Életrajz
Pályakép
Hatástörténet
Szöveggyűjtemény
Szakirodalom
Tárló
Tanári kézikönyv
Arany János életrajza nem olyan látványos, mint a kortárs Petőfié vagy Jókaié. Ifjúkori vándorszínész kalandja kudarccal végződött, s mivel hazatérve idős szüleit súlyos betegen találta, életét mintegy vezeklésként rendezte be, példás hivatalnokká vált. Attitűdjére haláláig jellemző a feladatteljesítő beállítottság; igaz, ennek ellentételeként kifejlődött benne a gúzsba kötve táncoló ember belső szabadsága, a dolgok és a „világ” ironikus, illetve humoros eltávolításának képessége.
Arany János 1817. március 2-án született Bihar megyének ma Romániához tartozó, Nagyszalonta nevű községében. Apja, Arany György olyan családból származott, amely Bocskaitól kapta a nemességet, a hajdúk letelepítésekor. Arany János születésekor Arany György és Megyeri Sára már egyáltalán nem fiatal. János leánytestvére asszony, a többi gyerek pedig halott, amikor ő születik. A hajlott korú szülők minden tőlük telhetőt megadnak kései gyermeküknek, aki részint lelki alkata révén, részint a féltő gondoskodás következében zárkózott, túlzottan érzékeny s magába forduló lesz. Szüleitől tanul írni-olvasni, s apjától hall először a hajdúság mondáiból, melyek előkészítik későbbi érdeklődését a történeti epika iránt. Sokat olvas (Szalontán csodagyereknek számít), főleg XVII–XVIII. századi műveket. A régi magyar nyelv annyira mélyen hat rá, hogy később sokáig idegenkedik a nyelvújítástól és a romantikától.
Előrehaladott koruk s szegénységük miatt a szülők hamarosan rászorulnak fiuk támogatására. Tizennégy éves korában Arany „praeceptori”, azaz segédtanítói állást szerzett. Keresményeiből félre tudott tenni annyit, hogy 1833 őszén beiratkozhatott a debreceni református kollégiumba. Ekkor már a kortárs magyar irodalmat ízelgette, németül és franciául kezdett tanulni. A második debreceni tanév a romantikus művészpályák esztendeje. Beállt színésznek, majd – amikor a debreceni társulat szétesett – vándorszínésznek. Új társulatával Máramarosszigetig jutott, ahol egy éjszaka álmában halottnak látta édesanyját. Másnap hazaindult gyalog Szalontára.
Otthon valóban szomorú helyzetet talált: távolléte alatt apja megvakult, édesanyja pedig néhány héttel hazaérkezése után meghalt. A színészkaland mély nyomot hagyott benne, még a Bolond Istók második énekében (1873) is felelevenítette.
Színészként kedvelte meg Shakespeare-t, ekkor figyelt fel a Bánk bánra is, melyet ebben az időben még sokan – köztük Széchenyi és Vörösmarty – elhibázottnak ítéltek. Ekkor kezdte foglalkoztatni művészet és erkölcs viszonya, s ez időben jutott arra a gondolatra, hogy a bűnhődésnek a lelkiismeret-furdalás a legkeményebb formája. Utólag a színészkalandot felszínes kitörési kísérletnek minősítette, s azzal magyarázta, hogy nem ismerte fel önmaga lassan kialakuló egyéniségét.
Szalontára való visszaérkezése után ennek értelmében lett parasztközössége értelmiségi vezetője, ügyintézője: segédtanító egy közeli helységben, majd „kis nótárius” (másodjegyző) szülőföldjén, az óriási faluban, Nagyszalontán. „Tékozló fiúként” megtérve mintha az ellenkező végletet akarta volna megvalósítani: a környezethez alkalmazkodást tűzte ki célul. Helybeli feleséget választott: Ercsey Juliannát, egy helybéli ügyvéd házasságon kívül született árváját. A másodjegyzői állással kétszobás szolgálati lakás is járt: erre már lehetett családot alapítani.
A tízezer lelket számláló hajdúváros tisztviselőjeként a „hallgati ember” (ahogyan a hivatalnok Aranyt városában nevezték) példásan látta el feladatát. Helytállt a rendkívüli helyzetekben is, mint amilyen az 1847. április 17-i nagy tűzvész volt, melynek során tizenkét óra leforgása alatt 2175 ház esett martalékul a lángoknak. A jegyző személyének fontosságát hangsúlyozta első, nyomtatásban megjelent hírlapi cikkében is (Népnevelésügyben. Társalkodó, 1841. július 14.).
Pesten és Bécsben is hivatalos kiküldetésben járt először, 1843 nyarán. Végtelenül puritán életmódot folytat, időközben megszaporodott családjáról kell gondoskodnia (Juliska lánya 1841-ben, László fia 1844-ben született). Apai örökségként földhöz jut, melyet gyümölcsössel bővít. „Zseni a nyárspolgár álarcában” – így jellemezte őt utóbb Babits Mihály; ebben az időszakban még csak az utóbbi egyértelmű. Baráti társasága néhány tisztviselőből, a kántorból, a német orvosból és kereskedőkből áll. „Hírlap is alig fordult meg kezemben” – írja Arany jegyzősége első éveiről. Ebben a helyzetben megváltást jelentett számára, hogy 1842-ben Szalontára került rektornak hajdani debreceni diáktársa, Szilágyi István, a későbbi történész. Felületes, kapkodó, de mohón tájékozódó egyéniség. Aranyt ő biztatja Szophoklész és Shakespeare fordítására. Amikor két évvel később Szilágyit Máramarosszigetre helyezik, levelezés útján folytatják irodalmi eszmecseréjüket.
Arany igazi autodidakta volt. Az a hatalmas klasszikus műveltség, amit másfél évtized alatt magába szívott, számára személyesebben, mélyebben és másként lett érzés- és ítéletformáló, személyiségformáló, mint akiknek az iskola éppen akkor divatos romantikus-liberális válogatása közvetítette. Részben Arany alkata, túlzott lelki és erkölcsi aggályossága, részben pedig a rendszeres iskolai tanulmányok félbeszakadása okolható tartós önértékelési zavaraiért, amelyek később, országos sikereit követően is jellemzik őt. A „mandátum és a személyiség, a kínált és a vágyott szerep nem esett egybe. A vállalás ellenkező eredményt hozott, mint amit hoznia célozva volt.” (Németh G. Béla) Nem Byron tette érzékennyé a romantikára; lappangó romantikája, gyötrő kétségei tették érzékennyé Byronra, a tépett sztoikusra.
1845 nyarán a Bihar vármegyei tisztújítás erőszakos cselekményei megmozgatták az egész magyar közvéleményt. Az elhíresült eseményeket Jókai Mór még évtizedekkel később is jónak látta beilleszteni A kőszívű ember fiai című regényébe (1869); Arany János pedig – fölháborodva a történteken (Szilágyihoz írt levelében „cannibalizmus”-ként aposztrofálta „a kortesség rút szenvedélyét, mely a félbarmok között dúl”) – friss melegében megírta Az elveszett alkotmány című komikus eposzát (1845). Aranyt nemcsak a konzervatívok fellépése tölti el keserűséggel, a szabadelvűekben is csalódik. Mint utóbb megvallotta önéletrajzi írásában, „minden előzetes terv nélkül” fogott hozzá művéhez. Később, 1867-ben, a kompozícióra, formatökélyre sokat adó, érett költő már csak hümmögve vette föl Az elveszett alkotmányt összes művei közé.
1845-ben viszont, Szilágyi ösztökélésére és minthogy a kitűzött díj is csábította, nem kis tusakodás után végül Arany beküldte művét a Kisfaludy Társaság vígeposz készítésére kiírt pályázatára. El is nyerte a díjat, de a három bíráló közül Vörösmarty Mihály csak fenntartással nevezi az ő művét a legjobbnak, s azt találja mondani róla: „nyelv, verselés olyan, mintha irodalmunk vaskorát élnők”. Az olvasóközönség Arany János nevét mégsem költőként ismerte meg, hanem az Életképekben 1846-ban megjelent romantikus novellák írójaként, Az elveszett alkotmány ugyanis csak 1849-ben látott nyomdafestéket.
A Kisfaludy Társaságnak ugyanazon az 1846. február 4-i ülésén, ahol felbontották a jeligés borítékokat, s kiderült a pályázatnyertes vígeposz szerzőjének neve, döntöttek a következő pályázat témájáról. Olyan „költői beszély”-t kértek a pályázóktól, melynek hőse „valamely, a nép ajkán élő történeti személy, pl. Mátyás király, Toldi Miklós, Kádár vitéz stb.” Ezt a pályázatot Erdélyi János, a népiesség magyar elméletírója készítette elő, alighanem az ő utasítására vették fel a követelmények közé azt, hogy „forma és szellem népies legyen”. Arany igyekezett okulni Vörösmarty bírálatából, s a János vitéz példáját követve írta meg Toldi című elbeszélő költeményét (1846). Ezúttal már egyöntetű elismeréssel nyerte meg a pályázatot, s a bíráló bizottság a jutalmul felajánlott tizenöt aranyat húsz aranyra emelte fel.
A Toldi írói körökben általános bámulatot keltett. A legtöbbet azonban Petőfi elismerése és barátsága jelentette Arany számára. Levelezésük jelentős kor- és irodalomtörténeti dokumentum, éles fényt vet kettejük művészi céljaira. Petőfi a Toldiban saját népiesség-felfogásának követésére ismert rá, s tulajdonképpen ő tudatosította ezt Aranyban is. Petőfinek „népi sarjadék”-ként mutatkozik be, s ekkortól ír a „nép költőjé”-nek hivatástudatával. A mindössze két és fél évet megért barátságuk a világirodalom nagy barátságai közé tartozik. Petőfi a magyar irodalmi élet legfontosabb kérdéseinek közepébe emelte Aranyt, műhelyproblémák együttes végiggondolására, elképzeléseinek pontos megfogalmazására késztette, munkára serkentette – tekintélyével, vitalitásával erőt adott Aranynak ahhoz, hogy leküzdje súlyos kétségeit, eredendő bizonytalanságát. Az 1847-es év gazdag költői termése és műfaji változatossága mutatja a gyógymód eredményességét.
Petőfinek is szüksége volt Arany barátságára: olyan eszmetársra talált benne, aki alkatának és talentumának eltérő vonásai miatt nem volt kijátszható ellene. Az 1846-ban alapított érdekvédelmi szövetség, a Tízek Társasága hamar felbomlott, s Petőfi máris meghirdette az Arannyal és Tompával együtt alakított „népies triászt” – ugyancsak szövetséget a konzervatív kritika ellenében, amely éppen 1847 tavaszán lendült támadásba, Petőfi Összes költeményeinek megjelenését követően. Bár ez a csoportosulás sem tartott sokáig, Arany értő szavaira és bátorítására ezután is bizton számíthatott. Amikor feleségül vette Szendrey Júliát, 1847 októberében útba ejtette Arany szalontai házát; 1849 januárjától májusáig (Petőfi katonai szolgálata idején) Arany adott otthont családjának.
Arany csak messziről adózhatott elismeréssel barátjának a pesti forradalomban játszott szerepéért. Ahogy Petőfi, ő sem került be az első népképviseleti országgyűlésbe: korteskedés híján alulmaradt a vármegyei főjegyző ellenében. 1848 áprilisában írt és azon nyomban megzenésített Nemzetőr-dala ponyván is megjelent. Petőfi rábeszélésére elvállalta A nép barátja című néplap szerkesztőtársi feladatkörét Vas Gereben mellett, a tényleges szerkesztésbe azonban Szalontáról nem folyhatott bele, s elégedetlen volt a lap színvonalával is. Azt tervezte, hogy maga indít néplapot, Népszabadság címmel. 1848 novemberében két hétig táborba szállt a szalontai nemzetőrökkel Arad védelmében. 1849 májusában állást vállalt a belügyminisztériumban, követte a kormányt Debrecenből Pestre. Az orosz csapatok bevonulását követően néhány napig bujdosásra adta fejét, s utána még hónapokig várta letartóztatását.
Anyagi helyzete kétségbeejtő volt. Állását, szolgálati lakását elvesztette; Kossuth-bankóit, melyekbe ingóságai értékét fektette, maga dobta tűzbe. Az irodalmi élet korábbi nyilvánossága is összeomlott, így erre sem számíthatott. Petőfiről nem volt semmi híre, s ahogy múltak a hónapok, egyre bizonyosabbá vált, hogy nincs az élők sorában. 1851-ben Arany előbb néhány hónapig a Tisza család geszti kastélyában nevelősködik, majd 1851. október 15-től tanárként helyezkedik el a nagykőrösi református gimnáziumban (1853-tól főgimnáziumban).
Tanári teendőit éppoly lelkiismeretesen látta el, mint korábban a városi hivatalát. Nagykőrös mégsem elégítette – nem is elégíthette – ki maradéktalanul. Biztosította ugyan családja megélhetését, de nem adta meg Aranynak azt a „független nyugalmat”, amire az Epilogus (1877) tanúsága szerint egész életében vágyott. Ekkor már a költői tevékenység is hozzátartozott „megbizatásaihoz” – a bukott forradalom árnyékában, Petőfit elveszítve nehéz is lett volna elhárítania a „nemzeti költő” mandátumát. Nagykőrösi elzártsága nem kedvezett az irodalmi életben való részvételnek; „pestezhetném” – írta félig tréfásan egyik levelében. Kedélyét sűrű betegeskedése is nyomasztotta.
Szemléletének belső ellentmondásaira, vívódásaira jellemző, hogy a bukott forradalmat kétféleképpen értékeli: elégikusan (Letészem a lantot, 1850) és ironikusan (A nagyidai cigányok, 1851). Az utóbbi mű arra enged következtetni, hogy Arany a magyar liberális nemesség álláspontjával rokonszenvezett: nem a forradalmi átalakulásban, hanem a lassú, szerves fejlődésben hitt. Ezért tartotta álmodozónak még Kossuthot is. 1857-ben elhárította magától a kétes megtiszteltetést, hogy üdvözlő verssel köszöntse a császári párt magyarországi látogatása alkalmából – helyette megírta A walesi bárdok című „ó-angol balladá”-t, amelyet (átdolgozva) az újabb önkényuralmi időszak idején, 1863-ban publikált. Idegenül érezte magát az ötvenes évek jelenében is, amikor a felgyorsuló kapitalista fejlődés a magyarság kirekesztése mellett történt. Bach bürokrata hivatalnokrendszere kitörölte a személyes jellegű emberi kapcsolatokat, gépezet részeivé alacsonyította az állampolgárokat, s nyílt önzésre késztette az egyént. A Kertben című vers (1851) már az így előállt fásult közhangulatnak és részvétlen magatartásnak az ábrázolása.
S talán éppen e negatív momentumok halmozódása váltotta ki Aranyból művészetének felívelését, lírájának első virágkorát. Elégia és irónia kettőssége jellemzi verseit (Családi kör, Kertben, 1851, Visszatekintés, 1852, A lejtőn, 1857), a vívódás és a bűnhődés lélekállapota kerül tragikus környezetbe balladáiban is (V. László, Ágnes asszony, 1853, A walesi bárdok, Szondi két apródja, 1856), amelyek történelmi tárgyuk ellenére is a jelenhez szólnak, s mivel az igazság érvényre jutását hirdetik, a kortársak lelkesítő példázatként olvasták. A korszakot lezáró nagy vers, Az örök zsidó (1860) pedig az elégikus líra és a tragikus ballada ötvözete. Arany 1854-ben publikálja a Toldi estéjét, 1856-ban a Kisebb költeményeket. A Toldi estéje első változatát átigazította, tudatosan távolodott el benne a Toldi naiv népiességétől: „Szeretem a nemzeti költészetet – írta már 1847-ben Szilágyi Istvánnak –; a népiesség köntösében még most, később majd pusztán”. A kortársak a művet mégis a Toldi közvetlen folytatásának látták. Ugyanakkor minthogy változatlanul az epikus költőt szerették és keresték Aranyban, líráját nem méltatták kellő figyelemre. Értekező prózájának is első nagy korszaka ez, elméleti és történeti kérdésekkel egyaránt szívesen foglalkozik (Naiv eposzunk, Bánk bán-tanulmányok, 1858, Zrinyi és Tasso, 1859 – az utóbbi akadémiai székfoglalója).
A hatvanas évek elején egy sor változás következett be a költő életében. 1858-ban az Akadémia tagjává választotta. 1860 őszén elfogadta a Kisfaludy Társaság igazgatói tisztét, fölhagyott nagykőrösi tanári állásával és Pestre költözött. Az 1860-as és 1861-es évek a felfokozott reménykedés évei. Arany a politikai nyitástól a politikai kultúra kialakulását várja; felháborodva, gúnnyal kel ki a hazafiaskodás ijesztő divatja ellen.
Arany nagy tervekkel érkezik Pestre. Keresztury Dezső megfogalmazásával élve, a „nép költője” helyett immár a „nemzet költője” kíván lenni. Ennek jegyében írja meg hivatalos felkérésre ünnepi ódáját Széchenyiről (Széchenyi emlékezete, 1860), s lát hozzá a nemzeti műeposz megteremtésének (ennek részeként készül el 1863-ban a Buda halálával). Elhivatottságot érezve az irodalmi élet megszervezésére, rendkívül magas színvonalú folyóiratot szerkeszt, előbb Szépirodalmi Figyelő (1860–1862), majd Koszorú címmel (1863–1865). A szerkesztői munka megnöveli látókörét, felismeri, hogy a regény lett a reprezentatív műfaj Európában, aminek hatására a Buda halálát a realista regény lélektani eszközeivel írja meg. Szívesen recenzál külhoni műveket, lefordítja Gogoltól A köpönyeget.
De szinte az első pillanattól a kudarc réme fenyegeti. Nemcsak az előfizetők száma csekély, hanem a megbízható munkatársaké is. Arany maga kénytelen teleírni lapjait, könyvbírálattól elvi tanulmányig és szerkesztői üzenetig minden műfajt művel. Nem véletlenül használja álnévként Gogol írnok-figuráját, Akakijevics Akakit. A Pesti Napló és a Budapesti Szemle köréhez, Kemény Zsigmondhoz és Csengery Antalhoz (más néven az „irodalmi Deák-párt”-hoz) kapcsolódva, az irodalmi „súlyegyen” megteremtésére törekszik, egyfelől védve a népesség programját, másfelől fölvéve a kesztyűt a „petőfieskedők”, Petőfi gyenge utánérzői ellen. Csengeryéknek – Vörösmarty halála után – égető szükségük van egy új nemzeti poeta laureatusra.
A Kisfaludy Társaság igazgatójaként fáradhatatlanul szervezte a felolvasói üléseket, gondozta a kiadványokat. Madách Imre nagyszerű művét, Az ember tragédiáját (1860), melynek világképe rokon az övével, ő fedezte fel, szövegét nyelvileg javította, kiadását megszervezte, s a művet is, szerzőjét is bevezette a Kisfaludy Társaságba. Arany buzgalmának köszönhető, hogy megkezdődik és a drámaköltő születésének 300. évfordulójára jelentős mértékben előrehalad a teljes magyar Shakespeare-fordítás ügye, kezdetét veszi a magyar Molière-kiadás és még sok más jelentős fordítás készül.
A kulturális intézmények viszonylagos liberalizálódása nyomán hamar megmutatkozik a magas és a népszerű kultúra közötti szakadék. Az írói elit csaknem légüres térben tevékenykedik, ezt jelzi Arany lapszerkesztői kudarca is.
1865-ben elfogadta az Akadémia jelölését a Szalay László halálával megüresedett titkári posztra (1870-től főtitkár).
A két évre tervezett hivatalvállalásból tizenkét esztendő lett. Ebben szerepet játszott a magánéletében őt ért csapássorozat is. A hetvenes években ismét sokat betegeskedett, ami végképp emberkerülővé tette. Élete egyre szűkebb körben mozgott: főtitkári lakása az Akadémia épületében volt, ha szabadba vágyott, a Városligetet kereste föl, nyarait a gyógyfűrdőiről nevezetes Karlsbadban töltötte.
„Jegyzőség, professzorság, szerkesztés, titkárság – mind egy egész embert kíván; napról napra elfoglal, nyűgöz, bosszant, lelket öl. Mi marad aztán poétáskodni?” – írta Tompának még 1866-ban. De nemcsak erről volt szó. Az, hogy a Buda halála inkább udvarias, mint meleg fogadtatása és lapszerkesztői kudarca után hallgatott el költőként, kétségeket ébreszt az iránt, amivel maga Arany indokolta elhallgatását (ő ugyanis leánya halálára és hivatali elfoglaltságára hivatkozott. Valójában a korábban hitt mandátuma vált kérdésessé számára. S még inkább fölöslegesnek hitte a nemzeti költő szerepét a kiegyezést követően, a mohó gazdagodás és panamák korában, amikor a kiegyezést megkötő Deák Ferenc és köre is hirtelen légüres térben találta magát, teljesen elszigetelődve. 1867-ben, a király megkoronázásakor a legmagasabb kitüntetéssel, a Szent István-rend keresztjével tüntették ki (amellyel, ha kéri, báróság járt volna). Eötvös József kultuszminiszternek személyesen kellett győzködnie a rendjelet elfogadni nem akaró költőt, hogy az elutasítással a kiegyezést kérdőjelezné meg, a nemzeti literatúra jövőbeli lehetőségeit veszélyeztetné s őt magát is kompromittálná.
A költőként elhallgató Arany a fordításban keresett kárpótlást. Ekkor fejezte be Shakespeare Hamletjének és János királyának átültetését, s 1870 és 1873 között elkészült a teljes magyar nyelvű Arisztophanésszal. Németh László találó megfigyelése, hogy a „költői féktelenség” vonzhatta a beteg, fáradt, korán öregedő költőt a szabadszájú, kíméletlenül őszinte klasszikushoz, akinek komikus művészete fölidézhette benne a debreceni diáktréfák és a nagykőrösi férfitársaság emlékét. Kerényi Ferenc joggal állapítja meg, hogy Arisztophanészt Az elveszett alkotmány és A nagyidai cigányok költője fordította, s nem véletlen, hogy az 1877-ben elkészült Bolond Istók második énekébe ifjúkorának olyan, korábban szégyellt epizódjait foglalta bele Arany, mint amilyen az 1836-os színészkaland volt.
1877-ben, amikor sokadszori kísérlet után végre visszavonulhatott a főtitkári székből, s hivatalát lerakta, újra megszólalt költőként. Immár magának szánta verseit – így született meg az Őszikék cím alatt összefoglalt ciklus, a híres „Kapcsos Könyv”-be bejegyzett lírai darabok (Epilogus, Tamburás öreg úr, Mindvégig), életképek és balladák (Híd-avatás, Vörös Rébék) páratlanul szép gyűjteménye. A versekből csak néhányat publikált Arany – azokat is úgy kellett kikönyörögniük tőle a lapszerkesztőknek – s nem fogadott el értük honoráriumot.
1879-ben több évtizedes küzdelmére tett pontot a Toldi-trilógia középső részének, a Toldi szerelmének befejezésével. Úgy érezte: nagyon megkésett vele; a közönség ízlése időközben nagyon megváltozhatott. A Toldi szerelmét saját költségén engedte csak kinyomtatni, kis példányszámban. Szerette volna más töredékeit is befejezéshez juttatni, 1881-ben a Csaba királyfi két énekével készült el, holott már évek óta olvasni se látott. Petőfi szobrának felavatására már nem mehetett el, 1882. október 22-én hunyt el. Öregkori vallomásai aggastyánt sejtetnek, holott csak 65. esztendejét töltötte be.
Arany János a Toldi szerzőjeként él a köztudatban. Maga sem ártatlan ebben: mindenekelőtt a Toldi alkotójának látta önmagát, holott életművének hasonlíthatatlanul nagyobb fele a forradalom után született, s míg a Toldi jellegzetesen forradalom előtti mű, maga Arany elsősorban forradalom utáni költő. Egy bukott forradalom után minden bonyolulttá és érthetetlenné, minden bizonytalanná válik, míg a forradalom előtt, mondhatni, a forradalom előestéjén egyszerűnek és érthetőnek, sőt elrendezhetőnek látszott. Arany János a bizonytalanság költője lett. Bizonytalan volt a szerepben, amit vállalt, bizonytalan a korban, amely ilyen szerepet kínált neki. Bizonyosságot csak az irodalomban talált, amelynek minden csínját-bínját ismerte: nemcsak mint nagy költő, de mint mesterember is, a szakma legalaposabb értője. Irodalmunkban egyedülálló formatökélye kortársait bámulatba ejtette, a következő nemzedékeket viszont elbátortalanította.
Bár romantikus elbeszéléseket is írt, Arany művészi pályakezdését mindenekelőtt a két elbeszélő költemény, Az elveszett alkotmány című szatirikus eposz (1845) és a Toldi, a régi monda újraköltése (1846) fémjelzi.
A Toldi sikerén felbuzdulva Arany hamarosan nekilát a Toldi estéje megírásának. 1848-ban el is készül műve első változatával, amit meg akar jelentetni, de közbeszól a történelem, s a viszontagságos körülmények között meghiúsul a kiadás. Arany az ötvenes évek elején változtat a szövegen, minthogy felfogása a költői szerepről módosult időközben; Keresztury Dezső szerint a Petőfi társaságában vállalt „népköltő”-ből később a „nemzet költőjé”-vé próbált emelkedni. 1854-ben úgy teszi közzé az átsimított és az első Toldi naiv népiességétől máris erősen elütő Toldi estéjét, mint „egy hangot a múltból”, mert – mint írja egyik levelében – „most már futunk a népiestől”. A Toldi estéje együtt jelenik meg a Toldival.
1847-ben Arany kísérletezik a lirizált kisepika megteremtésével is. Kísérletei közé tartozik A rab gólya (1847), melyben a rab madár hagyományos allegóriáját a kiszolgáltatottság lélekállapotként való ábrázolásává fejleszti. Lépést tesz az egyjelentésű allegóriától a sokjelentésű jelkép teremtése felé, s közben későbbi balladáinak statikusabb (mert líraibb) előzményét teremti meg.
1848–49-ben néhány közéleti helyzetdalt ír (pl. Nemzetőr-dal, 1848), de egyikükkel sem hoz létre jelentékeny esztétikai értéket, mivel a közösségi hangnem távol áll szubjektív líraiságától.
Szemléletének belső ellentmondásaira, vívódásaira jellemző, hogy a bukott forradalmat kétféleképpen értékeli: elégikusan és ironikusan. A Letészem a lantot (1850) a Világos előtti elégikus hangnem egyenes folytatása. Két létállapotot szembesít benne a költő: az értékben gazdag múltat és az értékszegény jelent. Érdemes e költeményt összevetni Vörösmarty nagy apokaliptikus látomásával, az Előszóval.
Arany „az anakreóni költői önreflexió toposzát, vagyis a lant letételét használja fel a Petőfivel közösen vállalt aranykori költőélet és a jelenlegi kétségbeesés és magány ellentételezésére” (Szörényi László). Ezt a gondolatot fejleszti tovább az Ősszel című versében (1850), amelyben a romantikusoknak kedves, Petőfi által is felhasznált, Homérosz-Osszián ellentétet dolgozza fel a hajdani költői ábrándok és a nemzetvesztés fölött borongó bárd szembeállítására. A görög és a kelta világ, Dél és Észak, antikvitás és újkor ellentéte – a magyar szabadságharc siratásán túl – a nagy történelmi korszakváltás jelképévé válik, mint ahogy az ősz a rezignáltan szemlélt, a harmonikus életet kizáró modern kor szimbólumává.
A forradalom ironikus értékelését A nagyidai cigányokból ismerhetjük meg. A nagyidai cigányok arra enged következtetni, hogy Arany a magyar liberális nemesség álláspontjával rokonszenvezett: nem a forradalmi átalakulásban, hanem a lassú, szerves fejlődésben hitt. Ezért tartotta álmodozónak még Kossuthot is. S a szellemi rokonságot visszaigazolta maga Kemény is, akinek érdeklődését Arany életműve iránt A nagyidai cigányok keltette fel. A költemény művészi sikere elsősorban onnan származik, hogy a vígeposz műfajából eredő kevert hangnemet, a groteszk költőietlenítést nagy nyelvi leleménnyel valósítja meg, mindvégig a várhatót leromboló mondatszerkezeteket használ. A nagyidai cigányok 1852-ben önálló kötetként jelent meg, s a kritika teljes értetlenséggel fogadta. Aranynak kedvét szegték a negatív kritikák, s arra hivatkozott, hogy A nagyidai cigányok csupán „a pessimismus nyelvöltögetése”. Arany úgy gondolta, hogy a pesszimista megközelítés is megengedhető, amivel enyhített azon a világnézeti kötöttségen, amit a korabeli – általa is osztott – közfelfogás, a „kiengesztelődés”-hez, pozitív végkifejlethez ragaszkodó normatudat előírt. Alighanem ugyanez motiválta Arany humorfelfogását is, amelyet legpontosabban az 1850-es évek derekán írt Széptani jegyzetekben fejtett ki.
Tulajdonképpen helyesebb volna úgy fogalmazni, hogy az „ötvenes évek első felének lírája”, hiszen Arany már a forradalom bukásának másnapján, Nagykőrösre költözése előtt olyan jelentős műveket írt, mint az Évek, ti még jövendő évek, Letészem a lantot, Reményem, Ősszel (valamennyi 1850-ben született) vagy a Családi kör és a Kertben (mindkettő 1851 eleji), az évtized derekára pedig Arany lírai vénája kiapadt. Arany Jánost voltaképpen a forradalom elbukása érlelte lírikussá, részben mert feldúlta életét s igazolni látszott kétségeit, fölerősítette ambivalens beállítottságát, részben pedig azért, mert a nemzeti tragédia hitelesítette fájdalmát és kiszolgáltatottság-érzetét, fölszabadította szubjektivitását, kimondhatóvá tette a neveltetése szerint néma tűrést érdemlő szenvedést. Az alapvető szókincs versenként más és más: életkort idéző (Visszatekintés, 1852), perlekedő-üzleti (Évek, ti még jövendő évek, 1850), valláserkölcsi (Fiamnak, 1850) vagy a rokonsági-nemzetségi viszonyokra utaló (Kertben, 1851); mint ahogy a meghatározó gesztus is más és más: létösszegzés, számonkérés a sorson, az elveszített hit keresése vagy az elmagányosodás tudomásulvétele – de valamennyi ugyanannak a negatív személyiségállapotnak megjelenítése. Bár Arany költészettörténeti horizontja szélesre tárul (a tanári munka mellett ebben része van annak is, hogy a kisvárosi környezet szellemi sivárságát olvasmányélményeivel igyekszik ellensúlyozni), s az antik szerzőktől az olasz középkor és a reneszánsz klasszikusain át Goethéig és Baudelaire-ig mindenkit olvas, a legdöntőbb impulzusokat Byrontól kapja. Az Évek, ti még jövendő évek (1850) című költeményhez mottóként fűzött byroni sor („My hair is gray, but not with years”, ‘hajam ősz, de nem az éveimtől’) pontosan fejezi ki Arany Világos utáni lélekállapotát.
Itt a Családi kör, a Kertben, a Visszatekintés és A lejtőn című verseket tárgyaljuk részletesebben.
Aranyt régebben szokás volt vérbeli epikusként jellemezni, szembeállítva a lírikus Petőfivel. Az újabb irodalomtörténeti kutatások alapján másként fogalmaznánk: mindkét költő elsősorban lírikus volt, csak Aranyt hajlama a gondolatibb líra felé vonzotta. Az epikát is ennek jegyében lirizálta. A Toldi estéje mellett főként a balladák bizonyítják ezt. A balladák alighanem a legjobban szerkesztett költemények Arany életművében. Végigkomponáltságuk egyedülállóvá teszi őket XIX. századi költészetünkben. (Maga Arany is a műgond, a mesterségbeli tudás fokmérőjének tartotta a balladát a Petőfi-epigonok zabolátlan líra-eszményének országlása idején.) A romantika ugyanis a versírókat és a versolvasókat elsősorban az írásmódra tette fogékonnyá, s csak a XX. század költői állították vissza a versépítkezés elsődlegességét. Például Ady ún. „létharc-versei” egyenes ági leszármazottai Arany balladáinak.
Arany János az 1850-es években írt balladáit egyrészt a meg nem valósult vagy töredékben maradt nagyepikai művek pótlékának tekintette (olykor darabjának is, mint amikor az 1855-ös Zács Klárát később betétdalnak illesztette a Toldi szerelme szövegébe). A Széptani jegyzetekben azt állapítja meg a balladáról, hogy eposzi tartalom lírai alakban”, mivel a végzetszerűség uralja (ez benne az eposzi), ugyanakkor nem a cselekmény adja lényegét, hanem az előadásmód (ennyiben lírai). Különösen fontos Arany számára a lélektani hitelesség, 1861-ben egy recenziójában kifejti, hogy „Természete a balladának (s annál inkább, minél népiesb), hogy nem a tényeket, hanem a tények hatását az érzelem-világra, nem a szomorú történetet, hanem annak tragikumát fejezi ki, mennél erősebben. Magokból a tényekből s járulékaikból, mint idő, hely, környület, csupán annyit vesz föl, amennyi mulhatatlanul szükséges, csupán annyit a testből, mennyi a lélek feltüntetésére okvetetlenül megkivántatik.” (Költemények Szász Károlytól)
Másrészt Arany úgy látta, hogy a magyar népballada eredeti forrása kiapadt, s megkésett gyűjtése a „népi naivság” helyébe a „tudós naivság”-ot állította (Régi dán balladák, 1860). Akkor már hitelesebb újrateremteni a balladákat (ahogy – eredeti népi eposzunk nem lévén – a nemzeti eposzt is), mert a műköltő imitálni képes a népballadák mentalitását és hangulatát. De míg a népballada szűkszavúbb lehetett, mert számíthatott lokális hallgatói előzetes ismereteire: az alaptörténetet mindenki ismerte (igaz, ez viszont azzal járt, hogy egy-egy ballada „eredetileg csak egy falu határára szólott”), addig a műballadának kidolgozottabbá kell tennie történetét, hogy a szélesebb közönség számára is érthető legyen s ugyanakkor a kihagyást, a sejtetést, az ún. „balladai homályt” is elbírja. (Más kérdés, hogy hasonlíthatatlanul bonyolultabb helyzetek és lélekállapotok jelennek meg Arany balladáiban; pl. a Zács Klára királynéjának bűnösségét szándékoltan „lebegtetve” hagyja, hogy éppúgy eldönthetetlen legyen, mint az Arany által kedvelt és elemzett Bánk bán Gertrudisa esetében.) A rekonstruáló szándékkal magyarázható, hogy az ötvenes évek balladáinak témája gyakran kerül ki a magyar történelemből, illetve a nemzeti legendáriumból.
Greguss Ágost óta, aki 1865-ben nagysikerű értekezést írt a ballada műfajáról (A balladáról), később pedig könyvet szentelt Arany balladáinak (Arany János balladái, 1877), hagyománnyá vált a tematikus osztályozás (történeti balladák, parasztballadák stb.). Itt Szegedy-Maszák Mihály tipológia-kísérletét felhasználva tekintjük át a korszak legfontosabb balladáit.
Arany alkatához közelebb állt a történetet időbeli kihagyásokkal s térbeli váltásokkal, párbeszédekkel s szaggatott mondatszerkesztéssel dramatizáló szűkebb értelemben vett ballada (melyet a skót és a székely népköltészetből ismert meg), mint a történetet lassan, folyamatosan, egyenletesen adagoló, leírásokkal kiegészítő románc, melyet Arany a latin népek (főként a spanyolok) költészetéből és a németektől ismert. Jól bizonyítható ez a Hunyadi-balladakör két részének: az V. Lászlónak (1853) és a Mátyás anyjának (1854) az összehasonlításával: az előbbi vers kétségkívül sokkal nagyobb igénnyel készült, mint a levelet vivő hollónak népkönyvbe szánt története. A vitathatatlanul nagyobb esztétikai hatás indokolja, hogy a továbbiakban csak az első verstípussal foglalkozzunk.
Ezen a típuson belül három szerkezeti megoldást találunk. Az elsőt egyszólamú, vonalszerűen előrehaladó balladának nevezhetjük. Ez a felépítés áll legközelebb a románcéhoz, s ide tartoznak a költő első balladakísérletei, A varró leányoktól (1847) Az egri leányig (1853). Két nagy vers született ebből a típusból: a Zács Klára és A walesi bárdok.
Arany második balladatípusát a többszólamú előrehaladó szerkezet jellemzi. Ennek a típusnak – a többszólamúság következtében – már távolibb a rokonsága a románccal. Két jelentős vers tartozik ide: az V. László és a Szondi két apródja.
Nemcsak A walesi bárdok, hanem csaknem mindegyik történeti ballada politikai célzatosságot rejt magában. Az 1850-es években föl kellett rázni a nemzetet fásultságából, s Arany magára vállalta ezt a föladatot. Az V. László végszavaival („De visszajő a rab...!”) osztrák börtönökben sínylődő hazafiak hozzátartozóiba próbált lelket verni, a Zács Klára Haynau bosszújának kegyetlenségét is fölidézte, a Szondi két apródja (akár A walesi bárdok) arra emlékeztetett, hogy magyar költő nem dicsőítheti Ferenc Józsefet, aki felelős a Világos utáni véres megtorlásért. Az efféle egykor időszerű jelentést a mai olvasó sem hagyhatja figyelmen kívül. Nem pusztán azért, mivel Arany a nemzeti önrendelkezés eszményének értékét állította olyan korban, amely a magyarság függetlenségét eltörölte, hanem azért is, mivel történeti példázataival egyszerre tanít a megalkuvás elutasítására és a sorssal való kemény küzdelemre.
Arany művészi sokoldalúságát bizonyítja, hogy történeti példázataival egy időben a balladának egy merőben más fajtáját is kialakította. E lélektani érdeklődésű verstípusnak megalkotásakor nem a közösség, hanem az egyén sorsának egyetemes kérdései foglalkoztatták. Ezt a harmadik típust egyszólamú, de körkörös felépítés jellemzi. Ide tartozik Arany egyik legnagyobb verse, az Ágnes asszony.
Elégikus líra és tragikus ballada: Arany ebben a két műfajban hozott létre jelentős rövid költeményeket. A korszakot lezáró nagy vers – melyet Arany már Pesten írt –, Az örök zsidó voltaképpen a két műfaj ötvözete.
1860-ban jelentős fordulat következett Arany János pályáján. Pestre került, az irodalmi élet középpontjába, Deák Ferenc baráti környezetének segítségével, ahová ettől fogva ő is beletartozik. Keresztury Dezső megfogalmazásával élve, a „nép költője” helyett immár tudatosan a „nemzet költője” kíván lenni. Ennek jegyében írja meg (hivatalos felkérésnek téve eleget) Vörösmarty stílusában ünnepi ódáját Széchenyiről (Széchenyi emlékezete, 1860), s lát hozzá a nemzeti műeposz megteremtésének (amelynek részeként készül el 1863-ban a Buda halálával).
Elhivatottságot érezve az irodalmi élet megszervezésére, rendkívül magas színvonalú folyóiratokat szerkeszt, amelyekben rendszeresen ír kritikákat. „Lettem éneklőből énektanár”, írja tréfás öngúnnyal 1861-ben (Vojtina ars poétikája), s annyiban méltán, hogy a hatvanas évek elején értekező munkássága jelentősebb, mint a költészete. Már a nagykőrösi években szívesen bíbelődött verstani, műfajelméleti és irodalomtörténeti problémákkal, ám ekkor írt értekező művei többnyire ráérős tempójú tanulmányok. Ezzel szemben a hatvanas évek elején kritikusként működik, akinek jól kell tudnia tájékozódni és állást kell foglalnia jelenének irodalmi irányzataiban és vitakérdéseiben.
Ha valamiről igazán elmondható, hogy nem illett Aranyhoz, akkor ez arra a neki tulajdonított mondásra áll, hogy „Gondolta a fene!” Arany János mentalitására, álláspontjára éppen az ellenkezője igaz – összhangban az irodalom mesterségbeli dolgai iránti érdeklődésével. A műszerkezetre figyelő tárgykritika műfaját művelte legszívesebben – mintegy poétikai képzésben részesítve az alkotót is, az olvasót is. (De legszigorúbb pillanataiban is tapintattal, sőt alázattal; ha oktató, sem kioktató.)
A minél tökéletesebb kompozíció nemcsak költői gyakorlatának fő törekvése, hanem kritikusi tevékenységének is legállandóbb követelménye. A kompozíció fogalmát szélesen érti: a mű részeinek egészet alkotó, szükségszerű elhelyezkedését jelenti számára, ami kötött terjedelemmel és a részek szerkezetbeli helyhez kötöttségével jár együtt. Sajátos átmeneti pozíciót foglalt el: a fölösleget, funkciótlant nem tűrő műegész-elképzelése a romantika szerves forma-felfogását idézi, ugyanakkor a kompozíció tagolhatóságának elismerése a klasszicizmus szervetlen forma-felfogását. Arany voltaképpen romantika utáni kritikus, aki részben a klasszicista műszemlélethez visszanyúlva próbálja korrigálni a romantika vívmányait. Dávidházi Péter, aki könyvet szentelt Arany kritikusi teljesítményének, Arany Jánost egyenesen a „magyar strukturalizmus atyjá”-nak nevezi, akinek korszakalkotó módszertani felismeréseit (Babits Mihályt és Horváth Jánost nem számítva) kallódni hagyta a magyar irodalomértelmező hagyomány.
Ami Arany világnézeti elveit illeti, hitt az evolúcióban, mindenekelőtt a nemzet evolúciójában, az ellentéteket végül kiegyenlítő-kibékítő történeti mozgásban, a reális és az eszményi („reál” és „ideál”) harmonikus kiengesztelődésében. Ez vezette politikai gondolkodásában is, a magyar költészet jelenének és jövőjének megítélésében is. Az ötvenes évek irodalmi teljesítményéről nem volt túl jó véleménnyel.
Petőfi veszedelmes hatása ellen éppen úgy lehetne leghatékonyabban védekezni, ha iskolák erőterében hoznák létre az új irodalmat. Arany a maga ötvenes évek eleji líráját is olyan kezdeményezésnek tekinti, amely kiindulópontja lehetett volna effajta iskola kialakulásának. Bár Jókai romantikus irányzata nem tetszik Aranynak, az egyik lehetséges és fontos iskolának ismeri el az új irodalom kialakítása szempontjából.
Amikor Arany feljött Pestre, egy olyan irodalom vágyával érkezett, melynek középpontjában a népies-nemzeti verses epika megújítása állt. Első nagyobb bírálatai és ismertetései is ezt azt eszményt szolgálták. Friedrich Schlegel nyomán hitt abban, hogy csonka az a nemzeti kultúra, amelynek nincs hőskölteménye. De már a Buda halála írása közben érzi, ez az út nem járható. Az Irányok ha nem is mondja ki egyenesen, de érzékelteti: a korszak reprezentatív műfaja a líra. 1865-ben pedig a lírával egyenlő hangsúllyal említi az elbeszélő prózát is. Írói elhallgatásában alighanem annak volt legnagyobb szerepe, hogy felismerte saját irodalmi ambícióinak korszerűtlenné válását.
Arany János 1856-ban kis bőrkötésű könyvet kapott ajándékba Gyulai Páltól, melynek kapcsos zárát kulccsal lehetett zárni. A zárható, „kapcsos könyv” alkalmas volt arra, hogy legbelső magánügyeit írja bele – így pl. keserűségét az akadémiai főtitkári lakás bonyodalmai miatt vagy unokája, Szél Piroska sorsa iránti aggódását. 1877-ben, megszabadulva a hivatali munkától, saját kedvtelésére kezdett verseket írni, s ezek egytől-egyig itt találhatók, élükön ezzel a bejegyzéssel: „Új folyam. 1877. Őszikék.” Az utóbbit a ciklus címének szánta. Ugyanakkor nem szánta műveit közlésre, annyira nem, hogy a ciklus csak halála után látott nyomdafestéket. Arany életében mindössze tizenöt vers vált ismertté, ezeket barátai könyörögték el a költőtől. Arany félt attól, hogy az időközben megváltozott közönségízlés nem fogadná kedvezően költeményeit, amiben megerősítette az, hogy A tölgyek alatt című versét egy névtelen tollforgató kigúnyolta. Jóllehet a gúnyvers szerzője nem a fiatal írók közé tartozott, Arany nemzedéki támadásnak vélte, s ekkor – 1878-ban – közzé tette az egy évvel korábban írt, Reviczky Gyulával vitázó, Kozmopolita költészet című ars poeticáját.
Az Őszikék legalapvetőbb jegye a megváltozott indíték: az, hogy eleve privát költészetnek készült. Aranyt lelkileg felszabadította a számára olyannyira ismeretlen helyzet: egyetlen évben több verse született, mint korábban évtizedek alatt. Kései lírája sok tekintetben ellentéte addigi életművének; Komlós Aladár – ha némiképp túlozva is – találóan állapította meg Aranyról: „Mikor 77-ben újból megszólal, a hazafias probléma helyett egy érzékeny, beteg öregúr fanyar privátlírája hangzik a lantján. Az utolsó nemzeti bárdból így lesz az első dekadens: Pest egyik első költője, aki kedvetlenül nézi a fejlődő főváros visszás jelenségeit.” Az Őszikékről Péterfy Jenő írta az első értő kritikát (1888-ban), s voltaképp a Nyugat költőire várt igazi felfedezése. „Apáink más Arany Jánost olvastak, mint mi. – szögezte le Kosztolányi 1917-ben. – Övék volt az epikus, a fiatal, a nyugodt. Miénk a lírikus, az öreg, az ideges.” Schöpflin Aladár a belső cenzúrának az öregkorral járó kiengedésével magyarázta Arany kései líráját. Németh G. Béla még 1972-ben is úgy találta, hogy az Őszikék sem kapta meg azt az elismerést, amit megérdemel: hiszen agyondicsérték „a balladásan földíszített, de alapjában kevéssé jelentős” Híd-avatást, miközben olyan remekműveket nem méltattak kellő figyelemre, mint a Naturam furcâ expellas vagy az En philosophe. Hogy ebben a privátlírában milyen lehetőségek rejlenek, bizonyíthatják napjaink dekonstruktivista ihletű Arany-elemzései is.
Itt az Naturam furcâ expellas, a Tamburás öreg úr és a Mindvégig című verseket tárgyaljuk részletesebben.
Lírai szövegek mellett balladákat is találhatunk a ciklusban. A vonalszerűen előrehaladó balladák többsége nem éri el a Zács Klára és A walesi bárdok tökéletességét. Kevesebb bennük a drámai elem: a párbeszédeket sokszor magánbeszédek helyettesítik. A haláltánc szerkezetét követő Híd-avatásban (1877) a fölütés, a Tetemre hívásban (1877) a záradék is monológ, sőt ez utóbbi költeményben a szerkezet rendező elve is az: a szerelmes ifjú halálának körülményeit kutató hivatalos személynek („tiszti pörosztó”-nak) és a fiú apjának fokozásszerűen megfogalmazott oknyomozása. E típus kései változatai közül alighanem a Tengeri-hántás a Vörös Rébék mellett Arany legbonyolultabb fölépítésű balladája.
Élete végén Arany tervezett nagyobb vállalkozásai közül csak egyet fejezett be, a Hasadnak rendületlenűl / Légy híve, ó magyar! / Bölcsődtül kezdve sírodig / Ezt ápold, ezt takard. (...) Ez a föld, melyen annyiszor / Apáid vére folyt, / Ez a föld másra sem való, / Csak hogy eltékozold.” Itt már nemcsak saját mandátumának, hanem általában a nemzeti költő mandátumának érvényvesztését fejezi ki.
Arany „minden előzetes terv nélkül” fogott hozzá műve írásához. A vármegyei politizálás fonákságát kipellengérező Eötvös-regénynek, A falu jegyzőjének ismerete és Petőfi komikus eposzának, A helység kalapácsának műfaji tanulságai nélkül megírt mű címe Miltont (Elveszett Paradicsom), mottója Byront idézi; Homérosztól, Vergiliustól Tassón át Vörösmartyig sokaktól kölcsönöz neveket, fordulatokat; a mindenfelé vagdalkozó, ötletet ötletre halmozó hangvétel pedig Csokonai és a debreceni diákhagyomány hatását mutatja. Vörösmarty kritikai észrevételét ma is indokoltnak mondhatjuk: Arany nyelve nem tükrözi a romantikus stílusfordulat eredményeit, Az elveszett alkotmány hexameterei inkább hasonlítanak a Lúdas Matyi, mint a Zalán futása verselésére. Hosszadalmas, szerkezetileg egyenetlen mű, jelentősége mégsem lebecsülendő.
A versengő pártembereket, a maradi Rák Bendét és a szabadelvű Hamarfyt egyaránt iróniával szemléli az elbeszélő, ami arra utal, Arany nem hisz a társadalom gyors átalakításában. Az elveszett alkotmányban ábrázolt megyei korteskedés során egyetlen nagyra érékelt szereplő sem tűnik fel: a szabadelvű Hamarfyt a szöveg éppoly megvetendőnek láttatja, mint a maradi Rák Bendét vagy az arany középút híveként szereplő Ingadyt. A házi perpatvarukat kiélő Istenek: Hábor és Armida egyaránt nevetség tárgyai, és az egész műben hemzsegnek az elmarasztalt mellékalakok. Csak a költemény végén jelenik meg pozitív érték: a „kicsinyek s együgyűek” bizonyulnak a haza valódi támogatóinak, akik a megyei korteskedésben semmiféle szerepet nem vittek. A költemény egésze Arany mélyről jövő demokratikus felfogását bizonyítja. Szegedy-Maszák Mihály méltán hangsúlyozta, hogy Arany első vállalkozásában nemcsak elfeledett hagyomány fölélesztését, de előremutató kezdeményezést is láthatunk.
Vörösmarty bíráló szavai nagyobb műgondra késztették Aranyt, Petőfi János vitézének példája pedig radikális stílusváltást eredményezett költői pályáján. Az elveszett alkotmány körülményes, kedélyeskedő, régi módon népies hangnemével szakított a Toldiban: „mintha ez a két mű nem is egyazon szerzőtől származnék” – állapítja meg Sőtér István. (A körülményesség Sőtér szerint néha itt is kísért, így pl. az olyasfajta megszemélyesítésekben, amilyen az „édes álom pillangó képében”, mely a hasonlatot túl messzire viszi.) Igaz, a két műnek merőben más a meghatározó gesztusa és műfaja. A Toldi laicizált eposz („népies eposz... tehát a valódi eposz megközelítése, amennyire az korunkban lehetséges” – mondta Gyulai Pál), másképp fogalmazva: nagyobb méretű elbeszélő költemény, kedvelt műfaja a kelet-európai romantikáknak.
Arany jól ismerte a Toldi-mondát: a Toldi-nemzetség Arany szülőfalujának, Nagyszalontának voltak urai, s viselt dolgaikról a történetek szájról szájra jártak a helybeliek körében. Forrásként Ilosvai Selymes Péter (1520 körül–1580 körül) 1574-ben szerzett históriás énekét használta (Az híres-nevezetes Toldi Miklósnak jeles cselekedeteiről és bajnokoskodásáról való história); Arany művének első értő bírálói nem győzték hangsúlyozni, hogy milyen szuverén módon formálta át a nyersanyagot: a szerteágazó kalandokat erőteljesen tömöríti, Toldi és a főbb személyek gondosan fölépített jellemzést kapnak. A regényíró Kemény Zsigmond, aki a maga tragikum-felfogása felől közelített a Toldihoz, találóan emelte ki a főhős bűnbeesésének körültekintő ábrázolását: ha Miklós gyilkossága nem lenne menthető, nem nyerné meg rokonszenvünket, ha viszont súlytalan volna, nem lenne számottevő bonyodalom.
A mű drámaisága abban áll, hogy „a kihasználatlan, parlagi erő – kényszerek súlya alatt – összetalálkozik a nagy és méltó céllal” (Sőtér István). Toldi Miklós alakját csaknem valamennyi értelmező jelképesnek fogta fel, akinek sorsában Arany a nép felemelkedését, nemzetté válását kívánta ábrázolni. A főhős paraszti és vitézi tulajdonságokat egyesít magában, de egyik réteghez sem tartozik teljesen. Bár itt még egyértelműen erényei felé billen a mérleg nyelve, de hibái is számottevőek – s egyúttal a magyarság hibáira figyelmeztetnek.
Fogadtatása éppoly lelkes, mint a korábbi műé, sőt a Toldin még fanyalgó Toldy Ferenc immár meghajol Arany költői tehetsége előtt. Gyulai Pál pedig, a rettenthetetlen kritikus, a Budapesti Hírlapba írt szépirodalmi szemléjében részletesen szól a Toldi estéje árnyalt jellemzéséről, a főhős összetett – egyszerre heroikus és humoros – alakjáról („kit erő nem győzhetett le”, de „az udvari gúny megöli”), majd nem kevesebbet állít, mint hogy Arany Jánosé az első hely a magyar költészetben.
A személyes hangvétel a Toldiban az Előhangra korlátozódik (amely elkülönül a szöveg többi részétől s mintegy lírai keretbe helyezi a történetet), a Toldi estéjében már meghatározza a szöveg egészét. Lajos király és az öreg Toldi szembeállításával Arany haladás és nemzet dilemmáját éli át. Megoldás helyett rezignáció zárja a költeményt, s a mű egésze elégikus hangvételű. Bűn és bűnhődés mélyebb értelmet nyer itt: Toldi ismételt gyilkosságának elbeszélésével a költő azt a kérdést veti föl, hogy felelős-e az ember tetteiért. A Toldi estéje nem ad rá egyértelmű választ; a mű jelentése összetett.
Nagy a távolság a későbbi és a korábbi mű között. Az első részhez képest az elbeszélő a Toldi estéjében sokkal szubjektívebb, a metaforák zöme lelkiállapotot jelöl, s nem véletlen, hogy közülük néhányat a költő az ötvenes évek legtisztábban lírai, már-már dalszerű verseiben fejlesztett tovább. A párviadal előtt is, az udvari jelenet utáni részben is kísért az állapotszerűség, a befejezésben pedig a történet állóképpé merevedve emelkedik a jelkép szintjére: „Nem jelölte a sírt drága érc, vagy márvány: / Bence volt az emlék, lába felől állván: / Egy ásót ütött le, arra támaszkodék, / S elborítá a sírt új havával az ég.” A trilógia első részének díszítő hasonlatait és életképszerűségét itt elmélkedő versbe illő tematikus szerkezet váltja föl. Eseménysor helyett inkább csak néhány jelenetről beszélhetünk, s ezek is gondolati vitának rendelődnek alá. Lajos király és az öreg Toldi párbeszéde voltaképpen ugyanúgy kivetített belső vita, mint Lucifer és Ádám beszélgetése Az ember tragédiájában. Arany az értekező Széchenyi, Kölcsey és Kossuth nagy témáját: emberiség és nemzetiség dilemmáját fordítja le a vers nyelvére.
Külső vagy belső ösztönzésű legyen-e a magyarság fejlődése, megszakítottság vagy folyamatosság-e az elsődleges jellemzője, a jövőtől kell-e várni népünk lényegének a megfogalmazását, vagy a múltban érvényesült nemzetjellemben kell azt keresnünk? Toldi azt a tanulságot vonta le saját életének tapasztaltaiból, hogy a külföldivel szemben mindig bizalmatlanul kell viselkedni. Fiatal korában először megkegyelmezett a cseh vitéznek, csak akkor ölte meg, amikor az hátulról orvul akart végezni vele. Az öreg Toldi már gondolkozás nélkül leszúrja az olaszt, nem várja meg a király rendelkezését. A Toldi estéje ellentétsorból álló metaforikus szerkezetében a természet köréből vett képek vonatkoznak Toldira, Lajosé ezzel szemben az ember alkotta mesterséges világ, amely Toldi szemében mesterkéltnek, „piperének” tetszik. A királyt nagy tervek fűtik: népét akarja civilizálni. Toldi a természettel összhangban élő ember, aki nem képes látni Lajos célkitűzéseit, bár joggal háborodik föl azon, hogy a külső hatás rombolja meglevő értékeinket, az idegenmajmolás eltorzítja saját múltunkat: a világpolgár uralkodó apródjainak ajkán Toldi átszenvedett élete pikáns anekdotává torzul.
A közismert történeti anekdota szerint a XVI. században Perényi, a Szapolyai János király pártjához tartozó főúr cigányokkal védelmeztette várát, Nagyidát a Habsburg király, Ferdinánd serege ellen. A cigányok diadalmaskodtak volna, ha nem kiabálják a visszavonuló németek után: szerencséjük, hogy elfogyott a puskapor, különben... Ezt hallva a német vezér, Pucheim visszafordult, elfoglalta a várat és lenyakaztatta a cigányokat. A Nagyidát bohózatba illő módon feladó cigányhad hajdani históriájának fölemlegetése már Petőfi komikus eposzában, A helység kalapácsában (1844) is fölmerül, a kocsmai malacbanda cigány zenészeinek bemutatásakor. Arany művében az anekdotát érdemlő történet terjedelmes hősköltemény magaslatára emelkedik: a Bolond Istók második énekének (1873) tanúsága szerint („S oly küzdelemre, mely világcsoda, / Kétségb’esett kacaj lőn Nagy-Ida.”) szerzője az 1848–49-es magyar szabadságharc allegorikus torzképének szánta.
Tehát a könnyen hevülő, de állhatatlan cigányhadat a magyar jellem karikatúrájaként fogta fel Arany: „Rajongva tűnt elém a sátrak népe: (...) / Dicsőséget szomjaznak minden áron, / De, ha nem kell vér, olcsón is veszik; / Ritka dolog, hogy egyetértsen három; / A holnapot ma bízvást megeszik”. A komikus eposz valamennyi kellékét (segélykérés, seregszemle, haditanács, párbajok, csodás alvilágjárás stb.) fölvonultató műben Csóri vajda cigány logikával gondolkodik és álmodozik: „Eljárta eszével Nagy-Cigányországot: / Hogy s mikép vesz ő majd új veres nadrágot, / Amely senkinek még soha testén nem volt – / Ánglia-posztóján bársonybul lesz a folt.” Ám az allegorizáló szándék következtében a cigánysághoz hagyományosan rendelt negatívumok köre módosul, pl. nem mutatkozik gyávának: a cigányok a várban maradnak, miközben a várat védő magyar sereg az éj leple alatt elszökik. (Igaz, nincsenek tisztában az erőviszonyokkal, tényleges küzdelemre pedig nem kerül sor.) Ugyanakkor az általában egy húron pendülőnek ábrázolt cigánycsapat itt (főként amikor a koncról van szó) igencsak széthúzónak bizonyul.
Az ellenfél, a német tudálékossággal háborúzó ostromló sereg is megkapja a magáét. Voltaképpen mindkét tábor káprázatok után fut, s kiereszti markából a valóságot: a cigányok délibábért vagy a pillanat öröméért dobják oda, a királyi had pedig az elvont elméleti tudás oltárán áldozza fel. A kortársak még könnyen érthették az allegorikus célzásokat: a semmivé vált kincs a Kossuth-bankó; a győzni nem képes, így dühödten bosszút álló Puk vezér: Haynau; Csóri vajda pedig – „a nagy álmodó, / Ki maga alszik egy nemzet nevébe, / Álmában újabb, szebb hont alkotó” – maga Kossuth.
Arany lirizált kisepikájának egyik legkedveltebb darabja. Bensőséges idilljével elüt az ötvenes évek lírájának atmoszférájától; patriarchális világával inkább a Toldit idézi. A hangulatos életképben ünnepi fényt kap a mindennapos családi együttlét, ahol a vendégként betérő „béna harcfi” személyében mintegy a történelem is helyet kap. A vers bravúros fogása: az elmúlt szabadságküzdelem emlékét úgy idézi fel – közvetve, inkább csak célozva rá, semmint kimondva –, hogy az időbeli távolítás egyszersmind a mondák magaslatára emeli a történteket. (Ez is sok lett volna a Családi kör akkori publikálásakor; a lapszerkesztő arról értesítette Aranyt: a 11. és 12. versszak nemcsak a verset, de az ő vállalatát is veszélyeztetné, s kérésére a költő hat sort kicserélt a szövegben.) Az eladó lány sorsának felvillantása a paraszt átlagcsaládok személyes érintettségét példázza a nemzeti történelem alakulásában. Az idősebb fiú vonásaiban a költő önarcképét vélték fölismerni. Arany aprólékos realizmusának jellegzetes példája (amire Riedl Frigyes hívta fel a figyelmet) az éji bogár röptének hangeffektusokkal kísért leírása. Említésre méltó még, hogy e hamisíthatatlanul magyarnak elfogadott, történelmileg is szituált életképet Arany valójában Robert Burns skót költő egyik verse nyomán írta.
A korszak egyik reprezentatív költeménye. Itt is életképpel indít Arany, de azt egyszerre emeli át saját helyzetének megjelenítésére és emeli fel a gondolati líra szintjére. A vers a mélabú és a beletörődés hangnemében kezdődik. A jambikus lejtést írásjeles szünetekkel és viszonylag hosszú, legalább három szótagos szavakkal lassítja a költő. Az ötödik versszak azonban már élesebb hangnemben módosítja a legelsőt: a beletörődést keserű irónia váltja föl. A kertész, aki a szöveg elején még a gyógyítót jelentette, a végszóra már a halállal azonosítódik. A kert pedig a közönyös és tülekedő világegyetemmé tágul, ahol hernyóvá fokozódik le az ember, „önző, falékony húsdarab”-bá. Nem „sárkányfog-vetemény”, mint Vörösmarty Mihály Az emberek című nagy költeményében: nem felemelően iszonyú többé, hanem undorítóan-visszataszítóan az.
Arany mélyen átéli a polgárosodó világot jellemző elidegenedést: „Közönyös a világ... az élet / Egy összezsúfolt táncterem, / Sürög-forog, jő-megy a népség / Be és ki, szűnes-szüntelen. / És a jövőket, távozókat / Ki győzné mind köszönteni! / Nagy részvétel, ha némelyikünk / Az ismerőst... megismeri.” A szabadságharc leverése után Magyarországon gyors fejlődésnek indult a tőkés rendszer, de úgy, hogy idegen érdekeket szolgált, a magyarság ki volt rekesztve belőle, s így csak a hátrányait érezhette a polgárosodásnak. A régebbi közösségek felbomlottak, újak viszont nem jöhettek létre. Bach bürokrata hivatalnokrendszere kitörölte a személyes jellegű emberi kapcsolatokat, gépezet részeivé alacsonyította az állampolgárokat, s önzésre késztette az egyént. A Kertben ennek a fásult közhangulatnak és részvétlen magatartásnak az ábrázolása.
E költeményében Arany olyan versszerkezetet fejlesztett tovább, amellyel már a kései XVIII. század magyar költészetében találkozhatunk. Ami például Csokonai A Magánossághoz intézett ódájában még kép és jelentés kettőssége volt, az itt egyetlen folyamat két összetevője: a látvány elmélkedéssé alakul át. (A vers egyik legdinamikusabb eszköze a látvány és a reflexió folyamatos váltogatása.) A Kertben eredetisége azonban még csak nem is ebben a folyamatszerűségben rejlik, hiszen már Berzsenyinél is akadt példa efféle szerkesztésre. Arany művének fölépítése annyiban újszerű a magyar líra történetében, amennyiben az átalakulás éppúgy meglepetést kelt az olvasóban, mint a kertész jelentésének átértékelése. Az első sorok falusi életképet ígérnek, az utolsó három szakasz társadalmi állapot jellemzése. A gondolatmenet az egyeditől az általános, a konkréttól az elvont felé halad.
A nagykőrösi évek líráját a kevert hangnem jellemzi. Az irónia akkor is jelen van a szövegben, amikor nem tölt be elsődleges szerepet. Arany elégiái mind önironikusak: a Visszatekintés mély értelmű képsorában saját sztoikus magatartását, puritán életvitelét is kudarcként ábrázolja. Belső meghasonlottságát fájdalmas önvizsgálatnak veti alá. A vers szövegében értékbőséget és értékszegénységet jelölő motívumokból álló ellentétpárok töltik be a formaszervező elv szerepét. Az öröm poharának, az ifjúság kertjének, a rózsának és a sugárnak humanizált képe a hánykódó sajka, a borult ég, a vaskorlát, az idegen, a lánc, a köd, a füstgomoly, a vállra nehezedő teher és a sír humanizálatlan képével van szembeállítva. E szóképek jelentettjeit a következő ellentétpárokként fogalmazhatjuk meg: élet és nem élet, nevetni és sírni, örülni és nem örülni, ifjúnak lenni és nem élvezni az életet, megtalálni és kerülni, pontosabban késve, félőn keresni a boldogságot, függetlenségre vágyni és szándékosan láncot hordani, álmodni és rádöbbenni, hogy az álom szertefoszlik, bátran halni és gyávaságból életben maradni, az életet bátran elviselni és annak terhe alatt lerogyni.
A költemény gondolatmenete a hatodik versszak 5. sorának végéig cáfolatok sorához hasonlítható. Az élettel annak hiányát, a káprázattal a valóságot, az erővel a gyengeséget szegezi szembe. Nagyszerű a nyelvi sűrítés, amellyel a szöveg a beszélő lelki feszültségét kifejezi. E beszélő látszólag önhibáján kívül tehetetlen, de mégis él benne a felelősség, sőt a lelkiismeret-furdalás. Az egymással rokon értelmű metaforikus ellentétek után mély értelmű, jelkép értékű hasonlat szemlélteti ezt az önellentmondásos léthelyzetet: „Vágytam a függetlenségre, / Mégis hordám láncomat, / Nehogy a küzdés elvégre / Súlyosbitsa sorsomat: / Mint a vadnak, mely hálóit / El ugyan nem tépheti, / De magát, míg hánykolódik, / Jobban behömpölygeti.”
A zárlat e nyelvi tömörítéshez képest kisebb művészi hatású. A Visszatekintés befejezésében Arany nem a saját, iróniát elégiával ötvöző, későromantikus nyelvét beszéli, hanem a „hit – remény – szeretet” hármasságnak a biedermeier almanach-költészetben elkoptatott bibliai hagyományához folyamodik. Érdemes egybevetni a Visszatekintést a Kertbennel. Mindkettő alapélménye az illúziók elvesztése, az élet céltalansága, kiüresedése, az idill elérhetetlensége, sőt az is, hogy a halál nem megoldás. Mindkettő kevert hangnemű, egyszerre elégikus és ironikus. De az egymástól radikálisan különböző zárlatok eltérő gesztust adnak a verseknek: a Kertben következetesen a negatív világállapotra fut ki, míg a Visszatekintés megtörik, illetve megfeneklik a mindenható szeretet zátonyán. A Kertben mint cseppben a tengert mutatja be az egyetemes világrendet, a Visszatekintés pozitív „kiengesztelődése” megmarad az individualitás síkján.
A Világost követő évtized a magyarság történelmének a külső körülményeket tekintve legreménytelenebb időszakai közé tartozott. A magyar olvasók nem tudták elviselni a kilátástalanságot. A nagyidai cigányokat kedvezőtlenül fogadták, mivel nem adott reményt. Előbb Byront, később Madáchot magának Aranynak kellett megvédenie a pesszimizmus vádjával szemben. Vigaszra volt szüksége a nemzetnek, s legjobb íróink kötelességüknek érezték, hogy valamiféle lelki támaszt nyújtsanak az általános csüggedésben. Ezzel is indokolható, hogy nagykőrösi éveiben Arany többször is oktató zárlattal rekesztette be versét. Magától értetődik, hogy a megnyugtató verszárlatok nem azért kisebb esztétikai hatásúak, mert értéktelített világot ábrázolnak, hanem azért, mert nem következnek szervesen a vers korábbi részéből. (S a Kisebb költemények 1856-os kiadásáról bírálatot író Erdélyi János éppen azért marasztalta el Aranyt, hogy nem eléggé tesz eleget a „kiengesztelődés” normájának: „Mert ha van is szerepe mindennek, ami lélektani, a költészetben, de a szerep hódolattal rendeztessék a végső kibékülés, kiengesztelődés alá. Eszköz legyen, ne cél. Tapodtassék el, mint a sárkány Szent György által, hogy megjelenhessék a győző feje körül a glória”.)
Mindez nem jelenti, hogy az ötvenes években írt lírájának egészére jellemző a tanító célzat. Ellenpéldaként A lejtőn című versre hivatkozhatunk. Ez a költemény is elégikus hangnemű: értékszegény jelennel értékgazdag múltat állít szembe. A beszélő saját jelenlegi lelkiállapotát leszálló estéhez, emlékeit napsütötte zöld virágos hantokhoz hasonlítja. Hitét néma kétség váltotta fel; egykor magasba tört, most azonban már lefelé vezet útja. A szembeállítás emlékeztet ugyan a Visszatekintés részleteire, a szöveg egészének fölépítése azonban lényegesen különbözik a két műben.
A lejtőn dalszerű vers, s ezt nemcsak a rövid terjedelem okozza, hanem a műfajra jellemző gyakori belső ismétlődés is. Metaforahasználat tekintetében is különbözik a Visszatekintéstől. A viszonylag képszerűtlen, közvetlenebbül magyarázó-elmélkedő rész nem az utolsó sorokkal esik egybe. Ellenkezőleg: a zárlat éppúgy tisztán metaforikus, mint a fölütés. A szöveg három fő szóképének: az estének, a felhőnek és a lejtőnek a visszafordíthatatlanság, a kilátástalanság és a helyrehozhatatlanság a hasonlítottja.
A lejtőn jelentésének megfejtéséhez kulcsot ad, hogy az első és utolsó sorai két olyan irodalmi műre utalnak, amely fontos szerepet töltött be Arany élményvilágában. A vers kezdete Poe A holló című híres költeményét idézi föl. Szász Károly, Arany nagykőrösi tanártársa éppen A lejtőn keletkezése idején fordította le az amerikai romantikus költő halál-versét. Arany művének zárlata azokra a sorokra emlékeztet, amelyek Ophelia halálának körülményeit beszélik el. (Ismeretes, hogy a Hamlet a magyar költő kedves olvasmányai közé tartozott, s utóbb az ő remek fordításában vált nemzeti irodalmunk szerves részévé.) E két utalás bizonyossá teszi, hogy A lejtőn a halállal való szembenézés állapotát, az élet végéhez fűződő bizonytalanságérzetet fejezi ki. Az idő- és a térmegjelölés által meghatározott beszédhelyzethez a kilátástalanság, hitetlenség, reményvesztettség hangneme társul, az este és a lejtő képzetét a „Vissza sem fordulhatok!” sor kapcsolja össze.
„Az 1848-as forradalmak bukása Európa-szerte hozzájárult ahhoz, hogy a céltalanság érzete erősen kísértsen a közgondolkozásban. A vallás szerepe háttérbe szorult, ugyanakkor a természettudományok gyorsan fejlődtek s egyre jobban hódított az elképzelés, mely szerint a világmindenség nem ismer célszerűséget. A túlvilág létének hitele kétségessé vált, így megrázó élmény lett az egyén halálának véglegessége. A lejtőn példája igazolhatja azt, hogy Arany átérezte korának nagy világnézeti válságát, „az Isten halott” nietzsche-i gondolatában is kifejezett felismerést, s ennek lélektani hatását lírájában a nagy művészet nyelvén tudta kifejezni.” (Szegedy-Maszák Mihály)
Arany egyetlen balladája, amely közvetlenül nem magyar tárgyú, közvetve azonban az. A költő 1857-ben elhárította magától a kétes megtiszteltetést, hogy üdvözlő verssel köszöntse a császári párt magyarországi látogatása alkalmából – helyette megírta „ó-angol balladá”-ját, amelyet (átdolgozva) az újabb önkényuralmi időszak idején, 1863-ban publikált. Aranyt nem egyszer vádolták meg utóbb túlzott óvatossága, sőt állítólagos „gyávasága” miatt. Holott a Szondi két apródja mellett ez a balladája is bizonyíthatja: amikor a nemzet függetlenségéről van szó, Arany nem ismer tréfát, „ilyenkor nem fontolgat, szava a halálraszántság tüzével lobog” (Komlós Aladár).
Nyelvének összetettsége, jelentés-telítettsége viszont ma is bámulatba ejtő. „Egyetlen sorban gyakran a legkülönbözőbb élmény-, ítélet-, látás- és távlatfajták találkozását, kereszteződését, szembesítését tudja megteremteni – írja Németh G. Béla. – »Ötszáz, bizony, dalolva ment, / lángsírba velszi bárd"«... s csupán a mondatszerkesztés, a szórend segítségével rettenetet és büszkeséget, elégtételt és fenyegetést, pátoszt és gyászt, tragikumot és bizakodást, meditációt és kinyilatkoztatást egyesít, szembesít – egyetlen sor dikciójában. Micsoda extatikus erővel dobja föl ez a szórend, ez a sor végére vetett értelmező az elnyomottak, a legyőzöttek mártírgőgjét: mi tettük ezt, mi, velsziek! Sehol sem ragaszkodott a nyelv metaforikus szintjéhez oly következetesen, mint balladáiban.”
A szakaszos tördeltség benyomását erősítő belső ismétlések visznek uralkodó szerepet A walesi bárdokban – mind az elbeszélés, mind a párbeszéd szintjén, sőt a két szint között is. A tetőpontot, a feszültséget a nyelv felemelése idézi elő a betű szerinti szintről a szójátékok és igei metaforák szintjére: „Szó bennszakad, hang fennakad, / Lehellet megszegik. – (...) S fegyver csörög, haló hörög, / Amint húrjába csap. (...) Levágva népünk ezrei, / Halomba, mint kereszt, / Hogy sírva tallóz, aki él: (...) Körötte ég, földszint az ég.”
Az V. László írásmódja már kezdő szakaszaiban is töredékes mondatszerkesztésű: „A felhő megszakad, / Nyilása tűz, patak”. A szaggatottság benyomását az is fokozza, hogy a költő egyazon állítmányhoz egyszerre kapcsol betű szerint és metaforikusan olvasandó alanyt: „Buda falán a rab / – Egy-egy felhődarab – / Ereszkedik alá.” A költemény tördeltsége még fokozódik attól kezdve, hogy a foglyok megszöknek, a király pedig Prágába menekül. Az elbeszélés az azonos szólamon belül változatokkal, a két szólam között párhuzamos mondatszerkesztéssel hangsúlyozza, hogy az egyidejű, de térben egyre távolodó történések szorosan összetartoznak: „Az alvó aluszik, / A bujdosó buvik (...) Az alvó felvirad, / A bujdosó riad.”
A Szondi két apródjában ez a kétszólamúság még hamarabb bontakozik ki. Míg a korábbi versben a térbeli különbözőség szolgál a kétágú történet alapjául, addig ezúttal időbeli az eltérés: az apródok a múltat idézik fel, Ali szolgája viszont a jelenről beszél, s a két szólam egymásra vonatkoztatottsága itt még nyilvánvalóbb, mint az V. Lászlóban. Arany kétszólamú balladái az adagolás, a felépítés mintapéldái; formájuk belső, önteremtő fejlődés során jön létre, az előrehaladás teljesen az írásmód belső energiáinak a felhalmozásából következik addig a retorikailag legmegfelelőbb pontig, amelynél a hangnem kimeríti önmaga lehetőségeit. Ezen a tetőponton a költő egy pillanatra látszólag megrészegül; a belső ismétlések zsúfoltsága („hulla a hulla”, „álla halála”) már-már a történettől elszakadó mesterkéltséget, a töredékes, sőt homályos mondatszerkesztést súrolná, de ekkor a részleteiben kevésbé megmunkált nyelvű, mondattanilag annál világosabb szerkezetű záradék hirtelen befejezi a történetet. A költő tökéletesen ellenőrzése alatt tartja anyagát, az írásmód pontosan követi a szerkezet fordulópontját.
A Szondi halálát előadó apródok nyelve stílusában a XVI. századi magyar költészetet, illetve Herder Cid-románcait követi, ugyanakkor a török szolga modora a XVI. századi török-perzsa orientális költészetet imitálja (melyekkel Arany főként német és angol fordításban ismerkedett meg). Egy ponton a szerepek fölcserélődnek: ekkor a szolga maga mondja el a maga keleties stílusában Szondi halálát. „Csakhogy ez a szerepcsere – írja Szörényi László – egyúttal az árulásra, a hitehagyásra való felszólítással azonos. A hitehagyás viszont adott esetben nem más, mint a saját költői nyelv elhagyása és egy idegen poétikai rendszer vállalása. Így a helytállásra buzdító politikai allegória hirtelen ars poeticává lényegül át, amely ti. azt állítja, hogy különböző költői nyelvek léteznek, amelyek különböző politikai és kulturális... szisztémákhoz kötöttek. Adott esetben fölcserélhetők, illetve átjátszhatók egymásba”, de az effajta csere: árulás. „A költészet több mint nyelv, illetve ha a lényegét meg akarjuk őrizni, egy fokon túl fölcserélhetetlen, azaz létezik olyan költészet is, amely előnyben részesíti az elhallgatást a nyelv- és hitrendszer elárulása árán elérhető folytatáshoz képest.”
A vers végén eltűnik mindkét korábbi szólam: a két fiú átka nem romantikus lovagias és még csak nem is romantikus keleties módon szólal meg. Hanem a bibliai átok hangján: „Apadjon el a szem, mely célba vevé, / Száradjon el a kar, mely őt lefejezte; / Irgalmad, oh, Isten, ne légyen övé, / Ki miatt lőn ily kora veszte!”
Három szerkezeti egységre bonthatjuk a mű szövegét. Az első négy versszak feltételezhetően egyszeri történést beszél el mérsékelt gyorsasággal. Ágnes asszony lepedőt mos, az emberek pedig kérdéseket tesznek föl neki. A következő tömb a szöveg leghosszabb része. A börtönben töltött rövid időt nagyon lassan beszéli el a költő, a bíróságon történteket hosszú párbeszéd formájában tudjuk meg. Míg 14 szakasz foglalkozik e pár órával, addig Ágnes asszony életének fennmaradó hosszú éveiről mindössze 7 versszak tudósít, s ez a végső elbeszélés gyakorító szemléletű: a korábbiakkal szemben a sokszor megtörténtet beszéli el egyszer. A zárlat a felütés variánsa, mintegy állóképpé merevíti a kezdő sorokban leírt képet.
Az Ágnes asszony nem a bűnt, hanem a bűnhődést állítja középpontba; az utóbbi súlyát még jelentőségteljesebbé teszi, hogy a büntetés kikerül a földi igazságszolgáltatás kezéből. Ágnes asszony úgy érzi, nem felelős a tettéért, mert nem ő cselekedett, hanem vele történt meg valami. Mintegy akaratlan elszenvedője a bűnnek – és a bűnhődésnek is. Greguss Ágost helyesen állapítja meg: a vérfolt már régen nem a leplén van, hanem a lelkében, ezért Ágnes asszony „örök sziszifuszi és danaidai munkára van kárhoztatva”. Míg a Zács Klárában a líraiság oly módon nyilvánul meg, hogy a külső történés kihagyásai a belső történésre irányítják a figyelmet, az Ágnes asszonyban a körkörösség a drámai monológ szerkezetéhez hasonlít, s a költő a lelkiismeret és az önvád jelképes kifejezésével voltaképp egyetlen lélekállapot tárgyiasítását adja – mint korábban A rab gólyában (1847) vagy később Az örök zsidóban (1860).
Szörényi László értelmezése szerint négyféle olvasata is lehet az Ágnes asszonynak. Az első: a lélektani, Ágnes elmeháborodásának folyamatrajza. A második: az erkölcsi, az isteni igazságszolgáltatás diadala a földi bíráskodás fölött. A harmadik: metafizikai (kálvinista), Isten irgalma a szerencsétlen asszony iránt. Ágnes ugyanis akkor őrül meg, amikor a szeretője rá vall. „A különben a versben föl nem lépő férfifigura ebben az egyetlen funkciójában mint vádló szerepel, azaz az ördög, a Sátán, a Diabolus (görögül annyi mint »vádoló«) szerepét játssza el. Bűnbe taszítja a gyönge embert, azután bevádolja Istennél, hogy így kárhozatra juttassa... Isten voltaképpen megmenti azzal Ágnes asszonyt, hogy őrületet bocsát rá, mert ezáltal életében lehetőség nyílik a vezeklésre, és talán elkerüli az örök kárhozatot.” S végül lehetséges egy kegyetlenebb, mitikus olvasat is, amely az antik görögség tragikum-felfogását veszi alapul (Arany Jánosra nyilván ez volt a legnagyobb hatással), s „magyar paraszti változatban vetíti elénk az örök értelmetlen alvilági munkára ítélt, szintén szerelmi gyilkosságukért bűnhődő Danaidákat. Ebben az értelmezésben nincs lehetőség a halál utáni szabadulás föltételezésére... Ágnes asszony örök bűnhődése maga a pokol”.
Az örök zsidó legendáját Matthew Paris angol szerzetes XIII. századi krónikájából ismerjük. Kartaphilos, Pilátus ajtónállója a halálra ítélt Krisztust a palotából kiléptekor megütötte, s így szólt hozzá: Menj már, miért késlekedsz. Krisztus így felelt neki: Én megyek, de te várj, míg visszatérek. E történet már Vörösmartyt is foglalkoztatta, de az ő költeménye töredékben maradt. Arany olyan verstípust teremtett Az örök zsidóban, amely a XIX. század közepén jelent meg az európai költészetben: a drámai monológot, amelyben a lírikus valamely történeti vagy költött személy álarca mögül szól az olvasóhoz. A szereplírának ez a formája áltörténetiséget s ezáltal távlatot és tárgyiasságot ad a szubjektív lélekállapotnak. Arany itt némiképp személytelen s mégis lírai nyelven tudta megfogalmazni azt a kérdést, amely a Világos utáni évtizedben mindvégig tépelődésre késztette: körkörös-e a történelem vagy létezik fejlődés? Hasonló kérdésföltevés ez, mint Madách nagy művéé; nem véletlen, hogy Az ember tragédiája Arany osztatlan elismerését váltotta ki.
Az örök zsidó kiválóan fölépített, rendkívül feszült lélekállapotú költemény. Első két szakaszában a fenyegetettséget a térbeliség nyelvén fogalmazza meg: a beszélőnek rohannia kell, mert a fönt súlya agyonnyomja, a lent pedig kifut lába alól, semmivé foszlik. A rákövetkező versszak azután időbeliségbe vetíti át az ellenséges erők haragját: múlt, jelen s jövő egyaránt vészterhes, az örök zsidónak nincs helye a világmindenségben. A lét idegen az egyéntől, mindennek látszata vele ellentétes valót rejt maga mögött, semmi nem azonos önmagával: ez az újabb két versszak metaforáinak hasonlítottja, betű szerinti jelentése. A hatodik és hetedik versszak a beszélő teljes elmagányosodását fejezi ki a fenyegető tömeghez képest. Az örök zsidó alakját Arany az egyén lélektani elidegenedésének, én és mások teljes eltávolodásának jelképévé fejleszti: „Rohannom kell – s a földi boly / Mellettem gyorsan visszafoly: / Ködfátyol-kép az emberek: / Én egy arcot sem ismerek... / Tovább! tovább!”
Eddig tart a jellemzés, melyet a vers énje saját léthelyzetéről ad. A szöveg második szerkezeti egysége három versszaknyi fokozás. Elmélkedés, amely az egyéni lét céltalanságának kérdését igen élesen veti föl. A kereszténység több mint másfél évezreden keresztül a túlvilágban jelölte meg az emberi élet célját. Arany számára bizonytalanná vált e magyarázat érvényessége. Hitevesztettségét az örök zsidó álarcát magára öltve juttatta kifejezésre, annak a lehetőségét mérlegelve, vajon a természetben nem ér-e minden inkább célhoz, mint az emberi egyén. Amikor a költemény címszereplője monológjának utolsó szerkezeti egységében, a záró versszakban a nagy és örök irgalomra tereli a szót, a befejezés inkább ironikusnak tűnik fel, mintsem megoldásnak, hiszen pontosan arra a keresztény értékrendre utal vissza, melyet a gondolatmenet egésze tagadott. Célbaérésről, megérkezésről vagy beteljesülésről nincs szó, csupán megpihenésről. Az örök zsidó azt reméli, hogy egyszer talán megszakad a végtelennek látszó rohanás.
Minthogy a szöveg végig egy elképzelt szereplő monológja, azaz hiányzik bármiféle másik hang, amely a bolygó vándor szavait távlatba helyezné, érvényességüket felülbírálná, eldöntetlen marad, vajon a létnek értelmet ad-e a befejezés, a megállapodás. A költemény nagy művészi hatása összefügg azzal, hogy Arany kínzó kérdésként fogalmazza meg s egyetemes jelképbe kivetítve tárgyiasítja annak a belső feszültségnek okát, amely a Világost követő évtizedben döntő szerepet játszott élményvilágában.
Buda király megosztja hatalmát öccsével, Etelével: a hatalomról való balgatag lemondása az a tragikai mag, ami végül halálához vezet. Etele a hivatott a világ fölötti uralomra, de ennek az a feltétele, hogy képes legyen önmagát legyőzni. Az idegen Detre ármánya egymás ellen uszítja a két testvért, s így betelik mind Buda, mind pedig a hun nép végzete. Arany tudatosan olyan eposzi hőst alkot, aki végzete tudatában küzd. Mint ahogy erről a Zrinyi és Tasso című tanulmányában (1859) írt.
A Buda halálát mindenekelőtt az elbeszélés ütemének gyakori változtatása jellemzi. Ady nem indokolatlanul nevezte balladának a Buda halálát, valóban a műnemkeverés balladaszerű módja jellemzi. Ha figyelembe vesszük a hun trilógia fönnmaradt vázlatait, azonnal kiviláglik, hogy e művét Arany következetesebben tervezte meg, mint a Toldi-trilógiát, s az elkészült részek olyan szigorú szerkesztettséget mutatnak, mint a balladák a maguk szűkebb keretei között. A lírai költeményekhez is szorosabb kapcsolat fűzi a félbemaradt művet: az Előhang például A lejtőn változataként is olvasható. A szöveg megszerkesztettsége a legkisebb nyelvi egységek szintjén is teljes, a metaforikus fölépítés a lírai költeményekével vetekszik. Etele hun király összetettebb, több önismerettel rendelkező hős, mint Toldi. Ágnes asszonyhoz és az örök zsidóhoz hasonlóan a hun trilógia szereplői is főként belső jellemzésben gazdagok. Még inkább a lelkiismeret és az önvád hatása alatt állnak, mint Toldi. A költő gyakran idézi belső monológjukat.
Lírai önarckép, számvetés a megtett életúttal. A sors elviselése, önmegtartóztató tudomásulvétele, a belső méltóság megőrzése: röviden így jellemezhető az Epilogus című vers elején kifejezett magatartás. A zsúfolt országút képe a sors allegóriája, az út megtételének módjai lehetséges magatartásformákat szemléltetnek. A szöveg három részre tagolódik, amelyek világosan elkülönülnek egymástól azáltal, hogy a nyitó soraik szinte teljesen azonosak egymással. Az első öt szakasz szándékoltan köznapi szóhasználatával, esetlenséget mímelő ismétléseivel és kezdetlegességet utánzó rímeivel humoros közlés benyomását kelti: a beszélő nevetségesnek tünteti föl a társadalmi sikereket, és a belső függetlenség megőrzését emeli a becsülendő magatartás szintjére.
A hatodik versszak első sora csupán egyetlen szóban különbözik a fölütéstől, de ez máris jelzi a hangnemváltást. A külső képet belső történés, a humort elégikum váltja föl. Az első öt szakaszban a beszélő saját erkölcsi fölényét hangsúlyozta, a középrész kétes értékűnek mutatja ezt az önigazolást. A belső kétely mélysége, a fájdalmas vívódás hangneme, az életmű töredékességének tudata Arany öniróniájának rendkívüli élességét bizonyítja. Az Epilogus összegező jellege a harmadik részben a legnyilvánvalóbb. Az utolsó előtti szakasz a Kertben, a zárlat A rab gólya szövegére utal vissza. A költészet gyógyító szerepének beteljesületlenségét a lírai én a költő kiszolgáltatottságával magyarázza. Az egy sorral kibővített záró versszak a halálra utal, s így végpontként jelöli meg azt a létállapotot, amely a lírikus Arany másik kései fő művében, a Mindvégigben már kiindulópontja a gondolatmenetnek.
A cím Horatiustól vett idézet: „Naturam furcâ expellas tamen usque recurret.”, azaz „A természet, ámbár időre, órára / Elkergettethetik, megtér nemsokára” (Kis János 1833-as fordítása). A vers bizarr gyermekkori élményhez kapcsolja a költői hivatás vállalását, és megfordított csattanóként ugyanebből vezeti le az eszményeken túljutott öreg költő ragaszkodását mesterségéhez: az Őszikék írását. Némely értelmező Baudelaire-rel hozza összefüggésbe ezt a verset.
Az előző vershez hasonlóan ez is az Őszikék írójának helyzetét járja körül, „pompás zsánerkép”, mint Péterfy Jenő mondja. „Annyi melegség van e rajzban, mint valami nagy kolorista színében. Emellett csendes, mély érzelem vonul át rajta, s az ember csakugyan úgy van e költeménnyel, mint némely lebilincselő festménnyel, melynek hatását szóba foglalni nem tudja; a költő egész lelke beszökött a versbe. Érzésemet csak az utolsó versszak zavarja, melyben nagyobb az érzékenykedés, mint a humor, s a gondolat kissé bágyadt.” Az öregúr, aki maga számára és lopva zenél: még csak nem is hasonlat föltétlenül, hiszen Arany szívesen szerzett zenét maga és mások – pl. Petőfi – szövegeihez.
„Az Őszikéknek talán a legjelentősebb lírai szövege, amelynek számvetését a halál közelléte inspirálja. A beszélő önmegszólításhoz folyamodik: személyisége válságba jutott, s ezt saját énjének megkettőzésével fejezi ki. A megszólított a nemzeti közösség nevében megnyilatkozó költő feladatkörét vállalta magára, a megszólító kérdésessé teszi, hogy e megbízatás összhangban állt-e a költő egyéni szándékaival. A vers nem ad választ a föltett kérdésre, a feszültség végig fönnáll a szerep és az egyén között: a beszélő távlatból szemléli önmagát. A Mindvégig költészetünk összetett hatású remekművei közé tartozik.&148;
Első soraiban Arany művészetének már ismert nagy erényét figyelhetjük meg. Aligha van még egy költőnk, akinek annyira kitűnő érzéke lenne a hangütéshez, mint neki. A szórenden kívül még ismétlés is kiemeli a vers kulcsszavát, a költészet hagyományos jelképét. Sőt, Arany a nyomatéknak még egy harmadik módjához is folyamodik: a kulcsszó első hangját is többször megismétli az első szakaszban, összesen kilencszer. Miféle jellemzését ad a vers a költészetről? Önértelmező vers, szerzőjének önszemlélő hajlamát tanúsítja. A II–IV. szakasz Arany lírájának szokatlan jellegére irányítja a figyelmet. A hagyományosan lírai témák, mint „szerelem s bor”, hiányoznak belőle. Kései költészet az övé – amit nem úgy kell érteni, hogy öregkori, hanem úgy, hogy nem élményköltészet. A kifejezett élmény nem egyidejű a megírással, a költő utólagos mérlegelést iktat érzelmei és a vers címzettje közé. Ez teszi érthetővé, hogy Arany kedveli az önmegszólítást: a Mindvégig belső párbeszéd egyik fele.
Az önellenőrzés iróniával jár. A költemény lírai énje „vidorabb” hangvételre szólítja fel önmagát. A keserű öngúny az utolsó előtti versszakban már-már groteszk, csúfondáros jelleget ölt: „Tárgy künn, s tenmagadban – / És érzelem, az van”. Arany János, ki még önmagát megtagadva is vállalt olyan költői feladatokat, amelyeket a kor s főként a nemzet sorsa rótt rá, az öntörvényű líra egyik legteljesebb megvalósítója irodalmunkban. Nemcsak a nagykőrösi évek művei igazolják ezt, hanem az Őszikék legszebb darabjai is. Olyan költő írta ezeket, ki nem élet-, hanem lélektani értelemben vált aggastyánná, részben annak következtében, hogy a kiegyezés utáni Magyarországon végképp meghiúsultak egykori reményei, a polgárosodás következetlenül hajtatott végre, s nem érvényesült a szellemi értékek tisztelete. A Mindvégig záró kérdésében és önfelszólításában a nagy művész saját belső függetlenségét szegezte szembe az idegen korral.
Ebben a művében Arany végletekig kiaknázza és szerves egységbe hozza a mondatfűzés töredékességét, a betű szerinti és a metaforikus jelentés váltogatását, a kihagyásos elbeszélést, az időrend fölbontását, és – elsősorban az élőbeszéd hatását fölidéző refrén segítségével – a közvetett elbeszélés és a közvetlenül idézett beszéd egymásba tördelését. Ahogy a Tengeri-hántás is, messzemenően kiaknázza a népi babona kultúraalattiságát, archaikus rémületét.
Két elbeszélőt szerepeltet. Egyikük csak a keretnek tekinthető első és utolsó versszakban szólal meg. E keretben ábrázolt helyzetnek egyik szereplője az a személy, aki a közbülső tizenkét versszakban történetet mond el. A kereten belül a történet képezi az első szólamot, és az elbeszélő (a második elbeszélő) közbeiktatott kiszólása adja a másikat. Ez a közbeiktatott kiszólás a kereten kívüli helyzetre utal – a két történés tehát ezúttal mind térben, mind időben különbözik egymástól –, s mindig az utolsó előtti sorra korlátozódik, leszámítva a kereten belüli elbeszélést kezdő és záró szakaszt, ahol az utolsó sorra is átterjed. Mivel ez az ellenszólam mindig hézagot takar a történetben, Arany elbeszélésmódja a vágásként számon tartott fogás sajátos használataként jellemezhető. A kereten belüli történet folyamán az ellenszólam egyaránt olvasható a keretként szolgáló helyzet betű szerinti leírásának és a kereten belüli történet metaforikus értelmezésének: „Dalos Eszti – a mezőre kiment ő, / Aratókkal puha fűvön pihent ő; / De ha álom ért reájok, / Odahagyta kis tanyájok. / – Töri a vadkan az »irtást« – / Ne tegyétek, ti leányok!” Még az utolsó előtti versszak sem kivétel: a jelen betű szerinti leírása itt is a múlt metaforája.
Az ötvenes években írt balladák világos szerkezetükkel, erős retorizáltságukkal tűntek ki; az öreg Arany megtöri a vers egyértelmű, egyenes vonalú logikáját, kerüli a teljes szimmetriát. A Tengeri-hántás önként kínálkozó hídszerkezetét (ABA’) is ebben a szellemben módosítja. Az utolsó versszak nem a kezdet tükörképe; a kereten belüli kétszólamúság a zárlatban is érvényesül: a költő itt is metaforikus értelmezést állít a helyzet betű szerinti leírása mellé. Nem más ez, mint a kereten belüli rész logikájának a kifordítása, ott a jelen szolgált a múlt metaforájaként, itt a múlt sugallta végkövetkeztetés válik a jelen metaforájává.
Legterjedelmesebb művében a XVI–XVII. századi népkönyvek szétteregető írásmódját idézte föl. Lajos király udvara a Toldi szerelme tanúsága szerint maga a megtestesült színjáték. A király is, udvaronca, Toldi Miklós is szívesen tréfálkoznak azzal, hogy visszaélnek a látszattal: Lajos álruhában látogat el a Rozgonyi családhoz, Toldi másnak fegyverzetében vív párviadalt Rozgonyi Piroska kezéért. Majd Lajos vitézeivel látszólag békés hódolóként keresi föl Prágában Károly császár udvarát, valójában a ruha alatt mindannyian páncélt viselnek, s kegyetlen tréfát űznek az ellenséggel. Ám az alkalmilag, kivételesen vállalt látszat erősebbnek bizonyul a két hősnél – a továbbiakban egyikük sem tud szabadulni hatásától, sőt, még másokat is kiszolgáltatnak a színlelés démoni hatalmának. Piroska, bár felismeri a cserét, az apja iránt érzett kötelességből mégis beleegyezik a házasságba Tar Lőrinccel; arca örömöt mutat a menyegzőn, de belül úgy érzi, hogy saját temetésén vesz részt. Arany élesen bírálja a vélt kötelesség nevében önmagunkon elkövetett erőszakot, a visszafojtáshoz vezető önuralmat. A Toldi szerelme – ellentétben a Buda halálával – jellemhibára szűkíti a tragikumot. Toldit jellemének fogyatékossága arra kényszeríti, hogy az egyszer eklövetett bűnt hasonló vétkekkel sokszorozza meg.
Németh G. Béla joggal hívta fel a figyelmet arra, hogy míg másoknál a pályakezdést és a jelentős műveket szokták inkább a viták követni, amelyek idővel átadják helyüket a megállapodottabb értékeléseknek, addig Arany János esetében nem így, sőt fordítva történt. Pályakezdését elismerés övezte: már Az elveszett alkotmányt méltánylás fogadta (Vörösmarty Mihály kritikája az egyetlen fontos kivétel), a Toldi ünnepléséről nem is beszélve (a fanyalgó Toldy Ferenc a törpe kisebbséget reprezentálta, s a Toldi estéje őt is megtérítette Arany művészetének). A Toldi estéjéről a rettegett kritikus, Gyulai Pál szuperlatívuszokban írt, a népiesség kanonizálását szorgalmazó Gyulai értékrangsorában Arany János már itt és ekkor elfoglalta az első helyet.
Igaz, A nagyidai cigányokat a kritika teljes értetlenséggel fogadta, de Vörösmarty szerette; Kemény Zsigmondnak, Csengery Antalnak és Eötvös Józsefnek, a még csak formálódó „irodalmi Deák-párt” reprezentatív tagjainak figyelmét pedig e mű irányította igazán Aranyra, akivel ekkor kezdenek úgy számolni, mint a példáképpé emelhető nemzeti költővel. Később, 1860-ban ők teremtik meg az egzisztenciális föltételeit annak, hogy Arany Pestre költözhessen és kulcsszerepet tölthessen be az irodalmi életben. Klasszikus költőink közül egyike a nagyon keveseknek, aki még életében megérte, hogy műveiből jónéhány iskolai olvasmány lett, ő maga pedig hivatalosan ajánlott íróeszmény.
Mindez nem jelenti azt, hogy Arany népszerűsége vetekedett volna Petőfiével vagy Jókaiéval. Sőt az ötvenes években ál-Petőfik bukkantak fel az országban, s aprópénzre váltották a halott költő nimbuszát. Arany nagykőrősi lírája (vagy ahogy maga nevezte: a „babyloni vizek elégiája”) valóban új utat próbált kijelölni – később kritikusként is megfogalmazta a Petőfitől való eltávolodás szükségességét –, ám ezt nemcsak a szélesebb közönség, de a hozzá közelálló műértő kortársak sem fogták fel igazán.
A kiegyezés időpontjában az irodalmi értelmiség elitje (az egyetlen Jókait nem számítva) Deák Ferenc oldalán állt, és a politikai rendezéstől a magyar polgárosulás szerves fejlődését várta. Nemcsak Kemény Zsigmond és Gyulai Pál nemzedéke, de a pályakezdő fiatalok legjobbjai is, mint Arany László vagy Asbóth János, sokat vártak és nagyot csalódtak a kiegyezést követő évtizedben. Az idő kikezdte a konzervatívvá kövesedő népnemzeti hagyományokat is. Az Őszikéket író Arany meg tudott még egyszer újulni, de az irányzat – mely őt írta fel zászlójára – nem. Gyulai Pál a nagy befolyással rendelkező Budapesti Szemle szerkesztőjeként, egyetemi tanárként és az irodalmi élet egyik irányítójaként megátalkodott konoksággal őrködött a Petőfi- és Arany-nemzedék örökségén, s szegült szembe minden újdonsággal.
Már legtöbb kortársa úgy hitte, s Gyulai Pál 1883-ban írt emlékbeszéde csak pecsétet tett a közvélekedésre, hogy Arany János elsősorban epikus tehetség volt. Bár Gyulai kitért Arany mindkét lírai korszakára, az epikus költőt tartotta többre; Aranyt mintegy „felnőtt” Petőfiként, Petőfit pedig „ifjú” Aranyként tette meg a népnemzeti irányzat csúcsán trónoló „ikerpár”-nak, ami nem tett jót egyik költő utóéletének sem. Azokat az Arany-verseket, amelyek szerzőjük kétségeit és gyötrelmeit fejezik ki, Gyulai csak mint életrajzi, lélektani adalékokat értelmezi; az összbenyomást a Fiamnak, a Családi kör, az Epilogus és a hozzájuk hasonló versekből kibontható magatartás sugározza: az önmagát (is) fegyelmező, kiegyensúlyozott, sorsát keresztényi elrendeltség-tudattal elfogadó Arany János portréja áll előttünk, aki hatalmas tehetségét és műveltségét – mély tradíció-kötöttsége jegyében – a nemzet szolgálatának szentelte.
Gyulai Pál mindenesetre dogmává emelte, hogy Arany döntően epikus költő, s amit ő elsőként kimondott, az Beöthy Zsolt és Riedl Frigyes közvetítésével vált széles körben elfogadottá. Riedl Frigyes 1887-ben megjelent könyve félévszázadon át a legolvasottabb mű az Aranyról szóló irodalomban. Inkább tűnik irodalomkritikus írásának, semmint irodalomtörténész munkájának: az esszéista élménybeszámoló dominál benne. Beszél ugyan Arany versszerkesztő képességéről, de műelemzésre nem vállalkozik, a szövegeket csaknem kizárólag lélektani megnyilvánulásnak tekinti.
Hogy az Arany-életmű más megvilágítást is kaphat, azt a századvégen egyedül Péterfy Jenő két rövid cikke jelezte (mindkettő 1888-ban jelent meg). Az Arany eposzi töredékeiről írt dolgozatában Péterfy azt vizsgálja, hogy milyen kevés motívumból, mennyire gazdaságosan építi fel a költő a Buda halálát; az Arany János Őszikéi című, rendkívül tömör és hangulatos értekezésében pedig elsőként méri fel a kései líra jellegzetes magatartását („a költő haláltáncát találhatjuk” benne), s nemcsak a szépségeit veszi észre, hanem a fogyatékosságokat is (mint pl. a Tamburás öreg úr utolsó szakaszában az esést). Ő sem vállalkozik irodalomtörténeti vizsgálatra, de a szövegek művészi hatását szerkezeti elemzésből vezeti le. Péterfy érzékeny megközelítésének sokáig nincs követője.
A Nyugat nem egyetlen irányzatnak volt fóruma, s Osvát Ernő szerkesztői krédójába a sokszínűség programja, az esztétikai pluralizmus is beletartozott. A Nyugat tábora megosztott volt a magyar irodalmi hagyományok megítélésében is – hogy mennyire, talán éppen az Aranyról alkotott kép esetében érzékelhető a legjobban. Elegendő egymás mellé tenni Babits Mihály Arany Jánoshoz című szonettjét (1910) és Ady Endre Kétféle velszi bárdok című versét (1913), s máris láthatjuk, hogy Arany-értékelésük fényévekre volt egymástól.
A Strófák Buda halálá-ról című cikkében (1913) Ady elsősorban az Arany-kultusszal fordult szembe (mint később Kosztolányi az Ady-kultusszal), s kétféleképpen próbálta hitelteleníteni az utánérzők költészetét. Egyrészt eltávolította magától a Buda halála szerzőjének művészetét, másrészt gyökeresen átértékelte e művészet súlypontját: – „önmaga előtt rejtegetett lírikus”-ként fogta fel Aranyt, aki sajnálatos módon elpazarolta tehetségét. Nem Ady az első, aki elsősorban a lírikust látta Aranyban, de legkorábban ő nevezte lényénél fogva lírikus alkatúnak elődjét. Ám a Nyugat nagy nemzedéke nem a teljes lírai életművel számolt, hanem főleg az Őszikék lírájával, amit gyakorlatilag ő fedezett fel. Már ez is radikális szembefordulást jelentett a korábbi, az epikust hangsúlyozó Arany-képpel.
