- Arany János -

Szakirodalom

Kemény Zsigmond: Arany Toldi-ja
Gyulai Pál: Szépirodalmi Szemle: Toldi estéje
Gyulai Pál: Emlékbeszéd Arany János fölött
Erdélyi János: Arany János kisebb költeményei
Riedl Frigyes: Arany János
Péterfy Jenő: Arany János Őszikéi
Babits Mihály: Arany Jánoshoz
Ady Endre: Kétféle velszi bárdok
Kosztolányi Dezső: Arany János
Horváth János: A nemzeti klasszicizmus irodalmi ízlése
Móricz Zsigmond: Arany János írói bátorsága
Kosztolányi Dezső: Író és bátorság
Németh László: Arany János
Szerb Antal: Arany János

Lukács György: A százéves Toldi

(részletek)

(...) Mert lehet-e véletlen, hogy Toldi estéje szinte közvetlenül az első Toldi után, még a forradalom kitörése előtt jött létre? A két költemény tónusa, mint ismeretes, élesen ellentétes. Ennek ellenére azonban a belső költői felépítés még teljesen az első Toldi ábrázolási elveit mutatja. Már Riedl utal arra, hogy formai kompozíciójában Toldi estéje az egész vonalon párhuzamos az első Toldival. Ez a hasonlóság azonban még mélyebbre megy, s éppen ebből a mélyebb hasonlóságból jönnek napfényre Arany költői kételyei az első Toldi végének, a benne kifejezésre jutó megoldásnak helyességét illetőleg. Toldi ugyanaz az ember, mint az első költeményben; újra ugyanaz, ereje és embersége ugyanaz. Ámde ami az elsőben félig meseszerű megoldásnak látszott, arról itt kiderül, hogy az semmiképpen sem lehet megoldás. Toldi, a paraszt - most már igazán paraszt - nem volt és nem lesz soha otthon Lajos király udvarában. Mint parasztot küldi számkivetésbe Lajos király, a paraszt erejét hívja segítségül, amikor a nemzet becsülete veszélyben van. S ismét nem csalódik, a paraszt ereje tényleg győzelmet arat, ott, ahol az összes lovagok vereséget szenvednek, vagy gyáván félreállnak. Ez a győzelem azonban nem teremt igazi kibékülést Toldi és Nagy Lajos között, nem helyezi vissza Toldit a lovagi világba. (...)

(...)

A paraszt Toldi tehát nem tud beolvadni a hűbéri Magyarországba: Toldi végig idegen test marad Lajos király lovagi világában. Arany realizmusából, amely ezt a paraszti alakot megteremtette, talpra állította, mozgásba hozta, szükségképpen következik, hogy az most már magától, saját belső társadalmi és lelki szükségszerűségeitől vezetve mozog, függetlenül költője tudatos szándékaitól, illetőleg leleplezve Arany legmélyebb, politikailag nem tudatosított elgondolásait. És ez az alak olyan világban mozog, amelyet ugyanez az aranyjánosi realizmus teremtett meg, szintén független, saját logikáját követő mozgást adván neki. Ez a kettős mozgás pedig szakadatlan cáfolata az első Toldi végének, a benne kifejezésre jutó félig történelmi, félig meseszerű nemzeti apoteózisnak.

A témáknak megvan a maguk logikája. Nagy költészetben a téma sohasem véletlen, sohasem pusztán szubjektív. Viszont: a költő szerencsés vagy szerencsétlen viszonya témáihoz, e témák önkiélése a költő sajátos társadalmi és irodalmi lehetőségei közepette mélyen belevilágít a költői egyéniség lényegébe, lényeges viszonyába kora központi kérdéseihez.

A Toldi-koncepció elvi megoldhatatlansága Arany János realizmusa szempontjából tehát azt jelenti: Arany egyrészt nem tudhatja és nem akarhatja a paraszti Toldit véglegesen, belsőleg kibékíteni a lovagi világgal, szervesen belevezetni abba, igazán beleolvasztani. Másrészt - és itt felmerül Arany János költészetének egyik központi kérdése, az epikai hitel kérdése - nem ábrázolhat harcot Toldi és a lovagi társadalom között, csak kirekesztettséget, duzzogást, kétségbeesést, félretoltságot és félrevonulást. De az Arany-féle epikai hitel problémája mögött a realizmus problémája rejlik. Arany Toldi-megoldásának ez a kettőssége mélyen rávilágít kora társadalmára, sőt az egész őt követő század paraszti fejlődésére is. Itt, anélkül, hogy tudná vagy akarná, Arany világosan feltárja a 48-as szabadságharc gyenge, bukást okozó oldalait, megmutatja - legtöbbször persze öntudatlanul - a 48 utáni magyar fejlődés tragikus motívumait.

