- Ady Endre -

Hatástörténet

Ady és kortársai

Fülep Lajos, egyike a keveseknek, aki a megjelenés másnapján hódoló cikket írt az Új versekről (méghozzá az ultrakonzervatív Az Ország című lapban), 1969-ben papírra vetett emlékezésében részletesen beszámol arról, hogy kezdetben még saját „haladó” szellemiségű elit-társaságában is mérhetetlen ellenszenv fogadta Ady verseit. A magyar költészet megújítására készülő fiatal Babits Mihályt és Kosztolányi Dezsőt is váratlanul érte és megzavarta az Új versek megjelenése. Úgy érezték, hogy Ady az ő elképzeléseiktől nagyon különböző, de kétségtelenül modern költészetével elébük vágott, Ady nemzet-ostorozó gesztusa pedig felháborította őket.

Hatvany Lajos, aki az Új verseket még fenntartásokkal üdvözölte, a Vér és arany után Egy olvasmány és egy megtérés története címmel nagyívű esszét publikált a Huszadik Század 1908. márciusi számában, s ebben - melyet „Ady Endre ellenségeinek” ajánlott - részletesen érvelt Ady fordulatos jelentősége mellett. A következő kötetek után egyre gyorsabban növekedett a „megtértek” tábora. Ady fellépésének jelentőségét jól érzékeltethetik egy olyan fiatalabb kortárs emlékező szavai, akire - mint egész nemzedékére - felszabadítón hatott ez a költészet.

A századelőn (de még a két háború között is) mindenekelőtt a totális lázadót, a minden korábbi értéket fölforgatót érzékelték Adyban, akit - Keresztury Dezső szavaival - csak „állandó viaskodással és állandó megütközéssel” lehet „igazán olvasni” Kevés költőnk van, aki ilyen mértékben kihívta volna a szélesebb közvélemény ellenkezését. Kivált A Holnap antológiában való részvétele (1908) keltette fel a figyelmet iránta - már csak azért is, mert egy csoport vagy irányzat mindig veszedelmesebb színben tűnik fel, mint egyetlen szerző -, s váltotta ki a konzervatív irodalmi fórumok kíméletlen támadását.

Szabolcska Mihály a Budapesti Hírlapban verssel tiltakozott A Holnap erotikája ellen. A Budapesti Hírlap befolyásos főszerkesztője, Rákosi Jenő pedig A Tisza-parton című Ady-verset „hazafiatlansága” miatt támadta. Az Új Idők szerkesztője, Herczeg Ferenc A Holnapról írt bírálatában megpróbálta Adyt leválasztani a többiekről (és lapjához is meg akarta nyerni munkatársnak őt). Hasonló fogással élt az ugyancsak konzervatív szellemű, a két háború között legnagyobb hatású magyar irodalomtörténésszé érő Horváth János is, aki - hogy megossza a Nyugat táborát -, „osztályozta” nyelvi tehetségüket.

Ugyanakkor Horváth János érdeme, hogy az Ady s a legújabb magyar lyra című könyvében (1910) elsőként próbált szembenézni Ady szimbolizmusával.

Adyt nemcsak a konzervatív hivatalosság támadta. 1909 januárjában a szociáldemokrata Népszavában Csizmadia Sándor, a magyar szocialista munkáslíra egyik megteremtője, tiltakozott Adynak a lapban való szerepeltetése ellen: „polgári nyafogásként”, „tébolydaköltészetként” utasította ki a munkásság fórumáról. Csizmadia kirohanását fölényesen visszaveri ugyan a Népszava irodalmi szerkesztője, de a szerkesztőség megosztott és tanácstalan, s még hetekig vitáznak azon, hogy a modern költészet távol áll-e vagy sem a munkásság lelkivilágától.

Az, hogy ismételten viták középpontjában állt, még inkább megerősítette a kortársakban azt a vélekedést: Ady totális lázadó, aki kedvét leli a normák fölforgatásában. S nem csupán a normák látványos megsértéséről és a költői illetékesség radikális kiterjesztéséről van szó, hanem egy szándékosan kirakatba tett, folyamatos botrányokozásról is. Nietzscheánus küldetéstudatról, hírlapírói kivitelben. Mert hírlapíró tapasztalatai is segítették Adyt abban, hogy befolyásolni tudja a vele kapcsolatos közvélemény alakulását. Talán ő az első irodalmunkban, aki nemcsak ambicionálta, de képes is volt előidézni saját kultuszának kiépítését. Petőfit még szerkesztőjének, Vahot Imrének kellett reklámoznia és sztárolnia, s ez csak ideig-óráig sikerült az érintett ellenállása miatt. Ady viszont, amikor csak tehette, maga kezdeményezett, s ha árukapcsolást érzékelt, mint A Holnap antológia esetében, nem vette tréfára a dolgot (ez volt egyik indítéka hírhedt írásának, A duk-duk afférnak is).