Alighanem Babits törekedett a Nyugat írói közül legnagyobb becsvággyal önálló Arany-kép kialakítására. Petőfi és Arany című esszéje (1910) eredetileg könyvkritikának készült, lendületes Arany-apologetika – Petőfi rovására. Babits itt fejti ki hírhedt tételét: „Petőfi nyárspolgár a zseni álarcában. Arany zseni a nyárspolgár álarcában.” Sokan Ady-ellenes élt föltételeztek Babits Petőfi-értékelése mögött, valójában Babitsot nem Petőfi, hanem Arany érdekelte elsősorban. 1913-ban, a Magyar irodalom című nagyobb igényű munkájában Babits újabb kísérletet tesz az Arany-életmű értékelésére, méghozzá világirodalmi horizontba helyezve. De újraalkotja a korábbi ellentétet: most Petőfit fordíthatónak és világirodalmi értéknek, míg Aranyt fordíthatatlannak és nemzeti értéknek minősíti – utóbbi megállapítása megfeleltethető a Gyulai–Riedl-féle értelmezésnek.
Míg eltérő Arany-értékelésük Ady és Babits között nem vezetett nyílt vitára, addig Móricz Zsigmond és Kosztolányi Dezső között igen. Móricz 1931-ben cikket publikált a Nyugatban, s ebben az állítólag nem bátor Arany János csaknem egyetlen igazán bátor műveként ünnepelte Az elveszett alkotmányt. Kosztolányi válasza, az Író és bátorság (1932) a magyar vitairodalom egyik remeke. Móricz állításait pontról pontra cáfolja, imponáló tárgyismerettel, érzékeny beleéléssel. Külön kitér arra, hogy az írói bátorság nem azonos a politikai, kivált a pártpolitikai bátorsággal. Az író bátorsága abban áll, mondja Kosztolányi, hogy képes-e szembenézni önnön emberi létével s ennek eredményét könyörtelen pontossággal kifejezni. Míg Arany demokratikus társadalomképét inkább az epikájában, írói bátorságát elsősorban a lírájában véli Kosztolányi megtalálni.
Míg Kosztolányi a maga korához idomította Arany költészetét, Horváth János a fordított utat választotta: ő saját kortársait mérte Aranyhoz. A Nyugatban csak azt méltányolta, amit Arany művészetének továbbfejlesztéseként is felfoghatott – mindenekelőtt Babits Mihály költészetét. Adynál is igyekezett kimutatni folytonosságot, ugyanakkor Ady s a legújabb magyar lyra című könyvében (1910) mindenekelőtt Arany példáját szegezte szembe Adyval: „Erős, de sohasem támadó, sohasem fitogtatott nemzeti érzés és fajszeretet; tisztes, férfias szemérem; s világos, közérthető beszéd (...), a magyar ember kedves, bölcs humora” – ez a négy tulajdonság hiányzik szerinte a Vér és arany szerzőjéből. Ebből a szembeállításból is érzékelhető, hogy az Arany Jánosnak tulajdonított „nemzeti klasszicizmus”-on Horváth János eredetileg erkölcsi eszményt értett, amit a Trianon okozta sokk után összekapcsolt a nemzetfenntartás mindent maga alá rendelő szempontjával. Úgy látta, hogy csak a korábbi irodalmi hagyományhoz visszatérve, az egységes közízlés visszaállításával lehet eredményesen védekezni kultúránk elvesztése, azaz nemzetietlenné válása ellen. Horváth pozícióváltása teszi érthetővé, hogy míg korábban érzékelte Ady kapcsolódását Aranyhoz, 1921-ben már szakadékot lát kettejük között.
Lényegében ezen a csapáson haladt tovább Keresztury Dezső 1937-es Arany-könyvében. Elfogadja Horváth János „nemzeti klasszicizmus”-felfogását; a korai és a későbbi Aranyt itt még a „nép költője” és a „klasszikus költő” terminusokkal írja le. Keresztury könyvének újdonsága, hogy ez az első fejlődéskép Aranyról – amely nem csupán az életmű keresztmetszete, mint a korábbi összefoglalók.
A népi írók viszont – Adyt követve – igen kritikusan közelítettek Arany művészetéhez. 1932-ben Illyés Gyula Móriczhoz hasonlóan bírálja Arany János alkalmazkodó hajlamát s azt, hogy a Toldi szerelmében fölidézett múlt nem a népé, hanem a feudális világé. Németh László ugyancsak 1932-es cikke szerint is ellentét feszül Arany tehetsége és teljesítménye között. Később, a Kisebbség (1939) szerzőjeként, még kritikusabban írt Aranyról. A kiegyezéssel és a Deák-párttal (s ennek következményeként Horváth János nemzeti klasszicizmus-felfogásával is) szembefordulva egyedül Kemény Zsigmondot ismerte el, a többieket – közöttük Aranyt is – elmarasztalta.
A két háború között fellépő urbánus nemzedék, amely Babits nyomán világirodalomban gondolkodott, más okból idegenkedett Aranytól. Máig legnagyobb hatású irodalomtörténetében (1934) Szerb Antal azt írja, hogy a „legmagyarabb magyar költő” mindent egyesíteni tudott magában (népit és nemest, romantikust és realistát stb.), csak a városlakó polgár világa maradt számára idegen, s ez az egyetlen hiány múlttá távolítja őt. Az állítólagos magyar „finitizmus”-nak, a végzetbe beletörődésnek nincs reprezentatívabb költője Aranynál, ami részben kálvinista elrendelés-tudatán alapul.
A háború után a Nyugat örökségét folytató újholdasok kitartottak a Babits- és Kosztolányi-féle (és József Attila és Radnóti Miklós által is elfogadott) Arany-kép mellett, de az új, kommunista irodalompolitikai kurzus elsodorta az újholdasokat is, az Arany-értékelést is.
A marxista irodalomértelmezés mintha ott folytatta volna, ahol a népi írók abbahagyták. Ahogy Móricz számára Az elveszett alkotmány, Lukács György szemében a Toldi az a kiemelkedő mű, amire hivatkozva le lehet értékelni az életmű többi részét (A százéves Toldi, 1947). Lukács szerint Toldi Miklós a fölemelkedő parasztság képviselője, aki mindig idegen marad Lajos király lovagi udvarában. Aranyban csak az a jó, ami Petőfihez kapcsolható; a szabadságharc elvesztése ugyanis radikális fordulatot hozott a magyar irodalom történetében: megerősítette a nemesség reakciós reflexeit s egészen a századfordulóig lehetetlenné tette, hogy új, korszerű irodalom bontakozhasson ki. A magyar irodalom marxista fejlődésképéből – a „haladó hagyomány”-t jelentő és Petőfi, Ady, valamint József Attila hármasával megjelölt „fősodorból” – a kompromisszumokra kész, Deákkal is barátkozó és hivatalosan nemzeti költőnek megtett Arany János természetesen „kilógott”, mondhatni, kétes szerzetnek számított.
Csupán az ötvenes-hatvanas évek fordulóján lehetett fölvenni a kesztyűt a Lukács Györgytől (részben Révai Józseftől) származó képtelenül leegyszerűsítő felfogással szemben. A magyar költészet Petőfitől Adyig című könyvében (1959) Komlós Aladár éles vitát folytat azzal, hogy Toldi Miklós egyszerű paraszthős volna s hogy Arany János elárulta volna Petőfivel közös ügyüket; szándékosan szociológiai érveket szegez Lukácsnak: mintegy a saját terepén veri meg őt. Nemzet és haladás. Irodalmunk Világos után című korszakmonográfiájában (1963) Sőtér István is igen árnyaltan értelmezte Toldi Miklós egyidejű paraszti és lovagi kötődését, valamint Arany és Petőfi népiesség-koncepciójának egyező és különböző elemeit. Ő Lukács Györgynek azt az alaptézisét is cáfolta, hogy a szabadságharc bukása oly gyászos következményű cezúrát húzott volna a magyar szépirodalom és kritika történetébe.
A hatvanas évek elején-derekán a túlpolitizált Petőfi, Ady és József Attila ellenében Arany János valamiképp a politikától érinthetetlen költőiséget kezdte képviselni. Ennek részeként fordult az érdeklődés Arany korai, még felfedezésre váró lírája felé. (Sőtér István a nagykőrösi válságlírát Arany János „Felhők-korszakaként” tárgyalta.) Baránszky-Jób László úttörő munkája (Arany lírai formanyelvének fejlődéstörténeti helye, 1957) inkább csak fölvetette, Németh G. Béla, majd tanítványi köre viszont behatóan elemezte Arany első lírai korszakát. A fölfedezés nem jelentett kritikátlan hozsannázást: az értelmezők tulajdonképpen egy európai mércével is jelentős, Baudelaire teljesítményéhez mérhető költészet lehetőségét látták Arany korai lírájában, melynek erénye a magyar poétikai tradícióktól való eltávolodás, korlátja azonban, hogy mégsem képes szembefordulni a „kiengesztelődés” normatudatával.
Az el nem ért bizonyosság című kötet (1972) nemcsak vitát váltott ki, hanem elemzési hullámot is; újabb kötetek születtek Arany verseiről, pl. a nagykőrösi koraszakot lezáró nagy versről, Az örök zsidóról Barta János írt nagyszerű tanulmányt (1974). Úgy tűnik, Arany János ma is egyik szívügye (és „belügye”) értekező irodalmunknak – akihez vissza lehet térni és akitől újabb inspirációkat lehet remélni.
Első ének
Második ének
Harmadik ének
Negyedik ének
Ötödik ének
Hatodik ének
Hetedik ének
Nyolcadik ének
Kilencedik ének
Tizedik ének
Tizenegyedik ének
Tizenkettedik ének
,Mostan emlékezem az elmult időkről,
Az elmult időkben jó Tholdi Miklósról...‘
Ilosvai.
Mint ha pásztortűz ég őszi éjtszakákon,
Messziről lobogva tenger pusztaságon:
Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem
Majd kilenc-tíz ember-öltő régiségben.
Rémlik, mintha látnám termetes növését,
Pusztító csatában szálfa-öklelését,
Hallanám dübörgő hangjait szavának,
Kit ma képzelnétek Isten haragjának.
Ez volt ám az ember, ha kellett, a gáton,
Nem terem ma párja hetedhét országon;
Ha most feltámadna s eljőne közétek,
Minden dolgát szemfényvesztésnek hinnétek.
Hárman sem birnátok súlyos buzogányát,
Parittyaköveit, öklelő kopjáját;
Elhülnétek, látva rettenetes pajzsát,
,És, kit a csizmáján viselt, sarkantyúját.‘
,Nyomó rúdat félkezével kapta vala,
Buda felé azzal utát mutatja vala.‘
Ilosvai.
1.
Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,
Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;
Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben,
Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben.
Boglyák hűvösében tíz-tizenkét szolga
Hortyog, mintha legjobb rendin menne dolga;
Hej, pedig üresen, vagy félig rakottan,
Nagy szénás szekerek álldogálnak ottan.
2.
Ösztövér kutágas, hórihorgas gémmel
Mélyen néz a kútba s benne vizet kémel:
Óriás szunyognak képzelné valaki,
Mely az öreg földnek vérit most szíja ki.
Válunál az ökrök szomjasan delelnek,
Bőgölyök hadával háborúra kelnek:
De felült Lackó a béresek nyakára,
Nincs, ki vizet merjen hosszu csatornára.
3.
Egy, csak egy legény van talpon a vidéken,
Meddig a szem ellát puszta földön, égen;
Szörnyü vendégoldal reng araszos vállán,
Pedig még legénytoll sem pehelyzik állán.
Széles országútra messze, messze bámul,
Mintha más mezőkre vágyna e határrul;
Azt hinné az ember: élő tilalomfa,
Ütve ,általútnál’ egy csekély halomba.
4.
Szép öcsém, miért állsz ott a nap tüzében?
Ládd, a többi horkol boglya hűvösében;
Nyelvel a kuvasz is földre hengeredve,
A világért sincs most egerészni kedve:
Vagy sohasem láttál olyan forgó szelet,
Mint az, aki mindjárt megbirkózik veled,
És az útat nyalja sebesen haladva,
Mintha füstokádó nagy kémény szaladna?
5.
Nem is, nem is azt a forgószelet nézi,
Mely a hamvas útat véges-végig méri:
Túl a tornyon, melyet porbul rakott a szél,
Büszke fegyver csillog, büszke hadsereg kél.
És amint sereg kél szürke por ködéből,
Úgy kel a sohajtás a fiú szivéből;
Aztán csak néz, csak néz előre hajolva,
Mintha szive-lelke a szemében volna.
6.
„Szép magyar leventék, aranyos vitézek!
Jaj be keservesen, jaj be búsan nézlek.
Merre, meddig mentek? Harcra? Háborúba?
Hírvirágot szedni gyöngyös koszorúba?
Mentek-é tatárra? mentek-é törökre,
Nekik jóéjtszakát mondani örökre?
Hej! ha én is, én is köztetek mehetnék,
Szép magyar vitézek, aranyos leventék!”
7.
Ilyenforma Toldi Miklós gondolatja,
Mely sovárgó lelkét mélyen szántogatja;
S amint fő magában, amint gondolkodik,
Szíve búbánatban összefacsarodik.
Mert vitéz volt apja; György is, álnok bátyja,
A királyfi mellett nőtt fel, mint barátja;
S míg ő béresekkel gyüjt, kaszál egy sorban,
Gőgösen henyél az a királyudvarban.
8.
Itt van immár a had, Laczfi nádor hada,
Itt kevély hadával Laczfi Endre maga;
Délcegen megűli sárga paripáját,
Sok nehéz aranyhím terheli ruháját;
És utána nyalka, kolcsagos legények,
Tombolván alattok cifra nyergü mének:
Nézi Miklós, nézi, s dehogy veszi észbe,
Hogy a szeme is fáj az erős nézésbe.
9.
„Hé, paraszt! melyik út megyen itt Budára?”
Kérdi Laczfi hetykén, csak amúgy félvállra;
De Toldinak a szó szivébe nyilallik,
És olyat döbben rá, hogy kivűl is hallik.
„Hm, paraszt én!” emígy füstölög magában,
„Hát ki volna úr más széles e határban?
Toldi György talán, a rókalelkü bátya,
Ki Lajos királynál fenn a tányért váltja?
10.
Én paraszt? én?” - Amit még e szóhoz gondolt,
Toldi Györgyre szörnyü nagy káromkodás volt.
Azzal a nehéz fát könnyeden forgatja,
Mint csekély botocskát, véginél ragadja;
Hosszan, egyenesen tartja félkezével,
Mutatván az utat, hol Budára tér el,
S mintha vassá volna karja, maga válva,
Még csak meg se rezzen a kinyujtott szálfa.
11.
Nádorispán látja Toldit a nagy fával,
És elámul rajta mind egész hadával.
„Ember ez magáért” Laczfi mond „akárki;
Nos fiúk, birokra, hadd lássuk, ki áll ki?
Vagy ki tartja úgy fel azt a hitvány rúdat,
Amellyel mutatja e suhanc az útat?”
Szégyen és gyalázat: zúg, morog mindenki,
Egy paraszt fiúval még sem áll ki senki!
12.
De ki vína bajt az égiháborúval,
Szélveszes, zimankós, viharos borúval?
És ki vína Isten tüzes haragjával,
Hosszu, kacskaringós, sistergő nyilával?
Mert csak az kössön ki Toldival, ha drága
S nem megunt előtte Isten szép világa;
Jaj-keserves annak, aki jut kezébe,
Meghalt anyjának is visszarí ölébe.
13.
Elvonul a hadnép hosszu tömött sorban,
Toldiról beszélnek az egész táborban;
Mindenik mond néki nyájasat vagy szépet,
Mindenik derít rá egy mosolygó képet;
Egyik így szól: „Bajtárs! mért nem jősz csatára?
Ily legénynek, mint te, ott van ám nagy ára.”
Másik szánva mondja: „Szép öcsém, be nagy kár,
Hogy apád paraszt volt s te is az maradtál.”
14.
Elvonúl a tábor, csillapul morajja:
Ezt a szél elhordta, azt a por takarja;
Toldi meg nagybúsan hazafelé ballag,
Vaskos lábnyomától messze reng a parlag;
Mint komor bikáé, olyan a járása,
Mint a barna éjfél, szeme pillantása,
Mint a sértett vadkan, fú veszett dühében,
Csaknem összeroppan a rúd vas kezében.
,... hogy Budából Tholdi György megjő vala,
Öcscsét.......... gyakran feddi vala.‘
Ilosvai.
1.
Így vesződék Miklós, nyers, haragos búban,
De van drága dolog otthon Nagyfaluban:
Tán kigyúlt a ház is, úgy füstöl a kémény,
Nagy kolonc köszönget a kút méla gémén.
A malac-nép sí-rí; borju, bárány béget;
Aprómarha-nyáj közt van szörnyű itélet;
A fehércseléd közt a beteg se lomha:
Holmi kis vásárnál népesebb a konyha.
2.
Egy cseléd vizet tesz félakós bögrében,
Mely ha forr a tűzön s nem fér a bőrében,
Akkor a baromfit gyorsan belemártja,
Tollait letörli, bocskorát lerántja.
Van, ki a kis bárányt félti izzadástul;
S bundáját lerántja, még pedig irhástul;
Más a vékonypénzü nyúlat szalonnázza,
Hogy csöpögjön zsírtól ösztövér csontváza.
3.
Másik a malacot láng felett hintálja,
Szőrit kés fokával bőrig borotválja;
Bort ez csobolyóban, az kecsketömlőben,
Kenyeret hoz amaz bükkfa tekenőben...
4.
- Mit jelent e hű-hó gyászos özvegy-házban,
Hol a dinom-dánom régen volt szokásban?
Toldi Lőrincnének most van-é a torja?
Vagy menyegzőjének hozta így a sorja?
Tán megunta gyászos özvegysége ágyát,
S másnak adta élte fonnyadó virágát?
5.
Nincs halotti tora Toldi Lőrincnének,
Napja sem derült fel új menyegzőjének;
Másért sütnek-főznek, másért lakomáznak:
György van itthon, első szülötte a háznak.
6.
Toldi György nagy úr volt. Sok becses marhája,
Kincse volt temérdek, s arra büszke mája,
Sok nemes vitéze, fegyveres szolgája,
Sok nyerítő méne, nagy sereg kutyája.
Látogatni jött most negyvened magával,
Renyhe sáska népnek pusztitó fajával,
És a kész haszonnak egy felét fölenni,
Más felét magának tarsolyába tenni.
7.
György az édesanyját hidegen köszönté,
Bár ez a lelkét is majd elébe önté!
„Hát a másik hol van?” fanyalogva kérdi.
Senki sem hinné, hogy kedves öccsét érti.
„Szénát hord szegényke künn a béresekkel,
Hívatom -” de György úr ezt rikoltja: „Nem kell!”
Nem kell! és e két szó úgy esik anyjának,
Mintha a szivébe nagy kést mártanának.
8.
Nem kell? - Ím azonban kelletlen, hivatlan
A fiú betoppan; szive égő katlan,
Belsejét még most is fúrja és faragja
Szégyenítő búja, búsitó haragja.
Mégis, mindamellett - mily Isten csodája! -
Egy zokszót sem ejt ki Toldi Györgyre szája:
Lelke gyűlölségén erőt vesz valami,
Valami - nem tudom én azt kimondani.
9.
Amint látja Györgyöt hirtelen, váratlan,
Karja ölelésre nyílik akaratlan;
De az eltaszítja testvérét magától,
Gőgösen fordul el jó atyjafiától.
A szegény anyának könny tolul szemébe,
Kőszivű fiának sírva lép elébe,
Reszkető ajakkal, keze fejét gyúrván,
Ott reménykedik, de György korholja durván:
10.
„Úgy anyám! kecsegtesd ölbeli ebedet,
Ójad fúvó széltül drága gyermekedet;
Mártsad tejbe-vajba, mit se kímélj tőle,
Majd derék fajankó válik úgy belőle.
Most van a dandárja réten a munkának,
De foga nem fűlik ahhoz e gazdának;
Mint kopó, megérzi a zsíros ebédet,
S tővel-heggyel össze hagyja a cselédet.
11.
„Így sirattad mindig, én ha mondtam néha:
Nem válik belőle semmi, csak nagy léha,
Hogy parasztnak is rossz, lebzsel készakarva,
Noha birna dolgot, mert erős, mint marha.
Most tehetd ablakba: húsa és kövére
Szépen nő naponkint anyja örömére...”
Szóla György s kitoldá a szót egy kacajjal,
Melyre Miklós felbúg tompa, hosszu jajjal:
12.
„Átok és hazudság minden ige szádban!
Egy betű való sincs, Toldi György, a vádban.
Jól tudom, mi lappang bokrodnak megette,
Úgy szeressen Isten, ahogy engemet te!
Rossz vagyok parasztnak, rossz vagyok vitéznek,
Béresek között is től cudar csihésnek:
Forr epéd, hogy más is márt veled egy tálba,
Vesztenél, ha tudnál, egy vizes kanálba.
13.
„Azért, hogy senkinek láb alatt ne legyek,
Nem bánom én, igen, akár ma elmegyek;
Száz mérföld a világ, erre is, arra is:
Nem bánom én, igen, elmegyek én ma is.
De ami az enyém, azt elviszem innet:
Add ki, bátya, tüstént, ami engem illet;
Add ki a jussomat: pénzt, paripát, fegyvert:
Azontúl - az Isten áldjon minden embert.”
14.
„Itt a juss, kölök; ne mondd, hogy ki nem adtam!”
György kiált és arcul csapja, szintúgy csattan.
Toldi Miklósnak sincs ám galambepéje,
Bosszuállás lelke költözik beléje;
Szeme, mint az acél, a szikrát úgy hányja,
Ütni készül ökle csontos buzogánya;
György ijedve hátrál, odavan egészen:
E csapás utolsó szélütése lészen;
15.
S Györgyöt e csapással hűs verembe tennék,
Isten kenyeréből hol többé nem ennék,
Hol, mint egy repedt csont deszka közé kötve,
Ítéletnapig sem forradozna össze:
De midőn az öccse épen megrohanja,
Elsikoltja magát s közéjük fut anyja,
Testével takarja Györgyöt és úgy védi,
Pedig nem is Györgyöt, hanem Miklóst félti.
16.
Most a szörnyü gyermek karját elereszté,
Fejét és szemeit búsan lefüggeszté,
S mintha most ocsúdnék forró-hideg lázból,
Tántorogva ment ki az apai házból.
Méne elbusulva, némán haragjában,
És leült az udvar távolabb zugában,
Ott fejét a térdén tenyerébe hajtá,
S zokogott magában, de senki sem hallá.
,Öccsére Miklósra nagy haragja vala,
Szerető szolgáját mert megölte vala.‘
Ilosvai.
1.
Bezzeg nem busultak ám az ősi házban,
Szintén eltörődtek az evés-ivásban.
Fölkelvén pedig jó Toldi György asztala:
,Vitéz ő szolgái rudat hánynak vala.’
Ifju vér, öreg bor fickándott erökben,
A fa dárda vígan perdült jobb kezökben;
Mindenik kötődött, hangosan nevetve,
S mint szilaj csikóé, magas volt a kedve.
2.
Toldi György meg, amint torkig itta-ette,
Egy öreg karszékbe úr-magát vetette,
És az eresz alól gyönyörködve nézi,
Hogyan játszadoznak csintalan vitézi;
Majd, midőn meglátta a telek lábjában
Ülni öccsét Miklóst nagy-busan magában,
Feltámad lelkének szennyes indulatja,
S nagyfejű legényit ily szókkal biztatja:
3.
„Hé fiúk! amott ül egy túzok magában,
Orrát szárnya alá dugta nagy buvában;
Gunnyaszt, vagy dög is már? lássuk, fölrepűl-e?
Meg kell a palánkot döngetni körűle!”
4.
Mint kutyák közé ha nyulfiat lökének,
Kaptak a beszéden a szilaj legények,
Döng a deszkabástya Miklósnak megette,
Miklós a kudarcon ,búskodik’ felette.
Mert fölérni könnyű, könnyű nemcsak ésszel,
Hanem ököllel is, és megfogni kézzel,
Hogy csak őt bosszantja mind e vastag tréfa,
Mely ugyan fejétől sem járt messze néha.
5.
Toldi tűr azonban, bárha nem békével;
Birkozik nagy lelke fellázadt dühével;
Majd meggyőzi magát s megvetéssel tűri,
Szolganép belőle a csúfot hogy űzi.
Mert e nép eperszem volna haragjának,
Bosszuló karjától úgy elhullanának,
Mint a Sámsonétól, kiről írva vagyon,
Hogy ezer pogányt vert egy állcsonttal agyon.
6.
Tűrte Miklós, tűrte, ameddig tűrhette,
Azzal álla bosszút, hogy csak fel sem vette;
Úgy mutatta, mintha nem is venné észre,
Fülét sem mozdítá a nagy döngetésre.
De, midőn egy dárda válla csontját érte,
Iszonyatosképen megharagutt érte,
S melyen ült, a malomkő-darabot fogta,
Toldi György bosszantó népe közé dobta.
7.
Repül a nehéz kő: ki tudja, hol áll meg?
Ki tudja, hol áll meg s kit hogyan talál meg?
Fuss, ha futhatsz, Miklós! pallos alatt fejed!
Víz se mossa rólad le a gyilkos nevet!
Elvadulsz, elzüllöl az apai háztól,
Mint amely kivert kan elzüllik a nyájtól:
Ki egyet agyarral halálosan sérte,
Úgy aztán kimarta őt a többi érte.
8.
Elrepült a nagy kő, és ahol leszálla,
Egy nemes vitéznek lőn szörnyű halála:
Mint olajütőben szétmállott a teste,
És az összetört hús vérolajt ereszte.
Vérit a poros föld nagy-mohón felnyalta,
Két szemét halálos hályog eltakarta,
S aki őt eloltá, az a veszedelem
Mindenik bajtársnak fájt, csak ő neki nem.
9.
György haragja pedig lészen rendkivűli,
Mert vitéz szolgáját igen keserűli.
Másfelől örül, hogy gyilkos a testvére,
Kit hogy elveszessen, most esik kezére.
Most ravasz szándékát, melynek úta görbe,
Eltakarja törvény és igazság örve,
És, hogy öccsét bíró hírivel megrontsa,
El kell fogni nyomban, az kemény parancsa.
,Igen keserűli Miklóst az ő anyja:
Titkon azért őtet éléssel táplálja.‘
Ilosvai.
1.
Mint a hímszarvas, kit vadász sérte nyillal,
Fut sötét erdőbe sajgó fájdalmival,
Fut hideg forrásnak enyhitő vizére,
És ezerjófűvet tépni a sebére;
Jaj! de a forrásnak kiszáradt az ágya,
Az ezerjófűvet írul sem találja,
Minden ág megtépte, tüske megszaggatta,
Úgyhogy még aléltabb most az isten-adta:
2.
Úgy bolyonga Miklós. Nyakán ült a búja,
Oldalát kikezdte annak sarkantyúja,
S mint bezárt paripa, mely fölött az ól ég,
Szíve a mellében akkép hánykolódék.
Bujdosik az ,éren’, bujdosik a ,nádon’,
Nincs, hová lehajtsa fejét a világon.
Hasztalan kereste a magánosságot,
Mert beteg lelkének nem lelt orvosságot.
3.
És mint a toportyán, ha juhász kergette,
Magát egy kiszáradt nagy nádasba vette:
Ott is azt susogta a nád minden szála:
Széles e világon nincsen árvább nála.
Nádtors lőn az ágya, zsombok a párnája,
Isten kék egével födve a tanyája,
Mígnem a sötét éj szárnya alá vette
S fekete ponyvából sátort vont felette.
4.
Majd az édes álom pillangó képében
Elvetődött arra tarka köntösében,
De nem mert szemére szállni még sokáig,
Szinte a pirosló hajnal hasadtáig.
Mert félt a szunyogtól, félt a szúrós nádtól,
Jobban a nádasnak csörtető vadától,
Félt az üldözőknek távoli zajától,
De legis-legjobban Toldi nagy bajától.
5.
Hanem amidőn már szépen megpitymallott,
És elült a szúnyog, és a zaj sem hallott,
Akkor lelopódzott a fiú fejére,
Két szárnyát teríté annak két szemére;
Aztán álommézet csókolt ajakára,
Akit mákvirágból gyüjte éjtszakára;
Bűvös-bájos mézet, úgy hogy édességén
Tiszta nyál csordult ki Toldi szája végén.
6.
De a kínos éhség azt is irigyelte,
Hajnali álmából csakhamar fölverte,
S addig ösztökélte, addig korbácsolta,
Míg a rétet összevissza barangolta;
Fölkereste fészkit a réti madárnak,
Szárcsa-, vadrucának, bibicnek, sirálynak,
Házukat feltörte és kifosztogatta,
Tarka tojásikkal éhét elaltatta.
7.
Vadmadár-tojással éh-szomját elvervén,
Szörnyen hányta a hab a jövőnek tervén:
Merre menjen? mihez fogjon? uramfia!
Nincsen hő lelkének hová fordulnia.
Mert elmenne könnyen, el is bujdokolna,
Ha az édesanyja előtte nem volna:
Jaj, de majd ha róla hírt nem hallanának,
Megrepedne szíve az édesanyjának.
8.
Három napig magát ekkép vesztegette,
Harmadik nap a nád megzörrent megette,
Azt gondolta farkas, meg se moccant karja,
Mert ellátta, hogy őt csak testvére marja.
Pedig Bence volt az, régi hű cseléde,
Akit anyja küldött fölkeresésére,
Ki nagy zokogással nyakába borulva
Így szólott Miklóshoz egy kis idő mulva:
9.
„Jaj! eszem a lelked, beh jó, hogy meglellek,
Harmadnapja már, hogy mindenütt kereslek;
Tűvé tettem érted ezt a tenger rétet,
Sose hittem, hogy meglássalak ma téged.
Hogy’ vagy édes szolgám? nem haltál meg éhen?
Nem evett meg a vad ezen a vad réten?
Itt a tarsolyom, fogd, és egyél szépen; ne!
Sült hús, fehér cipó, kulacs bor van benne.”
10.
Azzal a hű szolga szemét az ökléhez,
S öklét megtörölte ócska köntöséhez,
Letérdelt a földre, tarsolyát letette,
Ami csak volt benne, sorra mind kiszedte.
Asztalt is terített, csak úgy hevenyéből,
Az üres tarsolyból, meg a födeléből,
A cipót, kulacsot, pecsenyét rárakta,
Végre két almával a módját megadta.
11.
Akkor elővette csillagos bicskáját,
Megkínálta vele kisebbik gazdáját;
Toldi a jó késsel a cipót fölszelte,
S a cipóval a hust jóizűen nyelte.
S mily örömmel nézte Bence, a hű szolga!
Jobban esett, mintha maga falta volna;
Mintha ő is ennék, úgy mozgott a szája,
Néha szinte könnybe lábadt ősz pillája.
12.
Mikor aztán Miklós az éhét elverte,
Bence a kulacsnak nyakát kitekerte:
A kulacs sikoltott és kibuggyant vére
Az öreg szolgának a keze fejére.
Ez meg a vörösbort urára köszönte,
Néhány kortyot előbb nyelve mellé önte,
S míg azt a fiúnak nyujtá jobb kezével,
Megtörülte száját inge elejével.
13.
S a bor az öreget jókedvre tüzelve,
Hogy’ kinyilt a szíve! hogy’ megoldott nyelve!
Kezdte a beszédet Miklósnak nagyapján,
(Ostoros gyerek volt annál néhanapján);
Azután fordítá apjára, anyjára,
Györgyre a bátyjára, végre önmagára,
S tán a szó belőle, míg a világ, folyna,
Ha Miklós szomorún így nem kezdte volna:
14.
„Haj! be zokon esik most hallgatnom téged!
Hagyd el, kérlek, hagyd el e fájós beszédet.
Máskor, a tűzhelynél tengerit morzsolva,
Ítéletnapig is elhallgattam volna.
Hányszor elbeszélted apám vitézségét!
Majd éjfél vetette minden este végét;
Aztán mily sokára tudtam elalunni!
Hajnalig se birtam a szemem lehunyni.
15.
„Ami volt, az nincs már: ami jó volt, elmult;
Más pennával írnak; sorsom balra fordult;
Gyilkosságba estem, lettem bujdosóvá,
Hej, ki tudja, mikor leszek bele jóvá?
De hiszem az Istent, az árvát sem hagyja,
Mert azért az árvák gondviselő atyja;
Tán veszett nevemet is lemossa vérem,
Mit fejemre költe drága jó testvérem.
16.
„Nem születtem arra, érzem ezt magamban,
Hogy itt békamódra káka között lakjam;
Nem is teremtőztem béresnek, villásnak,
Hogy petrencét hordjak akárki fiának.
Már csak arra várok, hogy bealkonyodjék,
A világ mezőrül haza takarodjék,
És akkor nyakamba veszem az országot,
Szél sem hoz felétek énrólam ujságot.”
17.
Nagyon elbusúla Bence a beszéden,
Szánta kis gazdáját, hogy bujdosni mégyen,
Hallgatott sokáig s majd elfakadt sírva,
Bocskorán körmével kereszteket írva.
Végre megszólamlott s nagyon szépen kérte,
Ne nehezteljen meg Miklós gazda érte:
De ő ezt a dolgát bolondságnak tartja,
Hogy fejét ily rögtön bujdosásnak adja.
18.
„Látod jó kis gazdám: György úr nemsokára,
Három- négy nap mulva, visszamegy Budára:
Akkor, ami elmult, feledségbe mégyen,
Kiskirály leszesz te az egész vidéken.
Hát itt hagynál minket, sok derék cselédet,
Kik, mint gyermekünket, úgy szerettünk téged?
Itt hagynád a Bimbót s Lombárt, a hajszását,
Kiknek hét vásáron sem találni mását?
19.
„Itt hagynád sokféle kedves mulatságod?
Párjával malomba ki emelne zsákot?
A malomkövet ki öltené karjára
Molnárlegényeknek álmélkodására?
Ne menj, édes szolgám, jaj, ne menj messzére,
Egész Nagyfalunak keserűségére;
Jaj! ne hagyd bitangul az ős Toldi házat,
Ne taszítsd a sírba jó édesanyádat.”
20.
Így rimánkodott az, de kevésbe vette,
Fejét rázta Miklós, ahol nem szerette;
Hanem, amint anyját hozta fel végtére,
Követ hengerített a fiú szivére.
Nem felelt sokáig Bencének szavára,
Csak nézett sohajtva a susogó nádra,
S addig-addig bámult a susogó nádra,
Nagy meleg könnycsepp ült szeme pillájára.
21.
S mintha törlené csak arca verítékét,
Tenyeréhez törlé hívatlan vendégét:
Végig a kisujján a könny földre csordult,
Ő pedig Bencéhez ily szavakkal fordult:
„Mondd meg ezt, jó Bence, az édesanyámnak:
Gyászba borult mostan csillaga fiának:
Egykorig nem látja, még nem is hall róla;
Eltemetik hírét, mintha meghalt volna.
22.
„De azért nem hal meg, csak olyaténképen,
Mint midőn az ember elrejtezik mélyen,
És mikor fölébred bizonyos időre,
Csodálatos dolgot hallani felőle.
Rólam is hall még hírt, hogy mikor meghallja,
Még a csecsszopó is álmélkodik rajta:
Akkor anyám lelke repes a beszéden,
Csak meg ne szakadjon szíve örömében.”
23.
Ezt izente Miklós. Akkor a hű szolga
Az üres kulacsot tarsolyába tolta;
Megtörülte szépen csillagos bicskáját,
Összehajtogatta szalonnás ruháját.
Aztán a tarisznyát félvállára vette,
Búcsut vévén, lábát útnak egyengette:
Ment is volna, nem is; gyakran visszanézett,
Végre a töretlen nád közt elenyészett.
,Az éren és nádon Miklós bujdosik vala.‘
Ilosvai.
1.
Elfeküdt már a nap túl a nádas réten,
Nagy vörös palástját künn hagyá az égen,
De az éj erőt vett, csakhamar beronta,
Az eget, a földet bakacsinba vonta,
És kiverte szépen koporsószegével:
Fényes csillagoknak milljom-ezerével;
Végre a szép holdat előkerítette
S ezüst koszorúnak fejtül odatette.
2.
Miklós pedig indult a szokatlan útra,
Magát jobban-jobban a nádasba fúrta:
De mintha kötéllel vonták volna hátul,
Nem birt elszakadni az édesanyjátul.
Vissza-visszanézett: hej, pedig mi haszna?
Egy teremtés sincs ott, akit megláthatna,
Mégis visszanézett, sőt meg is fordulva,
Búcsut venni indult egy kis idő mulva.
3.
S amint visszafelé méne, mendegéle,
Egy helyütt a zsombék csak lesüpped véle:
Réti farkas fészke volt épen alatta,
Benne két kis kölyke rítt az isten-adta.
Megsajnálta Miklós hogy reájok hágott,
Símogatta a két árva kis jószágot,
Mint a juhász-bojtár, amikor kapatja,
A komondor kölyköt végig simogatja.
4.
Kár volt símogatni; csak vesztére tette;
Mert megzörren a nád hirtelen megette;
Jő az anya-farkas szörnyü ordítással,
Rohan a fiúnak, birkoznak egymással.
Fel-feláll a farkas hátulsó lábára,
Méri éles körmét Toldi orcájára,
Csattog a fejér fog vérszopó inyében,
S mintha szikrát hányna, csillog a holdfényen.
5.
Toldi pedig magát serényül forgatja,
Öklének csapásit sűrűn osztogatja:
Ömlik a vér száján és orrán a vadnak,
Nagy meredt szemei szörnyen kidagadnak.
Nyelve a szájában meg nem tudna férni,
Csattogó fogával azt is összevérzi,
Mint veszett kutyáé csorog véres nyála;
Senki sem látott már dühösb vadat nála.
6.
Miklós a kötődést unni kezdi végre,
Lábát sem restelli híni segítségre,
S mint midőn a bika dolgozik szarvával,
Fölveti a farkast egy erős rugással.
Messze az avasba esik a vadállat,
Nagy darab helyütt letördeli a nádat,
És amint lehulla puffanó eséssel,
Nagyot üt a földre hangos nyekkenéssel.
7.
De lám, mintha ördög volna belé bújva,
Egyet hengeredik s talpra ugrik újra,
Elordítja magát keserves haraggal,
S mégyen új csatára köszörült fogakkal.
Körmeit Miklósnak a vállába mártja,
Száját a fejénél két araszra tátja
S hátulsó lábával úgy szorítja térdét,
Pusztítsa el Isten a kegyetlen férgét!
8.
Ez még csak mehetne, de most jő a nagyja:
Ordít a hímfarkas s hátul megtámadja;
- Mit csinálsz most Miklós? jaj, dehogy birsz vélek!
Ezer lelked volna, mégis megölnének. -
Semmi baj! az néki a tulajdonsága,
Hogy, ha nő veszélye, nő a bátorsága:
Kisegíti magát, sohase féltsétek,
Nem válik belőle farkasoknak étek.
9.
Mert amint a nőstény ölre ment s birokra,
Megszorítja torkát Toldi két marokra;
Csak kifordul körme a fiú nyakából,
Kifogy minden erő a horgas-inából.
Szeme is kidülled, véres könnyel telve,
Mint egy nagy csoroszlya, lóg ki zöldes nyelve:
Nem kiment belőle, bennszorult a pára,
Ahogy eltátotta, úgy maradt az álla.
10.
Akkor fogja Toldi, jót kanyarít véle,
És a kanhoz vágja, mely rohan feléje;
Fölkel az dühösen, s hogy megint lecsapja,
Párját fekhelyéből mérgesen harapja.
És pedig világos, hogy megint fölkelne,
Ha Miklós előre néki nem felelne:
De úgy elpaskolja most a nőstényével,
Hogy világ végéig sem támad többé fel.
11.
Toldi a vadaktól így megmenekülvén,
Megpihent kevéssé egy zsombékra ülvén;
A farkas-fiakban sem volt már lehellet,
Eltaposva nyúltak Toldi lába mellett.
Távolabb fekütt az anyjok, meg a párja;
Tisztán sütött rájok a hold karikája,
Hidegen tekintett a rét fenekébe,
Mint egy arany tepsi, szétmeredt a képe.
12.
Miklós az elméjét mindenképen hányta,
Nem mondhatnám pedig, hogy a farkast szánta,
Hanem gondolkozott az ő farkasáról,
Őt elnyelni vágyó rossz szivű bátyjáról.
De hát mért akarja bátyja őt megenni,
Mért akar hóhéra, nem testvére lenni?
Vagy mikor járt Miklós néki ártalmára?
Mért feni agyarát jó atyjafiára?
13.
Mert hiszen, ha példát farkasokról vészen:
Ott is a rosszabbik az ő bátyja lészen:
Fészkit oltalmazza a mezőnek vadja,
Ki nem ingerelte, azt meg nem támadja.
Vagy ha néha gyomra készti öldöklésre,
Nem bánt senkit aztán, ha csillapul éhe;
Akkor is barmoknak tizedelve nyáját,
Megkiméli mindég a maga fajtáját.
14.
De az ő testvére - de az ő testvére,
Ki mondja meg neki: mért tör életére?
Nem csillapul máskép, csak vérével, szomja?
Vagy ha birtokából jó öccsét kinyomja?
Hátha annak, aki szomjuhozza vérit,
Mint a farkasoknak most, megadná bérit?
Vagy talán emberben tartósabb a pára,
És azért nincs Györgynek végső éjtszakája?
15.
... Állj meg, állj meg, Toldi! gyilkos a szándékod,
Jaj ne vess bosszúdnak véres martalékot.
Tudd meg: a legyilkolt atyafinak vére
Bosszuért kiált fel az egek egére.
Tudd meg: ha megölnéd tennen testvéredet,
Akkor meggyilkolnád örök életedet;
Ne félj, fenn az Isten; ő majd igazat lát,
Bízd rá a büntető bosszuállás dolgát.
16.
- Most, mintha valami ötlenék eszébe,
Hirtelen felállott s a vadakhoz lépe,
Gyorsan fölvetette őket a vállára,
Úgy indult veszélyes éjjeli útjára.
Ment nagy sebbel-lobbal a nád erdejében,
Nagy hosszú sikátort fúrt azon mentében.
Hátul a két farkas csüngött a sarkáig,
Vissza sem tekintett az anyja házáig.
,Anyja Tholdi Györgynek Miklóst szánja vala.‘
Ilosvai.
1.
Szépen süt le a hold Nagyfalu tornyára,
Gyepszélen fejérlik Toldi Lőrinc háza;
Háta megett annak nagy gyümölcskert zöldel,
Mely fölérne holmi alföldi erdővel.
Kertre nyílik a ház egyik ajtócskája;
Ott van Toldinénak a hálószobája;
Rozmarin bokor van gyászos ablakában:
A körül leskődik a fiú magában.
2.
Farkasait Miklós, amint oda ére,
Letevé a kertnek harmatos gyepére.
Ő meg, mintha lopni jőne, lábujjhegyen,
Édesanyja záros ajtajához megyen,
Soká hallgatózik, mindenütt hiában;
Mert csak egy szú perceg a szemöldökfában;
Zörgetne is, nem is; bátorsága nincsen,
Csak úgy tétovázik keze a kilincsen.
3.
Ejnye, hát hol járhat most ez a félsz benne?
Máskor a sárkánnyal is birokra menne;
Édesanyját félti igen-igen nagyon,
Nehogy a zörejre szörnyen felriadjon.
Az is megeshetnék, hogyha így fölverné,
Ablakát, ajtóját megnyitni se merné,
Hanem zajt csinálna hangos sikoltással,
S tán nem is tudnának szólni majd egymással.
4.
Azért a két farkast fölveszi vállára:
Elkerül a háznak másik oldalára:
Minden élő állat elpihent ott, kinn, benn:
Még csak a kutyák is alusznak egy színben.
Nyitva áll az ajtó: látszik a György ágya:
Hosszu fejér kendőt terít a hold rája;
Alatta pediglen a ház ereszének
Őrálló legényi sorban heverésznek.
5.
Minden alszik. Miklós sem tétováz sokat,
Küszöbre fekteti le a farkasokat,
Aztán a lándzsákat a kezébe kapja,
Melyek a fal mellé voltak támogatva;
Őrállók ruháit földre szegzi vélek,
Hogy ne kelhessenek, majd mikor kelnének,
S bemegy a szobába. Jaj! most Toldi Györgyöt,
Ha még el nem vitte, elviszi az ördög.
6.
Ott lesi Miklós a szúnyogháló mellett,
Györgyből mikép hortyog ki s be a lehellet;
Egy marokszorítás - s ha száz lelke volna,
Mégis elhallgatna, többet nem horkolna.
De Miklós elkezdi: „No megölhetnélek,
Megérdemlenéd, ha rávinne a lélek,
Hanem most egyszer nem leszek ártásodra,
Csak hogy itt is voltam, azt adom tudtodra.”
7.
Azzal a két farkast az ölébe vette,
Az öreg nyoszolya szélire fektette,
Így beszélve nékik: „tente, tente szépen:
A testvérbátyátok fekszik itten épen.”
Maga pedig ment a benyíló szobába,
Melyben asztalnál ült anyja gyászruhába’:
Asztalon két öklét egymásra fektette,
Búbánatos fejét arra eresztette.
8.
Hasztalan leskődött ott az édes álom,
Nem birt általtörni a szomoruságon,
És utoljára is csalással ejté meg,
Köntösét elkérte a hideglelésnek;
Úgy furá magát be tarkójába hátul,
Futkosott sarkáig s vissza a sarkátul,
Összezsibbasztotta, megrészegítette:
Ennyibe került, míg elszenderíthette.
9.
Még így sem sokáig tartott szunnyadása:
Elrebbenté Miklós csendes kopogása;
Felriadt az asszony, mihelyt meghallotta,
De Miklós előre így bátorította:
„Édes anyámasszony, ne féljen kegyelmed:
Nem hozok a házra semmi veszedelmet,
Jóllehet, hogy éjjel járok, mint a lélek,
De ha nappal jőnék, tudja, megölnének.”
10.
Nem is félt az özvegy, amint ezt hallotta,
Karjával a fiát általszorította,
Egy fillér kis darab, de annyi hely sincsen,
Hová az orcáján csókvetést ne hintsen.
„Jaj, hát látlak ismét! be sose gondoltam,
Majd kétségbeestem, érted majd megholtam,
De Istenem! minek beszélek oly nagyon:
Bátyádurad itt a másik házban vagyon.”
11.
Ennyit mondott anyja; többet nem is szólna,
Ha mindjárt a széles Hortobágyon volna,
Ott is úgy ölelné, szíve elfogódnék,
Szája hosszu néma csókra kulcsolódnék.
Érzi Miklós, hogy mint reszket az ölében,
Tán lerogyna, ha ő nem tartaná szépen;
Pedig ő is szörnyen meg vala indulva,
Nem is felelt mindjárt, csak jó idő mulva.
12.
Tartani akarta magát, de hiába!
Mintha tűt szúrnának orra cimpájába,
Vagy mintha alatta reszelnének tormát,
Tekerő nyilallást érze olyanformát.
Megáradva hulla könnye két szemének
Az ábrázatjára kedves szülőjének,
S mint mikor két hegyről összefut a patak,
A kétféle könnyek egybeszakadtanak.
13.
Végre szivét Miklós megkeményítette,
Szemét anyja őszes hajához értette,
Összeszedte magát s fölegyenesedvén,
Valahogy erőt vett rínivaló kedvén.
És szólott anyjához következő szókkal:
„Hagyjon fel kegyelmed kicsinyég a csókkal;
Szakmány módra van rám mérve minden óra:
Jöttem kegyelmedhez búcsuvevő szóra.
14.
„Nem remélem, hogy itt maradásom legyen
György miá, kit Isten akárhová tegyen;
Végre még gyilkosa lennék, attól félek...
Nem! az sosem leszek - arról nem beszélek, -
Hanem annyit mondok: ne busuljon kelmed;
Vesse ki szivéből azt a nagy félelmet:
Nem azért megyek el, hogy vissza ne jőjek;
Hiszem a teremtőt, még addig nem öl meg.
15.
„Nagy erőt érezek mind a két karomban,
Nem vesztegetem azt szérűn és malomban;
Édesapámnak is hallám vitézségét:
Hát csak én gyaláznám meg a nemzetségét?
Felmegyek Budára bajnok katonának,
Mutatok valamit ottan a királynak,
Olyat, ami nem lesz bátyám szégyenére,
Sőt irígység miatt megszakad a lépe.
16.
„Azért szépen kérem, édes anyámasszony,
Sohase aggódjék, sohase sirasson;
Aki meg se halt még, minek azt siratni,
Mikor a halott sem fog halott maradni...?”
Többet is beszélne még a szülőjének,
Ha az ebek alant nem üvöltenének,
De mihelyt ezt hallá, mindjárt észrevette,
Hogy imént egy dolgát balgatagul tette.
17.
A kutyák haragját nem egyéb okozta,
Hanem hogy a farkast az udvarba hozta;
Mármost felugatják ezek a cselédet;
Azért csak rövidre fogta a beszédet:
„Nincs időm továbbra hogy maradjak itten,
Kegyelmedet pedig áldja meg az Isten;
Áldja meg az Isten ezen a világon:
Még a másikon is, szivemből kivánom.”
18.
„Áldjon meg, áldjon meg!”... anyja eddig mondta,
Hogy ki áldjon? vagy kit? azt csak úgy gondolta;
Tudta, hogy az, aki a szivet vizsgálja,
Minden kívánságát benne megtalálja.
Hát mikor melléről elszakadt a gyermek!
Kínját elbeszélni nyelve nincs embernek:
Lelke volt talán a lánc közöttük, aki
Nem kikapcsolódott: tövestül szakadt ki.
19.
A kutyák azonban nyíttak és szűköltek,
Csúnya üvöltéssel az ajtóig jöttek,
Feltápászkodtak a szolgák üggyel-bajjal,
Györgyöt is fölverték a fertelmes zajjal.
„Ki járt itt? mi járt itt?” így óbégatának,
Hogy a két farkasra reá akadának.
„Ez a Miklós dolga! ezt más nem tehette!
Utána! utána! ilyen szedtevette!”
20.
S mint mikor egy fészek lódarázs fellázad,
Olybá képzelhetni most az egész házat:
Bukdosnak egymásban a széles tornácon,
Futkosnak szanaszét gyalog vagy lóháton.
Merre? vagy hová fut? azt egyik sem tudja,
A bolondok útát jobbra-balra futja;
Végre György úr őket összeszidva rútul,
Megy elül s a többi mind utána zúdul.
21.
Hallja-é az özvegy e vadászi lármát,
Kürtölést, kurjantást, kopók csaholását?
Hallja, mint kiáltják: elébe! elébe!
S tudja ki elébe? hogy Miklós elébe?
Nem! ezt ő nem hallja. Eltüntén fiának
Gyönge lábinai megtántorodának,
Lehanyatlott szépen a megvetett ágyra:
Isten tudja, meddig tart az ájulása.
,Oly igen megszáná az asszony siralmát,
Mondá, hogy megállja nékie boszuját.‘
Ilosvai.
1.
Kinek az ég alatt már senkije sincsen,
Ne féljen: felfogja ügyét a jó Isten.
Toldi Miklósét is lám miként felfogta:
A holdat egy vastag felhőbe burkolta;
Lett olyan sötétség, hogy semmi sem látszott,
Zengett az ég szörnyen, csattogott, villámlott:
Az Isten haragja megütött egy hajdút,
Vége lett azonnal, még csak el sem jajdúlt.
2.
Nem vette tréfára Toldi György a dolgot,
Hogy az istennyila feje körül forgott,
Elszéledt kutyáit visszakürtöltette,
Kósza népe is mind összegyűlt megette:
De bizony közel volt akkor már a reggel,
Hogy haza vergődött az ázott sereggel,
S az volt a legnagyobb bosszusága neki,
Hogy, amit elgondolt, még sem vihette ki.
3.
Miklós messze tette magát azon éjjel,
Szembeszállt esővel, villámmal és széllel,
És midőn a hajnal a homályt elverte,
Magát egy sivatag pusztaságban lelte.
Ki volt útitársa a kietlen pusztán?
A nap ment utána a kék égen úszván:
Elérte, elhagyta; otthagyta magában,
A barátságtalan nedves éjtszakában.
4.
Háromszor hagyá el. Negyedik nap, délben,
Nagy hegyek lebegtek délibáb vizében:
Bámult Miklós, mert ő olyat sosem látott,
A hegyet bámulta, nem a délibábot.
Sietett, sietett, ámbár vala fáradt;
Estenden meglátta a budai várat;
S még nem ment le a nap, midőn odaére
Híres nevezetes Rákos mezejére.
5.
Rákosnak mezője tőszomszédos Pesttel,
Pest alatt ért össze utasunk az esttel.
Találkoztak pedig egy temető mellett,
Temetőben új sír dombja sötétellett.
De miféle sírnak sötétlik ott dombja,
Arra Miklósnak most van is nincs is gondja:
Hosszu gyászruhában - mindenható Isten! -
Édesanyja bókol egy pár új kereszten.
6.
Pedig nem anyja volt, csak szakasztott mása
Követ meglágyítna keserves sirása:
Hát Miklós ugyan hogy ne szánná meg nagyon,
Holott neki kőnél lágyabb szíve vagyon?
Meg is esett szíve, oda is ment hozzá,
Hogy kiért? miért sír? tőle tudakozá,
És a gyászos özvegy (mert özvegy volt nyilván),
Így felelt szavára keservesen sírván:
7.
„Jaj, fiam! ne kérdezd az én esetemet:
Ma temettem el két vitéz gyermekemet:
Duna szigetében gyilkolá meg egy cseh,
Isten a pokoltól soha meg ne mentse.”
Többet nem szólhatott, ezt is csak tördelve;
Nagy zokogás miatt elállott a nyelve;
Letérdelt a sírnak fekete dombjára,
S nyögött, leborulván a két keresztfára.
8.
Sokáig tartott így. Miklós pedig várta,
Hadd szűnjék az asszony keserves sirása;
Szűnt is egyszer aztán, legalább úgy látszott:
Nem rí oly erősen, egy kicsit juházott.
Akkor monda néki: „Hallom, amint hallom,
Az asszony baját, de nem értem, megvallom;
Két fiát megölték, ki ölé meg és mért?
Ha megölték: nincs, ki vért kivánjon vérért?”
9.
Fölegyenesedék e szavakat hallván,
S erőt vett az asszony kegyetlen fájdalmán;
Sovány is, halvány is volt az ábrázatja,
Csak a két nagy szeme sötétellett rajta.
„Vért a vérért, mondod? O jaj! senki sincsen,
Az én keservembe ki belé tekintsen;
Puszta a szivem, mint kopár őszi tarló,
Amelyről leszedte a kalászt a sarló.”
10.
Toldi pedig monda: „Ne sírjon kegyelmed,
Csak nem támad már fel a két vitéz gyermek:
De ne legyen nekem az Isten Istenem,
Ha bosszút nem állok érettök a csehen.
Hanem kérem szépen (s látja, nem hiában),
Mondja el a dolgot isten-igazában;
Özvegy édesanyám van nekem is otthon,
Tudom én sajnálni a jó özvegyasszonyt.”
11.
Ekkor a bús asszony nekibátorodva,
Hogy’ esett, mint esett, mind elpanaszolta:
Duna szigetében öklelődzik egy cseh,
S szörnyüképpen szolgál neki a szerencse;
Kérkedik nagy fennen, magát hányja veti,
A magyar nemzetet csúfra emlegeti:
Sok bajnok kiment már életre, halálra,
Özvegyet, árvát és jajszót hagyni hátra.
12.
Tegnap állt ki az ő két levente fia;
Nem volt félországban olyan pár dalia,
Nem volt a világon olyan jó két gyermek:
És most egymás mellett egy sírban hevernek!
Elrémült a világ; nem is akadt már ma,
Aki a kegyetlen csehvel szembe szállna;
Pedig megint ott lesz a szigetben reggel,
Istent káromoló gőgös beszédekkel.
13.
Így megértve Miklós a bajnak mivoltát,
Tovább az asszonnyal nem közlötte dolgát,
Hanem köszönt s indult Pestnek városába,
Menet nagy dolgokat forgatván magába’.
Utcáról utcára ment nagy sebbel-lobbal,
Mintha ott a járást ő tudná legjobban,
Pedig csak ödöngött előre meg hátra:
Kebelén kenyere, hátán volt a háza.
,......... Király..........................
Ha tartaná Miklóst otthon, irá nagy kárnak.‘
Ilosvai.
1.
Toldi György pediglen kigondolta bölcsen,
(Hogy egyik szavamat másikba ne öltsem)
Kigondolta, mondom, kifőzte magában:
Mikép legyen úrrá öccse vagyonában.
Hát előbb mint Miklós, ő is Budán termett,
Hogy Lajos királynál megássa a vermet.
Fel is ment, mihelyest leszállott a lórul,
S ilyen ajánlást tett a szegény fiúrul.
2.
„Felséges királyom! keserű az nékem,
Amit jelenteni gyász kötelességem;
Keserű, mert vízzé csak nem válik a vér,
Csak testvér marad az, aki egyszer testvér.”
Itt elhagyta, s mintha erősen zokogna,
Szemét egy kendővel ugyancsak nyomkodta;
Veres lett a szeme a nagy dörzsölésre,
De könnyet a király nem vett benne észre.
3.
A király azonban ilyenképen szóla:
„Nem is hallottam még, hogy testvéred volna,
Udvaromba miért soha nem vezetted,
Be sem is mutattad, meg sem ismertetted?”
György pedig felele: „Oh, uram királyom!
Nekem az kiváltkép szégyenem és gyászom,
De, -” (s nagyot sóhajtott erre az egy dé-re),
„Érdemetlen volna királyom kegyére.”
4.
„Miklós a tizedik esztendőben járván,
Kimúlt szegény apánk s ő elmaradt árván,
Apja helyett apja én akartam lenni,
S belőle, mint illik, jó vitézt nevelni;
De korhely, buta lőn: jóra semmi kedve,
Hon maradt, betyárnak, pórnak nevekedve;
Pedig erő benne volna módnélkűli:
De mi haszna? lebzsel és a bajt kerűli.”
5.
Felelt a jó király: „Ejnye bizony nagy kár,
Mégis rosszul tetted, hogy róla hallgattál,
Azt mondád: igen nagy erő lakik benne:
Csodálnám, ha harcra kedve mégsem lenne.
De ami elhaladt, nem mult el végképen,
Hozd fel őt, hadd lássam, hozd fel, kérlek szépen,
Megtanul, majd meglásd, az én iskolámban;
Ha nem, úgy is elmegy egy közember-számban.”
6.
„Köszönöm, köszönöm felséged kegyelmét,
Méltatlan öcsémről ily jó hiedelmét,
De jaj! minden késő: öcsém el van veszve,
Szántszándékkal való gyilkosságba esve!
Jaj! hogy ily panaszra kell nyitnom a számat,
Megölé némelynap szerető szolgámat...”
Monda György és nyögve egy kőszentre borult;
A király ránézett s képe elkomorult.
7.
Hogy miért borult el a király orcája,
Azt nem mondta Györgynek, ez sem tudokálta;
Hallgattak sokáig; végre a felséges
Király így töré meg a nagy csendességet:
„Mégis van egy módon kegyelem számára,
Hozasd fel a fiút mielőbb Budára:
Egy erős cseh ví bajt Duna szigetében,
Sok derék vitézem mult ki már kezében.
8.
„Hadd jőjön fel öcséd és álljon ki azzal:
Vagy erőt vesz rajta, vagy keze miatt hal,
Ha győz, úgy derék fi, méltó kegyelemre;
Ha nem, úgy vétkeért meg leszen büntetve.”
Ezt mondá a király; de nem örült rajta
A jó szívü bátya, sőt ekkép sohajta:
„Jaj! mérthogy öcsémnek már ez is későn jön:
Elment, bujdosóvá lett az egész földön.
9.
„Hová, hová nem lett? elosont a háztól,
El sem búcsuzott, csak a kapufélfától,
Híre, hamva eltűnt, elveszett az útja;
Él-e, hal-e már most? a jó Isten tudja.’
Így sopánkodott György álnoksággal telve,
Hej pedig hamis volt néki teste-lelke,
A foga fejérit mindjárt kimutatta,
Beszédének sorját emígy fordította:
10.
„Neki már világ és törvény szerint vége,
Jól tudom, rám nézne földi öröksége:
El is foglalhatnám, elvehetném joggal,
Hogyha úgy akarnék bánni a dologgal.
De azt mondaná majd egyik avagy másik,
Toldi György az öccse birtokára vágyik.
Lám ni! azt a háztól világra zavarta,
Aztán fogta, minden földét elfoglalta.
11.
„Pedig Isten mentsen, hogy így elfoglaljam,
S a világ bosszantó rágalmait halljam!
Aztán meg ki áll jót, hogy reám nem törne,
S elvett birtokáért öcsém meg nem ölne.
Ezt én nem akarom és nem is tanácsos,
Hanem im letészem széked zsámolyához:
Hogy ki legméltóbb rá, felséged tudhatja,
Királyi adomány-képen annak adja.”
12.
Elmondá Toldi György és hajlonga mélyen;
A király kilátta, mi szándéka légyen;
Kitalálta szépen a fő gondolatot,
Melyet Toldi György úr szépen elhallgatott:
Királyi levelet ohajtott felőle,
Hogy öccsét könnyebben kitudja belőle,
Ha netán kegyelmet nyerne idő mulva,
És az öröksége után felindulna.
13.
Hidegen mosolygott a felséges király,
S így fogá meg Györgyöt saját szavainál:
„Öcséd örökségét, jól van, elfogadom,
S rá te vagy legméltóbb, tehát néked adom:
Olyan feltétellel adom pedig néked,
Hogyha holnap a cseh bajnokot kivégzed,
Vár fokára tűzöd a levágott fejet:
Úgy nyered királyi függő pecsétemet.”
14.
Toldi György veresebb lőn a főzött ráknál,
Homályosan látott a szép napvilágnál,
A faragott képek táncoltak körűle,
Csak kicsibe mult el, hogy le nem szédűle.
Aztán egy hidegség végig futott rajta,
Fázott, mégis izzadt; elsápadt az arca,
Elsápadt, hogy annyi vér se maradt benne,
Mennyi egy szúnyognak egyszer elég lenne.
15.
Megszólamlott aztán végre valahára,
S így felelt szomorún a király szavára:
„Mondom: nekem nem kell az öcsém vagyonja,
Én lemondtam róla, lelkemet ne nyomja.”
Így szólott s köszönt a felséges királynak,
Hazament s nekiállt otthon a hajának,
Nekiesett tépni, homlokát öklözni:
Csak lesték a szolgák: kell-e már kötözni.
,Bika rugaszkodván, kötél szakadt vala...
Miklósnak akkoron sok máj adatott vala.‘
Ilosvai.
1.
Pest város utcáin fényes holdvilág van,
Sok kémény fejérlik fenn a holdvilágban;
Barna zsindelytetők hunyászkodnak alább,
Megborítva mintegy a ház egész falát.
Azt hinné az ember: a padláson laknak,
Azért csinálták azt sokkal magasabbnak;
Most a házfalakat rakják emeletre,
Akkor a tető volt kétszer újra kezdve.
2.
Sok bolyongás után végre kifáradva,
Letelepült Miklós az utcán egy padra;
Úri nép jött-ment ott; asszony, lány és férfi,
Miklós nézte őket, el is unta nézni.
,Aláfüggesztette fejét nagy bánatban,
Mert egy pénze is nincs üres tarsolyában,’
Pedig négy nap óta csak gombát mit evett,
Melyet vándorolva útfélen szedhetett.
3.
Hirtelen nagy lárma, nagy sikoltás támad:
Tűz van-é vagy árvíz, vagy víják a várat?
Nincsen tűz sem árvíz, nem is jő ellenség,
Hanem van egy másik rémítő jelenség:
Egy nagy szilaj bika fut a keskeny utcán,
Valahogyan vágóhidrul szabadulván;
Bömböl és sikangat, és a vért szagolja,
Mely füléből ömlik s szügyét végig folyja.
4.
Mészáros legények merre láttak, széjjel
Iramodtak egy-egy hurkoló kötéllel,
És míg magok biztos helyre nem jutának,
Addig rá sem értek szólni a kutyának.
Volt pedig a hídnál hat erős szelindek,
Utána uszíták a bikának mindet,
A kutyák szaladtak, nem is voltak restek,
A bika fülének és marjának estek.
5.
Mihelyt egyik kutya a fülét megvérzé
S fülében a bika a fájdalmat érzé,
Elbődüle szörnyen és lerázta őket,
Elszórá füléről a fülönfüggőket.
Hullottak az ebek, hogy jobban sem kellett,
Nagyokat püffentek a házfalak mellett,
Egy-egy darab fül, hús ha maradt szájokban,
Agyarkodva rágták kínos haragjokban.
6.
A vágólegények csak kiálták: „fogd, fogd!”
De a veszett állat karikára forgott,
S amely kutya egyszer hozzá közelített,
Annak ő szarvával repülni segített.
Egyiket bedobta a szomszéd udvarra,
Másiknak a bélit ontotta ki szarva,
A vágók pedig, hisz’ mit tehettek másat?
Biztaták keményen a - döglött kutyákat.
7.
A bika azonban, mint a zúgó szélvész,
Nem nézte az útnak sem hosszát, sem szélét:
Annak tartott, akit elül-utol talált,
Futá minden ember a bizonyos halált.
Sikolt a fehérnép, esve már kétségbe;
Férfiak kiáltják: elébe, elébe!
De egy sincsen, aki elébe fordulna,
Hanem még a fúru-lyukba is bebúna.
8.
Toldi nem futott el, csak felállott szépen,
S a bikát bevárta az utcaközépen.
„Mit akarsz te fickó! tán bolond vagy? nem ládd
A dühös bikát, hogy jön egyenesen rád?”
Látta Miklós bizony, hogyne látta volna?
„Csak kiáltozzatok” - magában gondolta,
S elbocsátá a szót a két füle mellett,
Minthogy látni mármost a bikához kellett.
9.
Mert alighogy Miklóst a bika meglátta,
Rémitőt sikkantott és a port kapálta,
Azután úgy szórta a földet szarvával,
Mintha szérűn pelyvát forgatna villával.
Egyszersmind erősen nekirugaszkodva
Szarvát öklelőre nagy-le bocsátotta.
„Odavan! vége van! jaj, jaj!” sikoltának
Minden ablakából a pesti utcának.
10.
Dehogy van! lábával elébe toppantott,
Rémitő szavával erősen kurjantott:
E fogással visszahökkenté a marhát,
S azon pillanatban megragadta szarvát,
Vágószékre voná két szarvánál fogva,
A mészárosokat előkiáltotta,
Nagy-sokára el is jöttek azok oztán,
Erős köteleket és pányvákat hozván.
11.
Megköték a bikát vastag gerendához,
Szarvát lenyügözték az első lábához;
A nép széjjeloszlott; a vágó legények
Egy kis házikóba fekünni menének.
Miklós meg leült a vágóhid szélére,
Ott akarván tanyát fogni azon éjre;
Fejének párnája a szín ágasa volt,
Lepedőt sugárból terített rá a hold.
12.
De a mészárosok nem engedék neki,
Hogy a vágószínben magát pihenje ki,
Egy jó darab májat kilöktek elébe,
S menjen onnan, mondák, „anyja keservébe.”
„Ez hát a jutalma száz meg száz életnek,
Hogy a megmentőnek alamizsnát vetnek -”
Gondolá s a májat ott a földön hagyta,
Jött egy éhes kutya, annak odaadta.
13.
Aztán ment az utcán. Sok helyütt susogta
Valaki: „ez volt az, aki szarvon fogta;”
Sok helyen látott még egy-két emberképet,
Ablakból, kapuból amint visszalépett.
Aztán becsapódott az ablak táblája,
Hallott a kapukon kulcsnak csikorgása,
Aztán csendesség lőn, hideg, embertelen;
„Hát nekem” mond Toldi „hol lesz már tűzhelyem?”
14.
Hányféle dolgok nem jutottak eszébe!
Előtte lebegett édesanyja képe,
Mint mikor hozzá ment búcsúvétel végett,
S nyakán csimpalyogva ajkán csókja égett.
Akkor is oly csendes, méla éjtszaka volt
Akkor is oly tisztán csillogott le a hold,
Akkor is ki volt ő mindenünnen zárva,
Nyughelyet nem adott senki éjtszakára.
15.
Majd az édesanyja képét odahagyva,
Az özvegyasszonyra repült gondolatja,
Hogy’ sírt a kereszten, két kezét hogy’ törte,
Amiért a vad cseh két fiát megölte.
Fogadása jut most eszébe s így sóhajt:
„Oh mikép víhatnék holnap én avval bajt?
Hol vagyon paizsom, páncélom, fegyverem?
Fog-e a cseh bajnok szembeszállni velem?
16.
„Oh! bizony mit sem hajt a cseh bajnok énrám,
Kinevet, kigúnyol és félvállról néz rám,
Vagy talán hozzá még közel sem bocsátnak,
„Félre innen, rongyos!” mondják, ha meglátnak.
S nagyon elbúsítá Miklóst e gondolat,
Lassan ment az utcán, sohajtott nagyokat,
Meg-megállt, szemét a föld felé meresztve,
Mintha lába előtt valamit keresne.
17.
Egyszer föltekinte, képe is felvídult,
Azt gondolnánk, hogy fut, úgy menésnek indult,
Ment, ment egyenesen a temetőkertbe,
Hol imént a síró gyászos asszonyt lelte.
Könnyű eltalálni, mi lehetett célja:
Volt a két fiúnak fegyvere, páncélja;
„Felveszem azt,” monda, és örült előre:
Jaj! hogy ez az öröm is elpártolt tőle.
18.
Össze-visszajárta a temetőkertet,
De nem lelt abban egy elátkozott lelket:
Hol keresse mármost az özvegynek lakját?
Budapest városát sok ezeren lakják.
Látta, hogy hiában minden akaratja,
Erős fogadását hiában fogadta;
Könnyű dibdáb játék maga, esküvése,
Pajkos gyermek a sors, csak úgy játszik véle.
19.
És mivelhogy szállást az élők nem adtak,
Elpihent tanyáján hideg halottaknak;
Nyirkos volt a sírdomb a harmattól, melyet
Hűvös éj sírt arra örökösök helyett.
Fölnézett az égre, az országútjára;
Keservesen gondolt bujdosó voltára;
S mint amely madár van elröppenő félben,
Úgy tett a reménység hervatag szivében.
,Anyja Tholdi Györgynek szolgát azon kéré,
Jó Tholdi Miklósnak ha lészen szüksége,
Akkor rozskenyeret elibe tégye.‘
Ilosvai.
1.
A játszi reménység amidőn imette
A boldogtalannál hitelét vesztette,
Álmot küld szemére, kecsegtető álmot,
Avval édesíti a nyomorúságot.
Toldi is álmában csehen győzedelmet
És nyert a királytól vétkeért kegyelmet;
Drága gyöngyös fegyver csillogott kezében,
Drágább örömkönnyű anyja két szemében.
2.
Lódobogás hallék: elrepült az álom,
Feltekinte Toldi a szép holdvilágon,
Messze látott volna, hanemhogy nem kellett,
A lóhátas ott ment a temető mellett.
S ki volt a lóhátas? Nem hitt a szemének,
Midőn abban a vén Bencét ismeré meg:
„Hé! ki az? hová méssz? te vagy, öreg Bence?
Istenem! nem lehet! milyen nagy szerencse!”
3.
Bezzeg mondhatná is már a tisztes szolga,
Hogy nem a vén Bence, hanem ez s ez volna,
Mikor Toldi Miklós letépte lováról
S minden port lecsókolt ráncos orcájáról!
De Bence mindebből egyebet nem értett,
Csak hogy sírból ugrott reá egy kisértet;
Hosszasan leckézte Miklós a vén szolgát,
Míg fel birta fogni a dolog mivoltát.
4.
Hanem mikor aztán felfogta eszével,
Halála napjáig sem feledheté el;
Nem feledheté el soha az uradta,
Mint ijedt meg a nagy örömnek miatta;
Mint nem hitt szemének egészen, csak félig;
Csontjait hogyan megtapogatta végig;
S hogy’ megeredt a könny két öreg szeméből,
Mint a záporeső Isten fellegéből.
5.
Az öröm, a panasz jó sokáig tarta,
Elbeszélte Miklós, ami történt rajta,
De tudnivaló, hogy nem beszélt folytában:
Anyját kérdte minden tizedik szavában.
Hogy’ van édesanyám? nem beteg-e szegény?
Búskodik-e nagyon elveszett gyermekén?
Nála dőzsöl-e még s mit csinál a másik?
Jaj! szegény anyámmal úgy-e rosszul bánik?
6.
De értésül adta Bence a fiúnak,
Magát anyja miatt sose adja búnak,
György sem háborítja, odahagyta másnap,
Nem is repeszté meg szivét a nagy bánat;
Csak látni szeretné Miklóst minden áron,
És ha feltalálja széles e világon,
Fölkeresi, bizony-bizonnyal igérte,
Ha ötven mérföldet kell is menni érte.
7.
„Nem is egyébiránt indított el engem
Fölkeresni téged, Miklós, édes lelkem,
Hanem hogy legyek hű ápoló cseléded,
Gondoskodjam róla, mikor mi szükséged.
Akármerre jársz-kelsz, ott legyek sarkadnál,
Legyek segítségül, ha bajba akadnál...”
Ezt mondotta Bence s ezenkívül mennyit!
Ki győzné azt versbe szedni valamennyit!
8.
Arra határozták, hogy csak ott meghálnak;
Bence egy abrakot adott a lovának,
Abrak is, kenyér is volt a kápa mellett,
Nem röstelte Bence az efféle terhet;
Egy öblös tarisznyát is emelt a kápa,
Könyökig nyúlt Bence a nagy tarisznyába;
Kihúzott valamit, és így szóla: „Itt van;
Nesze, szolgám, madár-látta cipót hoztam.
9.
„Édes anyádasszony ezt neked küldötte,
Maga dagasztotta, maga is sütötte,
És megparancsolta erős-kegyetlenül,
Hogy saját kezedbe adjam szegetlenül.”
Azzal átaladta, kést is adott mellé;
Néki veti Miklós és ugyancsak szelné:
De nem hogy a cipó válna el derékon,
Hanem a kés tört el, pedig nem volt vékony.
10.
Az öreg csodálta: „Ejnye! hogy a kőben
Fútta úgy meg a szél az átalvetőben!”
Nézte a kést: hová illik a darabja,
Gondolá: jó volna, ha összeragadna.
Hanem Miklós bizony nem esett kétségbe,
Hogy éhen hal, midőn kenyér van kezébe’:
Feltöré a cipót tétovázás nélkül,
S íme egy darab vas hull ki közepébül.
11.
Felvette a vasat lába mellől Bence:
Hát nem vas-darab volt, hanem vasszelence,
Könnyen felnyitotta, nem volt semmi zárja,
Bele nézett, hát csak elállt szeme szája:
Vert arany volt benne, nem kettő, sem három,
Hanem amióta megvan a világon,
(Pedig kenyerének javát már megette)
Annyit sosem látott, azt erősítette.
12.
Hát Miklós nem örült a váratlan kincsen?
Hogy ne örült volna, abból semmi sincsen,
Szörnyűképen örült, ugrált örömében,
A holnapi napot forgatá eszében:
Hogy’ veszen majd fegyvert, szép ruhát magának!
Hogyan veszi fejét a cseh Mikolának!
Hogy’ lesz ez? hogy’ lesz az? - De hányféle hogy-ot,
Hányféle szép dolgot össze nem álmodott!
13.
Mikor mind a ketten eleget örültek,
Megolvasni a pénzt egy sírdombra dültek;
Toldi a tokjából egyenként szedte ki,
Bence pedig tartá a két markát neki.
És így szóla Bence: „No te öreg tenyér!
Ilyet sosem kaptál, bezzeg viszkethetnél.
De minek beszélek, a szám majd hibázik -”
„Nem biz az, kerek szám lett: kijárta százig.
14.
„Most hallgass szavamra, jámbor szolga Bence:
Nesze tedd el, itt van kilencvenkilence;
De a századikat könnyü helyütt hagyom:
Megisszuk, mivel most magas kedvem vagyon.”
Váltig ellenkeznék benne a hű szolga,
Ha nyergén kulacsa ki nem száradt volna:
Kívül nedves ugyan, a harmat megeste,
De a belsejébe csiholni lehetne.
15.
Nem is messze kellett fáradni avégett;
Csak közel találtak egy szegény csapszéket:
Szennyes is, rongyos is volt az öreg csárda,
Oda illett volna Hortobágy síkjára.
Egy szomjú kútágas ácsorgott előtte,
Bence nyerges lovát amellé kötötte;
Toldi pedig bément: sötét volt a házba’,
Belevágta fejét a szemöldökfába.
16.
„Hé! kocsmáros! hol vagy? a teremburádat!
Alszol, vagy meghaltál? mért nem gyújtsz világot?”
„Dehogy alszom, (kit hoz a forgószél megint?)
Itt a mécs, bor is lesz: itce kell-e vagy pint?”
„Nem kell pint, sem itce, hiába is adnád,
Egy csöppet se hozz, vagy hozz egy öreg kannát!”
Elühmgette magát a csaplár e szóra,
Gondolván magában: most akadt ivóra.
17.
Bence a tarisznyát béhozá ezalatt:
Miklósnak ugyancsak jól esett a falat,
Rakta is szaporán, alig győzte nyelni,
Három sem érkeznék vele versent enni.
Mikor pedig a nagy kanna megérkezett,
Mint a birkozásnak, neki gyűrekezett;
Felhajtá majd félig az öt pintes pohárt;
Bence megsokalta: „Az Istenért! megárt.”
18.
„Árt, nem árt, én azzal keveset gondolok,
Terád pedig kicsit tartozik a dolog;
Ha örül az ember, csak nyűg, hogy van esze;
Temessük el azt ma, itt van, igyál, nesze!”
Avval odaadta az edényt Bencének:
Reszketett a keze az öreg legénynek,
Nem is bátorkodott inni egyszer sokat;
Mindig megolvasta titkon a kortyokat.
19.
Míg ezek történtek a felső asztalon,
A kemencénél megpendült a cimbalom:
Egy öreg cimbalmos hevert a szurdékban,
Már alutt, de fölkelt, hallva, hogy vendég van.
Toldi meg a kannát felkapá kezébe,
És kipattant vele vígan a középre:
Ivott is, táncolt is: majd leszakadt a ház,
Bence mindig mondta: „Megárt a bor, vigyázz.”
20.
„Árt, nem árt, én avval nem gondolok! haj rá!” -
És az öreg kannát magasan felhajtá,
„Búsoljon a lovad, elég nagy a feje;
Nem volt ilyen kedvem, van száz esztendeje.
Kannát nekem csaplár! pintet az öregnek!
Mert nehéz a kanna: kezei remegnek.”
Megfogadta a szót a bormérő ember:
Bence a pintesből iszogatott renddel.
21.
„Haj rá! haj! lakjuk el a búbánat torát;
Álmos a csaplárunk: igyuk meg a borát!
Igyál vén cimbalom: mindjárt rád locsolom.”
„Belém inkább uram: amúgy iszonyodom.”
„Magadéból ingyen! hallod-e kocsmáros!
Tégy úgy, mintha innál.” „Uram! nem lesz káros?”
„Ha csak ennyit tudtok,” monda Miklós, „inni:
Igya meg a föld a maradékot: így ni!”
22.
S végigönté a bort a szoba földjére:
Rázta fejét Bence s így tett rá, hogy: „éjnye!”
Toldi pedig rakta ugyancsak a táncát,
Verte a fejével a mestergerendát.
Széles jókedvében kurjantott nagyokat,
Ivott, megint táncolt: megint ivott sokat;
De mértéket tartott az öreg cimbora:
Csak apránként fogyott a pintesből bora.
23.
Egyszer elhallgatott, Miklóst nem dorgálta;
Nehéz lett a feje, húzta a lócára,
Elszaladt előle a boglyakemence,
Felborult ültéből, úgy elgyengült Bence.
Toldi is beléunt a mulatozásba,
Asztalon leborult két izmos karjára:
(Meztelen karjában dagadtak az erek)
Úgy aludt el, úgy hált a hatalmas gyerek.
,Meg kell ma itt halni tudod egyikünknek,
Nem szükség a hajó oztán holt embernek.‘
Ilosvai.
1.
Fölvevé a hajnal piros köpenyegét,
S eltakarta vele az égboltnak felét,
De nem volt oly kényes a bársony ruhába’,
Hogy be ne pillantson a szegény csárdába.
Betekint félszemmel egy törött ablakon,
Hát csak a cimbalmost látja benn egy padon,
Kinn sem lát egyebet az öreg szolgánál,
Aki dolgát végzi jó Rigó lovánál.
2.
Aztán széttekinte Pesten és Budában,
Nézegette magát a széles Dunában:
Duna folyóvíznek piros lett a Habja,
Közepén egy barna csónak úszott rajta.
A csónakban Toldi, nem egyéb evezett,
Messze felborzolta a lapát a vizet;
Fényes apró csöppek hulltak a magasból,
Mintha zápor esnék piros kalárisból.
3.
Csakhamar is átkelt Toldi a nagy vízen,
Megköté csónakát a budai részen,
Kiszállott belőle s nagy-sebesen méne,
Hogy keressen olyat, ami neki kéne:
Szép aranyos fegyvert és ruhát magának,
Cifra új szerszámot jó Rigó lovának,
A Rigónak, akit hozott hű szolgája,
Mert otthon is az volt kedves paripája.
4.
Vett is amit kívánt: paizst, szépet, nagyot;
Dolmányán a szabó parasztot nem hagyott,
Mindenütt belepte az aranypaszománt;
Vett sisakot, páncélt, hét tollú buzogányt,
Kopját is, gerelyt is, mindenféle fegyvert,
Melyeket Budán a legjobbik kovács vert;
Ezüstös, aranyos, sallangos szerszámot;
Egy szó annyi mint száz: mindent megvásárlott.
5.
Hogy a csárdába ért, felöltözött szépen,
Tollas buzogányát forgatá kezében,
Akkor bútt fel a nap az ég karimáján,
Meg is akadt szeme a fiú ruháján.
A Rigó sem az volt, aki tegnap estve,
Sárral, úti porral szürke színre festve,
Hanem fekete, mint a fekete bogár,
Elsikamlott szőrén a fényes napsugár.
6.
Hát mikor ráadták a nyalka szerszámot,
Mint illett neki, hogy ragyogott, csillámlott!
Mikor hátára ült jó gazdája Toldi,
Körülnézte magát s elkezdett táncolni.
Akkor „hopp!” s mint a szél, aki most szabadul,
Vitte Toldit a ló oly kegyetlen vadul;
Bence könnyes szemmel ballagott utána;
Fájt, hogy búcsút sem vett tőle kis gazdája.
7.
Mi történt ezalatt a budai szélen?
Hallgassatok rá csak, azt is elbeszélem.
A király sátora vala ott felvonva;
Tiszta kék selyemből volt a sátorponyva;
Róla, mint az öklöm (ha kicsit nem mondok),
Lógtak köröskörül oly nagy arany bojtok:
Messze kiösmerszett a többitől, bátor
Egymást érte ottan a sok úri sátor.
8.
Drága karos rengők dagadóra tömve,
Bársonnyal bevonva, arannyal áttörve,
Álltak a sátorban gyönyörű szép renddel,
Kiknél szebbeket már nem képzelhet ember.
Egy öreg szék is volt a kellő középen,
Fényes drágakővel kipitykézve szépen,
Nagy arany körmével a földet karmolta,
Mely bársony pokróccal szinte bé volt vonva.
9.
A sátrak el voltak rekesztve korláttal,
Tilos volt parasztnak lépni azon átal;
Kívül fegyveres nép és tömérdek ember
Az üres sátrakat majd elnyelte szemmel.
Duna partjaig nyúlt a korlát kétfelül,
Nagy üres tér maradt a korláton belül,
Olyan, hogy egy marhavásárnak is elég
Lenne, ha a marhát oda eresztenék.
10.
Duna-partban egy nagy zászló volt felütve,
S tarka-barka csónak a nyeléhez kötve;
Nemkülönben pedig a pesti oldalon
Lobogó odafenn, csónak volt a habon.
Széles utca a víz: ember a sövénye;
Közepén a sziget nyúlik fel beléje,
Gyilkos sziget volt ez: már hetednap óta
Vérrel élt, mikép a vérszopó pióca.
11.
Egyszer jön a nagy cseh Buda vára felől,
Táncol nagy lovával a korláton belől;
Káromkodik csúnyán, a magyart böcsmérli:
Hogy nincs, aki merje magát vele mérni.
De imé hirtelen a pesti oldalon
Nagy örömzaj támad és nagy riadalom:
Ismeretlen bajnok fekete paripán
Vágtat a zászlóhoz és mérkőzni kíván.
12.
Sisakellenzője le vagyon bocsátva,
Csúcsáról fehér toll libeg-lobog hátra;
Toldi (mert hisz’ ő volt) a tollat levészi,
Mindjárt ott teremnek a király vitézi,
S eveznek a tollal, mint hogy tisztök tartja,
A cseh bajvívóhoz a budai partra;
Vérszín a cseh tolla, fölcseréli vele:
A bajra hívásnak volt e dolog jele.
13.
Ezalatt a várba gyors híradók mentek.
A király lejött és sok nagyúri rendek,
A két bajnok pedig csónakon egyszerre
Indult s érkezett meg a bajvívó helyre.
Ott Miklós, mihelyest partot ért a lába,
Csónakát berúgta a széles Dunába:
Mintha korcsolyázna, futott az a habon,
Partba vágta orrát a pesti oldalon.
14.
Cseh vitéz kérdezé: miért cselekedte,
Hajóját a Dunán hogy eleresztette?
„Nem egyébért, vitéz” Miklós így felelt meg,
„Hanem hogy egy csónak elég egy embernek:
Egyikünknek itt ma gyászos lesz a vége,
S nem lesz a halottnak hajóra szüksége.”
Monda Toldi, avval kezét összetette,
Buzgón fohászkodva Istent emlitette.
15.
Azután így szóla: „Vitéz! addsza kezed:
Te sem bántál soha, én sem sértettelek;
Ha haragunnál is, egy órád sincs hátra,
S a halálos ágyon ki meg nem bocsátna?”
Erre a cseh nyujtá vaskesztyűs tenyerét,
Hogy összeroppantsa vele Miklós kezét;
Észrevette Miklós a dolgot előre,
S a cseh barátságát jókor megelőzte.
16.
Összeszedte Toldi roppant nagy erejét,
S megszorítá szörnyen a bajnok tenyerét;
Engedett a kesztyű és összelapúla,
Kihasadozott a csehnek minden újja.
S mint mikor tavasszal, ha lágy idő fordul,
A házak ereszén a jégcsap megcsordul:
Úgy csordúlt ki a vér minden ujja végén.
Elszörnyedt a bajnok Toldi erősségén.
17.
Aztán megragadta Toldi csak úgy kézzel,
Rángatá a csehet szörnyü erejével,
Ropogott keze közt, elolvadt a teste;
Végre így könyörgött a cseh térdre esve:
„Kérlek édes fiam! ne kivánd halálom,
Minden vagyonomat ím neked ajánlom,
,Tizenkét vitéznek drága sok marháját,
Vitézlő magammal minden apródságát.‘”
18.
Toldinak a szíve hajlott a kérésen,
„Legyen úgy” felelte, „marhádat elvészem,
De azt is korántsem magamnak kivánom,
Két vitézt megöltél: az anyjoknak szánom.
Most, mint alamizsnát, megadom életed.
Hanem tégy hit alatt erős igéretet:
Hogy habár mély tenger nyelné el hazádat,
A mi országunkra mégsem teszed lábad.”
19.
Mindent felfogadott a bajnok ijedten,
S békével mentek a csónak felé ketten:
Hát egyszer a nagy cseh, nekihúzakodva,
Toldihoz hátulról hozzávág orozva.
Szerencse, hogy Toldi a Duna tükrében
Meglátta s megkapá a kardot kezében.
Leborult a nagy cseh: „Kegyelem! irgalom!”
„Eredj, kérd Istentől: útad megmutatom.”
20.
S amely kardot ő az álnok csehtől elvett,
Avval adott néki örökös kegyelmet.
Íziben elmetszé fejét a testétől,
Piros lett a nagy kard gazdája vérétől.
Toldi felmutatja a fejet a kardon,
Nagy rivalgás támad kétfelől a parton:
Tapsolnak, kiáltnak, zászlót lobogtatnak;
Buda nagy hegyei visszakurjongatnak.
,Király azért őtet fejéhez választá,
És tizenkét lóra neki hópénzt adata.‘
Ilosvai.
1.
Mikor Toldi Miklós megfogá a csehet
És az ijedtében legott térdre esett,
Igen megörvendett a felséges király,
Könnybe lábadt szeme a nagy öröm miá,
S így szólt az urakhoz, kik mellette voltak:
„Úgy hiszem, ez a cseh nem fog víni holnap;
Most akadt emberre, aki megtanítja:
Máskor hogy’ gyalázza a magyart s hogy’ szidja.
2.
„De ki az a bajnok? nem ösmered Toldi?
Ki ismeri? Én nem tudom elgondolni;
Nincs egy jóravaló vitéz országomban,
Akit ne ismerjek s nevét meg ne mondjam:
De ily erőt, mint amely van e vitézben,
Én nem tapasztaltam soha emberkézben;
Félek, nem magyar lesz; pedig nem lenne szép,
Ha más víná ki a magyar becsületét.
3.
„Egyébiránt, legyen magyar avvagy német,
Nagy csapástól menti meg a magyar népet;
El is veszi tőlem jutalmát gazdagon,
Toldi gyilkos öccse részét neki adom.”
Toldi György e szóra csak úgy hűle-fűle,
Szétnézett, hallja-e más is őkivűle?
Összesúgtak-búgtak az úri emberek:
Hogy gyilkos öccse van, annak örűltenek.
4.
Mikor pedig Miklós a csehet kiszabta,
S kisebbik darabját kardján felmutatta,
Tüstént parancsolá király ő felsége,
Tizenkét aranyos vitéz menjen érte.
El is mentek azok szép zászlós sajkával,
S vitték a királyhoz Toldit nagy pompával.
A király szólt: „Bajnok! nyisd fel sisakodat,
Mondd neved s mutassad vitézi arcodat.”
5.
Térdre esett most a király lábainál
S így kezdette Miklós: „Oh felséges király!
Nem vagyok én bajnok, csak egy földönfutó,
Hogyan lettem azzá? tudj’ a mindentudó.
Magam sem tudom hogy’, esém gyilkosságba,
S elzaklatott bátyám a széles világba:
Én meg idejöttem feladni tettemet,
S várni vagy kegyelmet, vagy büntetésemet.”
6.
Ily bátran beszéle Miklós a királynak,
Felnyomá rostélyát acél sisakjának:
Halvány is, piros is volt az ábrázatja,
Mert bánat és öröm osztozának rajta.
Tetszett a királynak szép fiatal képe,
Azért nyájasan ily kérdést tőn elébe:
„Nemdenem a Toldi Lőrinc fia volnál?”
Miklós a fejével ráütött e szónál.
7.
Akkor az urakhoz fordult a felséges
Király s ekkép tartott hatalmas beszédet:
„Urak! hű vitézim! ide hallgassatok,
Mert nem tréfaság az, amit most hallotok:
Toldi György testvére ez a vitéz gyermek,
S György azon van, hogyan ásson ennek vermet,
Hogyan zárhatná ki öccsét örökéből,
Hogy’ tagadhatná ki a nemzetségéből.
8.
„Tudom minden csínyát, mert végére jártam;
Azért most szemébe mondom neki bátran:
Árván maradt öccsét parasztnak nevelte,
Mert nagy erőt sejtett benne s irígyelte,
Mert attól félt, hogy a Miklós erős karja
Az ő hírét-nevét homályba takarja;
Mert - de’jszen tudja azt az ő gonosz lelke,
Öccsét rangja szerint miért nem nevelte.
9.
„Azt is tudom, hogy ő ingerlé a minap,
S úgy talált megütni egy bosszantó inast;
Kivallák szolgái, mi módon tartatott
A testvéröccsére embervadászatot.
Nem úgy van, Toldi György? de úgy van! a király
Minek volna, ha nem tudná, ki mit csinál?
Egy ilyen testvérre annyi rosszat kenni,
Ki csupán magától ennyire bírt menni!”
10.
Nagy tetszés követte a király beszédét,
Zsenge korához ily ritka bölcseségét:
Toldi György pedig lesüté fejét mélyen,
Csakhogy a föld alá nem bútt szégyenében.
A király most szemét Miklósra vetette.
Vállát kegyelmesen meg-megveregette;
És monda nyájasan: „Ifju vitéz, állj fel:
Eladott a bátyád, de többször nem ád el.
11.
„Én neked a földön ím kegyelmet adok;
Kérd Istent, remélem Isten is adni fog;
Bírjad békességben birtokod, ha rád száll,
Nem volt az, mióta megvan, jobb gazdánál.
És hogy haragosod ne legyen a szomszéd,
Íme bátyád önként neked adja részét:
Vértagadó testvér! nemde úgy van? érted?
Hogy ősi birtokod öcsédnek igérted?”
12.
György meredt szemeket vetett a királyra,
Hej dehogy mert nem-et mondani szavára!
Mert villogott szeme, és iszonyú pogány
Harag sötétellett a király homlokán.
„Jól van”, mond a király, „igen a felelet?
„Jól van! Erről még ma írsz öröklevelet;
Most pedig, miután így kipróbáltalak,
Mondom: udvaromnál többé ne lássalak.”
13.
Megszólalt most Miklós: „Felséges királyom!
Bátyám birtokára egy cseppet se vágyom;
A magamé sem kell, legyen tied, bátya,
Teljék vele fösvény szived kivánsága;
Csak azon könyörgök mostan felségednek:
Vegyen be sergébe, csupán közembernek;
Jó az Isten, jót ad: megszerezi kardom,
Amire szükségem leszen, avval tartom.”
14.
Felelt a nagy király: „Ne légy olyan gyermek;
Hogyan vennélek én hitvány közembernek?
Királyi fejemhez választalak téged
S mán kezdve tizenkét lóra jár hópénzed.”
De míg ezt elmondta, azalatt leoldott
Derekáról egy nagy cifra rezes kardot:
Gyémánt a cifrája, arany volt a reze,
Toldinak nyujtotta s monda: „Kösd fel, nesze!”
15.
Semmit se mondhatna s adhatna királya,
Ami Toldinak ily örömet csinálna,
Pénzért, gazdagságért hej dehogy cserélne:
Dárius kincsének még oda sem nézne.
Azért akarta is szépen megköszönni,
De a szó nem akart a nyelvére jönni,
A király azonban nem neheztelt érte,
Mert az együgyű szív nyelvén nagyon érte.
16.
És hogy örömében ne maradjon hiány,
Hogy beteljék mindaz, amit szíve kiván,
Épen mintha álma kezdődnék most elől,
Anyját látja jőni a korlátok felől.
Elfelejtett mindent és futott elébe,
Kímélve szorítá páncélos ölébe,
Nem szólott egyik sem, nem sírt, nem nevetett,
Csak az öreg Bence rítt a hátok megett.
17.
Végre a nagy öröm, mely szivöket nyomta,
Mint a terhes fölleg, mérgét kiontotta,
Szemökből a zápor bőségesen hullott,
Akkor könnyült szívvel Toldiné így szólott:
„Lelkemtől lelkezett gyönyörű magzatom,
Csakhogy szép orcádat még egyszer láthatom;
Be szép vagy! be nagyon illel leventének!
Isten sem teremtett tégedet egyébnek.”
18.
Miklós pedig monda: „Nem megjövendőltem,
Hogy előbb vagy utóbb bajnok lesz belőlem?
De nem köszönöm azt magam erejének:
Köszönöm az Isten gazdag kegyelmének.
Mármost Toldi Györggyel lakhelyet cserélünk,
Ő Nagyfaluba megy, mi pedig itt élünk:
Valaha tán ő is hozzám édesedik;
Ha nem, irígykedjék, míg el nem temetik.”
*
19.
Így szerette anyját a daliás gyermek,
Szívét nem bántá még nyíla szerelemnek;
Nem is lőn asszonnyal tartós barátsága,
Azután sem lépett soha házasságra.
Rettenetes vitéz támadott belőle,
Kalász-módra hullt az ellenség előtte,
Védte az erőtlent, a királyt, országot;
Csuda-dolgairól írtak krónikákat.
20.
Senki sem állhatott ellent haragjának,
De ingét is odaadta barátjának,
S ha nem ellenkedett senki az országgal,
Örömest tanyázott a víg cimborákkal.
Nem hagyott sok marhát, földet és kincseket,
Nem az örökségen civódó gyermeket:
De, kivel nem ér föl egész világ ökre,
Dicső híre-neve fennmaradt örökre.
(1846.)
Zavarva lelkem, mint a bomlott cimbalom;
Örűl a szívem és mégis sajog belé,
Hányja veti a hab: mért e nagy jutalom?
Petőfit barátul mégsem érdemelé.
Hiszen pályadíjul ez nem volt kitűzve...
Szerencse, isteni jó szerencse nékem!
Máskép szerény művem vetém vala tűzbe,
Mert hogyan lett volna nyerni reménységem?
És mily sokat nyerék! Pusztán a pályabér
Majd elhomályosít, midőn felém ragyog:
De hát a ráadás!... Lelkem lelkéig ér,
Hogy drága jobbkezed osztályosa vagyok.
S mi vagyok én, kérded. Egy népi sarjadék,
Ki törzsömnek élek, érette, általa;
Sorsa az én sorsom s ha dalra olvadék,
Otthon leli magát ajakimon dala.
Akartam köréből el-kivándorolni:
Jött a sors kereke és útfélre vágott,
S midőn visszafelé bujdokolnék, holmi
Tüske közől szedtem egynehány virágot.
Jöttek a búgondok úti cimborának,
Összebarátkoztunk, összeszoktunk szépen;
Én koszorút fűztem, ők hamiskodának,
Eltépték füzérem félelkészültében.
Végre kincset leltem: házi boldogságot,
Mely annál becsesb, mert nem szükség őrzeni,
És az Iza partján ama hű barátot...
Nem is mertem volna többet reményleni.
Most, mintha üstökös csapna szűk lakomba,
Éget és világít lelkemben leveled:
Oh mondd meg nevemmel, ha felkeres Tompa,
Mily igen szeretlek Téged s őt is veled.
(1847. febr. 11.)
ELSŐ.
Lyányok, lyányok: lakodalom,
Oh, be sok szép népe vagyon!
Sok fehér ing: bő az ujja,
Libeg-lobog, ha szél fujja.
MÁSODIK.
Sem hegedű, se cimbalom,
Beh szomorú lakodalom!
Mintha orruk vére folyna -
Dehogy lennék menyasszonya!
HARMADIK.
Jaj, ki vágyna menyasszonynak,
Akit harangszóval hoznak!
Gyászos ének búg előtte:
Sírva mennek esketőre.
NEGYEDIK.
Nem menyasszony, - vőlegény volt:
Hat legény hoz zöld koporsót,
Apja, anyja sír előtte,
Keserves a menyegzője.
ÖTÖDIK.
Apját, anyját jól ismerem:
Megmondanám, de nem merem,
Mert a szívünk megdöbbenne...
Egyikünké megrepedne.
ELSŐ.
Lyányok, lyányok, vegyetek fel
Fehér ruhát s jőjetek el
Ma csak halott-látni,... holnap
Kivinni zöld koporsómat.
(1847.)
Ablak alatt
A pünkösdi rózsa,
Kezd egy kicsit
Fesleni bimbója:
Kékszemű lyány,
Válogat belőle,
Koszorúnak
Holnap esküvőre.
Reménykedik
Egy kis méh az ágon:
Szép eladó,
Jaj, ne bántsd virágom!
Ezt az egyet
Magamnak kerestem,
Alig hasadt
Mikor eljegyeztem.
Felel a lyány:
Te bohó kis állat!
Lelsz te rózsát
Nem egyet, ha’ százat,
Holnap is nyit,
Holnap is eljössz te
Csak ne kívánd
Ami legszebb közte.
Mond a kis méh:
Szőke szép hajadon,
Neked Isten
Hű szeretőt adjon!
Nem sok amit
Kívánok tetőled:
Ne szakaszd le
Az én szeretőmet.
Felel a lyány:
Dehogynem szakasztom!
Dehogy leszek
E ne’kűl menyasszony!
Koszorúmban
Ezt fonom előre,
Ugy vigyenek
Holnap esküvőre.
El se mondá,
Nyult a szép bimbóhoz
Hogy letörje
A virágcsomóhoz.
A szegény méh
Rárepűlt kezére,
Csókot adni
Annak a fejére.
„Hess te gyilkos!
Ne bocsáss fulánkot:
Leszakasztám,
Vigyed a virágod.”
„Szép menyasszony,
Már nekem mi haszna!
Koszorúdnak
Híja lesz miatta.”
Koszorúdnak
Híja lesz miatta -
Ezt a kis méh
Keserűn mondhatta,
Mert a szíve,
Hiába parányi,
Nagyon tudott
A virágért fájni.
S a leánynak,
Hiába kiáltott,
Szeme alá
Üti a fulánkot;
Szegény bogár!
S maga haldokolva
Félreült, egy
Rozmarin-bokorra.
Szép menyasszony
Jajgat a sebével,
Esküvőre
Sem mehet szemével:
Holdfogyásig
Dagadt lőn a tája...
Azalatt meg
Elhagyá babája.
(1847.)
Életkép a multból
Széles országúton andalog a jobbágy,
Végzi keservesen vármegye robotját.
Kavicsos fövénnyel rakta meg szekerét,
Annak terhe alatt nyikorog a kerék.
Tántorogva ballag a két kajla sőre,
Alig tetszik rajta, hogy mozog előre,
Méla mind a kettő, mintha gondolkoznék:
Hány ízben hozott már és hány ízben hoz még?
Ott ül a szegény pór az első saroglyán,
Elkopott ostorát a kezében fogván;
Szomorú képére rőt kalapja alá-
Hullna, ha négy-öt szál madzag nem tartaná.
Néha megszakasztja hosszu hallgatását,
Biztatgatja két hű igavonó társát,
De azok nem bírnak lépni sebesebben,
Talpok a kőúttól ég eleven sebben.
Széles országúton, mint az ég morgása,
Hallik a távolban hintó robogása,
Csak imént dördült meg messzi földön, és lám,
Perc alatt elétűnt, mint a fényes villám.
A négy szürke lónak a két kajla sőre
Nagykeservesen tud kitérni előle,
Pedig félni, félnek; mert az isten-adták
Bírnák csak a jármot, mindjár’ elragadnák.
Dölyfös uri kocsis űl a hintó bakján
Félkezében cifra ostort suhogtatván;
Jobban esik neki, a kényes lelkének,
Ha nyakába sujt a két szegény sőrének;
Jobban esik neki, ha egyet kiálthat:
Földi, a kerékagy siratja a hájat!
Kár volt annak árát a csapszéken hagyni,
Szegény tengelyedet siralomnak adni.
Föltekint a jobbágy, szomorúan felel:
Hej! bíz a háj árát nem kocsma nyelte el,
Ami volt körültem, egy kevés zsiradék,
Gyors hintóitokra mind felkenegeték.
De a hintó népe nem hallotta e szót:
Szegény ember! és ez így talán jobb is volt,
Máskép ki áll jót, hogy e gyámságos kezek
Nyers-nyakasságodért meg nem fenyítenek!
(1847.)
Árva gólya áll magában
Egy teleknek a lábjában,
Felrepűlne, messze szállna,
Messze messze,
Tengerekre,
Csakhogy el van metszve szárnya.
Tűnődik, féllábon állván,
El-elúnja egyik lábán,
Váltogatja, cserélgeti,
Abban áll a
Múlatsága,
Ha beléun, újrakezdi.
Szárnya mellé dugta orrát,
Messze nézne, de ha nem lát!
Négy kerités, négy magas fal:
Jaj, mi haszna!
Bár akarna,
Kőfalon nem látni átal.
Még az égre fölnézhetne,
Arra sincsen semmi kedve:
Szabad gólyák szállnak ottan
Jobb hazába;
De hiába!
Ott maradt ő, elhagyottan.
Várja, várja, mindig várja,
Hogy kinő majd csonka szárnya
S felrepűl a magas égig,
Hol a pálya
Nincs elzárva
S a szabadság honja kéklik.
Őszi képet ölt a határ,
Nincsen rajta gólyamadár,
Egy van már csak: ő, az árva,
Mint az a rab,
Ki nem szabad,
Keskeny ketrecébe zárva.
Még a darvak hátra vannak,
Mennek ők is, most akarnak:
Nem nézi, csak hallja őket,
Mert tudja jól,
Ott fenn mi szól,
Ismeri a költözőket.
