- Ady Endre -
A darwini elméletből származó s az emberi világra analógiásan alkalmazott létharc és kiválasztódás tétele fontos szerepet játszott már a kiegyezés kori nemzedékek gondolkodásában is. Az evolucionista természettudomány és szociológia ésszerű érveivel alátámasztani látszott a nemzethalál lehetőségét fölvető reformkori aggodalmat. Adyt nem szédítette meg az ezeréves dicsőség ünnepi mámora, s - a korábbi nemzedékek oly jeles elméivel szemben, mint Arany László vagy Toldy István - a nemzetféltés őt nemhogy visszatartotta volna, de egyenesen sarkallta a legszélesebb nyilvánosság elé vitt kíméletlen bírálatra. A Nekünk Mohács kell című vers (1908) már kihívó címével is jelzi a nép- és nemzetostorozó szándékot. A verset egyik értelmezője, Benedek Marcell találó kifejezéssel „fordított himnusz”-nak nevezte: a költő Isten segítségét kéri, csak épp nem az áldásban, hanem a verésben, a meg nem szűnő, örökös büntetésben.
A magyarság „zord, tépett, nehézvérű, indulatos, barbár, Istentől megszállott és űzött népként” lép elénk Ady műveiből (Keresztury Dezső). A faj és fajta szavak használata is (a kettő jelentése azonos Ady szótárában) összhangban volt a korabeli természettudomány ismereteivel (és érintetlen a már megszületett első fajelméleti mítoszoktól). E fogalmakra azért volt szüksége, mert a nyelvi és kulturális összetartozásnál szorosabb kötődést akart jelölni velük. A vérségi köteléket - a liberális hagyományok szellemében - nem kirekesztőleg fogta fel.
A féltés és aggodalom diktálta átkozódó verseit is. Türelmetlenül várta, hogy a forradalom megváltsa a magyarságot: „Mert itt kárhozat van, itt le kell gyilkolni / Mindent, ami régi, ezeréves holmi, (...) Minden: változásért és újért kiált itt” (A márciusi Naphoz, 1910). S amikor a várt forradalom ismét elmaradt, az 1912-es nagy politikai válság felszámolása után Ady - mint egykor Berzsenyi, Kölcsey és Vörösmarty - komor fenséggel idézi fel a nemzethalál látomását: „Kezében óriás rostával / Áll az Idő és rostál egyre, / Világokat szed és rostál ki (...) Nem kik mertek tagadni múltat, / De kik nem magvak a Jövőnek, / Mindig azok, akik kihullnak” (Az Idő rostájában, 1913).
Minden, még oly éles kritikája mellett és ellenére Ady hirdette elrendelésszerű kötődését „utálatos, szerelmes nációjához” (Az én magyarságom, 1908). A föl-földobott kő (1909) egyik legszebb hitvallása arról az eltéphetetlen kapocsról, amely országához köti.
E pozícióval magyarázható a költő-váteszi szerep vállalása is, amely együtt jár a küldetéses ember felfokozott magány-érzetével és öntudatával. A küldetéses ember gőgjének egyik jellegzetes lírai dokumentuma A muszáj Herkules című vers (1908), amelyben Ady a megszaporodó támadásokra Petőfiéhez hasonló megvetéssel válaszolt.
Ugyanakkor Ady tisztán látta a költő-váteszi szerep megkésettségét is; a szerepről leköszönő gesztusai ezzel is magyarázhatók, nemcsak ismétlődő belefáradásával. Még bonyolultabb indítékot jelez A fajok cirkuszában című vers (1910): „Minden, minden ideálunk / Másutt megunt ócskaság már, / Harcba szállunk / S már tudjuk, hogy kár a harcért”. Tehát a magyar elmaradottság olyan mérvű, hogy már a változtatás - a polgári átalakulás - céljai sem lelkesítőek. Nem is egyszerűen tragikus, hanem tragikusan ironikus helyzetről van szó. A magyar progresszió tábora előtt álló értékdilemmát egy később írt cikkében Ady így mutatta be: „Követeljük a legteljesebb demokráciát, ordítjuk az általános, titkos és egyenlő választójog elvét becsületesen, mártírosan, holott századokkal nálunk előbb járó kultúrtársadalmak eredményei már elvették titokban minden gusztusunkat.” (Két meggyőződésű emberek, 1911). „Kétmeggyőződésű” forradalmár volt maga is, sőt az ellentétek - az egymásnak feszülő „mégis” és „mégsem” - gyötrelmét mélyebben élte át, mint akár a legjobbak ekkor Magyarországon.