Ady vezér-szerepe és „magányossága”
Ady mint a nemzet tragikumának költője
Ady pártállami kisajátítása és hatásvesztése

Életrajz
Pályakép
Értelmezések
Hatástörténet

Szöveggyűjtemény

Szakirodalom
Tárló
Tanári kézikönyv

Jegyzetek

11. „Fiaim csak énekeljetek... / De legyen egy kis szemérmetek... / A magyar ember sohsem volt parázna. / S »alkotás« közben gondoljatok arra, / Hogy húgotok, anyátok is olvassa!”(Vissza)

12. „Természetesnek kell vennem, hogy a költő ismeri a Tiszát... Sok magyar vers énekel erről a folyóról. Mind reszkető, ábrándos szeretettel... Azért, amit Ady Endre ott meglát, Ady Endrének nem érdemes odamenni, vagy kínos ott lenni. Petőfinek testi-lelki gyönyör volt, amit a Tisza partján látni tudott... De volt-e valaha Ady Endre a Gangesz partján? Nem tudom, hogy lett volna... Mit gondol vajjon magában Ady Endre? Azt-e, hogy a Gangesz partján nincsen fokos, bamba, durva kéz és álombakó és a Tisza partján nem lehet nagy harangvirágot látni? Nem tudja Ady Endre, hogy a Gangesz partján néhány ezer angol ül zsarnokul sok millió bennszülöttön, kik közt a lepra és pestis és az éhhalál krónikusan pusztít és osztozik az angollal a zsarnokságban? Hej, micsoda úri nép, testben és lélekben a tiszamenti halász, csikós és földműves ez indus rabnéphez képest!”(Vissza)

15. „Ady Endre erős tehetség. Ezúttal azonban rossz társaságba keveredett, reá nézve a legrosszabba: az adyendréskedők társaságába. A Holnap irodalmi hitvallása az, hogy utánozzák Adyt.”(Vissza)

16. Különbséget tett a szerinte „magyarul is tudó” Ignotus és Kaffka Margit, valamint a „magyarul nem tudó” Lukács György és Szomory Dezső között, Adynak pedig azt vetette szemére, hogy bár nagyon jól tud magyarul, de „ha bosszantani akarja ellenfeleit, oly csúful is, hogy idegenszerűségben s affektáltságban csak a budapesti korzó-stílus” múlja felül.(Vissza)

17. Amikor pedig egy 1912-es cikkében a „stíl-romantikus” nyugatosok költészettörténeti helyét kívánta tisztázni, Rusticus álnéven maga gróf Tisza István írt ellencikket, amelyben rendreutasította Horváth Jánost, amiért Adyt Vörösmartyval merte rokonítani.(Vissza)

49. Kosztolányi ezt írta Babitsnak: „Föltétlenül írjon arról is, mit tart a magyar-szidásról, a »Bús magyar ugar«-féle kifejezésekről... Nekem viszket a tenyerem, s fölpezsdül bennem a vér, ugyanaz a vér, mely nagyapám eréből 1848-ban lecsorgott az isaszegi síkra. Mert vad-magyar, fájdalmasan magyar vagyok, minden szociológiai tanulmányom ellenére is, és az is maradok.” (E - részben kérkedő - vallomásban figyelemre méltó a megszorítás, a „szociológiai tanulmány” emlegetése is.)(Vissza)

50. Az Arany igézetében felnőtt Hatvany odáig ment el, hogy az új költőt a régi fölé helyezte, s még a rossz verseit is védelmébe vette: „Rossz verset írni igazi költők privilégiuma. Nekik szabad. Arany tiszta, csupa jó, csupa kitűnő verse között hiányzik az ijesztő, a megdöbbentően nagy vers... Ady rossz versei tehát éppoly szükségszerűek, épp annyira az övéi és a mieink, mint a jók.”(Vissza)

