- Ady Endre -

Életrajz

Gyermek- és ifjúkora

A nagyváradi újságíró

Nagyváradot már igazi városnak látta. Vérbeli hírlapírók és szerkesztők közé került, friss szellemű, tájékozott, de a körülmények szorításában kibontakozni képtelen tehetségek és féltehetségek társaságába. Sokat tanult új barátaitól, mindenekelőtt a Párizst megjárt, művelt, radikálisan antifeudális szemléletű és nála is fiatalabb Bíró Lajostól (1880-1948). Könyvek helyett túlnyomórészt emberektől szerezte - kávéházi s egyéb beszélgetések során - széles körű ismereteit. És az újságokból: szokásává vált, hogy a fontosabb lapokat naponta végigolvassa. Kiváló érzékkel, ösztönösen rátalált a hiteles hírforrásra; gyorsan és biztonsággal tájékozódott a kor politikai erőviszonyaiban.

A századelőn újságírónak lenni hivatást és életmódot jelentett. Szerb Antal találóan állapította meg Adyról, hogy az ő „újságíró-volta egyáltalán nem véletlenszerű. Ő nem úgy került a sajtóhoz, mint Petőfi... költői tehetségének jutalmaképp, és hogy megélhetéséről valamiképp gondoskodjanak. Ady előbb volt jó újságíró, mint jó költő, és mindvégig megőrizte újságíró természetét”. Ezzel függ össze, hogy verseit is, miként a cikkeit, könyörtelen pontossággal szállította a napilapok és folyóiratok számára, tehát nem fordított valami sok időt érlelésükre; valamint az is, hogy költőként elsősorban „emberi dokumentumokat” kívánt adni, nem hitt semmiféle elefántcsonttoronyban, s állandó aggodalommal figyelte: mit szól verseihez a publikum; végül pedig, hogy belemerülve a napi politikába, némelyik verse úgy hangzik, mintha vezércikk volna.

Már családi hagyománya és neveltetése, a kuruc idők emlékét őrző, szabadságszerető környezet is az ellenzék soraiba állította Adyt. Még inkább odavitte temperamentuma; a tekintélytiszteletet csak önmagát illetően tűrte, akkor volt igazán elemében, ha ellentmondhatott. Nagyvárad kitágította látókörét: bevonta őt az országos politika küzdelmeibe, és megismertette vele az új idők új tanait, a polgári radikalizmus és a szocializmus eszméit. Élesen támadta a magyar feudalizmust konzerváló erőket. Publicisztikája jelentősebb ezekben az években, mint költészete.

1903 szeptemberében jelenik meg új verseskötete, a Még egyszer, amely majdnem olyan visszhangtalan marad, mint a korábbi kötet. Pedig néhány vers már előlegezi a későbbi Adyt, így pl. az első igazán rá jellemző szerelmes verse, a Fantom (1900; Az én menyasszonyom címmel bekerült az Új versek kötetbe is) jelzi az újfajta, megbotránkoztatásul hirdetett női eszményt: erkölcsi magaslatra helyezi a perdita-szerelmet. Ennek az eszménynek jegyében éli Ady az életét is, egy futó kapcsolatának következményét, vérbaját úgy tekinti később - már csak Friedrich Nietzschének, a felsőbbrendűség prófétájának nyomán is -, mint a zseniális embert az átlagostól megkülönböztető kiváltságot.

Léda és Párizs
Az új idők új dalosa
Viták középpontjában
A „beérkezett” Ady
Háború és menedék: a Csinszka-szerelem

Életrajz
Pályakép
Értelmezések
Hatástörténet

Szöveggyűjtemény

Szakirodalom
Tárló
Tanári kézikönyv

Jegyzetek

2. Ady teljes hévvel vetette bele magát az újságíráshoz akkor mintegy hivatásszerűen hozzátartozó bohém életvitelbe is, az állandó éjszakázás, mulatozás, a kávéházak, az orfeum és a nyilvánosház világába. Nem véletlen, hogy Nietzsche mellett és előtt a másik legfőbb példaképe: Heine. Az Egyház és a többi megkövesedett tekintély ellen sorompóba lépő lázadót tisztelte Heinében; rá hivatkozott, amikor az újságírókat a „szentlélek lovagjai”-nak nevezte. Hogy mit jelentett a századfordulón az újságíró ethosz és mit Heine, jól érzékelteti Molnár Ferenc 1901-es regényének, A gazdátlan csónak történetének egyik részlete.

A regény a modern újságíró-egzisztenciával próbál számot vetni, s hősét, Tarkovics Endrét, a tehetséges és lump újságírót úgy mutatja be, mint az egy személyben profán és hívő, cinikus és naiv Heinrich Heine szellemi utódát: „Tarkovics is imádta Heinét. Ha verset írt, szándékosan utánozta. Ennek az embernek a lelkét ez a hatalmas tehetségű csirkefogó nevelte, aki éppúgy, mint ő az életben, az egyik versében leköpte a szerelmet, pofon verte a tekintélyt, megcsiklandozta az isteneket és szívből kinevetett mindent, amit csak valaha szentnek vallott az emberiség, s a másikban egy tizenhat éves fiú tisztaságával sírva vallott szerelmet egy szűznek. Így élt Tarkovics, s így él az igazi újságírók legnagyobb része, amely talán nem is tudja, hogy utolsó csepp véréig a Heine nevelése.”(Vissza)

3. Már ekkor nagy reményeket fűzött a magyar szociáldemokráciához, de egyúttal bírálta is a nemzeti kérdés iránt mutatott közömbösségéért. 1903 májusában pedig Váradon túl is ismertté tette Ady nevét bátor kiállása a Huszadik Század köréhez tartozó, darwinizmusa miatt támadott Somló Bódog jogtudós mellett. Szerencséje volt: a századforduló liberális légkörében jóval nagyobb a politikai nyilvánosság, mint a megelőző vagy a későbbi korszakokban. Újságírói sikerei csak növelték öntudatát, és csakhamar Nagyváradot is kevésnek érezte.(Vissza)

4. 1901-ben jelent meg az Egy kis séta című cikke a nagyváradi ún. „kanonok sor” „legmihasznább, legingyenélőbb” lakóiról, amiért a káptalan pert indított ellene, és Adyt háromnapi fogházra ítélték. A kormánypárti Szabadságtól átment az ellenzéki szellemű Nagyváradi Naplóhoz, s kialakította saját, „radikálisan liberális” álláspontját. Hirdette, hogy a liberalizmus megújítása a cél, s ezzel szegülnek szembe a kormánypártot megosztó konzervatív és a kormányon kívüli álhazafias erők. 1902-ben Ady így üdvözölte március 15-ét: „... nincs mit ünnepeljünk ... A haladás törvényei szerint már túl kellene lennünk az 1848-ik év márciusának a vívmányain is. Mi ellenben tűrjük, hogy ez az ország állandón 1847-nél tartson.”(Vissza)