- Ady Endre -
A Hunn, új legenda mintegy foglalata Ady esztétikájának. Elutasítja a „beszédes költő-példákat” és a „tolakodó Gráciát”: nemcsak a költői minták követését veti el, hanem az önállónak képzelt irodalom hagyományát és szépség-eszményét is. Teljes összhangban azzal a korábban írt bírálatával, melyben - Kosztolányi Dezső Négy fal között című verseskönyvéről (1907) szólva - Ady olyannak látja magát (az „irodalmi író”-ként jellemzett Kosztolányival szemben), mint aki elsősorban „emberi dokumentumokat” kínál, „csak szükségből verses” módon.
Különös ars poetica ez. Ady „életes” esztétikája magától értetődően rendel egymáshoz igen különböző, egymást sokszor kizáró gondolati-szemléleti elemeket. Már a kiinduló fogalom, az „élet” is egyszerre jelentette számára a külső és belső történés világát, a pozitivista módon felfogott esemény-valóságot és az életfilozófiák által leírt élmény-valóságot. Ady küldetéstudata éppúgy táplálkozott Nietzsche felsőbbrendű ember mítoszából, mint a magyar társadalom átalakítását sürgető polgári radikális és szocialista törekvésekből. Mélyen megélte a nagy kollektív mítoszok válságát, mégis vállalta a költő-váteszi szerepet, tekintettel a megkésett magyar fejlődésre.