51. Sinkó Ervint, az 1918-1919-es forradalmak regényíró krónikását idézzük: „Szegeden, egy orvosi rendelőben... soromra várva az előszobában, a könyvek és folyóiratok közt egy kis asztalon többek között egy puha kötésű, zöld fedelű könyvet lapozgattam. Nem tudom pontosan, miféle könyv volt, de arra emlékszem, hogy Makai Emil verseiről volt szó ebben a könyvben, és egy Makai-vers előtt a könyv jobb sarkában mottóként két sor állt: »Mit bánom én, ha utcasarkok rongya, / De elkísérjen egész a siromba.« A két sor alatt pedig... akkor olvastam először ezt a nevet: Ady Endre. (...) A könyvből semmi másra sem emlékszem, de ez a két sor - mintha először nyílt volna rá a szemem elementáris hatalmakra, új világokra, arra, hogy mi a vers és mi a szó. Soha semmi hasonlót nyomtatásban addig nem olvastam... Addig a vers vagy ünnepi szavalat, vagy pedig nóta volt. Egyszerre valami egészen más lett. Viaskodás magával az élettel, égiháború és vallomás, kihívás, ujjongás, hadüzenet és sírás. A hőfoka miatt.”(Vissza)

52. „Ady olyasmiről énekelt - írta Keresztury 1944-ben -, amiről nemcsak a közmorál, de az illendőség, a lovagiasság és férfias jó ízlés is tiltotta beszélni: a beteg, tilos, bűnös szerelemről, az élet gonosz mámorairól, a pénzről, a lét szörnyű, zavaros és véres élményeiről.” „... Ami Adyban valóban élő hatóerő lehet - vélekedett Keresztury 1969-ben is -: ez a provokáló, fölháborító és térdre kényszerítő költő.”(Vissza)

53. Horváth abból indult ki, hogy „Új lyrikusaink különösen három ponton mondtak nemet a mi addigi általános igenünkre. Erős, de sohasem támadó, sohasem fitogtatott nemzeti érzés és fajszeretet; tisztes, férfias szemérem; s világos, közérthető beszéd: azt hittük ez a három végérvényesen megmarad, vagy legalább nyíltan meg nem támadtatik a magyar irodalomban.” Az Új versek és a Vér és arany verseit e három szempont alapján vette kritikai bonckés alá. Konklúziója végül az, hogy Ady erkölcsi szempontból elítélendő, de költői tehetség dolgában elismerést érdemel.(Vissza)

54. A századelőn újságírónak lenni hivatást és életmódot jelentett. Szerb Antal találóan állapította meg Adyról, hogy az ő „újságíró-volta egyáltalán nem véletlenszerű. Ő nem úgy került a sajtóhoz, mint Petőfi... költői tehetségének jutalmaképp, és hogy megélhetéséről valamiképp gondoskodjanak. Ady előbb volt jó újságíró, mint jó költő, és mindvégig megőrizte újságíró természetét”. Ezzel függ össze, hogy költőként elsősorban „emberi dokumentumokat” kívánt adni, nem hitt semmiféle elefántcsonttoronyban, s állandó aggodalommal figyelte: mit szól verseihez a publikum.(Vissza)

2. Ady teljes hévvel vetette bele magát az újságíráshoz akkor mintegy hivatásszerűen hozzátartozó bohém életvitelbe is, az állandó éjszakázás, mulatozás, a kávéházak, az orfeum és a nyilvánosház világába. Nem véletlen, hogy Nietzsche mellett és előtt a másik legfőbb példaképe: Heine. Az Egyház és a többi megkövesedett tekintély ellen sorompóba lépő lázadót tisztelte Heinében; rá hivatkozott, amikor az újságírókat a „szentlélek lovagjai”-nak nevezte. Hogy mit jelentett a századfordulón az újságíró ethosz és mit Heine, jól érzékelteti Molnár Ferenc 1901-es regényének, A gazdátlan csónak történetének egyik részlete.

A regény a modern újságíró-egzisztenciával próbál számot vetni, s hősét, Tarkovics Endrét, a tehetséges és lump újságírót úgy mutatja be, mint az egy személyben profán és hívő, cinikus és naiv Heinrich Heine szellemi utódát: „Tarkovics is imádta Heinét. Ha verset írt, szándékosan utánozta. Ennek az embernek a lelkét ez a hatalmas tehetségű csirkefogó nevelte, aki éppúgy, mint ő az életben, az egyik versében leköpte a szerelmet, pofon verte a tekintélyt, megcsiklandozta az isteneket és szívből kinevetett mindent, amit csak valaha szentnek vallott az emberiség, s a másikban egy tizenhat éves fiú tisztaságával sírva vallott szerelmet egy szűznek. Így élt Tarkovics, s így él az igazi újságírók legnagyobb része, amely talán nem is tudja, hogy utolsó csepp véréig a Heine nevelése.”(Vissza)