Megkisérté egyszer-kétszer:
Nem bírná-e szárnya még fel;
Hej, dehogynem bírná szárnya,
Csak ne volna
Hosszu tolla
Oly kegyetlen megkuszálva!
Árva madár, gólya madár,
Sohse nő ki tollad, ne várd,
Soha többé, fagyos télig;
Mert, ha épen
Nő is szépen:
Rossz emberek elmetélik!
(1847.)
Süvegemen nemzetiszín rózsa,
Ajakamon édes babám csókja;
Ne félj, babám, nem megyek világra:
Nemzetemnek vagyok katonája.
Nem kerestek engemet kötéllel;
Zászló alá magam csaptam én fel:
Szülőanyám, te szép Magyarország,
Hogyne lennék holtig igaz hozzád!
Nem is adtam a lelkemet bérbe;
Négy garajcár úgyse sokat érne;
Van nekem még öt-hat garajcárom...
Azt is, ha kell, hazámnak ajánlom.
Fölnyergelem szürke paripámat;
Fegyveremre senki se tart számot,
Senkié sem, igaz keresményem:
Azt vegye hát el valaki tőlem!
Olyan marsra lábam se billentem,
Hogy azt bántsam, aki nem bánt engem:
De a szabadságért, ha egy íznyi,
Talpon állok mindhalálig víni.
(1848. április.)
Első ének
Második ének
Harmadik ének
Negyedik ének
Ötödik ének
Hatodik ének
,Tholdira királynak egyszer lőn haragja...
Három esztendeig nem ment bé udvarba.‘
Ilosvai.
1.
Őszbe csavarodott a természet feje,
Dérré vált a harmat, hull a fák levele,
Rövidebb, rövidebb lesz a napnak útja,
És hosszúkat alszik rá, midőn megfutja.
Megpihen legszélén az égi határnak
S int az öregeknek: „benneteket várlak!”
Megrezdűl a feje sok öregnek erre:
Egymásután mégis mennek a nyughelyre.
2.
Így pihent akkor is; így tekinte vissza;
Síma volt a mező, a menny pedig tiszta;
Milliom kis naptól ragyogott a mező:
Akárhova nézett, csak azt látta: ez ő!
Itt egy tócsa tükrén, s felvetődő halán,
Ott egy kis bogáron, s a gyep pókfonalán,
Mindenütt, mindenütt, meddig szeme kilát,
Láthatá a vén nap önnön ia-fiát.
3.
Sokfelé tekinte, módja is volt ebben,
De most Nagyfalura nézdegélt legszebben,
Nagyfalu helységben a Toldi kertjére:
Tán az őszi fáknak hulló levelére?...
Tán az árnyékokra, hogy mind arcra esnek,
S leborulva hosszan, tőle búcsut vesznek?...
Tán a kurta pejre, mely, ahol csak leli,
A felmagzott burjánt nagybúsan legeli?...
4.
Tán erre, tán arra... tán a kőkeresztre,
Mely egy kis domb alján földbe volt eresztve?...
Sem erre, sem arra: Toldit, az öreget
Nézte, hogyan térdel a sír dombja megett.
Nincsen már hajának egy fekete szála,
Öveig lenyúlik szép ezüst szakálla,
Szép fehér szakálla, melyet, amig térdel,
Kebelére kulcsol összefont kezével.
5.
Imádkozik ottan csendesen és mélán,
Néha egy könny csillog szeme alsó héján,
Néha, de csak ritkán, megmoccan az ajka,
Ám egy hang, mi nem sok, annyi sincsen rajta.
Feje felett átment a zimankós élet,
Tele most hideg, de csendes tiszta tél lett,
Három éve már, hogy nem az udvart lesi,
Hanem a megígért jobb hazát keresi.
6.
Három éve történt, hogy az agg levente
A király haragját ősz fejére vette,
Gáncsolván az udvart, annak puha kényét,
Csinosabb szokásit és olaszos fényét.
Szálka volt szemében a sok díszpalota,
Szüntelen csak zsémbelt: „nem való ő oda,”
Míg, szaván marasztva, elküldé a király:
Hazamene halni, és most holt hire jár.
7.
Megavult az ős ház, a zápor lemosta,
Az idő, e vén sas, szörnyen megrugdosta,
Érzi a megoszlás napját, hogy eljöve,
Földre kivánkozik majd mindenik köve.
Apró szelek, mikor repülni tanulnak,
Födeléből egy-egy lécközét lefúnak;
Egyszer majd nekivág a zivatar apja,
Beleölti szarvát és a földhöz csapja.
8.
Ott van még az ablak, mely a kertre nyílik,
De rozmarinbokor benne már nem díszlik;
Ott van a kis ajtó, de hej megvetkezett!
Belőle a szú is régen kiéhezett.
Rozsdás a kilincse; sarka, amint fordul,
Mintha fájna néki, ríva megcsikordul,
Pedig tudja bölcsen, merre van a nyitja,
S emeli az öreg Bence mikor nyitja.
9.
Bence Toldinak volt fegyvernök vitéze,
Sokszor volt urával háborúban része,
Akkor csak komázott a kaszás halállal,
Most inkább rőzsefát vinne görnyedt vállal.
Hej! pedig öreg már, sírban a fél lába,
Épen olyan, mint az apja hajdanába’,
Apja, a vén Bence, kitől nemcsak nevet,
Hanem hűséget is mintegy örökbe vett.
10.
Az öreg fegyvernök megállt a küszöbön,
Észrevette Toldit túl a keskeny kövön;
Mutató ujjával béfogá ajakát,
A köhögéstől is türtőztette magát,
A lovat vigyázta, mert itatni kellett. -
Azonban felállott Toldi a sír mellett,
Inte a cselédnek s parancsolta neki:
Egy kapát, egy ásót hozzon egyszerre ki.
11.
Kötve hitt a szolga saját füleinek,
Hej szerette volna megkérdeni: minek?
Veteményezésnek nincs immár ideje,
Nem is volt e kertben, van húsz esztendeje.
Így töprenkedék, de csak felment azonban,
Lelt ásót és kapát négy kamara lomban,
Lehozá, - az ásót a földbe ütötte
S szemeit urára kérdve függesztette.
12.
De Toldi Bencére nem is igen nézett,
Fogta, a gyepen egy kis helyet pécézett,
Négy lépés a hossza, széle csak felényi:
Nem nehéz dolog azt ásóval kimérni.
Bence meg csak nézte, tűnődvén magában:
Mit akar gazdája sírhalom hosszában?
Sírhalom tövében annak ásnak árkot,
Aki nem lát többé fényes napvilágot.
13.
Nagy szeget ütött ez a Bence fejébe,
Gondolkozott, hogy-mint kerüljön elébe?
Tudta, hogy Toldinál áros a felelet,
Századik szavára alig szól egy felet.
Azért nem is merte megkérdezni tőle,
Csak nézett hol őrá, hol az ásott földre:
Vitéz Toldi Miklós galambősz fejére
S a keskeny gödörnek fekete földére.
14.
Végre feltalálta, hogyan jusson szóhoz,
S ekkép szólamolt meg, nyulván az ásóhoz:
„Hadd segítsek, uram; illetlen az nékem,
Hogy itten, kezemet összedugva, nézem,
Úgy sem ástam én sírt - haótátul óta...”
Itt beszédét rögtön félbeszakította
S nézett gazdájára hunyorított szemmel,
Lesve, hogy felel majd igennel, vagy nemmel.
15.
De urának nem volt kedve azt ráhagyni,
Egy szóval se mondta, sír lesz-e hát, vagy mi?
Mint a béfagyott tó, nyugodt volt az arca,
Nincs szél a világon, ami felzavarja.
Bencének ez a kép egy betűt se mondott,
Sőt tán még nevelte az előbbi gondot,
Sötét szomorúság, mint egy messze felleg,
Hírt adott szelével, hogy veszély közelget.
16.
Toldi nem bocsátván el az ásó nyelét,
A kapát vevé fel a hűséges cseléd:
Csak folyt, csak folydogált szó ne’kűl a munka,
Végre Bence a nagy hallgatást elunta.
Nem is hallgatását unta el annyira,
Titkos félelemnek furdalá a nyila:
Akkor kell a sír, ha a háznál halott van,
De ahol halott nincs, minek ásnak ottan?
17.
Mégsem mert kezdeni egyenesen belé,
Csak amúgy távolról kerülgetett felé:
„Nagy jó uram, tréfán kivül, megkövetem,
Hogy mi sírt ásnánk most, sehogy sem hihetem.
Igaz, sírnak indult az egész formája,
Épen egy emberre van kimérve szája,
Széle, hossza megvan, s ha kiássuk mélyét,
Át-alhatja benne egy halott az éjét.
18.
„Oh, de hát, mennybéli szentséges angyalok!
Ki belé fekügyék, hol vagyon a halott?
Máskor volt halottunk, mint terített kéve,
Kiterítve szépen csata mezejére;
Akkor volt halottunk s nem temettük őket,
Most nincsen, és mégis vájjuk ezt a földet;
Az egész házunknál nincs egy árva lélek
Rajtunk kívül, akit ebbe temetnének.”
19.
Bence itt egy kissé elhagyá beszédét,
Letörlé tenyérrel arca verítékét,
Két öreg markán a nedvet eldörzsölte,
Hogy ne csússzon ki a kapanyél belőle.
Időt akart adni, hogy feleljen Toldi,
De a vén Miklósnak nem jött kedve szólni;
Hogy tehát az idő ne teljék hiába,
Visszament beszéde kerékvágásába:
20.
„Aki volt halottunk, kedves életében,
Csendes sírban fekszik eltemetve régen:
Kedves nagyasszonyunk, Toldi Lőrinc nője,
Annak a neve van metszve ezen kőre.
Elkopott az írás - dejszen nem is csoda,
Negyven éve lesz már, hogy bevésték oda;
Elmosá a zápor - dejszen csak hadd mossa:
Úgysem soká lesz már, aki azt olvassa...”
21.
Fölegyenesedék e szavakat hallván
S végignéze Toldi a sír puszta halmán:
Szemei sokáig, sokáig nyugvának
Mohos kőkeresztjén jó édesanyjának.
De nem szóla semmit, mintha néma volna,
Rátekinte a vén fegyverhordozóra,
Szeme járásából nem tetszett ki harag,
Mintha mondaná, hogy: „beszélj, nem bántalak.”
22.
Hát beszélt is Bence, mert nagyon kilátta,
Hogy ma őrá szorult a beszéd magára:
„Szegény édesapám, jó öreg Benedek!
Nyugossza meg Isten sírjában kelmedet,
Nyugossza meg Isten a haló-porában,
Mert hű és igaz volt élete folytában,
Hűséges cseléde volt kegyelmed annak,
Akinek lábánál csontjai porhadnak.
23.
„Kelmednek is régen behantoltuk sírját,
Azóta hányadik újesztendőt írják!
Nem is kívánkozik másik házba kelmed,
Tán inkább fiának ássuk ezt a vermet.”
Így beszélt a szolga elérzékenyülve
És bágyadt szeméből könnycseppet törűle;
Rátekintett Toldi a kicsiny halomra,
Mely a másik Bence földi részét nyomta.
24.
Alul a kereszten, alul a sírhalmon,
Alig látszott már ki a földből az a domb,
Sőt talán a szem már meg sem lelte volna,
Ha lapú és burján fel nem verte volna.
Arra néze Toldi s eszébe jutottak,
Amikért szerette a szegény halottat, -
De semmit se szólott, mintha néma volna,
Visszatette lábát a kemény ásóra.
25.
Foly a munka, csak foly, ásnak együtt, ásnak,
De egy árva szót se szólanak egymásnak;
Foly a munka, csak foly, vége sincs már messze,
És még, hogy mit ásott, csak gyanítja Bence.
Megszólal még egyszer faggatózás-képen:
„Oh! talán ez a sír a György úré lészen,
Talán összeszedték elszórott csontjait,
Azt akarja uram eltemetni ma itt...?
26.
„Oktalan csevegés! magam is rátérek,
Hogy biz” éretlenség, amiket beszélek,
Mintha nem jól tudnám, Toldi György hol vagyon,
Gonosz végre jutván medvevadászaton:
Rút halállal halt meg, vadállat levágta,
Messze völgy hollója két szemét kivájta,
Kullogó farkasok rajta sorsot húztak:
Így lett vége a rossz testvérnek, fiúnak.”
27.
Elkészült az árok. Toldi benne álla,
Kilátszott belőle ősz haja, szakálla;
Bence még a gödröt egyengette, - térden,
Hogy kapája inkább a fenékre érjen.
Toldi felnézett rá s megszólala: „Bence!”
„Mit paran...?” felelt ez, a többi szót lesve,
Várta nagy sokáig, mit beszél gazdája, -
Egyszer a vén Toldi így kezdé hozzája:
28.
„Bence, fegyveremnek régi hordozója,
Figyelmezz szavamra emberséges szolga;
Együtt ettünk meg mi sok kenyeret, sok sót,
Jó öreg cimborám, hallgasd meg ez egy szót:
Láttam az életnek minden változását;
Látom most napomnak végső hanyatlását;
Jártam a tömött rend között, melyet kaszált -
Most fejemre várom a kaszást, a halált.
29.
„Lajos, büszke Lajos! magyarok királya!
Voltam én is hű, de nincs annak hálája;
Tudja a te lelked, hogy ki és mi voltam,
S betöréd fejemet, mert igazat szóltam.
Adjon Isten neked, adjon a hazának
Erősebb karokat, mint ezek valának;
Adjon tanácsadót, jobbat mint én valék
S tudja Isten, meddig lehettem volna még.
30.
„Nincsen az élethez tovább ami kössön,
Aki volt, az régen itt pihen hüvösön;
Kardomon sötétlik három évi rozsda,
Róla ellenségvér soha le nem mossa.
Még tán bírtam volna, de már annak vége,
Nincsen a hazának énreám szüksége:
Nem kell a kalász, ha hő nap megérlelte,
Jobban kell a burján, aki azt felverte.
31.
„Vándor-madár lelkem: jól érzi magába’,
Hogy ma-holnap indul melegebb hazába.
Neki már e földön minden olyan fagyott!
Neki én leroskadt hideg hajlék vagyok.
Sírom ez. Kevés nap vár üresen engem -
Te, öreg barátom, te temess el engem....
Ide temess akkor s ne tégy semmi jelet,
Csak, amivel ástam, ezt az ásónyelet.”
32.
Elhallgatta Bence a Miklós beszédét.
Lelkére is vette, de kivált a végét,
Zokogott, de el volt a képe takarva,
Eltakarta azt a kereszt egyik szarva.
Úgy sírt, mint az eső, lelkéből a bánat,
Lágyabb szive lévén, mint a gazdájának,
Kinek szeme nyugton nézett üregéből,
Mint sötét tengerszem mély völgy fenekéből.
33.
S immár az esthajnal, mintha város égne,
Felsütött pirosan, tüzesen az égre;
Majd lohadt a láng és ami ott marada,
Csak szén, csak korom lőn: a sötét éjtszaka
Romba dőlt a szép nap fényes palotája,
Puszta és hideg lett annak omladványa,
Embertelen bagoly fogott benne tanyát
S elkezdé sivítni halálhozó dalát.
34.
Jó Toldi azonban másra figyelmezett:
Egy lóhátasra, ki épen most érkezett,
Régen elpusztult az ősi kert gyepűje,
Nem kellett, hogy azt az útas megkerülje.
Észrevette Bencét s odamenvén hozzá,
Hol legyen gazdája, tőle tudakozá;
De Bence egy szónak sem birt lenni ura,
Csak mutatott kézzel a kivájt odura.
35.
Akkor a lóhátas ígyen kezde szólni:
„Jöttem kegyelmedhez, nagy jó uram Toldi,
Jöttem kegyelmedhez, mint hírmondó követ,
Fényes Budavárból hozván a hírt jövet.
Régi jó baráti ottan kegyelmednek
Az öreg bajnokra visszaemlékeznek,
Visszaemlékeznek sok csuda dolgára
S engem íly szavakkal küldenek hozzája:
36.
„Eredj, fiam, eredj Pósafalvi János,
Nézd meg a vén Toldit: beteg-é, halálos?
Beteg-é, halálos, hogy kezét sem bírja,
Vagy talán már épen el is nyelte sírja?
S mondd meg ezt a hírt, hogy ha beteg, haljon meg,
Ha meghalt, sírjában hétszer forduljon meg:
Mondd meg neki, hogy a hős magyarnak vége,
Leányágra szállott régi dicsősége.
37.
„Játék van Budában, fényes harci játék,
Sok magyar kidőlt már, de egy olasz áll még:
Olasznak süt a nap, annak áll a világ,
Magyar! este van rád, neked jóéjtszakát.
Karján a pajzs, melyet viadalban nyere,
Rajta országcímer, hazánk szép címere;
Eladó a címer, nem is nagyon drága:
Nem arany, nem ezüst, - kis vér a váltsága.
38.
„De nincs a hazában, hiába keresnél,
Amely azt kiváltsa, egy kanál becses vér,
Ami van, az olcsó, nincsen semmi ára,
Ingyen öntik a vár szomju piacára.
Most az olasz, mint egy hím páva, kevélyen,
Országcímerünkkel hazájába mégyen...”
„A pokolba megyen!” rivalkodik Toldi,
„Vén sas, ifjodjál meg, nem érsz rá meghalni!”
39.
És az ősz levente, e szavakat szólva,
Kiugrék a sírból, mintha ifju volna;
Háborús tenger lőn lelke, melynek habja
Tűzokádó hegytől fel vagyon forralva
S monda: „Vidd hírül az öreg cimboráknak,
Hogy a vén bajnokot sír fenekén láttad:
De a lelke ott lesz a viadaltéren,
Vérbosszúját állni az idegen véren.
40.
...„Menj, vakard meg, Bence, kurta pej lovamat,
Étellel, itallal újíts föl magamat,
Pincémben tekerd ki a bedagadt csapot
S hozz öreg bort, attól ifju kedvet kapok.
Te meg, Pósafalvi, jőj be vendégemül,
Hálj nálam, sötét lesz elmenned egyedül,
Légy vendégem és lásd: isten-igazában
Hogy’ iszik, hogy’ vígad a magyar buvában.”
41.
Akkor bemenének. Benn a tág szobában
Ivott és vígadott Toldi haragjában,
Birkozott a borral, erejét próbálván
És meggyőzte a bort, erős lábon állván.
Bence, meg a másik, eláztak mellőle.
Toldi is ledőlt egy kopott medvebőrre:
De csak úgy boronga szemein az álom,
Mint ha árnyék napfényt kerget a határon.
,Egy olasz vitéztől mind elejtetének.‘
Ilosvai.
1.
A hajnal, az égnek gyönyörű tündére,
Nem űle ki másnap az ég küszöbére,
Tán bizony beteg lett, ágyba lévén esve,
Hogy ki sem pillanta sem reggel, sem estve.
A puszták határit sűrü köd takará,
Mely egész nap röstelt fölmenni, vagy alá,
Nagy, nehéz, fojtó köd, milyen az embernek
A lelkét is nyomja, rátapad tehernek.
2.
Toldi ment az úton, csak másodmagával,
Be lévén födözve nagy vastag ruhával:
Teste béburkolva őszi nap ködével,
Lelke bús haragnak sötét fellegével.
„Hm” köhinte néha; néha felsohajta.
Nagy lehet az a bú, hogy erőt vesz rajta,
Nagy lehet nyakán e hároméves gyermek,
Hogy az erős Toldi sem birá a terhet.
3.
„Elvadult a vén sas” - gondolá, „de lesz még,
Sokszor lesz ilyen nap, mikor fölkeresnék,
Mikor vén karjaim és rozsdás fegyverem
Örömest megvennék e kis szón: kegyelem;
De adhat kegyelmet, adja bár halmazzal:
Ha eddig nem adta: most nem élek azzal!
Nyakamon penészlik az unalom örve,
Testem meg van törve, lelkem meg van ölve!”
4.
Jött azonban a dél, bárha nem süt a nap,
Jön az éj, bár holdja nem világol annak,
Sem egy szelet holdja, sem egy szem csillaga,
Hogy magát legalább látná az éjtszaka.
Végre egy hűs szellő addig erőlködött,
Hogy messze zavarta a nagy lomha ködöt;
A piros hajnalnak volt az csipős szele,
Mely a Toldi útján harmadikszor kele.
5.
Ébred a zaj reggel híres Budavárban,
Ősz Lajos királynak fényes udvarában,
Áll a harci játék, vagy inkább csak állna,
Ha mérkőzni bajnok, már csak egy is válna.
Vált ugyan még eddig minden nap, de mennyi
S mindnek meggyalázva kellett visszamenni:
Mert halálos vért az olasz bár nem ontott,
Tíz is megfekütte egy nap a porondot.
6.
Nagy is volt az olasz, sok erő fért belé,
Fekete mén lova nehezen cipelé,
Sokat nyomott rajta páncéla, fegyvere,
De csontos teste volt a legsúlyosb tereh.
Hetykén járt alá s fel ország címerével,
Faggatá a népet gúnyoló beszéddel,
Szíve a szerencsén hólyaggá fuvódott,
S gyakran éles szókkal ígyen csúfolódott:
7.
„Nem vagyok én tenger idétlen csodája,
Hogy elálljon rajtam utca szeme-szája;
Nem is jöttem ide, pórázon vezetve,
Táncomat mutatni, mint valamely medve.
Sőt a szemfényvesztést sem oly nagyon értem,
Hogy magát ily sok nép összetörje értem:
A szemfényvesztésnek csak egy módját tudom...
Aki meri nézni, jőjön, megmutatom.
8.
„De ugyan ki jőne? melyik merne jőni,
Gyenge ábrázatját kövön összetörni...?
Ne lopjuk az időt: felment annak ára;
Jobb, hogy minden ember hazamegy dolgára; -
Én is ezt a címert hazaviszem innet,
Mivelhogy ez engem örökösen illet:
Jó’jtszakát, magyarok, ámbár reggel vagyon:
Váratok piacát én immár elhagyom.”
9.
Mint a bőszült gulya, ha vérszagot érez,
Bömbölve fut össze a kiomlott vérhez:
A lázadt magyarok azonképen vannak,
Mind az olasz felé törnek és rohannak.
Mennydörgést felülmúl vészes orditások,
Látszik, de nem hallik, fogcsikorgatások!
Mint a tengerhabok, egymást zúgva tolják
S amint neki dőlnek, recseg a nagy korlát.
10.
Feláll a király is hímzett sátorában,
Mind a két ajaka reszket haragjában,
Homlokán a ráncok sűrűbbre vonúlnak,
Szeme széjjelvillog, orcái kigyúlnak.
Egyszersmind előáll két derék levente,
Egy édesanyának szülötte, nevelte,
Egyformák tetőtül talpig épenséggel,
S szólnak a királyhoz tanult emberséggel:
11.
„Szépen megkövetjük felséges királyunk,
Hogy hitvány beszéddel színe elé állunk,
Nem tehetünk róla, mert a vérünk lázad,
Égeti lelkünket e szörnyű gyalázat.
Ím az országcímert, négyes szalagjával,
Négy ezüst szalagján hét oroszlánjával,
Koronás, keresztes, hármas zöld hegyével,
Egy bitang kalandor játékon nyeré el.
12.
„Tiszteljük, becsűljük az olaszt mi otthon,
De magyar hazánkban rajtunk ki ne fogjon,
Ne kössön velünk ki, csúffá ne tegyen, mert
Megharagszunk, aztán nem nézzük az embert.
Sohse lásson úgy föl hústorony testével,
Szeme föl se nyíljék kocka-szerencsével:
Gyermeki játszásnak mi a dicsősége?
Rója fel, hogy annak sírás lesz a vége.
13.
„Vagy talán azért van úgy elkevélyedve,
Hogy vele kitűzni senkinek sincs kedve?
Nincs, mert nem játékra való ez a dolog,
Melyben egy nemzetnek böcsülete forog.
Nem játszhatnék, midőn haragszik a magyar
És hazájáért nem orra bukni akar:
Szégyen és kacajgúny a bukás jutalma:
De dicső az ember hazájáért halva.
14.
„Azért megkövetjük felséges királyunk,
Mi e csúfolóval mostan szembeszállunk,
Szembeszállunk pedig nemcsak kopjaszálra,
Hanem, ahogy illik, életre s halálra.
Nem való játékra az efféle dolog,
Melyben egy országnak becsületi forog:
Gyalázatos élet a bukás jutalma:
De dicső a bajnok, a hazáért halva.”
15.
Míg az egyik szólott, fejjel a testvére
Ráüté a szókat, mintha ő beszélne;
Hallgatá a népség, mint valamely papot,
Víni mind a kettő engedelmet kapott.
Az olasz kivonta - s végignéze kardján,
Fényes lapját kétszer végigfente karján,
S megfordult a lóval egy álló helyében,
Körülhordva szemét a temérdek népen.
16.
A nép mit se hajtott az olasz vitézre,
Mintha fénylő kardját nem is venné észre;
Most már bizonyosnak hitte a diadalt,
Tudta, kinek híják a két szép fiatalt, -
Azt is, kinek híják, azt is, hogy ki fia,
Azt is, hogy mindkettő nagy vitéz dalia;
Kik midőn a korlát közzé bejövének,
Rájok minden szemből nevetett a lélek.
17.
Gyulafi nemzetség sarja mind a kettő,
Egy napon és órán hajtá őket egy tő,
Iker magzatai egy édesanyának,
Szemre, szívre, főre hasonlók valának.
Mint midőn egy szárra két szép gyümölcs forrad,
Mindenik megsínyli, ha az egyik sorvad:
Úgy hangzottak össze a legkisebb vágyban;
Ittak egy pohárból s háltanak egy ágyban.
18.
Lóránt az idősebb - alig néhány perccel,
Néha, midőn tréfált, büszke is volt ezzel;
Bertalan az öccse, - de magasabb nála,
Legalább oly fokkal, mint egy haja-szála.
Ezen esett néha szóbeli feszengés;
Nem is vala köztük komolyabb versengés,
Mígnem a két ifju azt az időt érte,
Mikor mindenik szív a magáét kérte.
19.
De midőn ama szép korra eljutának,
Melyben már az ifju örvend a leánynak,
Mikor elbájolja minden, ami szűzi,
És, ha mit az eldob, kebelére tűzi;
Mikor - oh, élet rövid paradicsoma!
Egy virág, egy fűszál, vagy csak lába nyoma,
Egy vonás, egy semmi... rája emlékeztet,
És a szívben meleg forrást gerjedeztet;
20.
Mikor, mondom, e szép korra eljutának:
Szerelmére gyúltak ketten egy leánynak;
Kende Rózsa volt az, Kende Pál magzatja,
Büszkébb vala rá, mint őseire, atyja.
Annak szánta lányát, akit keble választ
De ez a fiúkban nem birt tenni választ;
Szíve mindenikhez egy mértékbe’ vonzá
A kettős szerelmet egyszerre viszonzá.
21.
Váltig mondja Lóránt, váltig is izenget,
Hogy ő az idősebb, s az idősebb enged;
Bertalant is gyötri a testvéri bánat:
Ő az ifjabb, úgymond, és az ifjabb várhat.
Százszor a leányt ők nevezik biróvá:
Egyszer sem tehetik részre-hajolóvá,
Míg nyomos tanáccsal közbeszól az apja
És a döntő percet három évre szabja.
22.
És már a kitűzött három év letelvén,
Nem enyhíte semmit az ifjak szerelmén;
Hiába kereste mindenik a halált,
Mert csak hírre-névre, dicsőségre talált.
Ismeré azt minden, a két forgótollat,
Mely elüljár mindég, hol veszély van s hol had;
Ismeré a kardot, melyhez oly hű társa,
Valamint a két szem egy közös látásra.
23.
Ott valának, midőn Lengyelország népe
Másodízben térdelt nagy Lajos elébe,
Ki utólszor vonta fegyverét, - a litván
Zendülők haragját hódolni tanitván.
Ott valának midőn a gőgös Velence,
Az Ádria-tenger mátkája, kegyence,
A föld kincsesháza és a világ ura,
A magyar fegyvertől békeszót koldula.
24.
Jelen voltak nemrég a nápolyi harcon,
Hol vérbűne díját elvéve az asszony,
Ki Lajosunk öccsét birta hajdan férjül,
És még nem számolt be a kiontott vérrül,
Amiért hogy András ő általa vesze.
Most elérte Isten bosszuálló keze
Gyilkoló vasától négy dühös magyarnak, -
Neve... bár ne volna... vesszen a cudarnak!
25.
És már a kitűzött három év letelvén,
Nem könnyíte semmit a leány küzdelmén;
Szomorún adá ki az utolsó választ:
Kettő nem bírhatja, hát egyet se választ. -
De én messzehagytam a beszédem sorját;
Ha! mint forr a népség! hogy zsibong a korlát!
Az olasz csak rám vár, lova hetykén táncol;
Maga pedig így szól és homlokot ráncol:
26.
„Gyermekek, ez a hely nem tinektek való,
Fussatok, eltapos itt a katona-ló...
Hír ne’kül hazulról minek távozátok?
Sírva-ríva keres az édesanyátok.”
Így csúfolta őket az olasz előre;
De a két levente nem ijedt meg tőle,
Vérvörös tollukat kapák mind a ketten
S küldék neki ilyen erős izenettel:
27.
„Mond meg az olasznak, a bitang lelkének,
Fogja meg zabláját csúfoló nyelvének,
Az gyermek, akinek nyelve a fegyvere,
Nyelvet öltögetni mi nem tudunk vele:
De ha kedve is van, bátorsága is van
Víni bajnok módra: íme tollunk, itt van.
Válasszon közűlök, tűzze sisakjához,
Könnyű a választás, mindenik halálos.”
28.
Ezt hallván az olasz, nevetésre fakadt,
Kéklő sisakjához tűzte a tollakat,
Melynek a legcsúcsán a maga nagy tolla,
Egy fekete sas-szárny, volt hátrahajolva.
Kiszakaszta ebből két parányi szálat,
Küldé a fiúknak s vele gúnyos választ:
„Jőjön mind a kettő, vagy, nem bánom, annyi,
Ahánynak egy-egy szál pelyhet győzök adni.”
29.
A magyar leventék átalltak egyszerre
Csapni az olaszra, ketten egy emberre,
Nyilat húztak; a nyíl esék Bertalanra,
Megölelte bátyját és indult rohanva.
Lova mintegy úszott a levegőégen,
Dárdáját előre szögezte keményen:
Dárda, ember és ló úgy suhant előre,
Mint egy óriási szárnyas nyil, kilőve.
30.
Megállott az olasz, mintha kőszirt volna
S messziről száguldó szélvésszel dacolna;
A ló sem moccant meg, még a fülhegye sem,
Ahogy azt előre szögezé hegyesen.
De midőn alig volt ötlépésnyi távol,
Egyet szökött hajszra, mintegy csak magától,
Míg gazdája nagyot billente a dárdán,
A magyar vitéznek hónaljába mártván.
31.
A derék levente lováról ledőle;
Meghorkant a szép ló és elszaladt tőle,
Futkosott gazdátlan s addig meg sem állott,
Míg mind le nem hányta a nyeregszerszámot.
Elbusúlta magát a másik dalia,
Látván, hogy elesett kedves atyjafia:
Megereszti fékét és vágtatva nyargal
Az olaszra, kivont széles görbe karddal.
32.
Nagy volt a csapás, mit a levente mére
Az olasz vitéznek sisakos fejére,
De mégis nagyobb, bár csak balkézzel adta,
Mellyel az idegen a csapást fogadta.
Elszakadt a kardvas épen a tövében,
Markolatja maradt az ifjú kezében,
Parittyázott a vas - felrepült ragyogva,
Aztán eltemette magát a homokba.
33.
Míg ezt cselekedte izmos balkezével,
Jobbjával a súlyos dárdát emelé fel
(Súlyos volna másnak, de neki csak álom)
S megcsapá vele a szegény ifjat vállon.
Egybe’ visszarántá. Dőlt a test utána,
Mert nyakába akadt a bárdnak szakálla:
Fővel esett, lábát felfogá kengyele,
Bokros paripája futni kezdett vele.
34.
És elfutott volna megbokrosult lova
Fennakadt testével Isten tudja hova, -
Kövön törte volna össze ifju fejét,
Szomjú föveny inná szétloccsant velejét:
De nem óhajtotta íly csúnya halálát
Az olasz levente: kapta nagy dárdáját,
Szügyébe hajítá a szép paripának:
Visszatántorodva lerogyott az állat.
35.
A király orvosi most elésiettek,
Kezök alá venni az elesetteket:
Megörűltek mindjárt s paizson emelve
Vitték onnan őket nyúgodalmas helyre.
Seböket kimosták tiszta forrásvízzel,
Bekötözték szépen, drága balzsamírrel;
Mikor ők elhagyták, jött az édes álom,
Aki legjobb orvos ezen a világon
36.
Aki legjobb orvos, aki legjobb dajka,
Vagy tán puha bölcső, vagy himbáló sajka,
Vagy folyam az élet s halál közti mesgyén,
Egyik partja innen, a másik túl esvén.
E folyón az ifjak ellenkező partra
Váltanak egymástól; - Isten úgy akarta:
Lóránt az életre szerelemre virrad,
Bertalannak enyhet a nyugasztó sír ad.
,Nagy öklelő fáját hogy fölhányja vala,
Lajos király kérdi, vajjon kicsoda volna.‘
Ilosvai.
1.
Az olasz, a téren egyedűl maradva,
Ballagott kevélyen, el se volt fáradva,
Hajszála se görbült a nagy viadalban,
Nemhogy nehéz sebet kapott volna abban.
Nyargalódzik fejér lován a hirdető,
Bő köpenyeg rajta, mint egy nagy lepedő;
Köntösén islóggal, arany-ezüst hímmel
Írva és kivarrva sok szép jeles címer.
2.
„Magyarok,” kiáltja, „címeres vitézek!
Idegen bajvívók s mindenféle népek!
Nyílik a sorompó életre-halálra,
Ország címerének szabadítására.”
Monda, és kinyitván a magas korlátot
Három ízben kürtölt, háromszor kiáltott:
„Megnyílt a sorompó életre-halálra,
Ország címerének szabadítására.”
3.
Zúg-morog a népség, néz hátra, előre,
Várja, hogy bajvívó valahonnan jőne,
Nyitva a sorompó és a rézkürt harsog,
De vitéz nem akad, aki vína harcot.
Szerbe-számba vette a hadieszközét -
S elhagyá az olasz a sorompók közét.
Felállt a király is, szégyenült haraggal,
És indulni készült a többi urakkal.
4.
Ekkor a várkapus kürtjével jelt adott,
Patkók csattogása messziről hallatott,
A király megállott, az urak is szinte,
Nagyot várt a népség, mind arra tekinte.
Pej paripán vágtat egy iszonyú barát,
Ki magára öltött egy durva szőr harát,
Mely feje bubjától a sarkáig leér, -
Derekán keresztül kötve vastag kötél.
5.
Rőt csuklyája megől a képe sem látszik,
Mert levonta mélyen, egész az orráig,
Egyebütt takarja szakálla, bajusza,
Mint fejér zászlócska, szellőháton uszva.
Öklelő dárdája, melyet bal kezén hord...
Vélnéd, hurcol egy nagy pusztai kútostort;
Olyan hosszu, mondom, de nem oly hajlékony,
Vendégoldalnak sem lenne biz’ az vékony.
6.
Csípejéről görbe kardja lóg, szertelen,
Jóval alul ér az a vaskos kengyelen,
Rezes volt valaha, most is látszik rajta,
Csakhogy a réz most már zöldet játszik rajta.
Kétfelől a kápán két tömérdek fegyver -
Egy hadi szekerce s egy buzogány hever:
Otromba két szerszám, ordasnál ordasabb,
Nem kímélte tőlük a cigány a vasat.
7.
Ennyiből áll rajta az egész fegyverzet. -
De hátra van még egy csudálatos szerzet:
„Ahol jő” nevetnek, akik arra néznek,
„Rozsdás fegyvernöke a rozsdás vitéznek!”
Balfelől belepte egy nagy öblös paizs,
Ami nagy lenne, ha tekenő volna is;
Teherkép emeli, nem ótalom végett,
Nem őróla szabták ahhoz a mértéket.
8.
A paizs megől egy néminemű dárda
Rozsdás rőt fejével kandikál ki hátra;
Szélességre ugyan ásónak is elég
Lenne, ha elvágnák a hosszának felét.
Kétfelől a nyergen egy-egy szál parittya,
Erős bikabőrnek hátából hasitva,
Lóg le, mint valamely óriás bocskora,
Bennök egy-egy kő, mint a fejem akkora.
9.
Hátul a nyeregnél feküttek a nyilak;
Ezek is megannyi szárnyas kopjafiak;
Vállán az öregnek van az erős kézíj,
Elszörnyed az ember arra csak ránézni.
Jobb kezében, amit nem várt esetre tart,
Egy pár meztelen vas, igaz fringia kard,
Hosszu, görbe, széles - nagy az ő mivoltok,
Sömörként borítják véres rozsdafoltok.
10.
Így körültámasztva sok nehéz fegyverrel
Lassabban poroszkált a ló a teherrel,
Ellenben a másik, az ijesztő barát,
Csakhamar elérte a bámulók sorát.
Összenézett a nép, nézett, de hallgatott
S a lovas barátnak nagy sikátort adott,
Mint mikor a Vörös-tenger kettéválván
Habjai csendesen ültek egymás vállán.
11.
De midőn a szolga odaért ügetve,
Kifakadt a népnek a nevető kedve,
Kifakadt s azonnal magas fokra hágott,
Üzvén az öregből sok bolond csúfságot.
Kérdi egyik: „Hogy’ az ócska vasad, bátya?
Hátha vásárt ütnénk: sokan vagyunk, látja.”
„Atyafi! eladó a hasadt tekenő?”
Rikácsol egy félhang: „Ugyan hozza elő.”
12.
Jól hallotta Bence, (mert hiszen hogy ő volt,
Arra tán nem is kell vesztegetni a szót)
Egy betűig hallá, de tűntette magát,
Mintha nem értené a csufolók szavát.
Derekát azonban kezdte egyengetni,
Kár, hogy csak a nyakát tudta hátrább vetni;
Virgonc legénysége is eszébe jutott,
Próbálta, ha tudná, amit akkor tudott.
13.
Megsodorta bajszát, de az visszahajla
S mely elébb volt csákó, lett belőle kajla;
Néha meg-megrántá a zabolaszárat
S ijedtében majd leült a jámbor állat.
A pajzán suhancok méginkább nevették
E hiúságért az isten-teremtettét:
„Félre, félre, nyargal a szilaj paripa;
Fusson, aki futhat; ember-halál lesz ma!”
14.
Bence jobbra-balra sandalít félszemmel,
Káromkodni volna kedve, csakhogy nem mer,
Komoly ráncba szedi szemöldöke táját,
„Megvetem,” gondolja, „a csufolók száját.”
Ballag nagy-begyesen, a kacaj követi,
Mert sehogysem illik e méltóság neki,
Úgy se’, mintha rozsdás sisakja helyére
Üstöt borítana borzas vén fejére.
15.
Ócska mentéjéről perém és paszománt
Csüng előre-hátra fülek, farkak gyanánt,
Nadrága még birná, csakhogy, az átkozott -
Szörnyüség! a térdin hogy’ megfogyatkozott.
Sárga csizmáján nincs egy mákszemnyi sárga,
Legöregebb lenne az a zsibvásárba’;
De a sarkantyúján van ám rozsda elég,
Tán bizony kincsásók a föld alatt lelék.
16.
Ballagna begyesen, de, ebanyja lova,
Egyszer csak megáll s nem megy se té-, se tova;
„Co fel, sárga, co fel!” biztatja hiába,
Nem mozdúl a sárga, leragadt a lába.
Hátra tekint Bence: „Ejnye veszetthordtát!”
Négy-öt erős fickó tartja lova farkát;
Felejti mérgében, hogy félni kellene
S ily szavakat szórat a bosszuság vele:
17.
„Cudarok, zsiványok, haramiafajták,
Kik az embert fényes délbe’ megtámadják, -
Léhűtő pocsék nép: ezelőtt húsz évvel
Bántatok volna így szegény jó gebémmel!
Birnám csak én is úgy, mint akkor, vén tagom,
Nem tréfálna kendtek velem ily vastagon;
Most is megmutatnám ugyan, ki az ember,
Csak ne volna rajtam ennyi súlyos fegyver.”
18.
Vesztedre beszéltél, szegény jámbor öreg,
Egymást érik a nagy paizson a kövek,
Kushad Bence vitéz, fejét aláhúzza,
Hogy valamiképen a kő be ne zúzza.
„Üssük, üssük, ott mász a tekenősbéka!”
És foly a legénység csintalan játéka,
Még tovább is folyna, ha a szörnyü barát
Meg nem hallaná az ingerkedők zaját.
19.
Meghallotta ám és hátra is tekintett,
Szólni ugyan nem szólt, csak kezével intett,
Öklelő dorongját magasra emelé,
Rázta fenyegetve a pajkosok felé.
S mint mikor vesszőjét sejtve a mesternek,
Az iskolás fiúk pisszenni se mernek:
Hirtelen elnémult a vihogó lárma;
Tőlük ugyan Bence akár fején járna.
20.
Most az ősz barátra fordult a figyelem,
Ki lovát ugratta a bajvivó helyen;
Nem kövér a pej ló, de csontjai nagyok,
Szép simára kefélt szőre pedig ragyog.
Kitetszik belőle, hogy nemes a vére,
Szinte örül, hogy ma táncolhat kedvére,
Kényesen hordozza az erős leventét,
Látszik, hogy az Isten sem hámba teremté.
21.
A barát a lóval karikára forgott,
Felhányta magasan a nehéz dorongot
S megkapá marokkal, - vagy tán meg se kapta,
Csak, mint könnyü pálcát, ujjain forgatta.
Zúgott a nehéz rúd, kavarván a szelet,
Nagy tányért csinált a barát feje felett.
Fényes karikát írt hegye a fegyvernek,
Mint ha tüzes üszköt csóválgat a gyermek.
22.
Álmélkodik a nép, eláll szeme-szája,
A vitéz karoknak erejét csudálja,
Suttog babonáról, kételkedve morog:
Nincsen Istentől e szemmel látott dolog.
Van, ki a barátban Toldira ismerne,
De vénelli Toldit oly nehéz fegyverre;
Másik úgysegéllyel állítja, hogy megholt
Az öreg Miklós, - ő temetésén is volt.
23.
Olyan is van elég, aki, ha csak lehet,
Szörnyíti erősen a csudás híreket,
Sőt, ha mástól nem hall, jobban esik neki,
Ha maga csinálhat és azt terjesztheti.
Egyik ezek közzül azt a mesét lelte,
Hogy e biz’ a meghalt Toldi Miklós lelke;
Elragadt a félsz, a sziveket eltelé, -
Még aki nem hitte, az is borzadt belé.
24.
Kérdezi a király: ki s kicsoda volna,
Ha már az ősz bajnok, Toldi, odavolna?
„Azt mondátok nekem, hogy a vén sas nem él:
De hol venné magát hasonlatos személy?
Akár nagy termetét és őszöreg fejét,
Akár pedig nézem iszonyú erejét:
Mindenhogy’ csak a vén Miklóst lelem benne;
Ily szakasztott mása honnan is teremne?”
25.
Az urak egymásra néztek, de nem szóltak,
Látszott képükön, hogy zavarodva voltak,
Nem akadt közűlök aki szót emeljen,
Mindenik azt várta, hogy másik feleljen.
Végre monda egyik: „Hihető, hogy csak ál
- Mint a gúnya rajta - a bajusz és szakáll;
Hiszen bírja, bírja vén ember is vasát,
De csak fiataltól telik e gyorsaság.
26.
„Aztán a vén Toldi - nagy híre volt annak,
Urát is adhatom mindenkor szavamnak -
Nem soká élt, hogy az udvart idehagyta
Vakmerő goromba beszédnek miatta.
Elkövetett bűnét vette-e szivére?
Vagy csak a vénségtől állott meg a vére?
Akárhogy, akármint, de őt testi szemmel
Nem látta azóta földönjáró ember.”
27.
A király megrázta ősz fürtit hajának,
Ködöt vont szemére néminemü bánat,
„Tudom,” monda, „tudom; emlékezem arra
Az oly sokszor megbánt „távozzál” szavamra.
Emlékezem, mikor voltam olyan gyenge,
Hogy az igazmondást nem birám el szembe; -
Mert zsémbes, de hű volt a vén Toldi nálam:
Keserű orvosság durva fakanálban.
28.
„Akkor is... de nem jut már eszembe szava -
Úgy emlékezem, hogy néki lett igaza,
Megbántam a dolgot, nemsoká hogy elment,
S hej örömmel adtam volna a kegyelmet:
De ti azt mondátok, már minden hiába,
A király haragját elvitte sirjába...
Mely hazugságot én most megbocsátanék,
Csak volna életben a régi szolga még.”
29.
A király e szókon méla gondba merült,
De vidult azonnal, orcája kiderült:
Nemcsak látja már, hogy erősek az inak,
Mennydörgő szavát is hallja vén Toldinak.
Mert míg az urakkal a király szót váltott,
Háromszor kerülte az meg a korlátot;
Nem kerűli többször, kiáll a középre
S így rivalkodik a körülálló népre:
30.
„Hát én itt magamban körös-körül járjak,
Mint a nyomtató ló, vagy a kerge állat?
Talán azt hiszitek, hogy útam-veszetten,
Szándékomon kívül csak idetévedtem
És azért kerengek, hogy a rést, amelyen
Szabadúlni tudnék, valahol megleljem?
Háborgós nyila! hát nem akad egy kölyök,
Aki szembeálljon, mikor víni jövök?
31.
„Hogy nem ért a szórul...? vagy hol az a talján?
Most jőjön erejét fitogatni, hadd lám!
Vagy talán odébb állt az országcímerrel,
Szégyellve, hogy ahhoz jut oly könnyü szerrel?
Ó! hogy ez a várhegy meg nem nyitja száját
S e bámész juhoknak el nem nyeli nyáját;
Nem elég, hogy szabad címert hagya rátok -
Védni azt a sírból járjon fel apátok?”
32.
Így kiált a csuklyás, elég értelmesen;
Félreáll az olasz, nem venné észre sem,
Hej dehogy mutatná magát víni késznek,
Csak ne szégyellné, hogy annyian ránéznek.
Felzökken lovára, amely szinte görnyed,
Nyomul a középre, káromkodva szörnyet:
„Vén pap, mit keressz itt? meguntad életed?”
„Olasz! neked hoztam utolsó kenetet.”
33.
Azzal egyberoppan a két erős bajnok.
Toldi a nyeregben jobbra-balra hajlong,
Jobbra, balra rántja tanult lova száját
S játszva kikerűli az olasz dárdáját.
Szúr aztán az olasz a semmin nagyokat,
Mint a vénasszony, ki négy szemmel varrogat, -
Cérnát vonna tűbe... épen mellette jár -
Csak, ahová kéne, fokába nem talál.
34.
Megharagszik egyszer a nagy bálvány olasz:
„Gyilkolom a lelkét! hát engem csúfol az?
Öklelő dorongját vállán hordja veszteg...
Védd magad - mert véged, ha én hozzákezdek!”
Elhibázza Toldit, mint előbb, a dárda,
De mikor mellé jut és ez nem is várta,
Kardot ránt az olasz - a szőrcsuklya reped, -
Megrémül a sok nép: „no barát, jaj neked!”
35.
Jaj is volna, bizony, vagy tán jaj se volna,
Szörnyet halna Toldi, egy igét se szólna:
De acél-sisak van a szőr-csuklya megett,
Másszor is kapott az oly ütést eleget.
Kardot ránt az öreg, de míg azt kivonja,
Hármat csap az olasz sebesen, egy nyomra:
Peng harmadszor a kard, elszakad középen,
Csonka vaskó marad gazdája kezében.
36.
Nekihúzalkodik a barát is, kapja,
Ahogy Isten bírni adta, oda szabja;
Féluton a kard-él az olasz nyakához,
Sose hal meg, ha e vágás nem halálos:
De látván, hogy eltört ellenfele kardja,
Iszonyú csapását rögtön visszatartja
És kiáltja Bencét, hogy ez egy heverő
Kardot a vitéznek hamar hozzon elő.
37.
Megfogadja Bence, a kard elérkezik.
Most sokáig tartó vívás keletkezik:
Kar feszűl kar ellen, szablya szablyát penget; -
Egytestvér a két kard; hát egyik sem enged.
Kétszer csapnak össze, annyiszor pihennek;
Harmadszor dühösen megint összemennek;
Maga Toldi is már ühmgetésre kezdi,
Látván, hogy erejét oly hiába veszti.
38.
Megharagszik aztán s odavág olymódra,
Hogy legény korában is számot tett volna:
Felfogá a másik a csapást, de élit
Egymásba rótta a két kard, szinte félig.
Nem birá az olasz kardját megtartani,
Recsegve-ropogva tágultak inai:
Repül a hegyes kard szárnya-szabadjában
És billegve áll meg egy sorompó-fában.
39.
Az olasz elugrott: ezer szerencséje!
Mert iszonyut vág most a barát feléje,
Olyat, hogy utána rándult maga ferdén
És csak kicsi tartá, hogy megmaradt nyergén.
Káromkodik egyet, ott van buzogánya
(Félmázsa, ha nem több) zúdítja utána,
Sejti amaz és a lóserényre fekszik,
Annak köszönje, hogy haláltól menekszik.
40.
Az idegen bajnok gyorsan visszafordul,
Vér fut a szemébe, részeg, de nem bortul,
Él, hal, neki mindegy, rohan a barátra,
Ágaskodik a ló, villámlik a dárda:
Mintegy el akarja ellenét gázolni, -
Csakhogy nem ereszti ám oly közel Toldi:
Szügyének feszíti nagy öklelő fáját,
Úgy buktatja hanyatt a lovat s gazdáját.
41.
Ekkor a vén Miklós leugrik lovárul
És kivont fegyverrel az olaszhoz járul;
A király engedne: „Kegyelem!” kiáltja,
De elébb járt a vas, Toldi Miklós bárdja.
Maga lóra pattan, maga Bencének int,
Azzal útat veszt a sokaság közt megint:
Megfélemlik a nép, csak bámúl utána, -
Míg el nem csapódnak egy közel utcára.
42.
Nagy hallgatás után ébredez a zsibaj,
Először csak egyes, kérdő hangjaival,
(Szálankint először, úgy lehet mondani;)
Felelet helyen is mind kérdést hallani:
„Ki volt ez? mi volt ez? ördög-e, vagy barát?
Mért fel nem födözte a királynak magát?
Mért hódolni nem ment? vagy semmi szüksége
Földi jutalomra, földi dicsőségre....?”
43.
Lett aztán zaj elég, sok szónak sok alja,
A hírnök azonban kürtjét megfuvallja:
Harsog tölcsér-szája a fonatos réznek,
Elcsitúl a lárma és mind odanéznek.
Felkiált a hírnök: „Ha van, aki meri
Állítni, hogy az ősz bajnokot ismeri,
Álljon elő bátran és ha igazat szól,
Jutalmát veszi a felséges királytól.”.
44.
Mindjárt is előáll Pósafalvi János
És meghajtva térdét így szól a királyhoz:
„Felséges uram, én esküszóval merem
Állítni, hogy az ősz bajnokot ismerem.
Tegnapelőtt este én vittem neki hírt,
Hogy az országcímer idegen kézre birt,
Ettem, ittam vele, láttam is táncolni:
Sose menjek haza, uram, ha nem Toldi.”
45.
E szavakkal önte a királyba lelket.
Kapott is jutalmul két szép nemestelket,
Hátraszól a király a nagyurak felé:
„Írjátok meg” úgymond „aranyos levelét.”
Egyszersmind az urak közül kiválogat
Fényes öltözetű éltes embert sokat:
Toldi után küldi: híják nyomba’ vissza;
Sehogy ott ne hagyják, szörnyen rájok bízza.
46.
De a nép sokallja mindezt sorra lesni,
Ujjongatva ömlik Toldit fölkeresni,
Azt hinné az ember: tűz felé szaladnak,
Majd felfordul a vár, oly robajjal vannak.
A királynak sincsen kedve lent maradni;
Négyszemközt akarja Toldit elfogadni:
Nem bízik magához (föl is azért megyen)
Hogy a négy szem közzül kettő száraz legyen.
,Dicsérete, tisztességi lön barátnak.‘
Ilosvai.
1.
Immár Toldi Miklós, és öreg szolgája,
A Dunán átkelve Rákosmezőn jára,
Toldi elül, Bence utána csendesen,
Nem dobban az úton lovaik lába sem,
Körme sík homokba csuklóig lehalad,
Nyom előttük sincsen, utánok sem marad;
Ha maradna is, azt mindjárt egyenlőre
Söpri az éjszaki szélnek fölözője.”
2.
Ballag a vén Toldi, tépelődve ballag,
Ki tudná, mit gondol azért, hogy csak hallgat?
Látom én: a folyó, azért hogy hallgatag,
Mélyebb szokott lenni, mint a csörgő patak.
Bence sem szólott még, amióta jőnek;
De a hallgatást nem soká bírja ő meg:
Csak az első egy szót ejtené ki Toldi,
Majd ki tudná ő a többijét pótolni.
3.
Úgy intézte a sort, hogy gazdája mellé
Érkezzék, de mintha észre nem is venné;
Akkor hol köhentett (nála szokott próba),
Hol pedig lovával őgyeledett szóba.
Avval is kénytelen volt felhagyni aztán,
Bölcsen átallátta hogy semmit se használ;
Mentek, mendegéltek még egy jó darabot,
Egyszer a vén Miklós e szókra fakadott:
4.
„Nem hiába ástunk földalatti vermet:
Lásd, Bence, a földön már meg sem ismernek;
Mesévé csinálnak maholnap engem is,
Amiről azt mondják: hisszük is azt, nem is.”
Itt elhagyta kissé, vagy épen elakadt -
Érzé, hogy ha még szól, mindjárt sírva fakad;
Így sem óhatá, hogy titkon el ne lepje
Szeme ősz pilláit könnyjének egy cseppje.
5.
Nem sok idő kellett, csak amíg az ember
Kettőt avagy hármat pillantana szemmel,
Hogy megint erőt vett szívén az ősz Toldi
S folytatván beszédét, ígyen kezde szólni:
„Időnek előtte krónikába tesznek,
Még szemökkel látnak s ihol már se hisznek;
Tán sokallják ami vén karomtól telik:
Mennydörgős nyila! hát kinek keveselik?
6.
„Büszke Lajos király, ravasz vén ember te!
Jobb szemed volt másszor: karomat ismerte,
Ismeréd a testőrt, aki hajdanában
Testével takart el sok nehéz csatában.
Most nem ismersz, ugy-e, bár erőmet látod?
Hm! hogy’ ismerhetnél minden vén barátot?
Hidegen vonítasz a dologra vállat - -
Vén király! a róka nem rókább tenálad.
7.
„Vagy talán azt várta, hogy mint földi féreg,
Lábaihoz csúszok és kegyelmet kérek?
Mért kérjek kegyelmet? amiért a gyermek,
Kit goromba szülék ok nélkül megvernek?
Én kérjek kegyelmet? én, holott ő vétett? -
Hisz te látod, Bence, te látod mivé tett!
Elsötétült lelkem, mint a sötét árnyék,
Ollyá lettem, mintha már földön se járnék.
8.
„Mit vétettem azzal, hogy kikeltem bátran
És korcs udvaráért a királyt dorgáltam -
Melyben már alig van egy jó magyar bajnok,
Csak holmi lyányképű, ugrándozó majmok?
Fájt, hogy a magyarból olasz bábot csinál,
És szemébe mondtam: ez nem szabad, király!
Ha megromlik a nép régi jó erkölcse:
Mit ér a világnak csillogó kenőcse?
9.
„Nem vénség az, ami engem sírba teszen,
Régi kardját, íme, most is birja kezem,
Fájdalmim, ha vannak, nagynéha gyötörnek:
Óh, ez a penészes tunyaság, ez öl meg!
Nem ahítom én a nagy király kegyelmét - -
De Lajost szerettem... most is szeretem még;
Hozzá vonz a lelkem... Mi haszna? mi haszna?
Bújj el öreg: halj meg; ne nyisd szád panaszra.”
10.
Erővel nyomá ki utolsó szavait; -
Mint, ha szűk edényből öntenek valamit,
Utoljára mindig legnagyobbat buggyan:
Olyformán szakadt ki őbelőle a hang.
Elfordult sebesen, alighogy kimondta,
Szőrcsuháját mélyen a szemére vonta,
Úgy nézett a széllel farkasszemet, soká,
S könnye csordulását a nagy porra fogá.
11.
Pest felől azonban, mint valamely felleg,
Porral és morajjal a sok nép közelget,
Nagy ujjongatás lesz, mihelyest belátják:
Toldi! a mi Toldink! örömmel kiáltják.
Egymást töri a nép, úgy nyomul előre,
Hogy meglássa Toldit, siet nyakrafőre.
Karikába veszik, elfogják az utját,
Köszöntik jelekkel, hanggal, ahogy tudják.
12.
A lovasok közzül pedig egy úr kivál,
Mondván: „Toldi Miklós! köszöntet a király,
Régen tartogat már számodra kegyelmet,
És nem vala szükség azt újra kinyerned;
Meg is adta volna százszor és nem egyszer,
De híre futamlék, hogy már sírban fekszel:
Most, midőn ezt a hírt így meghazudtolád,
Jöszte, vedd kegyelmét, mit ő kész szívvel ád.”
13.
Így szóla, és mikor véget ért a beszéd,
Nyujtá a vitéznek barátságos kezét:
Késett elfogadni - szeme csak tébolygott,
Mintha nem is hinné Toldi ezt a dolgot.
Akármerre tekint, minden ember képe,
Minden ember szeme ragyog örömébe’:
Csak, lám mondom, ő néz tétovázó szemmel;
Elszokott, hiába! még örülni sem mer.
14.
Majd az öröm lángja őt is átalhatja,
Szeme kezd lobogni, jobb kezét odadja:
De, mintegy akarván örömét titkolni,
Indultában ekkép dörmölődik Toldi:
,Óh én vén szakállam, hívatlan vendégem,
Ím Budára hívat most a király éngem,
Tán meg is csufolnak ott az ifjak éngem,
De király parancsa: fel kell menni nékem.
15.
Ám, ha megállandod ott a te bosszúdat
És megtanítandod most serdült ifjakat:
Gyönggyel megfűzetlek, mint jó szakállamat.
Ha pedig szégyenbe hozod tenmagadat:
Szálankint tégedet én el-kiszaggatlak,
Város piacára, szemétre kihánylak.
Azért úgy mutassad, ősz szakáll, magadat,
Hogy aranyba, gyöngybe téged foglaljanak!‘
16.
A nép helyeselve integet egymásnak,
Vége-hossza nincsen az ujjongatásnak,
Toldihoz tolúlnak, egymást nyomva, törve,
Akit a szép ruhás urak vettek körbe.
Más csoport az öreg Bencét fogja körül:
Szegény jámbor szolga! majd meghal, úgy örül:
„Megmondtam” dicsekszik, „hogy e lesz belőle!”
Pedig sose mondott semmit meg előre.
17.
Fogdossák a markát, kérdik, ismerkednek:
„Ej no, Bence bátya, jut eszébe kendnek:
Mikor itt s itt - tudja?”... s mondtak olyanokat,
Mikből sose hallott a jó öreg, sokat.
„Hogy van Bence gazda? alig ismerni rá.”
„Cimbora, most kendnek falut ád a király.”
- „Meg is érdemelné, ugyseg’en, igazán:
Van egy faluára ereje a hazán.”
18.
Bence azt se tudta, mely felé tekintsen,
Hogy mindnek odadja, annyi keze nincsen,
Szájának is kéne lenni vagy ötvennek,
Hogy felelni győzzön, aki kérd, mindennek.
Csak nézett mosolygva, hol ide, hol oda:
Bal kezével mente-gombjain kapkoda,
Jobbja meg a nép közt kézről-kézre járván -
Kifogott az öröm, kifogott az árván.
19.
Nem tágít a népség, egymást töri, tolja;
Még jobban gyülekszik, nemhogy eloszolna;
Aki hozzá nem fér, hogy vele beszéljen:
„Éljen Bence!” kiált, „a jó Bence éljen!”
„Megvan a vén Bence? lássuk a vén csontot!”
- „Ezt hajigálták meg valamely bolondok?”
- „Ki bántotta Bencét, a pokolra termett?
Akasztófa kéne annak az embernek.”
20.
- „Hol az öreg Bence, Toldi vén dárdása?
Fel kell őt emelni, hogy mindenki lássa! -”
„Emeljük, emeljük! hisz’ vagyunk elegen:
Így la, mindenestül, hogy hamarább legyen!”
Azzal nekidőlnek, ahogy tőlük telik,
És Bencét lovastul vállukra cepelik;
Fészkelődött elébb egy kissé az állat,
De majd belenyugszik, mivel úgyis fáradt.
21.
Csakhogy a hideg nem rázta szegény szolgát,
Látva, hogy’ felvitte Isten az ő dolgát;
Két fejjel nagyobb most, annyival kilátszik:
Egyik a lováé, magáé a másik.
Nézett jobbra, balra, hátra és előre:
„Istenem, Istenem!” ennyi telt ki tőle,
„Istenem, Istenem! ejnye bizony! no lám!”
Tördelé rebegve, „sohase gondolám.”.
22.
Toldi pedig, menvén elül az urakkal,
Kezde alábbhagyni minden búbánattal;
Hátra-hátra nézett s Bence diadalán
El-elmosolyodék, irigylé is talán.
Minek irigyelné? tudja, kiért teszik:
Hol kedves a vendég, ebe sem éhezik;
Aztán neki volt már része dicsőségben...
De sohasem annyi, mint ma lesz egy végben.
23.
Mert, amint Pest város utcáira jutnak,
Emberből van ottan perémje az útnak;
Tán, ha a felséges király maga jőne,
Annak sem lenne már annyi sok nézője.
Nem is nézők ezek: mindnek szája tátva:
„Éljen Toldi! éljen!” harsogják kiáltva;
Összeroppan a hang - sőt a kopasz falak,
Messziről azok is „Toldit” kiáltanak.
24.
Minden ablak nyitva s emberfővel tele
Annyira, hogy hátul semmit sem lát fele;
Minden ház gerince valóságos nyereg,
Sorra ülnek rajta lármás sühederek.
Némelyik a kémény tetejére mászott,
És, mint szélkatona, kézzel hadaráz ott, -
Akármely felől jő, vastagon vagy véknyan:
„Toldi! éljen Toldi!” nem hallik egyéb hang.
25.
Az öreg Miklósnak felderűl orcája,
Árnyékos búbánat nem vet foltot rája:
Ilyen az ég, ha a felhők felszakadnak
S este szép pirosan visszatekint a nap.
Ki gondol akkor rá, hogy mindjárt lemegyen?
Örömszín terül el síkon, völgyön, hegyen;
Maga az esőcsepp a mezőn, az sem könny
Olyankor, hanem mind - mind megannyi szem gyöngy.
26.
Akármerre tekint, nem látni egyebet
Csak felé sugárzó száz meg ezer szemet,
Fennrázott süveget, karok emelését,
Mint örvendő lelkek szárnya lebbenését.
Látni ablakában csaknem minden háznak
Lelkes hölgyeket, kik fejér kendőt ráznak,
Nevét is kiáltják, de az zajban vész el,
Mint ha mennydörgéskor árva méh döngécsel.
27.
Egyszer, mint a zápor, kezdenek rászállni
Az elaggott ősznek gyenge szép leányi:
Bokréták, virágok; - télizöld növények,
Melyek, mint a szép hír, halálban is élnek.
Hullanak magára, hullnak a lovára,
Előtte, megette - elmenő útjára,
Pesten is, Budán is; míg, a várhoz érve,
Meg nem álla Toldi, az urakat kérve:
28.
„Édes jó barátim, akiket jobbadán
Én kapattam egykor fegyvert fogni csatán,
Most ti váljatok el tőlem, hírüladni,
Hogy nem fog sokáig Toldi elmaradni:
Házikóm van itten; elmult három éve,
Hogy lábbal se voltam fordulva feléje -
Mint jóféle gazda most oda elnézek,
Nem hordták-e még el tőbül a szélvészek.
29.
„Levetem e zubbonyt; - páncélom is rozsdás;
Jó-magamnak sem fog ártani a mosdás,
Poros a küzdőhely, nem úgy mint a szőnyeg,
Porral fedi arcát az ott öklözőnek.
Hisz talán még rajtam is fog a pipere,
Belőlem is válik palota embere,
Rajtam is megakad holmi cifra rongy még...
Eh, barátim, hagyján! úgy kileszek, hogy még.”
30.
Nem hinnék az urak amit Toldi fogad,
Hogy nem csak kijátssza minden ő dolgokat,
Nem bocsátanák el, ha jutna eszekbe,
Olyas eset, mikor Toldi szavát szegte.
De meghisznek neki és bátran elválnak
Megvinni a hírt a felséges királynak;
Az öreg vitézt és hű szolgáját pedig
A tapsok, éljenek, házához követik.
,Király, ha nem nézném vitézi voltomat,
Majd fejedhez verném héttollú botomat.‘
Ilosvai.
1.
Nem palota volt az öreg Toldi háza,
Nem is kendőzé azt festék színe-máza:
De elég tágas volt, hogy a vén levente
Örömét, haragját kitombolja benne
Míg Budán tanyázott. Most üres és néma,
Csak egy-egy köhentés hallik benne néha;
Vén kapus köhécsel... azaz ő csak kezdi,
Kap rajt’ az üres ház s hangját megereszti.
2.
Ide ment be Toldi, Bence is követte;
A kapus kinézett s a kaput betette;
Künn meg a nép, minden kis jelre vigyázva,
Bámészkodni kezd az ütött-kopott házra.
Nem is néztek úgy meg házat soha többet,
Sem ahhoz hasonlót, sem annál különbet;
Azt se néznék másszor... most is mindhiába
Nem akar kijőni annak a gazdája.
3.
Amint az ősz bajnok egy szobába nyitott,
Jól esett a szemét körülhordozni ott,
Nem volt pedig abban drága kárpit, szőnyeg,
Sem egyéb divatja annak az időnek:
Fegyverek barnálltak sorjában a falon;
Szú-sereg rágódott a tölgyfa asztalon,
Ágyak, puha székek, drága rengők helyett
Medvebőrös lócák álltak a fal mellett.
4.
Mégis úgy tett Toldi, szétnézve örömmel,
Mint ha ismerősök közé jut az ember:
Rémlett neki, mintha a bozontos medve,
A sok ócska fegyver, mind reánevetne.
Legott sorra nézte az ölő készséget:
„Vén kardom, beh régen nem láttalak téged!
Hogy’ vagy, öreg láncsa? hát te gerely, kopja?
Mint pirul szegény, hogy itt a rozsda fogja!
5.
„Ősz barátom, Bence, azt hagyom meg neked:
Tisztogasd ki szépen őket szegényeket;
Régi rozsdás szerszám vagy te már magad is,
Dörzsöljétek egymást, hadd fogjon rajtad is.
Fénylenünk kell, öreg, fénylenünk még egyszer!
Mért ne lenne fényes, bár kopott, a fegyver!
Ne búsulj, ne őszülj, kenyeres cimbora:
Hátra még nekünk a vénasszonyok nyara.
6.
„Voltam már halott is, - nem érzém hogy élek,
Három évig hálni járt belém a lélek:
Most élni akarok, Bence pajtás, élni,
Mint ahogy’ az ember jó világát éli!
Mint most ezt a kámzsát, elvetem a gondot,
Három esztendőmnek jó éjtszakát mondok, -
Van még hátra talán vagy háromszor három,
Pajtásul azokhoz az örömet várom.”
7.
Monda s e szavakkal: „Most eredj pokolba!”
Eldobá a kámzsát, messzi egy zugolyba!
Jól járt a daróc, hogy nem vasból csinálták,
Mert most szétszakadna, amint odavágták.
Sisakját, vas üngét szintén levetette,
Kalpagot és mentét hozatván helyette
A szekrényből, ahol sok gunyája állott,
Mely még mind azon jó, - noha kissé pállott.
8.
Míg porolta Bence a mentét nagyából,
Kurta buzgányt vont ki annak az ujjából.
„Csak tedd vissza, Bence, ane’kül nem járok:
Ha kutyák morognak, hogy’ riasszak rájok?”
Úgymond. Öltözködve igen hamar fel lett,
Mert míg annyira nőtt, tükör sose kellett,
Mégis illik néki a sötétzöld mente,
Nem mutat felényit sok nyalka levente.
9.
Így aztán elindult a király-udvarba,
Hogy kövesse a nép, azt most nem akarva;
Unni kezdé immár amely dolgot mivel,
És átalla oly nagy hű-hóval menni fel.
Azért, szökve mintegy önnön udvarátul,
Más utcára illan a kis ajtón, hátul;
Bátran halad ottan fel az új kastélyhoz,
Senki rá nem ismer, legfölebb, ha céloz.
10.
Várja Lajos király, nehezen is várja,
Hogy az öreg Toldi ajtót nyisson rája,
Sétál a szobában, de csak alig-alig
Győzi lesni, míg a lomha idő telik;
Mert óhajtja látni vén Miklóst. De bezzeg
A vidám apródok nem úgy cselekesznek:
El vannak merülve zajba, mulatságba,
Hárfáznak, kötődnek az előszobákba’.
11.
Mert szolgála ottan sok úri csemete:
Losonczi-, Maróti-, Bánfiak nemzete,
Kanizsai, Szécsi, Kont, Balassa, Csupor,
És ama nagyhíres, fényes Laczfi-Apor;
Köznemes rendből is egy jóforma csapat,
Kiket Lajos ottan csínosságra kapat;
Idegen udvartól is jöttek cserébe,
Hol magyar ifjúság van azok helyébe.
12.
Nem egy azok közül látogatta Pécset,
Hol a tudománynak Lajos gyujta mécset;
Nem is egy fordult meg Páris-, Bolonyában,
Maga erszényén, vagy a király zsoldjában;
A tudás fájáról szép gyümölcsöt hoztak,
Jót is elég bőven, s ráadásul rosszat;
Mert, ha gyalu nélkül bunkósbot az elme:
Gyakran kétélű tőr lesz az kimüvelve.
13.
De habár az ifju néha könyvet forgat:
Nem hiányzik nála kész testi gyakorlat,
Hogy karra se légyen gyöngébb, mint az atyja,
Ellenben, ha lehet, fővel meghaladja;
Ez volt a királynak terve és szándéka. -
No de áll az ifjak eleven játéka:
Ez danol, az tréfál, az vitát feszenget;
Egy pedig a hárfán ilyen nótát penget:
1.
Monda Lajos, a nagy király:
Eredj szolgám, Laczfi Endre,
Küldj parancsot, mint a villám,
Köss nehéz szablyát övedre:
A tatártól nagy veszélyben
Forog Moldva, ez a véghely:
A tatárra veled menjen
Tízezernyi lófő székely.
2.
Kél Budáról Laczfi Endre,
Veszi útját Nagy-Váradnak:
Kölestermő Kunság földén
Jó csatlósi áthaladnak;
Várad kövecses utcáin
Lovuk acél körme csattog,
Messze fénylik a sok fegyver,
Messze döng a föld alattok.
3.
Hallja László a templomban,
Körösvíznek partja mellett;
Visszatér szemébe a fény,
Kebelébe a lehellet;
Koporsója kőfedelét
Nyomja szinte három század:
Ideje már egy kevéssé
Szellőztetni a szűk házat.
4.
Köti kardját tűszöjére
S fogja a nagy csatabárdot,
Mellyel egykor napkeleten
A pogánynak annyit ártott;
Félrebillent koronáját
Halántékin igazítja;
- Éjféltájban lehetett már, -
A vasajtót feltaszítja.
5.
És megindul, ki, a térre,
És irányát vészi jobbra,
Hol magasan felsötétlik
Ércbül öntött lovagszobra;
Távolról megérzi a mén,
Tombol, nyerít, úgy köszönti:
Megrázkódik a nagy ércló
S érclovagját földre dönti.
6.
Harci vágytól féke habzik,
Kapál, nyihog, lángot fúvall;
László a nyeregbe zörren
S jelt ad éles sarkantyúval;
Messze a magas talapról,
A kőlábról messze szöktet;
Hegyen-völgyön viszi a ló
A már rég elköltözöttet.
7.
Egy ugrás a Kalvária
És kilenc a Királyhágó;
Hallja körme csattogását
A vad székely és a csángó:
Ám a lovat és lovagját
Élő ember nem láthatja;
Csudálatos! de csudákat
Szül az Isten akaratja.
8.
Három teljes álló napig
Vívott a pogánnyal Laczfi;
Nem hiányzott a székely szív,
De kevés a székely harcfi,
Míg a tatár - több mint polyva,
Vagy mint a puszták fövénye -
Sivalkodik, nyilát szórja,
Besötétül a nap fénye.
9.
Már a székely alig győzi,
Már veszélyben a nagy zászló;
De fölharsog a kiáltás:
„Uram Isten és Szent László!”
Mint oroszlán, ví a székely,
Megszorítva, nem megtörve...
Most a bércen, láthatatlan,
Csattog a nagy ércló körme.
10.
Ide, ide, jó vitézek!
Gyüjti népét Laczfi Endre;
Hát egyszer csak vad futással
Bomlik a pogányság rende;
Nagy tolongásnak miatta
Szinte már a föld is rendül;
Sok megállván, mint egy bálvány,
Leragad a félelemtül.
11.
Sokat elüt gyors futtában
A repülő kurta csákány;
Sok ki sem mozdul helyéből,
Maga rab lesz, lova zsákmány.
Foglyul esett a vezér is
Atlamos, de gyalázatja
(Nehéz sebben vére elfoly)
Életét meg nem válthatja.
12.
Fel, Budára, Laczfi Endre
Számos hadifoglyot indít;
Annyi zászló - annyi préda
Ritka helyen esik, mint itt.
Rabkötélen a tatárság
Félelemtül még mind reszket,
És vezeklik és ohajtja
Fölvenni a szent keresztet.
13.
Hogy elértek Nagy-Váraddá,
- Vala épen László napja -
Keresztvízre áll a vad faj,
Laczfi lévén keresztapja.
Összegyűl a tenger néző,
Hinni a csodába, melyet
Egy elaggott, sírba hajlott
Ősz tatárnak nyelve hirdet:
14.
Nem a székely, nem is Laczfi,
Kit Isten soká megtartson,
Hanem az a: László! László!
Az győzött le minket harcon;
A hívásra ő jelent meg,
Vállal magasb mindeneknél,
Sem azelőtt, sem azóta
Nem láttuk azt a seregnél.
15.
Nagy lovon ült a nagy férfi,
Arca rettentő felséges;
Korona volt a fejében,
Sáraranyból, kővel ékes;
Jobb kezében, mint a villám,
Forgolódott csatabárdja:
Nincs halandó, földi gyarló
Féreg, aki azt bevárja.
16.
Mert nem volt az földi ember,
Egy azokból, kik most élnek,
Feje fölött szűz alakja
Látszott ékes nőszemélynek;
Koronája napsugárból,
Oly tündöklő, oly világos -
Monda a nép: az Szent László
És a Szűz, a Boldogságos.
17.
S az öreg tatár beszédét,
Noha kétség nincs felőle,
Bizonyítá a templomnak
Egy nem szavajátszó őre:
Hogy három nap a sírboltban
Lászlót hiába kereste;
Negyed napra, átizzadva
Találtatott boldog teste.
14.
Így hangzott az ének. Hallgaták mindnyájan;
Most kiki azon volt, hogy hibát találjon:
Egynek itt nem tetszik, másnak ott valahol,
Másnak a vén tatár nagyon hosszan papol.
„Egyszóval, unalmas, mint a böjti lecke,
Többet ér a jó bor, meg a szép menyecske,
Hej, ki mond egy vígat?” kiáltának többen;
Legott egy kis pisze így kezdi a körben:
1.
Hajdanában - danában
Csuda történt Budában,
Ihajnáré! egy házban,
Özvegy asszony házában.
2.
Toldi Miklós szerette,
A szép asszony nevette,
Ihajnáré! szerette,
De az asszony nevette.
3.
„Toldi Miklós, ha mondom,
Gyere hozzám, galambom!
Ihajnáré! ha mondom,
Vacsorára lesz gondom.”
4.
„Toldi Miklós, aranyszál!
Hátha egyet ugornál?
Ihajnáré! ugornál -
Csak amott, a zugolynál.”
5.
„Selyem kendőn, a falra,
Oroszlány van kivarrva,
Ihajnáré! csak arra
Oda ugorj a falra.”
6.
„Ugrok biz én, gyémántom!
Csak a csizmám lerántom.
Ihajnáré! lerántom,
Hadd ugorjak, gyémántom!”
7.
Toldi Miklós úgy jára:
Kicsöppent az utcára,
Ablakon az utcára,
Mind a világ csufjára.
15.
Hallván e gúnyos dalt a szilaj úrfiak,
Jobbra, balra dőlnek a nevetés miatt,
Ütik a kis piszét: „Nem való ez, vessz meg!”
Kiáltják kacagva: „Sose történt ez meg!”
„Hogy is van még egyszer?” „Fúdd el, hékám, újra.”
S a pisze belékezd, a többi tanulja,
De nyilik az ajtó és belép a bajnok,
Egy szempillantásra vége lesz a zajnak.
16.
De nehéz megkapni nyargaló szekeret,
Nehezebb a kedvet, ha nagyon megered:
A fiúk se hosszan győzik türelemmel,
Kékvörös orcával és dagadó szemmel;
Csakhamar zsibongni kezd a darázsfészek:
Egy kiáltja: „Píh, be penészszagot érzek!”
„Ni, az öreg molnár!” súgja másik „látod,
Hogy’ fejéhez verték a nagy lisztes zsákot?”
17.
Felel a harmadik: „E bizony, hé, halász:
Lám! kiverte állát a szálka, vagy kalász.”
Egy kiált: „Atyafi! mit akarsz a lúddal?”
S Toldi háta megett kezdődik a gúnydal.
De jaj, aki kezdi! de jaj, aki fújja!
Egyet kanyarodik Toldi menteujja:
Rendre dől az apród, mint a zöld fű nyáron:
Sok fiú megsérül, szörnyet is hal három.
18.
Lett aztán ijedség, élők jajgatása,
Haldoklók nyögése, fogcsikorgatása;
Toldi meg dühösen a királyhoz ronta,
És mennydörgő hangon ilyen szókat onta:
,Király, ha nem nézném vitézi voltomat,
Majd fejedhez verném hét-tollú botomat,
Másszor megfeddenéd apró kölykeidet,
Hogy meg ne csufolnák vitéz vén fejemet.‘
19.
Szólt és a palota megrázkódott belé;
Nagyfejű buzgányát magasra emelé,
Ábrázatja tűz lett, amit ősz hajának
Fehérlő havasi el nem olthatának.
Így, a már becsődült apródokon átal,
Iszonyú dühösen a szabadba gázol,
A legénység hátrál, szétfutkos előle,
Mintha porkapáló fene bika jőne.
20.
A király nem tudja, mi? s miért történik?
Szemének, fülének nem hiszen, csak félig:
Szeme a távozó vén bajnokra tapad,
Füle visszacseng-bong minden hallottakat.
Majd, hogy a bűntettet hallja a csoporttul,
Meghűl benne a vér, ábrázatja mordul,
S kiált, odakapván kézzel a szivére:
„El kell fogni Toldit! halál a fejére!”
,Ott vagyon most is Miklós feje csonttya -
Híres ez világban szíve nagy bátorsága.‘
Ilosvai.
1.
Most Bencéhez térek, aki otthon maradt:
Mi emlékezetest vín véghez azalatt.
Dolgozék a jámbor, szintúgy izzadt belé:
Söpre, takaríta, kapkodott százfelé,
A sok ócska fegyvert sorra törülgette,
Egyiket letette, másikat fölvette,
Hányt-vetett; - csinált a majdani rend végett
A szobában szörnyű nagy rendetlenséget.
2.
Ott volt a kapus is, hanem ő csak nézte,
Elég volt az neki, azt is alig győzte:
Mert, mintha sebes szél törne, hányna-vetne,
Azt mívelte Bence és az ő nagy kedve.
Egy öreges nótát dúdolt jó kedvében,
Melynek a versét már elfeledte régen; -
Mindjárt rányerített odakünn a sárga,
Szegény! az abrakot békétlenül várta.
3.
Most elkezdi Bence, a kapushoz szólva:
„Eredj koma, kösd be a lovat az ólba;
Lesz ott széna, elég; lesz zab: vess elébe,
Ha te meg nem etted, hagytunk harmadéve.
Kösd jászolra őket s vess eléjök, mondom;
Magam rá nem érek, lásd ezer a gondom. -”
Bővebb utasítást mindhiába lesett
A koma, mert Bence súrolásnak esett.
4.
Künn megfontolá még a rábizottakat,
Illő messzeségről nézte a lovakat:
„Szent atyám” tünődék, „vajmitevő legyek?
Megharap, ha elül, - rug, ha hátul megyek.”
Sosem ült lovon a becsületes varga,
Bár ifjabb korában a sarut megvarrta, -
Azt se varrja többé, amióta szeme
Rászaporodott és kettőből négy leve.
5.
Sokszor volt ugyan már dolga lófélével,
Ha nem is a lóval, legalább bőrével,
S nem került kezébe olyan vad paripa,
Melynek nem parancsolt volna akkoriba!
Bicskiája, mint egy pokolbeli sátán,
Nyargalódzott végig a szegény ló hátán;
Mérte, szabta, vágta - ő volt akkor az ur:
Most a kantárhoz is keze-reszketve nyul.
6.
Addig próbálgatta, hogy meg merte fogni,
Mert a félelemhez kezde hozzászokni;
Ha pedig az ember a félést megszoká,
Megjön a bátorság, nem marad el soká.
Szívébe merészség szállt a kis embernek,
- Nem olyan, amivel ütközetet nyernek,
Hisz a kis vargába annyi sok lett volna -
Nem, - csak hogy a lovat beköté az ólba.
7.
Bekötötte őket, enniök is adott,
Tett eléjük szénát, tett eléjük zabot;
A lovak aztán, hogy enni kapnak végre,
Elkezdtek röhögni a várt eleségre;
Nyihogtak, vihogtak sokáig hiába,
De belé sem faltak a drága szénába;
E csudán a varga csudálkozik nagyon,
Törte az elméjét: hogy s miképen vagyon.
8.
Végre nem állhatta, hírt adott Bencének:
Nem esznek a lovak, pedig ehetnének.
Bence, hogy meglássa e csuda esetet,
Abbahagyva dolgát, az ólba sietett:
„Mi az istennyila! megbomlottál, koma?
Hisz nincsen leoldva se fék, se zabola!”
S úgy nevetett Bence, hogy el tán nem ájult, -
De a két vékonya iszonyún megfájult.
9.
Majdhogy meg nem evé kezét lábát érte
A kapus, hogy ő ezt ésszel föl nem érte;
De meg’ arra gondol: mit ért voln’ az ésszel?
Hisz csak nem mert volna odanyulni kézzel.
E gondolat neki vigasztalást adott,
Valahányszor Bence szemébe kacagott, -
Aki, lezablázván a két éhes párát,
Visszament a házba folytatni munkáját. -
10.
Nem sok időt tölte Bence a dologban,
Mert ihol gazdája dühösen betoppan:
„Mennydörgős haragom!” bömbölé s elfúladt,
Elfojtá szavait az erős indúlat.
Buzgányát az asztal közepére csapta,
Hogy a vaskos deszka béhorpadt alatta...
Jaj e volt - jaj e volt utolsó ereje!
Tántorog a lába, szédeleg a feje.
11.
Bence sajditá, hogy rosszul lesz a dolog,
Látta már előbb, hogy szeme vérben forog,
Látta halántékin hogy’ felduzzadt az ér,
Mint egy kifeszített középszerű kötél.
Most meg, amint látja színe változását,
Kékülő ajkának görcsös vonaglását,
Összerogyó térdét - szalad sebességgel
S megölelve Toldit tartja, ne essék el.
12.
Kínosan vergődik egy lócához vele.
Nincs a nagy vitéznek jártányi ereje,
Karjának inai mind letágultanak,
Dereka megrokkant... megölé a harag.
Pusztitó haragja, mely mint Isten átka
Rombolá az ellent vérontó csatákba’,
Ránőtt gazdájára és megölte osztán,
Mint vezetőjét a vérszomjas oroszlán.
13.
Bence átallátta, hogy ütött az óra,
Sűrü könnye potyog, hull a takaróra;
Toldi csak néz, csak néz; - a hű ember pedig
Gyakran el-elfordul, megtörli szemeit.
Végre ád az Isten neki annyi erőt,
Hogy nem rí legalább a haldokló előtt;
Nagy lélegzetet vesz s erőltetve magát,
Így kezdi biztató, vigasztaló szavát:
14.
„Mije fáj kelmednek, édes nagy jó uram?
Mert látom, baja lett és változása van:
Tán csömör - főfájás - vagy épen a hideg
Kezdi háborgatni mostan kegyelmedet?
A hidegnek én jó orvosságát tudok,
Magamon próbáltam, bizony nem hazudok:
Egy kupa jó borsos melegbort inni meg...
S mint tennapi álom, úgy eltűn a hideg.
15.
Másszor, ha kelmednek történt változása,
Hátgerinc fájdalma, deréknyilallása:
Én voltam az orvos, használt is legottan -
Helyre ment a rossz csont, ha én megtapodtam.
Nem teszünk egy próbát? - Azt nem... hátha gyengén
(Mint törött tojással bánva) végigkenném...?”
Monda, sőt ami több, hitte is az árva,
Hogy, ha ő megkenné, mégsem veszne kárba.
16.
„Hagyd el Bence, hagyd el”, súgá Toldi halkan,
„Hisz talán nem akarsz tréfát űzni rajtam:
Nem használ nekem már, jó öreg cimborám,
Semmi jóakarat és semmi tudomány.”
Bence most szemébe nézett az embernek
S ime! mintha fényes kardra rálehellnek,
Vagy mint ért gyümölcsnek az a finom hamva:
Úgy volt szemefénye fátyollal bevonva.
17.
Nem állhatja tovább a hűséges cseléd,
Megint sírva fakad, jobban mint az elébb;
Eltakarja képét és könnye-szakadva
Fordul a betegtől félre, egy ablakba.
Onnan az utcára tekint véletlenül:
Szent Isten! a házat fegyver veszi körül;
De, hogy ezt kimondja, arra sincs ideje,
Mert belép Allaghi, a testőrzők feje.
18.
Visszainti kézzel a többit a hadnagy;
Maga béjön és mond: „Toldi Miklós, rab vagy!
Gyilkosságba estél, mivel meggyaláztad -
Vérrel fertőztetted a királyi házat:
A király nevében, bajnok, kövess minket -”
Bence a betegre fájdalmasan intett;
Nem volt arra szükség - a ne’kűl is látta
S engesztelni kezdé, hangját lebocsátva:
19.
„Oh, miért nem hoztam jobb szót neked ennél?
Azonban, vitéz, ha valamit izennél,
Ha egy s más bajoddal magadat mentheted:
Leszek a királynál szószóló követed.”
Ezt mondván a testőr a bajnokhoz lépe,
Szánakozó arccal hajlott le fölébe;
Rávetette Toldi, most először, szemét
És így szakadozott melléből a beszéd:
20.
„Mondd meg a királynak, hatalmas uradnak:
Csak ez egy órámat hagyja meg szabadnak;
Készen áll a börtön, megyek abba önként,
Hol nem földi bíró lát fejemre törvényt.”
Elfordítja szemét, - de szája mozog még,
Mozog is, sohajt is, mintha imádkoznék.
Fut Allaghi Simon a szót jelenteni:
„Toldi halál révén, uram, s ezt izeni, -
21.
„Ezt izeni tőlem felséges uramnak:
Halála óráját hagyja meg szabadnak;
Sír lesz a fogháza: elmegy abba önként,
Földi biró többé nem szab őrá törvényt.”
A király megdöbben s hirtelen felkiált:
„Mindenható Isten! így lesz vége tehát?
Dicsősége napján - elhagyva, betegen -
Meggyalázva - s meghal?... Hozdsza köpenyegem.”
22.
És felkavarintva köpenyét nyakába
Mondá, hogy vezessék a Toldi lakába.
Elül megy a testőr, ennek háta megett
A király és egy-két hű szolga lépeget.
Egy cseppet se látszik köntösén, hogy király.
Kinevetnék, aki azt merné fogni rá;
Az utcán menő, ha szemét rájok veti,
Köszön a hadnagynak, de nem köszön neki.
23.
Süvegelik vagy nem? arra semmi gondja,
Sőt felsőruháját a képére vonja,
Siet, amint gyenge lábaitól telik:
Fél, hogy a vitézt már életben nem lelik.
Célját érte mégis: az az egy öröme
Meglett fájdalmában, hogy még jókor jöve;
Mert van néha öröm a keserüségben,
Mint tarka szivárvány a fölleges égen.
24.
A király egy székre a beteg mellé ül
És föléhajolva szólítja nevérül.
Toldit környékezte már az a fél-álma,
Mely elnyomja végre s ejti mély halálba.
Felriadt a szóra, - ismeré azt szinte -
Nagy, merő szemekkel Lajosra tekinte:
Ráismert, - de mintegy kételkedve: hol van?
A padlásgerendát kezdte nézni sorban.
25.
A király megszólal: „Nem ismersz engemet,
Toldi, ősz barátom, hogy elfordul szemed?
Én vagyok, a király... nem aki megbántott -
Én, Lajos, szólítlak, régi jó barátod.
Eszmélj vissza, nézz rám, ne fordítsd el szemed;
Egy szót mondj, ne többet: akármit - nevemet -
Ki tudja, egymásra hol s mikor találunk?
Búcsuszó ne’kül csak nem lehet elválnunk.”
26.
Toldi tisztán eszmélt és minden erejét
Összeszedve, kissé fölemelte fejét:
Képpel a királyhoz erőlködve hajlék
És nyujtá kezét, mely hideg volt mint a jég.
Egyszersmind beszéle értelmesen, halkan:
„Milyen álom volt ez! hogy már meg is haltam;
Beh jó, hogy te itt vagy - lelkem újraéled:
Nem lehet kimúlnom, hogy ne szóljak véled.
27.
„Oh - barátom (vedd fel most tőlem e nevet)
Megbocsáss, ha jártam valaha ellened;
Ha zsémbes, ha durva voltam, lattal ne mérd:
Engedd el azt nékem az én jó szívemért.
Meglakoltam úgyis. Dejszen annak vége. -
Odavan lelkemnek sok szép reménysége; -
Dejszen ami elmult, az meghalt, elveszett -
Virrasztója is úgy jár: az emlékezet.
28.
„Végső rendelkezést tennék: de hát minek?
Nem igen van: miről. S ha volna sincs: kinek.
Nem hagyok örököst... csak egy hű cselédet:
Azt kötöm szivedre - - meg a magyar népet.”
„Szeresd a magyart, de ne faragd le” - szóla,
„Erejét, formáját, durva kérgét róla:
Mert mi haszna símább, ha jól megfaragják?
Nehezebb eltörni a faragatlan fát.”
29.
Ezt mondván, sohajtott és visszahanyatlék;
Jobbkeze a király kezében maradt még,
Szeme sem fordult el, csak nézett keményen,
De mint a szarué, olyan lett a fénye.
A király pediglen így felelt szavára:
„Hogyne lenne gondom az öreg szolgára?
S a magyart, a népet, mikor nem szerettem? -
Birodalmát három tengerig vetettem.
30.
„Mindig abban jártam, fáradék is bezzeg,
Hogy magyar népemnek hírt-nevet szerezzek,
Hogy megsüvegeljék békében, csatáin,
Kívül is, belül is országa határin;
Nem dicsekszem evvel - nem is azért mondom...
Istenem! de hát azt kell-e igazolnom
- És kivált előtted (hisz mi tudjuk ketten) -
Hogy a magyar népet mily igen szerettem?
31.
„Vagy hát nem szeretet volt, hanem gyülölség,
Hogy simítni kezdtem a nemzet erkölcsét,
S azt akartam, hogy a népek dísze légyen,
Kivel becsületet valljak és ne szégyent?...
Hajt az idő gyorsan - rendes útján eljár -
Ha felűlünk, felvesz, ha maradunk, nem vár;
Változik a világ: gyengül, ami erős,
És erős lesz, ami gyenge volt azelőtt.
32.
„Hajt az idő, nem vár: elhalunk mi, vének,
Csak híre marad fenn karunk erejének:
Más öltőbeli nép, más ivadék nő fel,
Aki ésszel hódít, nem testi erővel.
Ím az ész nemrég is egyszerű port talált,
Mely egész hadakra képes szórni halált;
Toldi vagy nem Toldi... hull előtte sorban:
Az ész ereje győz abban a kis porban!”
33.
Szólt és rátekinte a beteg arcára:
Jaj! de vége van már, leesett az álla;
Mégis össze vannak kapcsolva kezeik,
Mint két összenőtt galy, bár elszáradt egyik.
Lefejté az élő kéz a halott kezet.
Hosszu hallgatás lőn. A király könnyezett.
Bence meg félreállt, csak az ajtó megé,
S erős rázkodással zokog vala szegény.
34.
Eközben a napnak szép piros sugára
Téli naplementen nyúgalomra szálla;
Eltünt az ablakból szivárvány-játéka
S fátyolt vete arra nagy hegyek árnyéka. -
A királyra nézett a gyász-kötelesség
Meghagyni legottan: Toldit hogy’ temessék:
Egyszerű koporsó lőn a nyugvóháza,
De vasból - talán hogy erejét példázza.
35.
És még akkor este, alkonyi homályban,
Nagy sor fáklya indul útnak Budavárban;
Messziről azt hinnék: ott megyen, ott ballag,
Hogy Toldit kisérje, valamennyi csillag.
Lovas katonák közt a gyászkocsi halad,
Rajta Toldi Miklós, vas boríték alatt, -
Mellette űl Bence a kocsioldalon,
Összegörnyesztette a nehéz fájdalom.
36.
S gyűl a nép az utcán, mint valamely folyam,
Minden köz, sikátor, mint egy patak, olyan:
Mert miképen a víz patakból folyamba,
Úgy özönlik a nép ezekből amabba.
Még sincs semmi lárma. Hallgatva kisérik
Mostan vissza Toldit Rákos mezejéig;
Megáll a koporsó a Rákoshoz érve
S átteszik azt másik, födeles szekérre.
37.
Egyszersmind az égő fáklyák kialusznak,
Csupán négy világol, mintegy kalauznak,
Mely a Nagyfaluba vivő úton halad,
Míg a nép sötéttől megborítva marad.
Könnybe lábadt szemmel nézik e négy fáklyát,
Sötét messziségben, ameddig belátják;
Aztán csapatonkint hazafele térnek,
Emlegetve dolgát az elhunyt vitéznek.
38.
Harmadnap olyankor, egy fölleges estén,
Domb emelkedett már Toldi Miklós testén,
Amelyet az őskert, bánatja jelével,
Behinte lehulló, sárga falevéllel.
Nem jelölte a sírt drága érc, vagy márvány:
Bence volt az emlék, lába felől állván:
Egy ásót ütött le, arra támaszkodék,
S elborítá a sírt új havával az ég.
(1848.)
My hair is gray, but not with years.
Byron
Évek, ti még jövendő évek,
Kiket reményem megtagad,
Előlegezni mért siettek
Hajam közé ősz szálakat?
Miért vegyülget ily korán e
Lombok közé sápadt levél,
Emlékeztetni a vidor fát,
Hogy majd kiszárad és - nem él!
Nem evvel tartoztok ti nékem:
Kaján elődötök, a mult,
Adós maradt sok szép örömmel,
Míg szerfölött is oszta bút;
Ennek kamatját, jó reményül,
Fizessétek le most nekem;
Ki tudja, úgyis: érem én azt,
Hogy a tőkét fölvehetem?
Vagy épen azt jelenti e hó,
Fürtömre mely szállongni kezd,
Hogy bár rövid volt, vége! vége
Nyaramnak s a tél berekeszt? -
S hogy meg ne essék szíve rajtam,
Ha jókor meglep a halál,
Azért kell, mint az ősz kalásznak,
Megérnem a sarló alá?
Úgy van. Nem évek száma hozza
- Nem mindig - a vén kort elé:
Kevés esztendők súlya szintúgy
Legörnyeszt a mély sír felé.
És nékem e földön teherből,
Bánatból rész jutott elég:
Azzal fölérő boldogságot
Hiába is reménylenék.
Ah! vén vagyok: tapasztalásom
Tárháza megtelt gazdagon:
Ott van, romok közt, életemnek
Vezére, széttört csillagom;
Ott egy szakadt fonál: ez a hit;
Egy csonka horgony: a remény;
Ily gyüjteménynek birtokában
Az ifju hogyne volna vén!
Szétnézek és többé körültem
Nincs a nehány kedves barát,
Aggódtatóan rám függeszti
Szemét egy könnyező család.
Eleget éltem, hogy utánam
Emlék maradjon itt alant:
Emlékül inséget hagyok s e
Két vagy három boldogtalant!
Szűnj meg, panasz; ne háborogj, szív!
Bűnöd csak egy volt: az erény.
Ha veszteség ennek jutalma,
Jajgassak-é, hogy megnyerém?
Vigasztalásul, annyi szenved,
És szenved nálam annyi jobb;
Miért ne én is... porszem: akit
A sorskerék hurcol s ledob!
(1850. febr. 15.)
Letészem a lantot. Nyugodjék.
Tőlem ne várjon senki dalt.
Nem az vagyok, ki voltam egykor,
Belőlem a jobb rész kihalt.
A tűz nem melegít, nem él:
Csak, mint reves fáé, világa.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Más ég hintette rám mosolyját,
Bársony palástban járt a föld,
Madár zengett minden bokorban,
Midőn ez ajak dalra költ.
Fűszeresebb az esti szél,
Hímzettebb volt a rét virága.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Nem így, magánosan, daloltam:
Versenyben égtek húrjaim;
Baráti szem, müvészi gonddal
Függött a lantos ujjain;
Láng gyult a láng gerjelminél
S eggyé fonódott minden ága.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Zengettük a jövő reményit,
Elsírtuk a mult panaszát;
Dicsőség fényével öveztük
Körűl a nemzetet, hazát:
Minden dalunk friss zöld levél
Gyanánt vegyült koszorujába.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Ah, látni véltük sirjainkon
A visszafénylő hírt-nevet:
Hazát és népet álmodánk, mely
Örökre él s megemleget.
Hittük: ha illet a babér,
Lesz aki osszon... Mind hiába!
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Most... árva énekem, mi vagy te?
Elhunyt daloknak lelke tán,
Mely temetőbül, mint kisértet,
Jár még föl a halál után...?
Hímzett, virágos szemfedél...?
Szó, mely kiált a pusztaságba...?
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Letészem a lantot. Nehéz az.
Kit érdekelne már a dal.
Ki örvend fonnyadó virágnak,
Miután a törzsök kihal:
Ha a fa élte megszakad,
Egy percig éli túl virága.
Oda vagy, érzem, oda vagy
Oh lelkem ifjusága!
(1850. márc. 19.)
Hála Isten! este van megin’.
Mával is fogyott a földi kín.
Bent magános, árva gyertya ég:
Kívül leskelődik a sötét.
Ily soká, fiacskám, mért vagy ébren?
Vetve ágyad puha-melegen:
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.
Látod, én szegény költő vagyok:
Örökül hát nem sokat hagyok;
Legföljebb mocsoktalan nevet:
A tömegnél hitvány érdemet.
Ártatlan szived tavaszkertében
A vallást ezért öntözgetem.
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.
Mert szegénynek drága kincs a hit.
Tűrni és remélni megtanit:
S néki, míg a sír rá nem lehell,
Mindig tűrni és remélni kell!
Oh, ha bennem is, mint egykor, épen
Élne a hit, vigaszul nekem!...
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.
Majd ha játszótársaid közül
Munka hí el - úgy lehet, korán -
S idegennek szolgálsz eszközül,
Ki talán szeret... de mostohán:
Balzsamúl a hit malasztja légyen
Az elrejtett néma könnyeken.
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.
Majd, ha látod, érzed a nyomort,
Melyet a becsület válla hord;
Megtiporva az erényt, az észt,
Míg a vétek irigységre készt
S a butának sorsa földi éden:
Álljon a vallás a mérlegen.
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.
És, ha felnövén, tapasztalod,
Hogy apáid földje nem honod
S a bölcsőd s koporsód közti ür
Századoknak szolgált mesgyeül:
Lelj vigasztalást a szent igében:
„Bujdosunk e földi téreken.”
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.
Oh, remélj, remélj egy jobb hazát!
S benne az erény diadalát:
Mert különben sorsod és e föld
Isten ellen zúgolódni költ. -
Járj örömmel álmaid egében,
Útravalód e csókom legyen:
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem!
(1850.)
1
Kis hajó az én reményem,
Sem árboca, sem kormánya;
Csapkod a hullám keményen,
Gyönge sajkám veti-hányja.
2
Messze a kék part mögöttem,
Földe a kopár valónak,
Honnan el-ki számüzötten
Fut reményem, e kis csónak.
3
Mint a hattyú, mely világra
Bujdosott, mind beljebb téved;
Egy hab a más habhoz vágja:
Mégsem óhajt lelni révet:
4
Lelkem, a tenger hajósa,
Retteg újabb kikötőtül,
Hol tövis közt nincsen rózsa
S pusztában virány nem zöldül;
5
Hol azért áll oly szilárdan
A föld, hogy sivár mezőin
Bírhassák követni bátran
Nyomaimat üldözőim.
6
El hát, a bizonytalanba!
Merre szél hajt és hab ingat:
Érzem, enyhül fájdalmam, ha
Szél és hullám karja ringat.
7
Ott szabad a lég köröttem, -
S néha-néha egy szivárvány
Mosolyog rám, megtörötten
Képzeletem óceánján.
8
El, el a bizonytalanba!
Rengj, hajóm, szabad hullámon.
És ne tudjam, így rohanva,
Meddig halál, meddig álom!
(1850.)
Híves, borongó őszi nap;
Beült hozzám az únalom:
Mint a madár, ki bús, ki rab,
Hallgat, komor, fázik dalom.
Mit van tennem? olvasni tán...?
Maradj Homér, fénydús egeddel,
Maradj te most!... Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.
Mert fájna most felhőtlen ég,
Mosolygó, síma tengerarc,
Élénk verőfényes vidék -
Óh, fájna most nekem e rajz!
Kék fátyol messze bérc fokán -
Arany hajó, mely futva szegdel
Bibor habot... Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.
Ott kéken a Zeüsz-lakta domb;
Itt zölden a nyájas sziget;
Fölötte lomb, alatta lomb,
Árnyas berek, zengő liget, -
Hullám-mosott gazdag virány -
Fehér juhak s tulkok sereggel -
Minő kép ez!... Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.
Füst koronáz erdőt, bokort,
Vendégies hivójelül;
Hősek családja, víg csoport,
Áldoz, toroz máglyák körül;
Lantszóra lejt ifjú, leány;
Kettős pohár, mézízü nedvvel,
Vigan forog... Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.
S ha zúdulnak véres csaták,
Szabadságért nem küzdenek,
Mert elnyomás, népszolgaság
Előttük ismeretlenek.
Törvényök nincs - boldog hiány!
A vének élőszája rendel
Igazságot... Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.
Oda van a szép nyár, oda!
A természet lassan kihal;
Nincs többé nagyszerű, csoda,
Többé se napfény sem vihar;
Pacsirta nem szánt, csalogány
Nem zöngi dalját este, reggel;
Nincs délibáb... Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.
Egyhanguság, egyformaság;
A nappal egy világos éj;
Nem kék az ég, nem zöld az ág,
Menny, föld határán semmi kéj;
Csak sír az égbolt ezután
Örök unalmu lanyha cseppel,
Mig szétolvad... Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.
Óh jer, mulattass engemet,
Hunyó dicsőség lantosa;
Érdekli mostan lelkemet
Borongó ég, kihalt tusa,
Emlékhalom a harc fián,
Ki az utolsók közt esett el,
Remény nélkül... Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.
Felhőid és zúgó szeled,
A zizegő haraszt, mohar,
Magános tölgy a domb felett,
Bolyongó tűz, hullámmoraj -
Ez, amit lelkem most kiván!
Enyésző nép, ki méla kedvvel
Multján borong... Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.
Kinek sötétes éjjelen
A hős apákhoz költözött
Daliák lelke megjelen,
Alánéz bús felhők között
És int feléd: „Jer, Osszián,
A holtakat miért vered fel?
