- Ady Endre -
Az Új versek kötet darabjai már korábban napvilágot láttak napilapban vagy folyóiratban, s meglehetős feltűnést keltettek. Ám kötetbe rendezve hatásfokuk a sokszorosára növekedett. A fiatal Ady - ellentétben elmélkedőbb hajlamú, új hangjukat tudatosabban kereső-kísérletező pályatársaival, Babits Mihállyal vagy Kosztolányi Dezsővel - a közéleti feladatot vállaló lírai hagyomány felől indult el. Költészetének egy része kifejezetten publicisztikai ihletű és célzatú. Az Új versek nyitó darabjában nemcsak egy új költészet-eszmény nevében lép fel (mint a másik, a kötetet záró ars poetica, az Új Vizeken járok, 1905), hanem jogot formál arra is, hogy a Kárpátok alatt elzárkózó ország közállapotait ostorozza.
A kötetet Ady Lédának ajánlotta, s az első ciklus, a Léda asszony zsoltárai szerelmük megrendítő, nagy érzelmi zűrzavarát állítja elénk. Nem lehet pontosan tudni: az Asszony teremtette-e meg őt, ő az Asszonyt, vagy mindkettőjüket az a végzetszerű elrendelés, amit csak elfogadni lehet, felfogni semmiképp sem. Csupa rejtély, csupa bizonytalanság ez a szerelem. Elválások és egymásra találások sorozata: menekülés Lédához, menekülés Lédától. A távolság és közelség játékától nyeri érzelmi hőfokát és ambivalenciáját: „Őrjít ez a csókos valóság, / Ez a nagy beteljesülés, / Ez a megadás, ez a jóság. / (...) Meg akarlak tartani téged, / Ezért választom őrödül / A megszépítő messzeséget.” (Meg akarlak tartani, 1904) A Héja-nász az avaron (1905) a Harc a Nagyúrral típusú létharc-versek dinamizmusával írja le szerelmi csatájukat.
Az Új versek legnagyobb visszhangot kiváltó ciklusa a második, A magyar Ugaron volt. Ady nemzetet ostorozó indulata Széchenyiét idézte, a műveletlen magyar Ugar képe a Nagy Parlagét - de mintha közben megállt volna az idő! Verseiben a táj, az ország: elátkozott föld, amelyben minden és mindenki pusztulni kárhoztatott. Nem leírják, hanem látomásszerűen megidézik a tájat: így pl. a magyar Ugar látványa néhány, erősen értéktelített, túlzásig ismételt-fokozott metaforára szorítkozik (elvadult táj, ős, buja föld, dudva, muhar, égig-nyúló giz-gazok, vad indák). A szöveg egyszerre képtelenségig túlzó (hiperbolikus) és példázatos (parabolikus). A versbeli táj már csak ezért sem annyira a természeti, mint inkább a kulturális környezetet jelöli.
Ady tájverseinek alaphelyzete a költői én és a külvilág feloldhatatlan ellentéte: a magyar Ugar vegetációjával, mozdulatlanságával szemben az én képviseli a változást, pontosabban a változás vágyát. S a szembenállás kiélezettségét csak fokozza, hogy a változásvágy, a küldetéstudat éppúgy sorsszerű adottságként jelenik meg az én számára, mint a magyar Ugar mozdulatlansága. Nem is tájversek ezek - a szó szoros értelmében -, hanem inkább térbe vetített, helyszínhez kötött értékleírások (értékek hiányáról vagy meglétéről). A kulturálatlan magyar világot két másfajta világgal szembesítik. Egyfelől - a történeti térben - a művészet és a kultúra „fővárosával”: Párizzsal (erről vallanak a harmadik ciklus, A daloló Párizs darabjai: az Egy párisi hajnalon, 1904, A Gare de l’Esten, 1905). Másfelől - a mitikus időben - a költészet és a magyarság föltételezett keleti őshazájával, a legendás Gangesz-parti tájjal (A Tisza-parton).
A tájversek statikus (értékeset és értéktelent szembesítő) helyzetével szemben nagyfokú dinamizmus jellemzi a létharc-verseket, Ady egyik legjellegzetesebb verstípusát. E versekben a költői én (vagy a többes szám első személyű alany) kozmikus méretű küzdelem hőseként jelenik meg. Nem túlzás hősről beszélni: a rendszerint erősen dramatizált, sokszor balladaszerű verstörténés során az én szükségképpen kudarcot szenved - s fölmagasztosul. Tragikus pátosz uralja e verseket; mintha a művészettől elvárt „felfokozott élet” nietzschei programját valósítanák meg. Elérhetetlenek a célok, rendkívüliek az akadályok. Az ellenfelek a mítoszok világát idéző istenségek.
