- Ady Endre -
Több kötetnyi verset írt Ady a háború idején, ezekből válogatta Hatvany Lajos segítségével A halottak élén (1918) anyagát. Bár néhány jelentős vers kimaradt, a gondos mérlegelés eredményeként olyan kötet született, melyhez hasonló színvonalú verseskönyvet a Vér és arany (1907) óta nem találunk életművében.
A háborús évek külön korszakot jelentenek Ady pályáján. „Hát ahogyan a csodák jönnek, / Úgy írtam megint ezt a könyvet. / Se nem magamnak és se másnak: / Talán egy szép föltámadásnak. / Se nem harcnak, se békének: / Édesanyám halott nénjének” - mondja ki szinte programszerűen A halottak élén prológusa (1914) a személyesség kiszorulását a háború alatt írt költeményekből. Csak a Csinszka-versek kivételek ez alól, bár többségük inkább tűnik az életbe kapaszkodás hol hálás, hol könyörgő gesztusának, mint szerelmes versnek: „Világok pusztulásán / Ősi vad, kit rettenet / Űz, érkeztem meg hozzád / S várok riadtan veled” (Őrizem a szemed, 1916), „Tarts meg engem, míg szögek vernek, / Véres szivemmel, megbénultan, / Mégis csak tegnapi embernek” (De ha mégis?, 1918). Az utóbbi versnek már a címe is - ez a hiányos, félbeszakított mondat - kételyt, bizonytalanságot, félelmet és ugyanakkor a sorssal szembenéző dacot jelez. A Csinszka-versek rendkívül puritán, képszegény, jelzőtlen kijelentéseiből, vázlatos mondataiból éppúgy nem lehet a szerelem bensőségességére következtetni, mint az ellenkezőjére; Csinszka személyisége meg sem jelenik bennük.
1918 novemberében írta utolsó versét a költő, súlyos betegen, de fontos küldetést teljesítve. Az Üdvözlet a győzőnek az antant-hatalmak megértését kéri. Talán senki nem írhatta annyi joggal, mint Ady, hogy „Bal-jóslatú, bús nép a magyar, / Forradalomban élt s ránk hozták / Gyógyítónak a Háborút, a Rémet / Sírjukban is megátkozott gazok”. Nehéz kerülni a párhuzamot Petőfi utolsó versével, a Szörnyű idő...-vel, s nem látni jelképesnek azt a tényt, hogy a magyarság két legnagyobb költő-vátesze a nemzeti lét kritikus pillanataiban végezte pályáját.
A háború alatt írt versekben is a korábban kialakított beszédhelyzetek (látomások, szózatok, siralmak, vallomások) a leggyakoribbak. De nyelvük a legősibb rétegekből merít: Jeremiás próféta siralmainak és János apostol látomásainak mintájára, az Ó- és Újszövetség jeremiádjainak és próféciáinak személytelenségével siratják és jövendölik a magyarság pusztulását. Hangnemük is a Biblia kijelentésmódját idézi; e versekben a dolgok az események „történűlnek”. A Krónikás ének 1918-ból az archaizálás valóságos példatára: a régies szavak, szóalakok mellett még a rímelés is ódon hangzású - egy kivételével minden verssor végén ugyanaz a ragrím ismétlődik, s ezért külön hangsúlyt kap az eltérő „ölnek”.
A megváltozott szimbólumalkotás - és emögött a személyiség lehetetlenné válása - jól érzékelhető az életmű egyik kiemelkedő darabjának, Az eltévedt lovasnak (1914) szövegében.
A látomások közül még kiemelésre érdemes az Emlékezés egy nyár-éjszakára (1917), amely évekkel a háború kitörése után hatalmas erővel idézte meg a bűnbe esés rémületes júliusi éjszakáját. A fordulat-élmény áll a vers középpontjában: „Hiába, mégis furcsa volt / Fordulása élt s volt világnak. / Csúfolódóbb sohse volt a Hold: / Sohse volt még kisebb az ember”. Döbbenten, értetlenül veszi tudomásul a világfelfordulást; titokzatos, csodás események - babonás előjelekkel induló - láncolatát sorolja fel, amelyek évek távlatából is váratlanul, hirtelenül hatnak. A refrén és rímjei szeszélyesen változó ritmusban ismétlődnek; a meghatározó (tizenhétszer szereplő) rím szavai mindig igék.
A vers poétikai sajátosságai az expresszionista művekével rokoníthatók. Az irányzatot találóan nevezték a kiáltás, sőt a túlkiáltás művészetének: rendkívül energikus, dinamikus szövegalkotás jellemzi, s az igehirdető, kiáltványszerű beszédhelyzetek kedvelése. Ady költészetében (és prózájában) indulásától kezdve kimutathatók expresszív stílusjegyek: mozgalmas igék és igenevek halmozása, a kihívó és kinyilvánító gesztus, a közönséghez forduló és hatásos felütés. De nem játszottak meghatározó szerepet (csak egy-egy művében kerültek túlsúlyra), jóllehet mások (Szabó Dezső, Kassák Lajos) expresszionista prózájának, illetve lírájának kialakítására ösztönző hatást gyakoroltak. (Az expresszív stílusjegyek azért tűnnek hangsúlyosabbnak Ady korszakváltása után, mert a szimbolikus látásmód visszaszorult.)
Az Ember az embertelenségben című vers (1916) másfajta jeleket jósol, mint az Emlékezés egy nyár-éjszakára. Megírásának időpontja a román támadás megindulásával esik egybe, a költő számára a háború legnagyobb csapása volt ez: szülőföldje került veszélybe. De a szörnyű megpróbáltatás nemcsak lesújtja, hanem fel is emeli: Anteuszként a föld, a szülőföld érintésétől kap életre. Aki meg tud maradni ebben a helyzetben embernek és magyarnak, az a legnagyobb próbát állja ki: „Ékes magyarnak soha szebbet / Száz menny és pokol sem adhatott: / Ember az embertelenségben, / Magyar az űzött magyarságban, / Újból-élő és makacs halott.” Vezér Erzsébet hívta fel a figyelmet az „ékes” jelző jelentőségére: a régi magyar nyelvben ‘szép’ értelemben használt szó itt nem külső szépséget jelent, hanem a görög kalokagathoszt, a szép és a jó harmonikus egységét, egy nagyon is időszerű erkölcsi magatartást - a helytállást.