Nincs többé Caledonián
Nép, kit te felgyujts énekeddel.”
(1850. október)
Este van, este van: kiki nyúgalomba!
Feketén bólingat az eperfa lombja,
Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,
Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.
Mintha lába kelne valamennyi rögnek,
Lomha földi békák szanaszét görögnek,
Csapong a denevér az ereszt sodorván,
Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.
Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek:
A gazdasszony épen az imént fejé meg;
Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta,
Pedig éhes borja nagyokat döf rajta.
Ballag egy cica is - bogarászni restel -
Óvakodva lépked hosszan elnyult testtel,
Meg-megáll, körűlnéz: most kapja, hirtelen
Egy iramodással a pitvarba terem.
Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye
Oly hivogatólag süt ki a sövényre.
Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya,
Küszöbre a lábát, erre állát nyujtja.
Benn a háziasszony elszűri a tejet,
Kérő kis fiának enged inni egyet;
Aztán elvegyűl a gyermektársaságba,
Mint csillagok közé nyájas hold világa.
Egy eladó lyány a tűzre venyigét rak:
Ő a legnagyobb s szebb... a hajnali csillag.
Vasalót tüzesít: új ruhája készen,
Csak vasalás híja,... s reggel ünnep lészen.
Körűl az apróság, vidám mese mellett,
Zörgős héju borsót, vagy babot szemelget,
Héjából időnként tűzre tesznek sokat:
Az világítja meg gömbölyű arcukat.
A legkisebb fiú kenyeret kér s majszol;
Üszköt csóvál néha: tűzkigyókat rajzol.
Olvas a nagyobbik nem ügyelve másra:
E fiúból pap lesz, akárki meglássa!
Legalább így szokta mondani az apjok,
Noha a fiú nem imádságon kapkod:
Jobban kedveli a verseket, nótákat,
Effélét csinálni maga is próbálgat.
Pendül a kapa most, letevé a gazda;
Csíkos tarisznyáját egy szegre akasztja;
Kutat az apró nép, örülne, ha benne
Madárlátta kenyér-darabocskát lelne.
Rettenve sikolt fel, amelyik belényul:
Jaj! valami ördög... vagy ha nem, hát... kis nyúl!
Lesz öröm: alunni se tudnak az éjjel;
Kinálják erősen káposzta-levéllel.
A gazda pedig mond egy szives jó estét,
Leül, hogy nyugassza eltörődött testét,
Homlokát letörli porlepett ingével:
Mélyre van az szántva az élet-ekével.
De amint körülnéz a víg csemetéken,
Sötét arcredői elsimulnak szépen;
Gondüző pipáját a tűzbe meríti;
Nyájas szavu nője mosolyra deríti.
Nem késik azonban a jó háziasszony,
Illő, hogy urának ennivalót hozzon,
Kiteszi középre a nagy asztalszéket,
Arra tálalja fel az egyszerü étket.
Maga evett ő már, a gyerek sem éhes,
De a férj unszolja: „Gyer közelebb, édes!”
Jobb izű a falat, ha mindnyájan esznek, -
Egy-egy szárnyat, combot nyujt a kicsinyeknek.
De vajon ki zörget? „Nézz ki, fiam Sára:
Valami szegény kér helyet éjtszakára:
Mért ne fogadnók be, ha tanyája nincsen,
Mennyit szenved úgy is, sok bezárt kilincsen!”
Visszajő a lyánka, az utast behíván.
Béna harcfi lép be, sok jó estét kíván:
„Isten áldja meg a kendtek ételét is,
(Így végezi a szót), meg az emberét is.”
Köszöni a gazda: „Része legyen benne:
Tölts a tálba anyjok, ha elég nem lenne.”
Akkor híja szépen, hogy üljön közelébb -
Rá is áll az könnyen, bár szabódik elébb.
Éhöket a nagy tál kívánatos ízzel,
Szomjukat a korsó csillapítja vízzel;
Szavuk sem igen van azalatt, míg esznek,
Természete már ez magyar embereknek.
De mikor aztán a vacsorának vége,
Nem nehéz helyen áll a koldus beszéde;
Megered lassanként s valamint a patak,
Mennél messzebbre foly, annál inkább dagad.
(1)
Beszél a szabadság véres napjairul,
S keble áttüzesül és arca felpirul,
Beszél azokról is - szemei könnyben úsznak -
Kikkel más hazába bujdosott... koldusnak.
Elbeszéli vágyát hona szent földére,
Hosszu terhes útját amíg hazaére.
(2)
Az idősb fiú is leteszi a könyvet,
Figyelmes arcával elébb-elébb görnyed;
És mihelyt a koldús megáll a beszédben:
„Meséljen még egyet” - rimánkodik szépen.
„Nem mese az gyermek,” - így feddi az apja,
Rátekint a vándor és tovább folytatja:
Néma kegyelettel függenek a szaván
Mind az egész háznép, de kivált a leány:
Ez, mikor nem hallják, és mikor nem látják,
Pirulva kérdezi tőle... testvérbátyját:
Három éve múlik, hogy utána kérdez,
Még egy esztendőt vár, nem megy addig férjhez.
Este van, este van... a tűz sem világit,
Kezdi hunyorgatni hamvas szempilláit;
A gyermek is álmos, - egy már alszik épen,
Félrebillent fejjel, az anyja ölében.
Gyéren szól a vendég s rá nagyokat gondol;
Közbe-közbe csupán a macska dorombol.
Majd a földre hintik a zizegő szalmát...
S átveszi egy tücsök csendes birodalmát.
(1851. ápr. 10.)
Kertészkedem mélán, nyugodtan,
Gyümölcsfáim közt bíbelek;
Hozzám a tiszta kék magasból
Egyes daruszó tévelyeg;
Felém a kert gyepűin által
Egy gerlice búgása hat:
Magános gerle a szomszédban -
S ifjú nő, szemfödél alatt.
Kevés ember jő látogatni,
Az is csak elmegy hidegen:
Látszik, hogy a halott szegény volt,
Szegény s amellett idegen.
Rokonait, ha van rokonja,
Elnyelte széles e világ;
Nem nyit be hozzá enyhe részvét,
Legföljebb... a kiváncsiság.
Műhely körül a bánatos férj
Sohajtva jár, nyög nagyokat;
Ide fehérlenek deszkái,
Épen azok közt válogat.
Amaz talán bölcső leendett,
Menyegzős ágy eme darab:
Belőlük elhunyt hitvesének
Most, íme, koporsót farag.
Siránkozik a kisded árva,
Amott sir öntudatlanul;
Ha nő szegény, az életkönyvből
Nehéz első betűt tanul!
Ölében rázza egy cselédlyány,
Duzzogva fel s alá megyen:
„Sirj no, igazán sirj!” kiált rá,
S megveri, hogy oka legyen.
Kertészkedem mélán, nyugodtan,
A fák sebeit kötözöm;
Halotti ének csap fülembe...
Eh, nékem ahhoz mi közöm!
Nem volt rokon, jó ismerős sem;
Kit érdekel a más sebe?
Elég egy szívnek a magáé,
Elég, csak azt köthesse be.
Közönyös a világ... az élet
Egy összezsúfolt táncterem,
Sürög-forog, jő-megy a népség
Be és ki, szűnes-szüntelen.
És a jövőket, távozókat
Ki győzné mind köszönteni!
Nagy részvétel, ha némelyikünk
Az ismerőst... megismeri.
Közönyös a világ... az ember
Önző, falékony húsdarab,
Mikép a hernyó, telhetetlen,
Mindég előre mász s - harap.
S ha elsöpört egy ivadékot
Ama vén kertész, a halál,
Más kél megint, ha nem rosszabb, de
Nem is jobb a tavalyinál.
(1851.)
Hősköltemény négy énekben
Első ének
Második ének
Harmadik ének
Negyedik ének
Foglalat
Vár szorult védelme, Vajda fényes terve,
Cigányok gyűlése, Harci zendülése.
Csóri eszes volta, Hősök többi dolga,
Ez ének rendében Le van írva szépen.
Egyszer volt özönviz, mióta a világ;
Egyszer nyit, száz évben, az áloe-virág;
Egyszer esett, mondják, kutyavásár Budán:
Egyszer a hős dádék romlása Nagy-Idán.
Múzsa, te, ki nem jársz idres-bodros konttyal,
Vézna bőrödet sem fested bécsironggyal -
De piros, de pozsgás napégette arcod:
Te segíts, méltóan elzengnem e harcot!
Add rívó hegedű búgását dalomnak,
Cincegő zengésit húros cimbalomnak,
Klarinétok füttyét, dobok dobbanását,
Harsány trombitákkal összeroppanását.
Önts szájamba édes, hatalmas éneket,
Mellyel örökítsem választott népedet;
Míg a magyar nóta daliáit zengem:
Parlagok múzsája! cserbe ne hagyj engem. -
Írtanak ezerben, ötszáz ötvenhatban,
Pártosság magyar közt vala szép divatban;
Nagy-Idát Perényi birta, egyik párton;
Kapitány a várban jó Gerendi Márton.
Kapitány a rangja, de lehetne káplár,
Mert alighogy tíz-husz alattvalót számlál;
Hanemha betudjuk egy-egy emberszámba,
Ami ráadás volt gyülevész cigányba’.
Miért be ne tudnók s miért be ne vennők?
Eddig is a várat ki védte, ha nem ők?
Töri az ellenség, már tizenhét napja,
Mérgében a nyelvét hiába harapja.
És harapná, bizony, isten tudja meddig,
Ha az ennivaló el nem fogyna keddig;
Ezt a bölcs Gerendi látta még szombaton,
Hogy próféta lett vón’ pedig, nem mondhatom.
Hívatá azértan cigányok vajdáját,
Ledicsérte rútul az egész fajtáját,
Aztán így szóla bizodalmas hanggal:
„Bölcs, vitéz, nagy férfi, fejedelmi ranggal!
„Jól tudod, hogy e vár minden baja, gondja
Egyedül erőtlen vállaimat nyomja:
De sok, ami hogy sok, több mint elegendő: -
Nem bír annyi terhet egy szamár, mint kettő.
„Több ész többet talál, nem hiába mondják.
Ím azér’ rád bízom a vár fele gondját:
Társam vagy: ne a kulcs! hordjad és viseljed;
Töltsd be énutánam a második helyet.
„Hanem esküdjél meg - tartsd fel három ujjod -
Közös titkainkat hogy el nem árulod:
Mondjad ‘isten’ szóval: téged ugy segéljen...
(Mondá Csóri vajda: őtet úgy segéljen).
„Tudd meg azért: vagyon az élelmünk fogytán,
Sőt, ha nem kiméljük, holnap is elfogy tán:
Azontul?... nézhetjük a csillagos eget,
Azontul keserves éhhalál fenyeget.
„Én hát ma (de titok: jól szivedre kötöm)
Kevés magyarimmal a várból kiszököm,
S holnap éjjel bőven hozok eleséget:
Igy teszem luddá a botor ellenséget.
„Te pedig, barátom, míg távol leendek;
Válj becsületére híres nemzetednek;
Kitörést ne próbálj... a nagy világér’ se!
De légy ember, ahol ember kell a résre.”
Így beszélt Gerendi. A fővajda pedig
Azt gondolta elébb, hogy csak ingerkedik:
De mikor bevette a várnagyi hitet,
Pislogó szemével hunyoritva intett.
Megfeszült örömtől mind a kilenc bőre,
Dicsősége majdnem kihízott belőle;
Hanem ott ült - fedve harcsabajuszátul -
Egy kicsi ravaszság, szája végin, hátul.
És felelt ekképen: „Vitéz kapitányom!
Nem is utolsó nép ez az én cigányom:
Tűz van bennök, uram, hogy szinte süt, ragyog...
Én pedig - vajdának épen illő vagyok.
„Csak ide kell bízni Puk Mihály uramat:
Megkeserűli, ha bizgatja váramat!
Bátran mehetsz, pajtás, itt a vitéz sereg;
Mehetsz bátran, fiam, itthon lesz az öreg.”
Így szólt; és komolyan, mint vajdához illik,
Nyujtotta kezét, a jobbot tudniillik,
Vontatva, begyesen, fejedelem módra,
Mintha nagy pártfogó nyujtaná kéz-csókra.
Most az Éj fölvette tolvajköpenyegét,
Eltakarván azzal pitykés öltözetét;
Várban a magyarság készül titkos útra;
Esze ágában sincs visszatérni újra.
Alighogy a várból a magyar katonák
Egy rejtett-kijárón lábukat kivonák:
Népét Csóri vajda feljáratta rendbe’;
Gyűlést hirdetett a legnagyobb terembe.
Volt a szép rokonság hetven sátoralja:
Mindenikből egyet hívatott a vajda,
Mindenik sátorból a legvénebbiket,
Amennyibe’ nem volt csupa vak, vagy siket.
Hamar a cigányok kezdenek begyűlni,
Csóri vajda körül tanács-széket űlni:
Büszke faj! nemes faj! - Ha elsorolhatnám
Őket illően, egy vak lóért nem adnám.
Jött elébb Akasztó, hórihorgas cigány,
Nem volt ily kovács több, sem Nagy- sem Kis-Idán;
Fejjel haladá meg a többit Akasztó:
Hátha még nem volna görbe, mint egy patkó.
Jött azután Nyúlláb, meg a kancsi Degesz:
Mindenik iszkábál, hasadt teknőt szegez;
Vékonypénzü Nyúlláb szőrös mivoltától -
Vette nevét Degesz domború hasától.
Csakhamar követte Vigyori és Kolop:
Ahol e kettő jár, jól megy ám a dolog!
Vasfűvel kinyitnak minden zárat, békót, -
Az anyja hasából kilopnák a csikót.
Nemkülönben Gyügyü, - Gyügyü, kinek párja
Messze földön nem volt tapasztó munkára;
Nyeszegi a rostás; Pityke, a rézmíves,
Henye férfiú, kit úgy csúfolnak: Híves.
Egyszersmind betámaszt félszemű Toportyán,
Ő, kit Éva szűle Hernád vize partján,
Göndörhaju Éva, - nem bizonyos, kitől:
Talán a hajdankor pogány istenitől
Nézd el immár Bugyit és vitézlő Kákát!
Ennek a mentéjét, annak a nadrágát:
Téglaszín a nadrág, és a mente kéken
Rugta el a sujtást, valamikor - régen.
Jő Habók, Irhával, s Diridongó hátul,
Ki huszonegy rajkót nemze Dundijátul;
Apja, anyja is él, - nagyapja, nagyanyja:
Mind együtt lakozván, nősténye és kanja.
Múzsa nekem mondd el: hány szekér és hány ló
Az, miből parancsol vitéz Diridongó? -
Szekér ugyan kettő, s egy kopott taliga;
Ló három, szilajok, valamint a csiga.
Ne feledjük immár Süsüt, aki szépen
Tud vésni betűket, címert a pecséten:
Címerbe oroszlánt három-négy farkúnak,
Metszi a p betűt, megfordítva, q-nak.
Ezután belépett a híres Juhgége,
Ennek a hegedű tanult mestersége:
Vele jött a bőgős, aki sántit hajszra,
Himlőhelyes arcu, bádog szemü Kajsza.
Láttad-é tavasszal, de mikor még hó van,
Szemétdomb körűl a havat olvadóban?
Itt kibarnul a domb, fehér még amoda:
Ilyen ősz hajával a tisztes Laboda.
Laboda, ki ellát messzi jövendőbe,
Az elásott kincset megleli a földbe -
(Legalább azt, amit maga elásatott)
S tudja hogy ütni fog, ki emel rá botot.
Érdemes továbbá emlitésre Hubi;
Ennek tudománya sem volt mindennapi:
Mert nincs oly pipaszár széles e világon,
Melyhez ő szurkáló-vasat ne csináljon.
Ott van Csucsuj, akit egy időben Mokra
Téglavető szűrün hítt kemény birokra:
De úgy vágta Mokrát Csucsuj a homokra,
Hogy azóta mindig arról kódul Mokra.
Jő Csimaz, kit hajdan értek lólopáson.
„Nem loptam, felelé, követem alásson.
Keskeny úton fekütt, hol menni akartam -
Bizony sosem esett ilyen csufság rajtam.
„Hátul mennék: de rug; elől mennék: harap;
Átugrani könnyebb, sokkal is hamarabb;
Ugranám: felpattan... a hátára estem...
Jó, hogy elfogátok, áldjon meg az Isten!”
De leírni őket vajh! ki győzné sorra?
Dicsőségök nem fér a papirosomra:
Nohát nem is bántom. - Lássuk már a gyűlést.
Mivel Csóri vajda megnyitá az űlést.
„Urak és urfiak?” szavát így kezdé meg,
„Válogatott cigány férfiak, legények!
S valaki jelen van, az egész rokonság!
Amér’ összegyültünk, fele sem bolondság.
„Legelébb halljátok (de csak négy szem között):
Magyar nép ma este a várból kiszökött...
Nem baj! még szerencse! megmondom az okát -
Addig minden ember tűrtőztesse magát.
„Régi híres nemzet cigányok nemzete,
Sötét ó világban vész el eredete;
Azt mondják, Faraó lett vón’ első vajda:
De ma is civódnak a tudósok rajta.
„Akar innen, akar onnan kerültünk is,
Akar - ha mindjárt az égből cseppentünk is:
Dicső nép vagyunk mi, annyi már szentvaló;
Csak az irigyünk sok, hordja el a manó.
„Holmi esküttfélék, sőt falusi bírák,
Szép szabadságunkat nagyon körülnyírák;
Elfajít, elszéleszt a vármegye végre:
Mint valami retket, plántál faluvégre.
„Hagyjuk-e, tűrjük-e, véreim, cigányok,
Hogy erőt vegyenek ezek a zsiványok?
Eltöröljék a föld színéről fajunkat,
Kordovány bőrünket, fekete hajunkat?
„Van-e a világon vitézségre párunk?
Lett vón’ alkalom csak egyszer megpróbálnunk!
Aztán meg, nagy átok e szép ivadékon,
Hogy az egyetértés közte igen vékony.
„Tartsunk össze, urak! most, urak, vagy soha!
Itt a jó alkalom; hí a nemzet java. -
S miután ez a vár nekünk esett ingyen:
Neve is ezentul Csórivára légyen.”
Most a nemzeti gőg kitöre nagy zajjal,
Mint dugóját a szesz kiüti robajjal.
Tetszett Csórinak, hogy a beszéde tetszik
Folytatá azértan, amint következik:
„Először is tehát ez a végzés márma:
Nem bocsátjuk többé a magyart a várba.
De magunk kezére folytatván a harcot,
Széjjelverjük innét holnap a labancot.
„Másodszor: miután a ránkjövő héttel
Be fog következni az uj vajda-tétel,
E fő hivatalra oly férfiut híván,
Akit a mi lelkünk iszonyúan kíván:
„Örökös fejünkké tesszük Csóri vajdát,
Ki Cigányországnak megveti alapját,
Összegyüjtve itten, a régi Nagy-Idán,
Mindazt, aki vitéz, mindazt, aki cigány.
„Harmadszor....” de tovább nem mondhatta Csóri,
Mert iszonyu lármát kezdtek hallgatói:,
Többen ezt kiálták: jól van! helyes! éljen!
Sokan ezt: halljunk szót! más is hadd beszéljen!
Főképp Diridongó, jeles helyre állván,
Tátoga erősen valamit a kályhán,
Képe sötétveres, nyaka, szeme dagad,
Csillapodván a zaj, monda ily szavakat:
„Nem hagyom halálig csak azér’ se hagyom!
Csórinál miköztünk emberebb is vagyon;
Nem kell Csóri, nem kell! van különb legény is
Főfő vajdaságra... akar ehol én is!”
Igy beszélt a kályhán. De Akasztó fogja
És lerántja onnét a lábánál fogva;
Hős Akasztót Irha fejbeüté hátul
Hogy csak elnyujtózott, messze a padkátul.
Nyolcan vagy kilencen most körülcsipkedték -
Kicsibe, hogy Irhát ki nem készitették;
De megvédte Irhát vitéz Diridongó,
Nyeszegi és Vacok, Hagymaszár és Kongó.
Gyügyü Csóri felé mutogat hüvelykkel:
„Hallja-é kend, Csóri: kend leülhet! nem kell!”
De körmére húzott Dámi, hogy beszopta,
Mintha medvecúkor volna ráragasztva.
Dámit ennélfogva legyürte Kanálos.
Lőn immár a veszély közös, általános:
Kétszer elfáradtak, kétszer megpihentek;
Harmadikszor mégis ujra összementek.
Hallván pedig e zajt kívül a közönség,
A legelső neszre mindjárt beözönlék;
Férfi, nő, fiú, lyány; még a csecsszopó is,
Még a száz esztendős vén anyó, s apó is.
A barna fehérnép lelkes arccal iget,
Védeni, segitni harcos férjeiket;
Fegyverök hatalmas fog, köröm vagy gége,
Meszelő, seprűnyél s az üszökfa vége.
Láb alatt pedig a nagyreményü rajkók
Minő lármát csapnak! valamint a szajkók.
Boldog apa, kinek öt-hat fia harcol!
Mint nagy puska mellett sok ropogó pisztoly.
Ím hős Diridongó tíz fia, tíz lyánya
Ütközet hevében apját körülállja;
Harcol Dundi asszony, mint a kölykös medve,
Szügyei, mint bástya, merészen dülyedve.
A gyarló csecsemők s öregek ellenben,
Nem tudván egyéb kárt tenni az ellenben,
Sikoltnak, hogy ég-föld lesz beléje siket,
Tépik ruhájokat, tisztes fürteiket.
Dúl a harc dühösen, mint egy veszett gulya,
Esztelen polgárok gyilkos háboruja;
Ennek orra véres, annak háta kékül...
Csuda hogy megesett emberhalál nélkül.
Bizony emberhalál is lett volna vége,
Hogyha el nem illan a vitéz Juhgége:
Erre Csimaz horgolt, szörnyen fenekedett;
Jó, hogy eloldhatta mégis a kereket.
Bölcs Laboda ugyan százszor fölemelé
Ökleit az égre, vagy a padlás felé,
Százszor is kiálta: „csitt no! egyet mondok!”
Százszor föl se vették őtet a bolondok.
Akará mondani a tapasztalt öreg,
Hogy minden baj, inség háborúból ered:
Döghalál, sok vén lyány, sok rossz vers... hiába!
Nem bírt szóhoz jutni a csaták zajába’.
Lőn pedig, hogy újra kidöltek pihenni,
Negyedik tusára lélekzetet venni.
Kapott ez alkalmon Csóri eszes vajda,
Fölveté fehérlő szemét s így sohajta:
„Oh te szent Habakuk! cethalas szent Jónás!
Vajmi bolondság ez, dőre visszavonás!
Hisz még meg se’ fogtuk, hát minek koppasztjuk?
Jobb bizony, e kérdést másszorra halasztjuk.
„Ki legyen a vajda: én-e, vagy pedig én?
A győzelem után szóba jöhet megén’:
Most készüljünk harcra - s hogy erősek legyünk:
Addig is - itt a kulcs: nosza igyunk, együnk!”
Mint az összeröffent nyáj, midőn a zsákot
Meglátja, - felejti a háboruságot,
Rohan válujához, egymást töri, tolja,
S a kanász jóltévő kezeit csókolja:
Nem máskép tevének a lelkes cigányok:
Éljen Csóri, éljen, örökös vajdájok!
Mind inába forrnak, majd agyon tapossák,
Azt miveli bennök a háládatosság.
Egy percben üres lett kamara és pince,
Görnyed az áldástul cigányok gerince.
Feledik, mint a bölcs, a kétes holnapot,
Csinálnak karácsont és szent Ivó napot.
Künn, szabad ég alatt, piacán a várnak,
Egynehány ölfából nagy tüzet csinálnak,
Sátrakat vonnak fel, mint az isten gyepén,
Sistereg a bogrács, pirul lángos, lepény.
Majd az étel sorját nem győzik bevárni,
Kezdenek fütyölni, ugrós táncot járni:
Csattogó bokával jobbra balra futnak;
Megfővén az étel mellé kuporodnak.
Gyönge az én tollam, írni erről képet.
Oh, arany szabadság! nézd el a te néped:
Hogy eszik, hogy iszik, hogy örül, hogy múlat!
Millyeneket fal - és még csak meg se’ fúlad!
Nincs ott asztal, abrosz, cifra evőkészség,
Nincs egyéb fűszerszám, mint a jó egészség,
Nincs egyéb mérték, mint kinek-kinek gyomra:
Mégis ritka eset, hogy ez megromolna.
De van nálok egy bűn, mégpedig halálos:
„Mikor egyik aprit, a másik kanáloz”;
Ezt nem szívelhetik, ezért haragusznak,
S mint kutyák a koncon, összemarakosznak. -
Miután hasából kiveté a drágát,
Megereszté Csóri szíjjal a nadrágát
S monda: „Most az ágyu hadd dörögjön, hagyom!
Örömére hogy ma vajdatétel vagyon.”
S legottan vitézlő férfiak menének,
Hogy kihoznák a port, ágyut töltenének.
Rárántá azonban Juhgége s a banda,
Megkezdé a táncot legelébb a vajda.
Egyengeti lábát komoly lassu táncra,
Nem hozzávaló már, hogy megszaporázza;
Illegeti fejét, lebbenő nagy hajjal;
Néha így tesz: „hap! hap!” néha így tesz: „haj! haj!”
Ezüstgombos mente lóg le a nyakáról,
Fityeg a nehéz gomb, mint körtvély a fáról;
Kékszinű a mente, báránybőr perémes,
Buja kövérségtől a posztója fényes.
Sárga csizma lábán, sárga sarkantyúval,
Csizmarojtját néha megérinti ujjal,
Néha lábujjhegyen megállva sokáig,
Összebillegteti sarkantyús bokáit.
Majd körültekint, hogy társat is válasszon:
Dundihoz megy és mond: „Ej no, komámasszony!
Eb aki haragszik, én már elfeledtem:
Nosza egyet-kettőt fordulnánk mi ketten.”
Mosolyogva Dundi nyujtja fényes kezét,
Átengedi magát s minden ő nehezét;
Könnyen lebeg ő, mint vontatott petrence,
Akarám mondani a boglyakemence.
De mikor a táncnak jött szilaj ugrósa,
Leszakadt szép Dundi, mint egy bazsarózsa,
Leszakadt a vajda gyólcsinges válláról,
Mint a bazsarózsa leszakad bokráról.
Vajda is megpihent tetején egy zsáknak,
Helyet engedvén a szép fiatalságnak.
Lőn már a vigasság közös, általános,
Kedvök semmi részben nem vala hiános.
Ott evés-ivásban hogy felmelegedtek,
Táncra ott mindnyájan mikép kerekedtek
Sok legény hogy verte majd a hátát sarkkal,
Sok piros viganó hogy repíte farkkal;
Hogy raká és hányta a sarjú-nemzedék
Díszes rókatáncát és cigánykerekét:
Hadd zengjék el azt már énutánam mások,
E dologra méltóbb kölyök-óriások.
Ezalatt az ágyú dörge-morga folyvást,
Nem golyókat lővén - lővén puszta fojtást,
Nem kimélik a port, egyre puffogatnak,
Örömére a nagy, nevezetes napnak. -
Foglalat
Kérded: mi van ebben? Puk vezér megszeppen
Majd egyebet forral: De leül nagy orral.
Vajda pedig ébren Tűnődik az éjben
S talál nagy szerencsét - A Dárius kincsét.
Puk Mihály azonban, ellenség vezére,
Nem fekütt sem a jobb sem a bal fülére,
Cigányok zajától nem tudott alunni,
Dehogy merte volna a szemét behunyni.
Első ágyúszóra (mivel nagyot pukkant)
Felüté az orrát, hanem meg se’ kukkant;
Másik ágyúszóra, pápaszemet rakva
Hallgatá erősen; fütyöl-é a magva.
Harmadik lövéskor felugrott s kiméne.
Kérdi a pattantyus: tán felelni kéne?
„Világért se, ugymond, hiszen pufra lőnek:
Ki tudja, miféle hadi fortélyt szőnek!”
Rendelé, hogy kiki lenne szerbe-számba’:
Nyeregben a lovas, az igás ló hámba’,
Sorban a gyalogság, felállítva szépen,
Ágyunál a tűzér, kanóc a kezében.
Őmaga, miként egy vén fogatlan farkas,
Kit megűz a Bodri, megkerget a Talpas,
Kerüli az aklot sanda, görbe szemmel,
Otthagyni sajnálja, beugorni nem mer:
Azonképen ő is kullog a sötétben,
Kerüli a várat, megáll minden lépten,
Majd a pápaszemmel, majd csak az övével
Majd pedig kukucskál nagy hosszú csövével.
Néha jobbra fordul, néha balra fordul;
Kérdezi a jelszót minden kis bokortul;
Oly vigyázva lépdes, nyomot alig hagyván,
Mint macska, ha sétál a tövis-garadján.
Mert hogy a zaj ottbenn nincs minden ok nélkül,
Ennyit ő belátott a maga fejétül,
Azér’ ősz a haja, azér’ képe ráncos,
Azér’ a tarkója arany paszomántos.
Összehívatá a tábori tanácsot,
Ily veszedelemben hogy adna tanácsot,
Mert amely dologba nem láthatni bele,
Ki tudja, mi szörnyü veszéllyel van tele!
Miután azok a fővezéri szóra
Hamar összegyültek, gyülekeztek volna:
Magukban a dolgot forgaták erősen:
És annakutána hallgatának bölcsen.
A vezér pediglen ágy alól kivonva
Egy nagy papirosat, mint egy szóró-ponyva,
Leterítteté a sátor közepére
És lehasaltak mind, körül a szélére.
Képzelhetni, milyen nagy volt az a levél,
Amelyikre, festve, egész ország lefér!
Város, falu, erdő, hegy, folyóvíz, patak...
Még hal is a vízben és az erdőn vadak.
Voltak azon gályák, hullámhányó tenger,
Bozontos hegyek, mint egy-egy gubás ember,
Kacskaringós folyók, találomra... mint a
Dinnyeföldön mikor széjjelfut az inda.
Ott a tokaji hegy, mint egy cukorsüveg,
Mellette mindjárt az asszuboros üveg;
Ott a Hernád vize... hires folyam váltig,
Azér’ mondják: nincsen párja a Hernádig.
Csonka tornyaival ott vagyon a vár is,
Rajzban sem kisebb mint ez a kalamáris;
Őrzi nagy-kevélyen három szál levente,
Egy a kapu előtt, kettő pedig benne.
Mindez, többel együtt, megvolt a levélen
Irva sok szinekkel: sárgán vagy fehéren,
Feketén, pirosan, kéken vagy irombán.
Környülfeküvék hát a vezérek, mondám.
De sehogy se’ birták belőle kinézni,
Mit akarnak mostan Nagy-Ida vitézi;
Noha mind oly tudós képeket formálnak,
Mintha a világon semmitsem tudnának.
Kezdődtek ugyan szép tekervényes viták,
Jegyezé utánok kilenc iródiák,
Sok papir elpusztult, sok tinta elfogyott:
Akkor csapta feljebb a zsidó a rongyot.
Míg igy tanakodtak a mi bölcs vezérink,
Monda egy sovány ur (legyen neve Héring):
„Sok szónak sok alja: én találtam egyet:
Uraim, nem látják ezt a magas hegyet?”
És rittig! ahová ő a körmét tette,
Állott egy magas hegy, a várnak felette,
Olyan, hogy ha e hegy tetejére másznak,
Kéményébe látni a várban a háznak.
„Hányszor összejártam az egész vidéket,
Csetlettem-botlottam tapasztalás végett,
Szemeim jól látnak, üveget is tettem:
S ihol, e nagy hegyet észre nem vehettem!”
„Van biz’ ott hegy, ménkő!” csúfolódott Czibak,
„Hisz’ talán meglátná... még az is, aki vak...”
Tovább mondta volna, de csak ennyit mondott,
Mert nagyon lebőgték érte a bolondot.
Szóla Puk, miután elment az izgága:
„Oh! e felfödözés nekem igen drága;
Innen lövetem a várat szerteszéjjel,
Ide vonszoltatom ágyuim az éjjel.”
Fogta hevenyében, és a hegytetőre
Ágyukat rajzola, szájukkal előre:
S amint a sok ágyu Nagy-Idára lenéz,
Reszketni látszott a három festett vitéz.
Tökéletes a terv, mi híja sem látszik,
Netalántán még a kivitel hiányzik.
„A kivitel enyém” monda Puk kevélyen,
A többi vezérek meghajoltak mélyen.
Azzal szétoszoltak, kiki ő helyére,
Kiadá parancsit a had fővezére:
„Nosza, minden ágyu felállítva legyen,
Nyugat felől, itt s itt, ez s ez magas hegyen!”
„Az lehetetlenség.” - „Nincs lehetetlenség!
Ha nem birja négy ló, hát nyolccal vitessék,
Ha nem birja el tiz, be kell fogni százat,
S mindenik kerekét taszítsa egy század!”
Mint mikor valahol, sötét csendes éjen,
Viszik a halottat fekete szekéren,
(Mert ha nappal vinnék, a nép botra kelne,
Nehogy a határát jégeső elverje);
Nincsen egy hang, egy pisz, tengely sem nyikorog,
Csak a lovak lába s kocsis melle dobog -
S tompán a koporsó kondul meg ha zökken:
Ugy vitték az ágyut az éjjeli ködben.
És már odaértek, hova céljok menni:
De bizony a hegyből nincs ott semmi, semmi,
Ellenben a kerék az agyáig lejár,
Lévén ott nem egyéb - mint egy csúnya mocsár.
S mint a részeg ember, ha jókedve feles,
Elhagyja az ösvényt, másik utat keres,
Hát egyszer csak sülyed, csak sülyed féllábbal,
Felborul s nem gondol többé a világgal;
Bő nedvesség miatt megdül, mint a búza,
Csak ugy horkol aztán, a bőrt egyre húzza:
Nem másként az ágyuk a puha mocsárban,
Lefeküdtek húszan, visszamentek hárman.
„Gyihé! gyühé!” mármost; kezdődik a hű-hó,
„Gyihé! gyühé!” kiált a várbul az ekhó;
Reccsen a rúd, felhérc, és az ostor pattog;
Gúnyosan a várfal reá visszacsattog. -
Nem hallák azonban már ezt a cigányok.
Édes Álom hinté párnáit alájok:
Kavicsból, göröngyből, úton és ut mellett,
Számokra puhitván szenderitő pelyhet.
Jött az édes Álom, csöndesen, mezítláb,
Hogy a vigadókat meglophassa inkább;
Elringatta előbb a kicsiny purdékat,
Azután a tisztes őszhajú dádékat.
Ott egy csecsemőnek az anyja ölében
Szájából az emlőt kifordítá szépen
És beföcskendezte kormos arcát téjjel,
Mintha barna földre friss hó esik éjjel.
Mást kopasz fejével lefelé úgy csünget,
Mintha felakasztjuk füstre gömböcünket;
Másnak, ámbár alszik, melyet épen rágott,
Meghagyá szájában az ízes cobákot.
Hős Diridongónak a tele poharat
Kiüté kezéből, csak a füle maradt,
Aztán földre dönté magát is, hogy orral
Fúná a port, mint egy szuszogó bocskorral.
Akasztót, a nyulgát, hosszú volta miatt,
Karikába gyűrte, mint egy nadrágszijjat,
Ellenben kinyujtá Degeszt hátrafelé,
S röfögő disznónak lelkét adta belé.
Elnyomá szép lassan hegedűs Juhgégét:
Álmában is húzta ő a nóta végét,
De mikor nem húzta s minden ujja megállt,
Lelke azután is mindegyre muzsikált.
Így a csöndes Álom, ez a szende angyal,
Betakarta őket holmi kapca-ronggyal,
És legott a kérges, ponyvaféle vászon,
Ollyá lett, mikép a gyenge, síma bársony.-
Csak te, vitéz Csóri, csak te nem alhatnál;
Virrasztasz kegyetlen harci gondolatnál,
Egyedül piszkálod a fél-álmos tüzet,
Míg körülted alszik a daliás nemzet.
Igenis, a vajda, egyedül az éjben,
Bagót csemegézve, gondolkozik mélyen,
A holnapi harcról, véres viadalról,
Nevezetes, fényes, dicső diadalról.
Eljárta eszével Nagy-Cigányországot:
Hogy s mikép vesz ő majd új veres nadrágot,
Amely senkinek még soha testén nem volt -
Ánglia-posztóján bársonybul lesz a folt.
Képzele képtelen földi boldogságot,
„Annak közepére egy szál gyöngyvirágot”:
A virágszál ő lesz, Csóri nemes vajda...
De mi jutott hozzá, hogy olyat sohajta? -
Nagy szomorusága jutott az eszébe:
Két szép urfikája, meg a felesége,
Kiket a Maros, hajh! már azelőtt jóval,
Elvitt, taligástul, és egy tarka lóval.
Mennyiért nem adná, hahogy őket mostan
Járathatná talpig bíborban, bársonyban!
Így a boldogságán nem örül, csak félig:
Mit ér a nagy lepény, ha nem törhet nékik!
Azonba’, hisz’ ő még vénnek sem olyan vén,
Hogy ki ne pótolja, feleséget vevén;
Aki adott tálat, adni fog melléje
(Gondolta magában) ki azt körűlülje.
„Megvettetem - úgymond - a szerencse-kártyát!”
S vőn kezébe üszköt, mint valami fáklyát,
Ment egy omladozott ó pincébe, ahol
Rasdi, a varázsló, tanyáz mint egy bagoly.
Így esett, hogy a zajt nem hallá meg ő sem,
Noha az ellenség kurjongat erősen,
Száz kötél szétmállik, száz rakonca pusztul:
Hanem az ágyuknak a füle sem mozdul.
Így midőn a bivaly, forró-meleg nyárban,
Szekerestül együtt elfekszik a sárban:
Sem istenkáromlás, sem pedig vasvilla,
Úri kényelméből kivájni nem birja.
De a bivaly fölkel, midőn kedve tartja,
S ami szekér még van, azt is kiragadja:
Ellenben az ágyuk ott maradtak végkép,
Miért is vezérink a hajokat tépték.
Összegyűltek újra, hogy tanácskoznának,
De utoljára is ily végzést hozának
Hogy amit ki nem bir húsz ökör húsz lóval,
Azt a bölcs tanács se’ húzza ám ki, szóval.
Legelőször is Puk leszidá Heringet:
„Az ur vitt, nem egyéb, e nagy kárba minket!
Az ur tette oda - átkozom a körmét!
Az ur sütte-főzte... egye meg a tervét!”
De Hering lesöpré magáról a vádat
Azáltal, hogy ő meg Czibak ellen támadt:
Ha tudta, ha látta, hogy mi lesz belőle,
Mért nem gátolá meg a dolgot előre?
Nosza, valamennyi mind Czibakra zúdul:
„Szörnyüség! cudarság! gyalázat az urtul!
Maga is jelen volt, nézte, leste, várta:
S egy szóval se’ mondá: ne vigyék a sárba!”
De megszólalt mostan a gyülés Nesztora,
Fogatlan inyével az öreg Kusztora:
„Nem úgy, urak, nem úgy! itt egyik fél sem ok:
Csupáncsak, egyedül, maga ez a dolog.
„Mert, ha mi a rajzban mocsárt láttunk volna:
Bizony ilyen tervet nem csináltunk volna;
Szűrét Czibak úrnak ki nem tettük volna,
Sőt inkább tanácsát helyeslettük volna.
„Ellenben, - ha a hegy igazán megvolna:
Akkor a mi tervünk ugyan remek volna!
Czibak ur pediglen nagyon felsült volna:
Drága jó husz ágyúnk el nem csücsült volna.
„Kettős úton halad az emberi élet:
Egyik a gyakorlat, másik az elmélet,
S minthogy az elmélet, most ezuttal, sáros:
Hadd lám, a gyakorlat merre viszen már most?
„A gyakorlat ez, hogy szedjük a sátorfát,
S mig széjjel nem virrad, hordjuk el az irhát:
Mert, ha az ellenség észreveszi kárunk’:
Lesz nekünk hadd-el-hadd! ugyan ebül járunk.”
Szavait az ősznek nagy „éljen” követte,
S legott a tarisznyát kiki szedte-vette;
Nem is tudom én, ha a dolgok igy állnak,
Lessz-e kit megverni holnap a vajdának. -
Csóri pedig, mondám, az oduba méne,
Hol bagoly módjára lakott Rasdi néne;
Költeni sem kelle a tisztes agg dadát,
Minthogy akkor épen felköhögte magát.
Ki mihelyt megérté amit Csóri kiván,
A földre ültette, mert nem is volt diván,
Nyirkos földbe szúrta az égő hasábot,
Mely, amint csak tudott, oly szépen világolt.
Azután vevé a sors-intéző kártyát,
Leraká és kezdé nevezgetni tárgyát:
Ez nagy uraságot, amaz nagy háborut,
Ez jelöl vidámat, a másik szomorut.
Ez régi kedvesünk viszont meglátása;
Kiről már az ember nem hinné, hogy lássa;
Az töménytelen kincs, melyet kiki talál;
És amaz ott csúnya, erőszakos halál.
„Te pedig, bölcs vajda, te vagy e tökkolop.
Ide vigyázz már most, kezdődik a dolog.”
Figyelt is a vajda, mert bizony kevésben
Mult, hogy el nem szunnyadt a figyelmezésben.
Rasdi meg a kártyát jól összevegyíté
S így szólott, miután a földre teríté:
„Tökkolop - uraság: ez jól illik össze;
Kár, hogy igen véres háború van közte!”
„Hadd legyen!” dörmögte a vitézlő vajda,
„Hát az a fekete mellettem micsoda?”
„Ez fiam? ezt híják... fekete embernek,
Mivelhogy más nevet emlitni se mernek.
„Boldog az, ki mellé esik ez a kártya!
Annak a szerencse örökös barátja;
Melletted is, vajda, mennyi kincs van körül
S itt a régi kedves, kinek szíved örül.”
Mint midőn a jó pap papol igen szépet,
Viszi képzeletben a figyelmes népet,
Csak viszi, csak viszi... mígnem a jó nénék
Már inkább álmodják, mintsem hogy képzelnék:
Úgy hallgatja Csóri míg amaz terécsel;
Mert sok szóval mondta, amit én kevéssel;
Háromszor veté meg a kártyáit neki,
Háromszor egyformán jött a szerencse ki.
Hanem harmadikszor beszélt már süketnek,
Adta magát Csóri fényes képzeletnek:
Iszonyu roppant kincs: arany, ezüst, gyémánt
Hever lába előtt, káposztakő gyanánt.
Majd ezek eltünnek... csak a banyát látja,
Ki előtte térdel, kezében a kártya -
S igazítja olykor, hogy égjen, az üszköt,
Amely ott füstölge nagy-makacsul köztök.
Hát egyszer csak, látja, hogy az asszony fölkel,
Megy előre és int a tüzes üszökkel;
Háromszor int vissza; ő pedig követi
Pince belsejébe, ahová vezeti.
Mohos falhoz értek, - de az nem vala gát,
Körmével a banya kiszedi a téglát,
És olyan rést karmol hevenyébe rajta,
Hogy könnyen beférne három cigány vajda.
Alighogy azonban egy tégla kiesett,
Egyszerre, mint nappal, olyan világos lett:
Mikor pedig a rés ki volt bontva tágra,
Csaknem elveszett a Csóri szemvilága.
Fényes nagy terem volt az ahová léptek,
Híre sincsen abba’ gyertyának, vagy mécsnek:
Gyertya helyett olyan darab gyémánt ragyog...
No, mint egy malomkő, hogy ne mondjak nagyot.
Merevül egy tükör a terem oldala,
A padlás-gerenda mind ezüstből vala,
Aranyhomokból van a ház földje verve,
És az ajtó megé gyöngy-szemét seperve.
Környöskörül a ház rakva káddal, üsttel,
Az is tele volt mind arannyal, ezüsttel -
És az ágyláb mellett arany kotló ragyog,
Számtalan sok apró csirkéihez vatyog.
Beh szeretett volna ezek közül Csóri
Kettőt avagy hármat az ingujjba lopni;
A nagy kivánságtul viszket minden ujja,
Már le is hajolt hogy a zsebébe dugja:
Hát csak elébe áll a fekete ember:
Szakálla, bajusza valóságos kender,
Vállig ér bajusza, térdig a szakálla,
Haragos szemekkel csúnyán nézett rája.
„Ne haragudjék kend, édes öregapó!
Nem vagyok én tolvaj, sem pediglen lopó;
Nem bántom a csirkét, csak nézni akarom:
Nem terem mifelénk ilyen apróbarom.”
„Köszönd” felel amaz, „hogy apádnak mondtál,
Mert te is azoknak a dijjára jutnál,
Akiket én itten olykor, hébe-hóba,
Megsütöttem-főztem száz esztendő óta.
„Hanem már most, fiam, kettő közzül válassz:
Vagy elméssz üresen, úgy békével járhatsz, -
Vagy, ha kell e sok pénz, a szádat feltátod:
Hogy mi lesz belőle, akkor majd meglátod.”
Gondolá a vajda: „miért ne tátanám?
Hátha csak sült galamb repül belé talán?
Majd az ördög megyen üres kézzel vissza,
Ha a pénz után csak száját kell, hogy nyissa!”
Azzal ásit egyet, miből lenne kettő,
S gondolta magában: ez tán elegendő;
De csak elhült, mikép a leöntött parázs,
Mert ihol! szájába csapódik egy... darázs.
„Szerencsés vagy fiam!” kiáltott az öreg,
„Ezt még egy halandó ember sem tette meg,
Szájából a darázst mindenik kizárta
S holtig nyomorék lett, aki megpróbálta.
„De te - minthogy bátran le meréd azt nyelni,
Ez a pénz, amit látsz, tied valamennyi;
Nemcsak ez, de több is: gyere, megmutatom,
És minden szobának kulcsát átaladom.”
Csóri azt gondolta, hogy mindez csak álom,
Dörzsölé szemeit s monda: megpróbálom!
Belemarkolt egyik közellevő üstbe,
S meggyőződött, hogy mind huszasok, ezüstbe’.
Majd egy kádba markolt: valóságos arany!
A királykép rajta; fénye, neheze van;
Borjuszájas ingét összeköté alól
S megraká, gondolván: csak ez legyen való!
Azután követte a kenderszakállut;
Arany kútat leltek, hozzá arany válut;
Onnan pedig gyémánt istállóba mentek,
Hol tátos paripák arany zabot ettek.
Vajda kiválasztott egy fehért magának.
Gondolá: ez jó lesz harci paripámnak;
Akkor egy kamrába vezeté az ember,
Ott pedig volt sok szép mindenféle fegyver.
Hát mikor a pompás ruhatárba értek!
Van ott vörös nadrág annyi, hogy temérdek:
Egyen meg is állott Csóri szeme-szája,
És nem állhatá meg, hogy fel ne próbálja.
Szóla most az öreg: „Itt van a kulcs, nesze!”
Nagy csomó kulcs felé nyúlt a Csóri keze;
Hanem, mikor épen elvenni akarta,
Úgy érezé, mintha égne attól marka.
Egy percig a tüzes üszköt látta csupán,
Leve nagy sötétség körülte azután;
De a nagy sötétség nem sokáig tartott:
Ekkor monda Csóri: „nem is hoztam kardot.”
Visszament, hogy kössön egyet oldalára,
Aztán minden ajtót gondosan bezára
S fölment a pincéből, hogy meglássa, vajon
Odakünn az idő milyen tájba’ vagyon.
Minthogy pedig ottkünn már tetszett a hajnal,
Csóri a népséget felveré nagy zajjal;
Ruhát, fegyvert oszta, parancsot ada ki,
Hogy az ütközetre készen álljon kiki.
De hogy és mint készül a vitézlő sereg,
(Lévén már most annyi szép ruha, ló, nyereg),
És hogyan állá meg dicsően a sarat:
Ennek elmondása más énekre marad.
Foglalat
Fel, trombita, síp, dob! Nagy dolgokat írok
Ágyúk morogását - Puskák ropogását;
Harcháború mérgét, A nagy csata végét;
Melyek csodavoltán Bámul kiki méltán.
Nosza én paripám, gúnár liba tolla!
Eleget pihentél, meg vagy abrakolva,
Megvakartalak, mert a füled se’ látszott;
Nosza hát, kezdj mostan vídám fürge táncot.
Háborúba mégyünk, ahol ölnek, vágnak:
Köszön is nem is az ember a világnak;
Köszön, aki ráér; sok a berenán tul
Rövid búcsút vészen a kapufél-fátul.
De mielőtt érnénk a dolog nagyjára,
Vessük szemeinket Csóri fővajdára:
Mit gondol, mit akar, mit csinál, mit rendel:
Ékes ritmusokban hallja minden ember.
Veszi legelőbb is a pincébe útját:
Felhordatja onnan a sok cifra gúnyát
És kiosztja rendre, vitéz népe között;
Mind egy-egy pipacs lett, mikor felöltözött.
Azután a fegyvert osztotta ki renddel;
Azután jött zabla, nyeregszerszám, kengyel;
Kérdik a cigányok: hát a cocó hol van?
Felel Csóri vajda: odalent, az ólban.
Amit szája mondott, bizonyitja tette:
A sok szép paripát sorra fölvezette;
Akkor büszkén nézett a seregen végig,
S gyönyörködött benne, hogy a szemök fénylik.
Egy része huszár lett, másik része gyalog,
Mindannyian égből lepottyant angyalok;
Maga Csóri, amint a sort végigjárja,
Így kiált: „Csak nincsen a cigánynak párja!”
Hát még a fehérnép! a vidor apróság?
Mint ládára festett tulipánok, rózsák!
Szeme, szive szerint öltözék mindnyája:
Csak ránézve is már hízott Csóri mája.
Hamar egy lapátot felkap örömében,
Megmeríti aranypénzzel a pincében,
Viszi népe közé, odaszórja: nesztek!
Amin a cigányok kissé összevesztek.
Hát ím! a sokaság közül síva-ríva
Csak elébe toppan felesége, Éva,
Mellette kunyorál két süheder cigány:
„Nekem is adj, dádé! adj nekünk is, apám!”
„Gyöngyeim, véreim!” így szólítja őket,
Éva! Dámi! Jónás! milyen nagyra nőttek!
No, ki hitte volna hogy megint lássalak;
Azt gondoltam, régen megettek a halak.”
Monda erre Éva: „Bizony, meg is evett
Az a roppant nagy hal, melynek a neve cet;
Szerencse, hogy épen ottankörül uszkált
S benyelé kocsinkat, mint én egy galuskát.
„Nagy üreg volt benne, mint valami templom,
De sötétség lévén, üss ki Jónás, mondom;
Kicsiholt a Jónás az első ütéssel,
Akkor a hal gyomrát összejártuk méccsel.
„Micsoda mája volt mint valamely szikla,
Malomkő nagyságu benne a halikra;
A szálkája pedig - - lett volna belőle
Alkalmas szarufa bármi háztetőre.
„Épen akkor nyelt el egy nagy úszó lápot:
Dámi a fejszével favágáshoz látott;
Jó tüzet perditénk, amilyen csak kellett:
Ugy száritkoztunk a ropogó tűz mellett.
„Én e rossz bicsakkal a májának estem,
Egy bográcsravaló darabot lenyestem,
Megsütöttük-főztük, jóllaktunk belőle,
Hogy még a hasunk is félreállott tőle.
„Inni pedig vizet, mint valami kúton,
A kopótyujából meregettünk, rúdon.
Kilenc évig laktunk a cethal gyomrában,
Mint kukac a sajtban, féreg a tormában.
„Végre addig ástuk oldalán a lyukat
Az ennivalóért, hogy egyszer kilyukadt,
S kimásztunk belőle, ott hagyván a dögöt,
Melyet a viz régen a partjára lökött.
„Igy kerültünk vissza. Nem csoda különben, -
Még nagyobb csudák is szoktak esni könyvben.
Pogány szívü Csóri! de te nem szánsz minket:
Legyen eszed, Csóri: adj egy fél fityinget!”
„Adok, szentem, adok, lépem, vesém, vérem!
Elég egy lapáttal? vagy teknővel mérjem?
Mit adjak? mi kéne? mit isztok? mit esztek?
Ihon a lelkem is, odaadom, nesztek!”
Erre Dámi fia szólalt meg az első:
„Nekem avas háj kell, vagy szalonna-felső.”
De felrugta Csóri, hogy elesék hanyatt:
„Bolond! nem tudsz kérni mézbefőtt aranyat?”
Amily hamar tette, oly hamar megbánta,
Simogatni kezdé a fiút, mert szánta;
Akkor bévezette őket egy szobába
És felöltözteté aranyos ruhába.
Most a Dámi nyalka! most a Jónás hetyke!
Fénylenek a napon, mint a fényes pityke;
Közbül jár az apjok, fehér lován léptet,
Viszi ütközetre a daliás népet.
Rákezdi Juhgége a Rákóczi marsot:
Huszonnégy trombita gyönyörűen harsog;
Noha, amin Csóri nem kevéssé bámul,
Vagyon trombitájok mind lopótök-szárbul.
Mindjár’ a kapuban kiadja parancsát,
Hogy az ágyu végét merrefelé tartsák;
Hatvan öreg ágyu az ellenség felé
Ugy tüzel, ugy füstöl, majd megpukkad belé.
De, ami különös, nem szólanak nagyot:
El vannak rekedve? vagy szájok befagyott?
Azt gondolja Csóri, bundát vernek bottal,
Dehogy kell a fülét bedugni gyapottal!
Ám minden lövéskor dűl az ember sorra,
Ugy veri le egymást, ugy bukdosik orra,
Mint kártyakatonák, mikor mind elesnek,
S egyenlő a sorsa királynak, hetesnek.
Hanem az ellenség ágyuja sem alszik,
Iszonyú tüze van, bár szava nem hallszik,
S ámbár a cigányság többször igy kiáltott:
„Ne lőj erre, bolond, ember van itt, látod!”
Különösen féltik fényes szép szemöket,
Hol erre, hol arra, kapdossák fejöket;
Nem csuda aztán, ha bizony hébe-hóba
Beleütik is egy nagy ménkő golyóba.
Legelül a vajda, Dámival, Jónással,
Nem győzi a bátor népet biztatással;
„Rohamra cigányok!” eszeveszve ordit,
S rohan a cigány, de előbb hátat fordit.
Kiáltozza Csóri: „Megálljatok! hó! hó!
- Vakmerő egy nép, de bokros, mint a jó ló -
Szeméten szedett nép! ha meg nem állotok,
A lesz belőle, hogy én is elszaladok.”
Sarkantyúba kapja tátos fehér lovát
S így kiált, beérve szaladó táborát:
„Vitézek! na, látom, bennetek a jó vér:
Ha van ily sereg több - kössön fel a hóhér!
„Ez már a szilajság! ezt szeretem én, ha
A legény nem lusta, szájatáti, léha...
Ugy tudtok szaladni! ugy elgázolnátok
Azt a cudar népet, csak felé futnátok!
„Nosza tegyünk próbát és forduljunk vissza!
Folyjon az ellenség vére, mint a Tisza!
Mert fogadni mernék a fehér lovamba,
Hogy a győzedelem a kezem közt van ma.
„Hogy pedig hát senki a szemét ne féltse,
Ágyuk villanása vagy füsti ne sértse:
Parancsolom: kösse be most mindjár’ kiki;
Aztán csak utánam! aló, bátran, neki!”
Így biztatta népét. A cigányok pedig
Zsebkendővel egymás szemeit bekötik:
Csóri szava után: erre, fiúk, erre!
Vakveréb módjára törnek az ellenre.
Most van ám szüretje a kiontott vérnek!
Koppad a két szárnya Puk Mihály vezérnek;
F..e nép a cigány: megölné az apját,
Mert nem néz a senkit, - igaz, hogy nem is lát.
Ha, kegyes olvasó, immár azt kivánod,
Hogy az ütközetről neked adjak számot:
Ki? kit ölt meg? és hol? mért? mikor? miképen?
Ki segitségével? - hát elmondom szépen.
Legelébb a vajda lecsapott kilencet,
Hogy azonnal hányta fejök a bukfencet;
Csak bámul utána oztán mind a kilenc
S így morog: „beh kényes ked most, Csóri Ferenc!”
Gyügyü Burgonyával ment ki egy szál kardra,
De nem oly könnyen bírt vele, mint akarta,
Mivel e Burgonyát semmiféle fegyver
Nem járja, minővel hadakozik ember.
Bőre kemény bocskor - főleg az orcáján -
Szíve helyett tuskó van a szive táján,
Csak nagy két fülein sérthetni halálra:
Jó hogy Gyügyü épen a fülét találja.
Látván Burgonyának gyászos végit Zeller,
Rohan Gyügyü felé csillogó fegyverrel,
Halálosan sujtá a Gyügyü fejére,
Halála után is folyt az orra-vére.
Zellernek se’ kell több: lepattan lováról...
Veszi Gyügyü kését a bő csizmaszárból,
Győzelme jeléül erszényét, pipáját,
Szedi korca mellől csiholó szerszámát.
De vaksi Toportyán így riad rá: „Tedd le!
Kést, pipát és erszényt, oda ni, a gyepre!
Víjunk!... hogy kié lesz, majd utóbb elválik:
Komám volt a Gyügyü, nem hagyom halálig.”
Leraká hős Zeller a dicső jeleket,
Iszonyú kegyetlen vívás kerekedett;
Haragosan víttak valameddig éltek:
Lenyakazván egymást, szépen, megbékéltek.
Esküszi Harizsnya, káromkodva csúnyát,
Hogy Zeller vitéznek állja vérboszúját;
Esküszi vad Mócsing, Hubli, Salavári,
S Puk Mihály vezérnek több derék huszári.
Másfelől Toportyánt a barna vitézek:
Hagymaszár és Kongó, megtorolni készek,
Vigyori, Kanálos, Degesz, Csucsuj, Irha...
A többiek neve nincsen ideirva.
Kik miután egymást egy lábig leölték,
Ugy hevernek ottan, mint valami tőkék,
A harc erdejének irtás ez a tája...
És uratlan jószág a Gyügyü pipája!
Csóri látta mindezt; Csóri látta sorban
Valami csak történt az egész táborban:
Hipp-hopp gyorsasággal vitte ide s tova
A vitézlő vajdát fehér tátos lova.
Hány szegény halandó nyakát szelte ő el!
S maga mindannyiszor nagyobb lett egy fővel.
Mintha mindenik fej az övéhez nőne,
Olyan nagy ember lett apránkint belőle.
Dundi asszonyság is, Diridongó társa,
Mint egy Bradamante, népet öl rakásra;
Legény ő a talpán! ember ő a gáton!
Sebes vágtatással lotyog a lóháton.
Szellő emelinti piros viganóját,
Tartja balkezében véres lobogóját,
Viseli jobbjában csillogó dárdáját,
Feledi a kontyot s hajdani pártáját.
Kalpag a fejében, s a gerincén hátul
Az ura mentéje lóg le panyókául;
Félig csupa férfi - az a felső része,
Mely alkalmatos az ember öldöklésre.
Szeme vérben csillog, habot ver a szája,
Gyilkolásban részeg örömét találja,
Döghalál módjára pusztít a seregben,
Szakállas, bajuszos vitéz emberekben.
Maga Diridongó nem kevéssé bámul,
Asszonyának hősi tettein elámul;
De, mig mennyre-földre magasztalja társát,
Felsohajt: „be kár, hogy nem tud főzni kását!”
Míg tovább is ekkép bámulni akarja,
Elszakítá őket a harc zivatarja.
Öklös Diridongó egy sürű csoportban
Kézzel-lábbal ví és tüszköl a nagy porban.
Hej, mennyit lenyársalt! hej, mennyit levágott’
Hogy megtizedelte az embercsaládot!
Amennyit ma rombol az emberiségen,
Nem épített annyit egész életében.
Látja ezt egy dombrul a vitézlő vajda,
Biztatja erősen: rajta, komám, rajta!
Szegény Diridongó bízik is, ahogy tud,
Mígnem utoljára disznót győz a sok - lud.
Köröskörnyül immár meg van rakva sebbel,
Mint az ángol ember kaputrokja zsebbel;
Mindenik oly öblös, mindenik oly tákos...
Szegény Diridongó - oda van! világos!
Miután kihörgé magából a lelket,
Panaszosan így szólt: „oh vajda, megöltek!”
„Semmi, fiam, semmi: szép dolog, nagy érdem
Halni a hazáért, de kivált meg - értem!”
Ily vigasztalással, mint a vad oroszlán -
(Aki ezt nem látta, hát képzelje pusztán)
Rohan a csapatnak s azt miveli oztán,
Azt miveli, mondom, mit a vad oroszlán.
Megboszulva Csóri a bajnok elestét,
Felrugá s ott hagyta Diridongó testét:
Ellensége volt az Dundi asszony végett,
Mert féltette tőle a szép feleséget.
Nem tudom, ha volt-e méltó oka rája,
Elég az, hogy Dundit féltette gazdája;
Mindig féltőbb a kincs ha nagy, mint ha kicsi:
Szegény Diridongó! nagy kincse volt neki. -
Semmit nem tud erről vitéz Dundi asszony,
Emberül hordozza ő magát a harcon,
Üti-véti őket, veri agyba-főbe:
Ki ne szeretne már bele egy ily nőbe!
Legalább a vajda érez olyanformát,
Kezdi a szerelem csiklándani gyomrát.
De, mig e dologra bővebben kitérnénk,
Lássuk Dundi asszonyt, ki sohasem félénk.
Annyiféle párbajt és mindenféle bajt
Vítt már a menyecske összevissza, hogy majd -
Paizsán a fegyver ellágyul, megtompul,
Mintha viaszból vón’ - legfeljebb ólombul.
Már ki volt terítve Nyeszegi, a rostás,
Nem kellett őneki beretválás, mosdás,
Nem a nyújtóztató banyák, ágya mellett
Mégis halott volt ő, amilyen csak kellett.
Tiszaháti módon egy oldal-tarisznya
Volt csepűmadzaggal nyakába hajítva,
Vele született ő a szép tarisznyával;
Most leoldá Héring nagykörmű ujjával.
Nem ér rá elvinni, ha leoldni ráért,
Mert amint görnyedez a szép tarisznyáért,
Combja közzé akad hátul Dundi kardja,
S oly likat hasít, hogy a tarkója tartja.
Így repedne ki a sertésből az orja!
Ilyen a kis urfi, midőn kigombolja
Bugyogó nadrágát a pesztonka este,
Mint a Héring hátul végigrepedt teste!
Czibak ezt meglátván, egy csöppet se’ késik,
Veszi alattomban baranyai késit,
Elmetszé a Dundi köténye madzagát
S elragadja tőle a kötényt is magát.
S mint ha kit szelével ér az istennyila,
Mint Sámsonnak, midőn megnyírta Délila:
Egyszerre odalett - higyetek a szómnak -
Ereje és szíve a vitéz asszonynak.
Megakadt a szeme... a kiáltás torkán,
Mint azé, kit éjjel nyom nehéz boszorkány;
Elejté a dárdát, maga is dölt, ferdén,
Csóri ugrott oda; ő tartá fel nyergén.
Hős Czibak azonban egy hosszu kopjára
Tűzte fel a kötényt lobogó formára;
Mire az ellenség örvendezve kiált
- Nem tudom, Alláht-e, vagy Jeszusz-Máriát?
Szörnyü ordítással kéri, hogy az isten
Az emberi népet gyilkolni segitsen:
Mintha őfelsége épen abba’ járna,
Hogy tegnapi művét széjjelrontsa már ma.
De, ha az isten nem, - segité az ördög,
Nem is neheztelt, hogy nem neki könyörgött,
Pártját fogta mindjár’ Puk Mihály népének,
Mert az ilyen napot tartja ünnepének.
Fennen hordja Czibak a hatalmas zászlót,
Melyet ékesíte száz repedés, száz folt,
Foszlányait a szél összevissza bontja:
Bónapárténak se’ volt már különb rongya.
Megy Czibak előre, mindnyájan követik,
Még a halott is mind fölelevenedik;
Észreveszi Csóri, hogy szorul a kapca,
Népét visszanyomják, megfordult a kocka.
Hamar „Dámi! Jónás!” inti őket elő,
Hogy Diridongónét tartanák kétfelől;
Meg is fogták... ámbár dolog az ilyesmi:
Megtartani egy nőt, ha el akar esni.
Maga pedig Csóri fut, szalad, hogy lássa
Minő fordulatot vőn a harc folyása:
Legelébb is szembe megtalálja Kákát,
Ki tenyerén hozza hátul a nadrágát.
Szép, vörös nadrágát tartja két tenyérrel,
Szalad és futtában jajgat, jajveszékel;
Kérdi Csóri, mi baj? valami borzasztó?
- „Jaj uram, a posztó! a szép drága posztó!”
„Vakapád!” kiáltja Csóri és tovább megy
Testek halmai közt, mint az Ararát-hegy;
Lova pej a vértől, - lábát alig húzza
A nagy vérözönben, - néhol meg is ússza.
Nyargal a cigányság odafel a dombon,
Veri az ellenség csaknem minden ponton,
Bátorság, vitézség neki mindhiába,
Veti reménységét a horgas-inába.
Nagy Akasztót Ráspoly már-már utoléri,
Bár az minden léptén az ölet kiméri:
Nem is szabadulna, bizony el is veszne,
Ha sebesen el nem cigánykerekezne.
Szembe találkozik Csóri a futókkal,
Megdorgálja őket szemenszedett szókkal,
S odamondogatván, ekkép fejezi be:
„Csürhéről futó had! vissza, egyszeribe!
„Eb legutoljára! eb maradjon hátra!
Jelszavunk legyen most minden, ami drága:
Híre, becsülete Nagy-Cigányországnak,
És előkötője Dundi asszonyságnak!”
Így kiált a vajda és vágtat előre,
Szegyen döfi Mismást, hogy egy fának dőle,
Száját félrehuzta, kiveté a nyelvét,
Szeme felfordulván kiadá a lelkét.
Megharagszik Bunyi: „Csúfold az apádat:
Arra öltsd ki nyelved, arra vond el szádat!”
S oly erővel lökte a dárdát beléje,
Hogy mindjárt meghalna, ha még most is élne.
A vajdát azonban Süsü, Vaczok Peti,
Kajsza, Csimaz, Nyúlláb harcolva követi,
Laboda, Koloppal, Juhgége és Habók
Szoritják az ellent, mint harapófogók.
Hubi az ülővel, mint egy buzogánnyal,
Egymaga fölérne kilenc más cigánnyal:
Sok vitéznek töri ő be koponyáját,
Mint hajdan betörte az egyszeri kályhát.
Méltó azt megírni, krónikába tenni.
Befordult ő egyszer valahová csenni;
Zárva volt az ajtó: de, találós fővel,
Beüté a kályhát a kézi ülővel.
Fejét is bedugta; - de belül a gazda:
„Mit csinálsz? hol jársz itt?” rá ekkép riaszta;
Ő pedig az űlőt taszitván előre:
„Nincsen szükség - kérdi - pipaszársütőre?
Hanem ez akkor volt. Tudnék én őróla
Száz ilyen mesét, csak érkezésem volna:
De nagyobb annál most a legkisebb gondom:
Pipaszónál, otthon, egyszer majd elmondom.
Ama híres vajdát követem jelenleg,
Ki előtt a népség szakadoz, mint felleg;
Keresi a zászlót, - a zászlós Czibakot,
Szeretne a fején vágni egy ablakot.
Megtalálta végre: de ugy is hozzászólt,
Hogy kezéből mindjár’ kiejté a zászlót;
Maga is lehajlott az után a földig:
De a fölvevéssel nem igen törődik.
Tótágast áll fején; ég felé a lába,
Megakadt valahogy a nyeregkápába;
Lelke pedig, amint mennybe iparkodott,
Feljebb-feljebb mászva, kiment ahol tudott.
Csóri a zászlónak mindjár’ fülét fogta
És odaköté azt, hova Dundi szokta:
Körülkanyarítá a puha derékon,
Mihez a gyapjúzsák termete is vékony.
Alig nyerte vissza Dundi a kötőjét,
Követé a harcba nemes jóltevőjét;
S tesz olyan fordítást, tesz olyan csudát ott -
Amit élő ember sohasem is látott.
De vitéz Laboda sem marad ám hátul,
Ő sem ijed meg a maga árnyékátul,
Ő is lelt magához bajvívó cimborát:
A fogatlan ínyű, göthös, vén Kusztorát.
Ti, kik ezt halljátok, szaladjatok innen!
Hallani is jobb lesz e csatát messzünnen;
Favágó emberhez sem jó állni közel:
Mert megrug a forgács, hogy többet nem eszel.
Hát mikor ilyen két dalia csap össze,
Mennyivel tanácsosb állni tőlük messze!
Két tüzes mennykő ez... mondom, közel ne várd,
Mert az egészségnek a szele is megárt.
Káposztás kertbe néz a derék Laboda,
Hová szeme céloz, sosem vág ő oda;
Nem is tud más ember könnyen hozzávetni
Szeme járásából: m’eziránt fog ütni.
Jó hogy Kusztorának teljes-lehetetlen
Célba venni fejét, mert rezeg szünetlen;
Most a sirban volna - az már kétszerkettő -
Nemcsak a fél lába, hanem mind a kettő.
Visszavág s Labodát megsérti bütykőben,
De nem folyt a vére, mert nincs olyan bőven,
Száz nadály, száz köppöly sem szína belőle;
Mind éhen veszett ki bolhája, t...je.
Hat lika volt immár lábán Kusztorának,
Mint a tilinkónak, avagy furulyának:
Most a cigány kardja hetediket csinált;
Amaz odakapván, űhmget és így kiált:
„Beh bolond az ember, hogy akkor is harcol,
Mikor nem tud vágni, legfölebb ha karcol!
Mikor összelöttyent ina, porcogója,
Mint a mosogató asszony lágymosója!
„A dicsőség koncán mit is marakodunk?
Nehéz eleség az... nincs már hozzá fogunk!
Minek rontsuk egymást emígy is, amúgy is?
Békéljünk ki, pajtás: meghalunk mi úgy is!”
Hadd béküljenek ki, amint kedvök tartja,
Jobb, ha megnézzük, hogy mit csinál a vajda:
Hát, öli az embert, ezt az ostoba fajt,
Széltibe hosszába vágja mint a parajt.
Bizony ugy is tetszett neki utoljára,
Mintha övig érő dudva között járna,
Vesszővel csapdosná, szeldelné a nyakát,
S hullatná a szép gyom szaporitó magvát.
Széjjelnéz s kiáltja: „Lassan! hó! megálljunk!
Nincsen itt ellenség: mi a szöszt csinálunk?
Se balszárny, se jobbszárny, se gléda, se karéj.
Csak ez a sok csúnya, istenverte paréj!”
Felel arra Dundi: „Mit beszélsz te, vajda?
Látod azt a lovat: Puk Mihály ül rajta!”
Odanézett Csóri: hát bizony való az!
Mert igazán ember és igazán ló az.
No hiszen majd én meg erőtlen pennámmal
Hozzáfogok, - avagy elbeszélni számmal,
Azt a nagy viadalt, azt a kemény harcot
Mely a két vezér közt naplementig tartott!
Mindenik harcolva költé el ebédét,
Ugy elégité ki természet szükségét,
Milyenek például: az ivás, az evés -
Szóval, mikor bennünk sok van, avagy kevés.
Utoljára mégis vajda lőn a nyertes:
Nyakát szeli Puknak, mint valami hentes;
Puk Mihály a lóról menten le is dőle,
Puskalövésnyire pattant feje tőle.
De felugrik mindjárt és szaladni kezd el:
„Utána!” kiáltják: „fogd meg! - ne ereszd el!”
Űzi a cigányság, mint agár a nyúlat,
Mint mikor a macska az egérrel múlat.
Nem is kerülnének egykönnyen elébe,
Ha meg nem botlanék a maga fejébe;
Így bukni különben nem épen hallatlan:
Hogy valakinek a feje - lábalatt van.
Hanem ezzel Csóri nem sokat törődik,
Fusson bár hazáig, vagy földetlen-földig:
Felszedi a zsákmányt, ami olyan gazdag,
Hogy csupán bankóbul lenne három asztag.
Foglalat
Már cigányországot Színről-színre látod:
Csóri azt nagy bölcsen Fundálta erősen.
De, mint egy zimankó, Támad Diridongó -
Végre, mint mindennek, Vége lesz könyvemnek.
Diadallal tért meg Csóri Nagy-Idába,
Állatá a népet körül karikába.
Ő maga egy hordó tetejére mászott,
S igy beszélt, miközben kézzel hadonászott:
„Daliás cigányok! vitéz hadi népem!
Hűségeteket én köszönöm is szépen;
Sőt meg is szolgálom, ha az isten éltet,
Mihelyt egyszer bővebb zsákmányban részeltet.
„Hisz’ annyi dicsőség jut ma egy legényre,
Hogy nem egyhamar fog éhezni lepényre,
Annyi, hogy attól még a hetvenhetedik
Unokánk lelke is holtra részegedik.
„Valameddig a víz dombról foly gödörbe,
Valamíg az erdőn akad egy fa, görbe,
Valamíg egy tyúk lesz - míg verset faragnak:
Dicső híre-neve fennmarad e napnak.
„Hősi tetteinket hirdeti a ponyva,
Írják krónikába, kalendáriomba;
Lesz ember, ki egész könyvet is ir rólunk,
S a világ bámulja mily vitézek voltunk.
„Sőt nem győzi várni a kiváncsi világ
Hogy megirja rólunk a szép históriát,
Hanem bekandikál záros műhelyébe,
S hirdeti, pletykázza, mily remek lesz műve.
„Mikor pedig aztán kikerül a kohból,
Vesz a világ egyet - de csak egyet - abból;
Töri érte egymást, kézről-kézre kapja,
Míg piszoktól látszik valami darabja.
„De a többi könyvek, tetején egy padnak,
Itélet napjáig mind épen maradnak:
Annál nagyobb lészen benne nyereségünk:
Itéletnapig tart a mi dicsőségünk.
„Mivel hát dicsőség annyi van, mint polyva,
Vigyen abból kiki, amennyit, gondolja,
Hogy belőle egyszer el fog birni hátán: -
Jut abból, marad is; nem jóféle sáfrán.”
Soká éljenezték ez ostobaságot,
Azután mindegyik tartotta a zsákot:
De a vajda így szólt egész komolysággal:
„Mit akartok, édes fiaim, a zsákkal?
„Ami keveset az ellenségtül kaptunk,
Ami csekélységet a pincében hagytunk,
Az egyébre is kell, marad a közjóra:
Nem való az nektek borra és cipóra.”
Morog a cigány nép e beszédet hallván,
Sorba löki egymást, könyökén vagy karján:
Baj lenne: de Csóri nem tétováz sokat:
Kiosztja közöttük a hivatalokat.
Legelébb azt nézi: kinek van nagy körme
S kinek keze inkább maga felé görbe;
Fő adószedővé teszi bölcs Kolopot:
Tud az bánni pénzzel, aki annyit lopott.
Azután Akasztót, mert hosszú a lába,
Fővezérré teszi az ármádiába;
Süsüre pediglen bizza a pecsétet,
Minthogy maga is tud vésni, ha eltéved.
Jó muzsikás lévén nagyszerű Juhgége,
Alkalmazta Csóri főszámvevőségre;
Mellé adta ennek a tisztes Labodát,
Hogy lenne halálig főfő iródeák.
A közigazgatást ruházza Pitykére,
Kit Hűvösnek híttak nem igaz nevére;
Hubinak ellenben, tudománya végett,
Ada országában fő-céhmesterséget.
Kérdi Csimaz is, hogy hát ő mirevaló?
(Csimaz, kivel egykor elszaladt volt a ló)
„Te fiam? te szabsz a tolvajok közt rendet:
Téged az isten is bírónak teremtett.”
Szóla és magához intette Nyúllábat,
Gondjaira bízott minden iskolákat:
Nem lehet, ugymond, hogy nyúllábsága óta
Ne ragadt legyen rá egy kis fehér kréta. -
Így minden hivatalt, mivel ezren kérik,
Eloszta, egészen a kutyapecérig;
Akkor Dundi felé fordítván a rúdat,
Szíve érzésének így tágíta útat:
„Dicső nagy férfiú, kedves komámasszony!
Nem erőltetém, hogy hivatalt válasszon;
Mert mig az asszonyok nadrágba’ nem járnak,
Nem valók egyébre... legfölebb huszárnak.
„Példás vitézséged mint a tükör, ragyog;
Érdemeid kézzelfoghatóak s nagyok;
Széles tehetséged el vagyon ismerve,
Ha nem méltányolnám, isten is megverne.
„Mivel szolgáljam meg? mivel háláljam meg?
Érdemid jutalmát hogyan találjam meg?
Tudnám, ha lehetne; lehetne, ha’karnám:
Akarnom pedig kell, bármint nem akarnám.
„Isten látja lelkem mind a két szemével,
Hogy megelégeltem öreg Évikémmel;
Ugy szeretem, mint az otthon sült kenyeret:
Jó a másé is, - de jobb otthon egy szelet.
„Szeretem én Évát... de, tudja a manó:
Már hiszen, no, csak nem vajdánénak való!
Aztán meg, mióta a cethalban lakott,
Mindig érzem rajta a büdös halszagot.
„Egy szó annyi mint száz: el kell válnom tőle,
Ezt kivánja rangom, hivatalom fénye,
Ezt még más egyéb is... de mit ér a beszéd?
Adja komámasszony azt a kicsi kezét!”
Od’adá a kezét Dundi asszony, végig,
Oda mind a kettőt, egészen könyékig;
Bizony, aki látta amit cselekedett,
Azt mondhatta volna hogy rátehénkedett.
Igy fészkelte magát Csóri vajdasága
Ellenállás nélkül a nagy boldogságba:
Hát egyszer csak ehol... amit hinni nehéz...
Véresen, halványan jő egy falka vitéz.
Saját népe volt az. Megismeri mindjárt
Degeszt és Kanálost, félszemű Toportyánt,
Gyügyüt és a többit, kik harcon elestek;
Összerántja szemét: „Hát ti mit kerestek?”
Szóla erre Gyügyü:, „Mi biz’ azt keressük,
Hogy vitéz voltunknak jutalmát vehessük;
Mert nem oly gyerekség ám az, mint gondolni:
Vagy akarjuk vagy sem, a hazáért halni.
„Hát bizony mi, vajda, valamicskét várnánk,
Amiből tengődjék özvegyünk és árvánk;
Az sem volna rossz, ha hivatalba tennél:
Nem mondhatnák rólunk, hogy: ez is ingyen él?”
Haragosan erre így felelt a vajda:
„Nem takarodtok el a tüzes pokolba?
Lesz majd emléketek, olyan mint egy torony,
Ákombák irással, mint ez a fél karom!”
Amazok egymásra néztek és hallgattak,
Fejöket csóválva búsan elballagtak;
Csóri pedig kezdé, illő vigassággal,
Menyegzőjét ülni Dundi asszonysággal.
Hej? micsoda módjok volt akkor a táncban!
Patak módra folyt a sárgalé a sáncban;
Akkor volt igazán borjunyúzó péntek!
Még a nótának is a javával éltek.
Hát mikor legis-legjobban múlatoznak;
Fegyver közé fogva egyvalakit hoznak:
Ki volna egyéb, mint Puk Mihály kapitány?
Fegyver közé fogta három erős cigány.
Tántorogva lépked és nehezen halad,
Feje le van vágva, hozza hóna alatt,
Behunyott szemével oly szomorún néz ki
Hogy csupa kín arra még reá is nézni.
„Tedd fel a fejedet!” monda Csóri, s inte:
„Én is voltam olyan szegény ember, mint te;
Akármit hibáztál, én kegyelmet adok,
Örömére annak, hogy vőlegény vagyok.”
Puk Mihály e szóra felnyomá a fejét,
Csókolá a vajda csizmatalpa helyét,
S úgy megrugaszkodék a nyitott kapuból,
Hogy még lóháton sem érték volna utól.
Míg ezek igy folynak, iszonyú nagy lárma,
Üvöltés hallatszik, mintha sáska járna.
Kérdi Csóri, mi baj? de senki se’ felel;
Maga marad benn csak, a többi kiszelel.
Gyorsan félretolja a kis ablakfiát,
Lenéz az udvarra s álé more! kiált.
Nagy sereg cigánnyal ott jön Diridongó;
Minden kézbe’ puska, fejsze, villa, bunkó.
Állt ugyan egynéhány híve Csórinak ott
(Akiket aznapon hivatalba rakott):
De azok a pártos ellenség láttára
Levegőbe tűntek, mint a könnyü pára.
Szidja Csóri vajdát a közelgő tábor:
„Meg kell csípni!” ordít „amig el nem lábol;
Nyársra kell feszítni! forró zsírba hányni!
Két szeme világát acéllal kivájni!”
Széjjelveti lábát Csóri mint egy sátor,
Megáll az ajtóban, tekintete bátor;
Kardvasán a menteujjal egyet törül:
„Ide jőjön, aki életének örül!”
Mondja, és egyszersmind esküvel fogadja,
Hogy magát életben soha meg nem adja,
Sok ember kipusztul, míg annyira menne;
Ám hisz’ próbálja meg, aki Tamás benne.
Felel Diridongó: „Egy tán mégis akad!
De mi sokan vagyunk, és te, látom, magad:
Víjunk ketten, Csóri! a ház elég téres;
Víjunk ketten; hadd lám: te vagy az a híres?!”
Fogcsikorgatással végzé a beszédet.
Csóri az ajtóbul hármat visszalépett.
Bement Diridongó, de mást nem ereszte,
A többi az ajtón és ablakon leste.
Mint mikor az erdőn, nem messzi egymástul,
Két iszonyu tölgy reng a fejszecsapástul;
Roppanásuk nekibődül az erdőnek,
S - amit sose láttam - épen összedőlnek:
Ugy csap Diridongó össze a vajdával,
Szeme a szemével, kardja a kardjával;
Azt hinné az ember: két sebes szélmalom:
Közel épitette valami félbolond.
Irhatnék én arról akármennyi lapot:
Ez s ez hányszor ütött, vagy hány döfést kapott;
De elégnek tartom ennyit irni mostan,
Hogy egyszer csak: zupp le, Csóri vajda, holtan?
Ugy bizony! szörnyet halt; maga is azt hitte;
Szólítják nevérül: rá sem hederítte;
Rázzák, ütik, rúgják, kiáltva és bőgve:
Mindhiába! fekszik, mint egy szenes tőke.
Egyszer aztán ő is meguná a sokat:
Fölveti a szemét és széjjelpislogat;
Hát ím a cigányság ott zsibong előtte,
Mind olyan rongyonsült, mint annakelőtte.
„Szentséges Pilátus!” a vajda felkiált,
„Hol vettétek azt a rongyos libériát?”
Hanem a cigányok beszélnek egyebet:
„Ugyan Csóri, hallj szót, töröld ki a szemed.
Mióta lármázunk és mióta rázunk!
Horpaszon rugdosunk, a képedre mászunk!
Te mégis ugy horkolsz, majd megrepedsz bele:
Szalad az ellenség: mit csináljunk vele?”
„Hadd lám!” monda Csóri és felugrott gyorsan,
Megütötte fejét a pincegádorban,
Mit se’ gondol azzal, nem is jut eszébe,
Mikor hozhatták őt ebbe a pincébe.
Szalad a bástyára egy rossz rozsdás karddal,
A cigány sereg is mind utána nyargal:
Látja az ellenség táborát, mely épen
Vissza kezd vonulni sűrü hadi rendben.
Fegyverükön a nap kelő fénye játszik,
Olyan sokan vannak! egy hijok se látszik!
Amin Csóri vajda bámul igen nagyot:
Hiszen ő már tegnap hirmondót se hagyott.
„Oh te hálátlan Puk!” kiált hangos szóval,
„Az én jótettemért így fizetsz te jóval?
Még te népet gyüjtesz ellenem suttomba?
Ágyuhoz legények! hol a kartács? bomba?”
Hamar a cigányság felgyűri az inget,
Meggyujtja kanócát és körültekinget:
Minden van, csak por nincs; azért néznek széjjel:
Vajda örömére ellőtték az éjjel.
Mert hiszen fölösleg mondanom is itten
(Gyengébbek kedvéért mégis megemlítem):
Hogy az ó pincében elaludt a vajda
S ugy álmodta mindazt, ami esett rajta.
Nem is telt az egész olyan sok időbe,
Talán egy órába, legfőlebb kettőbe;
Ugy hogy, mire a nép felvánszorga másnap,
Csóri dicsősége indult hanyatlásnak. -
Megértvén a vajda, hogy miért nem lőnek,
S találván az okot kielégitőnek,
Szemét elmereszti, hasát kidüheszti
És az öklét rázva kiabálni kezdi:
„Jás ti kócipor had, láttam az anyátok!
Volna puskaporunk, tudom megbánnátok!
Itt lövöldöznénk le, az utolsó lábig,
Sosem érnétek el az akasztófáig!”
A többi cigány is vérszemet vesz legott:
„Köszönjétek - ordít - hogy porunk elfogyott!”
Lehetetlen, hogy ezt ne hallja távolrul -
Hallja is az ellen, mert lám, visszafordul.
Hamar a nagy sáncot megrohanni kezdi,
Három ép ágyuját a kapunak szegzi:
Bezuhan a kapu az első lövésre,
De bezzeg nincs ember, aki álljon résre.
Csóri fővajdának leesett az álla,
Szíve összelottyant, és magába szálla:
„Ilyen a szerencse!” gondolá foghegyen,
„Ha ma égig emelt, holnap alád megyen.”
Így tünődik Csóri odafen a bástyán,
Semmerre se’ mozdul, ott marad, mint bálvány;
De a hős cigányság lót-fut eszeveszve,
A furólyukba is búna, ha lehetne.
Mint a túri vásár midőn legtömöttebb,
S valaki felkurjant: ahol a veszett eb!
Van lárma, sikoltás, szaladás tétova,
Ezerféle átok, szitok, zenebona;
Zsidó kiált: tolvaj! puffan akit vernek,
Orgonál erősen férfi, asszony, gyermek,
S mindez a juhszélen, egy lebuj csárdába’
Olvad fülrepesztő nyers hármóniába:
Úgy a hős cigányság, vagy talán úgyabban. -
Tódul az ellenség befelé azonban,
S mint nagy égzengéskor összefutott juhak,
A barna vitézek mind rakásra búnak.
Mindenik leginkább a fejét sajnálja,
Egyebét ha ménkő üti meg se bánja;
Nem is látna ottan az ember egy fejet:
Egészen más tag az, amit látni lehet.
Kacag az ellenség, - hogy is ne kacagna!
Kérve kéri Pukot, hogy kegyelmet adna;
De ő meg akarja mutatni hatalmát:
„Hozzanak, kiáltja, kéngyertyát, meg szalmát!”
Mindjár’ teljesiték e parancsolatot,
Ami a dádéknak úgy szivére hatott,
Hogy felugrándozva széjjel szaladnának,
Ha legkisebb egér-útat is kapnának.
De minthogy szorosan környül vannak véve,
Környül fogta őket a Puk Mihály népe,
Szomorúan látják a dolog mivoltát,
S elkezdik gajdolni e keserves nótát:
Fáró hesz! Fáró hesz!
Ále moré! már hogy lesz?
Meg se halsz, csak megdeglesz.
Nagy sor ez!
Vitézséged kárba vesz.
Ühűm! ühűm! ühűm!
A szerencse kukhérol:
Puk Mihály lehóhérol,
Megsüt mint a gesztenyét,
Pecsenyét:
Nem szánja szegény morét,
Ühűm! ühűm! ühűm!
Cigányország, ne neked!
Kíesett a feneked,
Háj! dikhesz, dsalomáz,
Dsalomáz:
Nincs már annak kulimáz!
Ühűm! ühűm! ühűm!
Jaj de ki írhatna oly siralmas kótát,
Amily szomorúan zengették e nótát!
Kova lágyult meg rá sok ember zsebében:
Csak nem a kemény sziv Puk Mihály keblében.
Kéri minden ember: mutassa irgalmát,
Hiszen nem érdemlik azt a drága szalmát:
Ő azonban így szól s káromkodik hosszut:
„De, mikor haragszom, hát kin álljak bosszut?”
„Én rajtam la!” kiált a nagyszívü vajda,
Kire az ellenség eddig mit se hajta,
De mostan leszállott a bástyatetőrül,
Mint leszáll a kakas a kakasülőrül.
Igen! mint a kakas, melynek a szomszédné
Taraját megvérzé, tollait kitépé,
Sarkantyúját törte, szemétről elűzte:
Oly szomoru mármost... hanem mégis büszke!
Oly szomoru Csóri, - de a járásában
Most is egy vajdához illő méltóság van;
Nem néz lába alá - akármibe lépne -
Mint egy pecek, úgy áll Puk Mihály elébe.
„Én rajtam la!” mondá, „én vagyok a vajda,
Ha már szemed olyan debreceni fajta,
Hogy nem ismered meg a te jóltevődet,
Ki előtt ugy álltál, mint én most előtted.
„Háládatlan ember! vagy nem jut eszedbe
Mikor a fejedet hoztad a kezedbe?
Összevissza gyúrtad reszkető kezeddel,
Míg én azt nem mondtam: tedd fel, fiam, tedd fel.
„Körmeim közt voltál. Féltetted az irhát;
Megroppanthattalak volna, mint egy bolhát,
Most lelked vacsorán volna Pilátusnál:
De több az emberség a káposztás husnál.
„Töltsd boszúdat rajtam, ha rávisz a lélek,
Ha már oly nagyon esz az a f... méreg;
De mit vétett ez a szegény ribilliú?
Mind ártatlan ez, mint a ma született juh.
„Olyan áldott nép ez, hogy kenyérre kenni
S mint a sajtkukacot, meg lehetne enni:
Könnyen megneheztel, de kibékül mindjár’:
Fogadom, hogy terád egy se’ haragszik már.
„Én meg... ezerszerte jobb vagyok őnálok:
Mint az érett gyümölcs, szinte széjjelmállok,
A csupa jóságtul kásás vagyok, parázs;
Az a nagy csuda, hogy el nem hord a darázs.
„No de légy bár süket mind e szép szavakon,
Az én jóságomat nézd te ámbár vakon,
Akasztass fel engem, ha tetszik, magamat:
Csak ne bántsd Évámat és szép két fiamat.
„Oh drága rajkóim! oh hűséges Évám!
Azér’ bődül a sors, mint egy gulya, énrám,
Hírem lobbanása azér’ lett - csütörtök,
Hogy megútáltalak; belém bujt az ördög.
„Engedd látnom őket, egyszer, utoljára,
Azután nem bánom, huzzanak a fára!
Azt is megmutatom, hol vagyon a kincsem,
Csak legyen, aki majd felhozni segitsen.”
Oly szívrehatóan beszéle a vajda,
Hogy csak dűlt az ember, ki jobbra, ki balra;
Maga Puk Mihály is, a hasát megfogván,
Szoritá a száját, erősen makogván.
De mikor a vajda kincseit említé,
Orrán pápaszemét feljebb emelíté,
Füleit hegyezvén igy kiálta fel: „Nos?
Ez az ember mégsem egészen bolondos!”
Hanem a cigányok - bár nem mondják szembe -
Vannak a vezértől külön értelembe’:
Csóri megbolondult! - suttogák bámulva;
Bizony, a mi fejünk meg van bolondulva!
Puk Mihály azonban jóval fizet jóér’:
„Kegyelem, kiálta, nem vagyok én hóhér,
Tréfa volt az egész, hogy nevessünk rajta,
Egy szál hajatok sem fog görbülni, vajda.”
Titkon pedig így szól, minthogy igen eszes:
„No hé! hol van a kincs? mindjár’ odavezess!”
Egyedűl követte a vajdának utját,
Mert nem akarná, hogy a többiek tudják.
Szobáról szobára vezeté a cigány,
Nem, mintha a járást nem tudná Nagy-Idán.
De környékezi már néminemü kétség,
S fiait keresi, meg a feleségét.
Nincs azoknak ottan se’ híre, se’ hamva.
„Ahá! visszamentek, gondolá, a halba?”
Az egész bolondság előtte ugy rémlik,
Hogy talántán nem is való az, csak félig.
Csak kérdezi Puk, hogy hol lesz már a kincse:
„Isten benne tudós - sohajt - van-e? nincs-e?”
Megy az ó pincébe, keresi az ajtót,
Nem leli... hogy lelné, ahol sohasem volt!
Körösleg, a pince falain tapogat:
„Csak a kulcsot lelném! vagy bár a kulcslyukat!
Nem baj a kincs! nagyobb az, hogy nem találom...
Száz ébrenlételnél többet ér egy álom!”
Így beszélt a vajda, füleit vakarván;
Puk Mihály is hallá, hinni nem akarván.
Néz egy szögeletbe, pápaszemes orral -
S mintha aranyokat látna ottan, sorral.
Nagy darabok voltak, mint az ember ökle,
A pince zugába szanaszét lelökve:
Fényes szép kardjával megpiszkálta... hanem
Ő se’ mondta, mi volt - én se’ hiresztelem.
Meg nem gáncsoljátok szegény költő dalát:
Puk Mihálynak irta ebben diadalát;
Méltó oly vitézség, mint az övé, erre:
Más babér nem termett e dicső fegyverre.
Boszús képpel hagyá a kincstárat oda
És vitézeinek ily parancsot ada:
Hogy a cigányokat ebrudon kivessék;
Tetszős volt azoknak ez a kötelesség.
Kettő nagy doronggal a kapuhoz állott,
A többi riasztá a szép cigányságot:
„Fuss moré, ahogy tudsz!” ők szaladtak sorra,
Kapu küszöbénél nagyokat ugorva.
Rúdját ama kettő úgy tartja keresztbe,
Hogy át kell ugorni sebes futás közbe;
Nem magasan tartják, de neki lóditják
S a szegény dádékat repülni tanitják.
Már csupán a vajda volt odabenn, maga:
Ő is nagykomolyan rúd felé ballaga,
Hol a végit nézte, hol pedig középen,
Látszott, hogy szeretné kikerülni szépen.
Egyszer nagyot ugrik, de nem ám előre,
Hanem egyenest fel, fel a levegőbe,
Amazok a rúdat felkapák üresen:
Rúd alatt a vajda kisuhant ügyesen.
Visszanézett egyszer és fügét mutatott;
Akkor aztán ő is a többivel tartott,
Kik, mihelyt künn voltak, úgy megiramodtak,
Hogy most is szaladnak, ha meg nem állottak.
(1851.)
Mint egy alélt vándor, midőn fele utján
Csüggeteg szemmel néz hátra, majd előre:
Mielőtt e rögös pályát tovább futnám:
Hadd nézzek a multra, nézzek a jövőre.
Szomorú egy látvány! ime ott terülnek
Mögöttem s előttem, mindenik kopáron;
Nincsen rajtok, miért bánkódjam, örüljek:
Sem ez nem kecsegtet, sem azt nem sajnálom.
Találkoztam ugyan, amíg átalkeltem,
Egy-egy friss virággal, egy-két termő fával:
De a fa gyümölcsét én meg sem izleltem,
S megelégedém a virág illatával.
Ott, ahol az élet víg örömi nyiltak,
Úgy érzettem, mintha tilalmasban járnék,
És midőn a kéjek zöld lugosba híttak,
Ezt sugá valami: hosszu pálya vár még.
Jártam a jelenben, éltem a jövőben.
Idegen város volt a jelennek perce,
Ahol meg sem áll az útas átmenőben,
Még körül sem néz, mert az ő célja messze.
Így a holnap mindig elrabolta a mát,
Én nem mertem élni, mert élni akartam;
Keresém a távol békes nyúgodalmát
S a béke galambját önként elzavartam.
De mi veszteség volt ama percek élve,
Míg a szép jövendő vonzott annyi bájjal?
Míg előre néztem s futottam, remélve,
Dobogó kebellel és pihegő szájjal?
Tudtam, hogy csalódás, mindaz, amit látok,
De, mivel oly szép volt, gyönyörködtem benne;
Oh, édes reményim, tündér palotátok -
Hadd volna az ábránd, csak előttem lenne!
S hadd vonúlna messzebb: követném, követném
Gyermeki bizalmas könnyenhivőséggel,
Míg csak elmosódó rajzát kivehetném
Ott, hol a kerek föld határos az éggel.
De kopár, sivatag jövőm láthatára:
Mért fussak felé, ha nem igér enyhűlést!
Megtompult kebellel, szemeim bezárva,
Óhajtom magamra a megsemmisűlést.
Örömest nem mennék, örömest pihennék,
Habár e nyugalmat már nem érzeném is;
De hiába, futni vagyok kénytelen még,
Majd, elébb vagy később, megpihenek én is.
Nem a célra vágyom; elveszett irányom;
Óhajtok pihenni: mindegy hol, miképen:
Akár célhoz érve, zöldellő virányon,
Akár összerogyva, pályámnak felében.
(1852.)
Én is éltem... vagy nem élet
Születésen kezdeni,
És egynehány tized évet
Jól- rosszúl leküzdeni?
Én is éltem... az a sajka
Engem is hányt, ringatott,
Melyen kiteszi a dajka
A csecsemő magzatot.
Első nap is oly borultan
Hajola reám az ég!
S hogy nevetni megtanultam,
Sírni immár jól tudék;
Sohase birám teljébe’
Örömeim poharát;
Az ifjuság szép kertébe
Vas korláton néztem át.
Félve nyúltam egyszer-máskor
Egy rózsát szakasztani:
Késő volt - a rázkodáskor
Mind lehulltak szirmai.
Keresém a boldogságot,
Egy nem ismert idegent:
Jártam érte a világot -
S kerülém ha megjelent.
Vágytam a függetlenségre,
Mégis hordám láncomat,
Nehogy a küzdés elvégre
Súlyosbitsa sorsomat:
Mint a vadnak, mely hálóit
El ugyan nem tépheti,
De magát, míg hánykolódik,
Jobban behömpölygeti.
Álmaim is voltak, voltak...
Óh, én ifju álmaim!
Rég eltüntek, szétfoszoltak,
Mint köd a szél szárnyain.
Az az ábránd - elenyészett;
Az a légvár - füstgomoly;
Az a remény, az az érzet,
Az a világ - nincs sehol! -
Nem valék erős meghalni,
Mikor halnom lehetett:
Nem vagyok erős hurcolni
E rámszakadt életet.
Ki veszi le vállaimról...?
De megálljunk, ne, - ne még!
Súlyos a teher, de imhol
Egy sugár előttem ég.
Szende fényü szép szövetnek, -
Mely egyetlen-egy vigasz, -
Szerelemnek, szeretetnek
Holdvilága! te vagy az.
Elkisérsz-e? oh, kisérj el -
Nincs az messze - síromig;
S fátyolozd be derüs éjjel
Aki majd ott álmodik!
(1852.)
Sűrű setét az éj,
Dühöng a déli szél,
Jó Budavár magas
Tornyán az érckakas
Csikorog élesen.
„Ki az? mi az? vagy úgy -”
„Fordulj be és alugy
Uram László király:
A zápor majd eláll,
Az veri ablakod.”
A felhő megszakad,
Nyilása tűz, patak;
Zúgó sebes özönt
A rézcsatorna önt
Budának tornyiról.
„Miért zúg a tömeg?
Kivánja eskümet?”
„A nép, uram király,
Csendes, mint a halál,
Csupán a menny dörög.”
Megcsörren a bilincs,
Lehull, gazdája nincs:
Buda falán a rab
- Egy-egy felhődarab -
Ereszkedik alá.
„Hah! láncát tépi a
Hunyadi két fia -”
„Uram, uram, ne félj!
László, tudod, nem él
S a gyermek, az fogoly.”
Mélyen a vár alatt
Vonúl egy kis csapat;
Olyan rettegve lép,
Most lopja életét...
Kanizsa, Rozgonyi.
„Kettőzni kell az őrt,
Kivált Mátyás előtt!”
„Mátyás, az itt maradt,
Hanem a többi rab -
Nincsen, uram, sehol.”
A felhő kimerült,
A szélvihar elült,
Lágyan zsongó habok
Ezer kis csillagot
Rengetnek a Dunán.
„El! míg lehet s szabad!
Cseh-földön biztosabb.”
„Miért e félelem?
Hallgat minden elem
Ég s föld határa közt.”
Az alvó aluszik,
A bujdosó buvik;
Ha zörren egy levél,
Poroszlót jőni vél
Kanizsa, Rozgonyi.
„Messze még a határ?
Minden perc egy halál!”
„Legitten átkelünk,
Ne félj uram: velünk
A gyermek, a fogoly.”
Az alvó felvirad,
A bujdosó riad;
Szellő sincsen, de zúg,
Felhő sincsen, de búg
S villámlik messziről.
„Oh adj, oh adj nekem
Hűs cseppet, hű csehem!”
„Itt a kehely, igyál,
Uram, László király,
Enyhít... mikép a sír!”
Állj meg, boszú, megállj:
Cseh földön űl a rab;
Cseh földben a király,
Mindég is ott marad,
De visszajő a rab...!
(1853.)
Ballada.
Ágnes asszony a patakban
Fehér lepedőjét mossa;
Fehér leplét, véres leplét
A futó hab elkapdossa.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Odagyűl az utcagyermek:
Ágnes asszony, mit mos kelmed?
„Csitt te, csitt te! csibém vére
Keveré el a gyolcs leplet.”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Összefutnak a szomszédnők:
Ágnes asszony, hol a férjed?
„Csillagom, hisz ottbenn alszik!
Ne menjünk be, mert fölébred.”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Jön a hajdu: Ágnes asszony,
A tömlöcbe gyere mostan.
„Jaj, galambom, hogy’ mehetnék,
Míg e foltot ki nem mostam!”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Mély a börtön: egy sugár-szál
Odaférni alig képes;
Egy sugár a börtön napja,
Éje pedig rémtül népes.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Szegény Ágnes naphosszanta
Néz e kis világgal szembe,
Néz merően, - a sugárka
Mind beléfér egy fél szembe.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Mert, alighogy félre fordul,
Rémek tánca van körűle;
Ha ez a kis fény nem volna,
Úgy gondolja: megőrűlne.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Ím azonban, időtelve,
Börtönének zárja nyílik:
Ágnes a törvény előtt
Megáll szépen, ahogy illik.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Öltözetjét rendbe hozza,
Kendőjére fordít gondot,
Szöghaját is megsimítja
Nehogy azt higgyék: megbomlott.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Hogy belép, a zöld asztalnál
Tisztes őszek űlnek sorra;
Szánalommal néznek ő rá,
Egy se mérges, vagy mogorva.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
„Fiam, Ágnes, mit miveltél?
Szörnyü a bűn, terhes a vád;
Ki a tettet végrehajtá
Szeretőd ím maga vall rád.”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
„Ő bitón fog veszni holnap,
Ő, ki férjedet megölte;
Holtig vízen és kenyéren
Raboskodva bünhödöl te.”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Körültekint Ágnes asszony,
Meggyőződni ép eszérül;
Hallja a hangot, érti a szót,
S míg azt érti: „meg nem őrül.”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
De amit férjéről mondtak
A szó oly visszásan tetszik;
Az világos csak, hogy őt
Haza többé nem eresztik.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Nosza sírni, kezd zokogni,
Sűrü záporkönnye folyván:
Liliomról pergő harmat,
Hulló vizgyöngy hattyu tollán.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
„Méltóságos nagy uraim!
Nézzen Istent kegyelmetek:
Sürgetős munkám van otthon,
Fogva én itt nem űlhetek.”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
„Mocsok esett lepedőmön,
Ki kell a vérfoltot vennem!
Jaj, ha e szenny ott maradna,
Hová kéne akkor lennem!”
Oh! irgalom atyja ne hagyj el.
Összenéz a bölcs törvényszék
Hallatára ily panasznak.
Csendesség van. Hallgat a száj,
Csupán a szemek szavaznak.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
„Eredj haza, szegény asszony!
Mosd fehérre mocskos lepled;
Eredj haza, Isten adjon
Erőt ahhoz és kegyelmet.”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
S Ágnes asszony a patakban
Lepedőjét újra mossa;
Fehér leplét, tiszta leplét
A futó hab elkapdossa.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el
Mert hiában tiszta a gyolcs,
Benne többé semmi vérjel:
Ágnes azt még egyre látja
S épen úgy, mint akkor éjjel.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Virradattól késő estig
Áll a vízben, széke mellett:
Hab zilálja rezgő árnyát,
Haja fürtét kósza szellet.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Holdvilágos éjjelenkint,
Mikor a víz fodra csillog,
Maradozó csattanással,
Fehér sulyka messze villog.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
És ez így megy évrül-évre,
Télen-nyáron, szünet nélkül;
Harmat-arca hő napon ég,
Gyönge térde fagyban kékül.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Őszbe fordul a zilált haj,
Már nem holló, nem is ében;
Torz-alakú ránc verődik
Szanaszét a síma képen.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
S Ágnes asszony a patakban
Régi rongyát mossa, mossa -
Fehér leple foszlányait
A szilaj hab elkapdossa.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
(1853.)