(...) Arany nem volt soha vérbeli forradalmár, mint Petőfi. Híve volt a 48-as forradalomnak, és nem vált soha renegáttá. De egész beállítottsága, egész emberi és költői mivolta gyökértelenné, szárazra vetett hallá tette őt 48 bukása után. Az egyetlen igaz barátnak, Petőfinek elveszte szimbólum Arany életében. Azt vesztette el, amit Petőfi, a Petőfivel való találkozás, a Petőfiben megtestesült népi forradalmi erő jelentettek világképe és költészete számára. Leglényegesebb mondanivalóját nem lehetett többé továbbfejlesztenie, mert úgy, ahogy azt mint „konstatáló” költő látni és ábrázolni tudta volna, nem lett volna igaz, nem lett volna költői hitele. És ebben a kérdésben az óvatos, külső életében kompromisszumokra hajlamos Arany János nem ismert megalkuvást. Hallgat, kínlódik, tusakodik magával, kétségbeesik, de sohasem kendőzi a valóságot.

Talajtalanná, magányossá vált így Arany János. Tipikus modern költői sors, hogy ebből a talajtalan magányosságból szuverénül tudatos, formailag tökéletes művészet nőtt ki. A „hitelesség” kérdése most már formai kérdéssé, a legmagasabb rendű artisztikus igény kérdésévé vált számára. Ebből a problematikából nőtt ki az első kettőtől gyökeresen különböző új Toldi; ebből a problematikából a 48 előtt tervezett fejedelemkori eposzt éppoly gyökeresen megváltoztató hun trilógia terve és a megvalósult Buda halála.

A még mindig elevenen élő nemzeti érzés, függetlenségi vágyakozás most már artisztikus összekapcsolása a társadalmilag, életbelileg talajtalanná vált népiséggel: ez a forradalom utáni Arany formavívódásainak tartalma. Innen ennek a súlyos belső harcnak nagy artisztikus eredményei, artisztikus sikere. De innen tartalmi vagyis nemzeti, népi kudarca. Az első két Toldi a maga sajátosan tökéletes formájában csakugyan a megújulásra szomjazó nép, a felszabadulandó parasztság vágyaiból nőtt ki. Toldi szerelme és Buda halála: kísérletek, tökéletes formaművészet segítségével áthidalni azt a mindig növekvő szakadékot, mely a népi Magyarországot a hivatalostól, az államitól, de az irodalmitól is (még a legjobbtól, a legművészibbtől, a legmagyarabbtól is) elválasztotta. Arany érezte, hogy ez az áthidalás nem sikerült. (...)

(...)

Sajátos sors: a magányos, a meghasonlott Arany János klasszikus íróvá lett. Leghatározottabban és legvilágosabban Beöthy Zsolt fogalmazta meg Aranynak emez irodalomtörténeti helyzetét; Arany műve „méltó betetőzése egy dicső szellemi fejlődésnek”. Beöthy szerint költészetünk fejlődhetik, „de ha hű akar maradni nemzeti életünk vezéreszméihez, úgy továbbfejlődésének alapja csak Arany lehet”. Arany költészetének ilyetén klasszikussá proklamálása nemcsak a költői formák tekintetében jelenti annak az epigonizmusnak egyedül igazi magyar költészetté nyilvánítását, mely mint hivatalos irodalom 67 után uralkodott, hanem ezenfelül az irodalom egész tematikájának és világnézetének, minden költői tartalmának beleszorítását abba a lelkiségbe, amelynek alapja a 67-es kompromisszum feltétlen elismerése.

Arany János klasszikussá nyilvánításában teljesen ártatlan. Sohasem szerette ezt a rátukmált szerepet, és magányos maradt tisztelői és kanonizálói közepette. Idegen világ volt számára Magyarország 48 utáni fejlődése; egyedül az osztrák önkényuralom elleni nemzeti ellenállás adott bizonyos új tartalmakat költészetének, mert időlegesen összefűzte őt a nemzet egy általános központi törekvésével.

Idegenül és értetlenül élte végig életét az öregedő Arany. Természetszerűleg nem érthették meg lapos epigonjai, a 67-es kompromisszum, a 67 utáni „nemzeti” formájú népelnyomás politikai és irodalmi haszonélvezői. Arany János képét, ha igazán látni és megérteni akarjuk, teljesen meg kell tisztítani a hozzátapasztott epigonizmustól.

(1947)

Komlós Aladár: A magyar költészet Petőfitől Adyig
Sőtér István: Nemzet és haladás. Irodalmunk Világos után
Németh G. Béla: Arany János
Veres András: Elbizonytalanodó moralitás, ironikus életkép (Kertben)
Szegedy-Maszák Mihály: Az átlényegített dal (A lejtőn)
Szili József: Arany hogy istenül. Az Arany-líra posztmodernsége
Dávidházi Péter: Hunyt mesterünk. Arany János kritikusi öröksége

Életrajz
Pályakép
Értelmezések
Hatástörténet

Szöveggyűjtemény

Szakirodalom
Tárló
Tanári kézikönyv