- Arany János -
Arany János 1856-ban kis bőrkötésű könyvet kapott ajándékba Gyulai Páltól, melynek kapcsos zárát kulccsal lehetett zárni. A zárható, „kapcsos könyv” alkalmas volt arra, hogy legbelső magánügyeit írja bele – így pl. keserűségét az akadémiai főtitkári lakás bonyodalmai miatt vagy unokája, Szél Piroska sorsa iránti aggódását. 1877-ben, megszabadulva a hivatali munkától, saját kedvtelésére kezdett verseket írni, s ezek egytől-egyig itt találhatók, élükön ezzel a bejegyzéssel: „Új folyam. 1877. Őszikék.” Az utóbbit a ciklus címének szánta. Ugyanakkor nem szánta műveit közlésre, annyira nem, hogy a ciklus csak halála után látott nyomdafestéket. Arany életében mindössze tizenöt vers vált ismertté, ezeket barátai könyörögték el a költőtől. Arany félt attól, hogy az időközben megváltozott közönségízlés nem fogadná kedvezően költeményeit, amiben megerősítette az, hogy A tölgyek alatt című versét egy névtelen tollforgató kigúnyolta. Jóllehet a gúnyvers szerzője nem a fiatal írók közé tartozott, Arany nemzedéki támadásnak vélte, s ekkor – 1878-ban – közzé tette az egy évvel korábban írt, Reviczky Gyulával vitázó, Kozmopolita költészet című ars poeticáját.
Az Őszikék legalapvetőbb jegye a megváltozott indíték: az, hogy eleve privát költészetnek készült. Aranyt lelkileg felszabadította a számára olyannyira ismeretlen helyzet: egyetlen évben több verse született, mint korábban évtizedek alatt. Kései lírája sok tekintetben ellentéte addigi életművének; Komlós Aladár – ha némiképp túlozva is – találóan állapította meg Aranyról: „Mikor 77-ben újból megszólal, a hazafias probléma helyett egy érzékeny, beteg öregúr fanyar privátlírája hangzik a lantján. Az utolsó nemzeti bárdból így lesz az első dekadens: Pest egyik első költője, aki kedvetlenül nézi a fejlődő főváros visszás jelenségeit.” Az Őszikékről Péterfy Jenő írta az első értő kritikát (1888-ban), s voltaképp a Nyugat költőire várt igazi felfedezése. „Apáink más Arany Jánost olvastak, mint mi. – szögezte le Kosztolányi 1917-ben. – Övék volt az epikus, a fiatal, a nyugodt. Miénk a lírikus, az öreg, az ideges.” Schöpflin Aladár a belső cenzúrának az öregkorral járó kiengedésével magyarázta Arany kései líráját. Németh G. Béla még 1972-ben is úgy találta, hogy az Őszikék sem kapta meg azt az elismerést, amit megérdemel: hiszen agyondicsérték „a balladásan földíszített, de alapjában kevéssé jelentős” Híd-avatást, miközben olyan remekműveket nem méltattak kellő figyelemre, mint a Naturam furcâ expellas vagy az En philosophe. Hogy ebben a privátlírában milyen lehetőségek rejlenek, bizonyíthatják napjaink dekonstruktivista ihletű Arany-elemzései is.
Itt az Epilogus, a Naturam furcâ expellas, a Tamburás öreg úr és a Mindvégig című verseket tárgyaljuk részletesebben.