Szilágyi
Örzsébet
Levelét megirta;
Szerelmes
Könnyével
Azt is telesirta.
Fiának
A levél,
Prága városába,
Örömhírt
Viszen a
Szomorú fogságba:
„Gyermekem!
Ne mozdulj
Prága városából;
Kiveszlek,
Kiváltlak
A nehéz rabságból.
„Arannyal,
Ezüsttel
Megfizetek érted;
Szívemen
Hordom én
A te hazatérted.
„Ne mozdulj,
Ne indulj,
Én egyetlen árvám!
Ki lesz az
Én fiam
Ha megejt az ármány?
„Adassék
A levél
Hunyadi Mátyásnak,
Tulajdon
Kezébe,
Senkinek se másnak.”
Fekete
Viaszból
Nyom reá pecsétet;
Könyöklőn
Várnak az
Udvari cselédek.
„Ki viszi
Hamarabb
Levelem Prágába?
Száz arany,
Meg a ló,
Teste fáradsága.”
„Viszem én,
Viszem én,
Hét nap elegendő.”
„Szerelmes
Szivemnek
Hét egész esztendő!”
„Viszem én,
Hozom én
Válaszát három nap.”
„Szerelmes
Szivemnek
Három egész hónap!”
„Istenem,
Istenem,
Mért nem adál szárnyat,
Hogy utól-
Érhetném
Az anyai vágyat!” -
S ahol jön,
Ahol jön
Egy fekete holló;
Hunyadi
Paizsán
Ül ahhoz hasonló.
Lecsapott,
Lecsapott
Fekete szélvészből,
Kikapá
Levelét
Az anyai kézből.
„Hamar a
Madarat!...
El kell venni tőle!”
Szalad a
Sokaság
Nyomba, hogy lelője.
Madarat
Nem egyet,
Százat is meglőnek:
Híre sincs,
Nyoma sincs
A levélvivőnek.
Napestig
Az erdőn
Űzeti hiába:
Éjfelen
Kocognak
Özvegy ablakába.
„Ki kopog?
Mi kopog?
Egy fekete holló!
Nála még
A levél,
Vagy ahhoz hasonló.
Piros a
Pecsétje;
Finom a hajtása:
Oh áldott,
Oh áldott
A keze-irása!”
(1854.)
Hajdanában, amikor még
Így beszélt a magyar ember:
Ha per, úgymond, hadd legyen per!
(Ami nem volt épen oly rég) -
Valahol a Tiszaháton
Élt egy gazda: Pál barátom,
S Péter, annak tőszomszédja;
Rólok szól e rövid példa.
Péter és Pál (tudjuk) nyárban
Összeférnek a naptárban,
Könnyü nekik ott szerényen
Megárulni egy gyékényen;
Hanem a mi Péter-Pálunk
Háza körűl mást találunk:
Zenebonát, örök patvart,
Majd felfordítják az udvart;
Rossz szomszédság: török átok,
S ők nem igen jó barátok.
Ha a Pál kéménye füstöl,
Péter attól mindjár’ tüszköl;
Ellenben a Péter tyukja
Ha kapargál
A szegény Pál
Háza falát majd kirugja;
Ebből aztán lesz hadd-el-hadd,
Mely a kert alá is elhat!
Ez sem enged, az se hagyja,
S a két ház kicsínye, nagyja
Összehorgolnak keményen,
Mint kutyájok a sövényen
Innen és túl összeugat
S eszi mérgében a lyukat.
De, hogy a dologra térjek,
Emberemlékezet óta
Állott egy magas diófa,
Díszeűl a Pál kertjének.
A szomszédba nyult egy ága,
Melyet Péter, minthogy róla
A dió is odahulla,
Bölcsen eltűrt, le nem vága.
Történt pedig egy vasárnap,
Hogy a fentírt fülemile
Ép’ a közös galyra üle,
Azt szemelvén ki oltárnak,
Honnan Istent jókor reggel
Magasztalja szép énekkel:
Megköszönve a napot,
Melyre, im, felvirradott.
A sugárt és harmatot,
A szellőt és illatot;
A fát, melynek lombja zöld,
A fészket, hol párja költ,
Az örömet, mely teli
Szivecskéjét elteli;
Szóval, ami benne él
S mit körében lát, szemlél,
Azt a pompát, fényt és szint,
Mely dicsőség
- Semmi kétség -
Ő érte
Jött létre
Csupán ő érette, mind!
Elannyira, hogy Pál gazda,
Ki gyönyörrel ott hallgatta,
Így kiáltott örömében:
„Istenem uram,
Beh szépen
Fütyöl ez az én madaram!”
„Kendé bizony az árnyéka!
Mert olyat mondok, hogy még a...”
Hangzik átal a sövényen
Egy goromba szó keményen.
„Hát kié - pattogja Pál -
Mikor az én fámra száll?”
„De az én portámon zengett:
Hogy illetné a fütty kendet!”
Pál nem hagyja: őtet uccse!
Péter ordit: ő meg úgyse!
Többrül többre, szórul szóra,
Majd szitokra, majd karóra,
Majd mogorván
Átugorván
Ölre mennek, hajba kapnak;
Örömére a szent napnak
Egymást ugyan vérbe-fagyba, -
Hanem a just mégsem hagyva.
Pál azonban bosszut forral,
És ahogy van, véres orral
Megy panaszra, bírót búsit,
S melyet a vérszenny tanúsit
A bántalmat előadja.
Jogát, úgymond, ő nem hagyja,
Inkább fölmegy a királyig
Térden csúszva: de a füttyöt,
Mely az ős diófárul jött,
Nem engedi, nem! halálig.
Nyomatékul egy tallért dob
Az igazság mérlegébe,
Mit a biró csúsztat a jobb
Oldalon levő zsebébe.
Pétert sem hagyá pihenni
A nagy ártatlan igazság:
Nem rest a biróhoz menni
Hogy panaszát meghallgassák.
Így s úgy történt, - elbeszéli,
Övé a fütty, ő azt véli:
Nincs vármegye,
Ki elvegye,
Nincsen törvény, nem lehet per,
Hisz azt látja Isten, ember! -
De, hogy a beszédet össze
Annál jobb rendben illessze,
Az ütlegből sokat elvesz
És a joghoz egy tallért tesz,
Mely is a birói zsebben
Bal felől, a szív iránt,
Meghuzódik a legszebben.
Felderűle a kivánt
Nap, mely a vitát eldöntse,
Hogy a fülemile-pörben
Kinek szolgál a szerencse.
Ámde a birót most cserben
Hagyja minden tudománya,
És ámbátor
Két prokátor
Minden könyvét összehányja,
S minden írást széjjeltúr is:
Ilyen ügyről,
Madárfüttyről,
Mit sem tud a corpus juris;
Mignem a biró, haraggal
Ráütvén a két zsebére
S rámutatván a két félre,
Törvényt monda e szavakkal
A szegény fülemilére:
Hallja kendtek!
Se ide nem, se oda nem
Fütyöl a madárka, hanem
(Jobb felől üt) nekem fütyöl,
(Bal felől üt) s nekem fütyöl:
Elmehetnek.
*
Milyen szép dolog, hogy már ma
Nem történik ilyes lárma,
Össze a szomszéd se zördül,
A rokonság
Csupa jóság,
Magyar ember fél a pörtül...
Nincsen osztály, nincs egyesség
Hogy szépszóval meg ne essék,
A testvérek
Összeférnek,
Felebarát
Mind jó barát:
Semmiségért megpörölni,
Vagy megenni, vagy megölni
Egymást korántsem akarja.
De hol is akadna ügyvéd
Ki a fülemile füttyét
Mai napság felvállalja!?
(1854.)
Volt egy falu - nem tudom, hol,
Abba’ lakott - mondjam-é, ki?
Se bajusza,
Se szakálla,
Egy szőrszála
Sem volt néki;
Annálfogva helységében
Nem is hítták egyéb néven:
Kopasz-szájú Szűcs György bátya;
E volt az ő titulája.
No mert (közbe legyen mondva)
Azt az egyet meg kell adni,
Hogy a Szűcs György falujában
Könnyű volt eligazodni:
Mivel ottan minden ember
Névhez jutott olcsó szerrel
Azon felűl, mit az apja
Adott neki, meg a papja.
Nem tudom, ha más vidéken
Megvan-é e szép szokás,
Nem tudom; de nagy kár lenne,
Ha divatból úgy kimenne,
Mint például - hogy többet ne
Mondjak... a káromkodás!
Egyébiránt Szűcs György gazda
Semmit is el nem mulaszta,
Hogy bajuszát megnövelje,
Meglévén... a puszta helye. -
Kente, fente ő azt írral,
Kígyóhájjal, medvezsírral,
Ebkaporral, kutyatéjjel;
Meg is nőtt az minden éjjel
- Tudniillik: álmában;
S ha fölébredt, mennyi kéjjel
Tapogatta... hiában!
Ami pedig Szűcs György gazdát
Máskülönben illeti:
Nem bolond ember volt ám ő:
Ládájába’ pénz, egy bögre,
Azonkívül juha, ökre
És - szamara volt neki.
Sőt az is szent, hogy már régen
Ott ülne a bírószéken,
Hasa, hája, kéknadrága...
Minden kész e méltóságra:
De mit ér, ha nincs bajusz!
Ily anyám-asszonyos képpel
Sosem választá a nép el;
Szavazott rá tíz, vagy húsz.
Oh ti, kiket a természet
Bajusz-áldással tetézett,
Ti nem is gondolhatjátok,
A csupasz száj mily nagy átok!
Ti, midőn a szúrós serte
Sima állotok kiverte,
Minden szentet sorra szedtek
S a beretvától sziszegtek!
Ti, ha egyszer, hébe-korba’
Beleér levesbe, borba
Szegény ártatlan bajusz; vagy
Télen át rá jégcsap, zúz fagy:
Már az olyan nagy sor nektek!
Már ollót mit emlegettek,
Nem tudván, e szőr mily drága,
Becsesebb a drága gyöngynél:
E hiányzott csak Szűcs Györgynél,
S lám! hiányzott boldogsága.
Mily irígyen nézte másnak,
A legutolsó kapásnak,
Hogy mohos a szája-széle:
Bezzeg, cserélt volna véle!
De mi haszna! mindhiába!
Nincs orvosság patikába,
Széles mezőn, drága kertben,
Vagy más helyen,
Ami neki szőrt neveljen!
S már a bajszot úgy gyülölte,
Hogy legott a méreg ölte,
Látva, hogy nő más embernek,
Vagy korommal fest a gyermek;
Sőt csupán ezér’ a macskát
Sem tűrhette udvarában, -
S bajuszt kapván áldott nője,
Elkergette, vén korában.
Történt, hogy oláhcigányok,
(Tudvalevő nagy zsiványok)
Kóborlának a vidéken,
S megszálltak a faluvégen.
Nosza mindjár’ sátort ütnek,
Tüzet rakva, főznek, sütnek
Abból, amit valahonnan
Más faluból idehoztak,
Minthogy onnan
Éhen-szomjan
Búcsu nélkül eltávoztak.
Meghíják a rokonságot,
A helybeli cigányságot
És ezeket tőrül hegyre
Kivallatják mindenképen:
Mi van? hogy’ van a helységben?
S a hallottat szedik begyre.
Épen mint a jó vezér,
Ha az ellenséghez ér,
Minden bokrot és fatörzsöt,
Minden zegzugat kikémel;
Lassan mozdul seregével,
Küld vigyázót, előörsöt,
Puhatolja, merre gyengébb,
Hol erősebb az ellenség;
Nem siet, de csupa szemfül,
S mikor aztán ütközetre
Megy a dolog: gyors a tettre,
Veri a vasat, míg meg nem hűl.
Nemkülönben a bölcs vajda
Haditervet kohol mindjárt:
Nincsen egy ház, nincs egy pajta,
Hogy ne tudná csinja-binját:
Hol lakik dús özvegy asszony,
Kit jó móddal megkoppasszon?
Melyik háznál van eladó
Sári, Panni, Zsuzsi, Kató,
Ki legény után bolondul?
Mert az a jövendölést
Megfizeti ám bolondul!
Kinek esett holmi kára
S van szüksége prófétára,
Hogy nyomába ne jöhessen,
Sőt, ami több, ráfizessen?
Ki szeretne gazdagodni,
Könnyü módon pénzhez jutni:
Ásni onnan, hova nem tett,
Vagy, ha tett is,
A letett kincs
Időközben elszelentett?
Mindez a vén vajda gondja,
Ki nem adná egy vak lóért,
Hogy a magyar kész bolondja.
Nem kerülte ki figyelmét
Szűcs György uram nyavalyája,
Gondolván, hogy ő kigyelmét
Egy kissé megberetválja.
Nem kell ahhoz néki szappan,
Anekül is mester abban:
Szőrmentibe, vagy visszára
Beretválni nincsen párja.
Kivált most, hogy az idő
S alkalom oly kedvező;
Ripeg-ropog
A sarló-fog,
Munkától ég a mező;
Nincsen otthon,
Csak az asszony,
Hogy megfőzzön,
Vagy dagasszon;
Vagy ha néhol egy beteg
Szalmaágyon fentereg;
Vagy a seprű, házőrzőnek
Felállítva küszöbre;
De ha Isten meg nem őrzi,
Ott lehet az örökre.
Egyedül van Szűcs György gazda,
Egy lélek sincs udvarában:
Hát im! a furfangos vajda
Beköszön a pitvarában.
„Ejnye gazduram, a kőbe!
Mi dolog az, hogy kigyelmed
Bajuszát levágja tőbe?
Magyar ember-é kigyelmed?”
Milyen szemmel nézett rája
Szűcs György gazda, képzelhetni:
A vasvillát sem lehetne
Mérgesebben odavetni;
De a cigány győzte szóval,
Hízelgővel, úsztatóval:
Míg György el nem panaszolta,
Hogy’ áll a dolog mivolta.
„Szent Pilátus! minő szégyen!
Hát miér’ nem mondta régen?
Sohasem volt? nem is termett?
Hát miért nem mondta kelmed?
Nagy bajusza volna régen:
Hisz ez az én mesterségem!”
Megörűle György a szónak,
Hogy bajusza lesz maholnap,
S mintha nőne a szép sörte,
Már a helyét is pödörte.
Sonka, sódar,
Füstös oldal,
Liszt, szalonna,
Főzelék,
Van elég;
Ráadásul jó ozsonna,
S valamit a vajda kére,
Megalkudva, megigérve.
Nosza, tüzet rak legottan,
Lobog a láng, bőg a katlan,
Száll a szikra, fojt a füst,
Fő a fürdő, forr az üst,
Benne mindenféle gyimgyom,
Holmi gizgaz, holmi ringy-rongy
Ami úton, útfelen
Elhányódik, vagy terem.
E bűbájos fürdőlében
Nő meg a György bajsza szépen;
S ha hibáznék egy kicsi:
A babona ráviszi.
Kész immár a bornyomó kád:
Szűcs György jó remény fejébe,
Nyakig ül a szennyes lébe,
Istennek ajánlva dolgát.
A cigány sereg azonban
Beszivárog alattomban;
Jön elébb egy, aztán kettő,
Mintha csak úgy történetből:
Szerencsére a vajdának
Épen jó, hogy bebotlának!
Egy tüzet rak, más vizet mer,
Másik fát hoz... kell az ember;
Úgy szaladnak! úgy segítnek!
Dolgot ád a vajda mindnek.
Hogy pedig a hasznos pára
Szűcs uram fejét megjárja:
Elővesznek egy nagy ponyvát
És a fürdőkádra vonják;
S a kád mellett körbe-körbe
Tánc kezdődik, fürge, pörge;
Kalapácstól dong a donga,
„Tiktak, tiktak” foly a munka,
S egy büvös dal
Ümmög halkal:
„Bajusza lesz Szűcs Györgynek,
Igen biz a, szegénynek.”.
S míg a ponyvát sietősen
Jó erősen
Apró szeggel odaszegzi,
A cigányhad ujra kezdi:
„Bajusza van Szűcs Györgynek,
Ne irígyeld szegénynek!”
Ezalatt a pénzes bögre
Búcsujárni ment örökre,
Követé a füstös oldal,
A szalonna, meg a sódar,
Az ágynémü, fehérnémü,
A vasféle, meg a rézmű.
Szóval, ami könnyen mozdult,
Lába kelvén, mind elpusztult,
Mert a gazda - „tiktak, tiktak” -
Nem hallá, hogy zárat nyitnak.
Meddig űle György a kádban
Lepedővel leszögezve,
Nincs megirva krónikámban.
Csak annyi van följegyezve,
Hogy mihelyt abból kilépe,
Tükröt vévén a kezébe,
Hogy bajuszát felsodorja:
Nem tehette, mert nincsen mit!
Mert bajusza nem nőtt semmit,
De igen a füle s orra!
(1854.)
I.
Ki nékem álmaimban
Gyakorta megjelensz,
Korán elhunyt barátom,
Van-é jel síri fádon,
Mutatni, hol pihensz?
Oh! mert hiába költ már
A hír nekem mesét,
Hogy még tán eljövendesz:
Tudom én, mit jelent ez
Ellenmondó beszéd.
Igen, a hír halálod
Kimondani haboz,
S hogy a nehéz követség
Nagyon zokon ne essék,
Szavában ingadoz.
Majd elragadja tőlem
A már adott reményt;
Majd, amidőn elillant,
Távolról visszacsillant
Még egy csalóka fényt.
Hány bús alakban látom
Éjente képedet!
Sírból megannyi árnyak...
S kik onnan visszajárnak,
Nem hoznak életet.
II.
Behantozatlan áll
Hamvai fölött a hely.
Hol, merre nyugszik ő,
Nem mondja semmi kő,
Nem mondja semmi jel.
S hazám leányi közt
Nincs egy Antigoné,
Ki sírját fölkeresve,
Hantot föléje nyesve,
Virággal hintené!
(1851-ből.)
III.
De nyugszik immár csendes rög alatt,
Nem bántja többé az „Egy gondolat”.
Mely annyit érze, hamvad a kebel,
Nyugalmát semmi nem zavarja fel.
A lázas álom, a szent hevülés,
Ama fél jóslat... vagy fél őrülés,
Mely a jelenre hág, azon tipor
S jövőbe néz - most egy maréknyi por.
De jól van így. Ő nem közénk való -
S ez, ami fáj, ez a vigasztaló.
A könny nem éget már, csupán ragyog;
Nem törlöm még le, de higgadt vagyok.
Gyakran, ha az ég behunyta már szemét,
Gyakran érzem lobogni szellemét.
Szobámba leng az a nyilt ablakon,
Meg-megsimítja forró homlokom.
Hallom suhogni könnyü lépteit
És önfeledve ajkam szól: te itt?...
S döbbenve ismerek fel rajzomon
Egy-egy vonást, mit szellemujja von.
„Övé! kiáltom, itt, ez itt övé:
A szín erős, nem illik együvé.”
És áldom azt a láthatlan kezet...
Múlass velem soká, szelid emlékezet!
(1855. jún.)
(Énekli egy hegedős a XIV-ik században.)
Királyasszony kertje
Kivirult hajnalra:
Fehér rózsa, piros rózsa...
Szőke leány, barna.
„Királyasszony, néném,
Az egekre kérném:
Azt a rózsát, piros rózsát
Haj, beh szeretném én!
„Beteg vagyok érte,
Szívdobogást érzek:
Ha meghalok, egy virágnak
A halottja lészek!”
„Jaj! öcsém, Kázmér,
Azt nem adom százér’ -
Menj! haragszom... nem szégyelled?...
Félek, bizony gyász ér!
„Sietős az útam,
Reggeli templomra;
Ha beteg vagy, hát fekügy le
Bársony pamlagomra.” -
Megyen a királyné,
Megyen a templomba;
Szép virágok, deli szűzek
Mind követik nyomba.
Könyörögne, - nem tud,
Nem tud imádkozni;
Olvasóját honn feledé:
Ki megyen elhozni?
„Eredj fiam, Klára,
Hamar, édes lyányom!
Megtalálod a térdeplőn,
Ha nem a diványon.”
Keresi a Klára,
Mégsem akad rája:
Királyasszony a templomban
Oly nehezen várja!
Keresi a Klára,
Teljes egy órája:
Királyasszony a templomban
De hiába várja.
Vissza se megy többé
Deli szűzek közzé:
Inkább menne temetőbe
A halottak közzé.
Inkább temetőbe,
A fekete földbe:
Mint ama nagy palotába
Ősz atyja elébe!
„Hej! lányom, lányom!
Mi bajodat látom?
Jöszte, borúlj az ölemre,
Mondd meg, édes lyányom.”
„Jaj, atyám! nem - nem -
Jaj, hova kell lennem!
Hadd ölelem lábad porát, -
Taposs agyon engem...!”
Harangoznak délre,
Udvari ebédre;
Akkor mene Felicián
A király elébe.
A király elébe,
De nem az ebédre:
Rettenetes bosszuálló
Kardja volt kezébe’.
„Életed a lyányért
Erzsébet királyné!”
Jó szerencse, hogy megváltja
Gyönge négy ujjáért.
„Gyermekemért gyermek:
Lajos, Endre, halj meg!”
Jó szerencse, hogy Gyulafi
Rohan a fegyvernek.
„Hamar a gazembert...
Fiaim, - Cselényi...!”
Ott levágák Feliciánt
A király cselédi. -
„Véres az ujjad,
Nem vérzik hiába:
Mit kivánsz most, királyi nőm,
Fájdalom díjába?”
„Mutató ujjamért
Szép hajadon lányát;
Nagy ujjamért legény fia
Borzasztó halálát;
„A más kettőért
Veje, lánya végét;
Piros vérem hullásaért
Minden nemzetségét!”
Rossz időket érünk,
Rossz csillagok járnak:
Isten ója nagy csapástól
Mi magyar hazánkat! -
(1855.)
Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,
Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;
Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,
Tetején lobogós hadi kopja.
Két ifiu térdel, kezökben a lant,
A kopja tövén, mintha volna feszűlet.
Zsibongva hadával a völgyben alant
Ali győzelem-ünnepet űlet.
,Mért nem jön a Szondi két dalnoka, mért?
Bülbül-szavu rózsák két mennyei bokra?
Hadd fűzne dalokból gyöngysorba füzért,
Odaillőt egy huri nyakra!’
„Ott zöldel az ormó, fenn zöldel a hant
Zászlós kopiával a gyaur basa sírján:
Ott térdel a gyöngypár, kezében a lant,
És pengeti, pengeti, sírván:”
...S hogy feljöve Márton, az oroszi pap,
Kevély üzenettel a bősz Ali küldte:
Add meg kegyelemre, jó Szondi, magad!
Meg nem marad itt anyaszülte.
„Szép úrfiak! immár e puszta halom,
E kopja tövén nincs mér’ zengeni többet:
Jertek velem, ottlenn áll nagy vigalom,
Odalenn vár mézizü sörbet. -”
Mondjad neki, Márton, im ezt felelem:
Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,
Jézusa kezében kész a kegyelem:
Egyenest oda fog folyamodni.
„Serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs,
Mit csak terem a nagy szultán birodalma,
Jó illatu fűszer, és drága kenőcs...
Ali győzelem-ünnepe van ma!”
Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond,
És pattog a bomba, és röpked a gránát;
Minden tüzes ördög népet, falat ont:
Töri Drégel sziklai várát.
„Szép úrfiak! a nap nyugvóra hajolt,
Immár födi vállát bíborszinü kaftán,
Szél zendül az erdőn, - ott leskel a hold:
Idekinn hideg éj sziszeg aztán!”
A vár piacára ezüstöt, aranyt,
Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat;
Harcos paripái nyihognak alant:
Szügyeikben tőrt keze forgat.
„Aztán - no, hisz úgy volt! aztán elesett!
Zászlós kopiával hős Ali temette;
Itt nyugszik a halmon, - rövid az eset -;
Zengjétek Alit ma helyette!”
Két dalnoka is volt, két árva fiú:
Öltözteti cifrán bársonyba puhába:
Nem hagyta cselédit - ezért öli bú -
Vele halni meg, ócska ruhába’!
„S küldött Alihoz... Ali dús, Ali jó;
Lány-arcotok’ a nap meg nem süti nála;
Sátrában alusztok, a széltül is ó:
Fiaim, hozzá köt a hála!”
Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedűl!
Mint bástya, feszült meg romlott torony alján:
Jó kardja előtt a had rendre ledűl,
Kelevéze ragyog vala balján.
„Rusztem maga volt ő!... s hogy harcola még,
Bár álgyugolyótul megtört ina, térde!
Én láttam e harcot!... Azonban elég:
Ali majd haragunni fog érte.”
Mint hulla a hulla! veszett a pogány,
Kő módra befolyván a hegy menedékét:
Ő álla halála vérmosta fokán,
Diadallal várta be végét.
„Eh! vége mikor lesz? kifogytok-e már
Dícséretiből az otromba gyaurnak?
Eb a hite kölykei! vesszeje vár
És börtöne kész Ali úrnak.”
Apadjon el a szem, mely célba vevé,
Száradjon el a kar, mely őt lefejezte;
Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,
Ki miatt lőn ily kora veszte!
(1856. június.)
Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Hadd látom, úgymond, mennyit ér
A velszi tartomány.
Van-e ott folyó és földje jó?
Legelőin fű kövér?
Használt-e a megöntözés:
A pártos honfivér?
S a nép, az istenadta nép,
Ha oly boldog-e rajt’
Mint akarom, s mint a barom,
Melyet igába hajt?
Felség! valóban koronád
Legszebb gyémántja Velsz:
Földet, folyót, legelni jót,
Hegy-völgyet benne lelsz.
S a nép, az istenadta nép
Oly boldog rajta, Sire!
Kunyhói mind hallgatva, mint
Megannyi puszta sir.
Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Körötte csend amerre ment,
És néma tartomány.
Montgomery a vár neve,
Hol aznap este szállt;
Montgomery, a vár ura,
Vendégli a királyt.
Vadat és halat, s mi jó falat
Szem-szájnak ingere,
Sürgő csoport, száz szolga hord,
Hogy nézni is tereh;
S mind, amiket e szép sziget
Ételt-italt terem;
S mind, ami bor pezsegve forr
Túl messzi tengeren.
Ti urak, ti urak! hát senkisem
Koccint értem pohárt?
Ti urak, ti urak!... ti velsz ebek!
Ne éljen Eduárd?
Vadat és halat, s mi az ég alatt
Szem-szájnak kellemes,
Azt látok én: de ördög itt
Belül minden nemes.
Ti urak, ti urak, hitvány ebek!
Ne éljen Eduárd?
Hol van, ki zengje tetteim -
Elő egy velszi bárd!
Egymásra néz a sok vitéz,
A vendég velsz urak;
Orcáikon, mint félelem,
Sápadt el a harag.
Szó bennszakad, hang fennakad,
Lehellet megszegik. -
Ajtó megől fehér galamb,
Ősz bárd emelkedik.
Itt van, király, ki tetteidet
Elzengi, mond az agg;
S fegyver csörög, haló hörög
Amint húrjába csap.
„Fegyver csörög, haló hörög,
A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad:
Te tetted ezt, király!
Levágva népünk ezrei,
Halomba, mint kereszt,
Hogy sírva tallóz aki él:
Király, te tetted ezt!”
Máglyára! el! igen kemény -
Parancsol Eduárd -
Ha! lágyabb ének kell nekünk;
S belép egy ifju bárd.
„Ah! lágyan kél az esti szél
Milford-öböl felé;
Szüzek siralma, özvegyek
Panasza nyög belé.
Ne szülj rabot, te szűz! anya
Ne szoptass csecsemőt!...”
S int a király. S elérte még
A máglyára menőt.
De vakmerőn s hivatlanúl
Előáll harmadik;
Kobzán a dal magára vall,
Ez íge hallatik:
„Elhullt csatában a derék -
No halld meg, Eduárd:
Neved ki diccsel ejtené,
Nem él oly velszi bárd.
„Emléke sír a lanton még -
No halld meg, Eduárd:
Átok fejedre minden dal,
Melyet zeng velszi bárd.”
Meglátom én! - S parancsot ád
Király rettenetest:
Máglyára, ki ellenszegűl,
Minden velsz énekest!
Szolgái szét száguldanak,
Ország-szerin, tova.
Montgomeryben így esett
A híres lakoma. -
S Edvárd király, angol király
Vágtat fakó lován;
Körötte ég földszint az ég:
A velszi tartomány.
Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba velszi bárd:
De egy se birta mondani
Hogy: éljen Eduárd. -
Ha, ha! mi zúg?... mi éji dal
London utcáin ez?
Felköttetem a lord-majort,
Ha bosszant bármi nesz!
Áll néma csend; légy szárnya bent,
Se künn, nem hallatik:
„Fejére szól, ki szót emel!
Király nem alhatik.”
Ha, ha! elő síp, dob, zene!
Harsogjon harsona:
Fülembe zúgja átkait
A velszi lakoma...
De túl zenén, túl síp-dobon,
Riadó kürtön át:
Ötszáz énekli hangosan
A vértanúk dalát.
(1857. június.)
Száll az este. Hollószárnya
Megrezzenti ablakom.
Ereszkedik lelkem árnya,
Elborong a multakon.
Nézek vissza, mint a felhő
Áthaladt vidékre néz:
Oly komor volt, - oly zöldellő,
Oly derült most az egész.
Boldog évek! - ha ugyan ti
Boldogabban folytatok, -
Multam zöld virányos hanti!
Hadd merengek rajtatok.
Bár panasszal, bár sohajjal
Akkor is szám telve lőn:
Kevesebbem volt egy jajjal...
Hittel csüggtem a jövőn!
Most ez a hit... néma kétség,
S minél messzebb haladok,
Annál mélyebb a sötétség;
Vissza sem fordulhatok.
Nem magasba tör, mint másszor -
Éltem lejtős útja ez;
Mint ki éjjel vízbe gázol
S minden lépést óva tesz.
(1857.)
1
Egy szó nyilallott a hazán keresztül,
Egy röpke szóban annyi fájdalom;
Éreztük, amint e föld szíve rezdül
És átvonaglik róna, völgy, halom.
Az első hír, midőn a szót kimondta,
Önnön hangjától visszadöbbene;
Az első rémület kétségbe vonta:
Van-é még a magyarnak istene.
2
Emlékezünk: remény ünnepe volt az,
Mely minket a kétségbe buktatott:
Gyászról, halálról, szív-lesújtva szólt az,
Napján az Úrnak, ki feltámadott.
Már a természet is, hullván bilincse,
A hosszu, téli fásult dermedés,
Készíté új virágit, hogy behintse
Nagy ünneped, dicső Fölébredés!
3
Immár az ég - ah, oly hideg korábban!
Irántunk hő mosolyra engede;
A négy folyó és három bérc honában
Kilebbent a tavasz lehellete;
S melynek halálos - úgy tetszék - elaszta,
Életre pezsdült a kór sivatag;
Lassú folyót önérzelem dagaszta,
Büszkén rohant le a szilaj patak.
4
S fölzenge távol a menny boltos alja,
Gyümölcshozó év biztató jele,
Hallott korán megdördülő morajja -
Midőn egyszerre villám sújta le.
Széchenyi meghalt - Oh, mind, mind csalékony:
Te víg tavasz-nap! ujjongó mezők!...
Széchenyi meghalt - S e nagy omladékon:
Élünk-e hát mi? búsan kérdezők.
5
Mert élni hogyha nem fajúlva tengés,
Olcsó időnek hasztalan soka;
De vérben, érben a vidám kerengés,
Mely szebb jövendő biztos záloga;
Ha célra küzdvén, nagy, nemes, dicsőre,
Így összehat kezünk, szivünk, agyunk,
Vezérszó: ildom, a zászlón: előre! -
Ő az, ki által lettünk és vagyunk.
6
Megrontva bűnöd és a régi átok,
Beteg valál, s nem érzéd, oh magyar;
Nép, a hazában nem volt már hazátok:
Sírt még hogy adna, állt az ős ugar.
S mint lepke a fényt elkábulva issza,
Úgy lőn nekünk a romlás - élvezet;
Egy-két kebel fájt még a multba vissza:
Nem volt remény már, csak emlékezet.
7
De, mely a népek álmait virasztja,
Elhagyni a szelíd ég nem kivánt;
Széchenyit küldé végtelen malasztja
E holttetembe érző szív gyanánt,
Hogy lenne élet-ösztön a halónak,
Bénult idegre zsongitó hatás,
Reménye a remény nélkül valónak:
Önérzet, öntudat, feltámadás.
8
Midőn magát ez nem tudá szeretni,
Ő megszerette pusztuló faját.
Oh, nemzetem, ha fognád elfeledni,
Hogyan viselte súlyos nyavalyád?
És mennyi harcot küzde önmagával?
Hány izgatott, álmatlan éjjelen?
Míg bátorító Macbeth-jóslatával
Kimondá: „a magyar lesz” - hogy legyen!
9
Bizton, ezer bajunk közt, megtalálta
Azt, ami fő, s mindent befoglaló:
„Elvész az én népem, elvész - kiálta -
Mivelhogy tudomány nélkül való.”
S míg kétle a bölcs, hátrált a tevékeny,
Bújt az önérdek, fitymált a negéd:
Ő megjelenve, mint új fény az égen,
Felgyújtá az oltár szövétnekét.
10
És ég az oltár. Ím, körébe gyűltünk,
Szétszórt bolyongók a vész idején.
Már is tüzénél szent lángra hevültünk,
Fénye világol sorsunk ösvenyén.
Oh, rakjuk e tüzet, hogy estve nála
Enyhet találjon áldó magzatunk!
Ez lesz a méltó, a valódi hála
Mit a nagy Jóltevőnek adhatunk.
11
De hogy’ kövesse nyomdokát az ének?
Némuljon el, lant, gyönge szózatod.
Hazám tudósi, könyvet nagy nevének!
Klió, te készítsd legdicsőbb lapod!
Évezredek során mit összejegyzél
Honfi-erény magasztos érdemét,
Arany betűkkel érctáblába metszél:
Abból alkosd Széchenyi jellemét.
12
Ird azt, ki a pusztán népét vezérli;
Ki kürtöl, és lerogy a régi fal;
Tarquin előtt ki arcát megcseréli;
Fülepet ostoroz lángajkival;
Ki győzni Athént csellel is szorítja;
Kit bősz csoport elítél, mert igaz;
Ki Róma buktán keblét felhasítja -
Elég... a példa fáj: Széchenyi az!
13
Ő szól: s mely szinte már kővé meredten
Csak hátra néze, mint Lóth asszonya,
A nemzet él, a nemzet összeretten,
Átfut szivén a nemlét iszonya;
Szól újra: és ím lélek űl a szemben;
Rózsát az arcra élet színe fest;
Harmadszor is szól: s büszke gerjelemben
Munkálni, hatni, küzdni vágy a test.
14
Hitel, Világ és Stádium! ti, három -
Nem kézzel írt könyv, mely bölcsel, tanít,
De a lét és nemlét közti határon
Egekbe nyúló hármas pyramid!
Ám, hadd üvöltsön a Számum viharja,
Dőljön nyugatról a sivár homok:
A bújdosók előtt el nem takarja,
Melyet ti megjelöltök, a nyomot.
15
S lőn új idő - a régi visszacsökkent -
Reményben gazdag, tettben szapora;
A „kisded makk” merész sudárba szökkent;
Ifjú! ez a kor: „Széchenyi kora.”
Nézd az erőt: hatása mily tömérdek -
De ne imádj: a munka emberé -
Szellem s anyag, honszeretet s önérdek
Mily biztosan lejt a közjó felé.
16
Majd elborúlni kezde láthatára:
Kik műve által lettünk magyarok;
Nem ügyelénk többé vezérnyomára,
Mi napba néző szárnyas Ikarok.
Oh, hogy riadt fel intő jós-ajakkal! -
S midőn a harc dúlt, mint vérbősz Kain,
Hogy álla tört szívvel, merev hajakkal -
Egy új Kasszándra Trója lángjain!
17
Hosszú, nehéz, sötét lőn akkor éjünk,
Nyugalma egy álarcozott halál;
S midőn a szív feldobbant, hogy reméljünk:
Nagy szellem! íme, köztünk nem valál.
Oh, mely írígy sors önző átka vett el,
Hogy ébredésünk hajnalát ne lásd? -
Vagy éppen egy utolsó honfi-tettel
Tagadnod kelle - a feltámadást?...
18
Nem, Üdvezült, nem!... fájdalmunk hevében
Hamvad ne sértse káromló beszéd,
Oh, nézz egedből és örvendj e népen,
Mely soha így még nem volt a tiéd!
Leomlunk sírodon szent döbbenéssel,
A sujtó karra félve ismerünk:
De Antéuszként majd ez illetéssel
Küzdelmeinkhez új erőt nyerünk.
19
Emléket, oh hazám mit adsz e sírra?
Hová tekintesz földeden, magyar,
Hol Széchenyi nevét ne lásd megírva
Örök dicsőség fénysugárival?
Ha büszke méned edzi habzó pálya,
Ha eszmeváltó díszes körbe gyűlsz,
Ha szárnyakon röpít a gőz dagálya,
Ha tenni, szépre, jóra egyesülsz; -
20
Duna, Tisza... ez mely prüsszögve hordja
Fékét, s szabályhoz törni kénytelen;
Amannak hódol a sziklák csoportja,
S Trajánusz híre újból megjelen;
Az ifju szép Pest, ki bizton ölelve
Nyujt Corvin agg várának hű kezet,
S az édes honni szót selypíti nyelve - -
Széchenyié mindez emlékezet!
21
Széchenyi hírét, a lángész csodáit,
Ragyogja minden távol és közel:
Áldozni még jerünk - ah, oly sokáig
Nem értők - Széchenyi szivéhöz el.
Nem láttuk, e szív néha mit palástol
Hordván közöny havát és gúny jegét:
Hogy óvni gyönge csíráit fagyástól
Őrizze életosztó melegét.
22
Értünk hevült, miattunk megszakadt szív,
Te, az enyészet ágyán porladó!
Késő, de tartozott szent hódolat hív:
Egy nemzeté, ím, e hálás adó.
El kelle buknunk - haj, minő tanulmány! -
Meg kelle törnöd - oh, mily áldozat! -
Hogy romjaidra s romjainkra hullván,
Adjunk, Igaz! tenéked igazat.
23
Szentebb e föld, honunk áldott alapja,
Mióta, nagy szív, benne nyúgoszol;
Szentebb a multak ezredévi lapja,
Mióta, nagy név, hozzá tartozol.
Koszorút elő!... morzsoljuk el könnyűnket;
Az istenülés perci már ezek!
Borítsa ünneplő mirtusz fejünket:
Reménnyé váljon az emlékezet.
24
Nem hal meg az, ki milliókra költi
Dús élte kincsét, ámbár napja múl;
Hanem lerázván, ami benne földi,
Egy éltető eszmévé fínomul,
Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye,
Amint időben, térben távozik;
Melyhez tekint fel az utód erénye:
Óhajt, remél, hisz és imádkozik.
25
Te sem haltál meg, népem nagy halottja!
Nem mindenestül rejt a cenki sír;
Oszlásodat még a család siratja -
Oh, mert ily sebre hol van balzsamír?...
Mi fölkelünk: a fájdalom vigasztal:
Egy nemzet gyásza nemcsak leverő:
Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal,
Van élni abban hit, jog és erő!
(1860.)
Pihenni már. - Nem, nem lehet:
Vész és vihar hajt engemet,
Alattam a föld nem szilárd,
Fejem fölött kétélü bárd...
Tovább! tovább!
Az út, hová talpam nyomul,
Sűlyed, ropog, átvékonyul;
Ónsúllyal a kolosszi lég
Elzúzna, ha megállanék...
Tovább! tovább!
Rettent a perc, a létező,
S teher minden következő;
Új léptem új kigyón tapod:
Gyülőlöm a mát s holnapot...
Tovább! tovább!
Éhes vagyok: ennem iszony;
Láng az ital, midőn iszom;
Álmam szilaj fölrettenés,
Kárpit megől szivembe kés...
Tovább! tovább!
S melyet hazud a sivatag,
Mind délibáb: tó és patak;
Gyümölcs unszol, friss balzsamu:
Kivűl arany, belűl hamu...
Tovább! tovább!
Rohannom kell - s a földi boly
Mellettem gyorsan visszafoly:
Ködfátyol-kép az emberek:
Én egy arcot sem ismerek...
Tovább! tovább!
Oh, mily tömeg! s én egyedűl,
Útam habár közé vegyül:
Érzem, mint csónak a habot,
Hogy átmenet mind rám csapott...
Tovább! tovább!
Az üstökös meg’ visszatér,
Kiröppent nyíl oda is ér,
Az eldobott kő megpihen:
Én céltalan, én szüntelen
Tovább! tovább!
Pusztán folyam mért nem vagyok,
Hogy inna fel aszú homok!
Mért nem futó, veszett vihar,
Mely ormokon egyszer kihal...
Tovább! tovább!
Irígylem az ágról szakadt
Levelkét: hisz majd fennakad;
Irígylem az ördögszekért:
Árokba hull: céljához ért...
Tovább! tovább!
Szegény zsidó... Szegény szivem:
Elébb-utóbb majd megpihen.
Az irgalom nagy és örök,
Megszán s átkom nem mennydörög:
Tovább! tovább!
(1860.)
Hallottad a szót: „rendületlenül -”
Midőn fölzengi myriád ajak
S a millió szív egy dalon hevül,
Egy lángviharban összecsapzanak?...
Oh, értsd is a szót és könnyelmü szájon
Merő szokássá szent imád ne váljon!
Sokban hívságos elme kérkedik,
Irányt még jóra, szépre is az ád;
Nem mondom: a hont ők nem szeretik;
De jobban a tapsot, mint a hazát...
Oh, értsd meg a szót és hiú dagályon
Olcsó malaszttá szent imád ne váljon!
Fényt űz csinált érzelmivel nem egy,
Kinek világát csak divat teszi:
Őnála köntös, eb, ló egyremegy,
S a hon szerelmén a hölgyét veszi...
Oh, értsd meg a szót s függve női bájon,
Külcsillogássá szent imád ne váljon!
Van - fájdalom! - kinek cégér hona.
Hah! tőzsér, alkusz és galambkufár:
Ki innen! e hely az Úr temploma:
Rátok az ostor pattogása vár!...
Oh, értsd meg a szót: kincs, arany kináljon:
Nyerészkedéssé szent imád ne váljon!
Szeretni a hont gyakran oly nehéz: -
Ha bűnbélyeg sötétül homlokán,
Gyarló erényünk öntagadni kész,
Mint Péter a rettentő éjtszakán.
Oh, értsd meg a szót: fényben, vagy homályon -
De kishitűvé szent imád ne váljon!
Szeretni a hont - ah! még nehezebb,
Midőn az ár nő, ostromol, ragad...
És - kebleden be-vérző honfiseb -
Bújsz a tömegben, átkos egymagad.
Oh, értsd meg a szót s győzve a ragályon
Káromkodássá szent imád ne váljon!
Hallottad a szót: „rendületlenül?”
Ábránd, hiúság, múló kegy, javak, -
Lenn a sikamló tér, nyomás felül,
Vész és gyalázat el ne rántsanak.
Oh, értsd meg a szót: árban és apályon
- Szirt a habok közt - hűséged megálljon!
(1860.)
Az óra lüktet lassu percegéssel,
Kimérve a megmérhetlen időt;
Ébren a honfigond virasztva mécsel,
Homlokra összébb gyűjti a redőt.
Vajúdni meddig tart még e világnak?
Sors! óraműved oly irtóztató:
Hallom kerekid, amint egybevágnak:
De nincs azokhoz számlap, mutató.
Jön, jön... egy istenkéz sem tartja vissza...
Mint mélybe indult sziklagörgeteg:
Élet? halál? átok, vagy áldás lesz? - Ah,
Ki mondja meg! ki élő mondja meg!
Vár tétován a nép, remegve bölcse,
Vakon előtte kétség és homály.
Idő! szakadna bár méhed gyümölcse...
Ne még, ne még - az istenért! - megállj.
Oh mert tovább e kétség tűrhetetlen,
A kockarázás kínját érzenünk;
De nyújtanók a percet, míg vetetlen
A szörnyü csont, ha rajta mindenünk.
Egy lépés a gomolygó végtelenbe,
Holott örvényzik a lét, a halál:
És mi fogódzunk a hitvány jelenbe:
Tarts még egy kissé, gyönge szalmaszál!
Még egy kevéssé... De mely kishitűség!
El, el! ne lássam e dúlt arcokat!
Ész, egybeforrt vágy, tiszta honfihűség,
Bátorságot nekünk mindez nem ad?
Megvert reménnyel induljunk csatába?
Hitben feladjuk már a diadalt?...
Nem, nem! Szivünk egy vértanú imába’
Megedzve, kezdjük a győzelmi dalt!
Az nem lehet, hogy milliók fohásza
Örökké visszamálljon rólad, ég!
És annyi vér - a szabadság kovásza -
Posvány maradjon, hol elönteték.
Támadni kell, mindig nagyobb körökben,
Életnek ott, hol a mártir-tetem
Magát kiforrja csendes földi rögben:
Légy hű, s bízzál jövődbe, nemzetem.
Nem mindig ember, aki sorsot intéz;
Gyakran a bölcs is eszköz, puszta báb;
S midőn lefáradt az erőtelen kéz,
A végzet tengelye harsog tovább;
Csüggedve olykor hagyja lomha gépűl
Magát sodorni az ember fia:
De majd, ha eszmél s öntudatra épűl,
Feltűnik egy magasb hármónia.
És vissza nem foly az időnek árja,
Előre duzzad, feltarthatlanúl;
Csak szélein marad veszteg hinárja,
S partján a holt-viz hátra kanyarúl.
Bízvást!... mi benn vagyunk a fősodorban:
Veszhet közőlünk még talán nem egy:
De szállva, ím, elsők között a sorban,
Vásznunk dagad, hajónk előre megy!
(1861. április.)
Tele vagyok, dallal vagyok tele,
Nem, mint virággal a rét kebele,
Nem mint sugárral, csillaggal az ég:
De tartalmával a „poshadt fazék”,
Vagy mint csatorna, földalatti árok,
Amelybe nem csupán harmat szivárog. -
Tele vagyok. Nincs tűrni mód tovább:
Feszít a kóranyag, a zagyva táp.
Olvastam egypár száz kötetre ment
Regény-, beszély-, poéma-speciment:
Kit meg ne rontson aztán ennyi zöld! s
Ne rágjon ennyi éretlen gyümölcs! -
Melyből világok lettek, a kaosz -
Bennem hasonló zűr támadt ahoz,
Hemzsegve tarkán „mint a beteg álma”:
Lássuk, ha e zűrből valami válna.
Költő leánnyal, borral nagyralát:
Tőlem ne várja senki már dalát.
Bort... legfölebb ha néha megiszom;
S a szerelem... rég volt az! rég bizon.
Én is szerettem: (oh, ez édes emlék
Szivemre most is oly enyhítve ömlék!)
De halkan, zaj ne’kül... mint a virág
Egymásra hajlik és hangot nem ád
Midőn felpattan illatos pora
S elönti a kéj boldog mámora.
Egy mukkomat se hallád, vaksi hold!...
(Látta-e, nem tudom, vagy ott se volt);
Nem kiabáltam a természetet,
Csak érzém, mit szivembe ültetett;
S midőn szerelmet a leánynak esdék:
Nem oly szagú volt mint a nyomdafesték.
De a hazáról... Úgy van, a haza!
Zengjen felőle hát a dal, nosza!...
Késő ez is: mi haszna lelkesűl
Az ember, ha középen belesűl!
De meg, mit érne gyöngéd szó nekik,
Midőn a hont ordítva szeretik? -
Midőn legszebb virág a mályva-rúzsa:
Köténybe rejti kis bokrát a múzsa.
Volt a hazának egy-két énekem.
Bágyadt, igaz, s „örömtől idegen”:
De honfi keble érzé a panaszt,
A csendben, éjben jól kivette azt;
S a fájdalomban, mely elfojtva sírt,
Ön-fájdalmát lelé, s hozzá az írt.
Sebet tör a dal, de balzsamteli
Ujjával ismét megengeszteli.
Most helyzetünk valóban istenáldás:
Ének se kell, csupán hangos kiáltás.
Ki a hazáról mond nagyot, sokat:
Csak rajta! nem hiába kurjogat.
De bár a hont szeretjük egyaránt:
Van a modorban néha, ami bánt;
Mert jóllehet az érzés egyre megy:
A költő, s a... cipész-inas, nem egy.
Én már ezentul ilyetén gyalog
Versen... csak így pálcán lovagolok;
Zúg, sistereg, szédűl szegény fejem:
Nincs odafent, szárnyas lovon, helyem.
S azóta, hogy nem mondtam éneket,
„Mély hallgatásban torkom elrekedt”;
S mint hangjavesztett opera-dalár,
Lettem éneklőből... énektanár.
-
Mendacem oportet esse memorem:
Költőnek ezt ajánlani merem.
Nem épen tisztes, de derék szabály,
Versembe jól fér, s a mellett - talál.
Azaz - magyarra téve a szavak:
„Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak”;
Mert van egy példa, hogy: a sánta eb...
A sánta költő még keservesebb.
Hazudni rút. Ez ellen a morál,
A társas illem egykint perorál:
De költőnek, bár lénye isteni,
Nemcsak szabad: - szükség fillenteni.
Avagy felettünk nem hazud az ég,
Bolttá simulva, melynek színe kék?
A támadó nap burka nem hazud?
S fejünk felett, min jár, nem ál az út?
A csillagok hullása nem csaló?
Távol hegy, erdő kék szine való?
Szivárvány hídja nem csak tettetés?
A látkör széle nem csúf rászedés?
A délibáb, midőn vizet csinál,
Melyben torony, fa kettészelve áll,
Lebegve orma, tótágast az alja:
Hát nem szemed, szomjad ingerli, csalja?...
Minden hazugság, földön ami szép:
Csontváz, ijesztő a valódi kép;
Azt vérrel, hússal ékesíteni
Jer, jer költő!... hazudva isteni!
Győzz meg, hogy ami látszik, az való:
Akkor neved költő lesz, nem csaló, -
Amint nem az volt rég az átheni,
Malacvisítást tudva színleni;
Ellenben a pór, aki szűr alatt
Ríkatta disznát, és kuhin maradt,
Bár a visítót gúnyosan emelte,
A hallgatók füttyét megérdemelte.
Mert a közönség érzé, hogy amaz
Úgy rí, miként legtöbbször a malac,
Míg a valódi - csont és vér noha -
Tán úgy sikoltott, mint másszor soha.
Itt a különbség: hogy e látszatot
Igaz nélkül meg nem csinálhatod.
Csakhogy nem ami rész szerint igaz, -
Olyan kell, mi egészben s mindig az.
Tán nem való, hogy ez s ez úgy esett,
Tán ráfogás a felhozott eset:
Mátyás király nem mondta s tette azt;
Szegény Tiborc nem volt élő paraszt;
Bánk, a nejével, megvénült falun,
Sosem dühönge többé a szarun,
Evett, ivott, míg végre elalún:
De mit nekem valód, ha ez esetben
Bánk törpe lesz, Mátyás következetlen?
Ha semmi évszám, krónikás adat
Engem le nem győz, hogy nem tett vadat?
Nekem egész ember kell és király,
Vagy férj, nejéért aki bosszut áll,
S ember-, király-, meg férjben az egyén:
Csip-csup igazzal nem törődöm én.
De bár egész, s örök - úgy puszta-nyersen
Feladva, nem segít valód a versen.
Itt kell már a szabály: „költő, hazudj!”
Nem olyan ám mind, hogy belőle tudj:
Mert van sok eszme, igaz fogalom,
Mitől előre borsózik dalom.
Az egyszeregy, bár meg nem dönthető,
Képzelmi szósszal bé nem önthető;
Sem oly igazság, min függ a peres;
Sem a rideg tan, elvont, rendszeres;
Vond bár kivűl reá költői mázad:
A pőre tartalom fejedre lázad;
Vagy, mint midőn az óriás boa
Nagy martalékkal hömpölyög tova,
Gímet rabolván, vagy bölénytinót,
Féltesttel amely még száján kilóg,
Hétszámra hordja az ágbogas fejet,
Vélné az ember, egy erdőt evett,
Hétszámra látni, hogy szerv- és idomra
Különböző táppal vesződik gyomra:
Úgy jár az istenadta költemény
A nyers igazzal, mely dacos, kemény;
Csakhogy sokára sem emészti meg:
Marad nehéz, feloldatlan tömeg.
Akarsz repülni? hát csak rajta! höss!...
Hanem szárnyadra ólomsulyt ne köss.
Bár fontos a földszint némely való:
Ott fenn, a hígban, nem neked való;
Kivéve hogyha tán bölcsen rakod,
Mint léghajóba, megmért súlyagod:
Már táncol a gömb, mint betyár lova,
Kit nem bocsát a csárda oszlopa,
Már fel s alá kapkodja üstökét
Hogy elszakítsa tartó köldökét,
Recseg az oszlop, enged a kötél,
A tenger néző szívszorongva fél
Hogy felnyilallik a könnyű golyó,
S egy perc alatt eltűn a léghajó,
El, végtelen világokon keresztül,
A semmibe, örökre, mindenestül!...
De te nyugottan ülsz még a kosárba’,
Előtted óra, és a percre várva
Midőn kiálthatsz: „a kötélre! vágd!”
S többé a földdel semmi cimborád.
Ám érzi súlyát a szélházi gömb,
Megemelinti és azt mondja: öhm!
Lassan, nehézkesen úgy szárnyra kel,
Mint bérci sas ha nagy zsákmányt cipel.
És ím! előtted ég és föld kitárul,
Nézhetsz föl és le a közös határrul:
De, hogy ne szálljon vakmerőn veled,
A léghajót csinján mérsékeled,
S midőn egekben így zarándokol:
Azt sem felejted: „hátha lebukol!”
Ily célra megjár a bölcselmi eszme,
Különben annyi, mintha kárbaveszne.
S amit tapasztalsz, a konkrét igaz,
Neked valóság, egyszersmind nem az.
Vásár az élet: a földnek lakossa
Lót-fut, könyökli egymást, és tapossa,
Ad-vesz, civódik, káromol, kacag;
Por, sár megöl, megfojt a hagyma-szag;
S ha kételkednél, hogy mindez való,
Lépen bök egy rúd, feltaszít a ló: -
Mit gondolsz? ha énekbe öntenéd
Úgy, mint van, e sok mozgó pecsenyét;
Ha e vásárból egy karéjt levágva
Beléilleszthetnéd a dalvilágba:
Mit gondolsz, nyerne a költő vele,
Hogy ily igazzal zsúfolá tele?
Hogy macskástúl-ebestül átvevé
Azt, aminek árnyéka az övé?...
Állok Dunánk szélén, a pesti parton:
Előttem a kép, színdús üde karton:
Felleg s hegy által a menny kékje csorba,
A nap most száll le a város-majorba;
Büszkén a Gellért hordja bársonyát,
S fején, mint gondot, az új koronát;
Lenn a Tabánban egy toronytető
Gombjának fénye majdnem égető;
Míg fönt a Mátyás ódon temploma
Szürkén sötétlik, mult idők roma;
És hosszu rendje apró sűrü háznak
Fehérlik sorba’, mint gyepen a vásznak;
Alant a zölden tiszta nagy folyam,
Mint egy smaragd tó bércek közt, olyan,
Meg nem legyinti szellő’ s fecske szárnya,
Csak mélyén lüktet forradalmas árja;
Felszíne tűkör, és abban, mikép
Tündéri álom, az előbbi kép
Tisztára mosdva, felfordítva ring,
Mint lenge kárpit, a merő fal ing...
Ábrándos lelkem a hullámba mélyed,
Vágyban elúszva búvárlom a mélyet:
Itt, itt a nimfák! itt a cháriszok!...
Az utcán por, bűz, német szó, piszok.
Nem a való hát: annak égi mássa
Lesz, amitől függ az ének varázsa:
E hűtlen hívség, mely szebbít, nagyít -
Sulykot, bizony, nem egyszer elhajít:
Ez alkonysúgár, mely az árnyakat,
E köd, mely nőteti a tárgyakat;
E fénytörődés átlátszó habon,
E zöld, esős lég egy május-napon;
Ez önmagánál szebb, dicsőbb természet:
Egyszóval... a költészet.
Azonban azt se véld, hogy a való
Kirúgva jobb egészen láb alól,
Hogy némi kósza föllengésben áll
A híres eszmény, vulgo: ídeál;
Hogy csak néhány szó, egy kis lexikon
Kell: és tiéd a Parnassz, Helikon:
„Csermely, virág, lomb, szellő, hattyudal,
Ábránd, minőt a sejtelem sugall,
Kék távol, esti csillag, félhomály”
(Tanuld meg: félig semmit se csinálj!)
A „Hóra, Flóra, Grácia, Pszüché”
S a többi, - hogy keverd mind együvé
S detur, signetur: „ideál”. Hahó!
Csinján, barátom: több is kell ahó!
Idea: eszme. Nem szó, nem modor.
Azt hát fejezzen ki vers, kép, szobor:
S eszményi lesz Béranger, mint Horác,
Vagy a görög, melyet ő magyaráz;
Nem is kell a bajuszos Berzsenyi
Vállára ó palástot metszeni:
Jobb, hogy találva ő van és kora,
Mint régi Hellász... fűzött bocskora!
Jelennek írunk... és tán a jövőnek,
(Legtöbbje pénzért a betűszedőnek,
De az sosem hallgatja Vojtinát,
Gyártván divathoz a vásárfiát;)
Jelennek ír, ki a jelenben él,
- Mondom - közöttünk hisz, szeret, remél,
Küzd, vágy, remeg, örvend, szomorkodik:
Mért élne visszább, vagy húsz századig?
Kinek szokott ruhája lenge burnus,
Csak nyűg, teher lábán az ó kothurnus;
S kiről tudom jól: ki apja-fia,
Röstellem azt, ha élve múmia.
- - - - - - - - - -
(1861.)
Szülőhelyem, Szalonta,
Nem szült engem szalonba;
Azért vágyom naponta
Kunyhóba és vadonba.
(1865 körül.)
II
Jaj, biz ez a nevelészet
Csak piano nevel észet,
Irójának neve lész et-
től nem nagyra nevelészett.
Az ívszámot nevelé, sed
Mindent; mi nem new, elészed.
(1865.)
1867
IV
Járnak hozzám méltóságok,
Kötik rám a méltóságot:
„Megbocsásson méltóságtok,
Nem érzek rá méltóságot.”
Az életet már megjártam.
Többnyire csak gyalog jártam,
Gyalog bizon’...
Legfölebb ha omnibuszon.
Láttam sok kevély fogatot,
Fényes tengelyt, cifra bakot:
S egy a lelkem!
Soha meg se’ irigyeltem.
Nem törődtem bennülővel,
Hetyke úrral, cifra nővel:
Hogy’ áll orra
Az út szélin baktatóra.
Ha egy úri lócsiszárral
Találkoztam s bevert sárral:
Nem pöröltem, -
Félreálltam, letöröltem.
Hiszen az útfélen itt-ott
Egy kis virág nekem nyitott:
Azt leszedve,
Megvolt szívem minden kedve.
Az életet, ím, megjártam;
Nem azt adott, amit vártam:
Néha többet,
Kérve, kellve, kevesebbet.
Ada címet, bár nem kértem,
S több a hír-név, mint az érdem:
Nagyravágyva,
Bételt volna keblem vágya.
Kik hiúnak és kevélynek -
Tudom, boldognak is vélnek:
S boldogságot
Irígy nélkül még ki látott?
Bárha engem titkos métely
Fölemészt: az örök kétely;
S pályám bére
Égető, mint Nessus vére.
Mily temérdek munka várt még!...
Mily kevés, amit beválték
Félbe’-szerbe’,
S hány reményem hagyott cserbe’!...
Az életet már megjártam;
Mit szivembe vágyva zártam,
Azt nem hozta,
Attól makacsul megfoszta.
Egy kis független nyugalmat,
Melyben a dal megfoganhat,
Kértem kérve:
S ő halasztá évrül-évre.
Csöndes fészket zöld lomb árnyán,
Hova múzsám el-elvárnám,
Mely sajátom;
Benne én és kis családom.
Munkás, vídám öregséget,
Hol, mit kezdtem, abban véget...
Ennyi volt csak;
S hogy megint ültessek, oltsak.
Most, ha adná is már, késő:
Egy nyugalom vár, a végső:
Mert hogy’ szálljon,
Bár kalitja már kinyitva,
Rab madár is, szegett szárnyon?
(1877. július 6.)
Gyermekkoromban felköték
A színben egy nagy tökharangot,
Amely ugyan nem ada hangot,
De máskép vígan működék;
Megvolt a súlya, lódulása,
Kötelét hogy jól visszarántsa
S vele a kis harangozót; -
Szóval: csinált kommóciót.
„No, mondám, majd ha nagy leszek,
Valódi harangot veszek
És azt egész nap kongatom
Saját kényemre, szabadon.”
Így kongatom most untalan
E verseket - bár hangtalan.
(1877. július 9.)
Az öreg úrnak van egy tamburája,
S mikor az íhlet s unalom megszállja,
Veszi a rozzant, kopogó eszközt
S múlatja magát vele négy fala közt.
Nem figyel arra deli hallgatóság,
Nem olyan szerszám, divata is óság:
Az öreg úr, (fél-süket és fél-vak),
Maga számára és lopva zenél csak.
Ami dalt elnyűtt ez az emberöltő,
S mit összelopott mai zene-költő,
Öreg úrnak egyről sincs tudomása;
Neki új nem kell: amit ő ver, más a’.
Mind régi dalok, csuda hangmenettel:
Váltva kemény, lágy, - s magyar a némettel; -
Hegyes-éles jajja úti betyárnak,
Ki hallja szavát törvényfa-madárnak.
Nyers, vad riadás... mire a leglágyabb
Hangnembe a húr lebukik, lebágyad,
Ott zokog, ott csúsz kígyó-testtel...
Hol végzi, ki tudná? nincs az a mester.
Majd egyszerü dal, édesdeden ömlő
- Tiszta remekké magába’ szülemlő -
Pendűl, melyen a tánc tétova ringat,
Mint lombot a szél ha ütemre ingat.
Olykor egy-egy ének nyújt neki vígaszt;
A hitujítás kora szűlte még azt:
Benne a tört szív, bűnt-vallva, leverve,
Vagy erős hittel Istenhez emelve.
Mindezt öregúr, nem mintha kihozná
Kopogójábul - csak képzeli hozzá;
S ha nem sikerül kivitelben a dal:
A két öreg szerszám egymásra utal.
De azért nem tűri rajta meg a port;
Emlékezetes neki minden akkord;
Egy hang: s feledett régi dalra émed -
Szövege cikornyás, dallama német.
Az öreg úr így, dalai közt élve,
Emlékszik időre, helyre, személyre:
Kitől, mikor és hol tanulta, dalolta
Ezt is, amazt is, gyermekkora olta.
Néha egy új dalt terem önkint húrja,
S felejti legott, már ő le nem írja;
Később, ha megint eszébe ütődik:
Álmodta-e, vagy hallotta? - tünődik.
Sokra bizony már alig viszi dolgát:
Ő is „minden nap feled egy-egy nótát”;
Nem is a művész babérja hevíti,
Csak gémberedő ujját melegíti.
Gyakorold is, amit valaha tudtál,
Hasznát veheted, ha nyomorba jutnál;
Ha kiűlsz, öregem! vele útfélre,
Hull tán kalapodba egy-egy fillérke.
(1877. július 12.)
Ballada
Ropog a tűz, messze süt a vidékre,
Pirosan száll füstje fel a nagy égre;
Körülállja egynehány fa,
Tovanyúlik rémes árnya;
S körül űli a tanyáknak
Szép legénye, szép leánya.
„Szaporán, hé! nagy a rakás; mozogni!
Nem is illik összebúva susogni.
Ki először piros csőt lel,
Lakodalma lesz az ősszel.
- Tegyetek rá! hadd lobogjon:
Te gyerek, gondolj a tűzzel.
- Dalos Eszti szép leány volt, de árva.
Fiatal még a mezei munkára;
Sanyarú volt beleszokni:
Napon égni, pirosodni,
- Hüvös éj lesz, fogas a szél! -
Derekának hajladozni.
Deli karcsú derekában a salló,
Puha lábán nem teve kárt a talló;
Mint a búza, piros, teljes,
Kerek arca, maga mellyes,
- Teli a hold, most buvik fel -
Az egész lyány ugyan helyes.
Tuba Ferkó juhot őriz a tájon:
Juha mételyt legel a rossz lapályon,
Maga oly bús... mi nem éri?
Furulyája mindig sí-ri,
- Aha! rókát hajt a Bodré -
Dalos Esztert úgy kiséri.
Dalos Eszti - a mezőre kiment ő,
Aratókkal puha fűvön pihent ő;
De ha álom ért reájok,
Odahagyta kis tanyájok’
- Töri a vadkan az „irtást” -
Ne tegyétek, ti leányok!
Szederinda gyolcs ruháját szakasztja,
Tövis, talló piros vérit fakasztja;
Hova jár, mint kósza lélek,
Ha alusznak más cselédek?...
- Soha, mennyi csillag hull ma! -
Ti, leányok, ne tegyétek.
Tuba Ferkó a legelőt megúnta,
Tovahajtott, furulyáját se fútta;
Dalos Eszter nem kiséri,
Maga halvány, dala sí-rí:
- Nagy a harmat, esik egyre -
Csak az isten tudja, mér’ rí.
Szomorún jár, tébolyog a mezőben,
Nem is áll jól semmi dolog kezében;
Éje hosszú, napja bágyadt,
Szive sóhajt - csak egy vágyat:
- De suhogjon az a munka! -
Te, halál, vess puha ágyat.
Ködös őszre vált az idő azonban,
Törik is már a tengerit Adonyban;
Dalos Eszter csak nem jött ki:
Temetőbe költözött ki;
- Az a Lombár nagy harangja! -
Ne gyalázza érte senki.
Tuba Ferkó hazakerűlt sokára,
Dalos Esztit hallja szegényt, hogy jára;
Ki-kimén a temetőbe
Rossz időbe’, jó időbe’:
- Kuvikol már, az ebanyja! -
„Itt nyugosznak, fagyos földbe.”
Maga Ferkó nem nyughatik az ágyon,
Behunyt szemmel jár-kel a holdvilágon,
Muzsikát hall nagy-fenn, messze,
Dalos Eszti hangja közte,
- Ne aludj, hé! vele álmodsz -
Azt danolja: „gyere! jöszte!”
Nosza Ferkó, felszalad a boglyára,
Azután vidorabb lesz, majd sebesebb
Kapaszkodnék, de nem éri,
Feje szédűl: mi nem éri?...
- Tizenkettőt ver Adonyban:
Elég is volt ma regélni. -”
Lohad a tűz; a legények subába -
Összebúnak a leányok csuhába;
Magasan a levegőben
Repül egy nagy lepedő fenn:
Azon ülve muzsikálnak,
Furulyálnak, eltünőben.
(1877. július 15.)
A lantot, a lantot
Szorítsd kebeledhez
Ha jő a halál;
Ujjod valamíg azt
Pengetheti: vígaszt
Bús elme talál.
Bár a szerelem s bor
Ereidben nem forr:
Ne tedd le azért;
Hát nincs örömed, hát
Nincs bánat, amit rád
Balsors keze mért?...
Hisz szép ez az élet
Fogytig, ha kiméled
Azt ami maradt;
Csak az ősz fordultán,
Leveleid hulltán
Ne kivánj nyarat.
Bár füstbe reményid, -
S egeden felényit
Sincs már fel a nap:
Ami derüs, élvezd,
Boruját meg széleszd:
Légy te vidorabb.
S ne hidd, hogy a lantnak
Ereje meglankadt:
Csak hangköre más;
Ezzel ha elégszel,
Még várhat elégszer
Dalban vidulás.
Tárgy künn, s temagadban -
És érzelem, az van,
Míg dobban a szív;
S új eszme ha pezsdűl;
Ne vonakodj restűl
Mikor a lant hív.
Van hallgatód? nincsen?
Te mondd, ahogy isten
Adta mondanod,
Bár puszta kopáron
- Mint tücsöké nyáron -
Vész is ki dalod.
(1877. július 24.)
„Eh! mi gondod a jövőre?
Eh! a múlttal mi közöd?
Könnyel a múlt sirja dombját
S a reménynek száraz lombját
Hasztalan mit öntözöd?
Századoknak bűne, átka
Mind csak téged terhel-e?
Nem talán még sokkal érzőbb,
Nem talán még sokkal vérzőbb
Honfitársid kebele?...”
Oh, tudom; de bánatomban
Meg nem enyhit társaság;
Mint szülétlen több gyerekre
Osztatlan száll s mindegyikre
Az egész nagy árvaság.
Sőt azáltal súlyosb részem,
Hogy míg a tett melege
Más sebét enyhőbbé tészi:
Ő, szegény, csak kínját érzi -
A lant méla gyermeke.
Hogy reméltünk! s mint csalódánk!
És magunkban mekkorát!...
Hisz csak egy pontot kerestünk:
Megtalálva, onnan estünk;
Így bukásunk lelki vád.
Mennyi seprő a pezsgésben,
S mily kevés bor!... Volt elég,
Kit nagy honszerelme vonzott
Megragadni minden koncot,
Nehogy más elkapja még.
Mennyi szájhős! mennyi lárma!
S egyre sűlyedt a naszád;
Nem elég csak emlegetni:
Tudni is kell jól szeretni,
Tudni bölcsen, a hazát.
Vagy nekünk már így is, úgy is
Minden módon veszni kell?
Egy világ hogy ránk omoljon?
Kül-erőszak elsodorjon?...
Vagy itt-benn rohadni el?
(1877. július 26.)
A tölgyek alatt
Szeretek pihenni,
Hova el nem hat
Város zaja semmi.
Zöld lomb közein
„Áttörve” az égbolt
S a rét mezein
Vegyül árny- és fényfolt.
A tölgyek alatt
Oly otthonos itten!
Évem leapadt:
Ime, gyermek lettem,
Mint mikor a tölgy
Sudarát megmásztam,
Hol seregély költ -
S vígan madarásztam.
A tölgyek alatt
Több egykoru társsal
Madárfiakat
Kifeszíténk nyárssal;
Jó tűz lobog ott,
Zizeg a kis bogrács -
S ha bealkonyodott,
Haza már egy ugrás.
A tölgyek alatt
Örömest valék én,
Bár a madarat
Hagytam utóbb békén;
Gyermeki önző
Korom’ ifju ábránd
Veszi ösztönző
Szárnyára, s tovább ránt...
De tölgyek alatt,
Valamerre jártam,
Szűlőhonomat
- Csakis ott - találtam;
S hol tengve, tunyán
Hajt, s nem virul a tölgy:
Volt bár Kanaán,
Nem lett honom a föld. -
A tölgyek alatt
Még most is el-űlök;
Bűv-kép csalogat,
Ábrándba merűlök;
Hajó-kerekek
Zubogását hallom...
„Hajrá, gyerekek:
A vízi malom!”
A tölgyek alatt
Im, meglep az alkony,
Hűsebb fuvalat
Zörög át a parkon;
Felhők szeme rebben:
Haza sietek,
Jobb ott, melegebben,
Ki vén, ki beteg...
A tölgyek alatt
Vágynám lenyugodni,
Ha csontjaimat
Meg kelletik adni;
De, akárhol vár
A pihenő hely rám:
Egyszerüen, bár
Tölgy lenne a fejfám!
(1877. augusztus 5.)
Nem szégyellem, nem is bánom,
Hogy, ha írnom kelle már,
Magyaros lett írományom
S hazám földén túl se jár;
Hogy nem „két világ” csodája -
Lettem csak népemböl egy:
Övé (ha van) lantom bája,
Övé rajtam minden jegy.
Ám terjessze a hatalmos
Nyelvét, honját, istenit!
Zúgó ár az, mindent elmos,
Rombol és termékenyit:
De kis fajban, amely ép e
Rombolásnak útban áll:
Költő az legyen, mi népe, -
Mert kivágyni: kész halál.
Vagy kevés itt a dicsőség,
S a nemzettel sírba lejt?
Kis-szerű az oly elsőség,
Amit a szomszéd se sejt?
Nincs erőnkhöz méltó verseny?
Dalra itthon tárgy elég?
Nem férünk a kontinensen,
Albion is kéne még?...
Légy, ha birsz, te „világ-költő!”
Rázd fel a rest nyugatot:
Nekem áldott az a bölcső,
Mely magyarrá ringatott;
Onnan kezdve, ezer szállal
Köt hazámhoz tartalék:
Puszta elvont ideállal
Inkább nem is dallanék.
S hol vevéd gyász tévedésed,
Hogy faját s a nemzeti
Bélyeget, mit az rávésett,
A nagy költő megveti?
Hisz forgattam, a javából,
Én is egypárt valaha;
Mind tükör volt: egymagából
Tűnt nekem föl nép, s haza.
És ne gondold, hogy kihalnak
Sujtott népek hirtelen,
Amig össze-zeng a dalnok
S a nemzeti érzelem.
Tán veszélyt, vagy annak látszót,
Vélsz a honra tűnni fel:
Hát van lelked, a szent zászlót
Épen akkor hagyni el!?
Oh, ha méltóbb s új kobozzal
A megifjodott hazát
Zönghetném még Homérosszal;
Ne csak mindig panaszát!
De legyek, ha veszni sorsa,
Húnyó nép közt Osszián,
Inkább, hogysem dalok korcsa
Közönyös harmóniám!
(1877. augusztus 8.)
Szólt a fiú: „Kettő, vagy semmi!”
És kártya perdül, kártya mén;
Bedobta... késő visszavenni:
Ez az utolsó tétemény:
„Egy fiatal élet-remény.”
A kártya nem „fest”, - a fiúnak
Vérgyöngy izzad ki homlokán.
Tét elveszett!... ő vándorútnak
- Most már remény nélkül, magán -
Indúl a késő éjtszakán.
Előtte a folyam, az új hid,
Még rajta zászlók lengenek:
Ma szentelé föl a komoly hit,
S vidám zenével körmenet:
Nyeré „Szűz-Szent-Margit” nevet.
Halad középig, hova záros
Kapcsát ereszték mesteri;
Éjfélt is a négy parti város
Tornyában sorra elveri; -
Lenn, csillagok száz-ezeri.
S amint az óra, csengve, bongva,
Ki véknyan üt, ki vastagon,
S ő néz a visszás csillagokba:
Kél egy-egy árnyék a habon:
Ősz, gyermek, ifju, hajadon.
Elébb csak a fej nő ki állig,
S körülforog kiváncsian;
Majd az egész termet kiválik
S ujjonganak mindannyian:
„Uj hid! avatni mind! vigan.”
„Jerünk!... ki kezdje? a galamb-pár!”
Fehérben ifju és leány
Ölelkezik s a hídon van már:
„Egymásé a halál után!”
S buknak, - mint egykor igazán.
Taps várja. - „Most a millióson
Van a sor: bátran, öregem!” -
„Ha megszökött minden adósom:
Igy szökni tisztesebb nekem!”
S elsímul a víz tükre lenn.
Hivatlanul is jönnek aztán
A harmadik, a negyedik:
„Én a quaternót elszalasztám!”
„Én a becsűletet, - pedig
Viseltem négy évtizedig.”
S kört körre hány a barna hullám,
Amint letűnnek, itt vagy ott.
Jön egy fiú: „Én most tanúlám
Az elsőt: pénzem elfogyott:
Nem adtak: ugrom hát nagyot!”
Egy tisztes agg, fehér szakállal,
Lassan a hídra vánszorog:
„Hordozta ez, míg birta vállal,
A létet: mégis nyomorog!” -
Fogadd be, nyilt örvény-torok!
Unalmas arc, félig kifestve -
Egy úri nő lomhán kikel:
„Ah, kínos élet: reggel, estve
Öltözni és vetkezni kell!”
Ezt is hullámok nyelik el.
Nagy zajjal egy dúlt férfi váza
Csörtet fel és vigyorgva mond:
„Enyém a hadvezéri pálca,
Mely megveré Napoleont!”
A többi sugdos: „a bolond!...”
Szurtos fiú ennek nyakába
Hátul röhögve ott terem
S ketten repűlnek a Dunába:
„Lábszijjra várt a mesterem:
No, várjon, míg megkérlelem!”
„Én dús vagyok” kiált egy másik
S élvezni többé nem tudom! -”
„Én hű valék a kézfogásig
S elvette Alfréd a hugom’!”
Eltűnnek mind, a járt uton.
„Párbajban ezt én így fogadtam:
Menj hát elül, sötét golyó’! -”
„Én a szemérmet félrehagytam,
És íme, az lőn bosszuló:
Most vőlegényem a folyó. -”
Igy, s már nem egyenkint, - seregben,
Cikázva, némán ugranak,
Mint röpke hal a tengerekben;
Vagy mint csoportos madarak
Föl-fölreppenve, szállanak.
Órjás szemekben hull e zápor,
Lenn táncol órjás buborék;
Félkörben az öngyilkos tábor
Zúg fel s le, mint malomkerék;
A Duna győzi s adja még.
Néz a fiú... nem látja többé,
Elméje bódult, szeme vak;
De, amint sűrübbé, sürübbé
Nő a veszélyes forgatag:
Megérzi sodrát, hogy ragad.
S nincs ellenállás e viharnak, -
Széttörni e varázsgyürüt
Nincsen hatalma földi karnak. -
Mire az óra egyet üt:
Üres a híd, - csend mindenütt.
(1877. augusztus 22.)
„Vörös Rébék általment a
Keskeny pallón s elrepült -”
Tollászkodni, már mint varju,
Egy jegenyefára űlt.
Akinek azt mondja: kár!
Nagy baj éri és nagy kár:
Hess, madár!
Ő volt az, ki addig főzte
Pörge Dani bocskorát,
Míg elvette a Sinkóék
Cifra lányát, a Terát.
De most bezzeg bánja már,
Váltig hajtja: kár volt, kár!
Hess, madár!
Pörge Dani most őbenne
Ha elbotlik se köszön,
S ha ott kapja, kibuktatja
Orrával a küszöbön.
Pedig titkon oda jár,
Szép asszonynak mondja: kár!
Hess, madár!
Cifra asszony színes szóra
Tetteti, hogy mit se hajt:
„Kend meg köztünk ne csináljon
Háborodást, házi bajt,
Nem vagyok én csapodár.”
Rebi néni mondja: kár!
Hess, madár!
Másszor is jön, hoz fehér pénzt,
Piros kendőt s egyebet:
„Nesze, lyányom! e mézes bor
Erősítse a szived:
Szépnek úgy nem tenni kár!”
- „Hadd jöjjön hát a kasznár.”
Hess, madár!
Háborúság, házi patvar
Attól kezdve van elég;
De nem hallik a szomszédba:
Pörge Dani tűri még.
A bölcső is ott van már:
Künn egy varju mondja: kár!
Hess, madár!
„Asszony, ördög! vidd apádnak
Haza ezt a gyermeket -
Ne! a varjut (hol a puskám?)
Útra meglövöm neked.”
Varju azt se mondja: kár!
El sem is rebbenti már:
„Hess, madár!”
Híre terjed a helységben:
„Tudjátok, mi az eset?
Pörge Dani egy varjút lőtt
S Rebi néni leesett!”
Rebi lelke nem vón’ kár:
De, mint varju, visszajár.
Hess, madár!
Gyilkost a törvény nyomozza;
Szegény Dani mit tegyen?
Útnak indul, bujdosásnak,
Keskeny pallón átmegyen.
Szembe jött rá a kasznár.
Varju elkiáltja: kár!
Hess, madár!
Keskeny a palló kettőnek:
Nem térhet ki a Dani;
Egy billentés: lent a vízben
Nagyot csobban valami.
Sok eső volt: mély az ár.
Varju látja, mondja: kár!
Hess, madár!
Bujdosónak kín az élte;
Reszket, ha levél zörög:
Felvont sárkányt vesz kezébe,
Hajtja éh: „megállj, görög!”
Varju mind’ kiséri: „kár!...
Fennakadsz te, szép betyár!”
„Hess, madár!”
„Most ebédre, hollók, varjak
Seregestül, aki van!
De szemét ne bántsa senki:
Azzal elbánok magam.”
Fekete volt, mint bogár:
Asszony ott sír: „mégis kár!
Hess, madár!” -
Vörös Rébék általment a
Keskeny pallón: most repűl;
Egy varjúból a másikba
Száll a lelke, vég ne’kűl;
S kinek ő azt mondja: kár!
Nagy baj éri és nagy kár.
Hess, madár!
(1877. szeptember 26.)
A radványi sötét erdőben
Halva találták Bárczi Benőt.
Hosszu hegyes tőr ifju szivében;
„Ime, bizonyság Isten előtt:
Gyilkos erőszak ölte meg őt!”
Kastélyába vitette föl atyja,
Ott letevék a hűs palotán;
Ki se terítteti, meg se mosatja:
Vérben, ahogy volt, nap nap után
Hever egyszerű ravatalán.
Állata őrzeni négy alabárdost:
„Lélek ez ajtón se be, se ki!...”
„Hátha az anyja, szép huga már most
Jönne siratni?” - „Vissza! neki;
Jaj, ki parancsom, élve, szegi!”
Fojtva, teremről rejti teremre
Halk zokogását asszonyi bú. -
Maga, pecséttel, „hívja tetemre”,
Kit szemre vesz, ölyvként, sanda gyanú:
Legyen a seb vérzése tanú.
A palotát fedi fekete posztó,
Déli verőn sem süt oda nap;
Áll a tetemnél tiszti pörosztó,
Gyertya, feszűlet, kánoni pap:
Sárga viaszfényt nyughelye kap.
„Jöjjenek ellenségi, ha voltak!”
Jő, kit az apja rendre nevez;
Hiába! nem indul sebe a holtnak
Állva fejénél az, vagy emez:
„Gyilkosa hát nem ez... újra nem ez.”
„Hát ki?...” riad fel Bárczi sötéten,
„Boszulatlan nem foly ez ösi vér;
Ide a gyilkost!... bárha pecsétem
Váddal az önnön szívemig ér:
Mindenki gyanús nekem, aki él!”
„Jöjjenek úgy hát ifju baráti!”
Sorra belépdel sok dalia:
Fáj nekik a hőst véribe’ látni,
S nem harc mezején elomlania.
Erre se vérzik Bárczi fia.
„Jöjjön az udvar! apraja, nagyja...
Jöjjön elő Bárc, a falu, mind!”
Megkönyezetlen senki se hagyja,
Kedves urára szánva tekint.
Nem fakad a seb könnyre megint.
„Jöjjön az anyja! hajadon húga!”
Künn a leány, már messze, sikolt;
Anyja reárogy, öleli búgva:
Mindre nem érez semmit a holt:
Marad a tört vér - fekete folt.
„Jöjjön utolszor szép szeretője,
Titkos arája, Kund Abigél!”
Jő; - szeme villan s tapad a tőrre;
Arca szobor lett, lába gyökér.
- Sebből pirosan buzog a vér.
Könnye se perdűl, jajja se hallik,
Csak odakap, hol fészkel az agy:
Iszonyu az, mi oda nyilallik!...
Döbbenet által a szív ere fagy:
„Lyányom, ez ifjú gyilkosa vagy!”
Kétszeri mondást - mint lebüvölten -
Hallgat el, aztán így rebegi:
„Bárczi Benőt én meg nem öltem,
Tanum az Ég, s minden seregi!
Hanem e tőrt én adtam neki.
„Bírta szivem’ már hű szerelemre, -
Tudhatta, közöttünk nem vala gát:
Unszola mégis szóval „igenre”,
Mert ha nem: ő kivégzi magát.
Enyelegve adám a tőrt: nosza hát!”
S vadul a sebből a tőrt kiragadja,
Szeme szokatlan lángot lövell,
Kacag és sír, s fennvillogtatja
S vércse-visongással rohan el.
Vetni kezet rá senki se mer.
Odakinn lefut a nyilt utca során,
Táncolni, dalolni se szégyell;
Dala víg: „Egyszer volt egy leány,
Ki csak úgy játszott a legénnyel,
Mint macska szokott az egérrel!”
(1877. október 27.)
Ezelőtt a háborúban
Nem követtek semmi elvet,
Az erősebb a gyengétől
Amit elvehetett, elvett.
Most nem úgy van. A világot
Értekezlet igazgatja:
S az erősebb ha mi csinyt tesz,
Összeűl és - helybehagyja.
(1877 után.)
Ez az élet egy tivornya:
Inni kell, ha rád jön sorja,
Az örömbül, búbánatból,
Karcos borbul, kéj-zamatból.
Inni hosszut és körömre,
Kedvet búra, bút örömre;
Sok megissza vad-őszintén:
Egy-kettő vigyázva, mint én.
Kivel egykor én mulattam,
Többnyire már pad alatt van:
Én, ki a mámort kerűltem,
Helyt maradék, hol leűltem.
De, ha végignézek romján:
Oly sivár, dúlt e tivornyám!
Mért nem ittam úgy, hogy jó-rég
Én is a pad alatt volnék?...
(1878. március 23.)
Álmaimat gyakran látogatod most is,
Rég sír fedez, oh de nem nyughatol ott is,
Ha ugyan jámbor kéz teneked sírt ásott
S nem temetetlen bolyg földi alak-másod.
Volna hitünk, mint a római, a hellén,
Már égne az oltár tova-tüntöd helyjén,
Magad, istenűlve, örök istenek tárt
Csarnokiban szívnád az üdítő nektárt.
De így is, az évek haladó terhével,
Mely minket elaggít, te gyarapulsz névvel,
Amit adál, abból semmi sincs elveszve:
Firól-fira szállsz te, mint egy közös eszme.
Hanem én, ki veled testben együtt éltem,
Elborúlok néha s iszonyodva kérdem:
Vad kozák a láncsát hű szivedbe tolá?
Vagy fejszével ütött agyon buta oláh?
(1879. január 23.)
Hogy melyik arcképem választom rajzai közzűl?
Fényképíró úr! a botos és kalapost.
Mint maradó vendég űl s áll a többi nyugodtan,
Menni csak egy készűl: útja van: ez leszek én!
(1880. március 30.)
Hasadnak rendületlenűl
Légy híve, oh magyar!
Bölcsődtül kezdve sírodig
Ezt ápold, ezt takard.
A nagy világon ekivűl
Nincs más, amit mivelj:
Áldjon vagy verjen sors keze,
Itt enned, innod kell.
Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt,
Ez a föld másra sem való,
Csak hogy eltékozold.
Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Bátorság volna ezt a hont
Neked fenntartani.
Szabadság! itten hordozák
Véres zászlóidat,
Szabad száj! itt csikorgatod
Véres fogaidat.
- - - - - - - - - - - - - - -
(1880 körül.)
Azt hivém, hogy életem,
Filozóf módjára,
Csöndes daccal végzem majd,
Ha jutok fogytára.
Azt hivém: tört dal lesz az
Mely derülten játszik,
Míg rájegyzi jámbor kéz:
„A többi hiányzik.”
Most látom, hogy ami volt,
Eltűnt édes mámor;
„Vanitatum vanitas”
Maga is a húmor.
Nem marad Kómosz velem,
Csak a szende múzsák,
Csak a húmor-nélküli
Puszta nyomorúság.
(1880. december 10.)
Nyolcvan év
Ritka szép;
Hetven év
Jó, ha ép;
Hatvannégy esztendő:
Untig elegendő.
(1881 márc. 2.)
Mi vagyok én? Senki Pál,
Egy fájó gép, mely pipál.
(1882.)
Életem hatvanhatodik évébe’
Köt engem a jó Isten kévébe,
Betakarít régi rakott csűrébe,
Vet helyemre más gabonát cserébe.
(1882 márc. 2.)
(részletek)
Valahányszor idegen népköltészet egy-egy régi maradványa kerül kezembe, mindig elborultan kérdem magamtól: volt-e nekünk valaha ős eredeti eposzunk? Vajon a nép, mely daltermő képességét mostanig megtartotta, sőt egypár becses románcát is mutathat fel, a nép, melynek tündérmeséi, műalkat (compositio) tekintetében, bármely népfaj hasonló beszélyivel kiállják a versenyt, mindig oly kevés hajlamot érzett-e a mondai s történeti költemény iránt, mint napjainkban? Mert nagy önáltatás nélkül nem mondhatni, hogy a jelen öltő effélékben gazdag, ilyenek létrehozásában termékeny volna. Egy-egy rideg monda, töredékben, zilált prózában, hullong itt-amott; rajta műalkatnak semmi nyoma. Mátyás előtti királyait, vezéreit elfeledte a magyar; s ami keveset az „Isten ostoráról” tud, nagyrészben s talán egészen, Losonczi István népszerű könyvének köszöni. De amit tud, az is inkább adomaszerű, mint költői vonásokkal bír; és ha a hagyomány némely töredékét megőrzeni, a jelenkorra juttatni képes volt, nem látszik, hogy ebben a műalak által elősegéltetett volna. A közelebbi korok állameseményei: a törökkel folyt utóküzdelmek, a múlt század elején és derekán (Péró-lázadás) történt népi mozgalmak, sőt a legújabban elzúgott politikai vihar is, nyom nélkül maradtak a naiv eposzra nézve. Járd be a hazát, keresed fel a népet, pásztor-tüzénél és kunyhóiban, a sarlónál és lakomáin, a műhelyek és laktanyák pihenő óráiban, szóval mindenütt, hol az élet fáradalmait költészettel enyhíti, hol, mint egy jelesünk mondja, lelke ünnepel: fogsz hallani népdalt, édes-bájos dalt, szomorút, vígat, kedélyest, szesszenőt; fogsz hallani gyöngyös-aranyos tündérregét; de oly éneket, mely a nemzet múltjára vonatkoznék, alig. Mintha pusztáink rövid emlékezetű Kalliopéja nem eszmélne tovább, csupán a közelebbi divat-haramiáig: mintha népünket nem érdekelné sorsa a nemzetnek, mely őt századokon keresztül dolog (res) gyanánt tekintette.
Költészetünk írott maradványaival sincs különben. Priscustól Galeottiig, Etelétől Mátyásig, hány krónikás emlegeti az énekmondókat, kik az ősök, a hősök tetteit élő dalban örökíték. S ha hiszünk e történeti nyomoknak, aminthogy hinnünk kell, ily énekes egy-másik fejedelmünk udvarában nem elszigetelt jelenség volt, nem csellengő tünemény, melyet a véletlen dobott felszínre: a költők egész raja, osztálya létezett, mely az énekszerzést szakmányul űzte. Endre királyaink közül az utolsónak egy oklevele tanúskodik arról, hogy a királyi dalnokok tartására fekvő jószágok voltak rendelve; Galeotti bizonysága azon énekesekről, kiket Máyás az atyja és önudvarában hallgatott, kétségbe nem vonható. Hol vannak e dalok, hol e dalszerzők? Az ének elhangzott, az énekmondó nevét feledség borítja. Egyedül ama Gábor (Gabriel ille hungarus) bukkan fel mint puszta név, a tenger homályából, ki, újabb fölfedezés szerint, Mátyás korában élt s „gyönyörű dalokat, verseket szerzett anyai nyelvén, honfitársai örömére, oly szerencsével, hogy azokban Mátyás, a pannonok tudós királya is kedvét találná”. - És milyenek lehettek ama történeti darabok, melyek a nemzet múltját, jelenét örökbe adták, örökbe vették? Volt-e azokban költői érték, volt-e különösen műalkat, mely eposzban oly lényeges? Ha költészetünk írott maradványait nézem le a XVII. századig, ábrándos hevületem amaz énekvilág felől jóformán lelohad. A honfoglalást tárgyazó történeti költemény, mely e nemben legrégibb emlék, csak helyenként gyaníttatja a népileg naiv eposz befolyását; egészben véve idomtalan rímkrónika. Mit mondjak a XVI. század nagyszámú verselőiről, a Tinódiak, Ilosvaiak epikai talentumáról? Nem a verselés ügyetlensége, a költő szólam hiánya idézi elő feljajdulásomat. Lehet a vers darabos, a dikció fejletlen, mindamellett a költemény becses. Azzá a költői mese, a cselekvény és jellemek alkotása, szóval a benső idom teljessége teszi. Tinódi technikájával, Ilosvai nyelvén, meg lehetett volna írni a magyar Niebelungot. A műalkotás az, mi e kor epikusainál teljesen hiányzik, mi iránt legkisebb érzékök sem volt. (...)
A nép hagyományos elbeszélései, melyek nem támaszkodnak írás segedelmére, mindig és mindenütt bírnak a benső alkotás némi erejével, idomosságával. Forgassuk át a magyar népmesék gyűjteményeit: a történet e naiv elbeszélésekben (hacsak valamiképp meg nincs csonkítva) mindig kerek, egész: a királyfi, a mesehős teljesen epikai bonyolódások között harcol az ellenszegülő hatalmakkal, míg kivívja a győzelmet. Oly mese, amelyben az események összefüggetlenül, egymás után adatnának elő, a nép közt se hallgatót nem nyerne, se föl nem tarthatná magát az élő síkon. A hármas vagy kilences szám is (jelképi jelentését mellőzve) a teljesebb alakítást mozdítja elé; a három veszély, mit a mesehősnek rendesen leküzdenie kell, gömbölyűbbé teszi az idomot. E prózai előadású költemény, melyet népmesének hívunk, nem regénye a népnek, hanem valóságos eposza: benne a hőst segítő vagy gátló csodás hatalmak az epopoea gépezetének (machina) felelnek meg. A népmondákban - melyek már időhöz, helyhez vagy történeti személyhez kötvék - nem találjuk ugyan mindig az alakítás oly teljét, mint a népmesékben: de itt is határozott hajlam tűnik fel a gömbölyítésre. A hagyományos népmonda is, minden nemzetnél, csak kerek idomban tarthatja fenn magát; bár ez nem annyira költeménye már a népnek, mint a mese. Az utóbbit ugyanis a nép, tudva, mint a költeményt hallgatja és beszéli el; míg a mondát, mely mindig valami határozotthoz vagy létezőhöz van kapcsolva, hívő kegyelettel hallgatja s adja tovább. Amaz eposza a népnek, ez története. De a történetírás is eleinte mindenütt költői idomban nyilatkozott; annál inkább szüksége volt le nem írt, csupán emlékezetben tartott tényeknek a gömbölyű alkatra; s innen a népmondák kerekdedsége.
Ha már a naiv elbeszélés prózában is ily költőileg nyilatkozik, s e tekintetben a mi népfajunk kivételt nem képez: mennyivel inkább föltehető, hogy azon verses elbeszélés, mely egyenesen a nép közt támadt és írás segélye nélkül, szájhagyományban élt tovább, nem lehetett idomtalan tárgyhalmaz. Mostani népköltészetünk ugyan nem gazdag az ilyesekben: de amivel bírunk, az kétségtelenül magán hordja a költői alakítás bélyegét, elannyira, hogy némelyik, kompozícióját tekintve, mesterművekkel kiállja a versenyt. Csak a Fehér László című zsiványballadára hivatkozom, melynek benső alkata, dacára a silány verselésnek, tökéletes költői kompozíció, vagy a közelebb Gyulai által ismertetett Ajgó Mártont hozom fel, melyet szebben műköltő sem alkothata. Megvan tehát, nagyon megvan népünknél a forma iránti érzék elbeszélő költeményeknél is; csakhogy az alkotó tehetség, darab idő óta, gyéren mutatkozik. De azért ne higgye senki, hogy a népet gondatlanul összefércelt históriákkal ki lehessen elégíteni.
Ez ösztönszerű jó ízlés, e költői érzék a népben nemcsak a jelenkor sajátja; megvolt az mindig. Sőt megvolt méginkább akkor, midőn a nép és nemzet elnevezés egy jelentőséggel bírt; midőn a nemzet színe, java, bár külsőleg míveltebb, csinosabb, daliásabb - szellemileg éppoly naiv állapotban élt, mint a köznép. (...)
Mert nincs a naivnak esküdtebb ellensége, mint azon kezdetleges, szintén naiv állapot, midőn valamely egyén vagy nemzet gyermeki elfogultságából kibontakozni kezd. Ilyenkor egy hitében megtértnek buzgalmával indít háborút azon tévelygés ellen, melynek előbb önmaga is rabja volt, gyűlöli azt, mert értelme világánál szégyenli, hogy valaha szerette. A kezdő tanultság ez állapota, melyet tudós naivságnak nevezhetnénk, nálunk korán mutatkozott, a mi becsületére szolgál józan eszünknek; de hogy oly soká, mondhatnám költészetben a legújabb korig tartott, ez, ha végzetes helyzetünkkel menthető is, büszkeségre okot éppen nem ad. Az értelemnek ez idő előtti fölülkerekedése a képzelmen, okozta szerintem, hogy írott költészetünk mindjárt eleve különvált a népiestől, lenézte, megtagadta ezt, s míg ezáltal az utóbbinak lassú hervadását, majdnem végenyészetét idézte elő, önmagát is megfosztotta az egyedül biztos alaptól, melyen a nemzeti költészet csarnoka emelkedhetik. Fogunk-e mi, utódok, ez alap hiányában, az elbeszélő költészet terén valami jóravalót hozni létre, nem tudom; részemről e hiányt fájdalommal érzem; de azon idegen népi-beszélyek követésében annál nagyobb óvatosságot ajánlok, mivel félő, hogy azokkal idegen szellem lopódzik költészetünkbe; ami aztán semmivel sem jobb, mint akár az ó-klasszikai, akár más valamely poézis utánzásába rekedni.
(1860 előtt)
(részletek)
(...) Elindult tehát Petur házához, hová meg van híva. De, úgy látszik, még az útból visszatért, előbb, hogysem Peturral vagy békétlen társaival összejött volna. Pár jelenet után megint mutatkozik a kis zug-ajtón. „Vad indulat, mért kergetsz vissza ismét?” szól magában (34. l.). A vad indulat mi volna más, mint szerelemféltés. Peturhoz indult, hogy ettől bizonyost tudjon: de útközben a távozás onnan, hol Melinda személye maradt, oly gyötrelmessé vált, hogy vissza kellett térnie. Melinda az udvarnál, a vigadók közt: s ő hogyan távozzék? Mi történhetik azalatt, míg ő távol lesz. Visszatérése tehát nem léha színpadi fogás, hanem a szenvedélyből, a hánytvetett lélek állapotjából folyó szükségesség. - Azon percben érkezik, midőn Ottó Melindának „lecsüngő keze után hajol s azt hosszasan homlokára nyomja”. Bánk látja ezt, s tenyerét e kiáltással tapasztja szemére: „Oh véghetetlen szent könyörületesség!” Erre a színpadi utasítás következő: „erős muzsika; Bánk megijedve szédeleg ki, vissza az ajtón”. - Az „erős muzsika” a vendégek oszlását jelenti: de miért ijed meg Bánk? Azért, hogy az oszló vendégek által fölismertetik? Az utasítás szavaiból majdnem azt lehetne következtetni. Midőn e darab 1839-ben a pesti színpadon először adatott, a közönség s ítészet úgy látszik, oly kevéssé fogta fel Bánknak e jelenetét, hogy Vörösmarty ezt jegyzi meg rá athenaeumi bírálatában: „kihagyatni kívánnók azt, midőn Bánk bán együtt találja Melindával Ottót (ha egyébiránt ezen megjelenés nem a színész tévedése (!!) volt) s ahelyett, hogy (mint valószínű) megrohanja, visszamegyen.” És visszamegy első tekintetre azért, hogy az oszló vendégek által föl ne ismertessék. Nagy hiba volna, kétségtelenül. Azonban Katona e hibát nem követte el. Külső és benső ok harcol, hogy lehetetlen így érteni. Külsőnek elég az, hogy a Bánk „zug-ajtaján” egy vendég sem fog távozni, s ezt ő is tudja, hisz maga is azért választotta titkos bejárónak. De miért is félne oly nagyon a fölfedezéstől, miután annak rá nézve semmi gyanítható rossz következménye nem fogna lenni: legfölebb megtudnák, hogy visszajött, itthon van. De a benső okot is jelenti szerző, e szóval: visszaszédeleg. Nem a fölfedeztetés miatti ijedség veri őt annyira le, hogy szédelegve hanyatlik vissza; ez képtelenség: hanem az, amit látott, amire patetikus felkiáltása vonatkozik. Az „erős muzsika” Melindának figyeltető, vegye észre helyzetét egy ifjúval magánosan maradni; ezért felkiáltásai: „Ah, oszlanak!” s mingyárt alább „bocsáss!”. Ottónak, ki még eddig a hódításban kevésre haladt, serkentő, bátorító, hogy már most nagyobb tűzzel - mert akadály nélkül - vallhatja szerelmét; Bánknak végre csak kábító külhatás, mely társul szegődik benső levertségéhez, azon villámcspáshoz, mely a látott jelenetre lesújtotta. S éppen ez magyarázza meg, miért nem rohan Bánk e percben a csábítóra, miért „szédeleg ki, vissza az ajtón”: - nincs annyira magánál, hogy azt tehesse; előbb össze kell szednie magát.
Bánk „visszaszédeleg” hát a kis ajtón; el azonban nem megy. Elmennie képtelenség, lélektani lehetetlenség volna. De nem is gondolhat oly kicsinyes célra, hogy majd hallgatózzék. Hihetően, mihelyt eszmélete annyira visszatér, be fogott rontani, a csábítót semmivé tenni. Erre mutat, hogy rejtekében kivonta kardját, s így jelenik meg utóbb (41. l.). De az eszmélet percében, figyelmét olyasmi ragadja meg, mely őt további rejtekben maradásra kényszeríti. Ottó szerelemvallását (34. l.), érzelmi tompultságában talán nem is hallotta; vagy ha igen, várja Melinda feleletét. Hisz mi van most inkább érdekében, mint megtudni, vajon Melinda igazán hűtlen-é. A hölgy válasza: „Bánk, Bánk, emlékezem szavadra” (35. l.) s ami erre következik, megnyugtató Bánkra nézve. Melinda megvetéssel utasítja vissza csábítóját. Változás történik Bánk indulatjában: Melinda hűsége iránt nyugodtabb, csak a szenny gyötri még, melyet a - bár nem sikerült - kísérlet neje „szép mocsoktalan nevén” s családi becsületén hátrahagyott; ezt kell még lemosnia. Vérrel, rögtöni gyilkossággal-e? Lehet, hogy már ekkor lovagiasb bosszúra gondol; de ha nem is, dühének kitörését, mely Ottót véráldozatúl kívánná, késlelteti a királyné megjelenése. (35. l.) Hallja ennek gúnyos szavait Melindához, s Melinda csípős válaszát, melyben egyenest a királyné vádoltatik, mint aki Ottó céljait elősegélte. Új fölfedezés Bánknak: hogy rontaná el a dolgok ily meglepő fejleményét dühös megjelenése által! Gertrúdnak Ottó ellen intézett szemrehányásai, melyekben ezt lehordja gyávaságáért, noha „kétértelműek” Bánk előtt, mégis felnyitjk szemét annyira, hogy most már nem Ottó a főszemély, ki becsületének elégtétellel tartozik, hanem maga a királyné. Miután hát Gertúd elment, s Ottó egy kis korig egyedül maradt is (40. l.), Bánk nem rohan elő azt meggyilkolni: ezzel csak magát tenné tönkre, anélkül, hogy teljes elégtételt nyerne becsületének. Im ez a lélektani fejlemény, mely Bánk hosszas rejtekben maradtát megfoghatóvá teszi, sőt belszükségnek mutatja elő.
Ami ezután következik: Ottó jelenetét Biberachhal, midőn ez amannak hevítő s altató porait Melinda és a királyné számára átadja, ezt nem hallja Bánk; mert hogy ne hallja, Biberach előrelátása gondoskodott. Az udvariak közül csak Biberach tudja, hogy Bánk visszajött, tudja pedig, mert már előbb (23. l.) véletlenül megpillantotta volt: ő hát most, félve, hogy Bánk leskődhetik, Ottót a szín elejére, a kis ajtóval ellenkező oldalra vonja, s ott is csak súgja neki ördögi tanácsait. Eszerint Bánk mit sem tud a Melinda erénye ellen, fizikai szerekkel intézendő új támadásról.