A Szűz ormok vándora - az Új versek negyedik ciklusa -, melyben a Harc a Nagyúrral (1905) is található, a legkevésbé egységes a kötetben. Ugyanakkor néhány olyan vers kapott itt helyet, amely Ady legjobb költeményei közé tartozik. Ezek egyike a Temetés a tengeren (1906), amely akár a Léda-versek ciklusába is illeszthető, mert középpontjában a végzetes szerelem áll.
36. Szerb Antal hangsúlyozta elsőként, hogy Adyra Európa gondolat-áramlatai erősebben hatottak, mint Európa költői: Nietzsche és Bergson erősebben, mint Baudelaire és Mallarmé. A német életfilozófia és a francia vitalizmus formálta leginkább szemléletét: „Az értékek nagy átértékelésekor - írja Szerb Antal -, amikor évszázadok kételkedése kirágott mindent, ami a keresztény-európai kultúrában valaha örök-érvényűnek látszott, egyetlenegy metafizikai valóság maradt meg, amiben hinni lehetett: az élet, mely megszakítatlan kontinuitásban ömlik le az első egysejtűtől mihozzánk, és amelynek jegyében mégis-mégis halhatatlanok vagyunk, mert a bennünk lévő életlendület nem vész el, hanem tovább él, mint minden energia.”
37. A disznófejű Nagyúr: a magyar Mammon, a pénz és a bőség istene. Az ős Kaján: a magyar Bakkhosz, a bor és a mámor istene, aki egyúttal a költészetnek is pártfogója („korhely Apolló”). Mitikusak a küzdelem arányai: az idők kezdetétől tart a harc az idők végezetéig - még a halál sem akasztja meg a idő és a harc folytonosságát.
33. Nemcsak a konzervatív erők elképedését és dühét váltotta ki, hanem a progresszív irodalom olyan, rövidesen pályájukra lépő tehetségeinek fölháborodását is, mint a fiatal Babits és a fiatal Kosztolányi. Érthetően. Ady nemzetet ostorozó indulata Széchenyiét idézte, a műveletlen magyar Ugar képe a Nagy Parlagét - de mintha közben megállt volna az idő! Verseiben a táj, az ország: elátkozott föld, amelyben minden és mindenki pusztulni kárhoztatott (A Hortobágy poétája, Ének a porban, A Tisza-parton, Lelkek a pányván, A lelkek temetője, valamennyi vers 1905-ből való). Petőfi „arany kalásszal ékes rónaság”-ából, amit a népies-nemzeti ízlés normává emelt és banalitássá koptatott, Ady lírájában „halálszagú, bús magyar róna” lett (A lelkek temetője), az otthon és a szabadság jelképéből az otthontalanság és a lehúzó kötöttség jelképe (A magyar Ugaron, 1905).
34. Vagy pontosabb lenne úgy fogalmazni: a kultúrálatlan környezetet. Jól érzékelteti ezt a Tisza-parton terpeszkedő világ leírása: „Gémes kút, malom alja, fokos, / Sivatag, lárma, durva kezek, / Vad csókok, bambák, álom-bakók.” (A Tisza-parton). Mintha leltár készült volna a magyar elmaradottság jellegzetes kellékeiről.A gémeskút Petőfi leíró és Arany János elbeszélő költeményeiben a pusztai táj természetes tartozéka. Ady versében a civilizálatlanság jelképe. A malomalja, ahol a legtekintélyesebb gazdák vitatták meg a falu ügyes-bajos dolgait, itt a provinciális, felelőtlen politizálgatás szimbóluma lett. A fokos a betyárromantika kelléktárából került ide, a nyers brutalitás kifejezőjeként. A Tisza-part, a magyar Ugar világa fantomszerű, mert jóllehet képtelenül idejétmúlt, mégis - érthetetlen módon - életképes, sőt harsányan öntelt.
Hogy mennyire öntelt ez a világ, azt valamelyest érzékelteti az alábbi részlet Rákosi Jenőnek, a befolyásos Budapesti Hírlap főszerkesztőjének A Holnap antológia ellen írt cikkéből.