép Aranyát, figyeljünk költői természete önkéntelen vallomásaira, és egyszerre igen messze vetődünk az Arany-Gyulai-iskola, az Akadémia s a Szent István-rend Aranyától.
Arany sokkal inkább „outcast”, mint „akadémikus”. Értelmében az idegenek előzékenységével vállalta a társadalom konvencióit, ösztöneiben azonban sohasem vállalhatta őket, mert nem hitt bennük. Őt nem a lázadás, hanem a világra hozott reménytelenség zárta ki a társadalomból. Ez a reménytelenség egyforma messze áll a tüdővészes költők elvi pesszimizmusától s a valóságrágalmazó naturalizmustól. Az ő pesszimizmusa nem értelmi, hanem szemléleti. Egy nagyobb gravitációjú föld a lelke, mely felé a dolgok reménytelenségük súlyával esnek. Arany derűje alatt ólmos testvériségben él a valósággal s mély meghasonlásban az emberek reményeivel.
(...)
Órjás ő, aki kinőtt az emberek reményei közül. Nehéz, brutális, erejében zavart, lelke láthatatlan földrengéseivel vívódó. Minden olvasója megfigyelhette, hogy verseinek atmoszférája mennyivel sűrűbb, nyugtalanabb, mint a versek gondolatai, érzelmei. Nem kell legjobb balladáira, V. László-ra, Ágnes asszony-ra hivatkoznom, melyek nem tárgyuktól, hanem hangulatuktól oly sötétek, megrendítők; legszebb lírai darabjaira még inkább áll ez. A szegény jobbágy vagy Az elhagyott lak mutatja, hogy Arany rémtörténetek nélkül is tudott balladát írni. Olyan az ő költészete, mint egy vérig keserített ország sajtója, a hatalom (nála a szellem lojalitása) megszelídíti a tárgyat, de a sorok közül sötét szemek villognak. A történelem, a lélek sötét erői nem törhetik át az értelem kordonjait, de zúgásuk besötétíti az eget a vers ünnepélye felett.
(...)
Képzelete is félhomályban dolgozik. Petőfinél a hasonlat: ugrás, s a költő tudja, hová ugrik. Arany megálmodja a képeit, s van bennük valami logikával meg nem fogható, amelyhez maga sem tudja, hogy jutott. Megvádolták képzavarral; csakhogy az ő „képzavara” nem két egymást ütő kép közt támad, hanem egy-egy képnek az aljába húzódik; olyan zavar ez, mint amely a forgóba tekintőt fogja el. „A széles völgy egy lábnyom: a Súlyos had óriás nyoma.” Ráfogható egy csepp értelmi zavar, de hány verset kell elolvasnom, amíg ilyen gyönyörű képet találok. (...) Még a fehér gulyákról is szívesen hallom, hogy ők a puszták havasa, s a kaján hitről is, hogy egy törött nádszálon ül. Arany legszebb képeiben a szellem ellenőrző rétegeinek pillanatnyi bénulását érzem a mélyben lefolyó felfedezéssel szemben. Benne is, mint Shakespeare-ben, van egy jó adag szürrealizmus.
Ugyanennek a pillanatnyi bénulásnak köszönheti nyelve fogalmazási meglepetéseit is. Arany szentenciái nem goethei bölcs mondások, nem a formulázó erők remekei; egy buja nyelvi képzelet veti fel őket, szinte a szándék alól, az önkéntelen asszociációk világából, ahonnan az élcek is jönnek. A legegyszerűbb kifejezésnek is évszázados szólások erejét tudja adni. „Útját arra vette, amerre nincsen út.” „Út nélkül bolyong egy magányos lábnyom.” Vagy az ilyen: „Hogy nevetni megtanultam, Sírni immár jól tudék.” Valami írás előtti van Arany nyelvében; tömörség, melyre az írástalan dikció szorul, a népköltészet és népmondások tömörsége, hol a mondatot nem az írás tartja össze, hanem az emlékezetben erre-arra ráncigált szavak görcsös egymásba kapaszkodása. Ezért is ragaszkodik a népi kifejezésekhez. Később másolja őket, eleinte inkább teremti. Népi kifejezéseinek a jó részét ő maga csinálta a félöntudatnak ugyanazzal az alakító erejével, mint a nép.
(...)
A fiatal Arany előtt két nagy példa állt; az egyik Byron volt, a másik Petőfi. Egy világnagy középszerűség s egy isteni helyi nagyság. S Arany megírja Az elveszett alkotmány-t Byron jeligéjével, s megírja a Toldi-t a János Vitéz ellendarabjául. Valamerre el kellett indítani a lázadó hordákat, s ő ráhajtotta őket Byron csapására s aztán rá a Petőfiére.
Láttuk Arany költői természetét, s úgy érezzük, Byron nyoma jobban megfelelt neki, mint a Petőfié. Byron anarchiát mímelő szellem, Arany anarchikus. Amit az vall, Arany a természetében hordja; ami annál mutatott póz, Aranynál rejtett valóság.
(...)
Toldi sikere és Petőfi barátsága csak ideig-óráig némíthatja el az erőket, melyek sem a Toldi-ban, sem ebben a barátságban nem vettek részt. Arany ismerte Petőfit, de Petőfi, aki olyan jól eltalálta a hangot vele szemben, ismerte-e őt? „Toldi estéjé-t, ha a lelked kinyögöd is belé, elkészítsd október 10-ig” - írja Petőfi. Ez a hang jólesik, de felelni rá csak a Petőfi nyelvén lehet. „Kedves fa-Jankóm” - írja Petőfi, s neki is ki kell találnia valami hasonló bolondot. (...) Azonban a maga bajairól a maga nyelvén kivel beszéljen? S költészetében a maga nyelvén beszél-e? (...) Arany szereti Petőfit, de mellette is magányos marad. Van valami jelképes abban, hogy az ifjú Toldi mögött oly hamar föllép az öreg Toldi, a rettenetes erő most már rozsdás páncélban, pajkos énekektől bőszítetten. Az ifjúság mögött a világfájdalmas, meghasonlott mogorvaság.
(1932)