Ily felfogás után érthetőbbé lesz előttünk a homályos megánbeszéd, mellyel Bánk az I. szakaszt (felvonás) bezárja. Miután a szín megürült, Bánk előjön a rejtekajtón. Utasítás szerint „meztelen fegyverrel; magánkívül sok ideig tipeg-tapog”. Mire a meztelen fegyver? hisz tudja, hogy már senki sincs a teremben. Oly pont, hol a magas pátoszt hajszál választja a nevetségestől. Csak az kell, hogy az előadó színész hadonászva, fenyegetve jőjön kardjával, s Bánk Falstaff-szabású vitézzé törpül, kiben a merészség csak az ellenfél távozásával vet lobbot. Pedig ez mélyen gondolt utasítás, mely kulcsot ad Bánk hosszas rejtekben maradtához, egyszersmind előbbi fejtegetésemet igazolván. Azt jelenti vele a költő, hogy Bánk, mihelyt künn annyira magához jött, kardrántva be akart rohanni, de a jelenetek folyama visszatartóztatná. Most kivont kardját öntudatlanul hozza kezében, mert lelke annyira el van foglalva, hogy nem figyel külső viseletére.
Hogy e tetem fagyos, hogy e szemek
Vakok, hogy e fülek dugúlva, nem
Valának! - Egy királyné, és - Melinda -
Oh, oh! ... (4l. l.) (...)
A jelenet, midőn Bánk a békétleneket lefegyverzi s magát a vad Peturt is engedelmességre hajtja (47-57. ll.), Bánk jellemét a legszebb világításban mutatja fel. Neje hűsége iránt megnyugtatva, Gertrúd elleni gyűlöletét egy kis időre feledve, vagy elfojtva, érzelmeiben oly lucidum intervallum áll be, mely tisztán engedi látnunk Bánkot, a tetterős férfiút, a magyar hazafit, a király hívét s távollétében most személynökét. Férfias belépte, s hogy már a köszöntéskor álmodottnak nevezi a titkos gyülekezet célját, merészségét bizonyítja; még inkább az, hogy midőn az öreg Mikhál, ki tudta nélkül vegyült ily társaságba, ótalomért hozzá siet: „Bánk! kedves édes öcsém! ... Te ments meg engem e haramiák közűl”, ennek védelmére kardjához kap; majd, megtudván az öregtől, hogy ez ily kiáltásra ébredt: „Le a királyi székből! Pártütés!” egészen kirántja kardját, noha egyedül van, szembe annyi pártütővel. De csöndesedik, midőn Peturtól hallja, hogy nem a király, csak a királyné ellen akarnak föllépni; annál inkább, mert Petur a családi sérelemre is tesz célzást, mely Bánkot e királyné környezetéből érte. Békén hallgatja végig Petur vádjait Gertrúd ellen, csak néha tesz egy-egy ellenvetést s midőn az magát kibeszélte, mint lehetetlenséget tűnteti föl: a királynét megölni s a király iránt hív maradni:
És igy hazátok elbúsultjait
Játszani akarjátok, s királyotokat
Ugy tenni a királyi székre, hogy
Gertrúdis estén szíve megrepedjen,
... egyszersmind szeretni
Is, ölni is szándékoztok; mivel
Gertrúdis épen a király maga! - (52. l.)
Erre Petur a törvény és szokás szentesítette alkotmányon a királyné által ejtett sérelmeket hozza fel, s Bánk így felel:
Ezen szokást tekintve, mi
Szükség setétben bódorogni? Ha
Törvény s szokás szerint cselekszetek, nem
Csak én, hanem minden magyar segítő
Kezét sietve nyujtaná - (53. l.)
miáltal, „mintha hályog esnék le a pártütők szeméről” - átlátják, hogy van törvényes út-mód a sérelmek orvoslását eszközleni. Bánk, hogy őket még inkább meggyőzze, a polgárháború veszélyeit rajzolja, majd a királynénak, habár bűnös voltát elismeri, kel védelmére, s még arra is talál mentséget, hogy az „ön felekezetét” jobban szereti, mint a magyart:
- Ha németek
Között közületek király lehetne
Egyik, nem elsőbb volna-e előtte
Még ott is a magyar? (54. l.)
A nemzeti büszkeségre számított ezen ügyes fordulattal a békétleneket teljesen lefegyverezve kimondja, hogy ő nem akarja titkos összeesküvés által érni el célját, mert:
Hogy Bánk leüljön a setét szövetség
Gyász-asztalához, ahhoz nem csekélyebb
Mint bánki sértődés kivántatik. (54. l.)
Tehát egy esetben mégis pártütő lenne. A bánki sértődés, nem egyéb, mint ama nagy sérelem, mely e percben csak megkísértve, de végrehajtva nincs: Melinda tényleges gyalázata. Ha így van, Bánk e szavakkal olyat anticipál, mi csak később fog kifejleni, s ez hiba. Itt nem Bánk, itt a szerző beszél, mint aki tudja, mi fog következni. Ha Bánk ilyesminek csak lehetőségére gondolt is: hogy nem ragadta ki Melindát azonnal a veszélyből, midőn tehette; hogy engedte egy percig is az udvarnál maradni? De ő nem gondolt erre. Melindát a kísértés ellen erősnek találta, s ez mostanra megnyugtatá őt. Hogy hasonló kísértésnek elejét vegye, szándéka hölgyét az udvartól eltávolítani, ami nem éppen oly sietős, hogy néhány percnyi vagy órai haladékot ne szenvedjen. Van hát ideje a lázadókkal végezni; de nem volna akkor, ha a „bánki sértődést” csak gyanítja is. Mondom, ez itt hiba, másként Bánk egész jelleme szétomlik. Hiszen csak nem gondolhat ilyet: most még nem leszek lázadó, mert a sértés nem elég nagy arra; bevárom, hogy a gyalázat tettleg elkövettessék, s akkor „leülök a setét szövetség gyász asztalához” én is. - Ezt a szerző gondolta így, Bánk nem.
Eltekintve e hibától, mely három sor kihagyásával jóvátehető, Bánk jelenete a békétlenekkel művészileg van kivíve. Ez utóbbiak, a nádor beszéde által legyőzve, már szét akarnak oszlani, midőn Petur, még mindig nyakasan állva feltételében, esküjökre kényszeríti őket, hogy maradjanak. Bánk kéri Peturt, hagyja őket békén oszlani, különben „ő fog kívánni tőlök egyet”; de Petur dühösen tartja vissza társait, vérszomjas átkokat lehelvén a királynéra, mi Bánkot erélyesebb föllépésre kényszeríti, ez alkalommal jellemének egy szép vonását is feltűntetvén, hogy t. i. ment a nemzeti elfogultságtól. (...)
Ami hát Bánk személyes vagy családi sérelmét illeti: kész az ok tette végrehajtására. Most következik, hogy a nemzet, a nép sérelme szólaljon fel. Ezt eszközli Tiborc jelenete. Bánk ezalatt folyvást saját lelkével foglalkozik ugyan, de azért hallja Tiborc panaszát, ki saját osztályának, a népnek, Gertrúd és az idegenek általi nyomatását legsötétebb színekkel festi. Midőn Tiborc azt gondolva, hogy Bánk ő rá nem is hallgat, figyelmezteti: jelentően válaszol ez:
Beszélj, beszélj; igen
Jól hallom én panaszod; de a magam
Panasza is beszél. -
A családi sérelemhez a nép, a nemzet sérelme is hozzájárul, ami Gertrúd megölését annál igazságosabb büntetéssé emeli Bánk szemében.
Nem szükség érinteni, csak a kevésbé figyelmes olvasó kedvéért jegyzem meg, hogy Bánk e jelenete Tiborccal nem rendes párbeszéd, melyben ti. amaz ennek szavára felelgetne. Bánk lelke a gyilkosság eszméjével küszködik; tudja, látja ugyan Tiborc jelenlétét, hallja szavait, de csak mintegy gépileg, s amit ennek mond, az is főleg saját lelkiállapotára vonatkozik. Igy, midőn Tiborc köszöntésére felkiált: „Útonálló!” majd így: „Minek is becsület az emberek között!” némi homályos emlékezet lebeg előtte, hogy Tiborcot az éjjel már látta egyszer, s ez akkor valami lopásról beszélt; de az is ködlik elméjében, hogy ez a paraszt eddig becsületes volt: innen felkiáltásai Tiborc irányában. De ugyane szavak befelé is fordulvák: ő, ki eddig oly becsületes volt, most kénytelen gyilkolni, mint egy útonálló, mert becsűlettel semmire sem boldogúl. Hogy e magyarázat igen valószínű, mutatja a következő, bár töredék-mondat: „azért teremttettem” - mely határozottann első személybe van áttéve. A közelebbi válasz: „Munkálkodó légy, nem panaszkodó”, már egyenesen Tiborcnak szól; nem azért, mintha Bánk nem tudná, hogy a nép nyomora honnan származik, hanem e közönyös vigasszal mintegy le akarja rázni magáról Tiborcot, ki zavarja némileg lelke benső működését. S ez így foly tovább: Tiborc festi a maga és osztálya ínségét, melyet rájok a királyné kegyencei hoztak; Bánk - folyvást saját gondolatján tépődve - hallja a panaszt is; lelkébe szívja mintegy öntudatlanul, s táplálja vele a véres bosszút. Csak ezt találom kissé inkább vígjátékba, mint ily magas pátoszhoz illő helynek:
Tiborc
Oh, mint örültem, hogy szabad levék!
Bánk
Miként örültem én bilincseimnek.
Nagyon is öntudatos játék az ellentéttel, a francia klasszikus drámák s a régi verses vígjátékok dialógusa ez; Bánk helyzetéhez éppen nem illik. Mintha Helenát s Hermiát hallanók a „Midsummernights-dream-ben”:
Herm. The more I hate, the more he follows me.
Helen. The more I love, the more he hateth me.
A jelenet vége felé, egy szép sugár, a háládatosság Tiborc iránt, tör át a vastag ködön, melybe most Bánk szelleme burkolva van; egyszersmind megható vonással festi az úr és paraszt közötti patriarchális viszonyt. Bánk a hű parasztot Melinda fölkeresésre küldi, hogy ezt aztán haza, Bánk házára, kísérje. Tiborc búcsúzáskor „Atyánk” szóval nevezvén Bánkot - a szó fiát hozta eszébe, ki még mindig a mellékszobában alszik; ezt meg kell mentenie, biztos helyen tudnia, mielőtt valamihez fogna: s a belépő Bibarchhal, ki rajta őrülés jeleit lát, keveset szólván, fiával eltávozik. (...)
Azon percben, midőn a tett végre vala hajtva, midőn Bánk vérbosszúját kielégítette, már a lelkiismeret vádja is fölébredt. Ezért mondja: „de ne tapsolj hazám” - és „ni reszket a bosszuálló”. - Majd, kívül zajt hallván, mint közönséges gyilkos, mint Kain, megijed, biztatásra van szüksége, ezért kiált fel: „Örvendj becsületem!” stb. de ez erőltetett vigasztalás nem képes megnyugtatni: „ki, ki! a tető mindjárt reám szakad” - fojtó a szobalég, hol a vérbűnt elkövette. - Később elhallgattatja lelkiösmeretét, erőszakolja a büszke érzést, hogy joga volt ezt tenni, becsülete érdekében, s midőn (V. szakasz) a király előtt, Gertrúd holtteste mellett megjelenik, büszkén emeli fejét, s vallja be a gyilkosságot. Azon meggyőződéssel hallgattatá el a lelkiösmeret szavát, hogy Gertrúd csakugyan bűnrészes volt magában a tettben, mely indokból származott a gyilkosság is, mint fönnebb láttuk. Büszkén sorolja hát el vádjait a király előtt, s midőn ez fogságba akarja vitetni, önérzettel hivatkozik nemzetségére, mely Endrénél nem alább való:
„Árpád és Bor vére közt
Folyó dologban, biró csak Magyar-
Ország lehet - „
azaz: párbajt kell vívniok, a királlyal vagy ennek lovagjával.
De e büszke önérzet eltűnik lassankint, a lelkiösmeret elnyomott vádja mind hangosabbá lesz, s Bánk önmaga szemében is gonosztevővé sűlyed alá, midőn hallja, hogy a haldokló Petur átkot mondott az „alattomos gyilkosra”. Itt Bánk összehasonlítja Petur nyílt, férfis fölléptét - melyért mégis lófarkon hurcoltatott - saját eljárásával, s magát a mellett eltörpülni érzi. Nem is feledheti e szót, kétszer is ismétli: „Petur engem átkozott alattomos gyilkosnak”. - Majd Myska bán jő: orozva gyilkolónak mondja Bánkot, ez is lelkiösmeretére támad: „Orozva?” kérdi fájdalmasan, aztán elhallgat. Sokáig hallgat, s oszlop módra áll, földre szegzett szemekkel. - Bánkkal, a király helyett, Solom mester akart megvívni, Myska bán fia - de apja nem engedi: hisz Bánk nem méltó arra, hogy vele lovagias ember megvívjon, mert Biberach, ki a Myska házánál halt meg, haldokolva megesküdt, hogy a királyné ártatlan, mit sem tudott „Ottó ízetlenkedéséről”. - Solom elveti kardját: „úgy hát átkozott legyen, ki a nemes kardot bemártja egy alattomos gyilkos vérébe!” - Ime Bánk hová sűlyedt: a büszke Bor ivadék, most ön és mások vádja által megsemmisülve áll, s ez Bánk büntetése, iszonyúbb a halálnál, meg ami következik, Melinda gyászos vége.
Gertrúd magában a tényben ártatlan volt.
Bánk azon meggyőződésben ölte meg, hogy magában a tényben is részes. Amint a tettet elköveté, már belvádat érzett, de még nem tudja miért.
E belvád fejlik az V. szakaszban boszuló mardosássá.
(1860 előtt)
(részletek)
(Az I. és II. megjelent a „Szépirodalmi Figyelő” 1861. 26. és 1862. II. félév, 11. számaiban)
A Kisfaludy-Társaság, előbbi működése folytán, egyik feladatául tűzte volt a szóló-művészetek oly nemei és formáinak mívelését, melyekről tapasztalá, hogy irodalmunkban el vannak hanyagolva. Jutalmai, buzdításai, elméleti irányadó tájékozásai által igyekezett odahatni, hogy különösen a költői fajok és formák minél dúsabb változatosságban fejlődjenek. Rendre a ballada, a költői beszély, a satyra, a kördal, a tanköltemény, a víg- a naiv eposz, a legenda, stb. lőnek kitűzve jutalomra. S ha törekvéseit nem mindig követte óhajtott siker, az a körülményeknek tulajdonítható. Hiányzott a pályázókban a szükséges előtanulmány, némely formára nem léteztek minták az irodalomban. Igy midőn 1840-ben költői beszély kivántatott, valamenyi pályázó balladával lépett a síkra. Víg eposz helyett 1846-ban többnyire styramunkák érkeztek. De semmi kétség, hogy ha a megkezdett úton, félbeszakítás nélkül, tovább halad, most irodalmunkban többoldalú elevenség, formáinkban nagyobb változatosság, költőinknél, a különféle adomány, hajlam, tanulmány szerint, több és határozottabban jelzett egyediség lesz található. Nagyon kivántos, hogy minél előbb vegye föl az elejtett fonalat. Addig is, míg ez történnék, nem árt e részben magunkat tájékozni.
Költészetünkben egy idő óta lyrai a túlnyomó elem. Sőt a kötetlen fajokat, minő a novella, regény, s a csak félig elbeszélő természetű balladát, románcot leszámítva, elmondhatjuk, hogy minden igyekezet a lyra felé fordúl, minden babér innen mosolyog, ez a költői becsvágynak egyetlen célpontja, az ifjúi ábrándok ne-továbbja; a mi ezenkivűl esik, mindaz elhagyott tér, míveletlen pusztaság, hová csak néha, kivételesen téved valaki, az is, úgy látszik, rosszúl érzi magát. Az elbeszélő költészet évek óta szomorú némaságban gyászol, és nincs ki „a riadó vak mélységet fölverje szavával”; a drámát még mind azon egy-két név képviseli, melyek a multhoz, nem a jelenhez és jövőhöz számíttatnak: új tanulmány, új törekvés jelei sehol. Hiába az évenkinti jutalmak, az akadémia koszorúi: ösmert neveké lesz a gyakran kétséges pálma: a „nagy ismeretlen”, a messiás, kit várunk, sehol sem jelentkezik. Ellenben ugyancsak telnek a szerkesztők kosarai mindenféle „verseményekkel”; tíz-húsz szépirodalmi lap közöl egy sem érez fogyatkozást; minden évszak, minden hó meghozza a maga „összegyűjtött verseit”. S mily kevés egyediség e szám nélküli számban! Mily ritka eset, hogy valamely új költemény vagy kötet ne azt a benyomást tegye ránk, mintha már azelőtt, mintha már többször olvastuk volna. Még azt sem lehet a nagyobb részről mondani: „facies non omnibus una, nec diversa tamen”, a testvériség jelei majdnem teljes azonságba folynak össsze. Az arc jellemző kifejezését úgy nem találni rajtok, mint a kisdedeken. Csupán édesanyjok ha ismeri egymástól őket. S ez természetes, ha mindenki ugyanazon célhoz, ugyanazon úton, ugyanazon eszközökkel akar eljutni; ha mindenki a költészet egy neme, a lyra felé tódul, s ott is valamennyi egy speciál irányhoz fut. A pálya így hosszú, egyenes vonalt fog képezni, melyen egyik előbb, másik hátrább leend, de mely a nézőnek utoljára egyhangú és unalmas.
Korunk a lyráé, mondják sokan; mi haszna vesztegetni a szót; mi haszna folyam ellen úszni; ellenkezésbe tenni magunkat a kor ízlésével, az uralkodó hangulattal, a költő hajlamok egyetemes árjával? E szerep a tragikai egyéné, ki, ha a bukást nem nagyszerű küzdelem előzte meg, könnyen komikussá lehet. - Elismerem, hogy sok igaz van ez állításban. A nyomás, a zaklatottság, a meghasonlás, mely politikai rázkódásaink után európaszerte erőt vett a kedélyeken, midőn besüppedt lábunk alatt a föld, s biztos irány helyett az asztaltánc szédelgéseiben kerestünk enyhületet: ily kor, mondom, nem lehetett a jóravaló, a higgadt, a kitartó alkotása kora. Midőn a külső élet megszűnt, elfojtatott: a lélek ön belsejébe fordítá szemeit; nem lévén a családi, az egyéni léten kivül semmi, ide pontosult össze minden életmeleg, a költészetnek sem vala egyéb menedéke, mint a belvilág, az egyén, legfölebb a család: tehát a lyra. Mind ezt, általánosságban elismerem; a nélkül mégis, hogy csupán innen származtatnám költészeti egyoldalúságunkat. Mert a mi lyránkon e szomorú tíz év alatt, kevés kivétellel, éppen nem látszik a kor bélyege, hanem ha tagadólag, azaz hogy ellapult a nyomás alatt; a kedélyek meghasonlása nem hozta be költészetünkbe az engesztelő humort; s midőn végre a hosszú fájdalom egy közös reményben kezde fölengedni, lyránk az idő jelenségeit csak mint külső cicomát, sallangot, mint a hatás szembeszökő (frappant) eszközeit vette magára; de nem vala képes azokkal bensőleg egybeolvadni. Másban is kell tehát, mint társadalmi zilált viszonyainkban, e csaknem kizáró lyrai hajlam okát keresnünk.
Bármit mondjon a bölcselő kritika, mely minden irodalmi tüneményt egy általános okfőre hajlandó visszavezetni; valamely uralkodó irányt mindig és egyedül a politikai vagy társadalmi helyzetből magyaráz; így a mostani csaknem kirekesztő lyraiságot fatalis megnyugvással fogadja, mind ama helyzet egyedűl lehetséges eredményét: az irodalom-történet lapozója kénytelen megvallani, hogy a kor követelései mellett, néha azok dacára is, a fényes siker, a lángész sikere az, mely darab időre megszabja a költészet irányát. Igaz, hogy végelemzésbsen a lángész megint korának szülöttje, de, éppen mert genie, ritkán folytatója is egyszersmind: sőt nem egyszer annyira meghasonlik azzal, hogy csak a jövő hozza meg neki az elismerést. Ha már most azt látjuk, hogy a lángész által mutatott irány még akkor is tovább tart, midőn a társadalmi viszonyok, az eszmék, a kedélyek lényeges változáson mentek át: lehet-e ezt egyedűl a kor jellemének, s nem inkább a genie hatásának tulajdonítani? Vagy ha még azt is tapasztaljuk, hogy a genie századok múlva támad föl mintegy halottjaiból, s varázs körébe vonja az irodalom nagy részét: azt is az idő hatalmának tudjuk-e be? Macpherson kiad a múlt században némi sajátságos költeményeket, már akár igazi akár ál Ossiánt: s ím egy egész Ossián-irodalom áll elő. Vajon e költemények azért váltak-e korszerűekké, mert a XVIII. és III. század szelleme közt valami nagy rokonság létezett? Az a kor, mely az élő Sheakespearet szerette, becsülte, élvezni tudta, s az a későbbi, mely hosszú feledség után újra fölismerte, csudálta, mesterül vallá, mondható-e azonosnak? Több példát is lehetne felhozni, de az irodalmak történetében jártas olvasóra bízom megítélni, ha nincs-e igazam, midőn arra nézve, hogy az irodalom és különösen a költészet egy vagy más irányba reked, legalább is annyit tulajdonítok a fényes példának, a nagy sikernek, a lángelme varázsának, mint azon befolyásnak, melyet a politikai és társadalmi helyzet gyakorol a kedélyekre.
Innen már jelen túlnyomó lyrai hangulatunkat nagy részben Petőfi ragyogó sikeréből kell származtatnunk, kit, tudva nem tudva, akarva nem akarva, mindenki utánoz. Nem amaz olcsó, primitiv utánzást értem, midőn a zsenge múzsa csupa reminiscentiákból táplálkozik, mégis büszke rá, hogy ő eredeti: az utánzásnak e neme bizonyos életkorban megvolt és meglesz mindig; éppen úgy, mint a nádparipa és fakard. Hanem értem a jobb elmék azon elfogultságát, midőn nem tudnak menekülni egy bűbájos körből, midőn a lángelme uralkodó hatása alatt egyediségöket nem képesek kifejteni, érvényre hozni vagy csak hiányosan; midőn azok, kik talán más viszonyok közt önálló csillagok leendettek, most a kométa halavány uszályában folynak szét. Ne nevezzük ezt iskolának. Költészetben iskolát nem a lángész, hanem azon körülbelül egyforma nagyságú tehetségek alkotnak, melyek közül egy sem tündöklő, hogy a többinek fényét magába nyelje, egy sem oly erőtlen, hogy saját jellemét elvesztve, pusztán utánzónak mondathassék. A lángész egyedül áll, neki iskolája nincs; ki vele egy irányban indul, vagy felül kell haladnia őt, vagy mögötte nyom nélküli homályban veszni el. Homér művei örök időre szólnak: a ciklikusokat névből ha ismerjük. Vagy kisebb és közelebb eső példákat hozva fel: Zrínyi-iskola nem volt nálunk, de igen Gyöngyösi; volt Bessenyei- (francia), nem volt Csokonai-iskola. Utánzója ennek annyi, mint a fűszál: hánynak ismerjük ma csak nevét is? Éppen úgy, midőn Himfy lantja megzendült, minden bokor, minden völgy Kárpátoktól Adriáig visszhangozta énekét; nincs pár éve, hogy e visszhang utolsó gyenge hulláma elenyészett: s az olvasó már azt sem tudja, kire célzottam. Hol egy név, egy költői individuum azon száz meg száz Himfyből, azon rege-dúdolókból, kik tovább egy öltőnél ostromolták a magyar Helikon lábját? És itt hiába mondanók, hogy Petőfi nagyobb, eredetibb szellem, mint a felhozott jeleseink. Annál kétesebb nyomán a siker. Ragyogása annál inkább homályba dönti, kik sugárkörébe esnek. - Nem arra kell hát törekednünk, hogyan legyünk hasonlók őhozzá, sőt inkább arra, hogy meneküljünk azon szellemi alárendeltségből, mely öntudatlan is az ő magikai körébe von. - Új útakat kell törnünk, hol szabadabban kifejthessük egyedi tehetségünket. Ez történik, ha mind a lyrában az övétől különböző irányokat választunk, mind a költészet egyéb fajait tanulmány tárgyává tesszük és lelkesen gyakoroljuk. Mi módon? erről közelebb.
Közvetlen Csokonai előtt, alatt és után verselők hosszú sorát halljuk zsibongani, mely az akkor előtérben álló iskolák egyikéhez sem szegődve, sőt úgy látszik tudomást sem véve róluk, haladt a népszerű köznapiság széles, poros országútján. Azon iskola volt ez - ha ugyan iskolának lehet modani - mely egyenes a „poetica classisok” napi és heti gyakorlataiból cseperedett fel. Önteni a verset valamely feladott tárgyaról, mint: „az év négy szaka” - a „reggel” - „az égő ház” - „a zivatar” - „a középszer” - „a fösvénység” - „a hivalkodás” - stb. vagy valamely „pátrónus” nevenapjára örvendő - halálakor gyászéneket enyvezni össze, többnyire latinul, de olykor kivételesen magyarul is: ez volt a költészet műhelye, a költői hivatás kritériuma, hol az, ki a többi felett ügyesség, könnyűség által kitűnt - kivált ha még azonfelül tanulótársait s a disznótorokat is tudta mulattatni furfangos vagy priapi versekkel - már az iskola falai közt megnyerte a felavató olajt; kilépvén pedig már előre némi nimbus várt rá az illető társas körökben, melyek ízlése nem kívánt jobbat. Mi természetesebb, mint hogy az ekképp némi hírre kapott egyén folytatá, a mit annyiak ítélete szerint nem „invita Minerva” kezdett vala: leírásai, elmélkedései, tréfái, köszöntői még egyre biztosították számára a tapsot: így lett a Mátyásiak, Pócsok, Láczaiak hada, így a minden kar és rendbeli „lagzisok”, kiknek népszerűsége egy Kazinczy homlokát nem engedé a méltó babérhoz jutni. Ekképp rajzott fel nálunk egy verselő csoport, mely a művészet legkisebb öntudata nélkül mesterkedik vala, melyet irodalomtörténetünk népiesnek mond, de a melyre inkább népszerű nevezet illik. Mert se tudva s készakarva, se ösztönszerűleg nem járt az úton, mely a szó elfogadott jelentése szerint a „népies” alatt értődik: nem hozá be irodalmunkba a népi eszmejárást, nem költészetének naiv frissességét, melyen, mint a Reineke Fuchs-ról mondja valaki, még érzik a mező s erdő illata, - nem a benső, lényeges költői formát, a külsők közül is leginkább csak azt, a mi úgyszólván negativ (mint a mértékhiány), nem erélyes, ruganyos rövid nyelvét; szóval sem a Nibelungen sem Goethe népiességét. A mi őket e nevezetre jogosítaná, az legfölebb a nyelvnek minden erőszaktól, idegen behatástól ment szókötése, mely a hétköznapi népéletben is megvan, - egy-két versalak, mint az erősen tagolt magyar alexandrin, használata s ebben a közép- s végspondeusra eső ritmus; bizonyos talpraesettség az egyes mondatokban (olvasd pl. Mátyási „Vén szűz”-ét) s az a két-három népdal, melyhez leereszkedtek: de másrészről semmi törekvés nálok, hogy a népnyelv virágait szedjék föl; ritkább, ünnepiesb, hatályosb szófordulatait tegyék sajátjokká; eszményítési módját (mert van ám!) kövessék: benső, teljes idomaira szert tegyenek. Ellenben örömest affektálják a tudós színezetet; nem a „népből”, nem a „népnek” írnak, hanem azon diákos középosztály számára, mely érti, megtapsolja ovidiusi célzásaikat, fogékony bőszavú reflexióikra, velük élte meg a koronázási, főispánbeiktatási ünnepélyeket, melyek egyik sallangja az ő legújabb költeményök is, kacag mosdatlan tréfáikon s pipaszó mellől szedett élceiken, bámulja furfangos rímeiket: a csattogó leoninust, az egy magánhangzóval kisütött egész poemát, a csupa azonos de különböző értelmű szavakból álló sorvégeket (,víg asztal’ = ,vígasztal’), a dísz-asztalosi technikával két-három szóból összegyalult kadenciát s több efféle furcsaságokat. Igy népszerűek voltak, mit se a francia csín behozásában fáradó, se a klasszikai költészet formáit s nyelvfordulatait utánzó iskoláról nem mondhatunk, de még a Kazinczyval feltörekvő új irányról sem, melynek közönsége jóformán egy kisded írói csoportra szorítkozik vala. E népszerű iskola s mai verselőink tömege közt lehetetlen némi hasonlatot észre nem vennünk.
„Hogy hogy?” kiált fel az olvasó, még inkább az író, kit ez összevetés közelebbről érdekel, - „miképp lehet a föntebbi jellemzés után amaz iskola s a mai versírók közt analógiát keresni? Azok tudós színt negélyeztek, ma semmitől nem irtózunk jobban; azok kerülték a naiv hangot, ma torkig úszunk benne, azok formajátékban vesztek el, ma az egy rím nyűgét is majdnem egészen leráztuk; azoknak képzetük sem volt a belformáról, mitőlünk legalább az egy dal formája iránti ösztönt a legmérgesebb kritikus sem vitatja el” ... és így tovább. - Megmondom, hol a hasonlat: a különféle költői idomok iránti érzék tompultságában. A tömeges, de ösztönre bízott gyakorlatban.
A népszerű iskola embere, ha érzé, hogy ,est deus in nobis’ (már akár Apollo akár Bacchus), vagy unszolá valamely alkalom, vette a tollat, s a mi éppen annak hegyére jött, „írta, a meddig bírta”. Nem lehet mondani, hogy olykor egy jóravaló ötlet, egy hatályosan kifejezett gondolat, szerencsésen talált kép, jellemző árnyalat a leírásban, fordulat a nyelvben, ne tarkázta volna bőven ömlő folyamát versének: de az egész zavarosan hömpölyög vala tovább szemetestül, iszapostul. Egy-egy erőteljesebb mozzanatra bágyadt, lapos, mit sem mondó helyek következtek; egy-egy költőibb szökellésre mindennapi lelketlen próza; a velük született de nem művelt nyelvérzék egy-egy sikerültebb nyilatkozása után széles szájú beszéd, s az eszme, ha volt is, mire napfényre került volna, összeroppant a vaskos kezekben, mint a Petőfi gyöngye. A pegazus ügetése hasonlított azon ritkán jó lovakéhoz, melyek néha veszettül neki-iramodnak, de többször fülkonyító lassúsággal emelgetik lábaikat. - Továbbá, a népszerű iskola emberének a vers, minden egyéb osztályzat nélkül, csak vers vala: se tárgyi, se alanyi állapotok különbsége nem változtatta, nem határozta formáit; objektivitása, mint a rossz színészé, kinek mosdatlan egyéniségét se máz se mez nem képes eltakarni, ki Bura Bandi marad örökké, ha Bánkot adja, ha Leart, ha Mokányt vagy Baczúr Gazsit, s ő ezt cseppet sem bánja, mert így a közönség őt magát tapsolja meg, nem alakjait, a darabban előjövő élceket neki tulajdonítja mint improvizációt, a pitykés frázisok az ő személyes hazafisága előnyére számíttatnak, hunyorgása, célzásai a nézők padjai felé mind az ő személyes érdemét növelik. Igy ama népszerű, verseiben, folyvást két dolgot akart bebizonyítani: hogy ő tanult ember, meg hogy élces ember. Amazt, ha komoly, ezt, ha enyelgő hangon ír vala; de már a komoly és víg elemet sem különözte el egymástól, hanem összekeverte, a mint éppen keze ügyébe esett, a nélkül, hogy humoros összhangban engesztelné ki. - Objektiv alakokról, jellemekről s ezek szerint módosuló költői formákról, nyelvről szó sem volt; de az alanyi érzés vagy hangulat kifejezésében sem volt semmi fokozat, semmi különböző szín; ha a versezet óda magasán kezdte, misem biztosított, hogy alább néhány sorral pityergő elégiába, száraz didaxisba vagy furfangos ,mendikánciába’ (bocsánat e szóért, de nincs más, mely az élceskedés illető faját ennyire jellemzően kitegye) nem cseppenünk; vagy megfordítva. Naivitás volt elég, de nem a műben, nem az alakokban, hanem öntudatlanul s olykor pedánsság színe alatt a költők személyében.
Lássuk, mivel vagyunk tovább.
Ha a mai poétáskodást egész tömegében nézzük: egy nevezetes mozzanata tűnik szemünkbe a haladásnak. Ritka ma már a kezdő, kinek sejtelme ne volna hogy midőn verset ír, nem csupán hosszabb-rövidebb sorokat szed rímbe, hanem dalt képez, melynek bizonyos menete, hangja, formája van. Ha legtöbb esetben nem sikerült is eltalálnia: de az idetörekvés jelei mindenütt mutatkoznak. Annyira hát már volnánk, hogy e ,catexochen’ lyrai forma iránt van némi érzékünk. És ez főleg Petőfi érdeme. Mert bár előtte is zengett a magyr dal, s ő is előzői álláspontjáról indult kezdetben (lásd afféle költeményeit, mint pl. „A Dunán”): senki oly határozott, oly szembeszökő typusban nem képezte ki a magyar dalformát, mint ő. Lehetetlen volt nem látni olvasóinak (s a mai nemzedék az ő olvasásában nőtt fel), hogy a vers nála nem csupán a rímelő sorok aggregatuma, mint kalárisok egy hosszú cérnaszálon, hanem összeálló, kerekbe futó valami. E hatás nyoma, mondom, bármily tökéletlenül, a legzsengébb költeményen is meglátszik, nem is félek, hogy e részben oda jussunk vissza, mikor a vers hosszát a papir hossza határozta meg, mint a „Házasodol látom, mi dolog, Gombási barátom” rendébe tartozó poémáknál. Csak néha, a költészet egyes agglegényei, kiket a múzsa már fiatal korukban kikosarazott, mégsem szűnnek bosszantani udvarlásukkal, csak az ilyenek írják még ama semmi osztályhoz nem tartozó verseményeket, melyek elődei a ,Hírmondóban’ vagy a ,Hasznos mulatságok’ szürke lapjain nyugosznak eltemetve. Az ifjú sokaság, ki jobban, ki rosszabbul, mestere lyrai alakját igyekszik utánképezni, s ez mindenesetre haladás, de olyan, mint mikor az órapecek a kerék egyik rovátkából a másikba zökken, hol megállnia szintén csökönyösség.
Valamint a jellemzettem régiek nem moccantak odább, csak vers: vers; úgy mi, tisztelt szakfeleim, körülbelül itt feneklettünk meg: vers = lyra, még pedig leginkább dal. „Vágni” egy verset, Petőfinek volt kedves szavajárása (tudott is hozzá): mi sem teszünk ... (hohó! az első személy nem formál ily ambiciót) ... ti sem tesztek különben: „vágtok” egy verset, ha éppen kedvetek csosszan. Ezentúl nincs költészet nektek. Az így „vágott” vers aztán, minél több csengő-bongó dal-elem, minél több ,csillag’, ,harmat’, ,rózsa’, napsugár’, ,hullám’ és ,villám’ stb. stb. ingredientia van benne, annál költőibb lesz, akár illik a tárgyhoz, akár sem. Az óda komoly, szilárd, fukarnyelvű, de ,mázsás’ szavakat görgető, cicomátlan, fenséges tartása már nem költészet; egy új Pindart nem értene meg e kor, Aeschylusnál többre tenné a nagyhírű Piti Pál úr képdús fantáziáját, Homért is csak a ,pietás’ tartja néhány ezer éves trónusán. Elnézem pl. legtöbbjét a nagy embereink nem oly régen történt halálára írt költeményeknek. A tárgy által gerjesztett legtermészetesb hangulat ódai, vagy ha tetszik, elégiából felemelkedő ódai volna: s mit kaptunk? Dalt, örökké, minden viszonyban dalt, tömve a szokott csillaghullással, bárányfelhővel, s mit én tudom, mivel. Ha Mátyást akarjuk dicsőítni, édeskés dal; ha Hunyadit zengjük, ismét dal; melyben lehet, hogy van némi taps-arató frázis, de az óda szigorú fönsége, az merőben hiányzik. Tehát - és ide akartam érni - a lyrában nincs meg, de korán sincs meg, az érzelmek és előadás azon különfélesége, melyet a lyrai nem megenged, hanem az összes lyrára jól, rosszul az egy dal formái vannak megkövesedve. Nem azt akarom ezzel mondani, mintha a dal lényege az említett pipere volna, vagy mintha igen jó dalokat tudnánk írni; hanem hogy ama kicsinyes ékesgetés a lyrai formák közül is leginkább megfér a dallal, bár ez szintén ellehet nélküle; s hogy mi a dalnak e lényegtelen attributumát s vele a dal hangját átvisszük a lyra egyéb fajaira is, hol más elem, más hang, más díszítmény, más nyelv kívántatnék, sőt átvisszük az eposzba, drámába, hol az által gondolunk költői színvonalra emelkedni, ha foltonkint a dal hangját és mellékes cicomáit alkalmazzuk.
És valamint a népszerű iskola embere, verset írván, a leghajlíthatlanabb szubjektivitással egyre azt iparkodott kitűntetni, hogy „ő tanult ember” meg „élces ember” azaz: éppen nem símult a tárgyhoz, hanem örökké saját egyedisége előnyeit mutogatta: úgy mi - a nagyobb rész - az által akarunk igazán költőiek lenni, hogy minden tekintet nélkül tárgyra és alkalomra, bravur-képekkel, s egyéb különösséggel erőlködünk „kitenni magunkért”. A ,sed non his erat locus’ bölcs józanságát nem tartjuk összeférőnek a költészettel; kiki annyit ér, a mennyi úgynevezett „szép helyet”, ujjal kimutatható, kollektába jegyezhető „ragyogó” mondatot képes produkálni. Ez történik, ha valaki igen szellemdús, képzetgazdag színben akarja láttatni magát. Ha pedig az egyszerűség pálmája után törekszik, előfog egy halvány ötletet, képet, egy mitsem jelentő antitézist, vagy efféle léhaságot: alapul veti az egész költeménynek, körülönti szűz prózával s megvan a vers. Nem mondhatni, hogy hiányzanék benne a dal formája, egysége: mert hisz az a kis gondolat, vagy kép, melyre négy-öt versszak prózája készít elő, oly árva egyedüliségben áll, hogy csoda is volna benne többet látni egynél; hanem bezzeg a költemény sem olyan lesz ám, mint midőn folyvást emelkedő halmokról jutunk a tetőre, mely mindeniken uralkodik, hanem olyan, mint mikor lapályon haladva egy darabig, utoljára felállunk egy - határdombra. A kilátás innen sem sokkal tágabb, az emelkedés nem volt érdemes fáradságra: akár ott lenn maradtunk volna. Gyakran oly cím, oly tárgy, melyből ódai szökellést vártunk, ily értelemben vett dallá hegyesedik. Ha pedig az előb mondott „fantázia-dús” játékot vesszük elé, produkciónk hasonlít a föntebbi népszerűekéhez abban, hogy miután örökké ,szépet’ mondani csak a legkiválóbb elmének adatott, az egyes bravur-pontok közt eső hézagokat silány prózával töltjük be; itt-ott jól éneklünk, de a hol nem bírjuk, falsettet, alsó oktávát veszünk, fisztulázunk vagy mintha cifra épület repedéseit szalmával tömnők ki. Ne értessem balul. Szívesen elismerem én, hogy van több jóravaló tehetség költőink s jóravaló költemény ezek versei közt. Nem is szólok egyesekről, annál kevésbé egyesek sikerültebb darabjairól: hanem veszem költészetünk irányát, gravitációját, egész tömegben, mint előre is kimondottam. És ez lyrai, ott is, hol nem kellene, a lyrában pedig dalszerű ott is, hol nem kellene.
Midőn a lyrai fajok többféleségét, változatosságát sürgetem, távol legyen, hogy amaz iskolai osztályozás lebegne szemem előtt, mely a sapphói vagy alcaeusi mértékhez szabott költemény homlokára felírja: óda; mely a hat és ötlábú mért soroktól függeszti fel az elégia elnevezését, s éppen nem kívánom, hogy, ha idillről van szó, Corydon és Menalcas dudaversenyét zengjük, s több afféle. Ama régi formák, bármily alkalmas is zengő nyelvünk a görög-római mérték visszaadására, nem képesek a magyar lélekben azt a zenei visszangot költeni, melyet egykor az illető nép keblében költöttek. A hellén kar végtelen változatú, csodazöngelmű dalformáit, ha eleinte némi fáradsággal is, utánképezhetnők hajlékony nyelvünkön, de az ily kisérlet nálunk örökre néhány tudós ember magán időtöltése maradna: mert hol a nép, mely azon hangmenetek csíráit már kezdettől fogva lelkében hordja, mely azon ritmusok alapját maga teremtette egyszerű primitiv dalaiban, hol a kar, mely e formák későbbi fejlettebb, virágzó alakjában is fenntartsa, folytassa a közösséget a néppel, az élettel? Nincs különben a többi antik formával se. A míg iskoláink mintegy közönséget neveltek számukra, s a magyar dallamosság ébredni nem kezdett: addig, legalább az olvasó ember, úgy a hogy beléjök találta magát. De mióta az a kevés klasszicizmus, mit az iskola 4-5 órája az ifjúba diktál, korántsem elegendő, hogy vérré váljék: e formák még azon „második természet”, a megszokás, támaszától is elestek, tanulva sem zengenek többé a lélekben; ellenkezőleg a nyugati ritmus érzéke terjedt, s a magyar dallam is (habár legújabb időben inkább hanyatlás mint előmenetel nyomai mutatkoznak) ellenszegül ama távoleső, visszahozhatlan, elérhetlen világ zene-akkordjainak. De van a régiek lyrájában, mit még ma is haszonnal tanulmányozunk: az óda fensége, tömör, impozáns szerkezete, rohanó tűzárja, komoly bölcselme; az elégia olvadó heve, mérséklett hangja, az a magát beleélés mintegy, örömeibe vagy fájdalmába; az epigramma csodaszép példányai, az összeszorítás által oly ruganyossá váló - az összeütközésben szikrává pattanó gondolat, ama két vagy négy sor, mely tudja, hogy kőbe nagy nehezen azért vésték, mert századokra kell hirdetnie az eszmét stb. ... mindezek ma sem háladatlan tanulmány a költőnek, habár éppen nem szükség, hogy gondolatát antik mezbe öltöztesse, hogy mitológiai alakokkal, képekkel tarkázza dikcióját, hogy sorait a régiek ritmusa szerint alakítsa, szóval, hogy külső, lényegtelen dolgokat majmoljon. S ily értelemben hivatkozom én, midőn a formák különbségéről beszélek, a régiekre is: de nem állapodom meg náluk, mert a lyra azóta, különböző népeknél, végtelen változatosságra fejlődött s csak minél többféle példány átélvezése menti meg a költőt (ha ugyan új ösvényt törő, önálló, eredeti csillagnak: lángésznek nem született), hogy egy valamely kitűnő szellem szolgálatába ne rekedjen.
Közelebbi cikkünk végsoraiban azon hagyók el, hogy a lyra, különböző népeknél, végtelen változatosságra fejlődött, s csak minél többféle példány átélvezése menti meg a költőt - ha ugyan új ösvényt törő, önálló eredeti csillagnak: lángésznek nem született - hogy egy valamely kitűnő szellem szoglálatába ne rekedjen. Azt kérdheti erre tőlünk az olvasó, hogy ha a lángész a nélkül is megleli a maga útját, mi szükség a másodrendű elmék számára követési példákat jelölnünk, s ezáltal az utánzók számát szaporítanunk, vagy mi haszon háramlik abból az irodalomra, hogy a lángésznél kisebb szellemek nem egy, hanem minél több nagy elme befolyását szívják magokba? A mi az utánzást nézi, nem árt erről, e mai, eredetiséget affektáló, de tényleg nagy mértékben utánzó korban, némely dolgot, ha ismételve is, elmondani. Költészetben - valamint minden ágában a művészetnek - többé kevésbé mindnyájan utánzók vagyunk. Maga a lángész a meglevő példányok után indul. A különbség csak az, hogy villámgyorsan szedi magába mindazt, a mi jó van előzőinél; alkotva pedig, habár valami olyat akarna is, a minő minta előtte lebeg, a benne lévő eredeti erő által egészen mást hoz létre. Hanem foszd meg az utánzás lehetőségétől, zárd el csecsemőkorában minden érintkezéstől a költészettel, nőjön elszigetelve egy magános szobában, adj neki bár alkalmat szelleme egyéb tehetségei kifejtésére, halmozd bár el minden tudománnyal, csupán a költészetnek minden sejtelmét zárd el tőle hermeszileg, ne halljon soha egy népdalt, ne olvasson egy költeményt, tanítsd bár meg ráadásul a mérték és rím mesterségére is, de ne költői darabokon, hanem egyes összefüggetlen szavakon: a te született költőd, ha lángelme is, soha sem fog megszólalni, valameddig ez elkülönzés tart, legfölebb oly rímjátékot farag, a minőt eléje adtál.
Nagy elhittség kellene hozzá, azt gondolni, hogy valamely egész nemzetben, egy összes népben időről-időre több „született” költő, azaz ki magában hordja a poétai képesség csíráját, csupán az a tíz-tizenkét legény, ki előfizetési ívekkel zaklatja a közönséget. Az a fiatal pásztor, ki oly keservesen ríkatja tilinkóját, az a parasztlegény, ki egyszer életében jajdúlt fel négy sor panaszos dalra, az a híres mesemondó vagy babonás képzelgő, vagy a minden alkalomra élcet pattantó „ex professo” vőfély stb. lehet, épp oly „született” költőnek bizonyul, ha alkalom és mód nem hiányzik a benne rejlő alaptehetségnek minél több példa látása s utánzási ösztön által leendő kifejtésére. Miért van pl., hogy Olaszországban sokkal több egyén „születik” zenésznek, festőnek, szobrásznak mint egyebütt? Faji előny, mondják. Igaz, némely faja az emberiségnek már alkatánál, idegszerveinél fogva alkalmasb a képzelődés műveinek teremtésére, mint a másik. De nem kevesebb tényező e részben az utánzási folytonosság: a csecsemő fülét már zenehangok ütik meg, szemébe a képző művészet alkotásai tükröződnek, bölcsőtől a sírig egy művészi világban él, úgy hogy, ha benne megvan a csíra, lehetlen annak kifejletlen maradni, s ez utánzási inger száz meg száz jó középszerűt képez ki, hogy aztán végre tökélyes álljon elő. Ellenben a fajbeli hajlam, utánzandó példák nélkül, lekötve marad. Tudjuk, hogy pl. az oláh nép szintoly képzeleti irányú mint az olasz: de a mi ennél a művészet remekeit hozza létre, amannál képtelen babona marad. Nagy fontosságot helyezünk tehát abban, hogy a költészet s általában a művészet terén minél több jó középszerű, s ha tetszik „utánzó” fussa szabad versenyét; nem mintha a középszerűséget becsülnők nagyra, de mivel ezek teszik lehetővé, hogy koronkint lángész álljon elé, s mivel egy ily pezsgő, szélesen kiterjedt, hagyományos művészi élet nélkül a genie megszületik ugyan, de meg is hal, a nélkül, hogy léteztéről valamit tudna a világ.
A kérdés második része: mi haszna benne az irodalomnak, ha nem egészen önálló tehetség nem egy, hanem minél több remekíró hatását szíja fel, - szintén az emberi szellem természetén alapuló törvényekben találja megoldását. A költői született hajlam nem csupán mennyiségi, hanem minőségi tekintetben is végtelenül különféle. Nem csak a kisebb vagy nagyobb fokozatban, a belteljes (intenziv) erő több-kevesebb mértékében különbözik, hanem irány, minőség, színezet tekintetében is oly árnyalatosságot tüntet elő, mely, mint a természet egyéb tárgyainál is, egész az egyéni sokféleségig terjed. Ha már most ennyi ezerféle hajlam, elmeirány, egyéni tehetség-árnyalat egy-két mintaíró nyomdokába engedi sodortatni magát; ha úgy akar érezni, gondolkozni, érzését, gondolatját éppen úgy akarja formában megtestesíteni, mint azok; ha éppen oly tárgyak és idomok iránt viseltetik előszeretettel; ha e szerint önnön tehetsége irányát, hajlamát, vagy észre sem veszi, vagy öntudattal oly iránynak, hajlamnak veti alá, mely nem az övé: abból természetesen a költői utánzásnak ama korcs neme támad, melynek a neve már nem követés, nem a nagyobb elmék hatásának tanulmányképben magunkba szedése - hanem majmolás. Látni egy tömeget, melynek művein egy ugyanazon szellem befolyása majdnem kézzel mutatható, szomorú jelenség, hanyatlás jele. A költők vagy öntudatlan akadályozvák saját irányú tehetségök kifejtésében, vagy tudattal hamis játékot űznek, az akarván lenni, a mivé lenniök ellenkezik saját egyedi képeségökkel, s míg ennek irányát elfojtják, amazt el nem érhetik; midőn a hús árnyéka után kapdosnak, elejtik a húst. - De másképp van a dolog, ha mintáik választásában nem szorítkoznak egy bizonyos költői jelességre, de még korra s nemzetre sem. Annyiféle példa, annyi irány közt lehetetlen, hogy utoljára meg ne leljék azt, mely az ő speciális vagy egyéni hajlamuknak leginkább megfelel, melyen aztán tehetségök, ha van, szabadon bonthatja ki szárnyát, s megeshetik, hogy a ki pl. Petőfi árnyékában mint jelentéktelen parazita növény teng, hajlama és tehetsége irányának felismertével, s képességeinek ez irányban kifejtésével, ha nem is valami egetverő portentum, de jóravaló költő lehetne, az egészben pedig üde változatosságot segítene hozni elő, a mostani egyhangú zümmögés helyett. Ebben talán komikai ér csírája lappang: de, mert Petőfi erős oldala nem a komikum, magasztos hazafiságot akar zöngeni; amaz a szende, lehelletszerű dalra volna hivatással; de neki jobban tetszik a „dühös” Petőfit utánozni; a harmadik hosszú lélekzetű, epikus előadásra hajolna: de mestere nyomán „Felhőket” stb. kénytelen írni. Drámai költészetünk meddőségét is nem a „született” tehetségek hiányából magyarázom, mert középszerű, jóravaló tehetség születhetik és születik folyvást akármennyi, hanem mert senki sem adja magát a színirodalmi példák beható, követésre ragadó tanulmányára, hanem csekélyelve az ily koszorút vagy előre kishitűen lemondva róla, könnyebbnek vagy dicsőbb feladatnak tartja lyrai verset írni, mint Petőfi, vagy novellát, mint Jókai. Már pedig bizonyos, hogy hiába minden született képesség, ha azt idegen irányba tereljük, vagy kifejtésében mindazon utánzati fázisokon át nem vergődünk, melyek azt eszközlik, hogy a ki sokáig tanítvány volt, végre mester legyen, a ki sok példát szemlélt, végre önmaga is eredetit tudjon termelni, saját képessége határai között természetesen, mert a kinek például a zenéhez „hallása” nincs, abból jó matematikus még lehet, de jó kompozitor soha.
Hanem tartsunk sort. Előbb a lyráról beszélve mondám, hogy semmi sincs távolabb ez elmélkedés céljától, mint a lantos formák változatosságának színe alatt azon antik külsőnek visszaállítását sürgetni, mely a mellett, hogy ránk nézve lényegtelen, időszerinti, esetleges járulék, se tápja se támasza nem lévén népi s nemzeti életünkben, költészetünk virágzását inkább gátolná, hogysem elősegítené. Éppen nem állítom, hogy „anákreoni danák” s több efféle által szükség lendíteni lyránk egyhangú voltán. De óhajtom, hogy a költő ismerje fel tárgya természetét, érzelme hőfokát, eszméi magasságát vagy mélységét s ahhoz idomítsa a kifejezés formáit. Ha magasztos eszméket, érzelmeket stb. akar zengeni, őrizkedjék aprólékos játéktól, piperétől; ha szende, ha gyöngéd érzései vannak, tartózkodjék közben nagyokat kiáltani. Szóval mindenekelőtt tudjon különbséget tenni ama két fő nem között, melyre a lyrai előadás oszlik: fenség és kellem. Ez nem iskolai pedant követelés; ezt maga a dolog természete kívánja. Lehet-e valaki egyszerre magasztos hangulatban és például szentimentális olvadásban? Fújhat-e száján hideget és meleget egyszerre, mint az Apocalypsis csodája? Folytathatja-e virágfüzérből a szilárd kövekből kezdett dór csarnokot? Vagy a fuvola hangjai közé jól esik-e ottan-ottan harsonával rikkantani? Vannak azonban átmenetek, s ugyanegy költeményben is megállhat a kettő egymás mellett; ilynekor az átmenetek kivitelében mutatkozik a mester, s a költemény az uralkodó hangról neveztetik (mivel „a priori fit denominatio”). Minderre a klasszikai, főleg a hellén lyra tanulmánya szolgál elévülhetlen példányokkal.
A görög-római világ lyrája, a mi t. i. belőle ránk maradt, egészben véve óda. Az a mit mi dalnak nevezünk, vagy hasonló ahhoz, itt-ott a tragédiák karénekeiben, s némely kisebb, kedvelt ugyan, de nem nagyra becsült költeményfajokban, s egyes töredékekben maradt fenn, leginkább az úgynevezett szkoliákban.
Róma dalát inkább fölleljük Catullus dévajságiban, melyekbe ottan-ottan az utcai réja is belehangzik, mint Horatiusnál, kinek még dalszerű szerzeményein is megvan bizonyos ódai lendület. Legfölebb egy-kető, mint a „Donec gratus eram tibi” marad a dal színvonalán. Általában tehát a régiség tanulmánya leginkább ódához emel, mint Virágot, mint Berzsenyit. Érzületben úgy, mint előadásban fölgerjeszti, erősíti a fönség iránti fogékonyságot. De ama teljes hármónia, mit főleg a hellén alkotás csuda bája lehell, a dalnak is jó szolgálatot tesz. Ezen kívül a mai dal táplálkozást meríthet a lyrai előadás azon mérsékelt neméből is, mely a régieknél elegia neven volt ismeretes. Remény és félelem, vágy és csüggedés váltakoznak benne, mint a mai dalban. Csupán előadása volt hosszabb, nyugalmasabb, szemlélkezőbb. Míg tehát koncentrálva mintegy, s ez által mint a sűrített lég, kevésbbé válva, a mai dalnak nyújt előképet: más részről egész terjedelmében, mind elegia szolgáltat örök példáynt - természetesen azon módosítással, melyet a keresztyén világnézet, a kor s népfaji viszony követel - a lyari előadás azon nemének, mely ma is róla neveztetik. Nyugodt hevűlete, mérsékelt pátosza, - melyet a nekieredő s ismét szabályosan csillapuló versalak oly összhangzatosan fejezett ki - mai formákban is követhető. - Szintén a régiektől vesszük legtisztább mintáit amaz összesűrített ódának (néha dalnak), mely epigramma nevet visel. Párversi mért alakja éppen úgy nem lényeges, mint a többi ódon fajoknál a külforma. De a lényeg örökre az marad, míg ember él. Vagy nem lesz-e alkalom és szükség örökké, nagy gondolatot keskeny határok közt fejezni ki? Csupán formajáték-e az, ha a költő minden melegét, s erejét koncentrálja egy villámban, hogy növelje hatását? Azon 4-6 soros couplet-k, minők újabb korban inkább vázolnak s elmosnak valami árva gondolatot, hogysem a rövidség által hatályosbbá tennék, sohasem mérkőzhetnek a görög epigramma fönségével. De ki olvasná ma már, ki érzené szépségeit egy oly epigrammának, minőt például Vörösmarty amaz örök példányok után írt, - Árpád sírverséül:
A Duna habjainál ki van itt a kisded üregben
Pusztán, s omladozó hamvai jeltelenűl?
Menj harsogva folyam! mely gyakran vitted emelve
A győző seregét, zengj hadat álmaihoz;
S melyet szerze, te légy, ország, az erősnek örök jel:
Népvezető Árpád hamvai nyugszanak itt.
Ki értené, mennyi magasztos van pl. ebben: „Menj harsogva folyam - zengj hadat álmaihoz”? ... Csillagot, virágot keresnénk benne, s mivel az nincs, bizonyára elébe tennénk egy oly couplet-t, mely a „Felhőket” majmolva, bizarr képre torzítja üres fantáziáját. - - -
(részletek)
A népköltészet hagyományainak s folyton élő jelenségeinek összegyűjtése, sajtó útján közössé, maradandóvá tétele, egy azon sokrendbeli feladatok közül, melyeket maga elé tűzött tények, részletek - faji s egyedi tünemények felbúvárlásában fáradhatlan századunk. Valóban különös is lenne, ha a tudomány, míg föld és tenger minden növényét előkutatja, mellőzné az emberi lélek virágait; míg hangyaszrogalommal esik a történt dolgok után, csekélylené, ami az elmékben ment véghez; vagy, közelebb jőve tárgyunkhoz, míg nyelvészetben éj-napi gondjait áldozza a szó testének, sajnálná figyelmét a szótul, midőn hármoniás kapcsolatban nyilatkozik, mint érzés vagy kedély, mint képzelet vagy éppen értelem. Van hát jogcíme a tudománynak foglalkozni a népköltészettel magára is: csupán azért, mivel itt egy világ áll előtte, melyet ismernie kell, annál inkább, mert nem külső, hanem benső, nem a holt vagy érzéketlen természet nyilvánulása, hanem az élő szellem fokozott munkásságának eredménye - oly rétegzet, amit nem hulláikból s héjaikból a parány-állatok, hanem érzéseikből, gondolataikból halmoztak egymásra a különböző emberi nemzedékek. Ha pedig a népköltészet tanulmányát mint segédtudományt vesszük: ez a bölcselemnek ember- és fajismeret; a históriának távcső, hova puszta szeme nem hat; a hitregetannak dús erű forrás; adattár a nyelv- s régiségtudománynak; de kivált a költészetnek és széptannak annyira szükséges indulópont, hogy már Kölcsey ítélete szerint is, kit pór ízléssel ugyan nem vádolhatunk: „a valódi nemzeti poézis eredeti szikráját a köznépi dalokban kell nyomozni.” Ennyi tudományos érdek kielégítését vette célba a Kisfaludy-társaság, midőn néhány évvel ezelőtt a népdalok és mondák gyűjtését megindította; s ezen érdekeknek szolgál, ha egyrészről a gyűjtést ezentúl is buzgóan folytatja, kiterjesztve az élő szájhagyomány minden ágaira; más részről alkalmat nyújt és eszközli, hogy a gyűjtés eredménye koronkint tanulságosan összeállíttassék, vagy általában a népköltészet s ennek viszonya a műköltéshez, széptani vizsgálatnak vetessék alá. Ily szempontból indulva ki, nem véltem a t. Társaság figyelmét csekély vagy körén alul eső dologgal fárasztani, ha fejtegetésem tárgyául ezúttal a népdalt veszem, nem amint magánál a népnél, hanem íróinknál időről időre jelentkezik; egyszersmind nyomozni kísértem, mennyire használta fel a „köznépi dalokat” az irodalom, hogy ezek alapján, Kölcseyként, „valódi nemzeti poézist” - különösen nemzeti műdal-t, hozzon létre.
Alkalom erre az íróknak sohasem hiányzott. A nép, mely dalol ma, dalolt századok előtt is. Az irodalomtörténet gondosan feljegyzi a nyomokat: miszerint a magyar dal még elenyészett századokban is egyre hangzik vala. S örül, ha megtalálja, hogy a nagy hun királyt fátyolos szüzek dallal üdvözlötték, hogy asztalánál harci ének zendült, hogy Árpád s a vezérek korában, valamint később is a királyok alatt, fel-felhallik a népi ének a história csarnokában. Megragadja különösen, az alsó néposztályt illetőleg, ama följegyzést, mely Sz. Gellért életrajzában előfordul, miszerint egy asszony, kézi malomhajtás közben, magyar dallal űzte unalmát. Nem kicsinylem e feljegyzések érdemét, vajha több volna, s eme daloknak ne csupán híre, hanem szövegéből is jutott volna ránk valami; de viszont azt találnám különösnek, ha ellenkezőt jegyeztek volna fel krónikáink; ha lett volna kor, melyben a magyar népköltészet megszűnt zengeni. A Kisfaludy-Társaság gyűjteményében bizonyára több oly dal foglaltatik, mely századok óta él a magyar nép ajkán. Soknak régisége szembeötlő, részint ó divatú szabása, részint történelmi vonatkozások által. De legtöbbnek korát biztosan nem lehet meghatározni; s különösen a szerelmi dalokra nem tud az ember adatilag bizonyítani csak pár százados régiséget sem, miután nem volt, ki följegyezze. Annálfogva kedves felfödözés, amit ezennel megemlíteni méltónak tartok. A kolozsvári ref. főiskola könyvtárában egy 1671-ben kézzel összeírt versgyűjtemény van s ennek egyik lapján e dalocska:
Nem szoktam, nem szoktam
Kalitkában lakni,
De szoktam, de szoktam
Mezőben legelni.
Nem szoktam, nem szoktam
Vén asszonyhoz járni
De szoktam, de szoktam
Szép asszonyt csókolni.
Ime a magyar népdal kétszáz esztendő előtt! Olyan friss, mintha ma termett volna; az olvasónak szinte kedve jő eldalolni, mert lejtése, dallama egészen a mai, s formája éppoly teljes, mint mostani népdalainké. - Megvolt hát a népdal mindig a népnél; mert ha két század óta lényege így nem változott: bizonyosan még néhány századdal följebb is mehetnénk, s a népdalt lényegben hasonlónak találnók. Sőt minél feljebb megyünk a történetben, legalább a honszerző harcokig, annál több okunk van föltenni, hogy e neme a költészetnek mind tárgyaira gazdagabb, mind formáira változatosb volt. Hogy a történeti ének ama dicső hajdankorban nem lehetett száraz tények litániája, erről más alkalommal elmondtam véleményemet. (Szépirodalmi Figyelő, 1860. 1-3. sz.) Hogy a népdal is azon időben tárgyaira nézve dúsabb, többféle volt, a dolog természete hozza magával. A nép, az Árpád vezérek, első királyok népe szabad nemzet vala, csak kevesen és apránkint sűlyedtek szolgaságba: de még így is, a mozgalmas nemzeti, hadi élet vegyes házbeli királyaink alatt, később a hajdúvilág, a kuruc-labanc villongás, mely nemcsak szeme előtt folyt a népnek; hanem benne mozgott, benne lélegzett, hozzákötötte reményeit, vágyait, szerencséjét: bizonnyal nem csupán oly dalok nemzője volt, melyek tárgya a pásztori vagy földműves élet körén felül csak holmi zsiványkalandokhoz bírt volna emelkedni. Azt sem kell felednünk, hogy midőn ama régibb korban népdal forog szóban, semmi ok egyedül a köznépre szorítkozni. A harcias, vagyonos nemesség, az írástudatlan paraszt urak nem valának még kifejlődve annyira az eredeti naiv állapotból, hogy közöttök egyéb dal, mint a népies, kelendő lehetett volna. Egyfelől néhány írástudó, elszigetelt, irodalmi kísérletekkel; másfelől a nemzet egésze, erőteljes naiv állapotban, szabad ég alatt, a cselekvés mezején: ím ez a magyarság képe jóformán a mohácsi vészig, sőt némi módosítással még azután is. Ami az iskolán kívül, vagy ha tetszik, alul zeng, az mind népies: de ez utóbbi kiterjed aztán az egészre: bizony az ily népdal, tárgyaiban sem volt oly szűkkörű, mint a mai. Formái változatosságát pedig már maga a tárgy sokfélesége föltételezi. Az elbeszélő költemény másképp mozog, mint a dal. S a harci dal, az induló, a győzelmi ének szintén másképp, mint a szerelmes. Csak egy pillantás aránylag régi dalainkra meggyőz erről. Míg alig van ritmus a mai népdalban, melyet pár századdal előbb már föl ne találnánk: viszont több forma jön elő a régiségben, melyek ritmusa nem zeng már nekünk. Tinódi nagy választékú dallamai, bármennyire eredetiséget tegyünk is fel szerzőjükről, népáriákban kellett, hogy gyökerezzenek. S azon néhány melódia is, mely, úgy lehet, II. Józsefnél nem régibb korból maradt ránk, tanúsítja, hogy hangmenet és ritmus mennyire különböző és változatosb volt csak a múlt század végén is, mint napjainkban. E dallamoknak kétségkívül megfelelt a dal szövege, s a formák oly sokféleségét öltötte magára, mely a mai, öt-hat alaptételre szállítható népdalformáktól igen előnyösen különbözött.
Tárgy és forma tehát, mennyiben ez utóbbi a külsőre vonatkozik, minden valószínűség szerint nagyon váltoaztos volt a régi népdalban. Az a kérdés, vajon a belforma alkalmas volt-e arra, hogy az írott költészetnek a magyar műdal megteremtésében csírául, alapul, indulópontul szolgáljon. Erre nézve elegendő általában a népköltészetre vetnünk egy pillantást amint az nálunk s mindenütt e kerek földön nyilatkozik. Tudva van, hogy a nép sehol sem tanulja formáit; amint a költemény eszméje megfogant: vele terem egyszersmind a benső forma egész teljességében. Bizonyítja ezt mind az elbeszélő, mind a lantos nemben költeményeik talpraesettsége mindenütt, hol ilyesek találtatnak. E tekintetben a népek, nyelv- és égaljkülönbség nélkül, nagy szolidaritást mutatnak fel: bizonyság, hogy e formaérzék nem egy vagy más népfaj, hanem az összes emberiség tulajdona. A német ős eposz, a cseh králudvari kézirat, a szerb kisebb elbeszélések, az éjszaki ballada és spanyol románc, nálunk „Szilágyi és Hajmási” kalandja, meg a sokat emlegetett egypár balladás költemény, oly benső teljességet mutatnak az elbeszélés illető fajaiban, mellyel a műköltés csak versenyezhet, de sehol még túl nem haladta. Nincs különbség a lírában sem. Nagyon megfoghatom, ha egy oly költő is, ki a magyar dalt, éppen a benső idom tekintetében, oly magasra emelte, mint Petőfi, miképp többször hallám nyilatkozni, nagy részt od’adott volna költeméyneiből, csak hogy eredeti népdalaink szebbjeinek ő lehetne a szerzője. Valóban vigasztaló, hogy az igazi, gyökeres, organikus költészet iránti ösztön nincs szorítva sehol, semmi időben, egy-két kiváló egyéniségre, hanem az összes nép tömegében van letéve örök alapul, mellyel - mint földanyjával a hitrege óriása - csak érintkeznie kell a nemzeti műköltésnek, hogy mindannyiszor megifjodva, megújulva, gazdag erőben s egyszerű szépségben emelkedjék, lehányva magáról a ficamlott ízlés, romlott kor, mesterkélt világ ízetlenségeit.
De a tanultak költészete eleintén (s nálunk bizony jó darabig) kevéssé vala még tanult arra, hogy öntudattal a néppoézist vegye alapul; vagy sokkal tanultabbnak érzette magát, hogysem előkelő megvetéssel ne tekintsen azon költeményekre, melyek a nép nagy tömegében divatoztak. Nem óhatta ugyan, hogy itt-ott egy népies hang át ne zendüljön magasb igényű szerzeményeibe; de az csak olyan volt, mint midőn valaki művelt beszédet negélyez s pórias szólamokat vegyít belé, mert megszokta és nem tudja magát másképpen kifejezni. Természetes dolog, hogy az ily vegyület inkább véletlen, mint öntudatos, inkább kényszerű, mint szántszándékos, inkább a nyelvre, külsőre, részletekre, mint a szellemre, bensőre, egészre vonatkozó. Ez öntudatlan népiesség lengi által régibb írott költészetünket, anélkül, hogy akár elbeszélésben, mely árad, mint a víz, akár lírában, mely gyérebben tűnik elő, a néppoézis lényegének s benső formáinak valami hatását vennők észre az írástudók szerzeményein. Ez öntudatlan népiesség, egyszersmind naiv tudósság kora kezdődik legrégibb írott emlékeinken; majd a népi hang mindinkább fogyván, a tudós színezet erősbödvén, Tinódin, Balassán, Zrínyin, Gyöngyösin keresztül nyomozható egész Amadeig. Innen kezdve a XVIII. század folyamában némi öntudatos törekvés nyomait találjuk a magyar magasb dal megteremtésére, mely törekvés vagy önkényű választással, vagy talán inkább kényszerűségből a népdalt veszi alapul; és ez a nemzeti műdal létrejövésének megindult, de félbeszakadt folyama. Félbeszakítja ezt a múlt század vége felé az idegen dal műformáinak megkedvelése, melyek mellett, vagy inkább alatt, a népdal is talál mívelőkre, mint genre, de eleinte csupán játszi leereszkedéssel az írók részéről a néphez, később oly szándékkal, hogy a népdalt az idegen műdalhoz közelebb emeljék, pallérozzák, nemesítsék. Végre Petőfivel egy új törekvés indul meg: a magyar nemzeti dalt a népdal alapján fejteni tovább, felhasználni a csírát, melyből a nemzeti műpoézis legtermészetesebben hajthatja virágait. Eszerint vizsgálatom a magyar dal irodalmi történetében négy mozzanatot különböztet meg: 1. az öntudatlan népiesség korát; 2. a nemzeti dal megindult fejlődését; 3. a népdal, mint genre, irodalmi művelését; 4. a nemzeti műdalnak a népdal alapján kifejtésére irányzott törekvéseket.
Költői irodalmunk első századaiból általában kevés lírai, még kevesebb oly versezet maradt ránk, mely határozottan a dalhoz, a világi dalhoz lenne számítható. A legrégibb verses emlékektől, mely a XV. vagy éppen XIV. századba vihetők vissza, le a XVII. század enyésztéig, ami lantos nembeli költeményt felmutat irodalmunk, annak tetemes része egyházi vagy legalább vallásos. Maga Balassa, Rimai, Beniczki sem mondhatók a dal művelőinek mai értelemben. Rövidebb világi verseik a leíró vagy tankörben forognak, s ha olykor a lelkesebb Balassa líráig hevül is, az amit lantja zenge, csak széles értelemben vehető dalnak, de nem látszik, hogy különösebben a dal belformája után törekednék. Énekelni ugyan lehetett, valószínű is, hogy bizonyos „ad notam” lebegett szerzőjük előtt; de akkor énekeltek sok mindent: az egyházban hosszú dogmai fejtegetést vagy bibliai történetet, a lakomáknál Tinódi-féle históriákat, anélkül, hogy amazok bensőképp az ének, ez utóbbiak a ballada vagy kisebb eposz formáira igényt tarottak volna. Ily módon Balassa versei is fölvehették a zenei külsőt, bár hiányzott bennök a dalszerűség, melyre nem csupán az kívántatik, hogy a szöveg sora megfelejen a zeneinek. Több azokban a leíró elem, részletezés, hosszabb a lélekzet, csekélyebb az összpontosítás, hogysem a dal megtűrhetné; s az egyéni sorsára, speciális körülményekre vonatkozó helyek nem engedik érzelmeit amaz általánosságra emelkedni, mely a dalt a sokaság ajkán meghonosítja. Eszerint bátran elmondhatjuk, hogy a dal mint költői forma nem létezett irodalmunkban - vagy legalább e létezés nyomai elég számú példányban ki nem mutathatók - egészen a XVII. század hanyatlásáig; akkor is nem a sajtóban, hanem egyes érző szívek kicsiny körre szánt és kézirati homályra kárhoztatott érintkezéseiben találjuk a dalt, mely saját formája után törekszik. Az ifjabb Balassa Bálint, Zichy Péter, Kazinczy András lesznek itt az úttörők, vagy az ismeretes kezdeményezők, előfutári Amadénak. Ami előttük, ilynemű kísérlet hozzánk eljutott, az oly szórványos vagy bizonytlan, hogy ezekre keveset építhetünk. Mindazonáltal megkísértem néhány vonással vázolni azt, mit öntudatlan népiesség-nek mondottam: ez időszak költészetében, s futólag ecsetelni - mert a tárgy egésze roppant terjedelmű - az eredeti népdal hatását az irodalomra. (...)
De bár így, mondhatni, összes költői irodalmunk felvette, mintegy öntudatlanul vagy ritmikai kényszerűségből a népdal versalakjait, semmitől sem volt távolabb, mint hogy akár elbeszélésben a népi kompozíció teljessége után törekedjék, akár lírában ellesse a dal benső formáját s vagy népiesen utánozza, vagy, ami sokkal fontosabb lett volna költészetünk fejlődésére, saját nemzeti dalt teremtsen, mely amabból emelkedjék ki. Elégnek tartá, ha szerzeményei külsőképpen beleférnek az akkoriban kelendő dalformákba, s ha mit ezen kívül bennök népiesnek mondhatni, az a nyelv, mely irodalmilag nem fejlődött volt még annyira, hogy ellehessen némely tősgyökeres népi szólamok nélkül. Forma és nyelv csakúgy jött, inkább öntudatlan, mint készakarva, inkább kénytelenségből, mint választással. E kettőn túl mindenki azon volt, hogy érvényesítse ami benne lakik, úgy, amint isten tudnia adta, imsereteit, tudománybeli jártasságát, szóval írjon, ahogy legjobban telik tőle, ki-ki az ismeretek azon határai közt, ameddig tudásköre terjed vala. Egy ily költőcsoport nem mondható népies-nek, sem a XVI-ik században, se elébb vagy utóbb; mert se arra nem elég naiv, hogy közvetlen a nép testéből való testnek, véréből való vérnek mondassék, s annyira nem művész (s korában ez természetes), hogy öntudattal a népköltés színvonalára tegye magát. Mindkét esetben áthozta volna irodalmunkba a népi formák benső teljességét, míg így csak külhéját adja a versidomokban, s a kompozíció majd semmi nyomát nem mutatja a néppel való érintkezésnek. Mert teljes meggyőződésem, hogy ha a népnek voltak mondái, történeti tárgyú költeményei, azok nem Tinódi módját követték az elbeszélésben, valamint az is, hogy a népdal sohasem kevésbé volt dalszerű, mint jelenleg. Mindebből semmi sem hatott fel az irodalomba, különösen a dal, úgy szólva, ismeretlen e korszak költői előtt, legalább a ránk jutott szerzeményekben; ami egy-két közelítő nyomot ismerek, azt ezennel röviden megérintem. (...)
*
E tanulmány tervvázlata a következő volt:
I. Előtörténet
a) A „Pannónia Megvételét” tárgyazó ének csak részben népies. Anonymus töredékei is. Alliteráció a formában. b) „Mátyás mostan” - a templomi énekhez húz. Alliteráció. c) Vitéz Oláh Gerő dala. - A Török renegát. - Az adhortatio mulierum: - népdali tekintetben. Szóval a névtelen, ez időbe tehető líra. - Mohácsi dal. - Kuruc dal. - Kádárének, halotti búcsúztató modorban. d) Tinódi, Balassa, Beniczky, Molnár Albert, Zrínyi. Szóval: az írók a XVI. és XVII. században.
II. Átmenet
A XVIII. század írói. Amade, Faludy. - Ányosnál a népdal hangja. - Horváth Ádám: a magyar dal fejlődése, mely közép a népdal és idegen hangú líra közt. - Névtelenektől is. - Csokonainál a dal és a paraszt dal (objektíve), öntudatosság. Kazinczy objektív népdalai.
III. Új éra
Egészen öntudatos népdal-költészet. Kisfaludy Sándor, Vörösmarty, Czuczor. - (Az idegen elem.) - Petőfi. Azóta hanyatlása az objektív népdalnak.
*
Első időszak. Öntudatlan, nyelvkénytelenségből s általános dalösztönből vegyül népi elem, népi hang, a magasabban tartani szándékolt költeménybe. Amadeig.
Második időszak. A dal formáját keresi az író, az idegen példa vagy nagyon idegen neki, vagy nem képes mozogni benne, s a népdalhoz hajlik, fél akaratlanul, fél öntudattal. S ebből:
Harmadik időszak. Bizonyos műveltebb faja az iskolások dalának keletkezik, mely a sajátképi népdaltól elüt. Amade. - Ányos. - Költők kivételesen leereszkednek a népdalhoz.
Költők a népdalt objektíve, mint genre-t kezdik művelni - a népet magukhoz s a költészet felé, emelni akarják.
Negyedik időszak. A költő, leereszkedés és fölemelés nélkül, az igazi népdalok hasonlatára akar népdalt szerezni.
*
Tehát:
1. A nép-elem mint önkénytelen vegyülék. 2. A nép-elem mint a dalformához nélkülözhetetlen segédeszköz. A nemzeti dalforma alakulásának kezdete. 3. A népdal tárgyiasan, mint kuriózum - melyhez a költő leszáll. 4. A népdal tárgyiasan, mint genre, melyet emelni kell. 5. A népdal, tárgyiasan - néha alanyiság maszkjául is - tisztán, mint műforma. Hanyatlás: se népdal, se műdal.
(é. n.)
(részletek)
(...)
Lehet, hogy tévedek; de úgy hiszem, miként alig van a középkornak egyetlen lovagregénye is, melynek hőse a héraklészi mondakörhöz s a hitregei tulajdonítványokhoz közelebb nem állana, mint éppen Toldi.
S az is különös, hogy Toldy Ferenc barátomat Toldi Miklós jellemében a következő tulajdonok frappírozzák: az erő, bátorság, ügyesség és szívbéli derékség. Ezekért hiszi őt Héraklészhez hasonlónak, s ennélfogva jelképes - szimbolikus - egyénnek.
Nem elegyedem Héraklész tulajdonainak vizsgálatába, de Toldi Miklós ügyességére nézve egyetlen monda sem létezik. Sőt a róla keringő adomák színezete reám azon benyomást teszi, hogy őt a nép inkább nehézkes, mint fürge vagy leleményes egyéniségnek képzelte. Mi pedig szívbeli derékségét illeti, ha a nemeslelkűség s a legyőzöttek iránti irgalom teszi ezen erény fő alkatrészét, akkor a Toldi-mondakör, mint később ki fogom mutatni, e részben nem sok adatot nyújthatott Toldy Ferencnek.
(...)
Most már továbbhaladva, még két tételt bátorkodom állítani. Először: Toldi Miklós ahelyett, hogy csak jelképes személy volt volna, oly határozott egyediséggel bírt, hogy másodszor: épp ennél fogva a tetteiről keringő mondakört a nép nem olvaszthatta egészen saját szellemébe, s költészetével nem alakíthatá át teljesleg. Fönnmaradtak némely jellemvonások Toldiból, melyeket a nép, úgy látszik, emlékezetébe vésett, s eszményítés nélkül szállított hozzánk, s tulajdoníttatnak neki oly tények, melyek annyira ellenkeznek a nép költői felfogásával, hogy históriai adatoknak tekinthetők.
(...)
A népmonda Toldija - s említém, mily okból - oly gyilkosság miatt vette nyakába a világot, mely miután motívumait nem ismerjük, a lélektan meghamisíthatlan törvényei szerint ellene fordítja szivünket, s azon hangulatba helyez, hogy bár bámuljuk vitézségét, magát az egyént valóságos költői érdekkel nem kísérhetjük, s annál kevésbé, mentől makacsabban követi őt a szerencse, dicsőség és kedélycsend, s mentől kevesebb meghasonlást látunk lelkiismerete s a közbecsültetés közt.
Hasztalan mondjátok: régen történt az egész, s akkor olyan volt a világ. Mert mi most olvassuk, s mostani erkölcsi fogalmainkhoz mérjük.
Általában a művészetnek legritkábban sikerült azt kivívni, hogy az olvasónak objektív lelkiismerete legyen. Sőt némely kérdésben ezt tennie nem szabad, és lehetetlen is.
Arany, mint valódi költő, finom erkölcsi érzékkel bír. Az ő Toldija oly körülmények közt s oly módon oltja ki egy nemes vitéz életét, hogy ha e gyilkosság történetes nem volna is, a legnagyobb mértékben menthetőnek látszanék.
A gyűlölet az ingerlőre hárul; részvétünk Miklós mellett marad. Szánjuk őt, mert meghasonlásba jött, nem kedélyével, a törvényekkel. Szeretnők, hogy jól rejtőzzék, hogy fedje üldözői elől köd és homály; sőt haragunk az ellen fordulna, ki nyomára vezetné a bosszuló igazságot. Még többet mondok: állítanák Toldit ma nép-zsüri elé, és beszélné el bátyja régibb bánásmódját s a gúnyt és brutalitást, mely a bűntényt eléidézé: a zsüri hihetőleg feloldaná a vád alól.
(...)
Viszont ha Arany csupán egy hajszálnyival inkább motiválta volna Toldi gyilkosságát, akkor a beszély kifejlődésének árt vala. Mert egészen fölöslegesnek tartanók Lajos király megkegyelmezését, miután a bűntulajdonítás árnyéka sem foroghatott volna fenn, s a szigor elengedése a teljes ártatlanságnak jogsérelme.
(...)
Aranynak ezen vasvillával egybehányt töredékekből, melyek inkább balladákra látszottak alkalmasoknak, kelle költői beszélyt alkotnia. A kútfő, melyből merített, Ilosvai volt, s csak mellékesen a szájhagyomány, mely egyébiránt Nógrád megyében, hol, mint rebesgetik, fészke van, sem lehet fölötte számos.
És költőnk, ki a művészi kompozíció bűbájos titkát bírja, a szétszórt s idom nélküli részeket kerek egésszé tudta átvarázsolni, melynek minden tagja szükséges ok vagy okozatként jelen meg. Beszélyéből a legcsekélyebbnek látszó történetet sem lehet kihagyni anélkül, hogy a mese fejlődésében hézag ne támadjon, és a motívumok szerkezete szét ne bomoljék.
Arany úgynevezett epizódokat nem használ; noha az eposztól kezdve a verses vagy prózai regényig az epizód eléadó költészeteink semmi neméből sincs kitiltva, s néha még a kisebb novellákba is beszövetik.
A tizenkét ének, melyek Toldi első kalandjait festik s hogy regényes kifejezéssel éljek: hősünk lovaggá üttetéséig terjed, külön egy-egy bezárt cselekvényt tüntet elénk, de lélektani fonalait átviszi a következőbe, annak többnyire fő motívumává válik, vagy legalább lényegesen hat a mese továbbfejlesztésére, s az egész kompozíció összhangzásába felolvad, legkisebb aránytalanságot sem okozva.
Magok a tájképek és természeti jelenetek is, melyeket szerzőnk annyi virtuozitással rajzol, nemcsak azon igézetért teremtvék, mellyel kedélyünkre és képzelődésünkre hatnak, de közvetlen céljok is van: mert vagy szükséges rámái a költő alakjainak, vagy a cselekvény kimaradhatatlan színhelyei, vagy motívumok bekövetkező tényekre, vagy végre a cselekvénybe olvadnak fel, s cselekvényekké válnak.
(1854)
(részletek)
(...)
A valódi eposzt, epopeiát is, mint nevük - monda, mondaköltemény - mutatja, nem egyes költő írja, hanem a nép teremti, e minden idők legnagyobb epikusa. Az eposz anyagát hagyományok alkotják a nép ifjú napjaiból, midőn merész, kalandos tettek korszakát élte, s a mítosz és történet összefolyt ködében csodás világításban emelkedtek ki előtte az istenek és hősök alakjai. E hagyományok a nép szép álmait, megaranyozott emlékeit foglalják magokban, egész történetét és vallását, minden büszkeségét és bölcsességét. Mindig örömest emlékszik rájok, önkénytelenül, toldja, átalakítja, kiegészíti, versekbe önti, és folyvást lelkesül általuk. E nemzedékről nemzedékre szálló dalokon, a leendő epopeia részein, sok év, egész korszakok dolgoznak, míg végre előáll egy ember, ki a szétszórt részeket költői egésszé önti, avagy csak pusztán összegyűjti, s a rapszódiákból Iliász alakul, a runókból Kalevala. Ez a valódi eposz, ez a valódi epikus; de ily mű és költő csak oly korban állhat elő, midőn a nép már polgárosodni kezd, anélkül, hogy még elvesztette volna ifjúsági emlékeit, s így az epikus múlt kihalt volna öntudatából.
E korszak már rég, nagyon régen letűnt majd mindenütt Európában; mi, magyarok anélkül éltük át, hogy most csak egyetlen oly mondát is tudnánk felmutatni, melyet némi eposztöredéknek nevezhetnénk. Úgy jártunk, mint sok más nép, melyeknél a hagyományok, mondák természetes fejlődését költözködés, idegen műveltség és bonyolult politikai viszonyok akadályozták meg. A keresztyén polgáriasodás egészen eltemette hihetően számos és gazdag hagyományainkat, vagy legalább belőlük oly keveset olvasztott át, hogy népregéink- és -dalainkban alig csillámlik meg egy-egy méla visszaemlékezés. Epikus helyett száraz krónikaírónk van, Béla névtelen jegyzője, ki mondáinkat csak azért jegyzé föl, hogy letörölhesse róluk a költői zománcot, s kiszaggathassa azon kapcsokat, melyek talán eposztöredékekké fűzték.
(...)
Mindez csak azt mutatja, hogy a valódi eposzt vagy egészen kiszorította a regény, vagy a korhoz képest az oly változásokon ment át, melyek a régi elméletet sokképp módosítják. S mindezt a lehető legrövidebben nem azért fejtegetém, hogy epikusainknak azt mondhassam: hallgassatok el, jámborok, engedjetek helyet a regényíróknak; sőt ellenkezőleg azt akarom bebizonyítani, hogy nálunk több fogékonyság van az eposzra mint bárhol másutt, de hogy e fogékonyságot igénybe lehessen venni, epikusainknak nem lehet a régi úton járniok, sem akkor, ha a valódi eposzt akarják pótolni művészi úton, sem akkor, ha a romantikai eposz bármelyik nemében kísértik meg erejöket.
Vajon miért volna nálunk több fogékonyság az eposzra, mint másutt bárhol?
(...)
Ha a hitregék miképp és mennyiben használata megpróbálja az újkori epikust, a mondai vagy történeti alap feldolgozásánál sem kevesebb akadállyal kell megküzdenie.
Már a tárgy megválasztása nehéz. A naiv, a tulajdonképp epikai korban a népmonda közvetlen juttatá a költőt mind a tárgy-, mind az alakhoz. Most elmélkedésre és tapintatra van szükség. Bizonyosan mindig azon mondát illeti az elsőség, mely a nép öntudatában legegyetemesebb, legélénkebb.
(...)
Ha az epikai költemény minél többet olvaszt magába, vagy vesz csak pusztán át a nép dalai-, adomái-, tréfái-, szójárásai-, hasonlataiból, annál nagyobb hatásra számolhat. És a költő tartozik művén a népszellem egész erejét, minden gazdagságát elönteni, hogy mindenünnen régi, mégis új, ismert és mégis ismeretlen jellem, helyzet, rajz, kép, dallam találjon utat szívünkhöz. Neki a régi naiv dalnoknak és újkori művésznek kell lennie egyszerre. Csak így lehet a jelen kor, viszonyaink közt epikus, ha ugyan nem a Byron-féle zsánerhoz van előszeretete.
Ezért a külalak tekintetében is mást követelünk tőle, mint amit eddig epikusaink adtak. Mi se a görög hexametert, se a német Nibelungen-strófát, se az olasz ottavát s tercinát nem fogadhatjuk el. Nekünk ritmus kell, melyet gyermekségünkben megszoktunk, melyben históriás énekeink vannak írva, mely mondatöredékeinkből hangzik ki: szóval, ami vérünkbe ment át. A költőnek a népköltészet hagyományaiból kell megteremteni a külalakot, de ez eljárásában, midőn naiv akar lenni, nem lehet gyermekes; midőn a népies hangot akarja eltalálni, nem csaphat a póriasba; midőn a régi nyelvből olvaszt át az újba, nem különcködhetik, és sohasem feledheti, hogy oly közönségnek ír, melynek már fejlett irodalma van. Mint mindenütt, úgy itt is azon tapintat- és műérzékkel kell bírnia, melyet a jelen korban írandó epikai költemény annyira megkíván.
Ime, nagyjában azon elvek, melyeknek mellőzése miatt eddigi epikusaink nem lehettek népszerűekké, s melyeket jelen epikusaink követni tartoznak. Én mindezeket nem a légből vettem, hanem nagyrészt egy magyar költő, legnagyobb epikusunk, Arany műveiből vontam le, kit Toldi, Toldi estéje, Murány ostroma című epikai költeményei halhatatlanná tőnek.
(...)
S vajon a népies az eposzban az-e, mit sokan gondolnak? Egy tizenkét lábú versekben megírt történet, kissé parasztos nyelven, közmondások- és adomákkal megfűszerezve, hogy a ponyván becsületet vallhasson, vagy a szalonok asztalain bemutathassa a nép együgyűségét? Nem. A népies eposz sem több, sem kevesebb, mint a naiv, a nemzeti: tehát a valódi eposz megközelítése, amennyire az korunkban lehetséges. Legalább így emelte azt Arany nálunk műalakká, azon vezérelveket tartva szem előtt, melyeket már fejtegettem. Ezért az ő népies eposzának jellemző tulajdonságai: a szoros mondai alap, a népies vagy naiv felfogás s a múltból oly népnemzeti eszmények, hangulatok megtestesítése, melyek még élnek lelkünkben nemzeti s annyira művészi alakban, hogy csaknem a dráma szigorú törvényeivel vetekedik.
Ez ami Toldi-t és Toldi estéjé-t oly nagy irodalomtörténeti fontosságra emeli, azért megbocsátható, ha a kritikus hosszasabban foglalkozik velük, mint száz más művel, mert oly költővel van dolga, kit nem annyira bírálni kell, mint tanulmányoznia.
Arany határozott epikus tehetség. Éppen ezért hihetően sokáig küzdött magával, temette el vágyait, midőn az eposz a nem éppen kedvező korban akként volt divatos, hogy ne lehessen népszerű. A nép dalain, meséin csüggő naiv múzsája félt az irodalomban megszólalni, s elrejtőzött. Alkalmasint Petőfi lírikus szerencséje bátorítá föl. A kor hangulatánál fogva oly hőst kellett keresnie, kiben a feltörekvő magyar nép mintegy önmagát látta. Toldit énekelte meg, a nép e kedvenc hősét, kiről keveset tud a történet, de annál többet a hagyomány, s kinek viselt dolgait Ilosvai Péter históriás énekbe foglalta.
(...)
Az első rész még talán könnyebb volt. Ez azon mondákat tartalmazza, melyek Toldi bujdosásán kezdve, a Duna szigetén vívott párbajáig terjednek. Itt Toldi meghasonlása testvérével, bujdosása, kalandjai, párbaja, fölemelkedése elég anyagot nyújtottak, hogy a csak úgyszólva atléta néphőssé váljék, oly cselekvény képződjék körüle, melyet a népköltészet egész kincsével meg lehessen aranyozni. S valóban Toldi első része ilyen. Ama rendkívüli hatás, melyet előidézett, természetes volt. Valahára az elbeszélő nemben eredeti magyar jellemet láttunk; valahára csendéletünk és tájképeink rajzain andaloghattunk; valahára költészetünk különben hatalmas szónoki pátosza vagy elfinomított, bár néha költői ömledezése a természetesség, egyszerűség és kedély forrásánál enyhült. S vajon Toldi, a pórsuhanc, ki lerázza a viszonyok jármát, fölfelé tör, népünk eszményi oldalait tünteti elő, nem hangzott-e össze azon kor vágyai- és élményeivel, melyben az első rész megjelent?
Toldi estéjé-ben már több akadállyal kellett megküzdenie a költőnek. Ilosvai nyomán csak négy monda állhatott rendelkezésére: egyik, midőn Toldi egy hamis menyecskébe szerelmes, kérelmére a falra ugrik, de a fal tulajdonképp festett oroszlánnal diszített ablakkárpit, melyen át az utcára bukik, második, midőn botjával egy császár- s tizenegy királyt fenyeget meg, hogy engedelmeskedjenek Nagy Lajosnak; a harmadik, midőn a kegyvesztett Toldit a király Németújhelyre hivatja, hogy ez aztán legyőz egy olaszt, ki párbajban elnyerte az ország címerét: a negyedik, midőn Toldi Kassáról Budára jő, hol a hetyke ifjak gúnyjain felbosszankodva, hármat közülük megöl, újra kegyet veszt, s boritalnak adja magát, két év múlva meghal. E mondák inkább balladákra alkalmasak, mint eposzi cselekvényre. Arany leküzdé az akadályokat, s eposzt teremtett. A második mondát elhagyva, melyet alkalmasint a második részben használ, a legtermészetesebben olvasztá össze a más hármat, s alapeszméül oly gondolatot játszott be, melyet mintha csak százados hagyomány s népkedély legköltőibb megnyilatkozása szőhetett volna a mondához.
Toldi kegyet veszt, mert nyers igazmondósága, ősnyers erkölcsei nem illenek Lajos király udvarának csinos szokásaihoz, olaszos fényéhez; mert nem nézheti nyugodtan, hogy a magyart kivetkőztetik ős jelleméből; mert hanyatló a leventekorszak fia, a nyers erő, személyes vitézség képviselője, kire nincs többé szükség. Mindez a monda és kor szelleméből foly, s mélyen gyökerezik érzületünkben, mert legbüszkébb emlékeink a leventekorból valók, s majd mindig meghasonlásban voltunk az újkori polgáriasodással, mert a viszonyok kényszerűségénél fogva legdrágább kincseinket fenyegette, ahelyett, hogy összhangzón beléjük olvadt volna. De a száműzött, évődő Toldinak még egy nagy elégtételt kell megérnie, hogy érezhesse utolszor múltjának egész dicsőségét. Erre alkalmat szolgáltat az olasszal vívandó párbaj, midőn megmenti az ország becsületét. De az újra remélő, felvidult Toldinak még egyszer és utolszor éreznie kell, hogy nincs többé reá szükség, s a legnagyobb egyéniség is, túlélve korát, ha nem nevetséges, legalábbis szánandó. Erre alkalmat szolgáltat az ifjú gúnya, mely a hamis menyecskével történt, groteszk kalandján sarkallik. Vad nyersesége újra kitör, a bánat, bosszúság véget vet életének, s midőn koporsójával együtt a költemény is bezárul, olynemű humoros elégiai hangulat fogja el kedélyünket, mely rokon jelen élményeinkkel.
(...)
Négy költőnk van, kik a magyar költői nyelvet oly tökélyre emelték, mellyel prózánk nem hasonlítható: Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi, Arany. Bizonyos tekintetben Arany mindeniket fölülmúlja. Ő tanult legkevesebbet nyelvészeink tévedéseiből, ő merített legtöbbet az eredeti népnyelvből, és nálánál senki sem bírja jobban nyelvünk plasztikaiságát, zenéjét, erejét, anélkül, hogy nagy művészete mesterkéltséget árulna el. Igaz, ő nem elegáns, de annál több, mert hű és igaz; nem ragyogó, mert erős; nem keresi a naivságot, méltóságot, könnyedséget, mert megtalálja. A magyar alexandrint, mely különböző a franciától, s históriás énekeinknél fogva hagyományos, ő éppen oly művészi fokra emelte, mint Berzsenyi a görög lírai sémákat, Vörösmarty a hexametert és jambust, Petőfi népdallamainkat.
(1854)
(részletek)
(...)
A barátság, amely a két költőt összefűzte, éppen olyan nemes volt, mint őszinte. Mily különbség köztök, s egy eszme és érzés rokonszenvénél fogva mégis mily hévvel forrnak össze szíveik! Petőfi heves, szilaj ifjú, erélyes szellem, akinek a dacban, küzdelemben mintegy kedve telik. Arany nyugodt férfiú, megtört erélyű, aki kerüli a zajt, s inkább magában évődik, mintsem küzdjön. Petőfi vakon hisz eszméiben, bízik önmagában, erőszakos, kíméletlen, s ezt mintegy kötelességének, elvei szolgálatának hiszi, mit sem gondolva a világgal. Arany lelkén a kétely árnya borong, önbizalmatlan, kíméletes, engedékeny s éppen úgy lehangolja a világ, mint saját aggodalma. Petőfi a harag és a merengő szelídség, a düh és a méla ellágyulás közt hányódik, örül vagy búsul, szeret vagy gyűlöl, boldog vagy boldogtalan, de soha sincs nyugalma. Arany szintén mély fölindulások között él, de erőt vesz magán, csöndes búskomolyságba merül, s úgy bánatját, mint örömét humora mérsékli. Petőfinél egy a gondolat, érzés és tett; Arany a gondolatnál és érzésnél marad, s csak a külső körülmények nyomása alatt ér a tetthez. Petőfi az ifjúság tüzével, szenvedélyeivel vonzza magához az embereket; Arany a férfiúi erények tisztes méltóságával. S költészetökben is hasonló ellentéteket találunk. Petőfi lírikus, egészen alanyi, aki elbeszélő költeményeiben is alanyi érzéseit önti ki, s mindig önmagát rajzolja. Arany epikus, tárgyilagos, aki lírai költeményeiben is majdnem annyit merít a tárgyból, mint saját kedélyéből. Petőfi korának nemcsak költője akar lenni, hanem harcosa is egyszersmind, aki lanttal és karddal ostromolja a társadalmi és politikai intézményeket. Arany inkább a múltban él, mint a jelenben, s inkább követni, rajzolni akarja a világ folyását, mint vezérelni. Petőfi élénk, fogékony kedélye minden érintésre föllobban, minden benyomást dallá alakít, még a legröpkébb hangulatot is. Aranynak egészen meg kell telnie, hogy megáradjon költészete, s akkor sem mindig árad meg. Petőfi az önkéntesség ösztönével teremt, s gyakran inkább csak homályos sejtelem vezeti, mint világos öntudat. Arany öntudatos művész, de mintha aggodalmassága néha megbénítaná önkéntességét. Petőfi hevesb, változatosb, festőibb: Arany csöndesebb, mélyebb, plasztikaibb. Petőfi ízlése és szívnemessége nem mindig egyerejű képzelme szárnyalásával, Arany képzelme, ha talán lankad is, ízlése, érzelmi nemessége ugyanaz marad. Petőfi költészete az ifjúságé, Arany költészete az érett koré; amabban megtaláljuk az ifjúság soknemű bús és derült felindulásait, eget ostromló vágyát, édes csalálmait, gyönyörét, büszkeségét, sőt hóbortjait is, emebben az élet egész komoly hangulatát, férfias küzdelmét, csalódásait, vigaszát, humorát és megnyugvását az erkölcsi rend vaskényszerűségében.
(...)
(...) A magyar ritmus megtisztulva és megnemesedve kezdte visszafoglalni régi helyét a nemzet tapsai közt. Ekkor lépett föl Arany, s megkettőztette a mozgalom erejét. Petőfi csak a népköltészetre támaszkodott. Arany a régi költőkre is egész a középkori maradványokig; Petőfi inkább csak emléke, hallása után indult, Arany jártas volt a zenészetben is, sok régi és népi dallamot tudott, sőt néha a maga mulatságára újakat is szerkesztett; Petőfi termékeny hevében néha elhanyagolta a verselést, Arany nem tudott műgond nélkül írni. Egyszóval Arany Petőfi kezdeményét nagy sikerrel folytatta, s a magyar ritmust mind teljesebb győzelemre vezette. Egyetlen magyar költőben sem találjuk meg ritmusunkat oly szabatosan, annyi változatossággal, mint Aranyban. Alig ismert szerkezeteket is elevenített föl, s a régieket sokképp módosította a műfajok szerint. A sándorversnek megadta a hangzatosságát s oly művészivé emelte, mint Vörösmarty a hexametert és jambust. Szó és dallam mindig teljes összhangban volt nála, mintha oly kor költője volna, melyben a szóköltészet még nem vált meg a zenétől. S a magyar ritmusnak e legkitűnőbb gyakorlati mestere elméletileg is legszabatosabb magyarázója volt. Kritikusaink jól ismerték a klasszikai és nyugati versidomokat, de a nemzetivel nem foglalkoztak behatóbban. Bajza szabatos trocheusokat kívánt a magyar ritmusban írt versektől. Fogarasy és Erdélyi tették meg az első lépést a kérdés tisztázására, zenénkből igyekezvén kifejteni nemzeti versidomunk elveit, de hiányosan fejtették ki, s önkényes szabályokat is állítottak föl. Arany döntötte el a kérdést. A magyar nemzeti versidomról írt értekezésében élesen föltüntette mindazon különbségeket, melyek a magyar versidomot elválasztják a klasszikai- és nyugotitól, és szintén a magyar népzene alapján teljes szabatossággal állapította meg a sormetszet, versláb- és versszak-szerkezet szabályait.
(1883)
(részletek)
(...) Igenis! Arany egyike ama két-három költőnek, akik a szépirodalom fejlődésében az eszme rovására nyert szabadságot meg tudják becsülni nemcsak, hanem éppen a művészet ügyében és javára használni föl. Eddigi munkássága mélyen avatta őt a nemzet kegyébe, s az első föllépés ótai gyakori süker pedig az ítészet figyelmébe, s lehet mondani, hogy Czuczor és Vörösmarty megjelenésétől mind e mai napig sem volt reá példa, hogy oly kevés vagy éppen semmi visszatetszéssel fogadtatott volna költő az összes szépirodalomban, mint Arany. Még azok iránt is, akik aztán minden joggal méltók lőnek az elismertetésre, az első lelkesedés nagy részben csinált volt. Mi éppen nem csoda, mert vajmi korán is álltak elő; korább, mint ifjonc szerepét játszhatták volna színpadon, lépvén föl az irodalomban. Aranynak a szerencse vagy jó szelleme itt is kedvezett. Ő megvárta az időjárást, míg hozzá felárad a víz, hogy elbocsáthassa csolnakát. Midőn a Kisfaludy Társaságnál először jutalmat nyert, nevét költöttnek hitték, olyan szépen hangzott. A másodszori nyerésnél Eötvös nagy lelkesedéssel mondá, hogy Toldiért mindent odaadna, mit eddig írt és írni fog; és Eötvösnek mindig voltak hivencei, kik kevésbé igaz dologban is esküdtek szavára. Toldit már nem bírálták, hanem csak dicsérték. Az ítész félt benne megrovandót találni, előítéletből vagy gyöngédségből: mindegy; de az én hitem szerint károsan, mert hogy előre kimondjam a következést, Aranynál oly hibák maradtak fenn, minők nagyszabású íróknál nemigen szokványosak. Az e részbeni kimutatások elő fognak jőni ez irat folytán, a magok helyén. Addig pedig feltárom nézeteim irányát, kijelentvén, hogy lehető más oldalak vizsgálása helyett és fölött én Aranyról fogok szólani először azon viszony után, mely van a műtermék és teremtő elme között, másodszor, a szépirodalom megelőzött, és harmadszor, következő korszakára való tekintet szerint.
(...) Arany szintén ama küzdelmes kor gyermeke, mely egy nagy szakulásban tört meg. Tudnánk róla beszélni, ha példává fejlett volna; így azonban nem tudjuk megmondani; mi leende belőle. Elég az hozzá; mindenki emlékszik oly időre, melyben a pásztor sípból harsona lett, s a lantból vészek orgonája. Akinek kivolt feje a földből, egyaránt hordozta ragály vagy kórság gyanánt a fekete terhet. Nem szükség neveket mondanom, de nem is tanácsos örökösen visszatérni a múltba - vádakért. A lidércnyomás egyrészt politikai szenvelgéstől vala, s talán ez is abból származott, ami másrészt világfájdalomként súlyosbult az időre. Költőink közől, az eddigi adatok szerint, Arany osztozott egyik ama szerencsében, minélfogva legjobban megvédte magát az elsőtül, és ragaszkodott szép eszméjéhez. Merengő mérsülete (temperamentum), mely az előtért másnak engedi, s mögletbe vonul örömest, úgy hozta magával. Igy ő elüt korától, de olyan lesz mint kora más részről, ti. a hiedelmek dolgában, a főigazságok felőli meggyőződésben; értem azt a fekete körléget, melybe a legjobb fejek gondolatai öltözködtek, mint ruhába, és nevelék a világ bánatát. Ám legyen a föld fia, mint a föld: egyik felén világos nappal, másikon sötét éj; de mégis a költészet sötéttisztáját koránsem az eszmék útjára kell átvinni, mert fény annak természete, mint a villámnak, örökleg; hanem az előadásra, művészi bánásra, hol kétségbevonhatlan elsőség.
