- Ady Endre -
Lukács György nem alaptalanul látott párhuzamot 1909-ben írt cikkében Ady misztikus-vallásos és forradalmi útkeresése között: „Ady Endre szocializmusa: vallás... kiáltó szó a pusztában, segélyért ordítása egy megfulladónak, görcsös belekapaszkodás az egyetlen lehetőségbe, ami még van, csak imádva (vagy néha káromolva) azt; ismeretlennek, titokzatosnak és mégis közelinek, mégis az egyetlen igazán reálisnak érezvén”. Nem a költőn múlott, hogy a forradalom - melynek eljövetelét meg-megújuló bizakodással hirdette -, késett, egyre késett, s végül egy egész évtizedet váratott magára.
Ady már Nagyváradon a polgári forradalom elmaradásában jelölte meg a magyar nyomorúság legfőbb okát, s úgy látta, hogy „nálunk a harmadik rend győzelmet sem aratott, s máris lejárta magát” (Nostra res agitur, 1903). Párizsi tapasztalatai megerősítették abban, hogy csak a parasztság és a munkásság válhat forradalmat megvívó erővé. Jóllehet Ady politikai felfogása (az évtized közepétől) polgári radikális, mégis (vagy éppen ezért) szövetségesének tekintette az Áchim András vezette parasztmozgalmat és a Szociáldemokrata Pártot is. Első forradalmi versei egyikében Dózsa György unokájának, „népért síró, bús, bocskoros nemes”-nek vallja magát (Dózsa György unokája, 1907), a másikban pedig a magyar proletárok lélekben együtt harcoló társának, testvérének (Csák Máté földjén, 1907).
Ady forradalmi, illetve az ő szóhasználatára inkább jellemző alakban „forradalmas” költészete mintegy folytatása és kiteljesítése politikai publicisztikájának. E költészetnek természetes tehertétele a tanító célzat, amely még az életképekben és a helyzetdalokban is jól érzékelhető (A grófi szérűn, 1907, Proletár fiú verse, 1908, Álmodik a Nyomor, 1909). A didaktikus hatást ellensúlyozza a jelképek változatossága; forrásvidékük a hun-magyar mondakörtől (A Hadak Útja, 1908) a görög-római mitológiáig terjed (A Tűz csiholója, 1912). Egyik-másik versben sikerült megteremtenie a tájversek kísérteties látomását: „Nyáréjszakán a grófi szérűn / Reccsen a deszka-palánk / S asztag-városban pirosan / Mordul az égre a láng. / Éjféli hajnal, szörnyű fény ez, (...) Az egész táj vad fájdalom.” (A grófi szérűn).
A bibliai utalások gyakorisága a forradalmi versekben korántsem meglepő. Ady voltaképpen egy nagy hagyomány folytatója, hiszen a XIX. század (nálunk elsősorban Petőfi) forradalmi látomásköltészetében a forradalom gyakran jelenik meg úgy, mint az Írás beteljesedése, az emberiséget megváltó apokaliptikus küzdelem, amely a felszabadulás hajnalát, a népek ébredését ígéri. A Rohanunk a forradalomba (1912) is ilyennek láttatja a megváltó forradalmat, a nép „ó selejtes bűn”-ét, amely megtisztítja a világot a szennytől. (Az idézett szavak jelentése éppen az, hogy vállalni kell az erőszakot, a „bűnt”, mert ez a feltétele az anakronisztikussá vált régi elvetésének.)
A vers meghatározó gesztusa a hit az új, győztes forradalom bekövetkezésében. A bizonyosság mondatja a költővel természeti jelenségnek - tisztító viharnak vagy földrengésnek - a forradalmat, tehát olyan eseménynek, amely emberi erővel feltartóztathatatlan. A „vad, geszti bolond”, Tisza István megtorló intézkedései csak erősítik a forradalmi elszántságot és siettetik az Idő eljövetelét. Ezért nyilvánítja őt, a Sátánt a vers „Isten szent küldöttjé”-nek: tetteivel éppen az ellenkezőjét éri el annak, amit akar - a kibontakozó történelmi drámában a Rossz is csupán a Jó eszköze.