Ha e komor színét a költészetnek „világfájdalom” szóval jelölték, azért tevék, mert ki akarták magyarázni. Keresztnév, melynek keresztje alatt szenvedünk, s még így sem értjük a kor jelszavát. Mert ha tudjuk is lélektanilag, hogy ama sötétkedő állapot nem esik a szellem körén kívül, elégnek tartsuk-e azt, hogy ezen igazság lélektani, arra, hogy művészeti igazsággá emeljük? Imé a lélektani mód elégtelensége, hol a dolgok nagyárul van szó. Mert ha van is szerepe mindennek, ami lélektani, a költészetben, de a szerep hódolattal rendeztessék a végső kibékülés, kiengesztelődés alá. Eszköz legyen, ne cél. Tapodtassék el, mint a sárkány Szent György által, hogy megjelenhessék a győző feje körül a glória. Hitlenség, erkölcsi, vallásos és politikai vergődések, hanyatlások, az igaz, kemény akadályok, de annál inkább emelik az érdeket. Aztán nem kell ahhoz bölcsészeti könyvtárak átbúvárlása, hogy valaki természetesen a szellem embere, tisztába jöjjön a rendeltetéssel. De ha még divat is vegyül a játékba, mit tagadni nem lehet, akkor a művészeti rosszat, főleg időnkben, mely őrülésig szereti magát praktikusnak csúfoltatni, a gyakorlat, a süker isten nélküli tana még inkább elfenésíti.
Nem mondhatnám mégis, hogy a legsötétebb színezet poézisa nem hozott volna gyümölcsöt, mely ha keserű is, de azért van rajta mit csodálni. Ilyen például Vörösmartynak egy költeménye: Az emberek, mely így kezdődik: „Hallgassatok, ne szóljon a dal, most a világ beszél.” E költemény, ha szabad úgy szólni, csak okos embernek való, ki tud óvakodni a szép bűnöktől. Fiatal, érzelgő lélek megbolondolhatna belé, ha minden szót szívére venne. (...)
(1856)
(részletek)
(...)
Ha Vörösmarty, Petőfi és Arany véletlenségből valamely zivatar alkalmával egy helyen lettek volna, Vörösmartyt a zivatarban bizonyára a nagy jelenségek ragadták volna el, a kisebbeket, a részleteket nemigen vette volna észre; az ég borúja meghatná, és hirtelen bús képeket idézne fel lelkében, erős izgalmában a villámlásban lángözönt látott volna, melynek csapásai idegrendszerét felvillanyozzák. Az egész vihar reá nézve valami pompás, de nagyszerűségében ellenséges hatást tenne.
Vörösmartyt izgatja, Petőfit lelkesíti a vihar. Az égiháború reá nézve a szabadság és a szolgaság harca; az előtte lezajló nagyszerű látványból Petőfi mindig azt emeli ki, ami vonatkozással van hangulatára, lelkiállapotára. A természethez mindig hozzáképzeli az emberi életet is. Az egyes jelenségeket (a szél irányát, a felhők alakját, az esőcseppek nagyságát) ő se figyelte volna meg pontosabban: a természeti jelenségek oly gyors és oly élénk hatással vannak reá, hogy nem ér reá megfigyelni: érdekesebb látvány előtt a vér mindjárt arcába szökik.
Másképp tükröződik a vihar az Arany szemében. Arany megfigyelőtehetsége egyéniségében gyökeredzik. A nyugodt, beható kontempláció - mely költői tehetségének fő jellemvonása - pontos megfigyelést eredményez. Míg Petőfi mint lírikus nézi a külvilágot, kinél minden jelenség érzelmeket kelt, Arany tisztán, tárgyilagosan, mint epikus szemlél. Ő szemmel tartja a vihar minden jelenségét, keletkezésétől kitombolásáig: meteorológus nem lehet pontosabb feljegyzéseiben, mint Arany legköltőibb leírásaiban.
(...)
Toldi estéjé-ben, melyet Arany néhány hónappal az első Toldi befejezés után kezdett meg, az új tárgy új hangot vont maga után. Az első rész az ifjú Toldi emelkedését énekelte meg, a második tárgya a vén hanyatlása. Az első rész andalító, mint egy tavaszi reggel; a második hangulata komor, mint a borús őszi szél, mely nyirkos szárnnyal sárga leveleket seperget útjainkon. De a felhőkön néha-néha átszűrődnek a nap sugarai: ez az eposz humora.
(...)
Toldi estéje valósággal humoros eposz: a költő nem áll többé hősének álláspontján, nem azonosítja magát személyeivel, hanem magasabb szempontból nézi. Fájdalmas részvéte mosolyra derül, könnyein át szeretetreméltó jókedv ragyog. Arany még mindig szereti Toldit, de látja tévedéseit és fonákságait mind. Toldi estéjé-ben több a víg jelenet, mint az első részben, de az eposz mégis sírásójelenettel kezdődik és temetéssel végződik.
A kritika, amely épp Aranyra nézve oly gyakran tévedett, kedvezően fogadta a művet. Eötvös szellemesen ezt írta: Amilyen szép a reggel (I. rész), olyan szép az este. Lementével dicsérjük a napot. Toldy Ferenc pedig, aki két évvel azelőtt oly hevesen kikelt A nagyidai cigányok ellen, most így dicsérte a Toldi estéjé-t: „A vén Toldi ifjú fog maradni.”
Ilosvai mellett erősen befolyt a műre Vörösmarty Ősz bajnok-a, melyben a költő az olasszal vívott párbajt Toldi Miklós aggkorába helyezi. Arany e részben követte Vörösmarty példáját, és így válhatott Aranynak ez a műve humoros eposszá.
Toldi estéjé-nek megfogamzásánál Aranynak nagy nehézséggel kellett megküzdenie: az első részhez hasonló tárgyat különböző módon elmondani. Valóban az első meg ezen harmadik rész indítóokai feltűnően rokonok. A harmadik, valamint az első résznek Toldija elhagyja Nagyfalut, három nap utazik a pusztán, Budára érkezve, mint névtelen harcos legyőz egy óriás erejű idegen vitézt, és meg- (illetőleg vissza-) nyeri Nagy Lajos szeretetét. Arany azonban egész új megvilágításban és oly művészi színváltozásokkal tudta ezeket a főmotívumokat másodízben előadni, hogy az olvasó nem érzi az ismétléseket. A puszta, amelyen a fiatal Toldi áthalad, eleinte zivataros, később kitisztult kék égen „úszik” a nap utána, negyednap délibáb vizében a hegyek lebegnek előtte. Egész másnak látszik ez az út, midőn a vén Toldi járja. Toldi estéjé-ben az utazás alatt a hajnal tündére nem ül ki az ég küszöbére; három álló napig sűrű, nehéz, fojtó köd nyomja a puszta határait: a délnek nincs napja, az éjfélnek nincs sem holdja, sem egy szem csillaga. Harmadnap reggel a csípős, hűs szellő messzire zavarja a lomha ködöt, és Toldi reggel érkezik a fővárosba, melyet első ízben este látott.
Hasonlóan eltérő hatású Toldi győzelmes párbajának leírása a két műben. Toldi-ban (I.) a szigeten gyalog, Toldi estéjé-ben Budán lóháton esik a harc. A harmadik részben a párbaj előtt magunk előtt látjuk Toldi fellépésének előzményeit, a két testvér elestét, rész veszünk abban a feszült várakozásban, midőn hosszú, kínos hallgatás után a kapus egyszerre csak megfújja a kürtöt, mely a síkra szálló Toldi érkeztét jelzi, mosolygunk Bence akadályokkal küzdő bevonulásán, és izgatott érdekkel követjük a harc sorsát, hol Toldinak, hol az idegennek előnyét látva. Az első Toldi-ban voltaképpen nincs is valóságos párbaj; csak a párbaj előjátéka: a kézszorítás, és utójátéka: a cseh alattomos támadása és bűnhődése van meg benne. A harmadik rész harcában Toldi már gyakorlott vívónak mutatkozik, ami az első rész parasztsihedernek nevelkedett Toldijától nem telik. A harc befejezte után a vén Toldit nem vezetik rögtön a király elé, hanem el engedik vágtatni, és csak később érik utol, ami ismét egy élénkítő változata a megfelelő első részbeli motívumnak.
(1887)
(részletek)
Az Őszikék-ben némileg a költő haláltáncát találhatjuk. Ismerik olvasóim Holbeinnak s utánzóinak rajzait; mikor az élet utolsó pillanataiban megjelen a halál az ember előtt, s mindegyiket a maga módja szerint elkíséri oda, ahol
... az ily vendégnek egy gödör,
egyéb semmi sem kell.
Az Őszikék-ben elénk tűnik a testében megtört költő; szemében fájós érzés csillan, mikor azon szép alakokra gondol, melyeknek életet adott, vagy adni kívánt: „jobb részének arany álmára”, Toldira, Csabára; de szeme csakhamar veszti fényét, tekintete a „barna rögön” tapadt; oldalán pedig ott hajlong a vázalak, híva, unszolva, untalan figyelmeztetve őt, s költőnk egy fohásszal, néha egy-egy durcás vállvetéssel, csöndes daccal vagy a nyugodt humor egy szavával felel a kellemetlen látogató unszolására.
E hol méla, hol bosszús fölindulást, e fölkívánkozó s csakhamar elnyomott sóhajt fejezik ki Arany utolsó szubjektív költeményei, mert ő nem készített fájdalmainak pompás ravatalt; magát tekintve, nem volt soha romantikus, ki az enyészetet költői fénnyel szerette volna átfonni; egészséges természete, alapérzelmeiben egyszerű lelke az enyészet rút prózáját érezte inkább; s ezt a bántó prózát panaszolja verseiben is; ezzel küszködik, mikor séta közben, a szabadban járva, vagy magános széken ülve elsóhajtja baját, vagy humorizálja vénségét. Utolsó költeményeiben is úgy mutatkozik, mint láthattuk a pesti ligetben, minden póz nélkül, kalappal fején, vastag bottal kezében, üregébe húzódó érzelmes szemét a földre irányozva.
(...)
Élete végén Arany ez őszi, fájós, „ne nyúlj hozzám” hangulatba a szó szoros értelmében beszövi magát. Minden érzelmi nyilatkozatán ott az a finom fehér szál, mely szép októberi napon a fák ágaira, az út sövényére fonódva, levegőben röpked. S amint zárkózott kedélye a bánatos sorokban mintegy utolsó illatát lehelve, megnyílik: tekintete is főleg oly jelenségeken akad meg, melyekben ez a hangulata természetes visszhangra talált. Sétáján egy lepkét pillant meg, nem „fénylemezűt”, hanem egyszerű zöld lepkét, „kopott köntösűt”, mely mint hulló levél, az út porán libeg. Arany melankóliája azonnal játszani kezd a kis állattal, egyesül vele, s a természeti kép keresetlenül hangulatának kifejezője lesz. Másszor egy gyékényes, abroncsos alföldi szekeret pillant meg a város utcáin, amint „három egér” húzza; ez a látás fölfakasztja többi érzékeit is; érzi a friss szénaszagot, s ezzel belopódzik képzelmébe a boglyákkal rakott rét, s „sajogni kezd benne az érzet”, hogy elhagyta a mezőt, a szabad természetet, s hogy puszta álom marad számára az a „csöndes fészek zöld lomb árnyán, hol a dal szabadon megfoganhat”.
Így kelnek életre a lélek ösztönei, szállingó vágyai néha jelentéktelen, apró benyomásoknál, melyeket a költő túl érzékeny szervezete a külvilágból magába fogad. S ami a szép ezeknél a költeményeknél: érezzük, hogy a zöld lepke nem metaforikus figura, az az abroncsos szekér, nem kieszelt költői téma: Arany igazán találkozott velök, s a találkozás pillanatából fakadt e versek magja. Alkalmiak, költői értelemben. (...)
Van valami mélyen emberi, megható abban is, mikor Toldi énekese egy zsánerképében lantjára veszi az „öreg pincért”. Egyik sem „fashionable modus”: „jer, osonjunk félre, mi ketten”. Mintha a költő az öreg Toldi s a pincér az ő Bencéje volna. De magamagát is rajzolja egy pompás zsánerképben, a Tamburás öregúr-ban. Annyi melegség van e rajzban, mint valami nagy kolorista színében. Emellett csendes, mély érzelem vonul át rajta, s az ember csakugyan úgy van e költeménnyel, mint némely lebilincselő festménnyel, melynek hatását szóba foglalni nem tudja; a költő egész lelke beszökött a versbe. Érzésemet csak az utolsó versszak zavarja, melyben nagyobb az érzékenykedés, mint a humor, s a gondolat kissé bágyadt.
(1888)
(Egy megzavart verselő a XX. században)
Hunyt mesterünk! tehozzád száll az ének:
ládd, léha gáncsok lantom elborítják
s mint gyermek hogyha idegenbe szidják
édesapjához panaszkodni tér meg:
úgy hozzád én. E nemzedék szemének
gyenge e láng, bár új olajak szitják:
cintányérral mulatnak már a szittyák
s rejtett kincset sejteni rá nem érnek.
S kiáltanak: Nincs benne tűz, sem érzés!
nem takart seb kell, inkább festett vérzés!
és jönnek az új lantosok sereggel,
sebes szavakkal és hangos sebekkel:
egy sem tudja mit mond, de szóra bátor,
magát mutatni hősi gladiátor.
(1910)
Azoknak a poéta-társaimnak, akiknek az élet s a magyar élet több a poézisnál.
A fátyol borult, az asztal terült,
Örült az úr-rend a Deáki tettnek,
Fecerunt magnum áldomás s Buda
Filoxerátlan hegyei lihegtek.
Piros borával megint itatott
Vármegye bálján jókedvü alispán,
Mindenki támadt, élt és szabadult,
Csak a plebs maradt egyedül a listán.
Cigány is kellett, nótázó diák,
Dicsbe-űzője aggodalmas gondnak
S a velszi bárdok kézbe-csaptanak
S pihentető, szép énekeket mondtak.
Egy emberöltőn folyt a dáridó
S ékes meséje Toldi hűségének,
Soha egy riasztó, becsületes,
Egy szabaditó vagy keserü ének.
Most már orgia és eszeveszett
Haláltánc már a nemesurak tánca
S dühbe csapott a béres igricek
Vesztük-érző, úr-dicsérő románca.
De künn a dal szabaditó s szabad,
Dörgölőzőn nem vágyik úri kegyre,
Most már csakis úgy nem volna remény,
Ha, mint tegnap, aljasul pihenne.
(1913)
(részlet)
(...)
Ide akartam megérkezni. Mert az, akit mi olvasunk mai magyarok, akit mi imádunk, a szenvedő Arany, a lirikus. Arany - mintha azzal is példázná, hogy öreg szülék gyermeke - igazán csak öreg korában jut művészi céljához, az ő virágzása csak másodvirágzás, az ő tavasza novemberben volt. Minden, amit eddig írt, mintha csak tanulmány lenne. Előkészítése ezeknek a verseknek. Harmónikus versei idején meg van hasonolva önmagával. Szerelmes verse - tudjuk - egy sincs. Vágyait puritán szigorral tiporta el. Fojtott vágyak reá nehezedetek és hosszú évtizedekig bonyolult lelki folyamatokat gerjesztettek. Csupa fulladt és titkos mélység a lelke. Bizalmatlan az emberekhez, betegesen szerény és betegesen érzékeny, még a tehetségében sem bízik. Egy napon azonban mind e sok kétség, a test és lélek szenvedése utat tör magának. Korlát és gát nélkül kirobban és Arany a kétségbeesés deliriumában dalolni kezd. Micsoda nagyszerű vallomások ezek a versek. Ha itt elsorolnám öregkori ballada hőseit, megannyi rögeszmés, holdas, bomlott öngyilkos vonulna fel, kik a mélakór és az üldöztetési mánia vizióival és hallucinációival tusakszanak, lírai versei pedig többé nem józanok, a formában is szaggatottak, furcsán-egyéniek. Itt már a modern idők hangját hallani. Ez a harmonikus epikai élet ragyogó lírai dissonantiával zárul.
A költőben minden korszak mást lát, az új nemzedékek mindig a maguk igéit olvassák ki ugyanabból a könyvből, amit őseik az asztalon hagytak. Minden epocha feléje utazik s az évekkel új és új távlatok bukkannak fel. Apáink más Arany Jánost olvastak, mint mi. Övék volt az epikus, a fiatal, a nyugodt. Miénk a lirikus, az öreg, az ideges. Petőfi valaha így köszöntötte: „Toldi írójához elküldöm lelkemet...” Mi az „Őszikék” írójához küldjük el lelkünket.
(1917)
(részletek)
(...)
A szabadságharc bukása, Petőfi eltűnése, mint már jeleztük volt, változást jelentett a nemzeti klasszicizmus ízlésében, világnézeti alapjában, s nemcsak Arany, hanem költő- és írótársai fejlődését is nagy mértékben befolyásolta.
A „fordulat”, a változás oka és magyarázata: a történeti tapasztalatok, melyeken valamennyien átmentek, a nagy nemzeti erőfeszítésnek különösen eleinte keservesen érzett letörése, mellyel mintha egy több mint félszázados nagy lendület s vele a nemzet egész jövője zuhant volna sírba. A szörnyű helyzetben, a nagy csalódásban sokan a bűnbakot keresték, mások a bukás okait vizsgálták, okulni akarva; s mintha Széchenyi önvádjából kinek-kinek osztályrészül jutott volna egy-egy keserű csepp. A magába szállás, a lelkiismeret-vizsgálat, az ábrándírtás, a kijózanodás fájdalmas évei következtek. - A katasztrófa következményei: a hatalom kegyetlen és gyáva bosszúja, gyanakvó rendőrszelleme, idegen hívatalnokhada, elnyomó rendszere: nem engedtek fellélegzést, megkönnyebbedést a gondolatnak, a kedélynek: „Nálunk (írja Gyulai Pál 1854-ben, Petőfi-tanulmányában) a legnagyobb, a legépebb tehetségre is, még a legkedvezőbb körülmények közt is egy lidércnyomásnak kell nehezülnie. Egy fájdalom fogja sírjáig kisérni, mely zavarólag hat fejlődésére. Ez viszonyaink átka.”
Arany, 1867-ben Összes Költeményeit rendezvén sajtó alá, az Elegyes darabok elé írt előszavában szintén „lelkülete”, „kedélye” megváltozásában jelöli meg okát, miért van ez időből (1847-1861) annyi „töredéke”; „az 1849 utáni leveretés időszaka... ólomsúllyal borult” lelkületére; 1848-ig három év alatt négy nagyobb művet írt meg: e korból nincsenek töredékei „és ha a szomorú catastropha közbe nem jő, később is alig hagytam volna valamit befejezetlen. De jött az általános izgalom, jött a csüggedés kora... hajtott a munkaösztön, de nem találtam irányomat.”
Amit Gyulai írt, az valóban általános érvényű volt az egész irodalomra. A nemzeti klasszicizmus ízlése új feltételek, változott lelkiség idomító hatása alá került. Képviselői el nem kerülhették a múlt mérlegelését. Annál kevésbé, mert annak forradalmi áramlata többé-kevésbé mindnyájukat magával ragadta. Az magyarságuk, nemzetiségük természetes áramlása, nekik is legsajátabb érzelmű ügyök volt. A nagyszerű erőfeszítés emléke most is szent volt előttük, s elért jogos eredményei (az 1848-i törvények) mellett a végsőkig kitartottak. Csak a mozgalom határait ítélték most már irreálisnak, s az eredmények mellett a kockázatot nagynak.
E bíráló visszatekintésre, önvizsgálatra ösztönzőleg hatott a szabadságharc leverése után nyomban meginduló politikai, történeti és történetfilozófiai irodalom, publicisztika. Kemény Zsigmond első, Kossuthot ridegen bíráló röpirata (Forradalom után) mindjárt 1850-ben megjelent; a második (az amannál sokkal higgadtabb, már nem annyira hibáztatni, mint inkább megérteni akaró, s a közvetlen jövő számára programot javasló Még egy szó a forradalom után), meg hatalmas Széchenyi-tanulmánya: 1851-ben. (...)
(...)
Mint fentebb jeleztem, az említettek magyar-ideálja, bár a katasztrófa hatása alatt csaknem kizárólag Széchenyivel látszik azonosnak, voltaképp leginkább annak az átvétele belőle, ami Deákkal egyezik és összeegyeztethető. Ez az ideál legvilágosabban Csengery Antalnak Deák felett tartott emlékbeszédében rajzolódik ki. (...)
(...)
E jellemzés harmónikus egységben tünteti fel, Deákban látva megvalósítottnak, Széchenyi egyéniségének ismert ellentéteit: európai (sőt csaknem europäer, sőt anglomán) vonzalmait és amellett a rajongásig, az elérzékenyülésig, a fajiságig magyar csökönyösségét; olykor - Kemény Zsigmond szerint - egész a színészkedésig menő optimista agitátorságát, s amellett tragikus riadalmakkal, kétségbeesetten fékezni akaró „mérséklett”-ségét; intuíció és hideg számítás, ihlet és taktika, önbizalom és magát büntető önvád, tapintat és kíméletlenség, szeretet és gúny, ész és szív zseniális egyoldalúságokban kiélt szélsőségeit. Erősen szubjektív színezetű kontrasztok Széchenyiben, megtörtént összeegyeztetés nyugalma Deákban. A „romantikus” és „klasszikus” minősítés nagy arányúlag alkalmas volna szembeállításukra. Széchenyi romantikus és szubjektív, még akkor is, ha számít: a magyar faj övé, ő tűz ki számára célt, ő akarja átgyúrni a maga képére egy emberöltő alatt. Ez a prometheusi teremtő akarat, ez a mélyen morális alapú, cselekvő szembenállás a valósággal, ez a fejedelmi beavatkozási szándék az ő igazi jellemzője. Egy lírai költő szubjektivizmusától csak gyakorlatisága által, s tárgya nagyszerűségében különbözik, melyre hatni akar, meg alkotásával folyvást együttjáró felelősségérzetében. Ugyanez magyarázza taktikáját, számítását, mérsékletét, sőt tárgyilagosságát is, mellyel biztosítani akarja legszemélyesebb műve sikerét, s óvni kontárok beleavatkozásától. Egyéniségében a személy mint kezdeményező hatalom viszonylik az idomítandó valósághoz. A kiválasztottság tudata ihleti.
Minden hódolata mellett nem ezt a szinte emberfeletti, vatesi nagyságot tűzi ki követendő magyar-ideáljául az 1849 utáni idők vezető rétege, hanem Deák Ferencet, kiben Széchenyi legnagyszerűbb tulajdonságait gyakorlatilag követhető összhangban szemléli. A már célkitűzésében is e lehetőségekkel számotvető tárgyilagosságot, mely a helyzet követelményeit igyekszik megérteni s úgy ajánlkozik aztán szolgálatába a „feladatnak”. Nem tűz ki személyes becsvágyát és tettvágyát sarkaló messzi célokat, nem személyes művet épít, hanem felismert kötelességet teljesít, a személyes kiválasztottságnak csupán kötelességérzetével, megilletődött elfogadásával. Nem kezdeményező hatalom a valósággal szemben, csak lelkiismeretes munkatársa a történelmi szükségszerűségnek.
1849 következményeinek az irodalomban való jelentkezésére térve át, Deáknak iménti idézetünkben kiemelt jellemvonásaihoz hasonlókat látunk érvényesülni az írók egy jelentékeny csoportjának mind politikai gondolkodásában, mind közvetlen irodalmi munkásságuk területén. A nemzeti klasszicizmus ízlésének újabb változatát képviselik ezek. Salamon Ferenc, Irodalmi tanulmányai előszavában (1888) mérsékelt pártnak, irodalmi jobboldalnak, irodalmi Deák-pártnak nevezi őket. Közéjük számítja az 1852-ben vidéken élt Aranyt, Tompát, Lévay Józsefet, Erdélyit és Szász Károlyt, s a pesti „triumvirátus”-t: Keményt, Csengeryt, Pákh Albertet, meg ifjú „táborkarukat”, a már 1854 legelején meghalt Sükei Károlyt és Gyulai Pált. „Ez a kör, - mondja tovább Salamon -, miután a politikai térről az eszmék vitatásában le volt szorítva, a költészetben és tudományban igyekezett a helyes elveknek érvényt szerezni, az álság, valótlanság és ámítások ellenében. Az irodalom által igyekeztek előkészíteni a tért azon időre, midőn majd a nemzet egy vagy más úton visszanyeri a maga fölötti rendelkezés jogát. Ha féltették nemzetünket a germanizálástól, féltették saját maga hibáitól, a túlzástól, önámítástól, nyegleségtől s általán a jellem elfajulásától, mire az irodalom s kivált a költészet, mely gyakran előpostája a közel jövendő politikájának, nagy hatással van. Az ízlés nem csupán az ízlés dolga, kapcsolatban áll az erkölccsel s a helyes gondolkodással is. Az irodalmi kör a nemzeti nyelvvel együtt a magyar józan ész őre is kívánt lenni; ... a nemzet intelligentiája felfogta, megértette és pártolta;” nem alkottak megszervezett pártot, csak a rokon gondolkodás és elvi barátság tartotta össze őket; pártfegyelemről szó sem volt; kiki azt vallhatta és írhatta, amit tetszett. Előbb (1853-ban) a Pákh és Gyulai szerkesztette Szépirodalmi Lapok fenntartásán fáradoztak; az hamar megszűnvén, Szilágyi Ferenc Budapesti Hírlapjába dolgoztak, de még nem érintve politikai kérdéseket. Mikor a Pesti Napló a Kemény-Csengery-kör rendelkezése alá került, kezdtek már, amennyire lehetett, politikailag is hatni. Ez alatt (1856-1861) „az előbb csak irodalmi kör Deák-párttá nőtte ki magát”, míg aztán 1861 után (a Pesti Naplóban) a politika jóformán elnyomta az irodalmat, mely onnan fogva Csengery Budapesti Szemléjében (1857-1864) s Arany hetilapjaiban: a Szépirodalmi Figyelőben (1860-1862) és a Koszorúban (1863-1865) talált menedéket.
A megnevezett írók csoportjáról, a „párt” szó hamis értelmezésével, oly téves nézet került forgalomba, mintha azok mind a politikai, mind az irodalmi életben valami uralomra törő szövetkezésbe fogtak volna össze. Ily nézet tökéletesen ellenkezik Salamon világos jellemzésével, Aranyra pedig különösen nem érvényes. A politikai életben mennyire nem kívánt szerepet játszani: köztudomású. „Kiki a maga szerepében!” - írta Szalontára, mikor ottani tisztelői az 1861-i országgyűlésre követül akarták jelölni. Ő irodalmi téren volt „a maga szerepében”, de ott is mennyire óvakodott minden pártszerű megkötöttségtől, egy 1876-i nyilatkozata fejezi ki legvilágosabban. Jókai kérte akkor támogatását tervezett lapja (az Életképek) számára, megjegyezvén, hogy ha tőle buzdító szót nyer, Csengeryt, Gyulait, Szász Károlyt, Gregusst és többi irodalmi matadorainkat is fel fogja szólítani munkatársakúl, tudva, hogy Arany elhatározása azokat is befolyásolhatja. Arany ezt felelte neki: „abban csalódol, ha velem szemben írói pártról beszélsz, - én ilyet, igaz lelkemre! nem ösmerek. Az a néhány név, a miket fölemlítesz, annyira nem párt, és én azok közt s azokkal annyira nem vagyok semmi solidaritasban, hogy az én válaszom, (mely tisztán subjectív) az ő elhatározásukra se buzdító, se hátráltató hatással nem lehet ... Irodalmi discussiokról köztünk soha semmi szó. ... Aztán az említett nevek közt ... egyik (Csengeryt érti!) ... annyira politikai és oly kevéssé irodalmi ember lett”, hogy tőle bajos valamit várni. (Ö. M. XII. 458. l.) A nevek - Csengery, Gyulai, Szász - kiket Arany említ, már a Salamon-féle irodalmi körben is szerepeltek, helyesen mondta tehát Salamon (s Arany gondolkozásával egyezőn), hogy a megnevezett írók „szervezett pártot” nem alkottak, s kiki „szabadon vallhatta és írhatta”, amit akart.
(1928-1930)
(részletek)
Férfiat éneklek, ki sokat s nagy messze rikoltott
sőt tett is valamit (kártyára kivált); ...
Így kezdődik Arany János legelső műve, Az elveszett alkotmány. Szatirikus hősköltemény hét énekben. Százötven nyomtatott oldalon.
(...)
Aranynak ezt az első művét nem ismeri senki. Az irodalomtörténet úgy tett vele, mint Petőfi Apostol-ával, kijelentette róla, hogy rossz vers, s ezzel a vakság homályát borította rá. Kortársai soha nem említik. Aranyt, aki valósággal bálvánnyá építettek ki, megtisztították ettől az ifjúkori szeplőtől. Tudtommal senki sem vette azt a fáradságot, hogy Az elveszett alkotmány-t komolyan végigolvassa. Hogy kiválogassa a szemétből az aranyat. És hogy következtetéseket vonjon le belőle.
Vörösmarty, mint a bíráló bizottság egyik tagja, azt mondta rá, hogy nyelve olyan, mintha irodalmunk vaskorát élné.
Most, nyolcvanöt év távolságából meg akarom fellebbezni ezt az csípős megjegyzést a halhatatlanság előtt. Az írót már nem lelkesíthetem azzal, hogy nekem tetszik, tehát csak folytassa. Mert az író szokott érzékenységével olyan komolyan vette a Vörösmarty megjegyzését, hogy elvesztette ezt az alkotmányt, és soha többet nem tért vissza hozzá.
Pedig csak tessék megfigyelni, hogy szólnak ezek a vaskorbeli sorok:
És mivel érdemlé, hogy hét tömör éneken által
Emlékét az utókor előtt örökítsed, ó Muzsa?
Nemzeteket gyilkolt? vérben fürödött? vagy erővel
Foglalt földeket el, mellyek nem voltak övéi?
(...)
Korunk szociális és tiszta emberi hangja ez. Ezekben a sorokban jelenik meg először az a szociológiai szemlélet, amely csak most, szinte száz év múlva nyert polgárjogot Magyarországon.
Az ember nem is érti a falusi kis segédjegyzőt, aki ennyire megelőzte korát. Ki ez az ember, aki így merészel s tud szólani. Egy világtalan szegény paraszt fia, aki tizenhárom éves kora óta kenyeret keres s közben elvégzett hat és fél gimnáziumot, de milyen tanulás volt az, amit ő itt Nagyszalontán megszerezhetett. Hat osztályt itt végez el a tanár és tanterv nélküli iskolában, mai szemmel nézve teljesen iskolázatlan. Autodidakta, aki itt az Alföld legsarkában már megtanult németül, kezd angolt és franciát tanulni, már belekóstolt Goethébe és Shakespeare-be. Egy betűfaló parasztfiú, aki már túl van élete válságain, már járt külföldön: Debrecenben, Kisújszálláson és Máramarosszigeten, s most örül, hogy révbe ért, úri kisasszonyt kapott feleségül, és biztos kenyere van.
(...)
Írónál, aki emberek elé kiáll s véleményt mond, ítéletet és tanítást, legbecsesebb emberi kvalitás a tehetség után mindenesetre a bátorság.
Nem különös, hogy az az Arany János, aki gyáva ugyan sose volt, de oly óvatosan bátor, hogy forradalmi lapszerkesztéséért semmi baja sem lett, sőt az abszolutizmus kormánya elengedte neki a tanári vizsgát... Aki azt írja Tompának, hogy meghallotta, hogy a magas kormány parancsot adott Bécsben, hogy a tanároknak nem szabad rebellis szakállt viselni. A Befehl még csak Kecskeméten volt, de ő már Nagykőrösön megborotválkozott. Az az Arany, aki mint szerkesztő később a vesékbe is belenézett, hogy hol találja meg a motívumokat, amelyekkel vitatkozó munkatársait összebékítse - ebben az első költeményben még a legszélsőségesebb forradalmárok nyelvén beszél.
Nem lázító hanggal. Arra már ekkor sem kapható, hogy a saját nevében egyetlen kritikai szót is kiejtsen. De a tények felsorolása és bátor tárgyalása az örök ítéletre apellál.
(...)
Nem tudom, a két kép közül melyik irgalmasabb. Arany egyáltalán nem érezte meg, hogy nagy dolgok forrnak. Nem volt vates. Nem volt hős. Nem adta át magát semminek. Fölötte maradt mindenik iránynak s minden távolságnak. Nem volt politikus, és nem volt ideáloknak harcosa egy pillanatig sem a politikában. Nagyon jellemző, hogy késő öregkorában keservesen panaszkodik sógorának, hogy nincs kedve hazamenni Szalontára, mert mindjárt színt kell vallani. Úgy érezte, jobb neki Pesten élni, elbújva, magában. Deák Ferenc távoli jóakaratát érezve, Csengery Antal közeli barátságában s a kormány békéjét és kedvezését élvezni. A szegény költő, aki a legtávolabbi ideálokat imádja, hogy a közeli cselekvés elől mentes lehessen.
Kevés költő és író volt, aki oly kevéssé volt politikai egyéniség. Arany inkább abba a tudós fajtába tartozott, amelyik a noli me tangere elzárkózottságával éli az emberiség életét.
(...)
Soha többet egész életében a közélet kritikáját nem gyakorolta.
Még egyszer megpróbálkozott lelkének ezzel a vágyával. A szabadságharc után megírta A nagyidai cigányok-at, amelyben a nagyszerű forradalomnak akarta szatíráját adni. Az sem sikerült. Nem sikerült, mert már annyira elburkolta a dolgot, hogy még utólagos magyarázat alapján sem lehetett felismerni az életet, amelyet keserűen bár, de őszintén meg akart verni. Megrajzolta Csóri vajdát, de nem merte Kossuth Lajost írni meg benne. Megrajzolta a letört cigányforrongást, de nem merte a forradalmat felismertetni a rajzban. Túl objektiválta. Túlságosan is cigánybandát szerepeltetett Nagyidán, s a cigánytípusokban nem találjuk meg a mi forradalmunk hőseit, a Szemere Bertalanokat és Dembinszkieket, a Görgei-típust, a gyémántos Madarászt és a többi vezető egyéniséget. Elpipiskedett az üstfoltozó cigányokon, és csak egy-egy csípős sorban véljük felismerni a modellt...
Nem mert nagyot cselekedni, csak ügyes dolgot csinált.
És még ez is úgy hatott kortársaira, mint blaszfémia. Azt írja róla a kritika, hogy egy „fényes elmének szerencsétlen eltévelyedése”.
Szegény Arany, a legbátrabb ember tudott volna lenni, ha mert volna, de nem mert. Nem mert, mert szegényt megijesztette az élet. Tizenhét éves korában ment keresztül a lelki összeomláson, s a család és a pénz gondjába süllyedt, s távolról sem pendíthetett meg olyan húrt a lanton, amely disszonáns hangot adhatott. Lúdas Matyi volt ebben az első eposzában, s pedig szó szerint Lúdas Matyi, mert költői mintaképe Fazekas Mihály Lúdas Matyi-ja volt, amelynek nyelvére, stílusára, észjárására tisztán rá lehetett ismerni ebben a szatírában. Nem volt sikere vele.
Kanyarodott hát egyet: visszament Gyöngyösihez. A XVII. század kedves költőjéhez, Gyöngyösi Istvánhoz, és ez a népszerű epikus, ez a remek nyelvű, locsogó öregúr, akinek a versei kétszáz éven át kielégítették a magyar közönséget, valóban felséges mintakép lett számára. Megírta a Toldi-t, amelyben már nincs szatíra, hanem őszinte öröm a régmúlton, a Lajos király bandériumát pingálgatta ragyogóra, s elfeledte, hogy ott és akkor is keserves lett volna a költőnek...
(...)
Arany csak két ízben volt ifjú és bátor és szabad ember: első és utolsó munkájában: Az elveszett alkotmány-ban és az Őszikék-ben.
(1931)
(részletek)
(...)
Először is tagadom azt, hogy ő Az elveszett alkotmány után - bármily okból - irányt változtatott vagy köpönyeget fordított volna és másoknak ajándékozta volna rokonérzését. Vérmérséklete meghiggadt, igaz, de hű maradt ahhoz a parasztsághoz, melyből lelkezett. Az, hogy a rendiség virágzásakor nagy költeményének, a Toldinak hősévé egy parasztfiút tett, szememben nem alkalmazkodás, hanem dac és helytállás. Nem tudom rossz néven venni tőle, hogy a Toldi második részében a hőst a nápolyi hadjáratba vezeti és „Lajos király bandériumait pingálgatta ragyogóra”, egyszerűen abból az okból, mert Toldi a történelem tanusága szerint a XIV. században élt és nem ma. A szegény jobbágy nem kétségbeesett jajkiáltás-e az eltiprottak melléből s a Fülemüle nem közéleti bírálat-e a pártos, megvesztegethető bíróságról? Vagy annyira ügyes-e, pipiskedő-e A nagyidai cigányok, ez az apokaliptikus vallomás, mely még vérző, friss sebet hasít föl, ez a vakmerő leleplezés, mely mindenkit meghökkentett, ez a hisztérikus kacaj egy koporsó mellett, a legdrágább halott koporsója mellett? És behódolás-e a hatalomnak az, hogy mikor 1857-ben I. Ferenc József Budára jött s egyenesen fölszólították Aranyt, hogy írjon ódát az uralkodóhoz, ő A walesi bárdokkal felelt, aztán 1867-ben egyenesen visszautasította a neki fölajánlott Szent István rendet és Csillaghulláskor című versfüzérében kifigurázza a legmagasabb kitüntetést, de egy költeményében, melyet csak kéziratban őriznek, még alaposabban, scatologikusabban mondja meg a róla való igazi véleményét? A Bolond Istókban pedig - ahol tudtommal először fordul elő ez a kifejezés: proletár-sereg - a tanyai szegénység szürke-fehér kopárságáról, a halál lila-kék iszonyatáról, haldokló banyáról, megesett leányzóról, zokogó parasztról, gugyiról, kapadohányról, a nép orrfacsaró nyomorúságáról és piszkáról olyan megrázóan merész képet festett 1850-ben, hogy a XX. századi orosz realisták is megirigyelhetnék. Nem, ő nem adta be derekát. Kortesnek ugyan nem volt kortes, elvakult pártember sem, de mindig egy költő szabadságával és őszinteségével szólt.
(...)
Mit is lehetne fölróni neki? Azt, hogy nem tartóztatták le, hogy az összeomlás után nem hordott bilincset, hogy nem ülte a császári börtönök szalmáját, bajosan. Jókait, a márciusi ifjat se csukták le. Sem a jutalom, sem a megtorlás nem áll egyenes arányban azzal, amit teszünk. Többnyire a körülmények összejátszása növeli meg ezt is, azt is, mértéktelenül. Büntetésért jelentkezni, vértanú-koszorúért tolakodni sehol a világon nem szokás. Ezt még a legdühöngőbb forradalmárok se cselekszik meg. Vagy egészebb ember lett volna Arany, ha összeméri az ő lúdtollát az osztrák ármádia kardjaival és szuronyaival, jellemesebb férfi lett volna, ha botorul és céltalanul kihívja maga ellen a végzetet és nagyobb költő lett vona, ha szereplési viszketegségből kierőszakolja, hogy tényleg bezárják, esetleg főbe is lőjék s nem hagy hátra nekünk egyebet, mint Az elveszett alkotmányt?
(...)
Arany egyéniség volt. Költői hitvallása ez:
„... Szeretem a nemzeti költészetet; a népiesség köntösében még most; később pedig majd pusztán. Aestheticai utam az individualizálás elve, minek az ember csak a nevét tanulja meg az aestheticából, a többit maga csinálja. Én legalább azt hiszem. Az embernek magába kell szállani s onnan fejteni ki, amit tud...” (Levél Szilágyi Istvánhoz, Szalonta, szeptember 6, 1847.)
Bizonyos, hogy távol áll minden napi politikától. Nem óvatosságból, nem számításból, hanem természete szerint.
(...)
Nem volt vátesz, csakugyan. Idegenkedett a szólamoktól. Nem adott tanácsokat az emberiség sürgős és végleges megmentésére. Az, hogy nem szegült ellene a törvénynek, lelki alkatából folyik. Ez tetszhet nekünk, vagy nem: el kell fogadnunk olyannak, mint amilyen. Bizonyos emberek, akik között akadnak jóhiszeműek is, akár forradalmárok között, tartózkodóak, korlátozóak. A korlát nem mindig a korlátoltság jele. Sokszor a bölcsességé is. A korlát az a forma, mely nélkül a lényeg szétfolyik. Ezek az emberek hagyomány-őrzők. Nem próbálnak meg mindent, amit lehetne, nem játsszák ki az utolsó kártyát, nem esznek meg minden ételt, nem isznak meg minden italt s úgy kelnek föl az élet lakomájától, hogy maradjon utánuk valami. Ez az ő erkölcsük.
(...)
Hogy nem volt hős? De igenis hős volt. Kicsoda hős, ha nem ő? Degré Alajos a forradalom után bújdostában meglátogatta. Elámult, hogy Arany még mindig magyar szavakkal bíbelődik, még mindig hiszi, hogy érdemes ezen a pusztulásnak szánt nyelven, ennek a pusztulásnak szánt, megtizedelt népnek írni. (...) Hős volt, mert a nép nyelvét olyan magasra emelte, mint senki a világirodalomban, aztán hadat üzent a „hájszagú” póriasságnak, a vad, fokhagymás rikkantásoknak, az „ázsiai megalomániának” s ő, a keleti vér, Bugac ellenébe Nyugatot szögezte. Hős volt és - ha úgy tetszik - „bátor” is volt, nagyon bátor, olyan bátor, amilyen csak egy író lehet, mert kegyetlen önmarcangolással vallott, annak mutatva magát, ami s csak lelke parancsára szólalt meg, sohase népszerűség-hajhászásból és élete egy szakán tíz évig egyetlen verset sem írt. (...)
(1932)
(részletek)
(...)
Arany János, a legmagyarabb költő, talán épp képességének és szerepteremtő erőnek ebben az aránytalanságában a legmagyarabb. Nincs irodalmunknak nagyobb költői erőkészlete nála. Sosem álltunk közelebb ahhoz, hogy egy elsőrangú összegezőt, egy Cervantest, Shakespeare-t, Arisztophanészt adjunk a világnak, mint mikor a kvietált színészfiú tollat fogott, s egy magyar író sorsa sem példázza úgy népünk gyógyíthatatlan alkati betegségét, mint az a hosszú szenvedés, mely alatt ez az órjás erő Arany ismert munkásságába szorult.
(...)
Nincs lehetetlen az akarata számára, csak az akarata bénul el hónapokra, évekre, évtizedekre. Ha felbuzdul, minden a rendelkezésére áll, nincs olyan vállalkozás, melyben készletei kimerülnének - csak épp a felbuzdulás képessége akadozik. „Nem dolgozom, csak ha valami hajt. Egyébkor lusta mélabú temet, Mely elefántnak néz szúnyognyi bajt.”
Mi ez a mélabú, melyre Arany se talál magyarázatot anyagi és testi bajokon, a „sors szemverésén” kívül? Ha a mesterség nehézségei felől nézem: a kísértetek könnyűségével dolgozik, mintha a kakasszót érezné a háta mögött; ha a lelke felől: csodálatos nehezen, belső gátlások éjfele és hajnala közt. Amikor meglódul, régi építészre emlékeztet, aki munkászászlóaljakat mozgat a márványbánya és a dóm közt; amikor elernyed, van benne valami a keleti fejedelemből, aki bánatosan gubbaszt palotájában, s szinte nem is tudja micsoda országnak, micsoda kincsnek az ura. Megértettünk valamit Aranyból, amíg ezt nem érjük?
(...)
Petőfi kétségkívül kevesebbet töprengett a mesterségen és önmagán, tehetségének mégis jobban ura; a versébe tóduló elemek magasabbra szöknek, de nem jönnek olyan mélyről, nem abból a vegetatív homályból, mint Aranynál. Petőfit nem nyugtalanítja a saját tehetsége, Aranyt igen.
Olvasóit persze megtéveszti az ő csodálatos intelligenciája. Mestere a szerkesztésnek, hatalmas a műfaji alakítóereje. Érdemét a régibb írókkal szemben ő maga is a „belső forma” készségében látta. Testet adott a műnek, és a testnek megvolt a biológiai hitele, az alaknak a természeti igazsága. Pszichológusnak is következetesebb elődeinél. Alakjai egy biztos belső terv szerint nőnek, s ő minden mozdulatukban érvényesíti egyéniségük logikáját. Mindez igaz, tehetsége mégis intelligencia alatti, kiömlését az értelem fékezheti, de forrásait nem érinti. Arany tehetsége féktelenebb, hatalmasabb, zavarosabb, azt merném mondani, anarchikusabb, mint az értelme. Felejtsük el egy pillanatra a tankönyvek s a versekbe rejtett önarckép Aranyát, figyeljünk költői természete önkéntelen vallomásaira, és egyszerre igen messze vetődünk az Arany-Gyulai-iskola, az Akadémia s a Szent István-rend Aranyától.
Arany sokkal inkább „outcast”, mint „akadémikus”. Értelmében az idegenek előzékenységével vállalta a társadalom konvencióit, ösztöneiben azonban sohasem vállalhatta őket, mert nem hitt bennük. Őt nem a lázadás, hanem a világra hozott reménytelenség zárta ki a társadalomból. Ez a reménytelenség egyforma messze áll a tüdővészes költők elvi pesszimizmusától s a valóságrágalmazó naturalizmustól. Az ő pesszimizmusa nem értelmi, hanem szemléleti. Egy nagyobb gravitációjú föld a lelke, mely felé a dolgok reménytelenségük súlyával esnek. Arany derűje alatt ólmos testvériségben él a valósággal s mély meghasonlásban az emberek reményeivel.
(...)
Órjás ő, aki kinőtt az emberek reményei közül. Nehéz, brutális, erejében zavart, lelke láthatatlan földrengéseivel vívódó. Minden olvasója megfigyelhette, hogy verseinek atmoszférája mennyivel sűrűbb, nyugtalanabb, mint a versek gondolatai, érzelmei. Nem kell legjobb balladáira, V. László-ra, Ágnes asszony-ra hivatkoznom, melyek nem tárgyuktól, hanem hangulatuktól oly sötétek, megrendítők; legszebb lírai darabjaira még inkább áll ez. A szegény jobbágy vagy Az elhagyott lak mutatja, hogy Arany rémtörténetek nélkül is tudott balladát írni. Olyan az ő költészete, mint egy vérig keserített ország sajtója, a hatalom (nála a szellem lojalitása) megszelídíti a tárgyat, de a sorok közül sötét szemek villognak. A történelem, a lélek sötét erői nem törhetik át az értelem kordonjait, de zúgásuk besötétíti az eget a vers ünnepélye felett.
(...)
Képzelete is félhomályban dolgozik. Petőfinél a hasonlat: ugrás, s a költő tudja, hová ugrik. Arany megálmodja a képeit, s van bennük valami logikával meg nem fogható, amelyhez maga sem tudja, hogy jutott. Megvádolták képzavarral; csakhogy az ő „képzavara” nem két egymást ütő kép közt támad, hanem egy-egy képnek az aljába húzódik; olyan zavar ez, mint amely a forgóba tekintőt fogja el. „A széles völgy egy lábnyom: a Súlyos had óriás nyoma.” Ráfogható egy csepp értelmi zavar, de hány verset kell elolvasnom, amíg ilyen gyönyörű képet találok. (...) Még a fehér gulyákról is szívesen hallom, hogy ők a puszták havasa, s a kaján hitről is, hogy egy törött nádszálon ül. Arany legszebb képeiben a szellem ellenőrző rétegeinek pillanatnyi bénulását érzem a mélyben lefolyó felfedezéssel szemben. Benne is, mint Shakespeare-ben, van egy jó adag szürrealizmus.
Ugyanennek a pillanatnyi bénulásnak köszönheti nyelve fogalmazási meglepetéseit is. Arany szentenciái nem goethei bölcs mondások, nem a formulázó erők remekei; egy buja nyelvi képzelet veti fel őket, szinte a szándék alól, az önkéntelen asszociációk világából, ahonnan az élcek is jönnek. A legegyszerűbb kifejezésnek is évszázados szólások erejét tudja adni. „Útját arra vette, amerre nincsen út.” „Út nélkül bolyong egy magányos lábnyom.” Vagy az ilyen: „Hogy nevetni megtanultam, Sírni immár jól tudék.” Valami írás előtti van Arany nyelvében; tömörség, melyre az írástalan dikció szorul, a népköltészet és népmondások tömörsége, hol a mondatot nem az írás tartja össze, hanem az emlékezetben erre-arra ráncigált szavak görcsös egymásba kapaszkodása. Ezért is ragaszkodik a népi kifejezésekhez. Később másolja őket, eleinte inkább teremti. Népi kifejezéseinek a jó részét ő maga csinálta a félöntudatnak ugyanazzal az alakító erejével, mint a nép.
(...)
A fiatal Arany előtt két nagy példa állt; az egyik Byron volt, a másik Petőfi. Egy világnagy középszerűség s egy isteni helyi nagyság. S Arany megírja Az elveszett alkotmány-t Byron jeligéjével, s megírja a Toldi-t a János Vitéz ellendarabjául. Valamerre el kellett indítani a lázadó hordákat, s ő ráhajtotta őket Byron csapására s aztán rá a Petőfiére.
Láttuk Arany költői természetét, s úgy érezzük, Byron nyoma jobban megfelelt neki, mint a Petőfié. Byron anarchiát mímelő szellem, Arany anarchikus. Amit az vall, Arany a természetében hordja; ami annál mutatott póz, Aranynál rejtett valóság.
(...)
Toldi sikere és Petőfi barátsága csak ideig-óráig némíthatja el az erőket, melyek sem a Toldi-ban, sem ebben a barátságban nem vettek részt. Arany ismerte Petőfit, de Petőfi, aki olyan jól eltalálta a hangot vele szemben, ismerte-e őt? „Toldi estéjé-t, ha a lelked kinyögöd is belé, elkészítsd október 10-ig” - írja Petőfi. Ez a hang jólesik, de felelni rá csak a Petőfi nyelvén lehet. „Kedves fa-Jankóm” - írja Petőfi, s neki is ki kell találnia valami hasonló bolondot. (...) Azonban a maga bajairól a maga nyelvén kivel beszéljen? S költészetében a maga nyelvén beszél-e? (...) Arany szereti Petőfit, de mellette is magányos marad. Van valami jelképes abban, hogy az ifjú Toldi mögött oly hamar föllép az öreg Toldi, a rettenetes erő most már rozsdás páncélban, pajkos énekektől bőszítetten. Az ifjúság mögött a világfájdalmas, meghasonlott mogorvaság.
(1932)
(részletek)
(...)
Minden szál hozzá vezetett, és minden szál tőle vezet, a magyar szellemi életnek ő a sugárzási központja. Vörösmarty, Petőfi és Ady költészetében van valami csodaszerű - Arany Jánost matematikailag le lehetne vezetni az előzményekből és a magyar adottságokból. Ha van értelme szellemi jelenségekkel kapcsolatban gyökerekről, szerves fejlődésről beszélni, Arany Jánosról lehet ezt mondani.
Az életrajz a mezei munkával foglalatoskodó parasztgyermek képével kezdődik - de vérében nemesi hagyományok kapcsolják össze a magyar, a nemesi történelemmel. Benne teljes szintézisbe jut népi realitás és nemesi história, a romantikus hagyomány és a Petőfi-féle vívmány. Hite szerint kálvinista, de megértője és kifejezője a katolikus középkor lelkének. Átéli és költészetté teszi a XIX. század kétféle nemzetfelfogását: az optimistáét és a pesszimistáét. Legmagyarabb magyar költő lévén, oly nyitva áll a magyarsággal összeegyeztethető európai szellemáramlatok számára, oly sokat tanul a Nyugat legnagyobb mestereitől, mint senki más. Ily módon a teljes magyarság hordozója és képviselője. Csak egy réteg hiányzik belőle, az, amely a magyarságból is hiányzott még pályája kezdetén, és amellyel pályája végén rosszkedvűen találja magát szemben: a városlakó polgár világa. Ezen az egy csonkaságon múlik, hogy az a magyarság-kép, amit művében ad, ma már történelmi múlt.
Arany János tág magyarsága lassú, szerves fejlődés eredménye, szűk és lokális kezdetekből szélesül lassanként kozmosszá. Arany János ugyanabból a debreceni rokokó és diákos költőiskolából indul el, mint elődje a nagyszabású hagyományfejlesztésben, Csokonai Vitéz Mihály, ugyanazok a népi ízű „mesterkedők” az első mintái, akik Csokonainak, azzal a különbséggel, hogy számára már Csokonai is mester. Ez a debreceni formavirtuózkodás és a hexameteres Lúdas Matyi-humor az igazi népi hagyomány a XIX. században - Arany ebből merít, míg Petőfinek ezzel az eleven hagyománnyal semmi érintkezési pontja nincs.
Amint már Beöthy Zsolt is rámutatott, a debreceni kollégiumból nő ki Arany első műve, a hexameteres, komikus eposz, Az elveszett alkotmány. A 40-es évek reformlelkesedése inspirálja ezt a különös elsőszülöttet. Az elveszett alkotmány a megyei élet kegyetlen szatírájú rajza, egyformán kigúnyolja a maradiakat és az elhamarkodott szájas újítókat. Az első mű egyúttal az utolsó is, melyben Arany leplezés nélkül hallatja véleményét a napi realitásról, bátran és élesen beleszól az aktuális kérdésekbe. Az elveszett alkotmányban Arany még egyáltalán nem népies, csak a hagyományok őre, a Csokonai-vonal folytatója. A következő mű már a Toldi, a népies-nemzeti költészet legkánonikusabb műve.
Közben ugyanis Arany megismerkedett a János Vitézzel, Petőfi irodalmi elvet adott Arany Jánosnak, a népköltő elgondolását.
De a két népköltő beállítottságában nagy különbség van. Petőfi részben politikai eszméinek a hatása alatt tűzi ki a népköltészet programját, részben pedig alkotáslélektani elvből: zseninek tudja magát, aki szabadon, konvenciómentesen, a természet szavát követve alkot, mint ahogy a nép alkot a romantikus elmélet szerint. Arany népiességének a lelki oka ellenkező irányú: nem a zsenijében, hanem a nem-zsenijében, a határaiban való hit, mérhetetlen szerénység és ugyanakkor mérhetetlen magyar gőg. Arany János népköltői attitűdje jellegzetes magyar finitizmus: ismeri a határait, és nem akarja túllépni, nem akar idegen területre lépni, hogy megőrizze lelke függetlenségét. Ő maga mondja Pákhnak: „Hogy inkább a népiest művelem, oka hajlam, ismerése saját erőmnek, s talán némi princípium is.” A nép gyermeke más társadalmi osztályt, más világot nem ismer, mint a népét, s ebből a belső határból éppoly nehezen mozdul ki, mint szülőföldjéről, Szalontáról. Csak később és nagy lassan, saját költői óriás voltának az objektív, kívülről kényszerítő hatása alatt hagyja el azokat a szűk, népi határokat, amelyeket önmaga köré vont.
Toldi egy csapásra az ország első költői mellé emelte alkotóját. Arany azt adta, amire a nemzedéknek a legégetőbb szüksége volt: a magyar nép hősét, a mintaszerű magyart.
Toldi Miklós alakja teljes plaszticitássá csak a következő trilógiarészek révén érett, de már az első Toldiban bent volt az Arany-féle magyarság-koncepció. A legfontosabb vonása a képnek talán az az első pillanatra mellékesnek látszó mozzanat, hogy Toldi a „kisebb fiú”, akit mellőznek a „másik” miatt. Ez részben a nép helyzetére vonatkozik - György az udvari, a nemesember, Miklós a paraszt, és benne a paraszt glorifikálódik. Egyben kifejezi a magyarság ősi homályos érzetét világhelyzetéről. A magyar mindig a kisebb fiú volt, a parasztsorsra kárhoztatott, Európában és a saját földjén, ahol mások, az idegenek élték az udvar pompás életét.
Toldi Miklós az igazi érték, akit nem lehet véka alá rejteni. Fényes tulajdonságai, ereje (nemesi-heroikus vonás), lovagiassága (a magyar egzotikum része, szintén nemesi vonás, a lengyelekkel rokon), szívének tisztasága (biedermeier) feltétlenül megcsillantják dicső hírét, nevét a világ előtt... amint a magyar dicsőség újra fényeskedni fog egyszer, Európában, a nagy királyi udvarban.
És már itt feltaláljuk a Toldi-koncepció etikai magvát, Arany János magyarság-képének a legfontosabb gondolatát. A magyar fajta legszebb tulajdonsága egyúttal legnagyobb átka is: hogy Toldi, a magyar ember fenntartás nélkül emocionális természetű, érzéseinek, bánatának, szeretetének, haragos indulatának s lelkének a rabja, az ész és a józan életszabályok nem uralkodnak rajta. Toldi haragja miatt bűnbe esik... Ezt tette már a legendai Toldi is, ezt teszi Toldi a másik két részben, ezt teszi Etele is, Arany másik epikus hőse. Arany az egyéni magyar sorsot ebben a szimbólumban foglalta össze.
(...)
A szabadságharc utáni bénult időkben Arany sokkal inkább meg tud nyilatkozni, mint a szabadságharc előtt. A megtört fájdalom országa, ami akkor Magyarország volt, az ő lelki tája. A történelem találkozik belső diszpozíciójával, és Arany a hivatott énekes, aki siratja nemzetét, mint egykor Osszián. A hangja egyre jobban távolodik a szorosan vett népiestől, és ebben a mértékben tágul világa is. (...) Toldi estéjében már a kész Arany áll előttünk: a történelmi realista, aki a korok mélyebb mondanivalóit éli át - és a melankolikus Arany, aki Toldi alkonyában már magának és népének az alkonyát siratja, profetikusan és fiatalon.
(...)
A nyelv a nép nyelve, de stilizált népnyelv. Mintegy a népnyelv quinta essentiája, oly tömény oldat, hogy maga a nép már nem is értheti meg. Arany jegyzetekkel magyarázza kifejezéseit, talán érzi, hogy Buda halála nemsokára a magyar irodalom legnehezebb olvasmányai közé fog tartozni. Nyelvészkedő szorgalmának gyümölcse ez a nyelv, melyet csillagmérföldek választanak el Petőfi közvetlenségétől. Aki a hunokról ír, nem is beszélhet a XIX. század változandó nyelvén; aki az örök magyar sorsot akarja kifejezni, annak az örök magyar nyelvet, a lényegnyelvet kell megteremtenie.
Ebben az arisztokratikus emelkedettségben még inkább szembetűnő Arany képzelet-alkatának sajátossága. Alapvonalaiban a lehető legnagyobb elgondolású, de részleteiben a kis dolgok művésze, realista. A nagy hun tragédiát nem népcsaták véres és kontúrtalan forgatagában mutatja be - az egykorú kritikának hiányoztak is nagyon a harci képek -, hanem családi jelenetekben, apró kis mozzanatok egymás mellé rakásában. Hasonlatait a mindennapi életből veszi, fantáziájának iránya Vörösmarty derealizáló képzeletének az ellentéte. Még a mitikus alakok is a magyar valóságból fakadnak, és Hadúr a legmagyarabb isten az összes isten között. Nem szükséges példát hozni az iskolai irodalomtörténet, sőt még Riedl is, Arany legnagyobb ismerője, Arany százarcú művészetének mindig ezt az egy vonását emeli ki: plaszticitását, hogy minden jelenetét látni lehet, hogy minden alakját körül lehet járni.
Arany későbbi, polgári közönségét mindig ez a realizmus ragadta meg a legjobban. Milyen csodálatos, mondták, hogy a cica óvakodva lépked, hosszan elnyúlt testtel, szóról szóra úgy, mint ahogy csakugyan csinálja. Az irodalomtörténet ettől a kis dolgok művészetétől nem vette észre Aranyban a monumentálisat, amire csak legújabban kezdik felhívni a figyelmet, például Németh László. Minthogy szokás lett Arany minden tulajdonságát kánonikusan magyar tulajdonságnak beállítani, kialakult az a vélekedés, hogy az igazi magyar költő realista, józanul ragaszkodik a földhöz, nem vész el fantáziája végtelenjében. Ily mód szorultak háttérbe Arany hamis beállítása által a legnagyobbak, Berzsenyi, Vörösmarty, Ady, akik minden voltak, csak nem józanok és nem realisták.
Pedig Arany realizmusa nem a leglényegesebb, nem a legaranyjánosibb és nem is a legmagyarabb mozzanat költészetében. Realizmusát a kor determinálta. Dickens, Thackeray, Flaubert és Gogol kora. Az általános európai realizmus egyrészt reakció volt a romantika elmosódó kontúrjai ellen, másrészt a polgárosztály józan racionalizmusának a kifejezése. Arany is korának fia volt, de éppúgy, mint az imént említett nagyok, sokkal több volt, mint a valóság hű ábrázolója. „Nem a való hát: annak égi mássa”, mondta Arany is.
(1934)
(részletek)
(...) Mert lehet-e véletlen, hogy Toldi estéje szinte közvetlenül az első Toldi után, még a forradalom kitörése előtt jött létre? A két költemény tónusa, mint ismeretes, élesen ellentétes. Ennek ellenére azonban a belső költői felépítés még teljesen az első Toldi ábrázolási elveit mutatja. Már Riedl utal arra, hogy formai kompozíciójában Toldi estéje az egész vonalon párhuzamos az első Toldival. Ez a hasonlóság azonban még mélyebbre megy, s éppen ebből a mélyebb hasonlóságból jönnek napfényre Arany költői kételyei az első Toldi végének, a benne kifejezésre jutó megoldásnak helyességét illetőleg. Toldi ugyanaz az ember, mint az első költeményben; újra ugyanaz, ereje és embersége ugyanaz. Ámde ami az elsőben félig meseszerű megoldásnak látszott, arról itt kiderül, hogy az semmiképpen sem lehet megoldás. Toldi, a paraszt - most már igazán paraszt - nem volt és nem lesz soha otthon Lajos király udvarában. Mint parasztot küldi számkivetésbe Lajos király, a paraszt erejét hívja segítségül, amikor a nemzet becsülete veszélyben van. S ismét nem csalódik, a paraszt ereje tényleg győzelmet arat, ott, ahol az összes lovagok vereséget szenvednek, vagy gyáván félreállnak. Ez a győzelem azonban nem teremt igazi kibékülést Toldi és Nagy Lajos között, nem helyezi vissza Toldit a lovagi világba. (...)
(...)
A paraszt Toldi tehát nem tud beolvadni a hűbéri Magyarországba: Toldi végig idegen test marad Lajos király lovagi világában. Arany realizmusából, amely ezt a paraszti alakot megteremtette, talpra állította, mozgásba hozta, szükségképpen következik, hogy az most már magától, saját belső társadalmi és lelki szükségszerűségeitől vezetve mozog, függetlenül költője tudatos szándékaitól, illetőleg leleplezve Arany legmélyebb, politikailag nem tudatosított elgondolásait. És ez az alak olyan világban mozog, amelyet ugyanez az aranyjánosi realizmus teremtett meg, szintén független, saját logikáját követő mozgást adván neki. Ez a kettős mozgás pedig szakadatlan cáfolata az első Toldi végének, a benne kifejezésre jutó félig történelmi, félig meseszerű nemzeti apoteózisnak.
A témáknak megvan a maguk logikája. Nagy költészetben a téma sohasem véletlen, sohasem pusztán szubjektív. Viszont: a költő szerencsés vagy szerencsétlen viszonya témáihoz, e témák önkiélése a költő sajátos társadalmi és irodalmi lehetőségei közepette mélyen belevilágít a költői egyéniség lényegébe, lényeges viszonyába kora központi kérdéseihez.
A Toldi-koncepció elvi megoldhatatlansága Arany János realizmusa szempontjából tehát azt jelenti: Arany egyrészt nem tudhatja és nem akarhatja a paraszti Toldit véglegesen, belsőleg kibékíteni a lovagi világgal, szervesen belevezetni abba, igazán beleolvasztani. Másrészt - és itt felmerül Arany János költészetének egyik központi kérdése, az epikai hitel kérdése - nem ábrázolhat harcot Toldi és a lovagi társadalom között, csak kirekesztettséget, duzzogást, kétségbeesést, félretoltságot és félrevonulást. De az Arany-féle epikai hitel problémája mögött a realizmus problémája rejlik. Arany Toldi-megoldásának ez a kettőssége mélyen rávilágít kora társadalmára, sőt az egész őt követő század paraszti fejlődésére is. Itt, anélkül, hogy tudná vagy akarná, Arany világosan feltárja a 48-as szabadságharc gyenge, bukást okozó oldalait, megmutatja - legtöbbször persze öntudatlanul - a 48 utáni magyar fejlődés tragikus motívumait.
(...) Arany nem volt soha vérbeli forradalmár, mint Petőfi. Híve volt a 48-as forradalomnak, és nem vált soha renegáttá. De egész beállítottsága, egész emberi és költői mivolta gyökértelenné, szárazra vetett hallá tette őt 48 bukása után. Az egyetlen igaz barátnak, Petőfinek elveszte szimbólum Arany életében. Azt vesztette el, amit Petőfi, a Petőfivel való találkozás, a Petőfiben megtestesült népi forradalmi erő jelentettek világképe és költészete számára. Leglényegesebb mondanivalóját nem lehetett többé továbbfejlesztenie, mert úgy, ahogy azt mint „konstatáló” költő látni és ábrázolni tudta volna, nem lett volna igaz, nem lett volna költői hitele. És ebben a kérdésben az óvatos, külső életében kompromisszumokra hajlamos Arany János nem ismert megalkuvást. Hallgat, kínlódik, tusakodik magával, kétségbeesik, de sohasem kendőzi a valóságot.
Talajtalanná, magányossá vált így Arany János. Tipikus modern költői sors, hogy ebből a talajtalan magányosságból szuverénül tudatos, formailag tökéletes művészet nőtt ki. A „hitelesség” kérdése most már formai kérdéssé, a legmagasabb rendű artisztikus igény kérdésévé vált számára. Ebből a problematikából nőtt ki az első kettőtől gyökeresen különböző új Toldi; ebből a problematikából a 48 előtt tervezett fejedelemkori eposzt éppoly gyökeresen megváltoztató hun trilógia terve és a megvalósult Buda halála.
A még mindig elevenen élő nemzeti érzés, függetlenségi vágyakozás most már artisztikus összekapcsolása a társadalmilag, életbelileg talajtalanná vált népiséggel: ez a forradalom utáni Arany formavívódásainak tartalma. Innen ennek a súlyos belső harcnak nagy artisztikus eredményei, artisztikus sikere. De innen tartalmi vagyis nemzeti, népi kudarca. Az első két Toldi a maga sajátosan tökéletes formájában csakugyan a megújulásra szomjazó nép, a felszabadulandó parasztság vágyaiból nőtt ki. Toldi szerelme és Buda halála: kísérletek, tökéletes formaművészet segítségével áthidalni azt a mindig növekvő szakadékot, mely a népi Magyarországot a hivatalostól, az államitól, de az irodalmitól is (még a legjobbtól, a legművészibbtől, a legmagyarabbtól is) elválasztotta. Arany érezte, hogy ez az áthidalás nem sikerült. (...)
(...)
Sajátos sors: a magányos, a meghasonlott Arany János klasszikus íróvá lett. Leghatározottabban és legvilágosabban Beöthy Zsolt fogalmazta meg Aranynak emez irodalomtörténeti helyzetét; Arany műve „méltó betetőzése egy dicső szellemi fejlődésnek”. Beöthy szerint költészetünk fejlődhetik, „de ha hű akar maradni nemzeti életünk vezéreszméihez, úgy továbbfejlődésének alapja csak Arany lehet”. Arany költészetének ilyetén klasszikussá proklamálása nemcsak a költői formák tekintetében jelenti annak az epigonizmusnak egyedül igazi magyar költészetté nyilvánítását, mely mint hivatalos irodalom 67 után uralkodott, hanem ezenfelül az irodalom egész tematikájának és világnézetének, minden költői tartalmának beleszorítását abba a lelkiségbe, amelynek alapja a 67-es kompromisszum feltétlen elismerése.
Arany János klasszikussá nyilvánításában teljesen ártatlan. Sohasem szerette ezt a rátukmált szerepet, és magányos maradt tisztelői és kanonizálói közepette. Idegen világ volt számára Magyarország 48 utáni fejlődése; egyedül az osztrák önkényuralom elleni nemzeti ellenállás adott bizonyos új tartalmakat költészetének, mert időlegesen összefűzte őt a nemzet egy általános központi törekvésével.
Idegenül és értetlenül élte végig életét az öregedő Arany. Természetszerűleg nem érthették meg lapos epigonjai, a 67-es kompromisszum, a 67 utáni „nemzeti” formájú népelnyomás politikai és irodalmi haszonélvezői. Arany János képét, ha igazán látni és megérteni akarjuk, teljesen meg kell tisztítani a hozzátapasztott epigonizmustól.
(1947)
(részletek)
Tudvalevő, hogy ebben az időben szélhámos ál-Petőfik bukkantak fel az országban s aratták le a halott költő népszerűségét. Az irodalomban is ál-Petőfik léptek fel, a nagy költő csodálatosan rossz tanítványai. A leghangosabb köztük Lisznyay Kálmán volt (1823-63), aki 1851-ben rendkívüli sikert arat Palóc dalok című könyvével. Csakhamar nyomába lép Szelestey László, Spetykó Gáspár és mások. Verseik művészi értékükkel nem érdemlik meg figyelmünket, de mint irodalomtörténeti dokumentumok, annál inkább. Lisznyay és társai műve a népiesség és Petőfi önkéntelen paródiája, a magyar irodalom legalacsonyabb színvonala, nevetségesen torz lapja történelmünk egyik leggyászosabb fejezetének, de egy ideig ez tölti ki a beállott vacuumot. A 40-es években még a holdvilágfaló líra művelői, most modort cserélnek s népi gúnyát öltenek magukra. Szállítottak népiességet, magyarosságot, merész nagyotmondásokat, a képzelet olyan részeg viháncolását, hogy az olvasónak leeshetett az álla meghökkenésében. Lisznyay állandóan feltűnőre, rendkívülire pályázik, de csak örökzöld, hóbortos cimbora; mintha kissé mindig be lenne csípve. Csupa ötlet, de micsoda sületlen ötlet! Petőfi demokratikus tüzéből semmi sem él benne, ideálja egy a nép nyelvén, szokásain, képzeletén alapuló eredeti nemzeti költészet, mert a hazafias érzés nála s társainál a népi nyelv felkarolásában mutatkozik. Amint Szelestey kifejti: „a nép a nemzeti szokások és nyelvi sajátságok legmegbízhatóbb antikváriusa”, illetve „hasonlít azon mezőhöz, mely kebelében a régi kor kincseit öntudatlanul ápolgatja”. Lisznyay a palócság, Szelestey Kemenesalja, Székely József és Balogh Alajos a Dunántúl, Concha Károly a Rábavidék, Csermely Sándor a Hegyhát, Jakab János a székelység, Turpásztói László a Nagykunság, Benőfi Soma a Kékes, Spetykó Gáspár a Mátravidék nyelvét viszi át a költészetbe, s Lisznyaynak egy időre sikerül a palóc tájszólást divatossá tenni. Lisznyay a palócságból ősmagyar mitológiát vélt meríteni, s nem akarta elhinni, amire pedig már Erdélyi János figyelmeztette, hogy az ő „ősmagyar” mítoszai nem egyebek, mint szlovák babonák.
(...)
Dosztojevszkij ismert megjegyzése szerint az orosz regény Gogol Köpenyéből bújt elő. Lisznyayék hasonlatainak jórésze, sajnos, Petőfi kevésbé szerencsés képeinek inspirációjára született. Mivel például Petőfi Isten kalapjának nevezte a földet s rajta bokrétának hazánkat, Szelestey tovább gazdagította az isteni ruhatárat, s az alkonyeget magyar mentének nevezte ki. „Az Uristen varrta, Táméntalan aranygombok A csillagok rajta”, a fehér hold meg bokréta szerinte, s egy szerelmes lány a betyárja nyakába kerítette.
Lisznyay igazi ál-zseni, tehát természetesen zseniálisabbnak hat az igazinál. Sikere óriási, 1850-60 között ő a legünnepeltebb magyar költő, Arany sohasem közelítette meg népszerűségét, sőt Petőfivel is vetekszik. Palóc dalok című könyve rövid idő alatt 6000 példányban kél el, festményeket készítenek róla, ő a Pilvax, a Komló, az Arany Sas hőse, verseket írnak hozzá, idegen nyelvekre fordítják, megzenésítik. Iskola is támad körülötte: a provincializmus, a nagyotmondás és hasonlathajhászás iskolája. (...)
(...) A forradalom előtt, mikor családja a jobbágyi adózás igaztalan terhét szenvedi, tele van megbántottsággal és fölháborodik a nemesség jogtalan kiváltságain. Így írja az Elveszett alkotmányt, egyaránt gúnyolva a maradi és a haladó nemességet. Így lesz a nép költője, Petőfi barátja és fegyvertársa. A hagyományos tanítás szerint a higgadt természetű Aranyt külső befolyás, főképp a Petőfié vitte bele a szabadságharcba. Pedig Arany igenis, szívvel-lélekkel híve volt a szabadságharcnak. Helyeselte a jobbágyfelszabadítást, a közteherviselést, s tudta, hogy a szabadságharc a reakció által reánk-kényszerített jogos önvédelmi harc volt. Versei és cikkei eléggé bizonyítják ezt. Sokatmondó tény, hogy a szabadságharc Arany egyik legtermékenyebb korszaka; másfél évnél rövidebb idő alatt több mint húsz verset ír. E versek mind a forradalom ihletében és szolgálatára születnek, többnyire a néphez szólnak (köztük a Rásüt az esthajnal, Földi mit csináltok? Én vagyok az anyám átka stb.), de lelkesen helyeselte Kossuth legszélsőségesebbnek tartott lépését, a detronizációt is és megénekelte 1849. április 14-ét, utána májusban hivatalt kér és kap a belügyminisztériumban, június 16-án buzdító versek írására ajánlkozik Szemerének, majd kormánylap szerkesztésére kér engedélyt s még június 28-án is ezt írja feleségének: „Az orosz gyorsan halad előre és nincs ellene elegendő erőnk összpontosítva. Most mindenfelé népfelkelés rendeztetik. Vajha a magyar nép képes lenne életre-halálra küzdeni. De kétlem”. Ez bizony nem békepárti levél; itt nem Görgey, hanem Kossuth híve szól.
És Arany a bukás után sem pártolt el a szabadságharc eszméitől. Évnapra című versében (1850) 1848. március 15. megtagadását a Megváltót eláruló Péter gyengeségéhez hasonlítja; a Szondi két apródja a szabadságharc dicsőítése. S ha a Nagyidai cigányokban torzképet rajzol is a szabadságharcról, a gúny csak a vezéreket éri, mert Arany másképp ítélte meg a vezetőket és másképp a népet, (...)
A jelek szerint Arany szociális téren körülbelül annyit akart, amennyi történt s amennyit az imént felsoroltunk. Magatartása valóban megváltozik 1849 után, még pontosabban 1853-tól, mikor a jobbágyság felszabadul egyoldalú terhei alól, mikor a jobbágy és a nemes törvényelőtti egyenlőtlensége megszűnik, ő maga pedig a honoráciorok közé emelkedik. Megszűnvén a parasztság és saját sérelme, mely addig az emberi együttérzés és az egyéni érdek szálaival egyaránt a paraszti közösséghez fűzte, Aranynak most nincs oka többé, hogy ne haladjon együtt a nemességgel, amelyhez voltaképp kezdettől fogva odatartozónak érzi magát. A fennálló rend ellenzékéből most lassacskán a köznemességgel azonosuló emberré válik, s ellenzékisége csak az elnyomó idegen hatalommal szemben parázslik tovább. Ahogy Illyés írja: „Tán maga sem tudta, nagyon valószínű, hogy maga sem vette észre, hogyan kezd alkalmazkodni.” Azt mondhatnánk tehát, hogy új magatartásának magyarázata nem a népi törekvések bukásában, hanem épp a megvalósulásában rejlik. Mert hiszen e törekvések részben sikert arattak, s körülbelül olyan mértékben, amilyenben Arany akarta.
Kell rá bizonyíték? Az egyik negatív: az, hogy Arany sosem panaszkodik a népi törekvések meghiúsulása miatt. Nem veszi például észre, hogy a jobbágyi szolgáltatások megszüntetése nem volt elegendő a teljesen pénztelen paraszt talpraállításához, sorsa megjavításához. Hozzájárul ehhez, hogy családja régi pörét ő pör nélkül is megnyerte: mindjobban az úri osztály, pontosabban a vezető honorácior-réteg tagja lett. Az 1850-es években írja sógorának, hogy Kőrösön két kaszinó van: polgári és úri, s ő az utóbbiba lépett be. S hogy családjában a nemesi származás öntudata él, jó közvetett bizonyítéka, hogy leánya, Juliska ötágú koronás pecsétnyomót készíttet, fia, László pedig részletesen ismerteti nemességük történetét. Politikai barátai a Deák-párt vezetői, maga Deák, Kemény, Csengery stb., ama Deák-párté, mely a művelt, óvatosan haladó vagyonos középnemességet képviseli. 1849 után nincs nálunk többé olyan demokratikus ellenzék, mint a 40-es években volt, a főurakon kívül (akik már szinte a társadalom fölött lebegtek) csak két rétegnek van súlya: a birtokos-nemeseknek és a honorácioroknak. Arany az utóbbihoz tartozott és ugyanúgy ítélte meg a dolgokat, mint kora vezető magyarjai. Nem csoda, hogy a Deák-párt őt nyilvánította hivatalos költőjének, a nemzet igazi kifejezőjének. A párt vezéreinek figyelme 1853 végén, tehát alighanem a Nagyidai cigányok megjelenése után ébredt fel iránta. (...)
Arany írásai lépten-nyomon elárulják, hogy most már nem paraszti szemmel nézi a világot. Mikor Tompát értesíti, hogy ki fogja adni lapjában Sírboltban című költeményét, amely az előkelő nemesség érdemeinek magasztalása, hozzáfűzi: „Arisztokrataságát mit bánom én? Csak le ne foglalják a haza szóért.” (1862. máj. 20.) Ugyancsak Tompának panaszkodik, hogy a szabadság őrjöngővé teszi a magyart; talán már ő is hazaárulónak számít, mert Deákkal, Eötvössel cimborál. (1868. június 5.) Az 1869-es választások alkalmából két elkeseredett versikében tör ki, hogy a „szatócsok és részeg parasztok” kiirtják az értelmiséget és az urakat - egy választás alkalmából, ahol a szavazás magas vagyoni cenzushoz volt kötve és csak a lakosság hat százalékának volt szavazati joga. Az a mód sem éppen a paraszté, ahogy a múltat szemléli. Hiszen a paraszt általában nem érez családias kapcsolatot a múlttal és előkelőségeivel: Arany maga állapítja meg, hogy „mintha népünket nem érdekelné sorsa a nemzetnek, mely őt századokon keresztül dolog (res) gyanánt tekintette” (Naiv eposzunk.) Abban a meghatott rajongásban, amellyel Arany a magyar lovagvilágot, az előkelő nemeseket és címereket festegeti, a Toldi szerelme is magán viseli a szóban forgó változás nyomait. Arany, aki oly fanyar rosszkedvvel figyeli a jelent, nem tud betelni a múlt képeivel: feléled, ha azokkal lehet, „akik másszor voltak”. (...)
(...) Nyugodtan kimondhatjuk, hogy Aranyt, legalább saját belső tapasztalata szerint, a világosi bukás tette beteggé.
De ha e bukás, mint láttuk, nem a demokratikus haladás megakasztásával sújtott le, akkor hát mivel? Könnyű a válasz: a nemzeti küzdelem kudarcával. Mert Arany fő gondja a nemzet. Művét csak úgy értjük meg, ha tudjuk, hogy ő nem magát akarja kifejezni, hanem a nemzetet. Túlzott szerénysége, de talán még inkább az irodalom hivatásáról táplált felfogása miatt méltatlannak érzi, hogy arról írjon, ami csak az ő személyes ügye. S a nemzeti itt nemcsak az úgynevezett hazafias mondanivalót jelenti. Arany nemzeti akar lenni műve egész jellegében: alakjaiban, meséjében, nyelvében is. Öntudatlanul az epikai hitelt is bizonyára azért keresi, mert nem önmagát akarja megszólaltatni, hanem a nemzetet, s alkotásaiban azért köti magát a nemzet lelkében élő mondákhoz, hogy elfojtsa magában azt, ami csak egyéni, elkerítse magát mindentől, ami nem nemzeti. Élete végén ugyan az Őszikékben saját érzelmeivel foglalkozik, de szerénykedő, öncsúfoló hangjával ezért mintegy bocsánatot kér, és még így is csak önmagának írja őket, nem a nyilvánosságnak. Valósággal kerülte a saját problémáit. Önmaga megmutatása helyett abban érzi a hivatását, hogy visszatükrözze azt, ami a nemzetben homályosan szunnyad. Kollektív költő akar lenni, nemzeti bárd, minél személytelenebb (...).
(...) Már csak azért sem tette tehát szóvá a szegény nép panaszait, mert azt hihette, hogy ezzel veszélyeztetné a nemzet egységét, amelyet mindenekfelett-valónak tekintett. Ez az egység elsősorban arra való, hogy segítségével kivívhassuk függetlenségünket. Arany költészetének fő politikai tartalma az idegen és főképp a német gyűlölete. A nemzeti függetlenség és a Bécs-ellenesség kérdésében az egyébként óvatos költő rendíthetetlen és nem is óvatos.
Lukács György helyesen figyelmeztet rá, hogy Arany hajlandó volt az összes társadalmi bajokért az idegen elnyomást tenni felelőssé. Valóban, a nemzeti függetlenség hiánya az, amit Arany legjobban fájlalt. Legszebb verseiben (Ősszel, Letészem a lantot) ezt siratja el, s költészetének erkölcsi ereje sehol sem oly magávalragadó, mint mikor a nemzetért halni tudó hősöket ünnepli (Szondi két apródja, A walesi bárdok). Ilyenkor nem fontolgat, szava a halálraszántság tüzével lobog. Ez a magyarázata, hogy valósággal kétségbeejti, mikor a koronázás alkalmával ráerőszakolják a Szent István-rendet. Rémülten, kézzel-lábbal tiltakozik: hiszen legmélyebb érzéseinek megtagadására kényszerítik, mikor a gyűlölt Habsburgoktól kell kitüntetést elfogadnia. (Mindez nem azt jelenti, hogy a melldöngető, hangos hazafiaskodás barátja. Ellenkezőleg! A szavakban mérsékelt, higgadt, munkás hazafiságot szereti. Megveti a hazafias verseket, amelyek az 1850-es években elárasztják irodalmi életünket: szerinte a költészetnek még nemzeti értéket sem a hazafias tartalom, hanem a művészi színvonal ad.)
Így történik, hogy mikor 1867-ben a nemzeti függetlenség problémája úgy-ahogy megoldódik, Arany költészete elveszti a tárgyát. Voltaképp már 1861-től kezdve - mikor a közvélemény kettéoszlik - nem nyilvánít többé politikai véleményt. Nem mintha 61-től nem volna más fontos társadalmi és filozófiai kérdés itthon és a világban, amely méltó lenne arra, hogy egy nagy költő megszólaltassa. Némely kortársa meg is látott és ki is mondott ez időben is egyet-mást, ha nem is olyan művészi fokon, ahogy Arany tudta volna tenni. A nemesség új hatalmi aspirációiról, önzéséről, korrupciójáról, a többi osztály önérzettelen gentry-majmolásáról, a kiegyezésről, erkölcsi és világnézeti válságról. Arany azonban 1861-től hallgat, illetve Attila hunjait és Nagy Lajos lovagvilágát festegeti és Aristophanest fordítja. Nem látta volna a nyomasztó jelenségeket, vagy nem fájtak neki? Lehetetlen. Mégis néma maradt. Azt a gyakorlatát, hogy haragjában hallgatott, átvitte költői munkásságára is. Mikor 77-ben újból megszólal, a hazafias probléma helyett egy érzékeny, beteg öregúr fanyar privátlírája hangzik a lantján. Az utolsó nemzeti bárdból így lesz az első dekadens: Pest egyik első költője, aki kedvetlenül nézi a fejlődő főváros visszás jelenségeit.
(...)
Schlegel Frigyes nyomán, akit Arany is jól ismert, elterjedt az a felfogás, hogy csonka az a nemzeti kultúra, amelynek nincs hőskölteménye. A magyar irodalmi életet az 1820-as évek óta nyugtalanítja, hogy nincs népi eposzunk, amely éppúgy alapját alkotná egész nemzeti kultúránknak, mint a homéroszi hősköltemények egykor a görögnek. Arany a cseheket is irigyli - utóbb hamisítványnak bizonyult - régi költeményeikért: „Csak nekünk nincs semmink! Mitológiát csinálni kell, régies eposzt csinálni kell - írja Tompának 1847. április 19-én - különben űr és pusztaság.” Ezért már 1847-ben hazafias feladatként tűzi maga elé, hogy eposzokat fog írni: előbb a fejedelmek korából tervez ilyeneket, majd a hun-magyar mondakörből. Úgy érzi, ezzel teszi a legnagyobb szolgálatot a magyar kultúrának, de azt is hiszi, hogy ez felel meg legjobban képességeinek, s a nemzeti eszme virágkorában ez ígéri a legnagyobb sikert is. Persze, őt is el-elfogja a kétely, hogy az eposz nem korszerű.
(...)
Azt hiszem mármost, hogy Arany ezzel az eposz-írói elhatározással tévedést követett el. Mert az elméletileg kiszámított, korszerűnek látszó és némely tekintetben természetével is összhangban álló feladat mégis ellentétben állt mind Arany egyéniségével, mind a kor szellemével. Ha valaki, hát ő, a múltban élő hajdúivadék alkalmas volt a nemzeti bárd szerepére. De ő nemcsak szalontai hajdúivadék volt, hanem ugyanakkor művelt, modern európai is. Az embereket olyan realista pszichológiával nézte, mint az érett Móricz Zsigmondig egyetlen regényírónk sem; ebben nemcsak Jókait múlja felül, hanem Kemény Zsigmondot is. A Buda halála - mely az elhitető lélektani fejlesztés, a plasztikus ábrázolás és a gyökeres nyelv remeke - nem az utolsó magyar eposz, hanem az első realista történeti regény; közelebb van a Salambbohoz, vagy az Erdélyhez, mint az Iliászhoz. (...)
(1959)
(részletek)
Az első Arany-korszak népiesség-szemléletének legtisztább példáját Toldiban találjuk meg. Ez a mű világosan tanúskodik e népiesség demokratikus tartalmairól -, melyekre Petőfi oly érzékenyen figyelt föl, s melyeket Gyulai is viszonylag korán tudatosított („A kor hangulatánál fogva, mely a demokrácia felé hajlott, oly hőst kellett keresnie, kiben a feltörekvő magyar nép mintegy önmagát lássa” és: „S vajon Toldi, a pórsuhanc, ki lerázza a viszonyok jármát, fölfelé tör mindenütt népünk eszményi oldalait tüntetvén föl, nem hangzott-e össze az 1846-47-i évek vágyai és élményeivel?”) De Toldi mutatja meg legteljesebben a fiatal Arany népiességének esztétikai oldalát is, mely ugyancsak Gyulainál válik kritikai normává, példává.
Toldi népiességének első hatását a mű sajátosan népies hangneme idézi fel. Az, hogy Arany Az elveszett alkotmány körülményes, kedélyeskedő, és lényegileg régi módon népies hangnemével oly gyökeresen szakított Toldiban: Petőfi hatásának tudható be. Petőfi újfajta népiességéhez a közvetlen, a minél egyenesebb és célratörőbb kifejezésmód is hozzátartozott. Aranynak hasonló hajlamait erősítette meg az ő hatása, - ezzel magyarázhatjuk a meglepő hangnembeli különbséget Az elveszett alkotmány és Toldi között. Mintha ez a két mű nem is egyazon szerzőtől származnék. Toldiban az előadás nyájas-közvetlen népiessége néhol archaikus hangnemmel is váltakozik (gondoljunk az Előhangra), míg a későbbi művekben (Buda halála, Toldi szerelme) népiesség és régiesség szervesen összekapcsolódnak. Az elveszett alkotmány körülményes, allegóriás előadásmódja itt-ott visszakísért Toldiban is, - például az olyanféle megszemélyesítésekben, aminő az „édes álom pillangó képében”, mely a hasonlatot túl messzire viszi („Aztán álommézet csókolt ajakára, A kit mákvirágból gyűjte éjszakára” stb.). Igaz viszont, hogy a „tiszta nyál” is ehelyütt csordul ki Miklós szájaszélén. Aranynak helyenkénti akaratlan naivságai (ezek közé tartozik a „kínos éhség” megszemélyesítése is) kevéssé előnyösen ütnek el a tudatos és szándékos, - tehát művészi tervből fakadó, naiv részletektől. Talán az sem véletlen, hogy Az elveszett alkotmány körülményessége újból és újból jelentkezik, Arany útkereső és tájékozódó, átmeneti korszakaiban, így Bolond Istók mindkét (1850-es és 1873-as) énekében.
A népiesség újdonságát a romantika és a klasszika stílusával szemben a fennköltségtől mentes, közvetlen, népies szólásokat felhasználó hangnem is jelentette. Erdélyi ennek a „magyarosságnak” fokozatos jelentkezésére figyelt föl Vörösmartynál, - de Petőfi és Arany stílusa gyökeresen újnak hat még Vörösmartyé mellett is. Arany is megtalálja a Petőfi érdesebb közvetlenségével rokon hangot, - de alkalmazásában mindig megtartja a mértéket. Petőfi hangnemére ismerhetünk az ilyenféle részletekben: „Mintha tűt szúrnának orra cimpájába, Vagy mintha alatta reszelnének tormát, Tekerő nyilallást érze, olyan formát” (Toldi, VI. é.), - de később épp ez a fajta hang válik ritkává nála. Toldi párbeszédei költői és eszményített fokon, a mindennapok népi beszédmódját adják vissza; „kösd fel, nesze”, mond a király Miklósnak, mikor győzelme után kardot nyújt neki (Toldi, XII. é.), s a Daliás idők épp ezt a beszédmódot aknázza ki, talán túlzottan is. Toldi maga is régies-népies fordulatokkal beszél, vagyis tájszerű, az Arany jelenében bizonyára használatos nyelven: „De a századikat könnyű helyütt hagyom” (X. é.). Toldiban Arany még szemmel látható elszántsággal keresi a könnyed, népies fordulatokat: „Meghalt anyjának is visszarí ölébe”, - „Hosszú, kacskaringós, sistergő nyilával” - „Tűrte Miklós, tűrte, a meddig tűrhette”, - „Fülét sem mozdítá a nagy döngetésre” stb. A balladákban, Buda halálában vetkőzi majd le végképp az ilyen elszántságot, még mielőtt az modort szülhetne, s a könnyebbik stiláris útra csábíthatna.
Arany majdani, játékos-naív stílus-művészetének bonyolult hatásaiból már ízelítőt nyújt Toldi, például a III. ének első strófájában, mely egy Ilosvai-citátumot olvaszt össze szervesen a Petőfi-korszak népies hangnemével: „Fölkelvén pedig jó Toldi György asztala, ’Vitéz ő szolgái rudat hánynak vala’”. Az ilyenfajta, tudatos, nem egyszer az iróniát súroló naivság majd sajátos kedélyességgel, elbájoló leleménnyel bukkan fel a különféle bökversekben, alkalmi költeményekben, forgácsokban és szösszenetekben. Petőfi stílusától azonban teljességgel elüt néha az a zengzetes ódonság, melyben mintha a XVII. század főúri leveleinek fordulatai visszhangzanának: „Szakmány módra van rám mérve minden óra: Jöttem kegyelmedhez búcsúvevő szóra” (VI. é.). És Arany későbbi versmondatainak ritmusa üti meg fülünket az egyelőre még divatot követő hangzatokban: „Mert fölérni könnyű, könnyű nem csak észszel Hanem ököllel is és megfogni kézzel” (III. é.). Ha divatot említünk, csak azért, mivel Aranynak Toldiban még nem mindig vált vérévé az új népies stílus. Ezt nem egyszer a fordulatok túlságos jellegzetessége is elárulja, így például a holdnak a költészeti szabványtól célzatosan elütő megjelenítése: „Mint egy arany tepsi, szétmeredt a képe” (V. é.). Másutt az elbeszélői „közbeszólások” tanúskodnak a közvetlenség alkalmainak fáradságosabb kereséséről: „Kisegíti magát, soha se féltsétek” (V. é.) stb.
(...)
Toldi demokratikus, népies tendenciája azonban leginkább a mű eszmeiségében, s a főhős alakjában érhető tetten. Kétségtelen, hogy Arany népiességi elméletét leghatékonyabban Miklós jelleme, sorsa fejezi ki. De éppen a népiesség értelme, jelentése körüli bizonytalanságok okozták, hogy újabb irodalomtörténetírásunk Miklós alakját s a benne kifejeződő eszmét ellentmondón magyarázta.
A különböző vélemények helyesen egyeznek meg abban, hogy Toldi tulajdon útjában, sorsában: a nép felemelkedésének igényét, útját fejezi ki. Helyes tehát Lukács György felfogása, mely szerint „Toldi a paraszt, a nemzet ifjabbik, kisemmizett gyermeke lerázza béklyóit, felszabadul, felemelkedik, beteljesedik” - helyes és igaz a megállapítás, hogy „a paraszt nemzetté emelkedésének kérdése” Toldi alapja (Hermann István). Lukácsnak abban is igaza van, hogy elveti Riedl Frigyes elméletét, akinek számára „az emberien előkelő tulajdonságok egyszerűen azonosodtak a lovagsággal”, s aki éppen ezért Miklóst mindenestül lovagi típusnak tekinti. Lukács azonban Toldit - kizárólag paraszti típusnak fogja föl, aki „nem volt és nem lesz soha otthon Lajos király udvarában. Mint parasztot küldi számkivetésbe Lajos király, a paraszt erejét hívja segítségül, amikor a nemzet becsülete veszélyben van”. Ennek a felfogásnak ellene mond már az a körülmény is, hogy Toldi estéjében, a vén Toldi halálos ágyánál az új, a „civilizáltabb” világot, a reneszánsz szellemét, s technikai vívmányait képviselő Lajos királynak is nagymértékben igazat ad Arany. De a legfőbb érv Lukács „paraszti” elmélete ellen magának Aranynak nemzetkoncepciójában rejlik. Mégpedig nem csupán a múltról alkotott nemzetábrándjában, mely a királyt, a nemest, és a népet egyazon család fikciójába foglalta - hanem főként a jövőről alkotott elképzelésében. Arany ugyanis nemzeten nem paraszti nemzetet értett, hanem a népnek és a „művelt osztályoknak” egységét, mely csak a nép felemelkedése után, a nép demokratikus igényeinek megfelelő politikai rendszerben valósulhat meg. Arany nem paraszti irodalmat értett nemzeti irodalmon, hanem a népköltészetből kiinduló, de az egész nemzet valamennyi osztályához szóló irodalmat. Miklós sorsát tehát nem lehet a paraszt „tragédiájaként” fogni fel, Lajos hűbéri-lovagi környezetében. Az ő tragédiájának magyarázatát máshol kell keresnünk. És Arany sorsát sem lehet a paraszt „tragédiájaként” fognunk fel, mint ahogyan Hermann István megkísérelte.
Toldi Miklós, Arany felfogása szerint, a felemelkedő, a nemzetté váló népet képviseli. Miklós sorsa tehát: a nemzetté vált nép sorsa - Miklós kudarcaiban, hibáiban az egész nemzet kudarcainak, hibáinak természetére, okaira céloz Arany. Toldi Miklós: össznemzeti hős és jelkép. Toldi alakjában, jellemében nem a kizárólag paraszti jellemvonások és társadalmi vonások uralkodnak, hanem emezek mellett, emezekkel összhangban: másfélék is, tehát részben, a lovagiak is. Toldi Miklós, mindenestül: a vitéz eszmény képviselője, vagyis olyan eszményé, melyben az egész nemzet erényei - és hibái is megtestesülnek. Vitéz voltában Toldi Miklós egyik osztályhoz sem tartozik teljesen - de bizonyos mértékben hozzátartozik a néphez s a nemességhez is.
Ez az oka annak is, hogy vitásnak tetszhetik Miklós alakjában a paraszti és a lovagi vonások mértéke, aránya. Miklós nem tartozik soha az udvari főnemességhez, s egész lényében mindvégig megőriz valamit a népi karakterből. Társadalmi helyzetében, hovatartozásában tehát valamiféle elvontság is érvényesül. Épp össznemzeti, eszménymivolta okozza ezt az elvontságot. Arany népiessége: nemzeti igényű népiesség. De Arany nemzeteszménye: népi igényű nemzeteszmény is. Toldi Miklós alakjában tehát demokratikus és nemzeti tartalmak egyaránt fellelhetők, - de forradalmi tartalmakat benne hiába keresnénk. Toldi Miklós sem a Petőfi-féle forradalmi eszmét fejezi ki, - hanem igenis, az utat, mely hozzá vezethet. Amikor Petőfi Toldinak örvend: a maga már megtett útjára tekint vissza, s Aranyban ennek az útnak egyik követőjét üdvözli.
(...)
Nagyida nemcsak a kortársi közvéleményben keltett meghökkenést, de a legújabb irodalomtörténetírás is nehezen tud e mű szatírajellegével megbarátkozni. Pedig ha némiképp belejátszhatott is Arany felfogásába a geszti időszak, „részleges” szatírának, mely csak Puk Mihály seregét gúnyolná, semmiképp sem tekinthetjük Nagyidát. Ellenkezőleg: Puk Mihály és vezérei csak mellékesen szolgálnak a szatíra célpontjaiul, nem testesítenek meg eszmét, egyénítettségük nem különösebben magas fokú, jellemvonásaik a népmese komikumának általánosságai között maradnak meg. „Pucheim kardja” gonoszabb, veszedelmesebb erőt jelképezett, mint Puk Mihály pápaszeme. Ami a várvédőket illeti: ha Riedl inkább „cigányjellemeket” keres a költeményben, mint magyarokat, ez csak ama sajátos „epikai hitel” miatt van így, melyet Arany még az ilyen témában is kötelezőnek érzett. Nem kétséges, hogy a szatíra éle a magyarok, a szabadságharc, s elsősorban Kossuth ellen irányul. Az utóbbi mozzanat kivételével, Arany maga vállalja az azonosítást, a Bolond Istók második énekében (3-10.) midőn Idát és Világost egyazon sorpárban említi.
Arany szatírája tehát - ha a szőlősgazda önpusztító indulatával is - de félreérthetetlenül a szabadságharcra vonatkozik. Abban tévednek csupán a költemény méltatói, hogy Nagyidában Arany gúnyolja, ócsárolja a szabadságharcot. Ez a mű nem a gúny, hanem a harag, a korholás szatírai költeménye; nem elutasítás, hanem keserű vállalás, nem megtagadás, hanem kétségbeesett vádemelés, nem a reménytelenség vallomása, hanem a javító szándék fájdalmas vállalkozása.
Nagyida nem amiatt emel vádat, hogy szabadságáért fegyvert fogott a nemzet, hanem amiatt, hogy harcát elvesztette. És ez lényeges különbség. Nagyida szatírai éle ama „nemzeti hibák” ellen irányul, melyek miatt harcát a nemzet elvesztette. Ezek a hibák, kétségtelenül a vezető osztályok hibái, s a nagyidai cigányok: a szabadságharc vezető rétege. Arany már világosan különbséget tett köztük, s a Koldus-ének népe között.
Csóri sorsában Arany az eljátszás eszméjét fejezi ki, ugyanazt az eszmét, melyet másféle, tragikus változatban, majd Toldi szerelmében is kifejez. Mintegy másfél évtizednek kell eltelnie, amíg az eljátszás motívumához Toldi történetében is visszatér. Mindkét változatban, a szatíraiban éppúgy, mint az epikaiban, könnyelműség miatt vész el a már megszerzett győzelem, illetve boldogság: Csóri éppúgy kezében tartja népe győzelmét, mint élete egyetlen legnagyobb boldogságát, Toldi. A győzelmet, illetve a boldogságot eljátszó könnyelműség: Arany felfogása szerint sajátos „nemzeti hibánk” mutatkozik meg Csóri és Toldi tettében. A szatíra bíráló célzata annál haragvóbb, annál indulatosabb, mivel Arany úgy véli, hogy a már kezükben tartott győzelmet játszották el könnyelműen a szabadságharc vezetői is. A kamrát-pincét egyszeriben kiürítő cigányok hasonlóképp: „Feledik mint a bölcs, a kétes holnapot, Csinálnak karácsont és szent Ivó napot”.
A győzelem eljátszásának azonban mélyebb okai is vannak, ugyancsak „nemzeti hibák”, s az eljátszás motívumát középpontba állító költemény önismereti tükörré is válik. Az önismeretre törekvés Széchenyitől Vajda Jánosig, a polgárosodás, a nemzeti felemelkedés egyik feltételeként szerepel a magyar gondolkodásban, de sohasem oly heves igénnyel, mint Világos után, midőn Arany, Kemény, vagy Gyulai egyforma következetességgel sürgetik. Nagyida is az önismeret iskolájává válik: Az elveszett alkotmány kritikus szigora vizsgáztat újból ebben az iskolában. Mert Arany nézőpontja, mely Nagyidában érvényesül: ismét csak plebejusi-honoráciori - tehát még mindig, változatlanul, a demokratikus népiesség mozgalmának nézőpontja. A nemesi-cigányi jellemvonások csak e nézőpontról nyerhetnek szatírai fénytörést Világos után.
(...)
Reményinek írott költeményében (1859) a „munkás fájdalmat” lépteti a honfibú helyébe: „A honfibú, mely elzsibbaszta minket Tenálad munkás fájdalom leve”. Ebben a két sorban Arany 50-es évekbeli útja is összefoglaltatik: a zsibbadástól a „munkás fájdalomig” megtett út a feladat vállalásának, a hivatás betöltésének útja is volt.
A nemzeti érzület ápolását, ébrentartását a Bach-korszakban nem lehetett egyenes úton, programszerű versekkel szolgálni. Ezért volt szükség a történelmi ürügyekre, a közvetett példákra, s ezek műfajául az eposznál is inkább a ballada ígérkezett. Amit Arany az eposzi kísérletekben még nem tudott megoldani, azt a balladában sikeresen létrehozta. A balladák - főként 1853-tól kezdve - azt a művészetet folytatják, melyet 1849-ben Toldi estéje félbehagyott. A Toldi estéjén végzett átdolgozások, javítások is a ballada-művészet segítségével jöhettek létre; emez is közrejátszott a már csaknem befejezett nagy mű végső, legszerencsésebb formájának kialakulásában.
Eszmeileg tehát a reménytelenség, a hitvesztés, a megsemmisülési vágy örvényéből, a Világos utáni válságból kivezető utat jelentették a balladák, mint a nemzeti eszmét szolgáló, a nemezt öntudatát élesztő, a Világos utáni helyzetben a helytállást példázó művek. Arany a költészetet menedéknek tekintette, - ez a menedék azonban csak úgy lehetett hatékony, ha értelemmel bírt. Értelmet pedig, költészete számára, csak a nemzet szolgálata, a nemzeti fennmaradás körüli munkálkodás nyújthatott. Ilyen szolgálat és munkálkodás alkalmát, lehetőségét a balladák teremtették meg.
De miért éppen a balladák?
Ez a kérdés a népiesség Világos utáni helyzetével, és Arany új népiességi törekvéseivel kapcsolódik össze. A romantika, az egyoldalú folklórisztikus népiesség, valamint a byronizmus csak olyan feladatokban érvényesülhetett, melyekben épp az össznemzeti költészetet volt nehéz, csaknem lehetetlen megvalósítani. Katalin éppoly kevéssé össznemzeti igényű, mint Bolond Istók; Jóka ördöge éppoly kevéssé utal a nemzeti élet legégetőbb ügyeire, mint a Daliás idők első dolgozata. A történelem most nem az idilli témával szólhatna a korhoz, hanem a helytállás példáival. A Rákócziné-ballada egyszer már megvillantotta a korhoz szóló történelmi példázat lehetőségeit. Arany a félbenhagyott, kisebb epikai alkotásokban (Mátyás dalünnepe, Az utolsó magyar, Perényi, Edua, Csanád stb.) mindig a történelemhez fordul, de nem tudja tárgyából a kor igényelte példát kihámozni. Nagy epikai művei közül ez csak Buda halálában sikerül majd, - miután, (és: mivel) már a balladákban sikerült.
A lírában kifejezett szélső személyesség költőileg ugyan Arany legnagyobb teljesítményeit segített létrehozni, de világnézetileg nagy veszélyekkel járt: a személyes sorsot, végzetet a nemzet sorsa, végzete elé sorolta. A személyes meghasonlás végső oka a nemzet sorsa, végzete volt, - de a líra sajátos igénye folytán a személyesség előtérbe kerülése mindinkább csak a nemzeti ügy rovására történhetett volna, s a lírai konkrétság személyes elemei mellett a nemzeti probléma mind elvontabbá minősült át. Arany tehát éppúgy törekedett a válság leküzdésére, mint költészetének fokozottabb „tárgyiasítására” is. A közvetlent már a közvetettel, a túlságosan személyest a közössel, az általánossal kívánta volna felcserélni.
(...)
Amit Péterfy „alkalmiságnak” tekint, az valójában a konkrét valósághoz kapcsolódás sürgető igénye, mely Arany költészetének legfontosabb, legbiztatóbb vonása ebben az utolsó korszakban. Nem könnyű magunk elé idéznünk az öreg Aranyt, a Margitsziget magányos sétálóját, akit Péterfy a parti padon látott. Miben különbözött ez az Arany a nagykőrösi vagy a Toldi-korszak költőjétől? Bizonyos, hogy elvesztette már valamikori ábrándjait, a történelemben megvalósult, „szabad és vitéz” nemzetről, s a „kapcsos könyv” darabjai közt nem szerepel többé olyan mű, mely a Daliás időkhöz hasonlóan hirdetné a nemzeti egység álmait. Ennek az egységnek még az igényén, s a jelszaván is túlhaladt az idő. Hát azok a nemzeti célok, a puszta nemzeti fennmaradásnak gondjai, melyek ugyancsak Nagykőrösön töltötték be szívét? Látszólag mindent megoldott 67, - és épp e „megoldás” láttán kellett Aranynak a legtöbb nyugtalanságot éreznie. Ez a nyugtalanság azonban kerülő utakon tör be a tudatába. „Polgárosult” nemzetet láthat maga körül, polgári voltában egyre magabízóbb és erőteljesebb társadalmat. Nem lehet kétséges, hogy idegennek érzi magát benne. De hisz 67 még a munkásainak, az előkészítőinek is csalódást okozott: Eötvös naplójának vallomásai, Kemény utolsó éveinek elborulásai tanúskodnak erről. Arany utolsó éveinek rokonszenve Deák és Görgey iránt, közismert. Ez a rokonszenv azonban semmit sem magyaráz meg Arany helyzetéből, szemléletéből; de az ő álláspontját az Őszikék idején pusztán abból sem lehet megértenünk, hogy a dualizmus Magyarországában magát idegennek érzi.
Arany 50-es évekbeli válságai: az emberi és költői útkeresésből is adódtak: ezek a válságok néha a végső kétségbeesés partjára ragadták (A dalnok búja, Mint az alélt vándor... stb.), - de mindig megtalálta a kiutat belőlük (Enyhülés). Maga a költészet: a menekvés egyetlen módjának bizonyul számára (A vigasztaló). Aranyt általában az „objektivált” költészet nagy képviselőjének szokták tekinteni, - holott csak Petőfi vallott oly közvetlen és szubjektív módon önmagáról, mint a válság, az útvesztés panaszait, a csüggedés, a kétely beismeréseit, a megsemmisülő egyéniség kínjait megszólaltató Arany. A Világos utáni lírai periódus a személyes vallomás, a szubjektív közlés jegyében áll Aranynál. Ebből a válság szülte állapotból kivezető utat jelentett a költői alkotás „objektiválódása”, tehát az epika, a balladák, az allegorikus költemények, melyek a közlés fegyelmezettebb, önkorlátozó, s ugyanakkor egyféle „tartást”, méltóságot biztosító módját tették lehetővé. Az 1853 után „objektívebbé” váló Arany-lírában egy időre háttérbe szorulnak a személyes mondanivalók, - majd ezek térnek vissza 1877-ben, de mindig valamely „alkalomszerű” indítékhoz (lepke, alföldi szekér, ligeti séta stb.) kapcsolódva. Arany költészetének jellemző útja ez: a Világos utáni, közvetlen vallomástól, az objektivált kifejezésen át, az Őszikék konkrét alkalomszerűségéhez, vagyis ahhoz a költői lelkiállapothoz, melyben minden indíték és ürügy az alapérzés megmutatkozását váltja ki, amelyben ez az érzület csak szerencsés jelképek és alkalmak kiváltó jóvoltából tud megmutatkozni.
Az Őszikék lényeges eleme az a sajátos „humor”, mely Toldi estéjében s Bolond Istókban is uralkodó hangnemmé vált, s melynek mibenlétét ugyancsak Bolond Istók első strófáiban fejti ki. Az ellentétek fanyar összebékülésében áll ez a „humor” (Árnyékot napfény - tréfa űz komolyt: Ez a hullámos emberszív nedélye: Halandó létünk cukrozott epéje), - az Őszikékben a borongást, a méla fájdalmat ha nem is a mosoly egészíti ki, de egyféle mértéktartó kedélyesség. Másféle volt még Toldi kedélyes közvetlensége. A mostani kedélyesség kevésbé családias, kevésbé meghitt, s hőfokát legtalálóbban a Tamburás öreg úr jelezheti. Az Őszikékben a fájdalom nem jelentkezik szélsőséges módon, nem szül reménytelenséget és kétségbeesést, - megbékélt fájdalom ez, s a megbékéltségét bújkáló mosoly jelzi. Az Arany értelmezése szerinti „humor” kettőssége, fénytörése úgy honol az Őszikékben, miként Toldi estéjén is. Ez utóbbi mintha az Őszikék előképe lenne, - s mintha Arany életében már jóideje készülnének elő az Őszikék.
Van tehát az egész ciklusnak valamely szemlélődő jellege is; az a fajta béke, mely kialakult Aranyban: a lezárult, a véglegessé vált dolgok nyomán alakulhat csak ki. Az 50-es években még a „letészem a lantot” motívuma is a folytatás, az újrakezdés, a megoldás vágyáról árulkodott, - az a korszak még küzdelem volt, a siker reménye nélkül is vállalt harc. Közel volt még akkor Aranyhoz Toldi szemlélete, - egy vereséget szenvedett, de vereségébe bele nem törődő Toldi késztethette 1850-53-as lírai termésére. Ha valami arra bírhat, hogy Toldiban önarcképelemeket (persze, egy vágyva eszményített önarckép elemeit) kereshessünk, úgy Toldi estéjének az a hangulata, mely a diadalából megtérő hőst „az elaggott ősznek gyenge szép” leányaival övezi, őszi virágokkal, „Melyek, mint a szép hír, halálban is élnek.”
(1963)
(részletek)
(...)
Vannak költők, akiket egy művükön tart számon a közvélemény, bárha sokkal többet s jobbat is alkottak amaz egynél. Aranyt a Toldi című eposz szerzőjeként említi a közember máig. Maga sem ártatlan ebben: maga is mindenekelőtt a Toldi alkotójának látta önmagát. Arany jellegzetesen forradalom utáni költő lett, s a Toldi a forradalom előtt keletkezett. A forradalom után, kivált ha vesztes, minden bonyolulttá, nehézzé és érthetetlenné, minden bizonytalanná válik. Holott a forradalom előtt, előestéjén minden egyszerű és tiszta, érthető és elrendezhető, minden bizonyos volt. Arany, mindenesetre, a bizonytalanság költője lett. Életművének hasonlíthatatlanul nagyobb fele, kivált a forradalom utáni, a szerep és személyiség egymásért s egymás ellen való küzdelmében fogant. Szereppel akarta legyőzni, lekötni bizonytalanságát, de örökké bizonytalanságban maradt választott szerepének helyessége iránt, s hánykódó aggodalomban, nem a szerep győzi-e le végül őt magát? Érthető, ha visszavágyott a bizonyosság boldog pillanatába, a töretlen hit paraeculpalis állapotába, melyben szerep és személyiség azonossága egyszer számára is, akár Petőfinek, magától érthető természetesség volt.
De, hogy a dallásban lelkem átifjodnék, -
Oh, ha még egy olyat énekelni tudnék!
- sóhajtotta harminc esztendő múltán is, hatalmas életmű birtokában. Visszavágyása azonban nemcsak pszichológiai, etikai vagy politikai értelmű, indítékú volt. Hanem esztétikai is. A Toldi után művészete hallatlanul elmélyült és meggazdagodott, lélekismerete és eszközkezelése hibátlan találatú lett, de oly teljes és telt légkörű, egységes és egész világképű epikus művet, mint a Toldi, többé nem alkothatott. Mint Petőfi költészete, beteljesítő, meghaladó lezárása ez is a romantika egy stádiumának, s megnyilvánítása egy újnak, a népiesnek, amely azonban nála sem tekinthető (egyértelműen) romantikának.
(...)
Petőfi költészete nélkül a Toldi, amely Aranyt Petőfi legjobb barátjává s leghűbb szövetségesévé tette, nem született volna meg. De a két költő iránya, az eddigiekből is láthatni, nem volt azonos. Mint ahogy személyiségüket is oly mély különbségek választották el, hogy a nagy weimari barátpár különbségei sem lehettek mélyebbek. Petőfi egy egyértelmű boldog történelmi pillanat címszereplője, kezdeményező aktora volt, Arany egy átmeneti, választó, de választást alig hagyó hamleti kor visszarezgő, megszenvedő médiuma. Petőfi kapta a századközép ajándékát: a biztonságérzetet, Arany átkát: a bizonytalanságot. Petőfinek a nemzeti kérdés például csak hatalmas fölhajtóerejét mutatta meg, neki csak lekötő súlyát. Petőfinek „magától értető” volt az alkotás, öröm; (schilleri értelemben:) „naiv” költő. Aranynak keserves munka, kötelesség, fejzúgás; ő „szentimentálisnak” kényszerült lenni. Petőfi a szabadság szuverén gyermeke volt, ő minden lépését ellentétes kötöttségek hámjában tette meg. „Forradalom előtti” az egyik, „forradalom utáni” a másik. Arany személyiségrajza (a szokottnál is szükségesebb életműve értéséhez) szükségképp belső fejlődésrajz s nem csupán jellemfölmutatás, mint lehet a homogén, egyívű típusoknál.
Életútját a hierarchia és tradíció kőtáblái irányították. Zárt rendű világba született bele, kemény fegyelemmel, szigorú hagyománnyal. Nem a legalsó grádusról indult: apja házzal, kicsi földdel rendelkező paraszt volt. De még többet számított ennél, hogy a család nemesnek tudta magát, s ezt okiratokkal igazolni igyekezett. Nem kényszerű részese - önkéntes vállalója is volt a hierarchiának. Amit nem adott meg e rend Petőfi családjának, megadta az övének: helye, rangja volt benne. Petőfi családja vágyban polgár volt, Aranyé nemes. Egyik egy eztán létesítendőnek, a másik egy korrigálandó létezőnek vágybeli tagja. A létesítendő lendít, szuverén mozgást enged, a létező köt. S nemcsak társadalmi - művelődési, erkölcsi hagyománya is ősi, zárt, kötött a családnak. Petőfi családja apjáig-anyjáig terjedt, s honosságérzete családjának öt-tíz esztendőre egy-egy közösségben. Aranyé másfél századra számlálta vissza őseit egyazon földön, egyazon közösségben. Petőfi gyermekműveltségét, géniuszának ébresztését polgáriasuló iskolák korszerű tananyagának s légkörének köszönte, melyet már a romantikus szabadelvűség szabadság- és egyéniségkultusza lengett át. Aranyt, hamuba rajzolva, apja tanította betűvetésre, s első „irodalmi” élményindításait a biblia s a vásári népkönyv szintjére szállt, romantika előtti, barokk literatúra adta, melynek művelői a nemesi-paraszti hierarchiába illeszkedő honoráciorok voltak. S melyben az etikus-morális elem játszotta azt az eligazító-jogosító szerepet, mit a liberális romantikában a szabadság- és egyéniségkultusz.
Pályája egészen hagyományszerűen indult. Miután tízévesen már a helyi oskolamester segédje volt, a konzervatív kálvinista műveltség székvárosába küldték a mezei munkára alkalmatlan vézna, tehetséges parasztgyereket, hogy közössége papja-, tanítója-, nótáriusaként térjen majd vissza. Az iskola azonban, bármi maradi volt is, a művészet létére és nagyságára, a maga egyéniségére és tehetségére ébresztette. Szobrász, festő akart lenni, majd másfél esztendős diákoskodás után vándorszínésznek állt. Ki akart törni a hagyomány predesztinációjából.
Kísérlete fatális csőddel végződött. Pár hónapos bolyongás után, a bizonytalanság anarchiájától megrettenve, céljatagadón, céljavesztetten, megalázottan kellett szülőhelyén közössége bocsánatát kérnie a tradíció szemszögéből oly kihívó és dőre, sértő és botor tettért. Petőfi, a hierarchián kívüli, a kötetlen, a „polgár”, a tudatában már az új rendben élő föl se vette a rendezetlenség szülte ily zűrzavart; belső biztonsága célt, a jövő rendjét vitte a rendezetlenségbe. Neki, a hagyomány százféle szálától kötöttnek, „paraszt”-nak pályameghatározó élménye lett. Vállalta ezután a pályát mindenkor, melyet a tradíció és hierarchia engedett neki.
Aggódó figyelemmel, teljesítő elszánással fordult közössége „elvárásai” s ez elvárásokat összegező, kínált szerep felé. Mandátumos, feladatvállaló típus lett. Aki a mandátum védelmében akarja megteremteni biztonságát, függetlenségét, szabadságát, általa megalkotni erkölcsi személyiségét. Mandátumához akart hasonulni, s magához hasonítani mandátumát. Pályája első szakaszán, harmincesztendős koráig, ennek értelmében lett parasztközössége értelmiségi vezetője, ügyintézője: segédtanító egy közeli helységben, majd nótárius szülőföldjén, az óriási faluban, Nagyszalontán.
(...)
Korszaka hazai s európai szépíróit igazában nem is ismerte meg. Egyet, Byront leszámítva. S a gőgös és sértett, a lázadó és otthontalan, a pózoló és provokáló, az exhibicionista sánta lord, az ambivalens romantikus lelkiség e büszkén sztoikus archetípusa a hagyomány rendjébe visszamenekült krähwinkeli mintahivatalnoknak (s példaszerű családfőnek is immár) életre szóló, talán legmélyebb, de mindenesetre legszemélyesebb irodalmi élménye lett. A mandátum és a személyiség, a kínált és a vágyott szerep nem esett egybe. A vállalás ellenkező eredményt hozott, mint amit hoznia célozva volt. Egészen úgy, ahogy visszatekintve félelmes pontossággal megírta:
Vágytam a függetlenségre,
Mégis hordám láncomat,
Nehogy a küzdés elvégre
Súlyosbítsa sorsomat:
Mint a vadnak, mely hálóit
El ugyan nem tépheti,
De magát, míg hánykolódik,
Jobban behömpölygeti.
Nem Byron tette érzékennyé a romantikára; lappangó romantikája, gyötrő ambivalenciái tették érzékennyé Byronra, a tépett sztoikusra. Mert nemcsak űzött foglalkozásának s vágyott hivatásának ellentétéről volt szó. S nem is csak sérelmesen tisztázatlan sorsáról, nemesek és plebejusok között.
Autodidakta volt. Az a hatalmas klasszikus műveltség, mit másfél évtized alatt magába szívott, számára személyesebben, mélyebben és másként lett érzés- és ítéletformáló, személyiségformáló, mint kiknek az iskola éppen akkor divatos (romantikus-liberális) válogatása, interpretálása közvetítette. Hírlapok (-közolvasmányok-) táplálta plebejus-liberális politikai nézeteinek akadt egy-két osztályosa az óriási falu értelmiségei között, klasszikus (-magán-) olvasmányai-dajkálta művészi élményei és álmai, belső, „írói” személyisége elszigetelték.
(...)
A Buda halála tehát évtizedes epikusi szerepkeresésének végső eredménye volt: a Toldi mellé szánta. A közönség azonban nem fogadta oda; az epikus Aranyt, a Toldi mellett, számára híres balladái reprezentálják, máig. Ezek a balladák epikusi szerepkeresésének, mondhatnánk, menetközi részeredményei, előlegei voltak. Nehéz róluk szólani, mert szakadatlan szuperlativuszokban kellene szólni. A ballada vásárian korszerűtlen műfaj volt ekkor Európában. Minden rendű dilettánsok vadászterülete. Arany azonban magas irodalommá emelte újra, s alighanem Goethe mellett lehet helyét a műballadában kijelölni. A nemzeti önfenntartás ösztönének, a nemzeti ethosz élesztésének nagyszerű eszközei lettek kezében. Erkölcsi óvások a meggondolatlan tett, bizonyítékok a történeti defetizmus ellen, többnyire a nemzeti história nehéz korszakaiból vagy a népéletből merített tárggyal. A maga tragikus ambivalenciáinak, fojtogató életérzésének s magát meg nem adó erkölcsi elszánásának is kitűnő, tárgyias kivetülései.
Hihetetlen lelkesedés fogadta őket. A nemzet elnyomói fölötti erkölcsi fensőbbségét és nagyságát ünnepelte bennük és e „fensőbbségre”, „nagyságra” alapozó tragikus optimizmusának jogát. A költő gyötrődő küzdelmét a bizonytalansággal, lírájának testvérhangjait nem tudták, s nem is akarták kihallani belőlük. A nemzeti érzés, akarat omnipotenciájának illúziójában élt e korszak. Nem ritka s magát kegyetlenül megbosszuló illúzió nehéz sorsú kis népek tragikus korszakaiban. Balladáit mindenesetre a Toldi egységes, egész nemzeti világképű s bizalmú folytatóinak fogadták el, s Jókai regényeinek drámai hangnembe fogott lírai társaiként olvasták őket.
Stílművészete, stíloptimalizmusa oly bravúrokat teremtett, a magyar nyelv, a magyar mondat mindenfajta, de főképp pszichológiai törvényszerűségeinek oly realizációit alkotta meg, melyeket fordítás soha nem érzékeltethet. Egyetlen sorban gyakran a legkülönbözőbb élmény-, ítélet-, látás- és távlatfajták találkozását, kereszteződését, szembesítését tudja megteremteni. „Ötszáz, bizony, dalolva ment, lángsírba velszi bárd” - mondja A walesi bárdok-ban: s csupán a mondatszerkesztés, a szórend segítségével rettenetet és büszkeséget, elégtételt és fenyegetést, pátoszt és gyászt, tragikumot és bizakodást, meditációt és kinyilatkoztatást egyesít, szembesít - egyetlen sor dikciójában. Micsoda extatikus erővel dobja föl ez a szórend, ez a sor végére vetett értelmező az elnyomottak, a legyőzöttek mártírgőgjét: mi tettük ezt, mi, velsziek! Sehol sem ragaszkodott a nyelv metaforikus szintjéhez oly következetesen, mint balladáiban. A balladaköltő Arany, e miatt a nyelvi kötöttség miatt is, recipiálhatatlan maradt a külföld számára. De kivált s eleve a műfaj korszerűtlensége, fölvirágzásának s problematikájának lokális „beltenyészeti” volta miatt. Hazájában azonban balladaözön keletkezett nyomában. A ballada a legnehezebb s a legkönnyebb műfaj. Epigonjai a legkönnyebbet választották. Ő viszont talán ezért, talán még inkább azért, mert a kívánt nagy epikumot ezek végül is nem helyettesíthették, fölhagyott a balladákkal.
Balladáit rajongó, a Buda halálá-t kötelező lelkesedéssel fogadták. S totális süketséggel. A közönség azt várta tőle, amit balladáiban kapni vélt, egész világképet s naiv, a nemzeti érzésben és akaratban jogát nyerő életbizalmat. S tragikummal való vívódást s szigorú tanítást kapott az érzés és akarat önismerő, intellektuális-etikus diszciplinálásáról, a kornak magas s a kortól idegen formában. A Buda halála így nemcsak a közönségnek nem adta meg azt, amit az tőle várt, hanem ennek következtében a költőnek sem. Nem nyújtott kommunikációs lehetőséget a nemzettel, nem bizonyult mandátumteljesítésnek, a bizonytalanság lekötőjének, s így személyisége elégséges védelmének sem.
(...)
Az idegenség és magány ennek a polgárosodásnak közepette akkor lett számára aztán menthetetlenül világossá és véglegessé, midőn 1867-ben a nemzeti függetlenség nagyrészt helyreállt, s létrejött a kettős Monarchia a maga álliberális, félpolgári-félfeudális világával. Ez a világ neki, a „herderi-vergiliusi” nemzeti epikusnak többé megbízást nem tudott adni. A trilógia többi részének megírásához lényegében hozzá sem fogott hát. A Magyar Akadémia főtitkári munkájába temetkezett, s a teljes Arisztophanész hangulatban, jelentésben és formában egyaránt hű tolmácsolásába. Mondják, Arisztophanésszel felelt korára. Lírája a szerepkeresés eszköze volt, s a szerep nem vált be. Seul le silence est grand - írhatta volna ő is most következő évtizede homlokára.
De nem keserű daccal, csak bölcs és fájó rezignációval: elégiával távozott. Halála előtt néhány esztendővel, midőn hivatalát lerakta, újra megszólalt. Nem azért, mert volt már ideje, hanem azért, mert nem volt már hivatala. „Szabad” volt immár, nem volt megbízatása. A klasszikusok erkölcsi tanítványa, a puritán parasztból lett „polgár”, a mandátumos ember, a nagy lélekismerő tudta, hogy a halál és „szabadság” kettős szorításában csak a „munka” védheti meg, a goethei schwerer Dienste tägliche Bewahrung. Amelyet ő (barokkos, klasszikus műveltségéhez illőn) per: nulla dies, sine linea mondogatott egyre.
A lantot, a lantot
Szorítsd kebeledhez
Ha jő a halál;
Ujjod valamíg azt
Pengetheti: vígaszt
Bús elme talál
- így adott a végső napokra magának feladatot, ha már társadalma nem adhatott. Mint Grillparzer vallomásának hőse, a világból kikopott alte Spielmann, játszott tovább.
Van hallgatód? nincsen?
Te mondd, ahogy isten
Adta mondanod.
Ezt a kései lírát lelkes, de szentimentalizmustól nem ment kultusz övezi. Nagy líra ez, valóban. A homo autumnalis, az őszi ember a maga közegében mozgott, s az öregember világának csodás fényű őszi tükrét adta. Első lírai korszaka magasságát s korszerűségét azonban ez a líra el nem éri. Pedig formailag sokkal egyenletesebb nála, és struktúrában is összetartóbb. S zártabb és egyneműbb is. De nem nagyobb művészi erő jelenlétét tanúsítja mindez. Kisebb energiájú, kevésbé divergens, lágyabb dialektikájú erőket tart egybe ez a líra. Lelkében, úgy látszik, már elfogadta, hogy korában és helyzetében a keresés és szembenézés egyedüli eredménye a keresés és szembenézés követelménye lehet. A Toldi-t ugyan befejezte, a megbízatásnak eleget tett, megírta a trilógia hiányzó középső részét, a Toldi szerelmé-t, de kétségtelen öniróniával, öreges, időfeledtető, bíbelődő játékkal tette ezt.
(1967)
(részletek)
Részben a szokatlan megszólítás-spektrumával (hogy viszonylag kevesebb az embereket, emberek feltételezett közösségét megszólító), részben az egyszerű, megszűrt szóanyaggal függ össze, hogy már a kortársak Arany lírájában a retorika hiányát magasztalták. „Szónok nemzet a magyar; a szónokiasság nagyon átment a költészetünkbe is, mely általában véve rethorikus jellemű... Aranyban nincs rethorika, ő csupa kedély” - állapítja meg elsők között Greguss Ágost, de véleményét osztja az Arany-irodalom jelentékeny része is. A patetikus Vörösmarty- és az „egzaltált” Petőfi-kép hátterével és ellenében kialakult az intim, bensőséges, visszafogott, tárgyilagos Arany mítosza.
(...)
Valójában azonban Arany egyike a legretorikusabb nyelvű költőinknek. Nemcsak azáltal, hogy bőven él retorikai alakzattal, hanem azáltal is, hogy igen jellemző sajátja a retorikai tagoltság. Ahogy lírájának legszebb darabjaiban a stilisztikai forma szembesítő-érvelő, úgy a retorikai forma jól kivehetően elkülönül propozícióra (tétel), argumentációra, particióra (érvelés, részletezés) és konklúzióra (következtetés). Igy a Letészem a lantot első szakasza a tétel (tulajdonképpen azonos a címmel); az utolsó a tétel variációja, amely a közbülső szakaszok érvelése nyomán következtetéssé válik. Hasonlóképp a Visszatekintés tétellel nyit, következtetéssel zár, a többi az érvek részletezése.
(...)
Elsősorban az bonyolítja a Kertben megoldását, hogy a szorosan vett retorikai formán kívüli elem is jelen van, amely mintegy keretet ad neki: a kertészkedő-szemlélődő fiktív én pozíciója. Maga a fiktív én a retorikai forma alanya, mivel a retorikai forma a fiktív én állítmánya. Ez a sajátos szerkezet szubjektív jelleget ad a retorikus tagoltságnak, mindenekelőtt azáltal, hogy megcseréli a sorrendet. In medias res kezdi: az érveléssel, részletezéssel. Az életkép-struktúra voltaképp annak a tételnek kifejtése, hogy „nékem ahhoz mi közöm!”, és annak a következtetésnek a bizonyítása, hogy „közönyös a világ”. Tehát a részletezés-érvelés (2-4. szakasz) megelőzi a tételt (5. versszak), amelyet így közvetlenül követ a konklúzió.
A Kertben retorikus felépítése a következő:
1. vsz. Keret/1
2-4. vsz. Érvelés - részletezés
5. vsz. Tétel/1, Keret/2
6-7. vsz. Tétel/2: következtetés
Az ötödik versszak egyrészt megfeleltethető a retorikai formán kívüli keretnek (mint a fiktív én pozíciója); másrészt a retorikai forma egyik tagjának (tételnek, amelyet a következtetés, a zárótétel variál). Az utolsó két szakasz az ötödik állítását ismétli, de más szemléleti szinten: a Letészemhez hasonlóan a tétel a személyes énre, a szubjektumra vonatkozik: „nékem ahhoz mi közöm”, a következtetés az univerzumra, vagyis az objektumra: „közönyös a világ”. Természetesen a „nékem ahhoz mi közöm” állítás kétértelmű, azonban ennek értelmezése már túlvezet a retorikai felépítés vizsgálatán.
Arany költészetét tehát az erős retorizáltság jellemzi, e tekintetben éppen ellentéte Petőfinek; kettejük közül ugyanis az intimebb, bensőségesebb hang nem Aranyé, hanem Petőfié. Csak röviden utalhatunk példaként A puszta, télen c. versre, amely - akár a Kertben - látványlíra. Az összehasonlításhoz elég az intonáció, az első szakasz:
Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondatlan rossz gazda;
Amit a kikelet
És a nyár gyűjtöget,
Ez nagy könnyelműen mind elfecséreli,
A sok kincsnek a tél csak hűlt helyét leli.
Petőfi csodálatosan szép verse tulajdonképpen a téli puszta látványáról számol be. A tréfás-meseszerű hangvétel forrása egyszerűen az, hogy a beszámoló - a zord, hideg télről - a tűzhely mellett, a védett szoba melegében történik. E sajátos beszédhelyzet magyarázza a csúfolódóan körülményeskedő (mostan, ám, igazán, mert az az ősz) és a meseszerűen távolságot teremtő előadásmódot (az ősz rossz gazda, könnyelműen fecsérel, a sok kincsnek a tél csak hűlt helyét leli). A látvány és a látványt szemlélő távolság teremti meg az előadó és hallgató közelségét. A Kertben esetében éppen fordítva, a látvány és a látványt szemlélő közelsége az előadót és (a feltételezett) hallgatót távol tartja egymástól.
A Petőfi-versben a negatív látvánnyal szemben ellenszer a beszédhelyzet, annyira, hogy a látvány átértékelődik: a tél, amely minket nem fenyeget, elveszíti minden fenyegető jellegét. Más költeményeiben, ha a beszédhelyzet nem ilyen típusú, Petőfi egyáltalán nem fegyelmezi indulatait; a befogadó figyelmét éppen arra irányítja, hogy a megoldás csak a poétikai közegen kívül valósulhat meg. Aranynál a beszédhelyzet sohasem ellenszer, kétségbeesését és indulatát azonban fegyelmezi - ha már más nem, akkor is - a szigorú retorikai felépítés.
(...)
Ha Petőfinél a népdalforma személytelensége és - Pándi Pál szavával - a személyesség vele való birkózása teremti meg a költészetnek azt az objektivitását, amely az egyéniség kifejezést szolgálja; úgy Aranynál ennek a személyességnek bizonyos visszavétele következik be, de a népköltészeti fogantatáshoz képest újabb áttétel, a szigorú retorizáltság-retorikus formaépítés révén. E klasszicista tendencia sajátos kontrasztot alkot lírájának romantikus élményanyagával. A múlt és jelen, én és környezet, álom és való, élet és halál ellentétes pólusaira szakadt világot megpróbálja legalább poétikailag egységbe fogni, rendezni - bár kevesebb illúzióval és több kétellyel, mint a nagy reformkori nemzedék.
(...)
Az irónia az utolsó három versszakban dominál. Az ötödik versszak úgy tünteti fel, mintha a fiktív én maga is azonosulna a közöny és önzés egyetemes rendjével, „nékem ahhoz mi közöm” szemléletével. A „világ”-ra való hivatkozás pedig, az utolsó két szakaszban, általános érvényűnek mutatja és ismeri el az emberi viszonyok eltorzulását; de mindig tudatában annak, hogy az egyetemes rend negatív, a viszonyok eltorzultak. A szövegben külön írásjelek (pontozás, gondolatjel, kurzív kiemelés) jelölik, hogy más reakció (illetve helyzet) következik, mint amit a fiktív én (és a feltételezett hallgató) várna:
Magános gerle a szomszédban - Idill (eleme)
S ifjú nő, szemfödél alatt. Halál
Nem nyit be hozzá enyhe részvét, Részvét helyett
Legföljebb... a kiváncsiság. kiváncsiság.
„Sirj no, igazán sirj!” kiált rá, Részvét helyett
S megveri, hogy oka legyen. durvaság.
Halotti ének csap fülembe... Részvét helyett
Eh, nékem ahhoz mi közöm! közöny.
Nagy részvétel, ha némelyikünk Részvétnek számít a
Az ismerőst... megismeri. természetes kapcsolat.
Mikép a hernyó, telhetetlen, A törekvés törtetéssé
Mindég előre mász s - harap. torzul.
Azaz mindig olyan reakció következik be, ami nem várható. Az első példát leszámítva, mindig olyan reakció, ami emberileg nem várható: tolakodás, közöny, durvaság. E reakciók azért váratlanok a kertészkedő-szemlélődő én számára, mert morálisan negatívak; s ez következetes erkölcsi tartást, erényes álláspontot jelez.
Összhangban a gyászoló család iránt mutatott részvéttel. Az életkép-részben ugyanis a látványhoz fűzött reflexiók - a későbbi reakcióval, az ötödik szakaszban vállalt azonosulással szemben - egyértelműen a halott családjával való együttérzésről vallanak. A konvencionálisan eufémisztikus jelzők (szegény halott, enyhe részvét, árva kisded, - aki „ha nő szegény”); a szembesítő-kiemelő mondatszerkezet („Amaz talán bölcső leendett, / Menyegzős ágy eme darab: / Belőlük elhunyt hitvesének / Most, íme, koporsót farag”); az állítások és feltételezések váltakozó, eltérő ritmusa, el-elcsukló előadásmódja stb.
A „világ”-ra való hivatkozás így - az utolsó két szakaszban - egyrészt indokolja, másrészt megbélyegzi jelzőivel-metaforáival a saját közönyét. A „nékem ahhoz mi közöm” gesztusa kétértelműnek bizonyul: az én valójában nem vállalja - magára kényszerített álarca csupán. A kertészkedő közönye éppúgy irónia, mint a halál gyógyító kertészként.
(1970)
(részletek)
(...) A pozitivizmus hatására az angolszász költők többsége - a brahmin költők: Longfellow, J. R. Lowell, O. W. Holmes, az 1860 utáni Whitman, de számos műve alapján Arnold és Emerson, sőt még Tennyson és Browning is - felváltva akart költő és tanító lenni, anélkül, hogy valójában e két cél közül egyiket is elérte volna. A költői érzékenység hasonló felbomlásáról beszélhetünk Aranynál is. A pozitivizmus hatása külföldi kortársaihoz hasonlóan nála is determinista világképhez vezetett - részben ezzel magyarázható, hogy művéből hiányzik az igazi tragikum -, verseiben az ember idegenül néz szembe egy iránta teljesen közömbös természettel (Kertben). A magyar költő legnagyobb hibájában számos európai kortársának közeli rokona: finom költői érzékenységét minduntalan tönkreteszik kölcsönzött, nem a versen belül felépített gondolatok (Kertben, Kies ősz). Költészete ezért nem jut el a - mind poétikai (eliot-ransomi), mind filozófiai értelemben vett - metafizikai költészet legmagasabb szintjére.
Amikor Arany arról beszél, hogy „az érthetetlen szépségek kora lejárt”, voltaképpen a költői képzeletnek azt a viszonylagos függetlenségét kisebbíti, melyet a romantikusok rendkívül fontosnak tartottak, s amelyet Marx is mindig hangsúlyozott - többök között a Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből és A politikai gazdaságtan bírálatához című műveiben. A magyar költő mindig hajlott arra, hogy a közérthetőséget értékmércéül használja, akár a pozitivista kritika megteremtője, Sainte-Beuve, aki a közérthetőséget hiányolta Hugo és Baudelaire költészetében, és ezért támadta őket. Mivel kétségbevonta az esztétikai szféra viszonylagos autonómiáját, Arany a szépet ha nem is azonosította, de függőségi kapcsolatba hozta egy nem esztétikai kategóriával, s ez nála - akár a pozitivista Comte-nál - a jó, a közösség számára hasznos volt. Egyetlen általános esztétikai írása, a Széptani jegyzetek bizonyítja a legvilágosabban, hogy az esztétika és az etika tartománya között túlságosan közvetlen megfelelést tételezett fel - innen költészetének hangsúlyozottan didaktikus jellege.
Nagy költészet sohasem lehet pusztán egyéni tehetség terméke. A nagy költőnek mindig szüksége van kulturális hagyományra is, melyhez valahogyan viszonyul, esetleg éppenséggel cáfolja azt. Arany - a pozitivista kor többi költőjéhez hasonlóan - időnként abba a tévhitbe esik, hogy kultúrát mesterségesen is létre lehet hozni (Buda halála). Ebben a tévhitben kora csaknem minden költője osztozott, leszámítva a két legnagyobbat: Baudelaire-t és Dickinsont. Paradox módon ez a két költő valójában azáltal modernebb Aranynál, hogy látszólag - a kor követelményei szerint - elavultabb nála. Mindketten visszatekintenek: egyikük a janzenista, másikuk a puritán hagyománnyal viaskodik. Aranyhoz hasonlóan ők is tátongó szakadékot éreznek az ember és a természet között, de a jelennel szembeállítják az örökkévalóságot, melyben Arany már nem hisz. Arany bizonytalan, határozott irányulás nélküli világképével szemben az ő költői látomásukat központi mag tartja össze.
A fejlődés nem a pozitivista kor tipikus költőit, hanem ezt a két kivételt igazolta. (...)
(...)
Nálunk a népiesség „a magyar polgárosodás nemzeti igényének kifejezőjeként és előmozdítójaként tölti be hivatását”. Az 50-es években ezt a hivatást már egyre kevésbé tudta betölteni. A korszerű követelményekkel ellentmondásba került. Aranyt elsősorban klasszicista hajlama vitte rá, hogy ragaszkodjék a népiességhez. A nép-nemzeti iskola - hasonlóan a klasszicizmushoz és ellentétben a romantikával - a konkrét művektől elvonatkoztatott nyelvi formát állította fel, s Arany kritikáiban erre hivatkozott. Itt kell megjegyezni, hogy a klasszicista vonások a magyar népiesség többi képviselőjének nézeteiből sem hiányoztak: példa rá Erdélyi tanítása a forma tagadólagosságáról. Arany Crabbe-re hivatkozott s a költészetet a kővágáshoz hasonlította, azaz inkább klasszicista „maker”, mint romantikus „seer” akart lenni. Maga az érthetőségre hivatkozás is a klasszicista örökséggel függ össze.
Már korábban is hangsúlyoztuk, hogy a klasszicizmus és a romantika között afféle vízválasztó vonal húzódik: ennyire alapvető változás azóta sem ment végbe az irodalomban, a XIX. század eleje óta lényegében minden a romantika következményeként jött létre. A mai olvasó azért érzi néha prózainak Arany költészetét, mert romantikus eredetű az ízlése. Annyi azonban bizonyos, hogy Arany rövidebb költeményei közül nem egy a romantika után már prózainak (Furkó Tamás) vagy klasszicista értelemben versnek, nem pedig romantikus értelemben költészetnek hat (Téli vers). A klasszicista poétikához kötődés egyéb megnyilvánulásai is fellelhetők Arany költészetében: így a téma-verselés (Reg és est), az alkalmai (Írjak? ne írjak?) vagy a felvett hangnem kedvéért írt szerepjátszó vers (A lacikonyha, Eh!..., Vojtina levelei öccséhez, Csendes dalok). Ugyancsak a neoklasszikus kor szokását idézi az, ahogyan egy verset ironikus kifordítással (Szőke Panni) vagy csattanóval zár (Ősz végén). Számos, alapjában véve romantikus lírai költeményét heterogénné teszi az epigrammatikus megfogalmazás (Oh! ne nézz rám... refrénje: „Férfié az élet gondja” vagy az Enyhülés 3-4. sora: „Fájdalom a boldogságnak / Egyik alkatrésze”) vagy éppen záradék (Válság idején) - ez utóbbi még sokszor az 50-es évek legjobb költeményeire is vonatkozik (Évek, ti még jövendő évek; Kertben; Visszatekintés). Ezek a klasszicizáló vonások éppúgy jellemzők Tompa költészetére: idillszerű verseit didakszissal toldja meg (Nyári estén, Máriához), a záradék sokszor nála is ironikus kifordítás (Pipacsok I.), pointe- (Szerettelek...) vagy aforizmaszerű (Tavasszal). Arany 50-es években írt lírai költeményei közül A lejtőn az, amelyiken a legkevésbé lehet megérezni ennek a klasszicista örökségnek a nyomát.
(1972)
(részletek)
(...)
Egy 1989-ben kelt írásom hangsúlyozta Az el nem ért bizonyosság című kötet és a szerkesztő, Németh G. Béla érdemeit a magyar poétikai folytonosság megteremtésében. A szerkesztő és a kötet szerzői a korszerű poétikai tudat folytonosságkeresésével fordultak Aranyhoz és valósággal restaurálták lírájának máig és továbbmutató értékeit. Eközben nem ritkán az a poétikai tény bizonyosodott be, hogy költeményeinek menete, hangja rendre megbicsaklik, nem tud megfelelni az önmaga által felállított mércéknek. Nem autonóm szerkezetek az ilyen költemények, olyannyira nem, hogy Németh G. Bélának utóbb a „töredék” műfajában kellett megjelölnie - paradox módon - az Arany-líra autonóm teljességének és tökéletességének lehetőségét.
Ezt elfogadtam és a poétikai folytonosság - e szakadásos, újrakezdésekkel létrejövő folytonosság - kritikai, irodalomtörténeti feltárásának-megteremtésének példájává avattam. Fennakadtam azonban Németh G. Béla egyik észrevételén. Távolodás a romantikától egy összetettebb személyesség jegyében (1975) című tanulmányában állítja - teljes joggal -, hogy az Évek, ti még jövendő évek (1850. febr. 15.) ötödik és hatodik szakasza „esik”, mégpedig az allegorikus eszközök és szerkesztés következtében: „az ötödik versszakban nemcsak az gyengíti a vers addigi erélyét, hogy megmagyarázott, azaz allegorikussá tett jelképekkel él (Ott egy szakadt fonál: ez a hit; Egy csonka horgony: a remény), hanem az is, hogy Arany, általános szokásával ellentétben, itt oly jelképekhez nyúl, oly jelképekre játszik rá, amelyek viszonylag fiatalok voltak, főleg pedig túlságosan is egy meghatározott történeti-szellemi körhöz, az újabb kori katolikus hitélethez fűződtek, s egyetemes természeti-emberi vonatkozással kevéssé rendelkeztek. A hit-remény-szeretet együttes, hármas kultusza, bár korábban is fölmutatható, igazán a tridenti zsinat után, az új vallási bensőségességre, az óvatos allegorikus misztikára törekvő katolikus egyházban lett szokásossá. Az igazi nehézséget azonban mindezek fölött az jelenti, hogy míg többi öröklött, választott jelképét, metaforáját átalakította, ezt szinte áthasonítás nélkül vette versébe”.
Nos, a hármas együttes már Dante nagy költeményében kulcspozíciót foglal el, mégpedig kultikusan kifejtve. Ez persze messzire vezetne. Az azonban valószínű, s úgy éreztem, hogy a református Arany nem az újabb kori katolikus hitélethez fűződő viszonylag fiatal „jelképekre” játszott rá az ötödik és hatodik versszakban.
Ah! vén vagyok: tapasztalásom
Tárháza megtelt gazdagon:
Ott van, romok közt, életemnek
Vezére, széttört csillagom;
Ott egy szakadt fonál: ez a hit;
Egy csonka horgony: a remény;
Ily gyüjteménynek birtokában
Az ifju hogyne volna vén!
Szétnézek és többé körültem
Nincs a nehány kedves barát,
Aggódtatóan rám függeszti
Szemét egy könnyező család.
Eleget éltem, hogy utánam
Emlék maradjon itt alant:
Emlékül inséget hagyok s e
Két vagy három boldogtalant!
A bibliaolvasó kálvinista Pál apostoltól értesülhetett a hit-remény-szeretet együttességéről: „Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet” (1Kor. 13, 13). Jelképei a reformkor közkincsét alkották.
Megnevezve „e három” előfordul Vörösmartynál:
Te vagy-e a’ hit, reménység,
És a’ szeretet?
Adjon isten e’ hazának
Több illy hölgyeket.
(A’ szinház’ nemtője, 1837)
Petőfinél:
Közelg az éjfél. Fennvirrasztva várom.
Akkor kisértet látogat meg, három;
Szent háromság, mely egykor vezetett:
A hit, a remény és a szeretet.
(Téli éj, 1845)
S profán jelentéssel egyik utolsó levelében: „Higy! Remélj! Szeress! a sírig és a síron túl örökre hűséges férjed Sándor.” (Petőfi Sándornének, Maros-Vásárhely, júl. 22. 1849.)
Aranynál csak egy olyan helyet találtam, ahol - igei alakban - együttesen, noha nem a hagyományos sorrendben, következik egymásra „e három”:
Jelennek ír, ki a jelenben él,
- Mondom - közöttünk hisz, szeret, remél,
Küzd, vágy, remeg, örvend, szomorkodik:
Mért élne visszább, vagy húsz századig?
(Vojtina Ars Poétikája, 1861)
S persze utána a többi is, a hitéletileg nem kitüntetett helyzetben levő igesor. S ez minősíti profán, nem hitéleti jelentésűvé az első hármat.
(...)
A létösszegező poétikai magatartás, mint itt láthattuk, a kollektív narratívához, a nemzetsors-mítoszhoz való viszonyként született. Az erkölcsi emlékezet, a bűnök-büntetés, erény-jutalom, kétségbeesés-reménység vagy a tétlenség-küzdés, tétlenség-munkálkodás ellentételezésével állandó könyvelést vezetett, mindenkor elszámoltatásra szólította fel a nemzetet. Egyebek között Kölcsey Hymnusa, a Zrínyi dala, a Zrínyi második éneke című költeményei, Vörösmarty Szózata, Petőfi Nemzeti dala mind-mind nullszaldós egyenlegre épült. A „számvető ész” „a lélek csodás ösztönével” folytatja az elszámolást, elszámoltatást. Arany későbbi költészetében soha, egy pillanatra sem csak az egyéni lét problémája a „létösszegezés”. Ha a „sejtelem” - a nemzeti lét vonatkozásában - egyértelmű, csak allegorikus tudás, s így az olyan retorikusan adhortatív feladat, mint amilyennek terméke A rodostói temető vagy a Széchenyi emlékezete, a transzcendenciára utaló kategóriarendszert a didaktikus költői formák és formulák mezsgyéire szorítja, vagy fel kell adni, vagy el kell mélyíteni a misztériumot. Az egyik lehetséges megoldás, a modern individualizmus etikai problémáival rendezi át a nemzetvallás poétikai kategóriarendszerét. Arany lírájának legmélyebb, legtitkosabb telérei utóbb épp az átrendeződés folytán létrejött vetődések, törésvonalak mentén kutathatók.
Vagyis a nyelvképzeleti kategóriarendszer felfedezésében nem az a legizgalmasabb eredmény, ami könnyen, közérthetően megmutatható. Nem az etikai és emocionális entitások mint „géniuszok” - ilyen entitások a kereszténység előtt is léteztek. A nyelvképzeleti entitások Pál apostol által oly ragyogó irodalmisággal példázott lehetősége a magyar reformkor számára is a továbblépés formája lett. Míg a klasszicista és a vallásos szimbólumkészlet tekintélyelvű támogatást nyújtott, s nyelvileg is a nyelvképzeleti entitások bölcsője lehetett, önállósulásuk kifejezte, hogy megszűnt a nyers, primitív viszony e közhelyekhez, kiüresedett az ikonikus szimbolizmus megkövült rendszerként való alkalmazása, hogy a hit mindig horgony legyen, lajtorja vagy fonál, illetve hogy az emocionális, affektív entitás mindig csak fáklyás géniuszként léphessen fel. Persze a rendszer dramatizálása, vagy egyéb módon történő poétizálása továbbra is elengedhetetlen feltétele volt a rendszer működőképességének, elevenségének. A remény és emlékezet szavak csak akkor poétikai-hitbéli kategóriák, ha a szöveg képes megőrizni, feltámasztani a beléjük vetett hit komolyságát, mélységét, szükségszerűségét. Ha csak odavetett cicomák, mint a biedermeier költészet nagyobb részében, ebből a távlatból nézve maga a kategóriarendszer is üres formalizmusnak, sematikus, holt díszlettárnak tetszik, szó sem lehet transzcendencia-élményről. De ha a „remény” vagy a „hit” szavak szövegkörnyezete meggyőz arról, hogy „Koldulni járnék ily remény-hitért, / Megvenném azt velőm- és véremen...” (Vörösmarty Mihály: Emlékkönyvbe), akkor értéke önléte és e lét evidenciája.
Az Évek, ti még jövendő évek létösszegzésének végigviteléből ez az evidencia hiányzik. A „leltár”, melynek a nullszaldós egyenlegben volna szerepe, hibádzik, erőtlenné válik. Szétfoszlik az avítt, megkövesedett szimbolika és a nem eléggé karakterisztikus zsánerképek - vagy egyáltalán a zsánerképek - folytán. Mire visszatér a számvetés keményebb gesztusa, hanghordozása, már késő. (...)
(...)
Frye elgondolása értelmében közel járunk Arany lírai vénájának lényegileg lírai karakteréhez, midőn a hangalakzatokhoz kapcsolódó, sőt belőlük kifejlő verbális asszociációkig hatolunk. Amikor is a hangalak nemcsak akármilyen, pusztán hangalakjával asszociálódó rímet hív elő, hanem mintegy értelmez is, s egyszersmind értelmet ad a pusztán a hangalakkal asszociált szónak vagy szavaknak, vagyis értelmet teremt egy olyan összefüggés számára, amelynek korábban, e nélkül az asszociáció nélkül, nem volt értelme. Ez nem „hangfestés” vagy „hangutánzás”, nem is rímtechnikai kérdés, s a ritmusok, rímek absztrakciós célú elemzésében (verstani elemzésekben) legfeljebb illusztrációként, érdekes példaként, határesetként, nemegyszer a költői licencia megnyilvánulásaként játszik szerepet. Az olyan funkcionális elemzések, mint Fónagy Iván elemzései, felhívták a figyelmet a hangtani alakzatok értelemteremtő lehetőségeire. A verselemzésekben ilyen jellegű megfigyelések mindig is előfordultak. De talán nem abban a mélységben, mint amilyenben célszerűnek látszik erőltetése az Arany-líra esetében. Igaz, a példák elszórtan vannak jelen. Mint Frye is megjegyzi, ez „lényegileg diszkontinuus ritmus”. S olykor ilyen egyszerű és természetes:
Szív, örömtől elszokott szív,
Multak gyászos özvegye!
Meghervadtál, meghajoltál -
Az vagy-é még, aki voltál,
Árva szívem, az vagy-e?
Az „özvegye” és „az vagy-e” az első pillanatban csak érdekes rím. Ha visszaidézzük a mondat elejét, akkor vesszük észre, hogy a gondolat ötlete is belőle származik, s szinte nincs benne más, mint a rímelő szavak.
A Toldi szerelmében bukkanunk rá a következő anagrammaszerű jelenségekre:
Toldi névjeleként:
„Menj, kapus, e tollat sisakomról vidd el...” (VI, 52)
Tar Lőrinc gyanútlanságában:
Toldi bosszújától sok ideig nem tart;
Jő hát le vidáman, még dúdol is egy dalt. (VI, 63)
S a dúdolat teli a Toldi név hangzóival.
Piroska Toldira gondol, de
Nem tudja, hogy amit szerelemből vétett,
Az fordult fejére, mint alacsony bűn-tett,
Átkát hogy az egyház mennyire megtoldta. -
Szegény Toldi Miklós, hol lehet azolta? (VIII, 35)
Piroska levele a királyhoz:
Kegyelemből Toldi lovagot feloldja,
- Ne legyen hős kardján alacsony bűn foltja. (X, 109)
Örzse neve:
Az nap, egész estig, titkát meg is őrzé,
Szeretni Piroskát Örzse alig győzé... (V, 22)
Ő, kicsi néptörzsök s fejedelem lyánya... (V, 23)
Maga ült az elsőn s Örzsike mélázva,
Feketében, mint már leendő apáca;
Ősz érsek utána, mint képe királynak... (XII, 89)
Jegyezzük meg a „mint képe királynak” (!) fekete humorát. De nem kell feltétlenül szándékolt anagrammákra gyanakodni. Annál inkább arra, hogy a melosztermő nyelvérzék működik, mint itt is:
Múlatja panasszal a bosznai bán-lány... (VIII, 33)
Nem rím, nem anagramma, nem alliteráció. Csak ugyanazokra a hangokra szűkül a hangképzés - ahogyan a bánlány panaszának mindig ugyanaz a motívuma. (...)
(1996)
(részletek)
(...)
Azzal az egykori (1972) véleménnyel szemben, miszerint Arany elmaradott volt a vele egykorú Baudelaire modernségéhez képest, egy bíráló többféle ellenérvet vonultatott fel, köztük azt is, hogy Arany költői modernségét „csak a XX. század felől érthetjük meg”. Ez az érv, mely (a visszatekintő nézőpont egyenjogúsítása révén) üdítően újszerűnek hangzott az akkori magyar irodalomtörténeti gondolkodásban, bízvást kiterjeszthető Arany kritikusi életművére is. Ha búcsút mondunk a helyen és időn felüli abszolút értelmezés gyermeteg becsvágyának, s a XX. század végéről visszanézve próbáljuk jellemezni az Arany kritikái mögül kirajzolódó módszert, szemléletet és magatartást, akkor egy meglepően modern kritikus lép elénk. Részben talán törvényszerű, mégsem pusztán optikai csalódás, hogy akit innen láthatunk, az már a mi korunkból ismerős: belátja és elfogadja, hogy normái érvénye és teljesítőképessége korlátozott, s éppen ezért nemcsak a műszerkezet egészének belső viszonyrendjére figyel, normakészletével és normakezelésével előre vetítvén a strukturalizmust, hanem a tárgykritikai beállítódás elégtelenségét is fölismerve az újabb hatáskritikai irányzatok előfutára lesz. Hogy mennyire megelőzte korát, az talán jobban kiviláglik, ha alapfogalmait és módszereit a strukturalizmushoz közel álló, illetve azon túljutó kritikusoké mellé tesszük: sem a hasonlóságok, sem a különbségek miatt nem kell szégyenkeznie.
(...)
Kritikusi életművének mégis az a legtermékenyebb paradoxona, hogy éppen e személyes érintettségből kiindulva messze túljut a pusztán egyéni érvényességű megközelítési módok határain, s elérkezik a XX. század leginkább személytelenségre törekvő irodalomértelmezési módszerének: a strukturalizmusnak alapelveihez. Ahogy költőként a kompozíciót tartotta a legfontosabbnak, kritikusként sem éri be a művek egyes részleteinek önmagukban vett szépségével, hanem ragaszkodik szerkezetbeli helyénvalóságukhoz, s a belőlük felépülő műegész összhangjához és ökonómiájához. Idevágó normái annyira elvszerűek, mégis esetérzékenyek, alkalmazásuk annyira következetes, mégis árnyalt, hogy Aranyt bátran a magyar strukturalizmus atyjának nevezhetjük.
(...)
Eszménye a részletező kritika. E választásában sok minden közrejátszhatott: egyrészt az, hogy elvonatkoztató és általánosító kritikusi tehetségét szerencsésen egészítette ki alkati vonzódása a konkrétumokhoz; másrészt, hogy úgy gondolta, a mű értékét nem a kritika adja, miként nem is változtathatja meg, s legjobban majd az utókor elfogulatlan ítéletéből derülhet ki, tehát a kortársi kritika ítélete semmiképpen sem perdöntő; harmadrészt, hogy a kortárs költészet értékhierarchiájában saját életműve is fontos helyet foglalt el, így az összegző értékítéletben szokásos helykijelölést nehéz lett volna az önmagára való gyakori utalás ízlést sértő mozzanata nélkül elvégeznie. A legfontosabb tényező azonban, mely kritikaeszményét a részletek felé vonta, alighanem a tárgyszerűség keresése volt, az önkényesség vádját visszautasítani képes, ellenőrizhető állítás igénye, mely körülhatárolható és megvitatható tárgyi konkrétumokkal próbálja megadni az ítélet súlyát. Amikor a Széptani jegyzetekben a „szép az, ami önérdek nélkül tetszik” formuláját idézi, hibáztatja, hogy „merőben alanyi”. „Nem azt fejezi ki, mi a szép tárgyilag véve, hanem mikép hat ránk, alanyilag mikép tetszik. A tetszés alanyi dolog.” Ebben a megjegyzésben csíraként már benne van mindaz, ami Aranyt az impresszionista kritikának a tetszésre vagy nemtetszésre hivatkozó, megvitatásra sokszor alig alkalmas véleménykultuszától megkülönbözteti, s részben az is, ami elindította a tárgykritikai szemlélet, sőt a strukturalizmus felé. Egy mindenki számára hozzáférhető, tárgyi önállósággal körülhatárolódó és szilárd szerkezetként felfogott műalkotásban kereste a szépség, az esztétikai érték fokmérőjét, sejtvén azt is, hogy az ilyen műalkotás inkább csak megközelítő eszmény, mint elérhető valóság.
A tárgyszerűség eszménye Aranynál nem zárja ki a tetszés szubjektív élményét, csakhogy kiindulópontként kezeli, melyet, mint minden belső tényt, meg kell haladni. Amikor a Zrínyi és Tasso bevezetőjében elmondja, hogy Zrínyi művét többször újraolvasva s a rá ható korábbi eposzokkal összevetve olyan benyomás maradt benne, melyet csak eredeti, autonóm mű és szuverén költőegyéniség eredményezhet, hozzáfűzi, hogy értekezése célja nem más, mint ezt a „benyomást gondolattá érlelni, s szavakban kifejteni”. A Széptani jegyzetekben tételszerűen is kifejti a szépség ösztönös felismerése és a kritika közti különbség miben létét. „Azon tehetségünk, mely által a tárgyak szépségét, mintegy ösztönszerűleg megérezzük, ízlésnek mondatik.” Az ízlés: adottság; lehetnek fokozatai, alapjában azonban „veleszületett tulajdona” az embernek, melyet azután „tanulmány és szép tárgyak összehasonlítása” révén fejleszthet tovább. „Ha ízlésünket annyira kifejtettük, hogy nem csak megérezzük a szépet, de az okát is adhatjuk, miért szép s a szép tárgyak közt éles megkülönböztetést tehetünk, akkor ízlésünk már ítészetté (kritika) magasult.” A kritika szerinte a benyomással kezdődik, majd a szubjektív belső élmény kifejtésével és a mű elemzésével el kell jutnia a kettő racionális megfeleltetéséig, s az így megalapozott és ellenőrzött értékítéletekig.
Arany a normatív, s mégsem preskriptív kritika híve; körültekintő és visszafogott ítéleteinek méltósága mögött az a meggyőződés rejlik, hogy a kritikai objektivitás legalábbis megközelíthető. 1856-ban, amikor a költészetének szóló elismerés és bírálat csak fájdalmat tud neki okozni, s művét fogyatékosnak, alkotóerejét hanyatlónak érzi, a költészete körül felcsapó vitát figyelve idevágó gondolattal vigasztalódik. „Szerencse, hogy ismerem azt, mi az enyém, s tisztában vagyok a felől -, hogy a világ minden dicsérete sem képes verseimnek egy hajszálnyival több belbecset adni, (mint nem levonni a kritika másokéból), mennyi azokban valóságban létezik.” Ez ad neki erőt ahhoz, hogy Erdélyi bírálatára csak magánlevélben válaszoljon, a körülötte dúló huzakodást béka-egér harcnak tudja látni, s ne szóljon bele. „A historia egykor fölöttem is kimondja részrehajlatlan ítéletét, addig hallgassunk.” E gondolatai nyilvánvalóan nem elméleti igénnyel fogalmazódtak meg, közös előfeltevésük azonban épp önkéntelensége miatt jellemző rá: eszerint a mű értéke magának a műnek a sajátja, valami módon mintegy benne van, az értéket még részben sem az értékelő nézőpontja teremti, az értékítéletek tehát a helyesség különböző fokozatait érhetik el, a mű benső értékének megközelítése szerint. A „részrehajlatlan” ítélet, valamely mű vagy életmű helyének „kimutatása” az irodalomban, melyet Arany több ízben az utókortól vár, szemben „a jelen elfogultságának” szüleményeivel, eséllyel pályázhat e valóságos, a tárgyban tényszerűen meglévő érték eltalálására. Ez az (egyébként filozófiai problémákkal terhes) értékelméleti előfeltevés ugyanúgy szemben áll a relativizmussal, mint Gyulai álláspontja.
(...)
Arany János, költőként és kritikusként, egy személyben megtestesült igazolása lehet annak a Roland Barthes-tól származó (1963) tételnek, miszerint a strukturalizmus olyan világlátás, sőt világlátomás, mely a művészi alkotás folyamatában és a művészi alkotás elemző kritikájában egyazon tevékenységként nyilvánul meg: előbb felbontja az érzékelt egészet, hogy azután szerkezetének funkcionális működési elvét láthatóvá téve mutassa fel az ismét összerakott egészet, nem mint puszta kompozitumot, hanem mint kompozíciót. Arany többször megfogalmazta saját költészetének legfőbb törekvését, melyről úgy vélte, fejlődéstörténeti helyét és hivatását is kijelöli a magyar költészet folyamatában, s ezt mindannyiszor a kompozíció magasabb szintre emelésében, a saját elvére tisztított műegész megteremtésében, s ezáltal a jó szerkezet iránti érzék felkeltésében látta. A minél tökéletesebb kompozíció azonban nemcsak költői gyakorlatának fő törekvése, hanem egyszersmind kritikusi tevékenységének egyik legállandóbb követelménye is, mely az ő szemében főként annak köszönheti kitüntetett szerepét, hogy a mű teljes terjedelmére vonatkozik, s esetleges fogyatkozásaiért az egyes részek szépsége nem nyújthat kárpótlást. Egy pályázatra benyújtott elbeszélő költeményről (bíráló társa nevében is) írja 1861-ben: „a compositiónak nincs benső egybefüggése, (...) hiányzik az alkotás benső ereje. E helyett némely külső, részbeli szépségek kínálkoznak csekély kárpótlásul, a nyelvben, dictióban, egyes díszítményekben, vagy sikerültebb vonásokban (...) a hiányok bensők, lényegesek, az egészre vonatkozók, a dícséretes oldalok ellenben külsők, részbeliek, nem lényegesek.” Kritikáiban sűrűn hangot kap elégedetlensége a szerkezeti funkcióval nem rendelkező (mégoly szép) részletekkel szemben, amit többnyire az „összhangzó egész” számonkérése követ. Ha szerinte az „alapszerkezet” hibás, láthattuk, azt a műben itt-ott megcsillanó költői érték sem teheti jóvá. Még Tompához írt tapintatos dícsérete mélyén is ez a kritikai szempont húzódik meg: „az első kötetben megjelent verseid bármily szépek is helyenként, ez utóbbival nem állják ki a versenyt (...) tehetséged »műegészet alkotni« (...) szóval az egészet és nem a részeket ajándékozni meg főbb figyelemmel: ez amit én művészi haladásnak mondok.” Kritikusi szemléletére talán semmi sem olyan jellemző, mint a mindvégig megtartott alapelv: az irodalmi mű kompozícióját „egészvoltában” kell vizsgálni. Ennek a szemléleti beállítódásának köszönhetjük tanulmányai és kritikái számos előre mutató megállapítását a kompozíció belső funkcionális viszonyairól.
Kompozícióra és műegészre összpontosító szemlélete jóvoltából Arany kritikai munkássága nagyszerű ellenpéldája annak, amit A. W. Schlegel már a XIX. század első éveiben elmarasztalóan atomisztikus kritikának nevezett, s mely kiszakított részek dicsérő vagy megrovó felmutatásában merül ki, mintha a műalkotás részei mozaikszerűen összerakható és eleve kész építőkövek volnának. Ebből a szempontból Arany szerkezetre beállított kritikusi szemlélete bízvást felveheti a versenyt S. T. Coleridge-éval is, aki ugyan a XIX. század elején a szerves formaként fölfogott műalkotás elméletének egyik apostola volt, kritikai gyakorlatában viszont, mint Wellek találóan rámutat, nemegyszer beérte a szép részletek vagy fogyatékos megoldások régimódi felsorolásával. Arany kritikáiról joggal állapították meg, hogy „háromsíkúak”: ő a művet „az író célja szemszögéből” is megvizsgálta, „a maga esztétikai fölfogásához” is mérte, a kettő közt lévő sík pedig „közel ahhoz, amit a strukturális törekvések hoztak a XX. században”, ugyanis a művet ő „megvizsgálja mint önelvű létezőt is, melynek elemei az egésztől kapják értelmöket, s bármelyiknek megváltozása az egész megváltozását vonja maga után”. (...)
(1992)
Kemény Zsigmond: Toldi Miklósról. Arany Toldija. Divatcsarnok, 1854. (Kötetben:) Élet és irodalom. Budapest 1971. Terjedelmes bírálatának első részében Kemény Zsigmond a Toldi-mondával foglalkozik; Toldy Ferenccel szemben úgy gondolja, hogy történeti alapja is van, Toldi Miklós történelmi személy. Arany János leleménye, hogy a mondában motiválatlan gyilkosságot úgy motiválja: csak annyira legyen Miklós gyilkos, amennyire a cselekmény bonyolítása megkívánja, de ne veszítse el az olvasó rokonszenvét. Sőtér István szerint Kemény saját tragikum-felfogása felől közelített Arany művéhez.
Gyulai Pál: Szépirodalmi szemle. [II.] Toldi estéje. Budapesti Hírlap, 1855. (Kötetben:) Válogatott művei. Budapest 1989. Arany János emlékezete. Budapesti Szemle, 1883. (Kötetben:) Emlékbeszédei. Budapest 1890. Gyulai első írása műfaját tekintve kritika; megkísérli a másutt már időszerűtlennek mondott, nálunk azonban kedvelt eposz népies változatának főbb jegyeit megadni, s ehhez „legnagyobb epikusunk”, Arany két Toldija szolgáltatja a referenciát. A Toldi estéje részletes bemutatást kap: Gyulai főként az árnyalt jellemzést, a főhős összetett - egyszerre heroikus és humoros - alakját emeli ki. A népiesség kanonizálását szorgalmazó Gyulai értékrangsorában ekkor foglalja el Arany János az első helyet. A második szöveg az Arany János halálát követően elmondott emlékbeszéde, melyben megpróbál számot vetni a hatalmas életmű arányaival és jelentőségével. Bár kitér Arany mindkét lírai korszakára, az epikus költőt tartja többre; Aranyt mintegy „felnőtt” Petőfiként, Petőfit pedig „ifjú” Aranyként teszi meg a népnemzeti irányzat csúcsán trónoló „ikerpár”-nak, ami nem tett jót egyik költő utóéletének sem.
Erdélyi János: Arany János kisebb költeményei. Pesti Napló, 1856. (Kötetben:) Válogatott művei. Budapest 1961. Erdélyi János az elsők között volt, aki a Toldi jelentőségét fölmérte. Arany nagykőrösi líráját is egyedülálló jelenségnek tartja a korabeli magyar irodalomban, elfogadja „merengő” temperamentumát, „világfájdalmas” hangját is, de hiányolja a megnyugtató ellensúlyt („vörös farok”-nak neveztük ezt az 1950-es, 1960-as években), azaz nem érvényesül a „kiengesztelődés” normája.
Greguss Ágost: A balladáról. Budapest 1965. (Kötetben:) A balladáról és egyéb tanulmányok. Budapest 1886. Arany János balladái. Budapest 1877. Az első műfajelméleti értekezés (amely elnyerte a Kisfaludy Társaság pályadíját), a második Arany nagykőrösi balladáinak részletes értelmezése. Greguss híressé vált ballada-meghatározása: „tragédia dalban elbeszélve”. Később - talán Aranynak az epikus elemet inkább hangsúlyozó álláspontjának hatására - Greguss valamelyest módosított ballada-értelmezésén. Arany-könyve óta hagyománnyá vált a balladák tematikus osztályozása (történeti balladák, parasztballadák stb.).
Asbóth János: Három nemzedék. Budapest 1873. (Kötetben:) Irodalmi és politikai arcképek. Budapest 1876. A magát konzervatívnak hirdető, valójában a liberalizmus sajátos árnyalatát képviselő Asbóth János szellemes (és, persze, önkényes) tipológiát állított fel (mellyel ihletője lett Szekfű Gyula Három nemzedékének). E szerint a legújabbkori magyar történelem három szakaszra tagolható, s mindegyiknek megvan a maga reprezentatív politikusa és költője, akik egy húron pendülnek. Széchenyi és Vörösmarty a „tettekre ébredés”, Kossuth és Petőfi a „lázas küzdés”, míg Deák és Arany az „alkotás” korszakos jelentőségű megtestesítői. Az összehasonlítások után Asbóth az utolsó párost hozza ki győztesnek, a legkedvezőtlenebb megvilágítást a középső kettős kapja.
Riedl Frigyes: Arany János. Budapest 1887. Félévszázadon át a legolvasottabb könyv az Aranyról szóló irodalomban. A költő személyiségét állítja középpontba, amit két tényezőből vezet le: a nemzetjellem fogalmából és a lírikussal szembeállított epikus alkatból. Arany életét öt korszakra osztja: gyermek- és ifjúévek (1817-1836); szalontai évek, az első költői virágzás (1836-1849); tanár Nagykőrösön (1849-1860); szerkesztő Pesten, második virágzás (1860-1865); akadémiai évek és halála (1866-1882). Riedl műve inkább kritikai beállítottságú, mint irodalomtörténeti; dominál benne az esszéista élménybeszámoló.
Péterfy Jenő: Arany János Őszikéi. Budapesti Szemle, 1888. (Kötetben:) Válogatott művei. Budapest 1983. Az első értő kritika a kései ciklusról, röviddel az Őszikék első megjelenése után. Péterfy szerint „a költő haláltáncát találhatjuk” benne. Jó szemmel veszi észre a lírai költemények „alkalmi” jellegét.
Babits Mihály: Arany Jánoshoz. Nyugat, 1910. (Kötetben:) Herceg, hátha megjön a tél is! Budapest 1911., illetve Összegyűjtött versei. Budapest 1993. Petőfi és Arany. Nyugat, 1910. (Kötetben:) Esszék, tanulmányok. Budapest 1978. Az első dicsőítő szonett „Hunyt mesterünk”-höz, akiben Babits a maga költő-elődjét tiszteli. A második könyvkritikából kinőtt esszé, Arany-apologetika - Petőfi rovására. Babits itt fejti ki hírhedt tételét: „Petőfi nyárspolgár a zseni álarcában. Arany zseni a nyárspolgár álarcában.” Sokan Ady-ellenes élt föltételeztek Babits Petőfi-értékelése mögött. Valójában Babitsot nem Petőfi, hanem Arany érdekli, Aranynak pedig már jóval korábban őszinte csodálója: 1904-ben, egyetemi tanulmányai során dolgozatot írt Arany mint arisztokrata címmel, amelynek eredményeit fölhasználja a Petőfi és Arany című esszében is.
Ady Endre: Strófák Buda halálá-ról. Nyugat, 1911. (Kötetben:) Publicisztikai írásai. Budapest 1987. Kétféle velszi bárdok. 1913. (Kötetben:) Ki látott engem? Budapest 1914., illetve Összes versei. Budapest 1994. Ady nagyon nem szerette Aranyt - ezzel is mintegy iskolát teremtett: a népi írók őt követve értékelték le Aranyt. A Buda haláláról szóló írása elsősorban az Arany-kultusszal fordul szembe (mint később Kosztolányi az Ady-kultusszal), s Aranyban a nyelvművészt méltatja, „önmaga előtt rejtegetett lírikus”-nak látja, aki elpazarolta tehetségét. A Kétféle velszi bárdok azon az ellentéten alapul, hogy immár a „Deáki tett”-nek köszönhető, kiegyezés utáni Magyarország úri önteltségével kell szembefordulniuk az igazi bárdoknak. Lehet, hogy Szerb Antalnak volt igaza, aki azzal magyarázta Ady ellenszenvét: mivel előtte a nemzeti költő feladatait utoljára Arany János végezte el, neki ezzel a megkövesedett hagyománnyal kellett szembefordulnia, s az Aranynak tulajdonított, önáltató „optimizmus” ellenében felrázni és ráébreszteni a magyarságot tragikus helyzetére.
Kosztolányi Dezső: Arany János. Előadás a Szigligeti Társaság Arany-ünnepén. Világ, 1917. Író és bátorság. [Válasz Móricz Zsigmondnak] Nyugat, 1932. (Mindkettő kötetben:) Lenni, vagy nem lenni. Budapest 1940. Előadásában Kosztolányi tételesen kimondja, hogy a Nyugat nemzedéke elsősorban az Őszikék költőjét szereti Arany Jánosban. Vitaírásában Móricz Zsigmond Arany írói bátorságát kétségbevonó állításait cáfolja pontról pontra, imponáló tárgyismerettel, tárgyszerűen, jóllehet ez nem akadályozza meg abban, hogy Aranyt némiképp a saját képmásához közelítse.
Beöthy Zsolt: Arany János. Budapest 1923. Tömör Arany-pályakép. Érdekessége, hogy a költő gondolatvilága felől közelít az életműre. Arany összefoglaló, kibékítő szerepét hangsúlyozza; eszerint Arany művészete: „az örök magyarság, a múlt kapcsolata a jelennel s útmutatása a jövőre, a emlékeké a reményekkel, a meséké a tényekkel, a hagyományé az új törekvésekkel, a népnek nemzetté olvadása”.
Horváth János: A nemzeti klasszicizmus irodalmi ízlése. Egyetemi előadások, 1928-1930. (Kötetben:) Tanulmányok. Budapest 1956. Míg Kosztolányi a maga korához idomította Arany költészetét, Horváth János a saját kortársait mérte Aranyhoz. Az Aranynak tulajdonított „nemzeti klasszicizmus”-on mindenekelőtt erkölcsi eszményt értett, s a nemzetfenntartás szempontjának rendelte alá az irodalmat is. Ez kivált az első világháború után érződik Horváth munkáiban: míg korábban érzékelte Ady kötődését Aranyhoz, 1921-ben már szakadékot lát kettejük között. Arany költészetét nem értelmezte olyan alapossággal, mint Petőfiét; ugyanakkor kiemelte Arany értekező prózáját, melynek hagyomány-központú szemléletét követendő mintaként kívánta felmutatni a magyar irodalomértelmezés előtt.
Voinovich Géza: Arany János életrajza I-III. Budapest 1929-1938. A három kötetes munka nemcsak életrajz, hanem pályakép is, de alárendelve az életrajzi fordulatoknak. Fölbecsülhetetlen értékű adatforrás.
Móricz Zsigmond: Arany János írói bátorsága. Nyugat, 1931. (Kötetben:) Tanulmányok I. Budapest 1978. Móricz az állítólag nem bátor Arany csaknem egyetlen igazán bátor műveként ünnepli Az elveszett alkotmányt. Igaz, az Őszikéket is hozzáteszi, de (mint azt Kosztolányi észrevette és szemére olvasta) csak a Nyugat iránti szolidaritásból, hiszen nincs róla mondanivalója.
Illyés Gyula: A magára maradt költő. Nyugat, 1932. (Kötetben:) Magyarok. Budapest 1938. Móriczhoz hasonlóan kritikusan ír Arany János alkalmazkodó hajlamáról s arról, hogy a Toldi szerelmében fölidézett múlt nem a népé. Petőfi közvetlen személyességével szembeállítva „őszintétlen költő”-nek mondja Aranyt: „Nagy dolgokat alkotott, nemzetének legnagyobb költői műveit, csak éppen a maga nagy művét nem alkotta meg: nem leplezte le magát”. Az álarc mögé rejtező, közvetve személyes, tárgyiasságra törekedő lírikus elmarasztalása meglehetősen különös az éppen ilyen költészetet művelő Illyéstől.
Németh László: Arany János. Protestáns Szemle, 1932. (Kötetben:) Az én katedrám. Budapest 1969. Németh László szerint is ellentét feszül Arany tehetsége és teljesítménye között. Arany alkatilag inkább Byronnak volt rokona, mégis alkalmazkodott Petőfihez - s ennek köszönhetjük a Toldit, életművének csúcsát -, de később Petőfivel együtt veszítette el hitét, márpedig hit nélkül nem lehet igazán nagy művészetet teremteni. Németh László sajnálja, hogy Arany csodálatosan míves nyelvművészetével elfojtotta a maga anarchista érzületét; holott éppen ennek fölismerhető nyomai teszik izgalmassá költői képeit, népies nyelvét, sajátos humorát.
Sós Margit: Arany János irodalmi ellenzéke. Pécs 1933. Áttekinti az Arany életében megjelent elenyésző számú negatív kritikát és ezek szemléleti hátterét, Vajda Jánostól Tolnai Lajoson át Reviczky Gyuláig és Palágyi Lajosig.
Szerb Antal: Arany János. (Kötetben:) Magyar irodalomtörténet. Kolozsvár 1934. A „legmagyarabb magyar költő” mindent egyesíteni tudott magában (népit és nemest, romantikust és realistát stb.) - mondja Szerb Antal -, csak a városlakó polgár világa maradt számára idegen, s ez az egyetlen hiány múlttá távolítja őt. Az állítólagos magyar „finitizmus”-nak, a végzetbe beletörődésnek nincs reprezentatívabb költője Aranynál, ami részben kálvinista elrendelés-tudatán alapul. Szerb Antal vitázik a „józan”, realista Arany-képpel és a vele összefüggő „józan”, realista magyarság-képpel. Mindazonáltal Arany-fejezete színvonalában messze elmarad a Petőfi- s még inkább az Ady-fejezetétől.
Keresztury Dezső: Arany János. Budapest 1937. „S mi vagyok én...?” Arany János 1817-1856. Budapest 1967. „Csak hangköre más...” Arany János 1857-1882. Budapest 1987. Az első - 1937-es - fejlődéskép újdonsága éppen az, hogy fejlődéskép, nem az életmű keresztmetszete, mint a korábbi összefoglalók. Elfogadja Horváth János „nemzeti klasszicizmus”-felfogását; a korai és a későbbi Aranyt itt még a „nép költője” és a „klasszikus költő” terminusokkal írja le. Az újabb pályaképben a „népköltő” és a „nemzet költője” lesz a két kulcsfogalom. A pályaszakaszok határai is részben módosulnak (1853 helyett 1856); immár a négy periódus: 1817-1846, 1846-1856, 1857-1867, 1867-1882. A két részes pályakép 1990-ben megjelent egy kötetben, Mindvégig címmel.
Lukács György: A százéves Toldi. Budapest 1947. (Kötetben:) Új magyar kultúráért. Budapest 1948., illetve Magyar irodalom - magyar kultúra. Budapest 1970. Ahogy Móricz számára Az elveszett alkotmány, a marxista Lukács György szemében a Toldi az a kiemelkedő mű, amire hivatkozva le lehet értékelni az életmű többi részét. Toldi a fölemelkedő parasztság képviselője, aki mindig idegen marad Lajos király lovagi udvarában is: e felől Lukácsnak nincsen kétsége. Aranyban csak az a jó, ami Petőfihez kapcsolható; a magyar irodalom marxista fejlődésképéből (a Petőfi, Ady és József Attila nevével fémjelzett „fősodorból”) a Deákkal is barátkozó, kompromisszumokra kész Arany „kilóg”, kétes szerzetnek számít.
Barta János: Arany János. Budapest 1953. Arany János és az epikus perspektíva. Arany János eposzírói pályakezdése (Az elveszett alkotmány). Arany János „Toldi”-járól. 1972-1977. A három, összefüggő tanulmányból az első kettő kötetben: Klasszikusok nyomában. Budapest 1976. A harmadik kötetben: Évfordulók. Budapest 1981. Ahasvérus és Tantalusz (Az örök zsidó). Studia Litteraria, 1974. (Kötetben:) Klasszikusok nyomában. Budapest 1976. Az 1953-as könyv monográfia Arany János életéről és pályájáról; magán viseli a korszak bélyegét: Arany „népi realizmusára” helyezi a hangsúlyt, s még a balladák szüzséjét is osztályharcos szempontból méltatja. Az eposzíró Aranyról szóló tanulmány-sorozat számos homályos pontra mutat rá ebben az agyonértelmezett témakörben. Az örök zsidóról adott értelmezés: nagyszerű elemzés egy zseniális költeményről.
Baránszky-Jób László: Arany lírai formanyelvének fejlődéstörténeti helye. Budapest 1957. Fő tétele: Arany lírája fontos előrelépés Petőfi lírájához képest, amiről az irodalmi köztudat nem akar tudomást venni. Részletesen elemzi Arany ötvenes évekbeli líráját (ő adja első alapos elemzését olyan verseknek, mint A rab gólya vagy a Kertben), az Ősszelt tekinti Arany „összetett stílusa” legjellemzőbb reprezentánsának.
Komlós Aladár: A magyar költészet Petőfitől Adyig. Budapest 1959. Egyik legérdekesebb értelmezése Arany János politikai és költői szemléletének, még akkor is, ha a szerző érezhetően elfogult: minthogy a magyar századvég költészetét nagyra becsüli, annak pedig útjában állt Arany, Komlós Aladár is valamelyes ellenszenvvel ítél meg mindent, ami a népnemzeti irányhoz tartozott. Éles vitát folytat Lukács György értelmezésével; szándékosan szociológiai érveket szegez Lukácsnak: mintegy a saját terepén veri meg.
Sőtér István: Nemzet és haladás. Irodalmunk Világos után. Budapest 1963. A nagyszabású korszakmonográfia egyik főszereplője Arany. Sőtér árnyaltan elemzi a népies-nemzeti eszme változatainak különbségeit, Arany álláspontjának módosulását, a Toldi estéje ezt reprezentáló jelentőségét, a nagykőrösi válság-líra (melyet Arany „Felhők-korszakaként” tárgyal) eredetiségét, a balladák műfaji kérdéseit stb. Jelentős érdeme az Arany-életmű népies és marxista értelmezőivel folytatott vita. Sőtér könyve ma sem megkerülhető alapmű.
Németh G. Béla: Arany János. Kritika, 1967. (Kötetben:) Mű és személyiség. Budapest 1970. Türelmetlen és késlekedő félszázad. Budapest 1971. Az 1967-ben publikált tanulmány Arany emberi és írói mentalitásának lélektanilag és poétikailag egyaránt érzékeny, hiteles bemutatása, az Aranyról szóló irodalom egyik csúcsteljesítménye. A Türelmetlen és késlekedő félszázad: korszakmonográfia, amelynek Arany-fejezete a korábbi tanulmány variánsa; a könyv egészéből jobban kiviláglik Arany fejlődéstörténeti helye.
Veres András: Elbizonytalanodó moralitás, ironikus életkép (Kertben). Irodalomtörténeti Közlemények, 1970. (Kötetben:) Az el nem ért bizonyosság. Elemzések Arany lírájának első szakaszából. Budapest 1972. A Kertben című vers a sokszempontú elemzés eredményeként kulcsnak bizonyul az ötvenes évekbeli Arany János mentalitásának és lírájának megértéséhez.
Az el nem ért bizonyosság. Elemzések Arany lírájának első szakaszából. Szerk. Németh G. Béla. Budapest 1972. Az Irodalomtudományi Intézetben 1968-1972 között működő, Németh G. Béla által vezetett posztgraduális líraelemző szeminárium közös munkája nyomán jött létre az elemzéskötet, melyben hét pályakezdő irodalomtörténész vesz bonckés alá egy-egy verset Arany ötvenes évekbeli lírájából. A könyv széles körű riadalmat keltett: egyrészt a formalista, strukturalista és fenomenológiai irányzatok eredményeiből merítő módszerével, másrészt az Arany János-i lírát nemzetközi kontextusba helyező, kritikával is illető álláspontjával, végül azzal az 1972-es politikai hideghullám viszonyai közt még nagyobb ellenszenvet kiváltó vétségével, hogy „iskola”-ként mert föllépni, holott az ilyesmi szigorúan tiltva volt.
Szegedy-Maszák Mihály: Az átlényegített dal (A lejtőn). (Kötetben:) Az el nem ért bizonyosság. Elemzések Arany lírájának első szakaszából. Budapest 1972. Arany életművének változó megítéléséről. Irodalomtörténeti Közlemények, 1981. Az első tanulmány A lejtőn című Arany-vers ürügyén az Arany-életmű költészettörténeti helyének kijelölésére vállalkozik. A második tanulmány áttekinti Arany utóéletét Riedl Frigyes könyvétől Az el nem ért bizonyosság című kötetig.
Szörényi László: A humoros elégia (Visszatekintés). (Kötetben:) Az el nem ért bizonyosság. Elemzések Arany lírájának első szakaszából. Budapest 1972. Epika és líra Arany életművében. Új Írás, 1982. (Kötetben:) „Multaddal valamit kezdeni”. Budapest 1989. Az első tanulmány Arany korai lírájának egyik reprezentatív művét elemzi, s ebből kiindulva jellemzi a költő világnézetéti pozícióját. A második tanulmány felvázolja az epikus és lírikus Arany költői pályáját, röviden utalva a legfontosabb szemléleti sajátosságokra - mindenekelőtt a keresztény elemek perspektívájából.
Pál Endre: Arany János betegségei. Irodalomtörténet, 1986. Az Arany-életrajzok egyik neuralgikus pontját veszi górcső alá, s kísérli meg mai orvosi ismereteinkkel összhangban megválaszolni.
J. Soltész Katalin: Arany János verselése. Budapest 1987. Horváth János tanulmányrészletei óta az első alaposabb vizsgálata Arany János verstani adaptációinak és újításainak.
Imre László: Arany János balladái. Budapest 1988. Greguss Ágost ballada-könyve óta (Szegedy-Maszák Mihálynak a gimnáziumi tankönyvben adott tipológiáját nem számítva) a legkoncepciózusabb műfaji áttekintése Arany János balladaköltészetének.
Dávidházi Péter: „Hunyt mesterünk”. Arany János kritikusi öröksége. Budapest 1992. Könyvterjedelmű monográfia Arany irodalomkritikai nézeteiről; szisztematikus kifejtését adja Arany eposzkritikai normáitól (az eleve elrendelés poétikája) a lírakritikai normákon át (az „idomteljesség” poétikája) a világnézeti normákig (a „kiengesztelődés” poétikája). A texturával szemben a kompozíciónak, a szóval szemben a mondatnak elsőbbségét hangsúlyozó felfogásával Arany János a szerző szerint „a magyar strukturalizmus atyja”.
Kerényi Ferenc: Életrajzi vázlat és Előszó Arany balladáihoz és az Őszikékhez. (Kötetben:) Arany János: Balladák/„Őszikék”. Budapest 1993. Kitűnő összefoglalók, egy olyan kötet élén, amely a balladák és az Őszikék jelenleg legmegbízhatóbb, kommentárokkal ellátott kiadása.
Szili József: Arany hogy istenül. Az Arany-líra posztmodernsége. Budapest 1996. A szerző Arany mesterségbeli művessége mögött nem figyelemelterelő hadműveletet lát, mint a népi írók, hanem többé-kevésbé elleplezett (tudatos) nyelvjátékot, ami önmagában is megálló, az utókor bámulatát méltán kiváltó világlátást jelent. A könyv számos példát mutat ki („leplez le”) Arany nyelvjátékaiból, a tükörszimmetriától az anagrammákig.
1.1 Képzelje el, hogy 1850 és 1867 között Pesten élt.
a) Milyen jelentősebb magyar írók és művészek nevével találkozhatott ekkor? (Öt nevet kérünk.)
b) Milyen jelentősebb új magyar irodalmi alkotások jelentek meg ebben az időszakban? (Három címet kérünk.)
c) Milyen kulturális és politikai lapokat olvashatott? (Két címet kérünk.)
1.2 Húzza alá azok nevét, akik Arany János kortársai voltak! (Kortársán értve mindenkit, aki vele egy időben élt.)
Arisztophanész
Baudelaire
Byron
Dante
Goethe
Gogol
Milton
Poe
Puskin
Shakespeare
Tasso
Tolsztoj
1.3 Válaszoljon a következő kérdésekre!
a) Miért hagyta ott Arany János a színészi pályát?
b) Mik voltak Arany nótáriusi teendői?
c) Arany két alkalommal is díjat nyert a Kisfaludy Társaság pályázatán. Mi a címük pályanyertes műveinek?
d) Kik voltak az ún. „népies triász” tagjai?
e) „Ki nékem álmaimban / Gyakorta megjelensz, / Korán elhunyt barátom, / Van-é jel síri fádon, / Mutatni, hol pihensz” - írta Arany 1855-ben. Melyik barátjára gondolt, s mi az oka bizonytalanságának?
f) Mi köze volt Aranynak a Népszabadsághoz?
g) Arany János 1865-ben hivatali tisztséget vállalt. Hol?
h) Mit jelent a „Kapcsos Könyv”?
1.4 Válasszon a következő témák közül és írjon fogalmazást!
a) Arany János vendégül látja Szalontán Petőfi Sándort
b) Arany János beszámol Az ember tragédiájáról a Kisfaludy Társaság ülésén
c) Arany Jánost kitüntetik a Szent István-rend keresztjével
1.5 Fejtse ki röviden, hogy Arany Jánossal milyen kapcsolatban álltak az alább felsorolt személyiségek!
a) Szilágyi István
b) Vörösmarty Mihály
c) Deák Ferenc
d) Gyulai Pál
e) Petőfi Sándor
f) Tompa Mihály
g) Arany László
h) Eötvös József
2.1 Olvassa el figyelmesen az alábbi pályaképet! Milyen téves, illetve pontatlan ismereteket tartalmaz?
Arany János költői pályája legalább négy szakaszra bontható. Az első: az indulás, mindenekelőtt a két elbeszélő költemény, a Toldi (1846) és a Toldi estéje (1848). Az utóbbival nemcsak a Kisfaludy Társaság pályadíját nyerte el, hanem Petőfi barátságát és az irodalmi közvélemény elismerését is. 1848-ban felköltözött Pestre és állást vállalt a belügyminisztériumban. 1851-től 1860-ig a nagykőrösi református gimnázium tanára. Nagykőrösi éveire esik lírájának első nagy korszaka. Elégia és irónia kettőssége jellemzi verseit (Kertben, 1851, Visszatekintés, 1852, A lejtőn, 1857), a vívódás lélekállapota kerül tragikus környezetbe balladáiban is (Híd-avatás, 1853, A walesi bárdok, Szondi két apródja, 1856). A nagyidai cigányok című elbeszélő költeményében (1851) állít méltó emléket a szabadságharc dicsőségének. Az elégikus líra és a tragikus ballada ötvözete a korszakot lezáró nagy vers, A bolygó hollandi (1860). Értekező munkássága is jelentős (A magyar nemzeti versidomról, 1854, Naiv eposzunk, 1858). 1860-ban ismét Pestre költözik, a Petőfi Társaság igazgatója, majd a Tudományos Akadémia levelezője. Rövid és tevékeny pályaszakasz következik. Magas színvonalú folyóiratokat szerkeszt, amelyek hatalmas példányszámot érnek el. A Buda halála c. „hún rege” (1863) után hosszabb európai és amerikai utazást tesz, ezért nem ír verseket. Csak amikor visszatér, akkor ír újra - ennek eredménye az Őszikék cím alatt összefoglalt ciklus (1877). A Toldi szerelmét 1879-ben fejezte be.
2.2 A következő kérdések a Toldira vonatkoznak.
a) Ki az elbeszélő? Melyik korban él? Kihez szól? Milyen beszédhelyzetre emlékeztetnek az Előhang sorai?
b) Keresse ki azokat a helyeket, amelyek segítségével bizonyítani lehet, hogy az elbeszélő saját véleményéről tudósít az eseményekkel kapcsolatban! Szerepét néhol mások is átveszik. Toldi származásáról, sorsának alakulásáról magának Miklósnak, illetve Györgynek és Lajos királynak a szavaiból is értesülhetünk; hol szerepelnek ezek a részek?
c) Mutassa be a történteket Toldi Lőrincné szemszögéből!
d) Tartson bírósági tárgyalást Toldi ügyében! Készítse el a vádló és a védő beszédét is! Sorakoztassa fel az érveket és az ellenérveket, majd mérlegelve a bizonyítékok súlyát, hozza meg a döntést: bűnös-e vagy ártatlan a vádlott? Ha elítéli, szabja ki a büntetését is!
e) Keresse ki azokat a helyeket, ahol megfordul Miklós fejében a gyilkosság gondolata! Kit és miért akar megölni? Mi tántorítja el szándékától?
f) Vándorútja során Miklósnak többször is küzdenie kell. Milyen kalandokba bonyolódik? A próbatétel a népmesékre emlékeztető motívum. Miben térnek el és miben hasonlítanak Miklós kalandjai a mesehősök próbáira?
g) A mű egyik értelmezője szerint a farkaskaland „helyettes gyilkosság”. Mit gondol, mire érti ezt? Igaza van-e? Cáfolja meg vagy bizonyítsa be az állítást a szövegből vett idézettel!
h) A zárókép: tabló. Minden szereplő jelen van, s szinte állóképszerűen látjuk magunk előtt a célját elérő, vágyait beteljesítő főhőst. Hasonlítsa össze e képet az első ének bevezető soraival!
i) Mi a szerepe a királynak a történet megoldásában?
2.3 A következő kérdések a Toldi estéjére vonatkoznak.
a) Cselekménye jóval később játszódik, mint a Toldié. Mennyire állapítható (becsülhető) meg az eltelt idő nagysága?
b) Kik a visszatérő szereplők? Mi történt velük azóta? Mi lett a többiek sorsa?
c) A névtelen tömegnek itt mi a szerepe? Sorolja fel, hogy miként vélekedik a nép Toldiról és Bencéről!
d) Ki a történet narrátora? Beszél-e önmagáról?
e) Miért nem tarkítják most kalandok Miklós útját? Talál-e olyan részeket, epizódokat, amelyek kihagyhatók lennének a műből?
f) Mi a szerepe a Gyulafi ikrek történetének?
g) Az apródok éneke kétszer is megszakítja az időrendet. Milyen hangulatúak ezek a betétdalok? Milyen zenét tud melléjük elképzelni? Milyen zeneszerszám kísérhetné az éneket?
h) A két dal közül az egyik külön is szerepel Arany balladái között. Melyik ez? Mit gondol: miért tekinthető önálló műnek?
i) A gúnyolódás nem marad abba a bajnok megérkezése után sem. Mi a feladata ennek a jelenetnek a történet egésze szempontjából? Nézzen utána, ki volt Don Quijote! Ki volt a fegyverhordozója? Hogyan kapcsolható az ő alakjuk a Toldi estéjéhez?
j) Mi lehet a célja annak, hogy az elbeszélő eltúlozza a lovagi tornára érkező öreg Toldi külsejének, jellemének egyes tulajdonságait?
k) Miklós és Bence alakjában a komikus, a nevetséges a félelmetessel párosul. Az össze nem illő elemek társítása groteszk hatást kelt. Bizonyítsa a szöveg alapján, hogy a mű mivel éri el ezt az összetett hatást?
l) Melyik megállapítással ért egyet? Döntését indokolja!
- Toldi azért hal meg, mert halálos sebet kap a viadalon.
- Toldi halálának oka végső soron indulatossága; az apródok csúfolódásán feldühödve megüti a guta.
- Toldinak meg kell halnia, mert bűnt követett el, s ezért ily módon kell bűnhődnie.
- Az elbeszélő nem ért egyet Toldi eszméivel, ezért kell a hősnek pusztulnia.
Ha egyik megállapítással sem ért egyet, akkor fejtse ki saját elgondolását!
m) El tudna képzelni másféle befejezést? Ha igen, akkor részletesen írja meg!
n) Az ifjú Lajos és az ifjú Toldi ugyanazt a világnézetet látszott képviselni. Melyiküké változott meg? Válaszát indokolja!
o) Miben különbözik a Toldi és a Toldi estéje párviadalának leírása?
p) Az első részben Miklóst többen is segítik. Most kire számíthat?
r) A Toldi estéje szövegében található a következő, lelkiállapotot jelölő metafora: „Elsötétült lelkem, mint a sötét árnyék”. Keresse meg Arany nagykőrösi lírájában azt a verset, amelyben továbbfejlesztette e metaforát!
2.4 A következő kérdések Arany ötvenes évekbeli lírájára vonatkoznak.
a) Mi a szerepe a „béna harcfi” szerepeltetésének a Családi kör című versben?
b) Mi az életképpel való indítás funkciója a Kertben című versben? Bizonyítsa, hogy az iróniát a Kertben szövegében sokszor külön írásjelek jelzik!
c) Értelmezze a következő két hasonlatot: „az élet egy összezsúfolt táncterem”, „az ember önző, falékony húsdarab”! Mit akar velük a Kertben című vers sugallni?
d) Hasonlítsa össze a Kertben és a Visszatekintés zárlatát!
e) Mi a hasonlóság a Letészem a lantot és A lejtőn fölütése között?
2.5 Értelmezze az Ágnes asszony című balladát!
a) Mit jelent a „körkörös” fölépítés? Hány nagyobb szerkezeti egysége van a versnek?
b) Mi a jelentése annak a megállapításnak, hogy az Ágnes asszony nem a bűnt, hanem a bűnhődést állítja középpontba? Egyetért vele? Indokolja válaszát!
c) A pszichológusok a XX. században is hitelesnek fogadták el Ágnes megőrülésének lélekrajzát, a monománia kifejlődését. Milyen fokozatai vannak e folyamatnak?
d) Miért vált a hangsúlyos verselés anapesztusi sorra a refrénben?
2.6 A következő kérdések A walesi bárdok és a Szondi két apródja című versekre vonatkoznak.
a) Ki volt Edward angol király? A velszi bárdok miért nem hajlandók Edward dicsőségét zengeni? Kit jelképez Edward és kit a bárdok?
b) Az elbeszélő és Edward király mellett még kik szólalnak meg a versben?
c) Keresse ki az ismétléseket A walesi bárdokban és értelmezze szerepüket!
d) Milyen stílus jellemzi az apródok és milyen Ali szolgájának nyelvét a Szondi két apródja című versben? A befejezés során mi történik mindkét szólammal?
e) Meg tudják-e győzni egymást a Szondi két apródja szereplői?
f) Hány szótagos a „gyaur” szó a negyedik és a tizennyolcadik versszakban?
2.7 Értelmezze Az örök zsidó című verset!
a) Mit lehet tudni a vers alapját képező legendáról?
b) Jellemezze a vers műfaját, a drámai monológot!
c) Milyen lélekállapotot rögzít Az örök zsidó? Tudna más művészi példát is felhozni, amely hasonló létélményt jelenít meg?
2.8 Jellemezze Arany János kritikusi munkásságát!
a) Írta-e, hogy „Gondolta a fene!”?
b) A kritika mely műfaját művelte leginkább?
c) Mit értett a kompozíció fogalmán?
d) Miben látta a korabeli magyar líra fejlődésének korlátait?
e) Miért ragaszkodott a nemzeti hősköltemény szükségességéhez?
2.9 A következő kérdések az Őszikék című ciklus verseire vonatkoznak.
a) Mit érthetünk azon, hogy az Epilogus lírai önarckép?
b) Elégedettséget sugall inkább vagy elégedetlenséget az Epilogus? Indokolja válaszát!
c) Mi a kezdősor megismétlésének szerepe a vers szerkezetében?
d) Naturam furcâ expellas: mit jelent a cím?
e) Milyen fizikai tulajdonságokat leplezett a gyermek Arany magányos játékával a Naturam furcâ expellas című vers tanúsága szerint?
f) Milyen hangulati többletet jelent a Tamburás öreg úr című versben, hogy nem a költői mesterség közkeletű szimbólumát, a lantot használja?
g) A lejtőn és a Mindvégig egyaránt a halál előérzetét fejezi ki. Mi az eltérés e két szöveg között?
h) Elemezze a Mindvégig című verset! Mi az „önmegszólítás” funkciója?
i) Bizonyítsa az Epilogus és a Mindvégig iróniáját!
j) Hol játszik szerepet események elhallgatása Arany balladáiban?
k) Milyen szerkezete van a Híd-avatásnak? Kik „avatják fel” halálukkal az új hidat?
l) Olvassa el Az ember tragédiája XI. színének zárójelenetét! Miben segítette Madách Aranyt a téma megújításában?
m) Kik a Tetemre hívás szereplői? Milyen fokozás érvényesül ebben a balladában?
n) Mi a jelentése a Vörös Rébék címnek? Mi volt Rebi néni eredeti foglalkozása, funkciója a falu életében?Hol lendül át a valós cselekmény a babonák világába?
o) Milyen szerkezete van a Tengeri-hántásnak? Ki az elbeszélő és ki a közbeszóló a versszakok ötödik sorában? Mi a hold szerepe?
3.1 Folytassa a következő megállapításokat oly módon, hogy (a
tárgytól függően) 2-3 helytálló adatot, tényt, állítást
tartalmazzon a kiegészítés is!
a) Petőfi Sándor levele és verse váratlanul érte Aranyt, aki...
b) „Járnak hozzám méltóságok, / Kötik rám a méltóságot...” - írta egyik epigrammjában ironikusan Arany, azután, hogy...
c) A nagyidai cigányok fogadtatása nem volt lelkesnek mondható, mert a tárgy szatirikus megközelítése eleve....
d) Ady és Babits nagyon különböztek Arany jelentőségének megítélésében: míg Ady...
3.2 Az alább felsorolt személyiségek hogyan fogadták Arany János költészetét?
a) Petőfi Sándor
b) Lukács György
c) Kosztolányi Dezső
d) Németh László
3.3 Milyen történelmi okai voltak annak, hogy az ún. „irodalmi Deák-párt” mintegy a nemzet költőjeként Arany Jánost favorizálta?
3.4 Az alábbiakban részleteket idézünk Szerb Antal magyar irodalomtörténetének Arany János-fejezetéből. Miben ért egyet vele és mivel nem? Véleményét indokolja!
„Toldi egy csapásra az ország első költői mellé emelte alkotóját. Arany azt adta, amire a nemzedéknek a legégetőbb szüksége volt: a magyar nép hősét, a mintaszerű magyart. Toldi Miklós alakja teljes plaszticitássá csak a következő trilógiarészek révén érett, de már az első Toldiban bent volt az Arany-féle magyarság-koncepció. A legfontosabb vonása a képnek talán az az első pillanatra mellékesnek látszó mozzanat, hogy Toldi a »kisebb fiú«, akit mellőznek a »másik« miatt. Ez részben a nép helyzetére vonatkozik - György az udvari, a nemesember, Miklós a paraszt, és benne a paraszt glorifikálódik. Egyben kifejezi a magyarság ősi homályos érzetét világhelyzetéről. A magyar mindig a kisebb fiú volt, a parasztsorsra kárhoztatott, Európában és a saját földjén, ahol mások, az idegenek élték az udvar pompás életét.
Toldi Miklós az igazi érték, akit nem lehet véka alá rejteni. Fényes tulajdonságai, ereje (nemesi-heroikus vonás), lovagiassága (a magyar egzotikum része, szintén nemesi vonás, a lengyelekkel rokon), szívének tisztasága (biedermeier) feltétlenül megcsillantják dicső hírét, nevét a világ előtt... amint a magyar dicsőség újra fényeskedni fog egyszer, Európában, a nagy királyi udvarban.
És már itt feltaláljuk a Toldi-koncepció etikai magvát, Arany János magyarság-képének a legfontosabb gondolatát. A magyar fajta legszebb tulajdonsága egyúttal legnagyobb átka is: hogy Toldi, a magyar ember fenntartás nélkül emocionális természetű, érzéseinek, bánatának, szeretetének, haragos indulatának s lelkének a rabja, az ész és a józan életszabályok nem uralkodnak rajta. Toldi haragja miatt bűnbe esik... Ezt tette már a legendai Toldi is, ezt teszi Toldi a másik két részben, ezt teszi Etele is, Arany másik epikus hőse. Arany az egyéni magyar sorsot ebben a szimbólumban foglalta össze. (...)
A szabadságharc utáni bénult időkben Arany sokkal inkább meg tud nyilatkozni, mint a szabadságharc előtt. A megtört fájdalom országa, ami akkor Magyarország volt, az ő lelki tája. A történelem találkozik belső diszpozíciójával, és Arany a hivatott énekes, aki siratja nemzetét, mint egykor Osszián. A hangja egyre jobban távolodik a szorosan vett népiestől, és ebben a mértékben tágul világa is. (...) Toldi estéjében már a kész Arany áll előttünk: a történelmi realista, aki a korok mélyebb mondanivalóit éli át - és a melankolikus Arany, aki Toldi alkonyában már magának és népének az alkonyát siratja, profetikusan és fiatalon.”
3.5 Egyetért-e Babits Mihály véleményével? Ő ugyanis ezt mondta Aranyról:
„Petőfinél a realizmus önkénytelen, magától értetődő, könnyű. Aranynál aggodalmas, fájdalmas. Az egyik a tükör, a másik a festő. A másik forma az erkölcsi lelkiismeretesség. S itt tapintunk az egész dolognak mélyére. Petőfi, a nyárspolgár, erkölcsös ember, önkénytelen és nem érdemből, nem lelkiismeretből, erkölcsös, mert úgy született, erkölcsös éppoly könnyedén, mint amily könnyedén tesz mindent. Őszinte, mert egyszerű, és nincs mit elhallgatnia; őszinte, mint ahogy az üveg átlátszó.
Aranynál másképp van. Akinek egész lelke seb, annak az őszinteség keserves lelkiismeretesség. Az csak azért őszinte, hogy ne legyen egy újabb, még keservesebb sebe, a lelkifurdalásé; mert minden lelkifurdalást ismét mély és halhatatlan sebnek érez. Aki múltját mindig magában hordja, annál a lelkiismeretesség lényege a múlthoz való ragaszkodás és erkölcsi következetesség, mert minden legkisebb ellentét múlt és jelen közt új seb és örök lelkifurdalás. (...)
E rendkívüli erkölcsi érzékenység a lelket habozóvá, félénkké, szemérmessé teszi... (...) Petőfi nyárspolgár a zseni álarcában. Arany zseni a nyárspolgár álarcában.”
Álláspontját indokolja!